Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Egyiptomi uralkodók
A Mohamed Ali dinasztia története
http://www.csaladikor.co.yu/pages/20030918/friss/mozaik/egyip.htm

Földünk első politikai felépítménye, az addig elszigetelt közösségek egységgé, társadalommá való szerveződése a Nílus völgyében, Egyiptomban jött létre. Egyiptom a bölcsesség földje (Thálész), Egyiptom a Nílus ajándéka (Hérodotosz) - vagyis minden együtt volt ahhoz, hogy ez a völgy a világ első államává, a világ egyik legtermékenyebb országává váljon.
Mindez a Kr. e. IV. évezredben történt. Alsó- (Észak-) és Felső- (Dél-) Egyiptom felett ezután királyok (fáraók) hosszú sora uralkodott. Az ősi hagyomány szerint az ország két részét Kr. e. 3000 körül Menész fáraó egyesítette. A fáraók harmincegy dinasztiája Kr. e. 30-ban, Kleopátra királynő halálával ért véget. Ezek után Egyiptom római provincia lett, miután a római császárok már nem engedik ki kezükből az országot, melyet a "termékenység szimbólumá"-nak tartottak. 395-től Róma "örökösé"-nek, Bizáncnak a birtokába került, s ez egészen 640-ig, az arab hódításig birtokában tartja. Az ország a kalifák birodalmának részévé válik (előbb az Omajjádok, majd 750-től az Abbaszidák hatalma következik, őket 969-től a Fatimídák uralma követi). A kalifák hatalmát 1171-ben az Ajjúbida szultánok veszik át, majd 1250 és 1517 között két mameluk dinasztia követi egymást. 1517-ben I. Szelim oszmán szultán csapatai szállják meg Egyiptomot. 1768-tól a mamelukoknak egy rövid időre ismét sikerül magukhoz ragadni a hatalmat, majd Bonaparte Napóleon szerette volna megkaparintani ezt a gazdag országot. 1798-ban seregeivel partra szállt Alexandriában, és több győztes csatát is vívott a mamelukok ellen, de vállalkozása összességében mégis kudarcot vallott, így a következő évben felhagy hadjáratával, és visszatér Franciaországba. Az angolok 1801-től tűntek fel ezeken a vidékeken.
Mohamed Ali pasa (1769-1849), az újabb kori egyiptomi királyi dinasztia megalapítója a makedóniai Kaválában született.
A trák kikötővárosnak 1799-ben a török szultán parancsára Egyiptomba egy 300 fős csapatot kellett küldenie, s ezt az albán származású Mohamed Ali vezette. Ali már az első csatákban is kitűnt vitézségével, így hamarosan az egész egyiptomi albán haderő parancsnoka lett, majd később ügyes taktikájának és ravaszságának köszönhetően (egymás ellen játszotta ki mind a három mameluk bejt) a pasa helyettesévé választották. Növekvő népszerűségét látva a szultán Görögországba szerette volna visszarendelni, mire Kairóban szabályos "sztrájk" tört ki: bezártak az üzletek, és utcai tüntetések kezdődtek, mire a padisah kénytelen volt visszavonni parancsát. Az Alexandriában székelő török pasa a délen tartózkodó Mohamed Ali távollétében 1804/5-ben janicsárjaival megsarcolta Kairót, erre a nép fellázadt, és kiűzte a törököket. Ezek után a sejkek gyűlése egyöntetűen Mohamed Alit nevezte ki Egyiptom kormányzójának (váli), s ezt III. Szelim szultán is kénytelen volt elismerni.
Mohamed Ali 1807 és 1811 között végleg felszámolta az Egyiptomot korábban uraló mamelukok hatalmát, és megszerezte az ország feletti teljes politikai és gazdasági hatalmat. Az írástudatlan pasa bölcs politikus volt: fellendítette a gazdaságot, modernizálta a közigazgatást, csatornákat ásatott, utakat építtetett (rövid idő alatt megduplázta az ország vetésterületét), majd francia segédlettel (a Bourbon-restauráció után sok francia tiszt hagyta el hazáját és ment Egyiptomba) modernizálta hadserege felszerelését és hajóraját is. Napóleon egyik korábbi marsallja ezt írta a pasa tüzérségéről: "Össze lehet hasonlítani az egyiptomi hadseregek tüzérségével... csodáljuk annak a hatalomnak az erejét, amely a fellahokat a legjobb katonákká képezte." 1833-ban Egyiptomnak 160 000 fős reguláris hadserege és igen erős hajóraja volt. Így megerősödve 1831-ben hűbérurától, a török szultántól elfoglalta Szíriát, de azt 10 év múlva nagyhatalmi nyomásra vissza kellett adnia, cserébe viszont uralmát örökletessé tehette Egyiptomban. Bár élete végéig formálisan elismerte a szultán fennhatóságát, valójában mégis önálló uralkodóként élt és viselkedett. Megtartotta ugyan a vazallusi viszonyt, de Egyiptom ténylegesen független volt, saját kormánnyal, hadsereggel, adózási rendszerrel és törvényekkel. Évente az állami költségvetés 3%-át befizette ugyan a portának, de ennek fejében beruházási összegeket kapott a török uralkodótól. Halála előtt egy évvel le kellett mondania legidősebb fia, Ibrahim javára, mert mindinkább megmutatkoztak rajta az időskori szenilitás jelei.
Európában "Egyiptomi Napóleon"-ként is emlegették, bátor, tehetséges katonának, de egyúttal durva embernek is tartották.
Utóda fia, Ibrahim lett, aki már akkor több évtizedes sikeres hadvezéri múltra tekintett vissza. 1816-ban az ő vezetésével győzték le a vahabitákat, meghódította Nedzsdet és Hidzsázt, majd 1831-ben Szíriát foglalta el. Olyan hatalmas harci sikereket ért el, hogy már magát Törökország szívét fenyegette, úgyhogy II. Mahmúdnak az orosz cárhoz kellett fordulnia segítségért. Végül a nagyhatalmak (Anglia és Franciaország) simították el a konfliktust, tartva az orosz befolyás erősödésétől. Mohamed Ali és fia, Ibrahim is egy egységes arab állam létrehozásán fáradozott, de a nagyhatalmak ezt a tervet keresztülhúzták.
Egyes történelmi források szerint néha elmebetegség jelei voltak rajta tapasztalhatók. Egyszer például az történt, hogy Isztambul felé hajózva katonáinak minden különösebb ok nélkül megparancsolta, hogy az összes vele együtt utazó szolgáját dobják a tengerbe...
Ibrahim pasa váratlan halála miatt (2-3 üveg jeges pezsgő gyors elfogyasztása után tüdőgyulladást kapott) csak néhány hónapig maradt Egyiptom kormányzója, még apja életében elhunyt. A hatalom fiára, Abbászra (1812-1854) szállt, aki velejéig reakciós, törökbarát politikus volt, aki többek között nagyapja nemzeti hadseregét személyes testőrségévé alakította - süllyesztette. Megvetette az európai kultúrát és az európaiakat (egyetlen európai nyelven sem beszélt), de hatalma megtartása érdekében kénytelen volt alávetni magát az angolok akaratának. Abbászt rejtélyes körülmények között ágyában megfojtották, így a dinasztiaalapító Mohamed Ali legkisebb fia, Szaíd (ur. 1854-1863) lett a pasa, akit a kortársak viccesen az angol VIII. Henrik király "reinkarnációjá"-nak tartottak: amire többek között rőt szakálla, hatalmas termete és élvhajhász életmódja adott okot.
Az új uralkodó liberális, franciabarát politikus volt, aki még hatalomra lépésének évében megbízta francai mérnök barátját a Szuezi-csatorna megépítésével, de annak átadását 1869-ben már nem érhette meg. Utóda, Iszmáil (ur. 1863-1879), műveletlen, de nagyon intelligens és kedves uralkodó volt, aki Egyiptomot "Európa részévé" szerette volna tenni. Ő tovább építtette a csatornát, de megtiltotta a kényszermunkát. A csatorna megnyitásának ünnepségére írta Verdi híres operáját, az Aidát. Az ő uralkodása alatt az ipar és az infrastruktúra hatalmas léptékkel fejlődött Egyiptomban. Kulturális téren is hatalmasat fejlődött az ország: uralkodása alatt az iskolák száma 185-ről 4685-re nőtt, és ekkor épült a világhírű kairói opera is,valamint több arab és francia nyelvű újság látott napvilágot.
Az 1867. június 8-án kelt szultáni firmán a pasának a kedive (alkirály) címet ajándékozta, megerősítve örökletes uralkodói tisztségében. Sajnos az angolok és a franciák manipulációi a végletekig eladósították (pl. a vasutak építése ténylegesen 75 millió frankba került, Egyiptomnak viszont ezért 325 milliót kellett fizetnie). Így Egyiptom lassan az angol és francia bankárok gyarmata lett, és nagyon kevés választotta el attól, hogy valamelyik nagyhatalomnak tényleges gyarmatává is váljon. Az országon hatalmas elégedetlenség lett úrrá a mind nyilvánvalóbb kizsákmányolás miatt. Maga a kedive is kifejezte elégedetlenségét: "Mint az állam feje és mint egyiptomi, szent kötelességemnek tartom, hogy országom véleményét kövessem, és teljes mértékben kielégítsem törvényes várakozásait." E kiáltványa után a haladónak és felvilágosult uralkodónak titulált kedive a kizsákmányolók szemében egyszeriben keleti despotává változott. Az angol és a francia kormányok hivatalos ultimátummal lemondásra és az országból való távozásra szólították fel, s ehhez hamarosan szinte minden jelentősebb európai kormány is csatlakozott! Az események hatására II. Abdül-Hamid szultán Iszmáilt megfosztotta trónjától (Iszmáil ezek után Olaszországba távozott), és helyette fiát, Tefiket (ur. 1879-1892) tette meg kedivének. Tefik mélyen vallásos, jó szándékú, de lusta és tehetségtelen uralkodó, végső soron mindössze egy engedelmes báb volt az angolok kezében. A többször félreállított miniszterelnök (az angolok nyomására), Arábi, nyíltan támadta a kedivét, a mamelukok zsarnokságához hasonlítva uralmát: "Nincs személyi és vagyoni biztonság. Az egyiptomiakat börtönbe zárják, száműzik, megfojtják, a Nílusba ölik, lefejezik és kifosztják. A legtudatlanabb törököt is előnyben részesítik a legjobb egyiptomival szemben." A kedive mindenben az angolok kérése szerint cselekedett, mire lázadások törtek ki az országban. A népe annyira eltávolodott tőle, hogy még legbelső köreiből sem akadtak emberek, akik a sokadik kormányában pozíciót vállaltak volna! A kedive erre 1882-ben lemondott, de lemondását az angolok nem fogadták el, viszont a hatalom ténylegesen Arábi és tiszttársai kezébe került.
Az angolok ebbe nem nyugodtak bele, és bombázni kezdték Alexandriát, majd partra szálltak, és két hónap múlva már Kairó alá érkeztek. A kedive az angolok oldalára állt, Arábi lemondott, és megkezdődött a közvetlen angol közigazgatás Egyiptomban. A kedive trónján maradt ugyan, de gyakorlatilag semmilyen hatása nem maradt a dolgok alakulására, csakúgy, mint halála után fiának, a 18 évesen trónra jutó II. Abbász Hilmi kedivének (ur. 1892-1914) sem. A bécsi katonai akadémiáról az uralkodói székbe került ifjú az első naptól kezdve angolellenes magatartást tanúsított, szeretett volna megszabadulni az angol befolyás alól, mire azok őt mind jobban elszigetelték, és legtöbb rendeletének végrehajtását megakadályozták.
1914. december 18-án Egyiptom hivatalosan is brit protektorátussá vált, majd az angolok másnap a trónjától is megfosztották az éppen konstantinápolyi látogatáson tartózkodó kedivét. Lemondása után (formálisan csak 1931-ben mondott le) Európa több országában is megfordult, végül Svájcban telepedett le (itt is hunyt el Lausanne-ban, 70 éves korában).
Az angolok II. Abbász Hilmi helyébe nagybátyját, Iszmáil kedive fiát, Husszein Kámil herceget nevezték ki, szultáni címmel. Amikor a bájos jellemű, jóakaratú szultán 3 évre rá meghalt, fia, Kamal ad-Din Husszein herceg nem volt hajlandó trónra lépni, mert nem akart angol báb lenni. Ekkor az angolok Ahmed Fuád herceget (1868-1936), Husszein Kámil öccsét juttatták a trónra (származása miatt a nagyhatalmak Fuádot Albánia trónjára is esélyesnek tartották).
Az első világháború végén az angolok már 275 000 fős sereget voltak kénytelen a brit uralom fenntartása érdekében az országban állomásoztatni.
Az első világháború végén az elégedetlenség Egyiptomban forradalmi helyzethez vezetett, és szédítő gyorsaságban követték egymást az események. Amikor a legnagyobb tömegbázissal rendelkező Vafd Párt vezetője 1919 elején a szultánnak és az angol főmegbízottnak írt levelében a védnökségi államot törvénytelennek jelentette ki, őt és a mozgalom még három vezetőjét letartóztatták, és Máltára deportálták. A britek terve azonban zátonyra futott: ahelyett, hogy a fej nélkül maradt függetlenségi mozgalom szétesett volna, Egyiptom forradalommal válaszolt. Leállt az élet az egész országban, az emberek az utcákra vonultak, és bojkottáltak minden angol intézményt. Később, hogy elejét vegyék a brit büntetőszázadok előrenyomulásának, megszakították a vasút-, telefon- és telegráfvonalakat, utakat, hidakat robbantottak fel. A kíméletlen harcok több mint ezer áldozatot követeltek. Viszonylagos nyugalom után két év múltán újabb tüntetések és rendbontások rázkódtatták meg az országot, mire London 1922. február 28-án kénytelen volt megszüntetni a védnökséget, de a brit főmegbízott változatlanul a helyén maradt... Fuád szultán felvette a királyi címet, majd 1923-ban kihirdette az ország első alkotmányát. A politikai helyzet ezek után is nagyon labilis volt: előfordult, hogy évente 2-3 kabinet is váltotta egymást, és mindehhez jött az Egyiptomot különösen megviselő gazdasági világválság.
A trónra 1936-ban, apja halálát követően a mindössze 16 éves Faruk király került, aki - olaszországi tanulmányai hatására is - nagymértékben szimpatizált Mussolini eszméivel, így az angolok követelései ellenére sem üzent hadat a központi hatalmaknak (ezt csak a háború utolsó évében, 1945 februárjában tette meg). Amikor 1942-ben a király az ismert fasisztabarát Ali Mohírt bízta meg kormányalakítással, az angol csapatok körülfogták a királyi palotát, és választás elé állították Farukot: vagy lemond, vagy az ellenzéki Vahd Párt vezérét nevezi ki miniszterelnöknek (addig az angolok esküdt ellenségükként kezelték ezt a nemzeti mozgalmat, de lám, fordult a kocka).

Dr. Celler Tibor