Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Sass Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet
Anya
és lánya
Sass Brunner Erzsébet és lánya, Brunner Erzsébet Kőrösi Csoma Sándor és Baktay Ervin mellett a legismertebb India-utazók. A két világháború között érkeztek a brit korona "gyémántjába", s egy életre otthonukká választották. A festőművésznő anya és lánya képeken örökítette meg az ország tájait, szent helyeit, az egyszerű embereket s mindennapi életüket, sőt, megfesthették India vezető politikusait is.
Farkas Erzsébet Nagykanizsán született 1889-ben. Feleségül ment Sass Brunner Ferenchez, tanárához, Ferenczy és Hollósy tanítványához. Az I. világháború után Sass Brunner visszavonult, felesége azonban Pestre ment lányukkal szabadúszóként dolgozni. Megismerkedett a természetgyógyászattal, s emellett vallási kérdések is foglalkoztatták. Egy megérzés hatására úgy döntött, hogy Szicíliába utazik. 1929-ben, nagyon kevés pénzzel érkezett lányával a dél-olaszországi szigetre. Itt a festésen kívül narancsárulásból tartották fenn magukat. Egy éppen Szicíliában tartózkodó indiai nőnek annyira megtetszettek a képeik, hogy meghívatta őket Rabindranath Tagoréval Indiába. A két nő saruban és maguk szőtte ruhában Egyiptomon át érkezett Santiniketánba, 1930-ban. Brunner Erzsébet Tagore unokaöccse, a Művészeti Akadémia alapítója révén festészetet tanult (számtalan protréja van ebből az időszakból Rabindranath Tagoréról), míg anyja két éven át Vishwa Bharatiban lévő lakhelyükön csak meditálással foglalkozott.
1932 és '35 között hosszabb utat tettek Indiába, s közben festményeiket kiállításokon mutatták be. Bengálból Kashmirba illetve a Himalájából Rameswaramba utaztak. Dél-indiai tartózkodásuk idején Mahatma Gandhi meghívta őket Coonorba, ahol lehetőségük volt őt lefesteni. (Sass Brunner Erzsébet: A Vision of India, 3. o.)
1935 és 1937 között Japánban éltek. Nemcsak indiai, hanem még Magyaroszágon készült képeiket is kiállították. Megjelent a Mystic India című könyvük, amelyhez Rabindranath Tagore és Mahatma Gandhi írt előszót. Könyvük képeiken kívül írásaikat is tartalmazza. Japánban a tenger és a Fuji ragadta meg őket. Kétéves itttartózkodásukat is a Fuji vulkánnak "köszönhetik": az egyik hegyi kirándulásukon Sass Brunner Erzsébet olyan szerencsétlenül esett el, hogy csípőcsontját törte, s ilyen állapotban elég hosszú ideig nem volt képes utazni. Amíg Japánban időztek, megismertették Petőfi költeményeit a távol-keleti országgal - a magyar konzul közbenjárásával számos költeményt kiadtak, lefordítva, egy kötetben.
1938-ban Hawaii-on át az Egyesült Államokba hajóztak. Képeiket San Franciscóban, Los Angelesben, Chicagóban és New Yorkban állították ki. Még ebben az évben Londonba érkeztek. Itt találkoztak először Javaharlal Nehruval (akinek portréját később Indiába visszatérve megfestetté) és dr. Radhakrishnan Baroda maharadzsával, aki arra kérte őket, hogy térjenek vissza Indiába, s fessenek egy gyűjteményt kizárólag a Baroda Múzeum és Képcsarnok számára.
Barodában történelmi képeket illetve helyeket és indiai életképeket festettek. A híres zarándokhely, az amarnathi Siva-barlanghoz való zarándoklatról Sass Brunner Erzsébet festett elsőként képsorozatot.
A II. világháború idején az angolok a két magyar festőnőt (mint ellenséges ország állampolgárait) katonai fogolytáborba internálták. Később megengedték nekik, hogy Nainitalban egy kis házban lakjanak. A háború után sem tértek vissza - csak télen kiállításokat rendezni - Delhibe. Sass Brunner Erzsébetnek ebben a korszakában születtek a legszebb képei a Himalájáról.
Sass Brunner Erzsébet 1950. február 19-én halt meg tüdőgyulladásban. Lánya Delhiben megrendezte gyűjteményes emlékkiállítását. Brunner Erzsébet a Himalája hegyei közül visszaköltözött Delhibe, ahol stúdiót nyitott. Hosszú elzárkózása után újra bekapcsolódott a képzőművészeti életbe. 1955 és '57 közötti zarándokútján megfestette India, Nepál, Thaiföld, Ceylon buddhista kegyhelyeit. 1959-ben ő is részt vett a tibeti menekültek segélyezésében, s találkozott a dalai lámával, akit az európaiak közül elsőként örökített meg.
Az 1970-es években jutottak el képeik a magyar közönség elé: Indira Gandhi négy képüket hozta magával látogatásakor. 1979-ben a Delhiben létrehozott Magyar Kulturális Intézet megrendezte az első Brunner-kiállítást; két könyvüket, a Vision of India és az A Painter's Pilgrimage címűt is megjelentették. 1985-ben Brunner Erzsébet Gianni Szingh indiai elnöktől átvette a Padma Sri állami díjat.
Sass
Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet: A Vision of India; Mystic India Through
Art
A XX. század két kivételes magyar művésznője nem világot látni utazott Indiába - belső elhivatottságból, kevés pénzzel utazva, szellemi és lelki megtisztulni vágyásból vágtak neki az útnak. Sass Brunner Erzsébet magával vitte lányát is, aki később sem tudta életét anyjától távol elképzelni.
Mindkét nő hasonló beállítottságú: vonzódnak a sprituális világhoz, meditálnak, látomásaik vannak; érzékenységüknél fogva India (és a többi távol-keleti ország) szellemiségét, atmoszféráját tudják festményeiken megjeleníteni. India politikai és szociális nehézségeit mindennap megtapasztalhatták, mégsem ez vezette őket, hanem az ember spirituális tökéletességének keresése.
Sass Brunner Erzsébet főként tájképeket, csendéleteket és utcai képeket festett. Azokat a nagy embereket, akiket kivételesen lefestett, gondolatvilágukat szem előtt tartva próbálta festményein megragadni. Apró pontjai egyfajta vibrációt adnak a képeknek; a részletek hiánya és a felnagyított szemek az ember univerzális lényét hangsúlyozzák. Azokon a tájképeken, ahol embereket is ábrázol, ezt csak azért teszi, hogy hangsúlyozza: az ember a természet része. Tájképei a végtelenség nagyságát, az időtlen csendet és az ember kicsinységét fejezik ki. "A nagyszerű látványok, a sivatag szikársága, a váltakozó esőzések, a lótusz tavak köde, a Gangesz misztikus vize, az impozáns Himalája, az emberek nincs élete, spirituális és fizikai szépségük és a koncentrikus képek atmoszférája leírhatatlan nyomot hagyott bennem" - írta.
Az indiai emberekről szóló írása hasonlóan expresszív: "India népi élete színes és változatos. Türelem, Lemondás és Alázatosság ennek a leggyönyörűbb példái. A törékeny testű hárfa elmék, a művészet remekei beleolvadva a tudásba amiből sugárzik a hit egyszerű biztonsága, a túlfűtött lélegzés megtartó hatalma, a lélek őszinte szépségében rejlő erő - s ezért lényegében erkölcsi - amin keresztül az idea megmarad, mint ahogy a fügefák különös szépsége, végig az ezer éven át az atmoszféra gyengédségében." (Sass Brunner Erzsébet: Mystic India, 86. o.)
Brunner Erzsébet anyjánál sokkal több protrét, életképet festett, Indiát kevésbé spirituálisan, sokkal inkább a maga naturális valóságában ábrázolta. Gyerekek, férfi és női portrék, a különböző népek sajátos jegyű arcai, fák, állatok szerepelnek képein. Míg anyjának India eszköz egy egyetemesebb világba lépéshez, addig neki a varázslatos Kelet: "Egyik speciális tanulmányomat Santali emberek között készítettem. Todiak és más indiai pásztorok egyszerű élete, érdekes és csöndes, falusi arcok - teli vannak kifejezőerővel. [.] Titkos helyeket is látogattunk, öreg templomokat s barlangokat, és kétezer évvel korábban éreztük magunkat ahogy elvegyültünk India vallási szentjei között - guruk, sadhusok, jógik, sangasik - ugyanazok voltak mint kezdetekben." (Sass Brunner Erzsébet: Mystic India, 96. o.)
Brunner Erzsébet portréi önmagukban akár antropológiai tanulmányok is lehetnének. Azonban nem tisztán azok, nem csak "dokumentálja" az embereket: ami legjobban megragadja bennük, az süt át a vászonról is. Mivel elég hamar híresek lesznek, e kiváltság és női mivolta miatt sikerül maharadzsák (Patiala, Jhalawar és Chatarpur) háremeibe is bejutnia. Első képeit indiai lányokról és nőkről azonban még a santiniketáni akadémiai évei alatt készíti: "Gyönyörű lányok, a legtöbb bengáli 'lótuszszemekkel', sötét, hosszú hajjal, kifinomult vonásokkal és hajlékony alakkal; lefestettem őket amíg költészetet, festészetet, klasszikus indiai zenét, drámát vagy táncot tanultak. Különböző típusokat tanulmányoztam és kiválogattam a legtipikusabb arcokat különböző témáimhoz." (Uo.)
Három évvel Indiába érkezésük után már van annyi pénzük, hogy beutazzák ezt a látomásaikban oly sokszor megjelent országot. Útjaik több értelemben is tanulmányutak: rengeteg képet festenek - későbbi japán, amerikai és angol kiállításaik nagy részét -, s ugyanakkor ezek az utazások (sőt egész indiai tartózkodásuk életük végéig) szimbolikusan saját lelkük fejlődésének állomásai is. "Beutaztuk Indiát egyik végétől a másikig, Bengáltól Gujeratig, a Himalájától Rameswaramig, kutatva az anyagot, a lelket és az inspirációt. Nagy örömömre sok festeni való dolgot találtam. Egy új világ tárult ki a szemem előtt mikor Benaresbe értünk és láttam brahman nőket a Gangesz szent vizében fürdeni. Különböző festménysorozatok készültek utunkon Benarban, a színes Rajputaszban, Punjubban, Kashmírban, Hyderabadban, Madrasban és más helyeken. Soha nem fogom elfelejteni a hindu nők sarkain csilingelő csengettyűket, ahogy sétáltak vissza a forrástól, sem azokat a millió fekete gyémánt szemeket, amik Indiában bámultak rám." (Uo.)
Az ország ezerarcúsága, a mindennapi élet változásán túl "útjuk végén" megtalálják a spirituális tisztaságot: "körülvéve a tiszta indiai atmoszférával, ez az a hely ahol a szemeim kinyíltak az emberi szeretet és szánalom szépségére, ahol megtaláltam életem lelki vezetőjét." (Uo.)
Takács Mária
