A mester az út szélén üldögélt és a lábát nyújtóztatta. Tanítványa, Jin-feng arra tolt egy kordét, és kérte szépen, hogy húzza be a lábát.
– Amit egyszer kinyújtok, azt vissza nem húzom! – makacsolta meg magát Ma-cu.
– Ha én egyszer nekiindultam, vissza nem fordulok! – viszonozta Jin-feng, és kordéstul átgázolt a mester lábán.
Kisvártatva Ma-cu bárddal viharzott be a csarnokkapun:
– Jöjjön elő, aki megsebezte a lábam! – zengett a hangja.
Jin-feng előlépett, lehajtotta a fejét, a mester pedig letette a bárdot.

Ta-mej haldokolt. Azt mondta szerzeteseinek:
– Ami jön, fogadjátok, ami megy, hagyjátok!
Kisvártatva felsivított egy repülőmókus.
– Ennyi az egész – szólalt meg utoljára. – Vigyázzatok rá!

Egyszer a Nyugati és a Keleti Csarnok szerzetesei veszekedtek egy kismacskán. Nan-csüan mester felvette a macskát és elibük tartotta:
– Szóljatok érte egy szót, vagy megölöm!
A szerzetesek zavartan hallgattak, mire Nan-csüan kettévágta a macskát.
Estefelé megérkezett Csao-csou, és Nan-csüan elmesélte neki, mi történt. Csao-csou levette egyik szalmabocskorát, a feje tetejére rakta és indult kifelé.
– Ha itt lettél volna – sóhajtott Nan-csüan –, megmented azt a macskát.

Lu Keng, Hszüan-cseng kormányzója tanácsot kért Nan-csüantól:
Egy kő lakik a házamban, és mást se tesz, csak ül vagy fekszik. Lehet Buddhát faragni belőle?
– Lehet.
– Tényleg nem lehetetlen?
– Most már az – mondta a mester. – Lehetetlen.

Egy szerzetes a Vutaj-hegyre zarándokolt. Útközben megkérdezett egy öreganyót, merre tartson.
– Csak egyenesen előre.
A szerzetes úgy is ment.
– Ez is csak arra tér le – mormogta utána az öreganyó.
A szerzetes elmesélte Csao-csounak, hogy járt.
– Kipuhatolom én azt az öreganyót – mondta Csao-csou.
Másnap maga is megkérdezte tőle, merre menjen.
– Csak egyenesen előre.
A mester úgy is tett.
– Ez is csak arra tér le – mormogta utána is az öreganyó.
Amikor Csao-csou visszatért, a szerzetesek már várták.
– Rajtakaptam az öreganyót – biztosította őket Csao-csou.

A Tientaj-hegyen jártában Huang-po találkozott egy szerzetessel, aki úgy csevegett és tréfálkozott vele, mint régi barátok közt szokás. A szeme ragyogott és mélyre látott. Huang-po ráállt, hogy együtt vándoroljanak tovább.
Történt, hogy útjukat állta egy megáradt hegyi patak. Huang-po levette bambuszkalapját, leszúrta botját, és tanya után nézett. Ám a szerzetes egyre csak unszolta, hogy keljenek át az árvízen.
– Menj csak, ha akarsz – mondta végül, Huang-po.
A szerzetes felfogta csuhája szegélyét, és úgy kelt át a víz színén, mintha földön járna. Hátra-hátranézett és szólongatta a mestert.
– Te csak saját képességeidet ápoltad – mérgelődött Huang-po. – Ha hamarabb kiismerlek, eltöröm a lábad.

Hsziang-jen így szólt a gyülekezethez:
– Mintha fogadnál fogva lógnál egy fa tetejéről, kezed nem éri ágát, lábad nem éri törzsét. Arra jön valaki, és megkérdi, miért jött ide nyugatról Bódhidharma. Ha nem szólalsz meg, veszni hagysz egy embert, ha megszólalsz, magad veszejted el. Hát most válaszolsz, vagy nem válaszolsz?
Egy Csao nevű szerzetes a mester elé járult, és azt mondta:
– Hagyjuk békén, ha már egyszer fenn lóg a fán. Inkább arról mesélj, mi van, mielőtt felmászott rá!
Hsziang-jen mosolygott, de nem szólt semmit.

– Van-e különbség a pátriárkák és a Buddha tanítása között? – kérdezte egy szerzetes.
– Meríts vizet, és markodban a hold virul; szedj virágot, és köntösöd megillatosul – felelte Vu-cu Fa-jen.

Tung-san áldozatot mutatott be a néhai Jün-jen mester emlékére.
– Miért mutatsz be áldozatot? – kérdezte egy szerzetes.
– Nem az erényes jelleméért, nem is a tanításáért, hanem azért, mert semmit sem magyarázott el nekem világosan – mondta a mester.
– Egyetértesz azzal, amit mondott? – kérdezte egy másik szerzetes.
– Csak félig.
– Miért nem teljes egészében?
– Hálátlanság lenne.

– Késő éjszaka van már – zárta le a vitát Lung-tan Tö-sannal. – Ideje, hogy visszavonulj a szállásodra.
Tö-san elbúcsúzott, félrehúzta az ajtófüggönyt, de a küszöbről visszafordult:
– Koromsötét van odakint! – mondta.
Lung-tan gyújtott neki egy gyertyát, de amikor Tö-san érte nyúlt, hirtelen elfújta a lángját.
Tö-san egyszerre megvilágosult.
Másnap kicipelte a csarnok elé terjedelmes kommentárjait a Mennykő-szútráról, fáklyát gyújtott, és így szólt:
– Olyanok kimerítő vitáink a homályos dolgokról, mintha a végtelen tág űrbe egy hajszálat vetnénk, és minden képességünk teljes kifejtése, mintha a feneketlen mély öbölbe egy vízcseppet hullatnánk – és Tö-san tűzbe borította a kommentárokat.

Jün-men feltartotta a botját a csarnokban:
– Sárkány lett a botból, és elnyelte az egész világot. Mondjátok, hová lettek a hegyek, a folyók és maga a nagy föld?

– Mi a távoli ösvény? – kérdezte egy szerzetes.
– Amíg szép idő van, húzódozunk kimenni, mire pedig ráfanyalodunk, eső áztatja el a fejünk – mondta Tung-san Sou-csu.