Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Fátimida-dinasztia
A felemelkedés és terjeszkedés
Fátimida, középkori uralkodóház
Észak-Afrikában, később pedig a Közel-Keleten épített birodalmat; 909 és 1171
között sikertelen kísérleteket tett arra, hogy átvegye az iszlám világ vezetését
az Abbászida-kalifáktól. Elnevezését Fátimáról, Mohamed próféta leányáról kapta,
a dinasztia tagjai ugyanis az ő leszármazottainak vallották magukat.
Észak-Afrikában
és Egyiptomban a Fátimidák előtt már voltak muszlim uralkodók, akiknek lényegében
sikerült függetlenedniük a bagdadi Abbászidáktól, ezek azonban szunnita muszlimok
voltak, vagyis elismerték a kalifát a muszlim közösség fejének. A Fátimidák viszont
egy rivális vallási mozgalom, a síita iszmáíli szekta vezetői voltak, akik az
iszlám világ egészében akarták megdönteni a fennálló vallási, politikai rendszert.
Elődeiktől eltérően még a névleges elismerést is megtagadták az Abbászida-kalifáktól,
akiket trónbitorlókként utasítottak el. Hívek szemében - mint iszmáíli imámok
(spirituális vezetők) - a próféta lányán, Fátimán, valamint vején, Alin keresztül
Mohamed utódai voltak: a származás és az isteni kiválasztottság révén egyaránt
törvényes kalifák, az igaz hit védelmezői, az egyetemes muszlim állam és közösség
fejei. Céljuk az volt, hogy kiszorítsák az Abbászidákat, és új kalifátust alapítsanak.
A
IX. század folyamán iszmáíli hittérítők jelentek meg szerte az iszlám birodalomban:
forradalmi tanítást hirdettek a szunnita rendszerrel és az Abbászidák államával
szemben. Több sikertelen felkelés után az iszmáílik szilárd bázist tudtak kiépíteni
Jemenben. Innen küldtek titkos megbízottakat Észak-Afrikába, ahol aztán legnagyobb
sikereiket érték el. 909-re már elég erősek voltak ahhoz, hogy imámjuk, aki addig
rejtőzködött, a nyilvánosság elé álljon, s kalifának nyilvánítsa magát, az al-Mahdí
(Istentől vezetett) messiási címmel felruházva. Ez új állam és dinasztia létrejöttét
jelentette.
Az első fél évszázadban a Fátimida-kalifák uralma csupán Észak-Afrikára
és Szicíliára terjedt ki, ahol alattvalóik többsége és málikita vallásjogi iskolához
tartozó szunnita volt, de számottevő kisebbséget képviseltek a haváridzsok vagy
háridzsiták is. Egyik csoport sem kedvelte az új uralkodók iszmáíli tanításait,
és konok ellenállást tanúsítottak. Még az iszmáílik között is hamarosan ellentét
támadt, az állam és a mozgalom - azaz al-Mahdí kalifa (ur. 909-934), valamint
az őt hatalomra juttató hittérítők között. Később politikai gondok is adódtak
a berber törzsekkel, a szomszédos muszlim uralkodókkal; Szicíliában és Itáliában
folytatódott a háborúskodás Bizánccal.
Hódítások
és kalifátus
A Fátimidák e nehézségekkel küszködvén sem tévesztették
szem elől alapvető céljukat, a terjeszkedést Kelet felé, ahol az Abbászidák hatalmi
központja volt. Az első lépést Egyiptom meghódítása jelentette. Az első kalifa
a fővárosát el-Mahdíjében (alapítva 920-ban), Tunézia keleti partvidékén építtette
fel; utódai, al-Káim (ur. 934-975) innen kormányozták a birodalmat. 913 és 915,
valamint 919 és 921 között, majd 925-ben sikertelen hadjáratokat folytattak Egyiptom
ellen; végül 969-ben al-Muizz kalifa sikerrel túljutott a Kelet felé nyomulás
első szakaszán. A Fátimidák hadserege meghódította a Nílus völgyét, s a Sínai-félszigeten
át benyomult Palesztinába és Dél-Szíriába. A muszlim Egyiptom hajdani közigazgatási
központjának, al-Fusztátnak a közelében felépítették Kairót, amely aztán birodalmuk
központja lett, benne az új nagymecsettel és a vallástudományi iskolával, amelyet
Fátimida az-Zahrá ("a ragyogó"), a dinasztia ősanyja után al-Azharnak
neveztek el.
A kairói Fátimida-uralkodók több mint egy évszázadon át fenntartották
az egyetemes iszmáíli imámság kiépítésének szándékát, és a szunnita vetélytársaikkal
kötött megállapodások mindig csak időlegesnek bizonyultak.
A Fátimidák kalifátusa
egyszerre volt birodalom és forradalmi jellegű mozgalom. A kalifa hatalmas birodalmat
kormányzott, amelynek szíve Egyiptom volt. A fénykorban tartományai közé számított
Észak-Afrika, Szicília, Afrika vörös-tengeri partvidéke, Szíria, Palesztina, Jemen
és a Hidzsász szent városokkal, Mekkával és Medinával.
A kalifa ugyanakkor
nem csupán uralkodó volt, hanem imám is, a világban bárhol élő iszmáílik spirituális
vezetője, s az iszmáíli doktrína szerint Isten csalhatatlan útmutatásának megtestesülése.
Mint ilyen, a szunnita Abbászidák rendjének ősellensége volt, aki az Abbászida-fennhatóság
alatt lévő területeken hittérítők és ügynökök szövevényes hálózatát működtette,
arra használva fel őket, hogy áttérőket toborozzanak az iszmáíli hitelveknek,
s híveket a Fátimidák ügyének. A kairói missziófőnök legfelső irányításával mindezt
titokban és nagy alapossággal szervezték meg. Valójában a Fátimidák államában
a misszió a kormányzat harmadik ága lett, a hagyományos katonai és hivatalnoki
apparátus mellett; ekképpen közel állt ahhoz a fajta intézményesített "államegyház"-hoz,
amely egyébként a középkori iszlám világból hiányzott.
Tevékenysége részét
alkotta a szunnita birodalom elleni nagyszabású stratégiának, amelyben összekapcsolódtak
az iszmáíli hitelvek egyetemes céljai és a Fátimida-állam birodalmi törekvései.
E tevékenységhez kereskedelmi terjeszkedés és olyan gazdaságpolitika kapcsolódott,
amely az Ázsia és a Közel-Kelet közötti vörös-tengeri kereskedelem fejlesztésére
irányult, a Perzsa-öblön át vezető másik útvonal rovására - ezt a szunnita hatalmak
ellenőrizték. Ennek során a Fátimidák kiterjesztették hatalmukat a Vörös-tenger
mindkét partján, megszilárdították jemeni uralmukat, hittérítőket küldtek Kelet-Arábiába,
Közép-Ázsiába és Indiába.
A
hanyatlás jelei
A Fátimidák keleti terjeszkedése 1057 és 1059 között
érte el csúcspontját, amikor Irakban átállt egy hadvezér, és Moszulban, majd egy
évre Bagdadban is elismertette a Fátimida-kalifa hatalmát. A Fátimidák azonban
nem tudták támogatni, s a hadvezért a szeldzsuk törökök kiűzték Bagdadból. Ez
fordulópontot jelentett, a Fátimidák hatalma és az iszmáíli befolyás ekkor indult
hanyatlásnak.
A Fátimidák az iszlám vezetés megszerzésére tett erőfeszítései
meghiúsultak. Ehhez több ok is hozzájárult. Az egyik az volt, hogy vallási tanításuk
a szunnita többség számára végül is elfogadhatatlan volt. A Fátimidák iszmáílizmusa,
mint teológia távol állt az iszlám központi hagyományától; a XI. és a XII. századi
szunnita megújulás nyomán végleg elvetették, ráadásul az iszlám és a kereszténység
közötti XII. századi nagy küzdelemben sem volt helye a muszlimok közötti nézeteltéréseknek.
A
Fátimidák Egyiptomot meghódították, Palesztinában és Szíriában viszont sorozatos
kudarcokat szenvedtek el; a helyi ellenfeleken kívül szembe kellett nézniük a
bizánciak, a törökök, majd az európai keresztesek támadásaival. A külső bajokat
kétségtelenül súlyosbította az Egyiptomban növekvő elégedetlenség, s ez megfordítva
is igaz volt. Eleinte a kalifák teljesen személyes ellenőrzésük alatt tartották
az államügyeket, s lényegében polgári kormányzatot irányítottak. Megnőtt azonban
a hadsereg súlya, és viszályok támadtak a berber, török, szudáni és núbiai csapatok
között. A különféle csoportok közötti háborúskodások először al-Hákim kalifa (ur.
996-1021) alatt váltak a politika tényezőjévé. A kalifa személyes hatalma és vallási
tekintélye gyengülni kezdett, s utódai már alig voltak többek, mint bábok a vezírek
és tábornokaik kezében.
Al-Musztanszir hosszú uralkodása alatt (1036-94) Egyiptomot
a klikkharcok, az anarchia és az erőszak ördögi körébe taszították, miközben ismétlődő
éhínségek és járványok sújtották. A keleti és nyugati tartományok elvesztek a
birodalom számára, a helyi dinasztiák vagy a külső támadók kezére kerültek.
Egy
tehetséges katona, Badr al-Dzsamálí 1073-ban a kalifa hívására Kairóba ment, és
magához ragadta a hatalmat: felvette a hadsereg parancsnoka, a hittérítők felügyelője
és a vezír címet, ezzel jelezvén a katonai, vallási és közigazgatás intézmények
feletti hatalmát. A hivatal öröklődött. Badrt fia, al-Afdal követte a hatalomban.
Ő is, akárcsak az utána jövő katonai önkényurak, gyámság alatt tartották a Fátimida-kalifákat.
Az utolsó parancsnokok már nem is voltak iszmáíliták.
A
bukás
Al-Musztanszir
halálakor al-Afdal választotta ki az új kalifát. Az uralkodó annak idején idősebbik
fiát, Nizárt jelölte ki, akit az iszmáíli vezetők is elfogadtak. A fiatalabb fiúnak,
Ahmadnak nem volt szövetségese, teljesen rá volt utalva esetleges támogatójára.
Al-Afdal nyilván ezzel számolt, amikor nővérét Ahmadhoz adta feleségül, és al-Musztanszir
halálakor sógorát kiáltotta ki kalifának al-Musztalí (ur. 1094-1101) uralkodói
néven, amivel teljesen megosztotta a szektát.
Még Egyiptomban is volt némi
ellenállás, Perzsiában, Irakban, Közép-Ázsiában pedig a Haszan-e Szabbáh által
vezetett iszmáíli misszió nem volt hajlandó elismerni az új kalifát, s megszakította
kapcsolatait a kairói hatóságokkal. Haszan-e Szabbáh új iszmáíli mozgalma, amelyet
szíriai ágáról hassásinoknak (asszasszinoknak) neveztek, Nizárt és utódait kiáltotta
ki törvényes imámoknak, a kairói kalifákat pedig trónbitorlóknak bélyegezte. 1130-ban
még azok az iszmáílik is elszakadtak, akik elfogadták al-Musztalít, minthogy ennek
fiát, al-Ámirt (ur. 1101-30) az asszasszinok meggyilkolták, és unokafivére, al-Háfiz
(ur. 1130-49) lépett örökébe. Az állítván, hogy al-Ámirt után egy csecsemőkorú
utód maradt - s most ő a rejtőzködő imám -, elutasították a kairói al-Háfiz és
utódai elismerését.
Az utolsó négy kalifa nem volt más, mint egyiptomi helyi
uralkodó, hatalom, befolyás, remény nélkül. Az utolsó kalifa 1171-ben halt meg.
Szaladin, a vezír lett Egyiptom tényleges ura; a Fátimida-kalifátust, amely vallási,
politikai erőként már halott volt, formálisan is eltörölte.
