Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Gazáli,
Abu-Hámid Muhammad al-
(al-Ghazálí, latinos névalak: Algazel)
1058-1111
teljes nevén ABÚ HÁMID MUHAMMAD IBN MUHAMMAD AT-TÚSZÍ AL-GHAZÁLÍ (szül. 1058. Túsz, Irán – megh. 1111. dec. 18. Túsz), perzsa származású muszlim teológus, jogtudós, misztikus szúfi gondolkodó. A muszlim klasszikus hitelmélet megalkotója; ő írta az Ihjá ulúm ad-dín (A vallástudományok újjáélesztése) c. hatalmas munkát, amely a szúfizmust (az iszlám miszticizmust) az ortodox iszlám vallásosság számára is elfogadhatóvá tette.
Al-Ghazálí Túszban, a mai északkelet-iráni Meshed (Mashhad) közelében született. Ott is kezdte tanulmányait, aztán Dzsurdzsánban és Nísápúrban (Nejsábúr) tanult tovább. Az utóbbi helyen az az al-Dzsuvajní volt a tanára, aki az imám al-haramajn („a két szent város – azaz Mekka és Medina – imámja”) kitüntető címet viselte. Miután al-Dzsuvajní meghalt (1085), al-Ghazálít meghívták a szeldzsuk szultánok befolyásos nagyvezírjének, Nizám al-Mulknak az udvarába. A nagyvezírt annyira lenyűgözte al-Ghazálí hatalmas tudása, hogy 1091-ben kinevezte a bagdadi Nizzámíja medresze (muszlim főiskola) legfőbb tanárává. Miközben több mint 300 diákot tanított, al-Ghazálí áttanulmányozta al-Fárábí és Ibn Színá (Avicenna) újplatonikus filozófiáját is, és bírálta e két híres gondolkodó tanait. Aztán olyan lelki válságon ment át, amely jó időre fizikailag képtelenné tette a tanításra. 1095 novemberében föladta karrierjét és távozott Bagdadból, azzal az ürüggyel, hogy mekkai zarándoklatra indul. Elrendezve családja ügyeit, elosztogatta maradék vagyonát, és a szegény szúfik (misztikusok) életét kezdte élni. Egy ideig Damaszkuszban és Jeruzsálemben tartózkodott, majd 1096 novemberében elzarándokolt Mekkába, végül Túszban telepedett le, szúfi tanítványai körében, akik lényegében egy kolostori közösség életét élték. 1106-ban sikerült meggyőzni, hogy térjen vissza Nísápúrba, és tanítson az ottani Nizzámíja medreszében. A legfontosabb érv e döntés mellett az volt, hogy a hagyomány szerint minden évszázad elején fel kell lépnie az iszlám közösség „megújítójá”-nak, s barátai állították, hogy az 1106 szeptemberében kezdődő új muszlim évszázad „megújítója” nem más, mint al-Ghazálí. 1110-ig folytatta előadásait Nísápúrban. Akkor visszatért Túszba, s ott is halt meg a következő évben.
Négyszáznál is több művet tulajdonítanak al-Ghazálínak, ám valószínűleg korántsem írt ennyit. Gyakran előfordul, hogy ugyanazon mű a különböző kéziratokban más-más címmel szerepel, másrészt a nagyszámú kéziratból sokat még nem vizsgáltak át megfelelően. Számos írást tévesen tulajdonítanak neki, más művek eredeti volta igen kérdéses. Legalább 50 valódi al-Ghazálí-munka azonban fennmaradt.
Al-Ghazálí legnagyobb műve az Ihjá ulúm ad-dín. Ennek negyven „könyvé”-ben megmagyarázta az iszlám tanait és előírásait, s bemutatta, hogyan lehet rájuk elmélyült, őszinte vallásos életet építeni, amely átvezet a szúfizmus, azaz miszticizmus magasabb fokozataiba. A misztikus élmény és a megismerés egyéb formáinak kapcsolatát a Miskát al-anvár (A fények fülkéje) c. írása tárgyalja. Világi karrierjének föladását és a misztikus, szinte szerzetesi életforma követését önéletrajzi művében, az Al-munkidz min ad-dalálban (Megmentő a tévelygéstől) magyarázza meg. Magyarul Németh Pál fordításában: Abú-Hámid Mohammed Al-Ghazálíj: A tévelygésből kivezető út (MEK) > A tévelygésből kivezető út (Mikes Int.)
Filozófiai tanulmányai sorát logikai traktátusokkal nyitotta, és a Taháfut al-falászifa (A filozófusok következetlensége) c. művével koronázta meg. Ez utóbbiban az iszlámot védelmezi olyan filozófusokkal szemben, mint például Avicenna, aki az elfogadott iszlám tanításokkal ellentétes, spekulatív nézeteket is bizonyítani próbált. Felkészülésként erre a nagy formátumú munkára, kiadott egy áttekintő művet Makászid al-falászifa (A filozófusok [vagyis tanaik] céljai) címmel. Ennek a műnek nagy hatása volt Európában, s az elsők között fordították arabról latinra (XII. sz.).
Munkásságának legnagyobb részében a joggal és a teológiával foglalkozott. Élete vége felé fejezte be a jog általános elveiről szóló művét, az Al-Musztaszfát (A legjava vagy A lényegi dolgok). Az elfogadott teológiai tételeket tárgyaló összefoglalását (amelyet egyébként spanyolra is lefordítottak), az Al-Iktiszád fí al-ítikádot (A hit arany középútja) valószínűleg még azelőtt írta, hogy a miszticizmus felé fordult volna, ám a későbbi, hitelesen neki tulajdonított írásokban semmi sem sugallja, hogy elutasította volna ezeket a hittételeket. Azt azonban vallotta, hogy a teológia – vagyis a vallási igazságok racionális, rendszeres bemutatása – alacsonyabb rendű, mint a misztikus élmény. Ugyanebből az alapállásból kiindulva írt egy vitairatot az asszasszinok (iszmáíliták) harcias szektája ellen is. Írt egy kritikai művet a kereszténységről (ennek szerzősége azonban kérdéses) és egy könyvet A királyok tanácsadója (Naszíhat al-mulúk) címmel.
Al-Ghazálí sok követőt és bírálót szerzett kortársai között azzal a döntésével, hogy félbeszakította ragyogó professzori pályafutását, és helyette egyfajta „szerzetesi” életet élt. A nyugati kutatókat pedig annyira magával ragadta a lelki fejlődéséről adott beszámolója, hogy sokkal nagyobb figyelmet szenteltek neki, mint más, nem kevésbé fontos muszlim gondolkodóknak.
