Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

dzsainizmus, 1.

A dzsain kifejezés a dzsinából, vagyis a "hódító" szóból származik. A dzsainisták a hódító Adinát követői, aki a dzsainizmus első tanítója volt. Huszonnégy nagy tanítóból álló vallási vonaluk tagjait tirthankaráknak, vagyis "az Út Megtalálóinak" nevezik. Mahávíra (a nagy hős) volt a huszonnegyedik tanító. Ő körülbelűl Kr. e. 526-ban halt meg. A dzsainista templomok mindegyike egy-egy tirthankarának van szentelve. India dzsain híveinek száma körülbelül 4 millió.
A dzsainisták az erőszaknélküliség (ahimszá) komoly követői. Az ortodox dzsainisták szigorú vegetáriánusok, és hagymát vagy fokhagymát sem esznek. Nem művelnek földet sem, hogy elkerüljék a földben lakó rovarok és kis állatok elpusztítását.
A dzsainisták nem fogadják el a Védákat, de hisznek a reinkarnációban. Úgy tartják, hogy az univerzum végtelen, s az ember végül elérheti a felszabadulást (móksa) azzal, hogy követi a tirthankarák útját. Bár a tirthankarák a dzsainista imádat legfőbb tárgyai, vallásos gyakorlatukban Laksmí és Ganésa tisztelete is helyet kap.
A hívek nagyon jámbor emberek. Kerülik a hazugságot, a haszontalan tevékenységeket, a felesleges beszédet vagy gondolatokat, s csak tiszta ételt esznek. Mahávíra azt tanította, hogy az ember tudatállapotát rendkívüli mértékben befolyásolja az, hogy milyen táplálékot eszik.

 

dzsainizmus, 2.

indiai vallás és filozófia. A Kr. e. VI. században alapította Vardhamána, más néven Mahávíra („hatalmas hős”), a 24. tírthankara („gázlócsináló”) vagy dzsina („győztes” - innen a dzsainizmus szó), tehát ama mitikus figurák egyike, akik köré az új vallás szerveződött. A dzsainizmus az ortodox védikus (azaz korai hindu) rituálékkal szemben határozta meg önmagát, első követői valószínőleg olyan irányzathoz tartozhattak, amely ellenezte az élet kioltását, tehát az akkoriban mindennapos állatáldozatokat. Erkölcsi lényege az ahimszá („nem ártás”), valamennyi élő teremtmény kímélete. A teremtő isten fogalma nem érdekli, vallási ideálja az emberi természet tökéletesítése, amelyet mindenekelőtt szerzetesi, aszketikus életvitellel tart megvalósíthatónak.

Története. A dzsainák szerint hitüket - amely öröktől fogva létezik - az egymást követő világkorszakokban újra meg újra kinyilvánítják a tirthankarák. Valamennyi tírthankara eljutott a tökéletességig és az abszolút szabadságig, s ezt követően hirdette a világnak a dzsainizmust. Ezek szerint az első tírthankara, egy bizonyos Risabha volna a dzsainizmus tulajdonképpeni megalapítója, róla azonban - leszámítva, hogy a neve felbukkan a védákban és a puránákban - gyakorlatilag semmi nem tudható. Ugyanez áll a további tirthankarákra is, egészen a 23.ig, Pársváig, aki állítólag a Kr. e. VIII. században halt meg.

Mahávíra, a dzsainizmus tényleges, történeti alapítója Kr. e. 599 körül, a mai Bihar állam területén levő Patna közelében született. Apja ksátrija volt (lényegében nemesember), a Náta nemzetség fejedelme. Mahávíra idősebb kortársa volt a történelmi Buddhának, Gautama Sziddhárthának; a buddhista szövegekben Nátaputra (Náta fia) néven említik. Huszonnyolc esztendősen lett aszkéta, évekig tartó önsanyargatás és meditáció eredményeképp elérte a megvilágosodást. Mintegy harminc éven át hirdette a dzsainizmust; Kr. e. 527-ben halt meg Pávában (szintén a mai Bihar területén). Pává azóta is a dzsainizmus legfőbb kegyhelyei közé tartozik, a zarándokok déválikor (a hindu újévkor) szokták fölkeresni.

Filozófiai ellentétek a dzsainizmuson belül sohasem voltak, szakadár mozgalmak annál inkább. Kr. e. a IV. vagy III. században a szerzetesi regulákat illető viták két irányzatra osztották a dzsainákat; az egyházszakadás a Kr. u. I. század végére vált teljessé. A digambarák („égbe öltözöttek”, értsd: ruhátlanok) szerint a hívő semmit sem birtokolhat, így ruhaneműt sem, továbbá úgy vélték, hogy a megváltást nő nem érheti el; a szvétambarák („fehérbe öltözöttek”) álláspontja rugalmasabb.

Irodalom. A szvétambarák szerint a szent szövegeket Mahávíra halála után élőszóban adták tovább, rendszerezésükről és írásba foglalásukról pedig egy zsinat gondoskodott a Kr. e. IV. században. Ezzel szemben - az általánosan elfogadott vélemény szerint - a dzsaina iratok mintegy 800 évvel később (Kr. u. 454-ben vagy 467-ben) nyerték el jelenlegi formájukat. A szvétambara kánon (ágama) 45 szövegből áll: 11 anga („rész”) - a tizenkettedik darab, a Dristiváda elveszett; 12 upánga, kiegészítő szöveg; 4 múla szutra, alapszöveg; 6 cshéda szutra, szerzetesi szabályzat; 2 csúlika szutra, függelék; és 10 prakírnaka, azaz mindenféle összeválogatott szöveg. A digambarák két prákrit nyelvő írást kezelnek kanonikusként: a Karmaprabhritát (Fejezetek a Karmanról) és a Kasájaprabhritát (Fejezetek a Kasájákról), de ezeken kívül több szöveget, ill. kommentárt is becsben tartanak.

Filozófia. A dzsaina metafizika dualisztikus felépítéső, a mindenséget két alapvető és egymástól független kategóriára osztja: van egyfelől a lélek vagy élő szubsztancia (dzsíva), mely megjelenik a természeti erők - szél, tűz - alakjában, s áthatja a növényeket, az állatokat és az emberi lényeket; továbbá van a nem-lélek, az élettelen szubsztancia (adzsíva), ide tartozik a tér, az idő és az anyag.

A másik alapfogalom a karma. Ez a dzsainizmusban - ellentétben a hinduizmus és a buddhizmus jóval elvontabb megközelítésével - valamifajta finom és láthatatlan anyagi szubsztancia, amely elönti és megbénítja a dzsivát, s ezzel létrehozza az élet és az újjászületés kötelékeit. Ez a hatás életek hosszú sorozatán át tartó aszkézissel ugyan, de megszüntethető, s így elérhető a móksa, a teljes felszabadulás, minden emberi erőfeszítés végcélja. Eszerint kétfajta lélek van, az, amelyik már elérte a tökéletességet és az, amelyik még rabságban sínylődik.

Etika. A dzsaina etika a lélekről és a karmáról szóló tanításra épül. Az ember legfőbb kötelme saját lelkét és a társaiét fejleszteni és tökéletesíteni, ezért az ahimszá, tehát minden élőlény kímélete annyira fontos, hogy a dzsainák menedékhelyeket (tulajdonképp elfekvő kórházakat) építenek az öreg és beteg állatok számára, s itt a halálukig ápolják és etetik őket. A három erkölcsi ideál, úgymint a szamjagdarsana („helyes hit”), szamjagdzsnyána („helyes tudás”) és a szamjakcsárita („helyes viselkedés”) összefoglaló néven mint ratnatraja („három drágaság”) ismert.

Mitológia és kozmológia. Az isteneknek négy osztálya van: bhavanavászinok (a ház istenei), vjantarák (közbensők), dzsjótisák (a föld és a felső világ közötti teret lakó csillagistenek), valamint a vajmánikák (égi istenek, akik a felső világ palotáiban - vimánákban - laknak). Mind a négy osztály alosztályokra tagolódik. Különféle dzsaina szövegek ezeken kívül további istenekről is tudnak, ezek általában hindu hatásról tanúskodnak, vagy valamilyen közismert indiai hagyományhoz nyúlnak vissza. A tirthankarák és a felszabadult lelkek valamennyi istennél magasabb rendőek.

Az időt örökkévalónak és alaktalannak gondolják. A világ szintén örökkévaló, továbbá végtelen. A tér (ákása) átfogó és alaktalan, magába öleli a mindenség objektumait. A világegyetem tere (lókákása) mellett létezik a világegyetem nélküli tér (alókákása), amelynek egyáltalán nincs tartalma. Az univerzum közepén van az eleven lelkek birodalma, ahol az emberek, állatok, istenek és démonok élnek. A középső világ fölött a két részből álló felső világ, alatta pedig a hétszintes alsó világ található.

Szentjeik tiszteletére a dzsainák monumentális sztúpákat emeltek; építészetük, szobrászatuk gazdagsága és színvonala párját ritkító. Templomaik tele vannak fémből öntött képmásokkal és szerencseszimbólumokkal.

A dzsainizmus egyetemes toleranciát hirdet, a többi vallást nem bírálja, és nem is verseng velük; térítő ambíciói sohase voltak. A gujarati és a maharasthrai kereskedők jellemzően dzsainák.

 

dzsaina vrata

(vrata szanszkritül „eskü”), az indiai dzsaina vallásban bármiféle fogadalom, amely befolyásolja akár a szerzetesek, akár a világiak cselekedeteit. Az egész életen át ható érvényű öt nagy eskü - az öt mahávrata - csak az aszkétákat kötelezte. Ezek a fogadalmak a következők: 1. nem ártani, 2. nem hazudni, 3. nem lopni, 4. önmegtartóztatás és 5. teljes nincstelenség.

A mindennapi élet közegében élő laikusokról nem tételezték fel, hogy efféle regulákat képesek volnának szigorúan betartani. ők, túljutva a szellemi fejlődés előkészítő szakaszain (gunaszthána), meghatározott időre szóló fogadalmat tehettek, ez tizenkét szabály betartását írta elő; ha lejárt, meg lehetett újítani.

E szabályok közül az első ötnek a neve anuvrata, azaz „részleges” (szó szerint „parányi”) fogadalom, így ezek a mahávraták mértéktartó megfelelői: nem nagyon ártani, nem nagyot hazudni, nem túl sokat lopni, megelégedni a saját feleséggel, és csak bizonyos határokon belül gazdagodni. A további fogadalmak - három gunavrata és négy síksávrata - az anuvraták betartását segítették és ösztönözték. Hogy mely előírások tartoznak ide, arról megoszlanak a vélemények, de általában az ember mozgásterének valamifajta korlátozására irányulnak: ne szabjon ki túl szigorú büntetéseket; ne éljen túl kényelmesen, túl kellemes dolgok között; legyen egykedvű és kiegyensúlyozott; egyszerűsítse az étrendjét, időnként pedig böjtöljön, mint a szerzetesek; adakozzon; s végül, ha a fogadalmak betartása már fizikailag lehetetlen, jöjjön a szallékhaná, vagyis az önkéntes éhhalál.

 

dzsaina kánon

az indiai dzsaina vallás szent szövegeinek gyűjteménye; hitelessége állandó vita tárgya a szekták között. A svétámbara kánon lényegében 45 részből tevődik össze, a következőképp: 1. angák, főszövegek, 11 kötetben - a tizenkettedik kötet legkésőbb a XIV. században vagy azelőtt elveszett; 2. upángák, azaz kiegészítések, 12 kötetben; 3. prakírnakák, válogatott szövegek, 10 kötetben; 4. cshéda szutrák az aszketikus életmód szabályairól 6 kötetben; 5. csúliká szutrák, függelékek 2 kötetben; végül 6. múla szutrák különféle témákról 4 kötetben. Eredetileg a szvétambara kánont 71 rész alkotta, s ezek állítólag a Valabhíban tartott V. századbeli zsinattól eredeztethetők.

A szvétambara szövegek egyebek között a tirthankarák vagy dzsinák (dzsaina megváltók) hőstetteit és tanításait ismertetik, valamint elméleti kérdéseket tárgyalnak. Az angák egy része párbeszédeket tartalmaz, amelyek a legenda szerint Mahávíra tirthankara (a legutóbbi dzsaina megváltó) és hívei között hangzottak el; más angákban állítólag a gyűjtemény legősibb szövegei konzerválódtak, ezek eredetileg a szájhagyomány révén maradtak fönn. A kánon prákritül íródott, bár a Gupta-kor (IV-VI. sz.) szerzői szívesebben használták az akkortájt népszerűbb szanszkritot.

A digambara irányzat követői a teljes szvétambara kánon érvényességét kétségbe vonják. Szerintük az eredeti szövegek mind elvesztek, ettől függetlenül a tanítás lényege a dzsaina gondolkodók és vallási vezetők munkái révén mindmáig fennmaradt.