Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E
F G
H I
J K
L M
N O
P Q
R S
T U
Ü
V W X
Y Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Egyiptomi
uralkodók
A Mohamed Ali dinasztia története
http://www.csaladikor.co.yu/pages/20030918/friss/mozaik/egyip.htm
Földünk
első politikai felépítménye, az addig elszigetelt közösségek egységgé, társadalommá
való szerveződése a Nílus völgyében, Egyiptomban jött létre. Egyiptom a bölcsesség
földje (Thálész), Egyiptom a Nílus ajándéka (Hérodotosz) - vagyis minden együtt
volt ahhoz, hogy ez a völgy a világ első államává, a világ egyik legtermékenyebb
országává váljon.
Mindez a Kr. e. IV. évezredben történt. Alsó- (Észak-) és Felső- (Dél-) Egyiptom
felett ezután királyok (fáraók) hosszú sora uralkodott. Az ősi hagyomány szerint
az ország két részét Kr. e. 3000 körül Menész fáraó egyesítette. A fáraók harmincegy
dinasztiája Kr. e. 30-ban, Kleopátra királynő halálával ért véget. Ezek után
Egyiptom római provincia lett, miután a római császárok már nem engedik ki kezükből
az országot, melyet a "termékenység szimbólumá"-nak tartottak. 395-től
Róma "örökösé"-nek, Bizáncnak a birtokába került, s ez egészen 640-ig,
az arab hódításig birtokában tartja. Az ország a kalifák birodalmának részévé
válik (előbb az Omajjádok, majd 750-től az Abbaszidák hatalma következik, őket
969-től a Fatimídák uralma követi). A kalifák hatalmát 1171-ben az Ajjúbida
szultánok veszik át, majd 1250 és 1517 között két mameluk dinasztia követi egymást.
1517-ben I. Szelim oszmán szultán csapatai szállják meg Egyiptomot. 1768-tól
a mamelukoknak egy rövid időre ismét sikerül magukhoz ragadni a hatalmat, majd
Bonaparte Napóleon szerette volna megkaparintani ezt a gazdag országot. 1798-ban
seregeivel partra szállt Alexandriában, és több győztes csatát is vívott a mamelukok
ellen, de vállalkozása összességében mégis kudarcot vallott, így a következő
évben felhagy hadjáratával, és visszatér Franciaországba. Az angolok 1801-től
tűntek fel ezeken a vidékeken.
Mohamed Ali pasa (1769-1849), az újabb kori egyiptomi királyi dinasztia megalapítója
a makedóniai Kaválában született.
A trák kikötővárosnak 1799-ben a török szultán parancsára Egyiptomba egy 300
fős csapatot kellett küldenie, s ezt az albán származású Mohamed Ali vezette.
Ali már az első csatákban is kitűnt vitézségével, így hamarosan az egész egyiptomi
albán haderő parancsnoka lett, majd később ügyes taktikájának és ravaszságának
köszönhetően (egymás ellen játszotta ki mind a három mameluk bejt) a pasa helyettesévé
választották. Növekvő népszerűségét látva a szultán Görögországba szerette volna
visszarendelni, mire Kairóban szabályos "sztrájk" tört ki: bezártak
az üzletek, és utcai tüntetések kezdődtek, mire a padisah kénytelen volt visszavonni
parancsát. Az Alexandriában székelő török pasa a délen tartózkodó Mohamed Ali
távollétében 1804/5-ben janicsárjaival megsarcolta Kairót, erre a nép fellázadt,
és kiűzte a törököket. Ezek után a sejkek gyűlése egyöntetűen Mohamed Alit nevezte
ki Egyiptom kormányzójának (váli), s ezt III. Szelim szultán is kénytelen volt
elismerni.
Mohamed Ali 1807 és 1811 között végleg felszámolta az Egyiptomot korábban uraló
mamelukok hatalmát, és megszerezte az ország feletti teljes politikai és gazdasági
hatalmat. Az írástudatlan pasa bölcs politikus volt: fellendítette a gazdaságot,
modernizálta a közigazgatást, csatornákat ásatott, utakat építtetett (rövid
idő alatt megduplázta az ország vetésterületét), majd francia segédlettel (a
Bourbon-restauráció után sok francia tiszt hagyta el hazáját és ment Egyiptomba)
modernizálta hadserege felszerelését és hajóraját is. Napóleon egyik korábbi
marsallja ezt írta a pasa tüzérségéről: "Össze lehet hasonlítani az egyiptomi
hadseregek tüzérségével... csodáljuk annak a hatalomnak az erejét, amely a fellahokat
a legjobb katonákká képezte." 1833-ban Egyiptomnak 160 000 fős reguláris
hadserege és igen erős hajóraja volt. Így megerősödve 1831-ben hűbérurától,
a török szultántól elfoglalta Szíriát, de azt 10 év múlva nagyhatalmi nyomásra
vissza kellett adnia, cserébe viszont uralmát örökletessé tehette Egyiptomban.
Bár élete végéig formálisan elismerte a szultán fennhatóságát, valójában mégis
önálló uralkodóként élt és viselkedett. Megtartotta ugyan a vazallusi viszonyt,
de Egyiptom ténylegesen független volt, saját kormánnyal, hadsereggel, adózási
rendszerrel és törvényekkel. Évente az állami költségvetés 3%-át befizette ugyan
a portának, de ennek fejében beruházási összegeket kapott a török uralkodótól.
Halála előtt egy évvel le kellett mondania legidősebb fia, Ibrahim javára, mert
mindinkább megmutatkoztak rajta az időskori szenilitás jelei.
Európában "Egyiptomi Napóleon"-ként is emlegették, bátor, tehetséges
katonának, de egyúttal durva embernek is tartották.
Utóda fia, Ibrahim lett, aki már akkor több évtizedes sikeres hadvezéri múltra
tekintett vissza. 1816-ban az ő vezetésével győzték le a vahabitákat, meghódította
Nedzsdet és Hidzsázt, majd 1831-ben Szíriát foglalta el. Olyan hatalmas harci
sikereket ért el, hogy már magát Törökország szívét fenyegette, úgyhogy II.
Mahmúdnak az orosz cárhoz kellett fordulnia segítségért. Végül a nagyhatalmak
(Anglia és Franciaország) simították el a konfliktust, tartva az orosz befolyás
erősödésétől. Mohamed Ali és fia, Ibrahim is egy egységes arab állam létrehozásán
fáradozott, de a nagyhatalmak ezt a tervet keresztülhúzták.
Egyes történelmi források szerint néha elmebetegség jelei voltak rajta tapasztalhatók.
Egyszer például az történt, hogy Isztambul felé hajózva katonáinak minden különösebb
ok nélkül megparancsolta, hogy az összes vele együtt utazó szolgáját dobják
a tengerbe...
Ibrahim pasa váratlan halála miatt (2-3 üveg jeges pezsgő gyors elfogyasztása
után tüdőgyulladást kapott) csak néhány hónapig maradt Egyiptom kormányzója,
még apja életében elhunyt. A hatalom fiára, Abbászra (1812-1854) szállt, aki
velejéig reakciós, törökbarát politikus volt, aki többek között nagyapja nemzeti
hadseregét személyes testőrségévé alakította - süllyesztette. Megvetette az
európai kultúrát és az európaiakat (egyetlen európai nyelven sem beszélt), de
hatalma megtartása érdekében kénytelen volt alávetni magát az angolok akaratának.
Abbászt rejtélyes körülmények között ágyában megfojtották, így a dinasztiaalapító
Mohamed Ali legkisebb fia, Szaíd (ur. 1854-1863) lett a pasa, akit a kortársak
viccesen az angol VIII. Henrik király "reinkarnációjá"-nak tartottak:
amire többek között rőt szakálla, hatalmas termete és élvhajhász életmódja adott
okot.
Az új uralkodó liberális, franciabarát politikus volt, aki még hatalomra lépésének
évében megbízta francai mérnök barátját a Szuezi-csatorna megépítésével, de
annak átadását 1869-ben már nem érhette meg. Utóda, Iszmáil (ur. 1863-1879),
műveletlen, de nagyon intelligens és kedves uralkodó volt, aki Egyiptomot "Európa
részévé" szerette volna tenni. Ő tovább építtette a csatornát, de megtiltotta
a kényszermunkát. A csatorna megnyitásának ünnepségére írta Verdi híres operáját,
az Aidát. Az ő uralkodása alatt az ipar és az infrastruktúra hatalmas léptékkel
fejlődött Egyiptomban. Kulturális téren is hatalmasat fejlődött az ország: uralkodása
alatt az iskolák száma 185-ről 4685-re nőtt, és ekkor épült a világhírű kairói
opera is,valamint több arab és francia nyelvű újság látott napvilágot.
Az 1867. június 8-án kelt szultáni firmán a pasának a kedive (alkirály) címet
ajándékozta, megerősítve örökletes uralkodói tisztségében. Sajnos az angolok
és a franciák manipulációi a végletekig eladósították (pl. a vasutak építése
ténylegesen 75 millió frankba került, Egyiptomnak viszont ezért 325 milliót
kellett fizetnie). Így Egyiptom lassan az angol és francia bankárok gyarmata
lett, és nagyon kevés választotta el attól, hogy valamelyik nagyhatalomnak tényleges
gyarmatává is váljon. Az országon hatalmas elégedetlenség lett úrrá a mind nyilvánvalóbb
kizsákmányolás miatt. Maga a kedive is kifejezte elégedetlenségét: "Mint
az állam feje és mint egyiptomi, szent kötelességemnek tartom, hogy országom
véleményét kövessem, és teljes mértékben kielégítsem törvényes várakozásait."
E kiáltványa után a haladónak és felvilágosult uralkodónak titulált kedive a
kizsákmányolók szemében egyszeriben keleti despotává változott. Az angol és
a francia kormányok hivatalos ultimátummal lemondásra és az országból való távozásra
szólították fel, s ehhez hamarosan szinte minden jelentősebb európai kormány
is csatlakozott! Az események hatására II. Abdül-Hamid szultán Iszmáilt megfosztotta
trónjától (Iszmáil ezek után Olaszországba távozott), és helyette fiát, Tefiket
(ur. 1879-1892) tette meg kedivének. Tefik mélyen vallásos, jó szándékú, de
lusta és tehetségtelen uralkodó, végső soron mindössze egy engedelmes báb volt
az angolok kezében. A többször félreállított miniszterelnök (az angolok nyomására),
Arábi, nyíltan támadta a kedivét, a mamelukok zsarnokságához hasonlítva uralmát:
"Nincs személyi és vagyoni biztonság. Az egyiptomiakat börtönbe zárják,
száműzik, megfojtják, a Nílusba ölik, lefejezik és kifosztják. A legtudatlanabb
törököt is előnyben részesítik a legjobb egyiptomival szemben." A kedive
mindenben az angolok kérése szerint cselekedett, mire lázadások törtek ki az
országban. A népe annyira eltávolodott tőle, hogy még legbelső köreiből sem
akadtak emberek, akik a sokadik kormányában pozíciót vállaltak volna! A kedive
erre 1882-ben lemondott, de lemondását az angolok nem fogadták el, viszont a
hatalom ténylegesen Arábi és tiszttársai kezébe került.
Az angolok ebbe nem nyugodtak bele, és bombázni kezdték Alexandriát, majd partra
szálltak, és két hónap múlva már Kairó alá érkeztek. A kedive az angolok oldalára
állt, Arábi lemondott, és megkezdődött a közvetlen angol közigazgatás Egyiptomban.
A kedive trónján maradt ugyan, de gyakorlatilag semmilyen hatása nem maradt
a dolgok alakulására, csakúgy, mint halála után fiának, a 18 évesen trónra jutó
II. Abbász Hilmi kedivének (ur. 1892-1914) sem. A bécsi katonai akadémiáról
az uralkodói székbe került ifjú az első naptól kezdve angolellenes magatartást
tanúsított, szeretett volna megszabadulni az angol befolyás alól, mire azok
őt mind jobban elszigetelték, és legtöbb rendeletének végrehajtását megakadályozták.
1914. december 18-án Egyiptom hivatalosan is brit protektorátussá vált, majd
az angolok másnap a trónjától is megfosztották az éppen konstantinápolyi látogatáson
tartózkodó kedivét. Lemondása után (formálisan csak 1931-ben mondott le) Európa
több országában is megfordult, végül Svájcban telepedett le (itt is hunyt el
Lausanne-ban, 70 éves korában).
Az angolok II. Abbász Hilmi helyébe nagybátyját, Iszmáil kedive fiát, Husszein
Kámil herceget nevezték ki, szultáni címmel. Amikor a bájos jellemű, jóakaratú
szultán 3 évre rá meghalt, fia, Kamal ad-Din Husszein herceg nem volt hajlandó
trónra lépni, mert nem akart angol báb lenni. Ekkor az angolok Ahmed Fuád herceget
(1868-1936), Husszein Kámil öccsét juttatták a trónra (származása miatt a nagyhatalmak
Fuádot Albánia trónjára is esélyesnek tartották).
Az első világháború végén az angolok már 275 000 fős sereget voltak kénytelen
a brit uralom fenntartása érdekében az országban állomásoztatni.
Az első világháború végén az elégedetlenség Egyiptomban forradalmi helyzethez
vezetett, és szédítő gyorsaságban követték egymást az események. Amikor a legnagyobb
tömegbázissal rendelkező Vafd Párt vezetője 1919 elején a szultánnak és az angol
főmegbízottnak írt levelében a védnökségi államot törvénytelennek jelentette
ki, őt és a mozgalom még három vezetőjét letartóztatták, és Máltára deportálták.
A britek terve azonban zátonyra futott: ahelyett, hogy a fej nélkül maradt függetlenségi
mozgalom szétesett volna, Egyiptom forradalommal válaszolt. Leállt az élet az
egész országban, az emberek az utcákra vonultak, és bojkottáltak minden angol
intézményt. Később, hogy elejét vegyék a brit büntetőszázadok előrenyomulásának,
megszakították a vasút-, telefon- és telegráfvonalakat, utakat, hidakat robbantottak
fel. A kíméletlen harcok több mint ezer áldozatot követeltek. Viszonylagos nyugalom
után két év múltán újabb tüntetések és rendbontások rázkódtatták meg az országot,
mire London 1922. február 28-án kénytelen volt megszüntetni a védnökséget, de
a brit főmegbízott változatlanul a helyén maradt... Fuád szultán felvette a
királyi címet, majd 1923-ban kihirdette az ország első alkotmányát. A politikai
helyzet ezek után is nagyon labilis volt: előfordult, hogy évente 2-3 kabinet
is váltotta egymást, és mindehhez jött az Egyiptomot különösen megviselő gazdasági
világválság.
A trónra 1936-ban, apja halálát követően a mindössze 16 éves Faruk király került,
aki - olaszországi tanulmányai hatására is - nagymértékben szimpatizált Mussolini
eszméivel, így az angolok követelései ellenére sem üzent hadat a központi hatalmaknak
(ezt csak a háború utolsó évében, 1945 februárjában tette meg). Amikor 1942-ben
a király az ismert fasisztabarát Ali Mohírt bízta meg kormányalakítással, az
angol csapatok körülfogták a királyi palotát, és választás elé állították Farukot:
vagy lemond, vagy az ellenzéki Vahd Párt vezérét nevezi ki miniszterelnöknek
(addig az angolok esküdt ellenségükként kezelték ezt a nemzeti mozgalmat, de
lám, fordult a kocka).
Dr. Celler Tibor
