Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Lao-ce
Tao-tö-king
Hamvas Béla fordítása

[15]

A Tao te king XV. versének elemzése
Scientia Sacra I. rész, 1. kötet, /Az őskori emberiség szellemi hagyománya/ (1943-1944), 1995, 71-74. oldal

A Tao te king versei között van egy (XV.), amely az őskori Mesterről szól.

„A régi Mesterek meg tudták nyitni a lezárt rejtélyeket” – mondja mindjárt bevezetésül. A mondat a létről és az életről, a nyíltságról és a zártságról, az éberségről és a kábaságról megbeszéltek után különösebb nehézséget nem nyújt. Az Élet Mesterének legfontosabb tevékenysége és hivatása a megnyitás volt. Ahol az élet lezárult, ahol elkezdett merő élet lenni, semmi más, csak biológiai folyamat, ott a Mester, mint a nép vezetője a sivatagban, amikor a kősziklából vizet fakaszt, az életet a lét számára ismét megnyitja. A helyet, ahol a lágy, a passzív élet elkezd megkövesedni, ismét felszabadítja és a lét spirituális erői számára hozzáférhetővé teszi. Ez volt a Mester tudása. Mert az életnek lágynak, passzívnak kell lenni – érzékenynek –, intenzíven érzékenynek, hogy a lét isteni erőit be tudja fogadni. Lágynak kell lenni, mint az asszony vagy a csecsemő. „Ami a földön a leglágyabb, legyőzi azt, ami a földön a legkeményebb.” – „A lágy legyőzi a keményet, a gyenge legyőzi az erőset.” – "Ha az ember erősödik, öregszik."

„A dolgokat fel tudták ismerni és meg tudták érteni” – mondja a vers tovább. „Erejük az éberség volt.” A helyzet mindig világosabb lesz. Lao-ce már a második sorban kimondja, hogy egyetlen emberi képesség van, amely a dolgokat fel tudja ismerni és meg tudja érteni, s ez az éberség.

A harmadik sor így hangzik: „Az élet erejének éberségében lettek nagyok”. Nyíltabban már nem is lehet szólni. Mi az Élet Mesterének szakrális szubjektivitása? Megtanulhatatlan és átadhatatlan, egyetlen személyhez kötött, soha ebben a minőségben meg nem ismétlődő tehetség az isteni lét iránt való intenzív érzékenységre. Az a képesség, amely az egész őskoré volt, a Mesterben azonban esszenciálisan élt. Ez a képesség a szubjektivitás egy neme; az éberség szubjektivitás; intenzív és szakrális szubjektivitás. Az a tehetség, hogy maga az idő, maga a nép, sorsával, tevékenységével, kultuszával, életrendjével a lét isteni erőit idézi, hívja, fogadja, leköti, velük s általuk él – ez a tehetség passzív szubjektivitás, lágyság, alárendelés, szolgálat: ez a szubjektivitás a Mesterben, a szubjektumban intenzív sűrűségben megjelenik.

„Megkísérlem elmondani – szól tovább Lao-ce –, hogy milyenek voltak. Vonakodtak, mint aki télen átmegy a folyón. Éberek voltak, mint aki lappangó ellenségtől fél. Józanok, mint aki más országból jött. Hátráltak, mint az olvadó jég. Nyersek, mint a megmunkálatlan anyag. Mélyek, mint a szakadék, rejtélyesek, mint a megzavart víz.”

A Mester nem aktív. A Mester eszköz. A személyében és személyével megidézett isteni erők eszköze. Szakrális lény, aki által az univerzális lét nyilatkozik meg. Ő maga, az emberi Én, vonakodott, hátrált, nyers volt, józan, mély, de mindenekfölött éber. Nem cselekedett: „a világ szellemi dolog, amivel nem lehet cselekedni. Aki cselekszi, elrontja.” Passzívan engedett az erőnek, amely rajta keresztül működött. Óvatos volt, józan, tartózkodó: saját magában nem bízott, szüntelen éberségben élt, hogy az erők természetét figyelje és felismerje. Áttekinthetetlen volt: rejtélyes, mint a megzavart víz. Mert az erők állandóan küzdöttek benne, és sohasem lehetett tudni, milyen erő az, amely megszállta; csak az volt kétségtelen, hogy: isteni erő.

„Ki tudja ma éberségével Énjének kábaságát eloszlatni?” Ki tudja ma a léttel emberi Énjének életét újra létté emelni? Ez a kérdő kiáltás az őskor határáról hangzik. Az aranykor elmúlt. Az Élet Mestere elnémult. Senki sincs, aki a népet a kábaságból felriassza. Hiszen az ember saját kábaságát sem tudja eloszlatni. Senki sincs többé, aki az életet lezárult és megkövesedett részein fel tudja törni és meg tudja nyitni. Senki sincs, aki az isteni lét erőit személyében meg tudja idézni. Az emberek ma már csak Ének. Az Én elmerül a kábaságba, vagyont gyűjt, hatalomra éhes, élvezetet hajszol. Az Élet Mesterének ilyesmire nincs szüksége. „Aki ezen az úton jár, nem kíván gazdagságot.” Hiszen: „Aki gazdag, még lehet értéktelen.”

A Mester nem volt tökéletes ember. A hibátlanság és tökéletesség az ostoba ember álomképe. A Mester ember volt, az emberi lét minden jelével.

A szép, nagy, világos, megnemesedett élet nem a tökéletességen, hanem a megszenteltségen múlik. Ez a vers befejező mondata: „Tökéletlenségükben felismerték a tökéletességet.” Ez volt bennük a vallás, a pietás, a komolyság: tudták, hogy emberek, de éppen ebből tudták és érezték maguk fölött a végtelen isteni lét tökéletességét. És szemüket nem saját Énjükre függesztették, hanem arra, ami az Én világán túl van. Személyük, sorsuk, életük súlypontja és tartalma nem is a kicsiny Én volt, hanem a Nagy Láthatatlan. Ezért voltak az isteni lét megnyilatkozásai. S ezért vonzódott hozzájuk a nép. Ezért voltak szakrálisak. Ezért voltak az Élet Mesterei. „Aki a Láthatatlan nagy képét magában tartja, az egész világ ahhoz sereglik.”

[18]

A nagy taót az emberek elhagyták:
így támadt az erkölcs és a kötelesség.
Megjelent az okosság és a tudás:
így támadtak a nagy hazugságok.
A rokonok egymástól eltávolodtak:
így támadt a gyermeki kötelesség és a szeretet.
Az állam fölött úrrá lett a rendetlenség:
így támadtak a hű szolgák.

[33]

Aki mást ismer, okos,
aki magát ismeri, bölcs.
Aki mást legyőz, hatalmas,
aki önmagát legyőzi, erős.
Aki célját eléri, szívós,
aki megelégszik, gazdag.
Aki helyén marad, állhatatos,
aki a halálban sem pusztul el, él.

[47]

Nem kell, hogy a küszöböt átlépjed
s a világot mégis megismerheted.
Nem kell, hogy az ablakon kinézz
s az ég értelmét megértheted.
Minél távolabbra indulsz,
annál kevesebbet fogsz megismerni.
A bölcs:
Nem indul sehová, s mégis a célhoz érkezik.
Nem tekintget maga köré, mégis minden dolgot a nevén nevez.
Nem tevékeny, és mégis eléri a tökéletességet.

[67]

Az egész világ azt mondja, hogy a tao nagyszerű, de úgy látszik, nem alkalmazható.
Éppen az benne a nagy,
hogy nem látszik alkalmazhatónak.
Mert az alkalmazhatóság hovatovább kicsinyességre vezet.
Három kincsem van:
erre vigyázok s ezt őrzöm: az első a szeretet,
a második az elégedettség, a harmadik az alázat.
A szeretet bátorrá tesz,
az elégedettség nagylelkűvé tesz,
az alázat képessé tesz a világuralomra.
Az emberek ma bátrak úgy, hogy szeretetüket feladják,
nagylelkűek úgy, hogy elégedettségüket feladják,
de mindenekelőtt feladják az alázatot.
Ez a halál.
Csak a szeretet tart ki a harcban és
szilárd a védelemben.
Akit az ég meg akar menteni,
szeretettel őrizteti.