Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

I. Bajbarsz

Bajbarsz, I., teljes nevén AL-MALIK AZ-ZÁHIR RUKN AD-DÍN BAJBARSZ AL-BUNDUKDÁRÍ vagy ASSZÁLHÍ, Bajbarsz más írásmóddal BAIBARSZ (szül. 1223. a Fekete-tengertől északra - megh. 1277. július 1. Damaszkusz, Szíria), az Egyiptomban és Szíriában uralkodó legjelentősebb mamlúk szultán 1260-tól; a mongolok és a keresztes lovagok ellen folytatott hadjáratairól, valamint belső közigazgatási reformjairól vált híressé. A Szirat Bajbarsz c. népi legenda, amely életének állítólag hiteles történetét beszéli el, ma is népszerű az arab világban.
A Fekete-tenger északi partján, a kipcsak törökök országában született. A mongolok 1242 körül törtek be a kipcsakok földjére, és Bajbarszt sokakkal együtt eladták rabszolgának. Végül az egyiptomi Ajjúbida-dinasztiából származó asz-Szálih Nadzsam ad-Dín Ajjúd szultán tulajdonába került. Bajbarszt, akárcsak a szultán valamennyi új rabszolgáját, a Nílus egy szigetére küldték katonai kiképzésre. Miután felszabadították és felavatták, kinevezték a szultáni testőrség egyik osztagának az élére.
Első kiemelkedő katonai sikerét akkor érte el, amikor az Ajjúbida-hadsereg parancsnokaként 1250 februárjában al-Manszúra városánál megütközött a IX. Lajos vezette francia keresztes seregekkel. Magát Lajost is foglyul ejtették, majd később hatalmas váltságdíj fejében szabadon engedték. A mamlúk tisztek egy csoportja Bajbarsszal az élén még ugyanebben az évben meggyilkolta Túrán Sáhot, az új szultánt. Az utolsó Ajjúbida-szultán halálát a zűrzavar időszaka követte, és a rend még a Mamlúk Szultánság első éveiben sem állt helyre.
Bajbarsz, aki magára haragította az első mamlúk szultánt, Ajbakot, más mamlúk vezetőkkel együtt Szíriába menekült. 1260-ban hívta vissza őket Egyiptomba a harmadik szultán: al-Muzzafar Szajf ad-Dín Kutuz. A visszatérő mamlúk vezetők ismét a hadsereg élére kerültek, és a szultán ráadásul egy falut is adományozott Bajbarsznak.
Néhány hónappal Bajbarsz visszatérte után, 1260 szeptemberében, a mamlúk csapatok Palesztinában legyőzték a mongol hadsereget Nábulusz mellett. A csatában, melyben számos mongol vezér elesett, Bajbarsz az előhad vezetőjeként tűnt ki.
Bajbarsz arra számított, hogy katonai érdemeiért jutalmul megkapja Aleppó városát, a szultán azonban nem tett eleget kérésének. Útban hazafelé Szíriába, Kutuz szultán elé járult, és egy foglyul ejtett mongol lányt kért magának ajándékba. A szultán beleegyezett, mire Bajbarsz kezet csókolt neki. Erre az előre megbeszélt jelre a mamlúkok Kutuzra vetették magukat, Bajbarsz pedig kardjával nyakon döfte a szultánt. Ezzel magához ragadta a hatalmat, és negyedik mamlúk szultánként a birodalom élére állt.

Bajbarsz a becsvágytól hajtva arra törekedett, hogy a keresztesek ellen Szíriában folytatott szent háborúban felülmúlja Szaladinnak, az Ajjúbida-dinasztia megalapítójának érdemeit. Miután elismertette magát szultánként, nekilátott katonai ereje megszilárdításának és növelésének. Újjáépíttette a mongolok által lerombolt szíriai várakat és erődöket, új teherszállító és csatahajókat állított hadrendbe. A keresztesek elleni erők központi irányítása érdekében egy államban egyesítette Szíriát és Egyiptomot, a három legjelentősebb város megszerzésével pedig véget vetett az Ajjúbida-hercegek uralmának Szíriában. 1265 és 1271 között szinte évente indított hadjáratot a keresztesek ellen. 1265-ben visszavette Arzsúfot a máltai lovagrendtől. Elfoglalta Atlitot és Haifát, majd 1266 júliusában hosszú ostrom után bevette a templomos lovagok helyőrségét, Szafed városát. Két évvel később Jaffa ellen indult, és ellenállás nélkül elfoglalta a települést. A bevett városok közül Antiochia (1268. máj.) volt a legjelentősebb 1271-ben további erődítményekre tette rá a kezét, végleg megpecsételvén a keresztesek sorsát, akik területi veszteségeik után nem tudtak többé talpra állni, s így végül is Bajbarsz hadjáratai tették lehetővé, hogy a későbbi mamlúk szultánok végleges győzelmet arassanak az európai seregek fölött.
Szultánsága idején végig arra törekedett, hogy feltartóztassa azokat a mongol hadakat, amelyek Szíriát északról és keletről folyamatosan fenyegették. Uralkodásának 17 éve alatt kilenc alkalommal ütközött meg a perzsiai mongolokkal, azonban nemcsak külső, hanem belső ellenségekkel is meg kellett küzdenie. Miután 1271 és 1273 között elfoglalta a fanatikus iszlám szekta, az asszaszinok fő erősségeit, felszámolta a csoport szír tagjainak tevékenységét.
Bajbarsz a mongolok szövetségeseiként harcoló keresztény örmények ellen is felvette a küzdelmet; elpusztította földjeiket, és kifosztotta főbb városaikat. 1276-ban, a szeldzsuk csapatok és mongol szövetségeseik leverése után, a személyes vezetése alatt álló mamlúk csapatok elfoglalták a kappadókiai Caesarea városát (ma Kayseri, Törökország). Egyiptom déli és nyugati határainak megerősítése érdekében Núbia és Líbia ellen is hadjáratot szervezett.

A Bizánci Császársággal jó diplomáciai kapcsolatokat igyekezett kiépíteni. Ennek érdekében követeket küldött Konstantinápolyba, VIII. Palaiologosz Mikháél udvarába. A bizánci uralkodó válaszul elrendelte az ősi mecset helyreállítását, és engedélyezte, hogy az egyiptomi kereskedők és követek átkeljenek a Hellészpontoszon és a Boszporuszon. Uralkodása alatt Bajbarsz arra törekedett, hogy minél több török rabszolgával bővítse a mamlúk hadsereget. Másik célja az volt, hogy a perzsiai mongolokkal szemben a dél-oroszországi Arany Hordával szövetségre lépjen. 1261-ben követeket küldött Manfréd szicíliai királyhoz, majd a következő években közeledésének újabb itáliai követségekkel adta tanújelét. Válaszul Anjou Károly (később Nápoly és Szicília királya) 1264-ben küldötteket menesztett Kairóba, Bajbarsznak szánt levelekkel és ajándékokkal megrakodva. A király küldöttsége ékes bizonyítéka volt a mamlúk szultán befolyásának és hatalmának. Bajbarsz e távoli országok uralkodóival is kapcsolatba lépett, így például kereskedelmi szerződéseket kötött I. Aragóniai Jakabbal, valamint X. Alfonzzal, León és Kasztília urával. Egyik legzseniálisabb politikai lépése volt, hogy Kairóba hívta a bagdadi Abbászida-dinasztia egyik száműzött leszármazottját, akit 1261-ben kalifának (azaz a muszlim közösség vezetőjének) nevezett ki. Bajbarsz így kívánta törvényesíteni, és az iszlám világ első hatalmává tenni szultánságát. A kairói Abbászida-kalifáknak azonban nem volt valóságos hatalmuk a mamlúk államban.
Bajbarsz nemcsak tehetséges katonai vezető és diplomata volt: csatornákat építtetett, kikötőket hozatott rendbe, valamint Kairó és Damaszkusz között kialakított egy rendszeres és gyors postaszolgálatot, amely négy nap alatt juttatta el céljához a küldeményeket. Bajbarsz építtette a nevét viselő nagy kairói mecsetet és iskolát, továbbá az első egyiptomi uralkodó volt, aki főbírákat nevezett ki az iszlám jog négy legfontosabb iskolájának képviseletére.
Bajbarsz rajongott a vadászatért, a lovaspólóért, a harci játékokért és az íjászatért. De nemcsak a játékban jeleskedett, hívő muszlim volt: nagylelkűen osztogatott alamizsnát, és szigorúan vigyázta alattvalói erkölcseit - 1271-ben például betiltotta a borfogyasztást.
Bajbarsz Damaszkuszban halt meg: egy pohár, valójában nem is neki szánt méreg vetett véget életének. Itt temették el, az általa alapított, ma az-Záhiríjának nevezett könyvtár kupolája alatt.