Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

FÜSTÖLŐ (xiang)
A füstölőként fordított kínai xiang szó tulajdonképpen "illatot" jelent. Az első dokumentum arról, hogy Kínában füstölőt használtak a középkorból származik, de nem kétséges, hogy a füstölő ismerete és használata több mint ezeresztendős múlta tekint vissza. A Tang-dinasztia idején már léteztek ún. "füstölő-órák". A füstölők egyenletes égése tette lehetővé, hogy az időméréshez is hasznosíthassák. Időegységük az 1 ke (14 perc és 24 mp) volt. Ez a hagyomány olyannyira tartotta magát, hogy a 16. században készített mechanikus órákat is a füstölőre megszabott időegységek alapján kezdték készíteni. A füstölő használata a buddhizmus térhódításával Indiából jutott el nemcsak Kínába, hanem Nepálba, Tibetbe, Mongóliába, Srí Lankára, Burmába, Koreába, Japánba stb. Mondhatjuk, hogy minden ország közül talán Kínában a legnagyobb a füstölőfogyasztás. Régtől fogva a természetfeletti erőkkel való érintkezés eszközének tekintették nemcsak a buddhisták, de a taoisták és konfuciánusok is. Az égő füstölőpálcákkal való gesztikuláció jelenti a kapcsolatteremtést, a füstjük jelzi az isteneknek, ősöknek, hogy a számukra felajánlott ételáldozat elkészül a számukra. A hagyományos szertartások, rituálék elengedhetetlen kellékeként, használják esküvő, temetés stb. alkalmával, de olykor minden különösebb jelentős nélkül, csak magáért az illatért gyújtanak füstölőt. Különböző formájú és nagyságú füstölőket ismerünk, a 10 cm körüli pálcikáktól kezdve az 5 méter magas, fatörzs nagyságúakig. Vannak rúd és spirál alakúak, körkörösek, díszesek és egyszerűek, mártottak, csavartak, sodrottak, pálcások és pálca nélküliek. A füstölőkészítéshez a szantálfa szolgáltatja a legközkedveltebb alapanyagot, de szinte minden létező kellemes illatot, aromát képesek előállítani. A kínai füstölők közül is kettőt különösen nagy becsben tartanak, ezek az ún. "két híres márka": a Xiangzang elmaradhatatlan kelléke a kínai újévi ünnepeknek és a buddhista füstölőáldozatoknak; a Dunhuang a híres buddhista barlangtemplomokról kapta a nevét, a gyógyító Buddhára utalva. A füstölők egy fajtáját nem illatáért és spirituális jelentősége miatt kedvelik, ez az ún. "szúnyog füstölő" (wenzixiang), melynek füstje hatásosan riasztja el a szúnyogokat, moszkitókat, legyeket és molyokat.

Tokaji Zsolt

 

A TAOISTA MŰVÉSZET KEZDETEI: HEGY ALAKÚ FÜSTÖLŐ

Az i. sz. 2. század vége és a 3. század Kínáját erőteljes szellemi pezsgés jellemezte. A konfucianizmus veszített ugyan jelentőségéből, de más iskolák ismét életre keltek. A kor két meghatározó vallása Kínában a taoizmus és a buddhizmus volt.

A hegy kulcsfontosságú szerepet töltött be a kínai vallásokban. A szent csúcsokat a földet éggel összekötő tengelynek tekintette a kínai filozófiai és vallásos gondolkodás. A hegyeken a qi-energia különösen kifinomult formájában fordult elő. Már a Hadakozó fejedelemségek korára kialakult az öt szent hegy tisztelete. Keleten a Taishan, délen a Hengshan, nyugaton a Huashan, északon a Hengshan míg a középponthoz a Songshan tartozott. Az öt csúcs tisztelete a Han-kortól vált széles körben elterjedtté. A füstölő, mint rituális tárgy megjelenése az i. e. 4. századtól a halhatatlanság keresésének újkeletű elképzeléseivel kapcsolható össze (boshanlu hegy-alakú füstölő, bronztükör). Az ókori Chu államból ismertek az első, bronzból és kerámiából készített, serleg formájú, áttört fedéllel díszített darabjai, melyeken megjelenítik a föld és az ég találkozását. Egyik legelső ismert darabja Zeng-beli Yi úr sírjából került elő. A Han-korra a füstölők alakja csésze formát öltött, fedele hegyformát idézett, melynek nyílásain tudott felszállni a füst, s az edény áttört magas talapzaton állt. A tárgyak az istenségek és halhatatlanok lakóhelyeként leírt kínai hegyek plasztikus megjelenítői voltak. Különösen szép darabjai ezüst és arany berakással készültek (Liu Sheng heceg és Dou Wan hercegnő sírja). A taoista művészet is szívesen adoptálta e tárgyakat. A taoista művészet (kínaiul: dao= ’út’) Laozi tanain, az örök élet keresésén, a természeti elemek kultuszán alapuló kínai vallás művészete. A tao a kifejezhetetlen, örök, teremtő valóság, minden dolgok forrása és végcélja, az abszolútum. A taóból kiáradó energiák egymást kiegészítő erőként való megjelenése a yin és yang erők képe. A filozófiai taoizmus tanaiból (Laozi, Zhuangzi, Liezi műveiből) a Han-korban vallássá formálódó taoizmus központi paradigmája a halhatatlanság keresése lett.

A taoista oltár felépítése a Hat Dinasztia korában (3—6. század) alakult ki. Hordozható, középpontjában a füstölő áll, melynek négy oldalára, a négy égtáj irányában ugyancsak egy-egy füstölőt állítottak. A vallásos taoizmus az emberi testet és az áldozatbemutatás oltárát is hegyként vizualizálta (boshanlu, „hegy alakú füstölő”). A füstölő a világhegy, a Kunlun szimbóluma, melyen a halhatatlanok és istenségek élnek. A füstölőből felszálló füst nekik közvetíti a földön élők kéréseit. Az oltár felépítése hegyként tagolódik, s három—kilenc lépcsőjén foglalnak helyet az egyes szintekhez rendelt istenségek. A taoista pap az oltár előtt végzett szertartás során megismétli, újrajárja mestere halhatatlanná válásának útját „hegyremenetelét”.

A füstölő rituális edényként oltárokon álló (ősök oltára, buddhista, taoista oltár), áldozatbemutatásra, füstölők elégetésére szolgáló bronz- vagy kerámiaedényként szolgált. Legkorábbi formája az i. e. 4. századból ismert bronz hegy-alakú füstölők sora. Később, a 10. századtól alakja a Shang- és a Zhou-kor szertartási bronztárgyainak formáját követte (pl. ding-edény, gui-edény). Alakjában a jelen és a jövő számára állandó példát jelentő múlt, a hagyományokban való gyökerezés jut kifejezésre.

Fajcsák Györgyi