Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ahmadíja

modern iszlám szekta, és különféle szúfi (muszlim misztikus) rendek közös neve. A szektát 1889-ben Qadianban (Punjab, India) alapította Mirza Ghulam Ahmad (1839-1908 k.), aki azt állította önmagáról, hogy ő a mahdí (vagyis az, aki egyes muszlimok várakozása szerint a világ végén fog eljönni), a keresztény Messiás, Krisna hindu isten megtestesülése, valamint Mohamed újramegjelenése (burúz). A szekta tanítása némely vonatkozásban nem ortodox: pl. úgy tartják, hogy Jézus csak színlelte a halált és a feltámadást, a valóságban Indiába menekült, és ott halt meg 120 éves korában; a dzsihád („szent háború”) pedig az ő értelmezésükben olyan harc a hitetlenek ellen, amelyet nem erőszakos katonai eszközökkel, hanem inkább békés módszerekkel kell megvívni.

Az alapító halála után a közösség Mavlavi Nuraddint választotta kalifának (utódnak). Amikor ő 1914-ben meghalt, az Ahmadíja kettészakadt: az eredeti, qadiani csoport elismerte Ghulam Ahmadot prófétának (nabí), a fiát, Hadrat Mirza Basíraddin Mahmud Ahmadot (szül. 1889) pedig második kalifának, ezzel szemben az új, Lahore-i közösség Ghulam Ahmadot csupán reformernek (mudzsaddid) tekintette.

A qadianiak főként Pakisztánban élnek (bár vannak közösségeik Indiában és Nyugat-Afrikában, kisebb számban Nagy-Britanniában, Európában és az Egyesült Államokban is), jól szervezett közösséget alkotnak, és tekintélyes anyagi alappal is rendelkeznek. Buzgó misszionáriusok: Ahmad tanait hirdetik mint az egyetlen igaz iszlám hitet, amelynek Mohamed és Mirza Ghulam Ahmad a prófétája. Amikor 1947-ben megalakult Pakisztán, ők hivatalosan áttelepültek Qadianból a pakisztáni Rabwah-ba.

A Lahore-i csoport is igyekszik téríteni, bár ők nem annyira a saját szektájuknak, hanem inkább az iszlám vallásnak akarnak híveket szerezni. A csoport vezetője a megalakulástól kezdve 1951-ben bekövetkezett haláláig Maulana Mohamed Ali volt. A szekta sokat publikál angol és urdu nyelven, és az iszlám vallás liberalizálására törekszik.

Az Ahmadíja különféle szúfi rendeknek is megnevezése. Ezek legfontosabbika az egyiptomi, amelyet Ahmad al-Badavíról (megh. 1276), az iszlám egyik legnagyobb szentjéről neveztek el. Al-Badavít az iszlám tudományokban való jártassága tette ismertté, de később elfordult a spekulatív teológiától, és elvonult, szemlélődő életet kezdett élni. Hamarosan csodatevő szentként lett híres, és több ezer híve volt. 1236-ban érkezett Tantába (Kairótól délre, Egyiptomban). Híveit szutúhíjának is nevezték, ennek eredete: aszháb asszath (a háztető népe); egy anekdota szerint amikor ugyanis al-Badaví Tantába ért, fölmászott egy háztetőre, és ott addig állt mozdulatlanul a napba tekintve, míg a szeme vérben nem úszott. Néhány híve utánozta ebben.

Al-Badaví halála után közeli tanítványa, Abdal-Al lett az Ahmadíja vezetője, és ő szigorú szabályok között tartotta meg a rendet haláláig, 1332-ig. Abdal-Al örökölte a rend jelképeit: egy vörös köpenyt, egy fátylat és egy vörös zászlót, amely al-Badaví tulajdona volt. Halála előtt Abdal-Al kápolnát építtetett al-Badaví sírja fölé, ennek helyébe később egy nagyobb mecset épült.

Az Ahmadíja rend, amely az alacsonyabb rangú derviseket képviselte, nagy ellenállásra talált egyrészt a szélsőséges muszlim törvénytisztelők részéről, akik általában mindenféle szúfizmust elvetettek, másrészt politikusok részéről, akik fenyegetve érezték magukat attól a roppant hatástól, amelyet a rend gyakorolt a tömegekre. A Mamlúk-(Mameluk-)dinasztia idején az Ahmadíja vezetője időnként mégis jelentős kiváltságokban és hivatalos tiszteletben részesült. Az oszmán uralom alatt az Ahmadíja mellőzést volt kénytelen elszenvedni a vetélytárs török rendek nagy hatalma miatt, de ez semmivel sem csökkentette az al-Badaví iránti mély tiszteletet Egyiptomban. Az Ahmadíja az egyik legnépszerűbb rend Egyiptomban, és az al-Badaví tiszteletére rendezett évi három ünnepi megemlékezés jelentős esemény. Jó néhány kisebb rend működik mint az Ahmadíja egy-egy ága, ezek mindenfelé megtalálhatók az iszlám területén. Közéjük tartozik a Sinnávíja, a Kannászíja, a Bajjúmíja, a Szallámíja, a Halabíja és a Bundáríja.