Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Allah

más írásmóddal ALLÁH (arab: „Isten”), az egyetlen Isten az iszlám vallás szerint. A szó valószínűleg az arab al-Iláh („az Isten”) szóból keletkezett összevonással. A név eredete a legrégibb sémita írásokig vezethető vissza, ahol az istent az Il vagy Él szó jelentette, ez utóbbi a Jahve ószövetségi szinonimája volt. Az Allah az általánosan elterjedt arab szó az Istenre, mind a keresztény, mind a muszlim arabok ezt használják.

Allah a muszlim hit tengelye. A muszlimok szent könyve, a Korán mindvégig Allah valóságát, felfoghatatlan titokzatosságát, különféle neveit és teremtményeiért végzett tetteit hirdeti. Három gondolat emelkedik ki a Koránban: 1. Allah a teremtő, a bíró és a jutalmazó; 2. Allah egyetlen (vahíd) és természeténél fogva egy (ahad); és 3. Allah mindenható és végtelenül irgalmas. Isten „a világok ura”, a legfönségesebb, „hozzá semmi sem hasonló”, és ez már önmagában arra készteti a hívőt, hogy Allahot védelmezőként imádja, és együttérző, könyörületes volta miatt magasztalja.

Isten - mondja a Korán - „szereti azokat, akik jót tesznek”, két szakasz pedig Isten és ember kölcsönös szeretetéről beszél, de az a zsidó-keresztény parancs, hogy „szeresd Istent teljes szívedből”, az iszlámban sehol sincs megfogalmazva. A hangsúly inkább Isten kifürkészhetetlen fenségén van, amelyre az embernek rá kell hagyatkoznia. Az ember „aláveti magát Allahnak” (iszlám); lényegileg ez a vallás.

A muszlim jámborság összegyűjtötte a Koránban és a Hadíszban (Mohamed próféta mondásaiban) Isten 99 „legszebb nevét” (al-aszmá al-huszná), ezeket áhítattal idézik és elmélkednek róluk. Allah nevei között van az Egyetlen és Egységes, az Élő, a Létező (al-Hajj al-Kajjúm), a Való Igazság (al-Hakk), a Magasztos (al-Ázim), a Bölcs (al-Hakím), a Mindenható (al-Azíz), a Meghalló (asz-Szamí), a Látó (al-Baszír), a Mindentudó (al-Alím), a Tanú (Sáhíd), az Oltalmazó (al-Vakíl) a Jótevő (ar-Rahmán), az Irgalmas (ar-Rahím) és a Mindig Megbocsátó (Ghafúr, Ghaffár).

Szabadgondolkodók mindig akadtak az iszlámban, de igen ritka volt az olyan muszlim gondolkodó, aki Isten létét is tagadta volna. Már az a hitvallás (saháda) is, amely által valakit a muszlim közösség befogad, azt tartalmazza, hogy Allahon kívül nincs más isten, és hogy Mohamed az ő prófétája. Jámbor muszlimok minden cselekedete az isteni név (baszmala) segítségül hívásával kezdődik. Az insáa Alláh fordulat („ha Isten így akarja”) gyakran fordul elő a mindennapi beszédben. Ez a szólás arra emlékeztet, hogy Isten tevékenysége mindig jelen van a világ rendjében és az emberek cselekedeteiben. A muszlimok hite szerint semmi sem történik, semmi meg nem valósul, ha Allah nem úgy akarja vagy parancsolja. Ezért a muszlim hívő személyes magatartása önmaga teljes alávetése Istennek, „akit senki nem von kérdőre”, de akiről mindenki tudja (a Koránban olvasható) igéje szerint, hogy igazságos bíró, egyszerre félelmetes és jóságos, és a legfőbb segítő.