Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E
F G
H I
J K
L M
N O
P Q
R S
T U
Ü V
W X
Y Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
BUDDHIZMUS
(fojiao)
A buddhizmus az ókori Indiában alakult ki, megalapítója a Sákja nemzetségbeli
indiai fejedelem fia Gautama Sziddhártha, aki megvilágosodván, Buddhává válván
hirdetni kezdte tanítását. Benareszbe ment, s öt aszkéta lett az első tanítványa,
akiknek elmondta első prédikációját, amelyben már formába öntötte tanításának
alapjait, mely szerint az élet szenvedés. A születés, az öregedés, a betegség,
a halál, az elválás kedvesünktől, a ki nem elégített vágyak mind-mind a szenvedés
forrásai. Ez a szenvedés az életvágyból, a gyönyörök hajszolásából, a vágyakozásból,
az élvhajhászásból és a hatalomvágyból fakad. Meg kell szüntetni ezt az olthatatlan
szomjúságot és vágyakozást, s ez az út vezethet a szenvedés megszüntetéséhez.
Az ún. nyolcas út vezet el a megnyugváshoz, megismeréshez és érhető el a teljes
kihunyás állapota, a nirvána, hogy kikerüljünk a létforgatagból, az ún. szamszárából.
A nyolcas út a következőkből tevődik össze: helyes szemlélet, helyes gondolkodás,
helyes beszéd, helyes cselekvés, helyes életmód, helyes törekvés, helyes vizsgálódás
és helyes elmélyedés. Az i. e. 4-3. század tájékán megjelentek az első kolostorok,
és rövid idő alatt a buddhizmus fő és egyetlen szervezeti formájává váltak.
A kolostorok váltak a buddhizmus elméleti központjává, tudós szerzetesek itt
másolták az első szútrákat, és állították össze a buddhista kánont, a három
főrészből álló Tripitakát. A kolostorokban együtt élő buddhista szerzetesközösség
a szangha nevet kapta, és a szerzetesek napjait, életét szigorú rendszabályok
korlátozták. Fogadalmat tettek, hogy erényes életet élnek, és nem lépnek házasságra,
hajukat leborotválják, és szerzetesi ruhát viselnek. Minden egyes kolostor belső
életét részletesen kidolgozott előírások szabályozták, a szerzetesek napja imával
kezdődött, és imával ért véget, délelőttönként pedig alamizsnát gyűjtöttek.
A buddhizmus két fő ágra az i. sz. 1-2. század tájékán megtartott IV. buddhista
zsinat idején vált szét. A hínajána (kis szekér) a megváltás hagyományos, régi
formáit vallotta, amely azt hirdette, hogy a nirvána csak egyéni úton, kis közösségek
számára érhető el. A hínajána buddhizmus maradt Indiában, és a mai napig ez
él Sri Lankán, Burmában (Myangmar), Thaiföldön stb. is. Ezzel szemben a mahajána
(nagy szekér) buddhizmus ugyan továbbra is a tan alapelveire és dogmáira épült,
de azt hirdették, hogy nemcsak a szerzetesek, hanem a világiak is végigjárhatják
a megváltás felé vezető utat. A bódhiszattvákról szóló tanítás volt a mahajána
egyik leglényegesebb újítása a buddhizmusban. A bódhiszattvák voltak azok, akik
maguk már elérték ugyan a megvilágosodás állapotát, és már csak egyetlen lépés
hiányzik a számukra, hogy buddhává váljanak, ám az emberek iránti könyörületességből
itt maradnak, nem távoznak a nirvánába, hanem áldozatkész önzetlenséggel segítik
az embereket a tökéletesedésükben. A mahájána buddhizmusban a bódhiszattvák
panteonja meglehetősen gyorsan gyarapodott, idővel szinte teljesen eltűnt a
határ buddhák és bódhiszattvák között. A mahájána buddhizmus főként Belső-Ázsia
városállamai felé terjeszkedett, és az i. sz. 1. század környékén főként a kereskedők
révén jutott el Kínába. Koreában az i. sz. 4. században kezdte térhódítását,
Japánban pedig 552-ben vezették be hivatalosan. Tibetbe a 7. században jutott
el a buddhizmus, ahol a helyi animisztikus ősvallással a bonnal keveredve a
buddhizmus egyik különleges formája jött létre, az ún lamaizmus. Kínában kezdetben
a hagyományos indiai buddhista iskolák honosodtak meg. Igen jelentős problémát
okozott a szent szövegek kínai nyelvre történő adaptálása. A fordítások során
szükségképpen megjelent a szövegek kiválasztása, magyarázása, kommentálása,
ami végül is különböző, újabb iskolák létrejöttét eredményezte. A legismertebb
kínai B. iskolák, irányzatok: a tiantai, amelyet a Tiantai hegyen alapított
Zhiyi (538-597), és tanítását a Lótusz-szútrára alapozta; a huayan iskola alapítója
Fazang (643-712), amelynek tanítása az Avatamszaka-szútrán alapult; a kínai
B. talán legismertebb iskolája a chan, melynek neve az indiai dhyana meditatív
elmélyedés jelentésű szóból származik. Alapítását az indiai Bódhidharmának (kb.
470-520) tulajdonítja a hagyomány.
