Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
evőszerek
Amióta
összezsugorodott a világ, nem kell távoli tájakat megjárt utazók leírásaiból értesülnünk
róla, hányféleképp viszi szájához a falatot a több milliárd földlakó: ha nem a
mifelénk megszokott evőeszközhármas (kés, villa, kanál) valamelyikével, akkor
kézzel, pálcikával, kóstolócsészével, kivájt kenyér héjával és így tovább. A saját
kultúrkörnyezetében illedelmes étkezési mód mindegyik – feltéve, ha ismerjük az
ehhez kapcsolódó illemszabályokat is.
Meglepőnek tűnhet, de a két féltekén
(legjobb esetben is 1:2 arányban) még ma is kisebbségben vannak a késsel-villával
evők. A kézzel evés elsősorban Indiában, Indonéziában és Afrika számos országában
szokás. Észak-Afrikában a tuaregek – a Szahara nomádjai – közös tálból, kézzel
eszik a kuszkuszt, az arab világ nemzetközi hírű ételspecialitását. Az indiai
szubkontinensen és a Közel-Keleten a tehetősebb emberek a szokásos étkezések során
még mindig beérik a kezükkel – nyilvános alkalmakkor azonban villához nyúlnak,
különösen akkor, ha európaiak is vannak jelen. A Közép-afrikai Köztársaság falvaiban
is kézzel esznek, habár a vendégeknek mindig kínálnak evőeszközt. Ha mégsem, mindig
a jobb kezünket használjuk evésre, mivel a szokás szerint a bal a WC-hez való.
Kézzel illik enni, továbbá, Kenyában a banános, babos halat, Marokkóban a szabad
tűz fölött, nyárson sült birkapecsenyét (mesui) és Európában bárhol a virslit
(ujjainkkal kettétörve mustárba vagy tormába mártogatva), a spárgát (ha egyszerűen
sós vízben kifőzve kerül az asztalra), az articsókát, továbbá az aprósüteményeket,
fánkot.
Kelet távoli országaiban – Kínában, Japánban, Vietnamban stb. – az evőpálcika terjedt el. Az ottani népek nemcsak a rizsszemeket és a húscsíkokat csippentik ki boszorkányos ügyességgel a tányérból, de két pálcika segítségével „kanalazzák” ki a levest is. Igaz, arrafelé az evőpálcika használatát már az óvodában megtanítják a gyerekeknek. (Ahol a pálcika a legfontosabb evőeszköz, azokban az országokban valamennyi ételt könnyen megfogható és kezelhető méretűre vágnak fel, és úgy találják.) A pálcika bambuszból, fából, csontból – néha elefántcsontból – készül, rendszerint sajátos helyi motívumokkal díszített, huszonöt-harminc centiméter hosszú, négy-öt milliméter széles, könnyű evőeszköz. Használata eleinte művészetnek tűnik annak, aki először próbálkozik vele, de ez csak gyakorlat kérdése. Keleten egyre több turistáskodó európait látni, aki ugyanúgy tud pálcikával enni, mint a helybeliek. A házigazdának a vendéggel szemben tanúsított figyelmességét fejezi ki a gesztus, amikor a pálcikának az étkezésre nem használt, felső végével rakja a legfinomabb falatokat vendége evőcsészéjébe.
Lám, újabb evőeszköz: a csésze. Mi is élünk vele, ha füles csészében kapjuk a levest. A hozzá járó kisebb kanállal kikanalazzuk a levesbetétet, majd fülénél fogva szájunkhoz emeljük a csészét és kikortyoljuk maradék tartalmát. Az evőcsésze fülének „megnyúlásával” született a kínai vendéglőből már sokunknak ismerős, bár a formáját tekintve kissé furcsa, porcelánból készült kanálka, amelyet az étkezés végén felszolgált leveshez használnak. (Nem tévedés: az ázsiai étkezési szokások egyik jellegzetessége, hogy – az emésztés megkönnyítésére – az étkezés végén fogyasztják el a rendszerint nem túl forró, könnyű levest.)
A
leveses ételek kanalazása elég korán divatba jött: ennek az evőszerszámnak a használata
visszanyúlik az emberiség legrégibb korába. Már az egyiptomiak is használtak étkezéskor
kanalat.
A középkorban még a kés volt a legfontosabb evőeszköz, pótolta a
villát is, s magától értetődően az emberek étkezés közben szájukhoz emelték a
késüket, illetve lenyalták. Ma már egyiket sem illik!
A villa későbbi jövevény az étkezőasztalnál, olyannyira hogy még a Napkirály, XIV. Lajos (1638-1715) is ujjaival halászta ki a mártásból a csirkehúst, sőt, ha hinni lehet a mendemondának, Napóleon is többnyire kézzel nyúlt a tálba. A középkorban felfedezett villa használata inkább csak az újkorban jött szokásba. Kése minden valamirevaló lakomavendégnek volt, s ezt magukkal hozták. Báró Apor Péter (1676-1752) történetíró, erdélyi főnemes feljegyzéseiből tudjuk, hogy „Az öreg Teleki Mihály vénségében is az öve mögött hüvelyben hordta gyöngyház nyelű kését és villáját, de ugyanígy cselekedett minden más rendbéli ember is Erdélyben.”
Az övön hordott evőeszközök, a félelmetes trancsírozó kések korát a XVIII. század végén váltotta fel végleg a komplett evőeszközök világa. Azóta van minden étel számára külön-külön evőeszköz az asztalon: leveskanál, halkés, húskés, különféle villák az előételekhez, a halhoz, a húshoz, a tányérok felett pedig a desszerthez való villák, kanalak, kések sorakoznak.
Miből áll manapság az éttermi evőeszközkészlet? A legegyszerűbb sorozatban leveses- és teáskanalat, villát és kést találni. Ez az alkalomtól függően bovíthető mokkáskanállal, süteményes villával, halvillával, halkéssel, levesmerő-kanállal, főzelékes- és mártásos kanállal, húsvillával, tortakéssel, tortalapáttal, haltálaló-eszközzel, kenőkéssel, befőttmerő kanállal, limonádés kanállal, cukros kanállal, szardínia-lapáttal, spárgás lapáttal és tejszíneskanállal.
Kiskanállal fogyaszthatók egyes előételek, kompótok, pudingok, felfújtak, apró szemű gyümölcsök, rákkoktél, ananász, gyümölcssaláta. Fagylaltkanál jár a fagylaltokhoz, úgynevezett consommés kanál az erőlevesekhez és nagykanál az egyéb levesekhez. Késsel-villával illik enni a ham and eggs nevű fogást, a húsos előételeket (sonkatekercs, hortobágyi palacsinta), a hidegtálakon felszolgált felvágottakat, húst, nagyobb szendvicseket, sülteket – általában a főfogásokat. Villával és evőkanállal illik enni az olaszosan készített spagettit és makarónit, néhány előételt, narancssalátát. Csak villa elegendő egyes előételek – főtt tészta, sűrű főzelékek, fasírozott, karfiol, gomba – elfogyasztásához (ha ezeket önállóan és nem körítésként szolgálják fel), valamint a pépes ételekhez, az apró betétes tojásételekhez (gombás, paprikás rántotta). A tortához tortavilla, a rákhoz rákvilla és speciális kés dukál, az osztriga húsát osztrigavillával emeljük ki a kagylóból, halat halkéssel és halvillával fogyasztunk.
A tányér mellett és fölött sorakozó evőeszközök az ételsornak megfelelő sorrendben, kívülről befelé haladva kerüljenek kézbe. Az egyes fogások befejeztével az evőeszközöket hagyjuk a tányéron. Ha még ennénk a feltálalt ételből, akkor késünket, villánkat rakjuk egymáson keresztbe. Ez nemzetközi jele a „repetázásnak”. Ha az adott terítékre már nincs szükségünk, akkor az evőeszközöket egymással párhuzamosan hagyjuk a tányéron.
Juhani
Nagy János
vagy.hu
| 2005.11.20.
