Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Leo Schaya
AZ EGYSÉG SZÚFÍ TANÍTÁSA

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Forrás: www.extra.hu/arcticus/valfil.htm

 

Jelen mű az iszlám ezotéria, a szúfizmus és legfobb tanítása, az isteni Egység ismertetése az egyik legnagyobb iszlám költő és misztikus Ibn Arabi Értekezés az Egységről című írása alapján. Az isteni Egység (Tauhíd) állítása az iszlám létének egyetlen értelme, és minden igazi vallás lényegi követelménye, bárhogy is jusson kifejeződésre. A Korán megerősíti a judaizmus és a kereszténység ortodoxiáját a tiszta és eredeti monoteizmushoz való ragaszkodás által. Az iszlám világunk utolsó nagy vallásos kinyilatkoztatása, az Egyben találkozó szellemi áramlatok végső kikristályosodása.


T A R T A L O M J E G Y Z É K

ELŐSZÓ A LIBRI RELIGIONIS SOROZATHOZ

BEVEZETŐ

I. AZ ISZLÁM FOKOZATAI

II. A TAUHÍD

III. ISTENI ARCULATOK

IV. A TEREMTÉS

V. EGYEDÜL ISTEN KÜLDÖTTE

VI. ALLÁH NEVÉRŐL

VII. »SZEGÉNYSÉG« ÉS »BIZONYOSSÁG«

VIII. AKI ISMERI ÖNMAGÁT, ISMERI URÁT

IX. A SZERZŐRŐL

 

---------------------------------------

VIII.

AKI ISMERI ÖNMAGÁT, ISMERI URÁT


1.

Önmagunk legmélyrehatóbb megismerése a lélek individuumfeletti lényegének teljes tudatosítása; e lényeg minden valóságot átfogó «Önmagunkkal» azonos. Az Esszencia megismerése teljes tudatosságot, a tudat «ipszeizálódását» követeli: ami a töredékes, megkülönböztető «én»-tudat szellemi transzformálása a fönséges Ipszeitás, az egy és végtelen «Önmagunk» Tudatává. Az «én» «Önmagunk» számára – jelképes értelemben – olyan, mint a hullám a tenger számára; és a víz, víz, ha hullámzik, ha nem, de mi a hullám víz nélkül?

A «hullám» nemtudás, mert önnön csalóka rész-szerintiségét az egyetlen Való mellett és ellenében valóságként állítja, nem pedig végtelen Tudatába foglalja; e végtelen Tudat az «én» tudat magja, mélyen el van temetve az individualitás homályos rétegei alá, és e különállásban tetszeleg. A «hullám» tudata «alakjáról», «színéről», mozgásáról és a többi «hullámmal» való játékáról feloldódik kezdetpontjában: lényegi természetének, a «Víznek» az «Önvalónak» megkülönböztetetlen tudatában.

Egyéni kialakulása során a lélek kifinomult formában világgá alakul, élmények, érzések, gondolatok mozgatta megelevenedő tudata szétforgácsolódik, s a kozmosz délibábjelenségei között bolyong. De az isteni mag, a szellemi «szikra» a «szívben», az ember rejtett középpontjában lakozik, és mint parázs a hamu alatt egyre csak ragyog; az «Önvaló» egyesítő «fluidumot» küld az «énnek», hogy legyőzze a téves ragaszkodást a «máshoz, mint ő». És látja a lélek, hogy e világ képei, melyekkel azonosnak hitte magát csak az ő végtelen Fényének, fokozatosan eltűnő visszaverődése; az ő egyetlen Valósága az Egységre való összpontosításba vezeti, újra egyesíti a lelket, amely csak Benne történhet. Az «én» e reintegrációja – a látszólag partikularizálódott «cselekvés kioltása» (fáná’u-l-af cál), a «minőségek kioltása» (faná’u-sz-szifát) és az «esszencia kioltása» (faná’u-dz-dzát) – az emberi lét individualitását kezdetpontjához fordítja, a szív mélységeibe zárt, rejtett isteni «szikrához». E «szikra» individuális kibontakozásához viszonyítva végtelenül kicsinek látszik; de mihelyst múló kiterjedéséből visszahúzódik, új «kibontakozás» kezdődik és mutatkozik meg végtelen Világosságként; ez nem ténylegesen kiterjeszkedő mozgás, hanem a «fátyol fellebbentése», amely az «Önvalót», a lélek individuumfeletti teljességét elrejtette.

A szúfí mondás szerint, «oly sok út vezet az Istenséghez, amennyi Ádám gyermekeinek lelke»; felvetődik a kérdés, az «Önvaló» megvalósítása és az «énhez» való átmeneti visszatérés vajon egyformán áll-e minden emberi létezőre? Számos az út, és többé-kevésbé hosszadalmas a fenséges azonosulás előkészülete, de az «Önvaló» végső és teljes realizálásáról a szúfik azt mondták: «Az Egység realizálása egyetlen.» Valóban, számos út vezet a különféle individuumok «halálához», de az egyetlen Valóról alkotott többszörösség-illúzió «kioltása» csak egy. Valaki ellene vetheti, hogy a lények ontológiai archetípusai «változatlan esszenciák», melyeket sem eltörölni nem tudunk, se principiális különbözőségüket meghaladni, de épp ez bizonyítja, hogy minden létező rendeltetése szerint «formájának» örök foglya, létezésbeli meghatározottságáé, a sok pedig ellenállhat az Egynek, az Egy tehát nem egy, hanem sok, és vannak istenségek az egyetlen Istenségen, és valóságok az egyetlen Valón kívül is. De Ibn-cArabí nyíltan hirdeti a «Mekkai Kinyilatkoztatásokban», hogy az Esszencia Egysége (ahadíjat adz-dzát) előtt «semmilyen lényegi meghatározottság (archetípus: cajn) sem állhat fenn létállapotként (csakis nem-létező vagy nem-megnyilvánult állapotban, ahogy nincsen különbség közte és a lényegi Egység között, melynek egy megkülönböztetetlen lehetősége). Ez az Egység lebontja a lehetséges létezők létezésbeli (megkülönböztető) meghatározottságát; és a létezők nem tarthatják meg a létezésbeli minőséget...» A létezők meghalnak és eltűnnek, a világ pusztuló; tünékenységük archetípusuk «lebontása» is; nem arról van szó, ahogy a Lényeg Egységében vannak megkülönböztetetlenül, hanem megkülönböztethető megnyilatkozásaikról az egyetlen Való látszatszerű módozataiban. Az Egy fel akar tárulni «Önmagának» a Vele látszólag együttlétező létezőkben, «felemeli fátylukat (a nemtudás fátylát, s csak végtelen Ipszeitásuk marad)... s (megkülönböztethetőségük) oda, és látják önnön lényegüket, mint az Egyetlen Lényeget, és... ilyen és ehhez hasonló igéket mondanak, ahogy ők maguk mesélték: ‹Alláh vagyok!› és ‹Dicsőség Nekem!›» (Uo.)

«A szolga csak szolga», noha megismerte «Urát», aki nem más, mint «Önmaga»; e megismerésben lesz tökéletes szolga. A tökéletlen individualitás az «egyesült» testének lakója, egyedül valóságos Ipszeitásának és legfőbb, tökéletes Megnyilvánulásának csupán látszati különböződése Isten minden megnyilatkoztatható Minőségét jelenvalóvá teszi. Bármilyen az Urával egyesült szolga egyéni, rész-szerinti alakja, tiszta «Önmagában» és lényegi Megnyilvánulásában azonos az egyetlen «Egyetemes emberrel», mint minden más «tökéletes szolga»; különbség közöttük csupán a minőségben és a feladatban van, eltérő küldetésükben, «Isten Küldöttétől» az ismeretlen, szent remetéig, aki áldás és öröm a világnak.

2.

Az «Értekezés az Egységről», melyet továbbra is idézünk, ekként ír «Önmagunk» megismeréséről: az egyetlen Való benne legemelkedettebb megismerő aspektusaiban jelenik meg, abszolút «Egységként» (al-ahadíja) és «Egyetlenségként» (al-wáhidíja), vagy a «Lét Egyetlenségeként» (wahdatu-l-wudzsúd), amit fordítunk «a Lét» vagy a «Valóság Egységének» is, s ez minden dolog Istennel való lényegi azonosságát öleli fel.

E szúfí tanítást a végső azonosságról így is összefoglalhatjuk az «Értekezésés az Egységről» megvilágításában: Ami nem Isten, az nincsen. A teremtés mint olyan nem-létező; csak Isten teremtetlen Valóságaként létezik. Az önmegismerés nem más, mint isteni «Önmagunk» megismerése, aki Önmagában ismeri Önmagát, és távol áll tőle a megismerő objektum és szubjektum bármilyen szembeállítása. Az ember «Önmagát» közvetítő nélkül, «Önmagából» ismeri. Az egyetlen valóságos «Önvaló» megismerése magában foglalja minden «más, mint ő» nemlétezését vagy «halálát». E «halálban» amit az ember «Önmaga» «Önmaga» általi megismerésében él át, semmi létező nem hal meg; e «halál» csak a nem-létező nemléte. «Alláh volt egykor, és semmi nem volt Vele, s most is olyan, mint volt», mondta a Próféta. Ha nincs viszonylagosság, ok és következmény mint olyanok nem léteznek: csak közös Valóságuk van, ami nem válik el az okok és következmények örök lehetőségeitől. Más szavakkal: az ok és a következmény két különböző lehetőség aspektus, de a Lényegük egy, s az sem ok, sem következmény; mindkettő egyszerre, minden kettősségen túl. «ő folyvást a Teremtő (örök és egyetlen Lehetősége), és folyton a teremtett (egyetlen örök Valósága).» – «Egyetlenségében nincsen különbség teremtés és lételőtti lét között»; mert semmi sem valóságos, csak az egyetlen Való.

Fel kell tenni a kérdést, mi ellenkezik, mi áll szemben «Önmagunk» megismerésével, ha egyszer nem létezünk; Muhji-d-dín válasza, hogy ez a nemtudás, mely csak a megismerésben huny ki és hal el: «Egy ember nem ismer valamit, majd megtanulja. Nem a léte szűnik meg, csak a nemtudása.» Mi ő vagyunk, aki nemtudása «fátylában» rejtőzik és látszat szerint «kívülről» szemléli magát; így titkolózik és rejtőzik Önmaga előtt, s felfoghatatlan és érthetetlen Egyetlensége fátyla mögül szemléli Magát. Nem tudnánk megmagyarázni, hogy Egyetlensége miként fátyolozza el; mégis láttuk, hogy a Való csak a sokasággal szemben tűnik «egyetlennek»; pedig nem létezik sokaság a «páratlan Egyen» kívül; az «Egyetlen» tehát látszólagos princípium, amely nem «magyarázható» az abszolút Igazságban: csak annyit mondhatunk, hogy ő a nem-létező sokaság örök Valósága. A nemtudás azt jelenti, hogy e sokat létezőnek vesszük, s a nemtudás kioltása a sok nem-létezéséről való tudás; mindent egybevetve a megismerés nem más, mint az egyetlen Való látása az egyetlen Valóban.

«Foglaljuk össze: a dolgok Léte az ő Léte, de dolgok nincsenek.» Muhji-d-dín ekként azonosítja a teremtett létezését az egyetlen Valóval, és a leghatározottabban elzárkózik a panteista és immanentista tévedéstől: a dolgok nem léteznek, ezért nem lehetnek Isten, Isten hasonlóképpen nem lehet azonos a dolgokkal, sem a «dolgokban». «Nem leli Magát valamiben (mert az egyetlen Való nem találja Magát «Önmagában», mert abszolút Önmaga), sem a belépésben, sem a kilépésben, és semmi sem található Benne (mert nincsen se valami, se valóság Rajta kívül). Így ismerjük meg («Önmagunkkal» való közvetlen és valós azonosulásban; s ez az ő megismerésének egyetlen Alanya és egyetlen Tárgya, ez maga az ő Megismerése), és nem tudomány, felfogókészség, képzelet, ész, az érzékek, a külső látás, se a belső látás, a megértés és az okoskodás révén (a nemtudás különféle aspektusai, és e nemtudás fogadja el a «másság» szembeállítását az egyedül valóságos Ipszeitással).»

«Senki sem láthatja, csak ő, senki sem fogja föl, csak ő. Senki se ismeri, csak ő. Magát Magában látja. Magából ismeri meg Magát. Csak ő láthatja, senki más. Csak ő foghatja föl, senki más.» Csak «Önmagunk» ismerheti meg «Önmagunkat»... «...Ezért mondta a Próféta: ‹Aki ismeri magát («Önmagát»), ismeri Urát («Önmagát», mindennek Ipszeitását, mert csak mindennek Ipszeitása ismeri Magát).› És azt is mondta: ‹Megismertem Uramat Urammal.› Alláh Prófétája e szavakkal hirdeti, hogy te nem te vagy (az ‹én›, ami az ‹Önvaló› individuális, látszólagos rész-szerintisége, melynek nincs saját léte), hanem ő (az egyedül valóságos ‹Önvaló›; ő és nem te; s nem jut a bensődbe, és nem jutsz a Belsejébe, és nem jut ki belőled, s te sem jössz Belőle. Nem azt szeretném mondani, hogy azonos vagy valamely minőséggel, vagy, hogy az a te tulajdonságod. Azt akarom mondani, egyáltalán nem létezel, és sosem fogsz létezni sem magadtól, sem Általa, sem Benne vagy Vele (mert ő az egyetlen Való). Nem tudsz nem lenni (mert ‹Önvaló› vagy, az egyetlen ‹Lét›, az egyetlen Valóság), mert nem vagy a (‹Lét› puszta rész-szerintisége vagy teremtményi határoltságaként). Te ő vagy (teremtetlen, végtelen ‹Önvaló›, ‹Lét› és ‹Nem-Lét› vagy Létfeletti-Lét), ő pedig te (‹Önmagad›), függés és okság nélkül (tiszta, lényegi azonosságból). Ha felismerted (azonosuló Megismerésben) létezésed e minőségét (mint az egyetlen Valóval való ‹együttlétezés› ‹nem-létezését›, és mint lényegi azonosságod ‹örök› minőségét), ismered Alláhot, másként nem.»

Muhji-d-dín nemcsak fáradhatatlan tagadással kísérli meg a teremtményi illúzió eloszlatását az emberben, hanem individuum feletti «Önmagunk» azonosságát állítva, az egyetemes és egyedüli valóságos Ipszeitással: Alláhhal. «Mert amiről azt hiszed, más, mint Alláh, nem más, mint Alláh, csak nem tudod. Látod, és nem tudod, hogy látod. Amint e titkok feltárulnak szemed előtt, már nem vagy más, mint Alláh (nem a Vele ‹együttlétezés› illúziójában vagy), és tudod, a magad célja te vagy (‹Önmagad›), nem kell megsemmisülnöd (lényegi Valóságodban), sohasem szűntél meg és nem szűnsz meg soha (e tiszta Valóságban)... És látod, minőséged (lényege szerint) az ő minősége, belső Természeted (Lényeged) az ő Lényege, de nem leszel ő és ő nem lesz te (mert csak ‹egyetlen Esszencia› létezik), nem csökken, sem nem növekszik (átalakulva).»

A véges a Végtelen lehetősége, ezért a «más, mint ő» illúziószerű jelenségét öltheti magára. Az, ami véges, lényegében nem más, mint Végtelen; de az ember úgy «létezik» és viselkedik tudatlanságában, mintha valami «más» volna, elkülönült valóság, végérvényesen a maga esetlegességeihez láncolt létező. Szenvedésünk «másságunk» semmi-tapasztalata. «Magunk», «Önmagunk» és az egyetlen Való tagadásának átélése.

«Egykor nem voltál más, mint ő, de nem ismerted ‹Önmagad›; nem tudtad, hogy ő vagy, nem pedig te. Midőn Alláhhoz térsz, és ‹Önmagad› közvetlen, teljes megismerésével megismered magad, nem a megismerés betűiből (megkülönböztető megismeréssel) felismered, hogy ő vagy, és hogy azelőtt nem tudtad, ő vagy-e vagy sem. Elérkezik a megismerés, és már tudod, Alláhot Alláhhal ismered meg, és nem magaddal.»

S aki már egy az Eggyel, így énekel:
Megismertem Uramat Urammal
zavar és kétség nélkül.
Lényegem Övé, valóságosan,
hiány és hiba nélkül.

Mi ketten át nem változunk,
lelkem a rejtett Világ megnyilvánulásának helye.
Mióta megismertem lelkemet
zavar és keveredés nélkül,
egyesülhetek szerelmem tárgyával –
nincs köztünk távolság,
se nagy sem kicsi.

Kegyeket kapok; bár semmi se száll fentről –
szemrehányás és ok nélkül.
Nem szüntettem meg Érte lelkemet,
s lelkemnek nincs már időbeli tartama,
nem szűnik meg.

[...]

-------------------------------------------------------------