Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

BOR (kínaiul: jiu)

A kínai jiu szót általában minden nyelven borként fordítják, ám tudni kell, hogy ezalatt semmiképp nem szőlőből vagy egyéb gyümölcsből erjesztett szeszesitalt kell érteni. A kínai bor likőr- vagy pálinkaszerű égetett szeszesital, amelyet rizsből, cirokból stb. készítenek. Már az ókori forrásokból tudjuk, hogy a legkorábbi időben is létezett bor, fogyasztása és kultusza jóval megelőzte a másik jellegzetes italét, a teáét. Arról nincs tudomásunk, hogy a bor bármikor is szakrális szerepet töltött volna be (ahogyan a kereszténységben), az áldozat főként étel formájában nyilvánult meg. Igen népszerűek voltak az italmérések, csapszékek, kocsmák. A Han-kortól kezdve kihangsúlyozták élénkítő, gyógyhatását. A történelem során számos híres fajtáját név szerint följegyezték, melyek közül az olyanok, mint a Maotai és a Shaoxing a mai napig létezik. A nagyivókhoz is számos történet fűződik, a költők, művészek előszeretettel fogyasztották. A költészetben gyakorta megjelenik az éjszaka magányosan vagy társaságban borozgató költő alakja. A legismertebb borversek a Tang-kor leghíresebb költőjének Li Bai-nak (Li Taj-po) nevéhez fűződnek.