Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Mai uralkodók
Afganisztán, a sokszínű ország

Egy hosszú száműzetés vége

Afganisztán Közép-Ázsia legdélibb országa, igen sajátos, ám nagyon hosszú, több évezredes történelmi múltja ellenére is fiatal állam. Az afgán szó mint "népnév" a 11. században al-Bírúnínál fordul elő az Indus völgyének északnyugati szomszédságában élő különféle törzsek jelölésére. Eredeti jelentése sem ismeretes, később a pastu/pustu törzsnév szinonimájaként kezdték használni kb. "hegylakó" jelentéssel. Országnévként pedig a brit-afgán háborúk (1839-42, 1878-80, 1919) nyomán létrejött állam kapta Afghánesztán formában.


Kedvezőtlen földrajzi adottságok

Afganisztán földrajzilag, történetileg, néprajzilag, nyelvileg egyaránt roppant sokszínű ország, ami területének sajátos elhelyezkedéséből is következik: a 652 225 km2 nagyságú országot délről és keletről Pakisztán határolja 1810 km hosszan, észak felől Kína Ujgur Autonóm Területével szomszédos mintegy 80 km hosszan, majd Tádzsikisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán keretezi észak felől 1690 km hosszúságban, nyugat felől pedig a 800 km-es iráni határszakasz következik. A kép teljességéhez hozzátartozik az India és Pakisztán által egyaránt vitatott Kasmír határának 320 kilométernyi szakasza is.
Afganisztán politikai és vallási viszonyaira az évszázadok folyamán mindig rányomta bélyegét az, hogy területe földrajzilag rendkívül kedvezőtlen adottságú. Ez viszont azzal a tagadhatatlan előnnyel járt, hogy a kies, nehezen megközelíthető belső részek a birodalmak, dinasztiák gyakori változásai közepette is megőrizhették viszonylagos függetlenségüket, a helyi uralkodók, törzsek, etnikumok és vallási csoportok megtarthatták önállóságukat. A központi hatalom részint a természeti adottságok, az ország belső területeinek nehezen megközelíthetősége, részint a törzsi viszonyok szinte változatlan formában történő továbbélése következtében sohasem tudott olyan szerepet betölteni, mint akár az iszlám világ más országaiban is.
Az afgánokat nyugaton már jóval a tálibok hatalomra kerülése előtt is szélsőséges vallási fanatikusoknak tartották. Mindez elsősorban arra vezethető vissza, hogy az afganisztáni törzsek és népcsoportok az évszázadok folyamán mindig sikerrel álltak ellen a különböző hódítási kísérleteknek, mégpedig részben a természetföldrajzi adottságok, részben a törzsi viszonyokban gyökerező erős harci szellem következtében.
Afganisztán az iszlám világ azon országaihoz tartozik, amelyekben a törzsi viszonyok máig meghatározóak, s amelyeket az etnikai sokszínűség jellemez. A törzsiség és az iszlám ezen a vidéken szinte elválaszthatatlan összefonódásban él együtt, de ezen belül is a törzsi viszonyok szerepe máig meghatározóbb maradt, mint az iszlám. Ma is élnek a sok évszázados hagyományok, a törzsi szokásjog, s a sajátos szövetségek és fegyveres konfliktusok szövevényes összefonódása határozza meg az itt élők életét. Az etnikai, illetve törzsi megosztottságon, szétszabdaltságon az évszázadok folyamán igazán sohasem tudott úrrá lenni sem a központi hatalom, sem az iszlám integratív ereje.
Ami a gazdaságot illeti: számottevő földművelés csak az Északi-rónaság és a Helmand-völgy térségében lehetséges, hozama hosszú időn át megoldotta a népesség mezőgazdasági javakkal való ellátását. A hegyvidék a pásztorkodás klasszikus területe, a törzsi életforma fennmaradásának is kerete. Az alpesi jellegű völgyekben az adottságoknak megfelelően földművelést és pásztorkodást is folytatnak a félig letelepült törzsek.
Népességét tekintve északon a Badahsán-Váhán hegyvidék lakossága zömében tádzsik eredetű, a kiterjedtebb nyugati alföldön üzbégek és türkmének élnek. Délebbre, a Kabul-régióban (mely a névadó folyó vízgyűjtő területét foglalja magában) található a legsűrűbben lakott országrész, amely egyben a gazdaság és közigazgatás, a kultúra központja is. Mindig is így volt: a folyó mindkét partján épült Kabul a legjelentősebb ókori kereskedelmi utak metszéspontjában jött létre. Itt haladtak az Indiát Közép-Ázsiával, a Közel- és a Távol-Kelettel összekötő fő útvonalak. A Kabul-régió lakossága alapvetően a pastu (pustu) népesség. De meghatározó módon jelen vannak a többi régióban is: ők teszik ki a népesség felét. Törzsi konföderációjukból különösen a Kandahár-régióban élő Durráni törzsbeliek játszanak nagy szerepet ma is, hagyományosan ők alkotják az ország társadalmi-politikai vezető rétegét.
Vallásilag jóval egységesebb Afganisztán: a lakosság 99%-a muszlim, háromnegyedrészt szunnita hanafiták. Kevés hindu, szikh, zsidó tartozik a fennmaradó 1%-ba.


Viharos történelem

Történelme nagyon változatos és nagyon sokszor tragikus fordulatokkal tarkított: már az i. e. III. évezredből is maradtak fenn írásos emlékek: a dél-afganisztáni Mungidak városállam nagyon haladó civilizációs szintet ért el. I. e. 530 körül a perzsa Nagy Kűrosz (i. e. 559-529) birodalmához csatolta a mai Afganisztán területét, majd i. e. 330-329-ban Nagy Sándor meghódította a Perzsa Birodalom területeit, köztük Afganisztánt is, így a hellenizmus ezt a területet is elérte. Nagy Sándor halála után a keleti tartományok részben a Szeleukidák uralma alá kerültek, részben i. e. 305 után az észak-indiai Maurja Birodalom részei lettek, ahol sajátos módon keveredtek a görög és az indiai kultúra elemei. Kaniska kusán király (i. e. 178-144) volt a térség következő legyőzője. Ekkor indul meg Indiából a buddhizmus térhódítása. A kusán királyok állama az i. sz. 4. században a perzsa Szaszanidák csapásai alatt hullott szét, akiket egy évszázadra a heftaliták (fehér hunok) váltottak fel. 642-ben az arabok legyőzték a perzsákat; a Szaszanida Birodalom széthullott, Afganisztán nyugati fele arab fennhatóság alá került, azaz a kalifátus része lett, és megkezdődött az iszlamizálódás négy évszázados folyamata. 977 és 1187 között Afganisztán egy iszlám vallású (szunnita) türk dinasztia, a Ghaznavidák (nevüket a Kabultól 145 km-re fekvő Ghazniról kapták) államának magvát alkotta. A birodalom fénykorában, a 11. század elején a mai Irán keleti részét, Afganisztánt, Pakisztánt és India egyes területeit is magában foglalta. 1219-ben a Dzsingisz kán vezette mongolok lerohanták Afganisztánt, ami hosszú időre visszavetette az ország gazdasági és kulturális fejlődését. 1300 körül Afganisztán a mongol eredetű, de ekkorra már iszlám vallású Ilhánida-dinasztia fennhatósága alá került. 1504-ben Kabulban telepedett le Bábur (1483-1530), a mongol kánok egyik közvetlen leszármazottja, aki 1522-ben előbb Herátot foglalta el, majd 1526-tól csaknem egész Indiát meghódította, megalapítva a nagymogul dinasztiát, amely a 18. századig Afganisztán nagy részét is uralta. A dinasztiaalapító Báburt 1530-ban kedvenc városában, Kabulban temették el. Halála után a Mogul Birodalom és Perzsia osztozott Afganisztán területén. A XVII. században az afgán törzseknek előbb a nagymogulok igáját sikerült lerázniuk, majd a perzsák ellen is szervezett felkelések törtek ki. 1747-ben Nadir perzsa uralkodó afgán (pastu) származású főtestőre, Ahmad Abdáli kán a perzsa hadsereg afgán egységeit Kandahárba vezette, ahol a törzsi gyűlés Ahmad Durráni néven sahhá választotta. Durráni megszilárdította hatalmát Afganisztán fölött, és a történelem folyamán először - egyesítette az országot. Hódító háborúkkal hatalmát kiterjesztette Kasmírra, Pandzsábra, Beludzsisztánra, sőt Üzbegisztán és Tádzsikisztán egyes területeire is. 1772-ben Durráni halála után a birodalom a szűnni nem akaró törzsi és családi viszályok, valamint Oroszország és Nagy-Britannia gyarmatosító törekvései következtében négy önálló fejedelemségre bomlott: Herát, Kabul, Kandahár és Pesavár területén.
A modern világtörténelembe az országot Zaman sah (ur. 1793-1801) kapcsolta be azzal, hogy a Brit Kelet-Indiai Társasággal szemben francia szövetségre lépett, és ígéretet tett Anglia indiai birtokai elleni támadásra. Ígéretét be is váltotta, és négy ízben hatolt be Észak-Indiába, elfoglalva Pandzsáb jelentős részét. Zaman sah trónról való letaszítása után két évtizeden keresztül Afganisztán teljes káoszba süllyedt, különféle trónkövetelők léptek fel, és a részekre bomlott országban a belső meghasonlás lett úrrá. 1826-tól Doszt Muhammad emír uralkodásával a központi helyen lévő, katonailag legerősebb kabuli fejedelemség lett a vezető hatalom, 1850-55-ben az üzbég és tádzsik kánságokat, 1855-ben Kandahárt, 1863-ban Herátot vonta uralma alá, de az ország újraegyesítésére csak utódai idején került sor. 1839-42 között folyt Nagy-Britannia első háborúja Afganisztán ellen: az Indiától északra fekvő országnak stratégiai jelentősége volt a britek számára. Az afgán törzsek azonban, a tádzsikok és az üzbégek segítségével, visszaverték a brit csapatokat. Az 1878-80 között zajló második angol-afgán háborúban viszont a briteknek már sikerült kikényszeríteniük a gandamaki szerződést (1879), amely többek között biztosította a brit ellenőrzést Afganisztán külkapcsolatai felett. A legyőzött afgánok ellenállása a későbbiekben népi háborúban bontakozott ki, a maiwandi csatában megsemmisült egy egész brit hadsereg (1880. július).


A modern állam kialakulása

1880-tól, Abdul Rahman emír uralkodása idején kezdődött meg a modern Afganisztán kialakulása, legalábbis ami határainak és bizonyos egységes közigazgatási formáknak a létrejöttét illeti. Abdul Rahman idején vezettek be először egységes pénzrendszert, valamint egységes súly- és hosszmértékeket. Ez alatt az idő alatt történt meg évszázadok óta először, hogy iztonságban lehetett használni a kereskedelmi útvonalakat. Ez az időszak abból a szempontból is fontos, hogy az etnikailag afgánnak nevezhető törzsek között megerősödött az együttműködés, és ettől kezdve a központi hatalom - a többi nemzetiségi csoporttal szemben - határozottan az afgánokra támaszkodott.
Abdul Rahman emír 1893-ban kötötte meg a brit indiai kormány külügyi titkárával, Mortimer Duranddal az utóbbiról elnevezett szerződést, amely kialakította a határvonalat Afganisztán és Brit India között (ez a határvonal mindmáig létezik Afganisztán és Pakisztán között), ezzel kettéosztotta a pastu területeket, ami a pastuk felkeléséhez vezetett. A britek véres megtorlásokkal sem tudták megtörni a felkelést. 1907-ben a nagyhatalmak az afgánok megkérdezése nélkül az orosz-brit szerződésben Afganisztánt brit befolyási övezetté minősítették, amivel csak tovább szították a függetlenségi törekvéseket. 1919-ben a függetlenségért küzdő ifjúafgán mozgalom képviselője, Amanullah jutott hatalomra, aki kinyilvánította az ország függetlenségét. Ez a harmadik angol-afgán háborút vonta magával, amit az 1921-ben a ravalpindi szerződés zárt le. Amanullah valóságos néphős lett, aki a népgyűléstől a "Ghazi" (győzedelmes) titulust is megkapta. A számukra kedvezőtlen hadi helyzet alakulása folytán a britek kénytelenek voltak elismerni Afganisztán önállóságát. Az 1920-as évek végén az ország megkezdte külkapcsolatainak kiépítését (barátsági szerződés Szovjet-Oroszországgal, Törökországgal, Iránnal) és belpolitikájának modernizálását (a rabszolga-kereskedelem teljes megszüntetése, az iskolaügy és az igazságszolgáltatás állami kézbe vétele, közteherviselés bevezetése, az első alkotmány kihirdetése). 1926-ban kikiáltották az Afgán Királyságot, az emír felvette a padisah titulust. 1928/29-ben a törzsi arisztokrácia vezetésével felkelés tört ki, és Amanullah királyt száműzetésbe kényszerítették. A belpolitikai feszültség, a kezdődő polgárháború időszakát a korábbi függetlenségi háborúban népszerűséget szerzett Muhammad Nadir kán zárta le, aki csapataival Kabulba vonult, és ott sahhá kiáltatta ki magát. Nadir sah folytatta Amanullah reformjait, meggyilkolása (1933) után fia, Zahir sah is nyitott volt a modernizáció irányában.
A sahi uralom idején az ország bizonyos modernizálásával párhuzamosan az iszlám szerepe, különösen vidéken, nem sokat változott. A városokban a vallási vezetők egy része támogatta a társadalmi modernizációt, amely az iszlám modernizációját is jelentette, hiszen egyebek mellett a nők tanulhattak és munkát vállalhattak, nem volt többé kötelező a test mellett az arcot is elfedő burqa viselése stb., ám a vidéki vallási vezetők továbbra is nagyon konzervatívan szemlélték ezeket a változásokat.
Összességében mégis azt mondhatjuk, hogy Zahir sah uralkodása alatt az afgán monarchia óvatos, mérsékelt politikája régen nem látott stabilitást hozott az országnak. A második világháborúban Afganisztán semleges maradt, így tovább fejlődhetett. 1964-ben életbe léptették az új alkotmányt, amely az abszolút monarchiát alkotmányos monarchiává változtatta. Számos sikeres gazdaságfejlesztési program (öntözés, útépítés) fűződik nevéhez, és mindvégig sikerrel őrizte meg Afganisztán függetlenségét.
Az 1970-es évek elején az országban éhínség pusztított, a pakisztáni határ közelében élő pastuk körében ismét fellángolt autonómiatörekvésük, a pártpolitikai egyensúly meggyengült: demokratikus átalakulást követelő baloldali, illetve az iszlám papság által támogatott, nyugatosítást ellenző jobboldali csoportok alakultak, majd 1973-ban a baloldali Parcsam (Zászló) Párt által támogatott államcsíny megdöntötte a monarchiát és kikiáltotta a köztársaságot. Muhammad Daud herceg, miniszterelnök (a király sógora és unokafivére) lett a köztársasági elnök. A király a palotaforradalom idején éppen Rómában tartózkodott. A trónról hivatalosan egy hónap múlva mondott le.


Mi történt a közelmúltig?

A királyság megdöntését követő években Afganisztán a drogcsempészek paradicsomává vált. Az Európában eladott kábítószer 90%-a Afganisztánból származott. Az itt gyökeret vert rémuralom és anarchia már az ország határain is túllépett, a drogok mellett terrorizmussal, fanatizmussal és ingatagsággal fertőzte meg a nemzetközi társadalmat.
Daud herceg hatalma csak 1978-ig tartott, amikor Taraki vezetésével sor került az Afganisztáni Demokratikus Köztársaság kikiáltására (Daudot meggyilkolták). A Szovjetunió azonnal elismerte az új államformát, és megkötötték az afgán-szovjet barátsági szerződést. A Szovjetunió "háttérmunkájának" köszönhetően egy év múlva kommunista hatalomátvételre került sor. (Tarakit leváltották, majd őt is meggyilkolták.) Országszerte lázadások robbantak ki a kormány ellen. A törzsi és az iszlám hagyományokat erősen őrző lakosság körében megindult a különböző fegyveres csoportok szervezése, magukat modzsahedeknek nevezték. 1979. december 27-én a szovjetbarát kormány védelmére hivatkozva szovjet csapatok vonultak be Afganisztánba. Babrak Karmal lett az új miniszterelnök és a Népi Demokratikus Párt elnöke. Az afgán lakosság azonban gerillaháborút kezdett országa felszabadításáért. A vidék nagy részét a gerillák (pakisztáni, majd amerikai támogatással harcoló szabadcsapatok), a nagyobb városokat és a helyőrségek közelében lévő területeket a szovjet csapatok uralták. A polgári lakosok milliói menekültek a szomszédos Pakisztánba és Iránba. Tíz évbe tellett, mire a sok hiábavaló próbálkozás után a Szovjetunió kivonta 100 ezer főnyi hadseregét. A béke azonban még sokáig várat(ott) magára: 1992 áprilisában több lázadó csoport szövetsége elfoglalta Kabult, megdöntötte a kommunista Nadzsibullah-rendszert (őt egy lámpavasra akasztották fel), és ideiglenes iszlám köztársaságot hozott létre. A rivális lázadó csoportok azonban harcot indítottak egymás ellen, gyakorlatilag állandósult polgárháborús helyzet kezdődött, majd az irányítást fokozatosan a (Pakisztán és az iszlám fundamentalista mozgalmak által támogatott) szunnita tálib erők szerezték meg, akik az ország mintegy kilenctizedére kiterjesztették uralmukat. A jelentős síita tádzsik és üzbég kisebbséget tömörítő Északi Szövetség (szintén jelentős külföldi támogatással) azonban erősen tartotta magát az északi területeken. A tálibok szörnyűséges rémuralmának az USA és szövetségeseinek beavatkozása vetett véget 2001 végén, amikor három évtizednyi száműzetés után visszatért az agg uralkodó, Zahir sah.


Hazatért az agg király

Afganisztán új vezetője 2001. december 22-étől Hamid Karzai (1957), előbb kormányfői, majd államfői pozícióban. A béke ma még törékeny, de a konszolidálódás jelei tapasztalhatók. Sajnos a széthúzás jelei továbbra is erősen tapasztalhatók. Részben ennek okán, valamint a történelmi megbékélés jegyében hívta haza a jelenlegi afgán politikai csúcsvezetés, élükön Karzaival közel három évtizednyi száműzetés után az agg uralkodót, az egyedüli karizmatikus személyiséget, akit minden törzsi vezető elismer és tisztel.


A modern állam kialakulásának előzményei

Zahir sah, az utolsó afgán uralkodó a Barakzai-dinasztia képviselőjeként az ország 4. királya. Az afgán királyi ház az Abdali törzs Telai nemzetségének a tagja. A dinasztia alapítója Haj Jamal Barakzai kán (1719-70), akinek Afganisztán első Barakzai uralkodója (pontosabban Kabul emírje), Muhammad Azim kán (ur. 1823--35) az unokája volt (Azim kán csatában legyőzte a hetedik Durrani uralkodót, Ayub Shahot, minek utána átvette az emirátus irányítását). Az új emír elhatározta, hogy kiterjeszti hatalmát az egész országra. Azonban családjának legerősebb tagja mégsem ő, hanem öccse, Dost Muhammad kán (1792-1863) volt, aki az ország nagyobbik részét birtokolta, így 1826-tól ő lett a régens, majd 1835-ben hivatalosan is trónra lépett. Két évre rá még az "Amir ul-Mumenin" (az igazhitűek fejedelme) címet is felvette. Annak ellenére, hogy erős kézzel uralkodott és nagyon ügyes hadvezér volt, a britek 1839-ben mégis beavatkoztak az ország ügyeibe, névlegesen azért, hogy megvédjék az afgánokat az orosz hódító szándékok ellen, így kitört az első angol-afgán háború. Az angolok uralkodójelöltje az afgán trónról korábban elűzött Sudzsa sah (ur. 1803-9) volt a Durrani-dinasztiából, aki trónfosztását követően Pandzsábban talált menedéket. Brit Indiában kegydíjon élve, harminc évig szövögette a visszatérés tervét, majd 1839-ben 16 500 katonát, 38 ezer tábori kísérőt és 30 ezer tevét számláló brit indiai seregével indult visszafoglalni országát. Seregei Kandahár és Gazni bevétele után Kabulba harc nélkül vonultak be. A lakosság fagyos csendben nézte a bevonulókat, a korábban is nagyon népszerűtlen Sudzsa sah visszatértét. (A túlerő elől Doszt Muhammad emír visszavonult, majd csatavesztések után, 1840 novemberében megadta magát, s az angolok Indiába száműzték, ahol két évet börtönben töltött.) Sudzsa sah csak az angol fegyvereknek és a törzsfők között szétosztott pénznek köszönhette visszaállított hatalmát. Hadserege nem volt jelentős, egyedül adószedői működtek jól, ezzel is növelve népszerűtlenségét. 1841 végén fegyveres felkelés tört ki ellene. A felkelők elsőként a brit misszió vezetőjét, Alexander Burnest ölték meg, testét darabokra vágták. Sudzsa sah kiküldött ezrede nem volt hajlandó a felkelők ellen harcolni. A felkelők élére a száműzött Doszt Muhammad emír fia, Muhammad Akbar kán (1816-45) állt, aki néhány hónap múltán már mintegy 30 ezres sereggel rendelkezett. Az összecsapások eredményeként a 16 ezres angol seregből mindössze egyetlen sebesült lovas, Brydon sebészorvos jutott át az afgánok állásain. A győzedelmes felkelők Sudzsa emírnek sem kegyelmeztek. Utódai még néhány hónapig védeni próbálták Kabult, majd a túlerő hatására feladták a harcot, és száműzetésbe vonultak Indiába. A hallatlan brit kudarc után a fogságban tartott Doszt Muhammad kiszabadult, s hazatérve visszavette trónját, és még húsz évig uralkodott. 1855-ben a britek elismerték egész Afganisztán emírjének. A négyéves megszakítással uralkodó emír volt a Barakzai-dinasztia egyik legnagyobb uralkodója. Az afgán történelemben példa nélküli hosszú, de állandó háborúkkal terhes uralkodása idején csatolták véglegesen Afganisztánhoz az Amu-darjától délre fekvő üzbég és tádzsik területeket.
Fia, Shir Ali kán (1825-79) békés évekkel kezdte uralkodását, de a fivérei hamarosan lázadozni kezdtek ellene, ami állandó belső villongásokhoz vezetett. Nemzeti egyetértésre csak Dost Muhammad kán unokájának, a nagyapjához hasonlóan kemény kezű, sőt kegyetlen (többek között "tornyot" emeltetett megölt ellenségeinek a fejéből) Abdul Rahman kán (1844-1901) uralkodása alatt került sor. Az emír az ellenséges hadurak mellett a hatalma ellen lázadozó mullahokkal szintúgy leszámolt. Modernizálta és európai formájú egyenruhákba öltöztette hadseregét. Csak erős, jól kiképzett és fegyelmezett hadserege, valamint határozott fellépése mentette meg az országot az európai gyarmatosítók megszállásától. Véres kezű országlása ellenére - talán paradoxnak tűnik - mégis ő volt az, aki a modern államot megalapozta. 1890-ben hosszú mérlegelés után elfogadta ugyan a brit protektorátust, de az ország belügyeibe nem engedett beleszólást. A korabeli perzsa sahokhoz hasonlóan gyakorlatilag egyedül intézte a kormány ügyeit.


Udvari cselszövések

Abdul Rahman emírnek 12 fia és 4 lánya volt. 1901-ben, az emír halála (megmérgezése) után a trónra második fia, Habibullah kán (1872-1919) került, aki folytatta apja reformjait. Ő még inkább nyitott volt az európai kultúra irányában. Kedvenc időtöltése a golfozás volt, és legszívesebben tweedöltönyöket viselt. Ő alapította az első afgán felsőoktatási intézményt, és több európai stílusú középületet emelt. Ő sem természetes halállal hunyt el. 1919-ben egy katonai tábor sátrában gyilkolták meg. Az uralkodónak összesen 31 fia és 30 lánya volt. Két fia a későbbiekben királyként lépett az afgán trónra. Tizedik fia, Asadullah Khan Seraj herceg, tábornok (1910) még ma is él. Az idős herceg sok egyéb megbízatása mellett volt miniszterelnök-helyettes és a hadsereg főfelügyelője is, valamint többek között 1936-ban VI. György angol király koronázásakor is ő képviselte az afgán királyi családot.
Habibullah emír megölése után negyedik fia, Amanullah kán (1892-1960) vette át a hatalmat. Környezetében sokan gyanították, hogy köze volt apja meggyilkolásához. Amanullah a hatalmát veszélyeztető bátyját, Inayatullahot és az egyik lázadozó nagybátyját is gyorsan félreállította. A nagybácsi, Nasrullah kán (1875-1920), a hadsereg marsallja, majd hosszú ideig kincstárnok is, bátyja megölését követően uralkodóvá kiálttatta ki magát, de nyolc nap után unokaöccsének, Amanullahnak az emberei letartóztatták, majd a következő évben házi fogsága színhelyén, a királyi palotában meg is ölték. Családjának tagjai Zahir sah alatt felelős pozíciókat töltöttek be. Több miniszter, nagykövet is akadt köztük, de még a Nemzeti Múzeum igazgatója is a szerencsétlen sorsú Nasrullah herceg fiai közül került ki.


A reformok folytatása és zűrzavar

Amanullah király hatalomra kerülését követően azonnal és intenzíven hozzákezdett országa európai típusú modernizálásához, melyhez nagy példaképéről, a török Atatürkről vett példát. Többek között a nőknek európai ruhát kellett viselniük, és a béke érdekében a parlament kijelölte, hogy a hagyományosan ellenségeskedő törzseknek hol kell ezentúl élniük. Reformjai a konzervatívok hatalmas ellenállásába ütköztek, emellett kemény adópolitikájával egy idő után az egyszerű emberek körében is elvesztette támogatottságát, ami így együttesen, 1929-ben általános lázadásokhoz és polgárháborús állapotokhoz vezetett. Amanullah belátta, hogy helyzete tarthatatlan, ezért 1929. január 14-én lemondott bátyja, Inayatullah (1888-1946) javára. A zűrzavaros helyzetet kihasználva Basho Sadko, egy tádzsik katonaszökevény és útonálló még ugyanabban a hónapban szinte csodával határos módon vette át a hatalmat Kabulban, és kinevezte magát Habibullah sahnak. Csapataival körbekerítette a királyi palotát, majd Inayatullahot és családját megfenyegette, hogy kivégezteti, mire az lemondott a trónról, és a brit királyi légierő gépén sikerült családjával Peshavarba menekülnie. Később Teheránban telepedett meg, itt is érte a halál 58 éves korában, szívelégtelenség következtében. Inayatullah királynak 9 fia és 10 lánya volt, többen még ma is élnek. Közülük talán az ötödik fiú, Sardar Hamidullah Khan Enayet-Seraj herceg (1917) a legismertebb, aki Zahir sah uralkodása alatt egy ideig oktatási miniszter volt, majd Washingtonban és Moszkvában kultúrattaséként tevékenykedett.
Bátyja gyors lemondása után Amanullah sah visszavonta korábbi lemondó nyilatkozatát, és megpróbálta megszervezni Kabul visszaszerzését a kalandortól, de sikertelenül, így május 29-én olaszországi száműzetésbe vonult. 68 éves korában, Zürichben hunyt el. Felesége, Soraya volt az első muzulmán királyné, aki hivatalos alkalmakkor a nyilvánosság előtt megjelent férje oldalán, és a hagyományos csador helyett csak egy könnyű fátylat viselt, sőt gyakran európai ruhában is mutatkozott. 12 gyermeke közül harmadik fiát, Rahmatullah Jan herceget (1921) a Loja Dzsirga 1928-ban hivatalosan is trónörökösnek kiáltotta ki, de mint láttuk, a későbbi események alakulása folytán sohasem került trónra. Amanullah király ötödik fia, Ihsanullah herceg (1926) mérnöki tanulmányai után az ENSZ szerveinél dolgozott. Hét lánya közül több külföldihez ment férjhez, a legidősebb egy boszniai muzulmán férfi felesége lett, kettő török állampolgárhoz, míg az ötödik nővér, Adila Begum hercegnő (1925) egy olasz, keresztény hitű férfi felesége lett.
A polgárháborús állapotok lecsillapítása és a trónbitorlóval való leszámolás érdekében Sardar Muhammad Nadir kán (1880-1933), Amanullah és Inayatullah királyok harmadfokú unokafivére, az 1919-es, harmadik afgán-brit háború híres generálisa (már 28 évesen tábornokká nevezték ki), későbbi hadügyminiszter visszatért Párizsból (ahová Amanullah királlyal való nézeteltérése miatt költözött), és átvette a királyhoz hű csapatok feletti parancsnokságot, majd angol és indiai segítséggel 1929 októberében visszafoglalta a fővárost. A trónbitorlót elfogták, és belső embereivel együtt felakasztották. A győztes hadvezérnek a parlament felajánlotta a koronát, amit ő el is fogadott. Muhammed Nadir sah véget vetett az országban dúló anarchiának és banditizmusnak, sikeresen visszaállította a központi kormányzat hatalmát. Sikerei, békét hozó politikája és óvatos modernizációs tevékenysége ellenére Nadir sahot egy fanatikus egyetemista megölte, amikor a király éppen iskolai okleveleket adott át egy kabuli iskolában. A sahnak egyetlen feleségétől, Mah Parwar Begum királynétől 2 fia és 5 lánya született. A legidősebb fia mindössze 18 évesen a család franciaországi tartózkodása idején hunyt el. A második fiú, Zahir kán (1914) lépett apja örökébe és lett az utolsó afgán uralkodó. Nadir sah öt lánya ma is él: Zamina hercegnő (1917) lett unokabátyja, a később elhíresült miniszterelnök, a sah hatalmát és a monarchiát megdöntő Daud herceg felesége, akitől öt fia és két lánya született. Zuhra hercegnő (1915) pedig Daud öccsének lett a felesége, aki 1978-ban, az elnöki palota bombázása során Dauddal együtt életét vesztette.


Zahir sah élete

Zahir sah mindössze 19 éves volt, amikor apját meggyilkolták és ő trónra lépett (addig hadügy-, majd oktatási miniszter volt). Az ifjú király ezután éveken át háttérben maradt, valójában rokonai kormányozták az országot. Hatalmát az 1964-es alkotmány állította helyre, ami egyrészt megalapozta a parlamentáris demokráciát, másrészt a királyi család tagjait eltiltotta a köztisztségek viselésétől.
1973-ban, trónfosztását követően az exkirály a következő harminc évben családjával együtt Róma külvárosában, egy nem éppen fényűző villában, immár teljes inkognitóban élt. 1988-ban megpróbált egyezkedni a szovjetekkel a Kabulba való visszatéréséről, de próbálkozásai sikertelenek volt. 1991-ben egy portugál bérgyilkos rátört a volt uralkodóra, és késével több súlyos sebet ejtett rajta, de a király túlélte. Habár a király száműzetése idején többször is kijelentette, hogy nincsenek személyes ambíciói, és nem szeretné visszaállítani a monarchiát, a tálibok legyőzése után mégis megszólalt benne kötelessége országa és népe iránt, így 88 évesen is vállalta a hazatérést, hogy bölcs felügyelője legyen a konszolidálódó politikai helyzetnek, tanácsadója a végre egymással tárgyalni hajlandó törzsfőnököknek.
Hazatérése előtt a volt király az őt ostromló újságírók hadának magánéletéről is nyilatkozott: "Apámat a szemem előtt ölték meg. Ezt a pillanatot sohasem felejtem. Szeretem a történelmi tárgyú könyveket, a francia költészetet, főleg a mitológiai és filozófiai tárgyú könyveket. Általában 2-3 könyvet is elolvasok hetente. Legutóbb IV. Henrik és Nagy Sándor életrajzát olvastam. Afganisztánban nagy könyvtáram volt, nem tudom, mi maradhatott meg belőle. A filmek terén is szeretem a történelmi témájúakat, főleg a római és görög időkből származó események feldolgozását. A Gladiátor c. filmet kb. hússzor láttam. A romantikus témájúakat szintén nagyon kedvelem, mint például a Távol Afrikától.
Annak idején Afganisztánban sokat lovagoltam, vadásztam és hegyet másztam, amikor csak az időm megengedte. Az emigrációban csak sétáltam és kertészkedtem. Sajnos az utóbbi időben még ettől is megfosztottak, mert biztonsági okokból nem mehetek ki a kertbe. Nem beszélek olaszul, habár egy kicsit értem. Én annak idején franciául tanultam. Angolul is értek valamennyit, így különböző nyelveken ugyan, de mégis el tudok beszélgetni itteni barátaimmal és szomszédaimmal. Otthon a perzsa dari nyelvet beszéljük." (A király a domináns pastu törzsből származik, de az elit, perzsát beszélő kisebbség kultúrájában nőtt fel, így lehetősége volt mindegyiket jól megtanulni.)
2001. november 15-én, még római száműzetéséből a volt király egy kiáltványban fordult Afganisztán népéhez: "A ramadán estéjén küldöm ezt az üzenetet nektek, kedves barátaim és híveim. Az afgán nép egyesítésére szólítalak fel benneteket. Kérlek, kerüljétek el a vérengzést, és tiszteljétek az emberi jogokat. Kérlek titeket, legyetek türelemmel és békével. Hamarosan visszatérek hozzátok, de nem mint uralkodó, hanem mint Afganisztán szolgája. Az ország jövője a Loja Dzsirga lesz. Felszólítalak benneteket, hogy a különböző pártok vezetői és a nép egyesítse erőit a Loja Dzsirga vezetésével, amely hamarosan létrehozza az afgán parlamentet. Szavazások szükségeltetnek. Továbbá felkérem a nemzetközi megfigyelőket, hogy figyeljek oda a hadifoglyokra. Azok, akik elmennek, legyenek tisztelve. Végezetül imádkozom a békéért és Afganisztán biztonságáért és tisztességéért."
A hazatérésre 2002. április 16-án került sor. A királlyal három fia is vele tartott. Sajnos a felesége, Homaira királyné (1918-2002) nem térhetett velük haza, mert éppen egy római kórházban gyógykezelték. Az idős királyné néhány hónap múlva el is hunyt, így már csak koporsóban térhetett haza ősei földjére, ahol apósa mauzóleumában temették el. A családot ért gyászos események ezzel nem értek véget: 2002. december 12-én a király negyedik fia, Shah Mahmoud Zahir herceg 56 évesen, rákbetegségben hunyt el, szintén Rómában. Az elhunyt herceg özvegye Habibullah sah unokája. A száműzetés évei alatt üzletemberként tevékenykedett. Temetésére királyi pompa keretében került sor. A temetésen maga Karzai elnök is megjelent. A hagyományos, a Korán verseivel díszített zöld lepelbe burkolt koporsót egy Kabul feletti hegytetőn lévő királyi maozóleumban helyezték el.
A volt sah nyitotta meg 2002. június 10-én a 1501 tagú törzsi gyűlést, a Loja Dzsirgát (melyben minden törzs, körzet, vallási közösség képviseltette magát, de jelentős számú hely jutott a nőknek, sőt még a menekültek képviselőinek is), amely kormányt választott, és a parlament szerepét tölti be a 18 hónap múlva esedékes szabad választásokig. A képviselők néhány nap múlva, 2002. július 15-én a volt királynak megszavazták a "Nemzet Atyja" tiszteletbeli titulust.
A sahnak összesen hét gyermeke született, közülük ma már csak öten élnek.
Az első fiú mindössze 9 évesen hunyt el. Trónörökössé a második fiút, Ahmed Shah kánt (1934) nyilvánították, aki oxfordi tanulmányai után, apja uralkodása alatt a külügyminisztériumban tevékenykedett. 1961-ben első fokú unokahúgát, Khatul Begum hercegnőt vette feleségül. Egy fiuk és két lányuk született.
A harmadik fiú, Mohammad Nadir kán (1941) idősebb fia, Musztafa Zahir kán (1964) tűnik a király legközelebbi bizalmasának. Musztafa herceg orvostanhallgató volt kingstoni Queen's Egyetemen, Kanadában, később nagyapja személyes titkáraként tevékenykedett. 2002-ben az afgán kormány hazája washingtoni nagykövetének nevezte ki.
A király legifjabb fia, Mir Wais kán (1957) befektetési ügynökként tevékenykedett. A herceget 2000-ben az apja saját tanácsadójává nevezte ki.
A király legidősebb gyermeke, Bilquis Begum hercegnő (1932) az egykori királyi hadsereg vezérkari főnökének, Shah Wali Khan Ghazi hercegnek (1924) lett a felesége. Három lányuk született.
Az ifjabbik hercegnő, Mariam Begum hercegnő (1936) első fokú unokatestvérével, Sardar Mohammed Aziz Khan Naim professzorral kötött házasságot. A hercegnő 1978 óta özvegy. Egyetlen fia született.
A legtöbb nyugati sajtókommentár szerint Afganisztán volt uralkodója az egyetlen személy, aki békét, szabadságot és demokráciát tud vinni ebbe a polgárháború sújtotta, lerombolt országba. Emlékeztetnek rá, hogy Zahir sah uralkodása idején az ország parlamentáris monarchia volt, a fejlődés útján járt és az emberek szabadok voltak. A nőknek ugyanolyan jogaik voltak, mint a férfiaknak. A későbbiek során rengeteg szenvedést és nyomorúságot voltak kénytelenek elviselni. Királyuk hazatérése reményt ébresztett bennük, hogy a régen elveszett szabadságuk talán ismét visszatérhet.

Dr. CELLER Tibor