Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

elefántcsont

a dentin egyik fajtája, ebből van az elefánt agyara is. Nagyra értékelik szépségéért, tartósságáért és jó faraghatóságáért. Az agyar voltaképp felső metszőfog, a hím és nőstény afrikai elefántnak, valamint a hím indiai elefántnak egész életében folyamatosan nő; a nőstény indiai elefántnak általában nincs agyara, de ha van, akkor is kicsi. Az afrikai elefántok agyara átlagosan 2 m hosszú, súlya 23 kg; az ázsiai elefántoké valamivel kisebb és könnyebb. Az elefántagyar rétegesen nő, utoljára a belső réteg fejlődik ki. Kb. egyharmadrésze az állat koponyacsontjaiba van beágyazódva. Az agyar belsejében, a fej felőli végétől egy darabon üreg húzódik, ezután azonban az agyar teljesen tömör, csupán közepében fut végig egy keskeny idegcsatorna az agyar csúcsáig.

Az elefántcsontnak két fő típusa létezik: kemény és puha. A kemény elefántcsont általában az Afrika nyugati felén élő elefántoktól, a puha a keleti felén élőktől származik. A kemény elefántagyar sötétebb színű, formája keskenyebb és hosszúkásabb, mint a puháé. A kemény fajtájú belseje erőteljesebb színű, és törékenyebb a puháénál, utóbbinak a színe áttetsző fehér, szerkezete rostosabb jellegű.

Az elefántcsont nagyon tartós anyag, nem sérül vagy kopik el könnyen; tűz nem fog rajta, víz nem okoz benne kárt. Némely tulajdonságában hasonlít a keményfához. Igen tömör, gyönyörűen csiszolható, famegmunkáló eszközökkel könnyen formálható. A forgalomban levő elefántcsont nagy része Afrikából származik, bár az elefántcsont-kereskedelem a XIX. század vége és a XX. század eleje óta jelentősen visszaesett az afrikai elefántállomány csökkenése miatt. Napjainkra a virágzó európai elefántcsont-piacok Dél- és Kelet-Ázsiába tevődtek át, ahol a gyakorlott kézművesek ma is faragnak szobrocskákat és más dísztárgyakat elefántcsontból. A zongora fehér billentyűinek fedőlapjai és a fehér biliárdgolyók hajdan szintén elefántcsontból voltak, ma azonban már műanyagból vagy más szintetikus anyagból készülnek.

 

elefántcsont-faragás

szobrok, díszítések, dísz- vagy használati tárgyak faragása, kialakítása elefántcsontból. Az elefántcsontot ősidőktől fogva luxuscikknek tekintették finom szemcsés jellege, halványsárgás színe, sima felülete és lágy fénye miatt. Faragásával egymástól gyökeresen eltérő kultúrákban foglalkoztak, így az ősi Egyiptomban, Kínában, Japánban és Indiában. A nyugati társadalmakban az elefántcsont megmunkálása szinte megszakítás nélkül nyomon követhető a történelem előtti időktől a római, Karoling-, bizánci, gótikus, reneszánsz és barokk koron át egészen napjainkig.

Kb. 1900-ig az elefántcsont-faragók nagyjából ugyanazokat az eszközöket használták: az agyar külső kérgének vagy burkának eltávolításához szekercét, bárdot vagy vésőt; az agyar feldarabolásához keretfűrészt vagy lombfűrészt; a felület lehántolásához egy hántolóvésőnek nevezett speciális eszközt; magához a faragáshoz pedig különféle vésőket, ívfűrészt és idomszereket. Gyökeres változást hozott az agyar hántolását és darabolását megkönnyítő motoros körfűrész használata, ill. a faragást gyorsító fogorvosi fúrók alkalmazása. A XX. század derekán ezek a gépi szerszámok Európából átterjedtek Ázsiába is, s ma az elefántcsont-faragásban mindenütt használatosak.

Korai nyugati faragványok. Elefántcsontból, állati csontból és szarvból készült faragványok nagy számban maradtak fenn a kőkorszak bizonyos időszakaiból. Többségük Dél-Franciaországból, a Dordogne vidékéről került elő. Legkorábbi példáik csekély művészi érzékkel megformált női aktszobrocskák. A rákövetkező magdalén korban megjelenő állatábrázolások között már számos figyelemreméltó alkotás található. Anyaguk általában rénszarvasagancs, időnként előfordul mamutagyar is. Vésése, gravírozása később fejlődhetett ki, mint domború megmunkálása. A prehisztorikus elefántcsont-faragványokon általában mesteri tökéllyel ábrázolt állatok szerepelnek, gyakran összefüggő jeleneteket alkotva. Az ősi Egyiptomban már a legkorábbi időktől fogva készítettek faragványokat az elefánt agyarából és a víziló fogából. Számos helyen találtak a predinasztikus és a korai dinasztikus időszakból származó fésűket, hajtűket és egyéb használati tárgyakat, és bizonyára ugyanebből a korból származnak azok az elnagyolt faragású meztelen női figurák is, amelyeket a baj és a gonosz szellem elűzésére szolgáló amulett gyanánt viseltek. A korai egyiptomi csontfaragás remekművei közt szerepel két szobrocska, mindkettő Abüdoszból került elő; egyikük az I. dinasztia egyik uralkodóját ábrázolja, a másik a IV. dinasztiához tartozó Khufu fáraót, a gízai nagy piramis építtetőjét. Az egyiptomiak lapos elefántcsont táblákra jeleneteket is véstek, és valamikor Kr. e. 3000 táján alkalmazni kezdték a dombormű-faragás technikáját. A többségében finom mívű, kései egyiptomi elefántcsontfaragványok főként dekoratív célzattal készültek, fogantyúknak, kanalaknak vagy ládikák és bútorok berakására.

Az ősi főníciaiak Szíriából és Afrikából származó elefántcsonttal dolgoztak, magas szintre fejlesztették az elefántcsont-berakású fatárgyak készítését, ezeket gyakran festették, vagy lazúrkő- ill. üvegbevonattal látták el. A legkorábbi preklasszikus égei-tengeri elefántcsont faragványok között említhetők az apró akrobata-figurák, amelyek a Kr. e. XVI. században készültek, és a krétai Knósszoszból kerültek elő. Cipruson, Spártában és Mükénében számtalan elefántcsont játékkészletet, tükörnyelet és plakettet találtak, síkdombormő faragványaik harci vagy vadászjeleneteket ábrázoltak. Stílusukon erős ázsiai hatás érződik, valószínűleg Szíriában vagy Kis-Ázsia déli partvidékén készültek.

A korai klasszikus görög korból jelentősebb elefántcsont faragvány nem maradt fenn, bár az ókori írók műveiből ismert, hogy szép számmal léteztek. A klasszikus görög elefántcsont-faragás csúcspontját minden bizonnyal a Pheidiasz faragta kolosszális, arannyal és elefántcsonttal burkolt szobrok jelentik (Kr. e. V. sz.). Zeusz ülőszobra állítólag az olümpiai szentélyben kapott helyet, az álló Athéné-alak az athéni Parthenonban. A Római Birodalom utolsó évszázadaiban elefántcsont diptychonokat (azaz összehajtható, kétrészes, reliefdíszes elefántcsont táblácskákat) adományoztak a császárok, hivatalba lépésükkor pedig a consulok, de a patríciuscsaládoknál is ezt volt szokás ajándékozni házasságkötéskor.

Európai elefántcsont-faragás. Az ókeresztény korból fennmaradt legjelentősebb elefántcsont faragvány a bresciai ládika (Kr. u. IV. sz.); ó- és újszövetségi jeleneteket ábrázoló faragott domborművekkel díszítették. Ebből az időszakból számtalan keresztény tárgyú reliefes tábla és diptychon maradt fenn. Az európai figurális elefántcsont-faragás fő témáit évszázadokon át Krisztus, Szűz Mária és az apostolok ábrázolása jelenti. A VII. és IX. század közti időszakból bizánci elefántcsont faragvány nem maradt fenn, a X-XI. századból viszont több nagyszerő faragott elefántcsont domborművet őriznek a múzeumok. Alakábrázolásukra erősen klasszicizáló, merev és monumentális stílus jellemző. A XI. század végén és a XII. században készült szobrocskák a drapériák szabadabb, oldottabb kezeléséről tanúskodnak, az alakok megnyúlnak.

Az észak-európai csontfaragás a Karoling-reneszánsz idején éled újjá, nyersanyaga az elefántcsont helyett gyakran a rozmáragyar. A Karoling-kori műalkotások között ereklyetartók, feszületek, domborműves táblák és díszes zsoltároskönyvfedelek szerepelnek. Témáik csaknem kivétel nélkül újszövetségi jelenetek és alakábrázolások. Ez a tradíció a X. századi, Ottó-kori mővészetben is folytatódik; ebből az időszakból számtalan lenyűgöző situla (szenteltvíztartó) ismert, ezeket Krisztus életéből vett jelenetek díszítik.

A román kori elefántcsont faragványok - ereklyetartók, Antal-keresztek, püspöki pásztorbotok - eredetüktől függően változatos stílusjegyeket mutatnak. A román kor és a gótika idején a nyugati művészet hangsúlya a kegytárgyak művészi kidolgozásáról és díszítéséről fokozatosan a katedrálisépítészetre, a monumentális falfestészetre, a díszes, festett üvegablakok alkotására tevődött át. Így nagyjából a XII. századtól kezdve az elefántcsont-faragás is veszített jelentőségéből. A kézművesműhelyekben a gótika idején mégis szép számban születtek vallásos jeleneteket ábrázoló elefántcsont domborműves diptychonok és triptychonok. Ládikák, fésűk, tükörfoglalatok, írópultfedelek, serlegdíszítések, tőrmarkolatok és sakkfigurák is készültek elefántcsontból. E hétköznapi használati tárgyakon sokszor jelenik meg az udvari szerelem vagy a lovagi történetek ábrázolása.

A reneszánszkori elefántcsont-faragás a középkorihoz képest gyökeres változást jelentett rafinált technikai megoldásaiban, érzékeny ábrázolásmódjában. Ebben a korban, a használati tárgyak díszítése és a berakások kivételével, az elefántcsontot elvétve alkalmazták, az elefántcsont-faragás iránti érdeklődés csak a XVII. századi Németországban és Flandriában lendült fel ismét, ahol a páratlan tudású mesterek keze alól sorozatosan kerültek ki az aprólékosan kidolgozott, pazar faragású gyertyatartók, plakettek, szobrocskák és ivóserlegek. A XVIII. században az elefántcsont-faragás ismét előtérbe került, főként régi, értékes műalkotások másolatait készítették, de ládikókat, óratokokat, sétapálcákat, sőt apróbb csecsebecséket is, például tubákos szelencéket, legyezőnyeleket, illatszeres üvegcséket. A XX. századra a gépi szerszámok elterjedésével és az egységes díszítőstílus hagyományának felbomlásával a nyugat-európai elefántcsont-faragás iparrá vált, s technikailag kifinomult, de csekély esztétikai értékű tárgyakat produkált.

Az elefántcsont-faragás Kína egyik legrégibb művészeti ága. Az ősi Kínában a Jangce folyó alsó vidékén még elefántcsordák vándoroltak, nyersanyag tehát bőven volt. A Kr. e. I. évezredben használatos rangjelző táblácskákat nemcsak jadeitből, hanem elefántcsontból is készítették. Az övre fűzve viselt táblácskák a Han-kortól (Kr. e. 206-Kr. u. 220) az ünnepi öltözet fontos kellékeivé váltak. Később, a Tang-dinasztia (618-907) és a Sung-korszak (960-1279) alatt a táblácskák alakja erősen megnyúlt; a császári hivatalnokok viselték egyfajta uralkodói jelvényként, és egyúttal a fontos adatok lejegyzésére szolgált. Egészen a Ming-dinasztia XVII. századi bukásáig ez az elefántcsont táblácska jelezte, hogy viselője az udvarban magas tisztséget tölt be. Kína történelmének említett korszakaiból néhány elefántcsont szobrocska is fennmaradt. A faragások közt találhatók sík elefántcsont táblák is, ezeket először részben vagy egészen sötét színűre festették, majd rafinált mintázatokat (állat-, madár- ill. geometrikus motívumokat) véstek rájuk; végül a rovátkákat elütő színekkel színezték vagy nyersen hagyták.

A Sung-dinasztia idejére az elefántokat már mélyen beűzték Délnyugat-Kína (a mai Jünnan) kietlen vadonjaiba; a vidék akkoriban a Nanchao-királysághoz tartozott. Új elefántcsont-források után kellett hát nézni a tengerentúlon, ekkoriban kerültek az első afrikai elefántagyarak Zanzibárból arab kereskedők közvetítésével Kínába.

Az új, erős nemzeti érzelmű Ming-dinasztia, amely megdöntötte a mongol Yüan-dinasztia hatalmát, a XIV. században támogatta az elefántcsont-faragás művészetének újjáélesztését, s ennek eredményeként páratlanul magas színvonalú műhelyek jöttek létre. A fennmaradt Ming-kori elefántcsont faragványok többsége finoman megformált festetlen szobrocska, mely megtartja az anyag természetes színét. A Ming-kor kifinomult faragási tradíciója a jelek szerint a Qing-korszak (1644-1912) első felében is tovább élt. Ebben a korban újraéledt az elefántcsont színezése; a rafinált faragású figurák szépségének hangsúlyozására különféle színezékeket és lakkokat használtak. Számos műgyűjtő ezeket az alkotásokat a kínai faragóművészet páratlan remekei közé sorolja. Az elefántcsont-faragás Pekingben és Kantonban működő központjaiból a különféle szobrok és szoborcsoportok mellett henger alakú kefetartó dobozok, paravánok, karfák és egyéb, magas- és síkdombormű bútorkellékek, továbbá uralkodói pálcák, tubákos szelencék és edények, az ópiumszíváshoz szükséges kellékek kerültek ki, valamint polcok a finom porcelánoknak, illatszeres tégelyek, tükörfoglalatok és egyéb toalettcikkek az előkelő hölgyek számára. A sanghaji műhelyekben használati tárgyak készültek, például evőpálcikák, madzsong-készletek, fésűk és pecsétek.

Peking és Kanton egészen a Qing-dinasztia 1912-ben bekövetkezett bukásáig a remekmívű kínai elefántcsont-faragás központja maradt. Ettől kezdve a császári támogatás hiánya miatt a termelés nagymértékben visszaesett, a műhelyek tevékenysége egyre inkább arra szorítkozott, hogy az ott-tartózkodó külföldiek és turisták számára elefántcsont sétapálcákat, kártyadobozokat és egyéb tárgyakat készítsenek. Minthogy az a vásárlóközönség nem volt válogatós, a tárgyak minősége, mely már a XIX. század közepe óta a hanyatlás jeleit mutatta, egyre gyatrább lett.

Az elefántcsont-faragás alapfogásait Japánban elég későn sajátították el, de a Tokugawa-kor (1603-1867) japán elefántcsont-faragó mesterei bámulatos gyorsasággal magas szintre fejlesztették a faragás művészetét, számtalan miniatűr alkotásuk még ma is csodálatot kelt. Japánban elefántcsontból készítették a samisen (háromhúrú gitár) pengetőjét, a hagyományos festmények tekercsrúdjának fogantyúját. Művészi alkalmazása főként a netsukénak nevezett, faragott gombszerű ruházati kellékeken gyakori - ezek a Tokugawa-sógunátus idején a férfiak öltözékének elengedhetetlen részét alkották. A netsukén átfűzött zsinórral rögzítették széles selyemövükhöz az orvosságos szelencét (inro), a pipát és dohányzacskót. A netsukék gyakorta aprólékosan kifaragott miniatűr figurák, tájképek és állatalakok. A Tokugawa-korszak 1867-ben véget ért, az új öltözködési divat meghonosodása a netsukét feleslegessé tette. A faragómesterek, akárcsak Kínában, ettől fogva a külföldiek és turisták igényeit elégítették ki, viktoriánus ízlést tükröző ékszeres ládikákat, dobozokat, kártyatartókat, sakkfigurákat, gombokat, brosstűket és egyéb tárgyakat készítettek. A századfordulóra a motívumok állandó ismétlődése, a gépi szerszámok használatával lehetővé váló tömegtermelés e tárgyakat teljesen megfosztotta művészi értéküktől. Ettől kezdve a japán faragótevékenység szinte kizárólag a régi netsukék másolására összpontosult (beleértve az egykori mesterek szignóját is), de szép számmal születtek hamisítványok kínai elefántcsontremekekről.

Egyéb faragási hagyományok. Mohamed idejében és azt megelőzően a Közel-Keleten és az arab fennhatóság alatt álló Spanyolországban széles körben használták az elefántcsontot bútorok, ajtók, ládikák és mimbarok (szószékek) díszítésére. A díszítőelemek geometrikus és növényi, gyakran madár- és állatalakokkal kombinált arabeszkmotívumok voltak. Indiában mindig bőségesen állt rendelkezésre elefántcsont, mégis alig maradt fenn olyan alkotás, melynek alapján kép alkotható az indiai elefántcsont-faragás mintegy 4000 évéről. Néhány plasztikus, faragott hindu és buddhista szobrocska, apró dobozka és dombormű ismert.

Észak-Amerika korai inuit, azaz eszkimó lakói nem rendelkeztek a legfontosabb fémekkel, így a földből előkerült mamut és a rozmár agyarából készítették használati tárgyaik nagy részét, például a vödörfület, az íves fúrót, a pipákat, a szigonyokat és a tűtartókat. A tárgyak felületébe geometrikus motívumokat, finom, indaszerűen kanyargó vonalas mintázatokat véstek.