Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Csang Kaj-sek

Wade-Giles-féle átírással CHIANG CHIEH-SHIH, pinyin átírással JIANG JIESHI, hivatalos nevén CHIANG CHUNG-CHENG (szül. 1887. okt. 31. Csöcsiang tartomány, Kína - megh. 1975. ápr. 5. Taipei, Tajvan), katona és államférfi, 1928 és 1949 között a Kuomintang-kormány vezetője Kínában, majd az emigráns Kuomintang-kormány vezetője Tajvanon.

Csang közepesen jómódú földműves-kereskedő családban született a tengerparti Csöcsiang (Che-chiang; Zhejiang) tartományban. Kezdettől katonai pályára készült, először az észak-kínai Paoting Katonai Akadémián (1906), majd Japánban (1907-1911 tanult). 1909 és 1911 között a japán hadseregben szolgált, amelynek spártai eszményeit csodálta és magáévá tette. Ennél is erősebben hatottak rá azok a fiatal honfitársai, akikkel Tokióban találkozott: azt tervezték, hogy megszabadítják Kínát az idegen mandzsu dinasztiától. Csang így ismerkedett meg a köztársasági eszmével, és vált forradalmárrá.

Amikor 1911-ben megkezdődött a forradalom Kínában, Csang hazatért, és részt vett a mandzsu dinasztiát megdöntő szórványos harcokban. 1913-16-ban Kína köztársasági és egyéb forradalmárai mellé állt a Kína új elnöke, később új császára, Yüan Shih-kai (Yuan Shikai) ellen vívott küzdelemben.

Csang ezután egy ideig nem sokat hallatott magáról. Két évig (1916-17) Sanghajban élt, és valószínűleg a Zöld Bandában (Ch'ing-pang), egy pénzügyi manipulációkkal foglalkozó titkos társaságban tevékenykedett. 1918-ban újra feltűnt a közéletben, ekkor Szun Jat-szenhez, a Nemzeti Párt (Kuomintang) vezetőjéhez csatlakozott. Ekkor kezdődött el az a szoros együttműködés köztük, amely később megalapozta Csang hatalmát. Szun fő célja az volt, hogy egyesítse Kínát. A hatalom, amelyet a forradalmárok elragadtak az idegen dinasztiától, rögtön ezután az országon belüli - s egymással is csatázó - hadurak kezébe került; ha nem győzik le őket, egész addigi küzdelmük semmit sem ér.

Nem sokkal ezután Szun Jat-szen elkezdte szovjet mintára átszervezni a Kuomintangot, és Csang 1923-ban négy hónapra a Szovjetunióba látogatott, hogy tanulmányozza a szovjet intézményrendszert, legfőképpen a Vörös Hadsereget. Hazatérése után annak a katonai akadémiának lett a parancsnoka, amelyet szovjet modell alapján hoztak létre Wampoában, Kanton mellett. Szovjet tanácsadók sereglettek Kantonba, és ekkor a kínai kommunisták is csatlakozhattak a Kuomintanghoz. A kommunisták gyorsan megerősödtek, főleg Szun 1925-ös halála után, és egyre több feszültség keletkezett köztük és a Kuomintang konzervatív szárnya között.

Csang, aki a wampoai hadsereggel a háta mögött a legerősebb volt Szun örökösei között, nagy taktikai érzékkel kezelte ezt a veszélyt. Hol erejét, hol engedékenységét mutatta ki, meg akarta gátolni a kommunista befolyás növekedését, de úgy, hogy ne veszítse el a szovjet segítséget. Moszkva 1927-ig támogatta is, ám akkor Csang egy véres puccs során szakított a kommunistákkal, kizárta őket a Kuomintangból, és felszámolta a szakszervezeteiket.

Időközben Csangnak már majdnem sikerült egyesítenie az országot. 1925-ben a forradalmi hadsereg főparancsnoka lett, és a következő évben nagyszabású Kuomintang-hadjáratot indított az északi hadurak ellen. A hadművelet 1928-ban ért véget, amikor Csang csapatai bevették Pekinget, a fővárost. Az új központi hatalmat, a Kuomintang-kormányt Csang elnökletével, Nankingban, Dél-Kínában állították fel. 1930 októberében Csang keresztény hitre tért, nyilvánvalóan a befolyásos, nyugatos orientációjú Sung család hatására. A család legkisebb lánya, Mei-ling Csang második felesége lett. A Kuomintang-kormány vezetőjeként Csang igyekezett végrehajtani az eltervezett társadalmi reformot, de a program döntő hányada papíron maradt, részben azért, mert Csang uralma nem szilárdult meg kellőképpen az országban. Főleg a tartományi hadurak vitatták a hatalmát, akiket Csang csak ártalmatlanná tett, de nem győzött le teljesen. Veszélyt jelentettek a kommunisták is, akik vidéki bázisaikra vonultak vissza, és megalakították saját hadseregüket és kormányukat. Ráadásul Csang tudta, hogy elkerülhetetlen a háború Japánnal, amely 1931-ben elfoglalta Mandzsúriát (az északkeleti tartományokat), és most az ősi kínai területekre is szemet vetett. Csang úgy döntött, hogy nem áll ki a japán agresszióval szemben, amíg le nem verte a kommunistákat - döntését sokat támadták, hiszen már évek óta nem sikerült teljes győzelmet aratnia a kommunisták felett. Hogy a nemzet erkölcsileg jobban összeforrjon, Csang felelevenítette Konfuciusz állami kultuszát, és 1934-ben kampányt indított, az ún. Új Élet Mozgalmat, amely a konfuciánus etikát propagálta.

1937-ben kitört a Japán elleni háború. Csang a hsziani incidens során rákényszerült, hogy véget vessen a kommunisták elleni katonai akcióknak, és szövetségre lépjen velük a japán megszállók ellen. Több mint négy éven át Kína egyedül küzdött, míg végre a Szovjetunió kivételével a szövetséges hatalmak is bekapcsolódtak a harcba - 1941-ben hadat üzentek Japánnak.

A győzelem után Kína tekintélye megnőtt, a Négy Nagy között szerepelt. Ám a belpolitikában Csang kormánya a hanyatlás jeleit mutatta. Ezek csak megsokasodtak, miután Japán 1945-ben megadta magát az Egyesült Államoknak, és újraéledt a kommunisták elleni küzdelem. 1946-ban újrakezdődött a polgárháború; 1949-re a kontinentális Kína a kommunisták kezére került, és megalakult a Kínai Népköztársaság. Csang a megmaradt Kuomintang-erőkkel Tajvanra vonult, s a szigeten a többi Kuomintang-vezetővel egy viszonylag toleráns diktatúrát hozott létre. A Tajvani-szoroson át megkísérelt támadásokat indítani a kommunisták ellen. Csang megrostálta a hajdan korrupt Kuomintang sorait, és a következő két évtizedben bőkezű amerikai segítséggel sikerült Tajvant a modern gazdasági fejlődés útjára állítania. 1955-ben az Egyesült Államok megállapodást írt alá Csang Kuomintang-kormányával, amelyben garantálta Tajvan biztonságát. 1972-től viszont mind kétségesebbé vált a megállapodás érvénye, és a csangista kormány jövője is veszélybe került, mivel az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság közeledni kezdtek egymáshoz. 1979-ben az Egyesült Államok végképp megszakította a diplomáciai kapcsolatot Tajvannal, hogy felvegye a teljes körű kapcsolatot a Kínai Népköztársasággal - de ezt Csang már nem érte meg. 1975-ben bekövetkezett halála után fia, Csiang Csing-kuo követte posztjain mint a Kuomintang elnöke és Tajvan miniszterelnöke.

Csang kommunistákkal szembeni vereségének okai közt szokták emlegetni a kormányzati korrupciót; a másik ok az, hogy elvesztette politikai rugalmasságát, s kevésbé tudott alkalmazkodni a gyorsan változó körülményekhez. Vezetési stílusa az évek során egyre merevebbé vált, ő maga egyre kevésbé tudott reagálni a közhangulatra vagy az új eszmékre. Kezdte többre becsülni a hűséget, mint a szakértelmet, és inkább személyes kapcsolatokra támaszkodott, mintsem hivatalos csatornákra. A hadseregen belül is csak egy szűk klikkben bízott meg, és gyakran szűklátókörű konzervatívok kapták meg a tehetségesebb tisztek helyét. Kezdetben Csang valóban a köztársasági Kína legfőbb vezetőjének számított: ravaszul ki tudta játszani egymás ellen a tartományi hadurakat és saját lehetséges pártbeli riválisait, később pedig ügyesen használta fel a kormányának nyújtott amerikai katonai, diplomáciai és pénzügyi segítséget. A kommunistákkal szembeni vereségének valószínűleg a II. világháborúban folytatott stratégiája volt az egyik oka: nem volt hajlandó bevetni amerikai fegyverekkel felszerelt csapatait a Kínát támadó japán megszállók ellen, hanem arra számított, hogy az Egyesült Államok végül egyedül is legyőzi Japánt. Katonai gépezetét arra tartogatta, hogy a háború végén legyen majd mivel lecsapni a kommunistákra, és egyszer s mindenkorra megsemmisíteni őket. De stratégiája visszaütött: a japánok elleni passzivitása miatt elvesztette azt a társadalmi presztízst és támogatást, amit helyette a kommunisták kaptak meg elszánt japánellenes küzdelmük jutalmaként. Hadseregének harci szelleme és hatékonysága folyamatosan romlott, mialatt a katonák tétlenül vesztegeltek Délnyugat-Kínában. A kommunisták viszont ugyanekkor hatalmas, harcedzett hadsereget építettek ki, amely a kínai nemzeti öntudatból merítette erejét. Végül elmondható, hogy Csang azért is „vesztette el Kínát”, mert nem volt sem elképzelése, sem összefüggő terve arról, milyen társadalmi és gazdasági változások szükségesek ahhoz, hogy Kína megérkezzen a XX. századba. Attól kezdve, hogy 1927-ben megtisztította a Kuomintangot kommunista szövetségeseitől, majd összefogott a földbirtokos és iparos-kereskedő osztályokkal, Csang rendíthetetlenül egyre konzervatívabb úton járt, amely lényegében figyelmen kívül hagyta Kína elnyomott és elszegényedett parasztságának érdekeit. A parasztok pedig Kína lakosságának csaknem 90%-át alkották, és mint a kommunista győzelem bebizonyította, támogatásuk elengedhetetlen volt ahhoz, hogy újra erős központi kormányzat jöjjön létre, amely elérheti a modern Kína egyesítését.