Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

burakumin

(japán: „falusi népség”), más néven ETA („szutykosok”); a hagyományos japán társadalmi hierarchia legalsó fokán lévő, kaszton kívüli vagy „érinthetetlen” kisebbség. A japán eta szó rendkívül pejoratív jelentésű, és az uralkodó előítélet folytán még az egyébként semleges burakumin elnevezésnek is lett valami megvető jelentésárnyalata.

Bár az osztály 1871-ben (a Meiji-korszak emancipációs törvénye értelmében) hivatalosan megszűnt létezni, burakumin rangállásúak ma is nagy számban élnek gettószerű közösségekben Japán-szerte, és sokan közülük még mindig csupán szakképzetlen, rosszul fizetett munkakörökben találnak munkát. A burakumin mivolta gyakran még mindig akadálya vagy érvénytelenítője lehet házasságkötésének, bármiféle szerződésnek vagy nem burakumin jellegű munkakörben való alkalmaztatásnak. A burakuminnak tekintettek számáról nincs hivatalos statisztikai adat, de a mintegy hatezer elkülönített burakumin közösségben a becslések szerint 1-3 millió ember élhet.

„Idegen” eredetükről régebben sok, dús képzeletre valló elmélet terjedt el, ma viszont a kutatók egyetértenek abban, hogy a burakumin réteg eredetileg az elszegényedett, koldussorsra jutott vagy alantas munkákra kényszerült japánokból alakult ki, olyanokból, akik különösen az ortodox sintóizmus és buddhizmus által tabunak minősített foglalkozásokat (például a bőrkikészítést) űzik, amelyeknek velejárója az élet elvétele. Az 1603-ban kezdődő Tokugawa-(Edo-)kor feudális törvényei a burakumin réteg tagjait hivatalosan is elkülönített lakóközösségekbe és foglalkozáskörökbe taszították, és a XVIII. század elején már bizonyos társadalmi rangjelzéseket, például sajátos ruházatot és hajviseletet tettek számukra kötelezővé; mások házába be sem léphettek, meghatározott időpontokban nem mutatkozhattak az utcán, és az előkelőbbek előtt le kellett borulniuk.

Noha a burakuminok 1871-ben „felszabadultak”, a társadalom nem sokat tett azért, hogy szabadságuknak konkrét értelmet adjon (legalábbis nem többet, mint az Egyesült Államok a feketék igazi felszabadításáért az amerikai polgárháború után). Burakumin csoportok érdekeik érvényesítéséért csak a XX. században kezdtek szervezkedni; 1922-ben országos szervezet alakult, Suiheisha (kb. „Egyenlőség Híveinek Szervezete”) néven, amely különböző akciókat szervezett: iskolákat bojkottált, adók és egyéb intézkedések ellen tiltakozott, mígnem végül 1941-ben feloszlatták. A II. világháború után, 1946-ban egy harcosabb és politikailag aktívabb szervezet jött létre, a Buraku Kaihô Zenkoku Iinkai (kb. Összjapáni Buraku Felszabadítási Bizottság), amely 1955-ben Buraku Kaihô Dômeire (kb. Buraku Felszabadítási Liga) változtatta a nevét. A liga baloldali orientációja azonban számos konzervatívabb burakumin vezetőt elfordított a mozgalomtól. Ezért 1960-ban egy rivális országos szervezet alakult, a Dôwakai (kb. Integrációs Társaság); ennek vezetői liberális demokrata párti politikusok lettek, néhányan be is kerültek a parlamentbe. 1976-ban pedig megalakult egy harmadik szervezet is, a Zenkoku Buraku Kaihô Undô (Összjapáni Buraku Felszabadítási Mozgalom).