Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Jókai
Mór
KURBÁN BÉG
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Aradról északkeletnek, mintegy nyolc óra járásnyira fekszik Dézna helység; jelenleg
csendes filozófi kedélynek való hely; olyan nyugodalmas válópont észak és dél
között, ahol még a szőlő is díszlik és tetszetős bort ad, hanem már a fenyő
is nagyot nő. Mégpedig nemcsak a gondosan mivelt déli hegyoldalokban s az uraságok
parkjaiban, hanem az elvadult pagonyokban is, ahol a kiemelkedő fenyőtörzs derekát
sudara hegyéig befutja a vadon termő borág.
A hegyek közül erős patak jő elő, mely most megkerüli a helységet, s a ráépült
vashámor gépeit tartja messze-csattogó munkában; a völgyi utakon széles oláh
társzekerek csörömpölnek, mik a vasbányákból hordják a nyers ércet az olvasztókba;
az érckerekek, az olvasztók számára nincs sem éjjel, sem nappal; környékük messzire
teritve van fekete ércsalakkal és szénporral; s a halomra hányt vöröses vastörmelék
négyszerte magasabban emelkedik, mint az épület teteje.
Mindenkinek ide alant van dolga, hivatása, baja és öröme; arra a várra ott fenn
a dombon senki sem gondol már, pedig még a vár sáncain most is díszlenek az
orgonabokrok, s minden tavasszal kivirítanak, hogy a puszta kőfal egészen lilaszín
prémet kap tőlük. Pedig abban az időben, mikor ezeket oda ültették, még Sztambulban
is a nagy úr szeráji kertében cserepekben ápolták a siringát.
A vár széles pincefalai közt most is keresnek még kincseket s találnak helyettük
csontokat és betört koponyákat; mikor aztán a kincskeresési kedv elmúlik, megint
nem gondol rá sokáig senki.
A várhegy oldalában van egy széles négyszögű tér, eleven sövénnyel bekerítve
s gyümölcsfákkal beültetve. Ez is régi kert lehet már; a sok százados diófák
odui tanúskodnak régisége felől. A kert aljában áll egy kis hegyes tetejű kerek
épület, olyanforma, mint egy félbehagyott mecsettorony; ez még az újabbkori
birtokosok által épen van tartva, s a köznép úgy nevezi, hogy „palota”.
Én szeretem ezt a völgybe szállt korszakot; nem bánom, ha minden vár rommá lesz
is egy időben.
Déznavár denevéreinek nincs nagyobb nyugalmuk a kisértetektől, mint más omladékok
szárnyas lakóinak; akik valószínűleg az éjféli uraságok postái gyanánt szolgálnak,
azért repkednek éjszaka alá s fel.
Magyar emberek építették ezt a várat; legutoljára Kornisok kezén volt, s hogy
Nagyvárad és Borosjenő török kézre jutott, ezt is könnyűszerrel elvette az ozmán,
s azontúl török úr parancsolt belőle a vidéknek.
Még könnyű munka volt akkor török úrnak lenni, nem úgy, mint most! nem alkalmatlankodtak
akkor orosz, francia és angol követek a magas portánál kellemetlen kérdezősködésekkel,
nem ütögettek tenyérrel a hathumáyumra vakmerő alattvalók a szkupcsinákon, nem
hirdették a nagyszájú újságírók Európaszerte a keresztyének válogatott szenvedését;
a „beteg embernek” még akkor nagyon jó gyomra volt: szegény megrágott nemzeteket
megemészteni.
„Fizess és hallgass!” gyönyörű jelszó volt. Azóta is sokat használták már; teheti,
aki bírja.
Kurbán bég volt Déznavár parancsoló ura, neki pedig parancsolt a borosjenői
basa Hasszán.
Egyszer a többi között a basa és a bég együtt üldögéltek a közel menyházai kéjlakban,
mely még Dézna várához tartozott, s mint híres fürdőhely, a mosdani rettenetesen
szerető török urak kedvenc mulatóhelye volt. Ott ültek a kőmedencében bugyogó
víz közepén és hosszú kacskaringós szárú nargiléből szítták a mennyei dohányfüstöt,
azon vitatkozva egymással, melyik vitte közülök a nép megigázásának tudományát
nagyobb tökéletességre.
– Engem a legyek a múltkor nagyon bosszantottak a verőfényben, – szólt a borosjenői
basa – másnap megparancsoltam a parasztoknak, hogy nekem két véka eleven legyet
szedjenek össze egy hét alatt. Bizony mondom, hogy összeszedték.
– Az semmi, – felelt rá Kurbán bég. – Váram alatt a tóban nagyon sok béka lakik,
s azok engem éjszaka nem hagynak aludni fertelmes ümmögésükkel. Annálfogva kiadám
a parancsolatot a bíráknak, hogy nekem reggeltől estig cirkálókat rendeljenek
a tó mellé, akik folyvást köveket hajigálnak a tóba; azóta megnémultak a békák.
– Ez mind csak tréfa; de én legközelebb kihirdettetém a falvakon, hogy parasztnak
nem szabad arany- és ezüstpénzt tartani, mert az nemes pénz; parasztnak paraszt
pénz való, rézből, azért mindenki siessen azt Jenőben beváltani, mert akinél
két hét múlva arany- vagy ezüstpénzt találok, azt rabul elviszem. Azóta nem
győznek a rézbányai kovácsműhelyek elég aszpert és lengyel garast kalapálni,
úgy hordja a nép a pénzét Jenőre beváltani.
– Ez is jó; de én még többet tettem. Ez a magyar és oláh nép mégis csak sok
mihozzánk képest, hiszen százra esik egyik török. Ha egyszer eszébe jutna neki,
hogy ránk feküdjék, a puszta terhével agyonnyomna. Hogy azonban még csak ne
is gondolhassanak valami lázadásra, azt cselekedtem, hogy megtiltám a parasztnak
akármiféle fegyvert, avagy öldöklő szerszámot magánál tartani. Ásót nem szabad
nekik tartani, csak falapátot; fejsze helyett fűrészt, vasvilla helyett favillát,
kasza helyett sarlót, még kést sem szabad nekik tartani, mert az is öldöklő
szerszám.
– De hát akkor mivel metszik meg a szőlőt, meg a kenyeret?
– A szőlőt metszhetik csizmadia-dikiccsel; a búzakenyérről pedig már elszoktattam
őket, s a málékenyérhez nem kell kés, mert az törik.
Hasszán basa újra megtöltötte pipáját a szolgálattevő szerecsennel s nyakig
belemerülve a kőmedencébe, engedé úszni szép fehér szakállát.
– Szép dolog a szakállviselés, fiam bég; ellenben utálatos a halántékig hajjal
benőtt fej. Ez a kutyával atyafi nép itten megfordítva találja szépnek. Tíz
év előtt, hogy idejöttem, mind az egész állát borotválta s amekkorára akart
nőni a haja, akkorára ereszté. Nem tetszett nekem ez a szemtelen dacolás. Én
azt mindig titkos lázadásnak tekintém a szultán és a félhold hatalma ellen;
az ilyen külső viselésmód jelensége annak, hogy ők nem akarnak minket itthon
találni, annálfogva rendeletet adtam ki a hitványoknak, hogy mindenki megeressze
a szakállát, s a fejét egész a bubjáig megberetválja, mekkora kontyot hagyjon?
azt merre csavarítsa? különben majd fejestül vágatom le! A silányok szót fogadtak,
s olyanná borotválták a fejeiket, amilyenné én parancsoltam; lemond a nép még
az ízléséről is, ha erősen parancsolják.
– Úgy van, Hasszán apám. Az a bölcs kormányzás titka, hogy a hatalmasok minduntalan
gondoljanak ki valamit, amivel a zúgolódók kötelékeit még szorosabbra húzzák:
mert mihelyt egy bilincshez hozzászoktak, mindjárt emelgetik a fejüket. Rajta
kell a nyakukon tartani a sarkunkat mindig. Én éjjelnappal azon töröm a fejemet,
mit találhatnék ki olyat, amit még nem kóstolt ez a nyomorú nép; mert, mihelyt
azt hiszi, hogy jó ember lettem, megesz. Halld csak: a minap megsokalltam, hogy
a csauszok fizetése olyan sokba kerül nekem. Igaz, hogy a szultán Khaznéjéből
jő, hanem már a kincstárnok elcsípi felét, s nekem csak illendő megtakarítanom
a másik felét. Hát nemrég azt gondoltam ki, hogy aki ezután valami ügyes-bajos
dolgát a kádi elé akarja hozni, azt többé ne tehesse maga élőszóval, szokott
magyar, vagy oláh nyelven, hanem tolmácsoltassa a csauszok által törökül, és
fizessen minden tolmácsolásért, egy vonás forintot, mert sokkal illendőbb, hogy
ők tanuljanak meg törökül, mint a török tanuljon ugatni az ő nyelvükön.
Hasszán basa nevetett a jó tréfának.
– De hisz, így mégis csak felkophatik a csauszaid álla, mert ezentúl hát azt
teszik majd a földi emberek, hogy nem perlekednek, hanem elvégzik a bajaikat
egymás között.
– Ne hidd azt, Hasszán apám! Sőt azóta úgy elszaporodtak a pörök, hogy a csauszok
nem győzik a tolmácskodást, s ennélfogva maguk a felek megfizetik nekik a díjat,
s úgy beszélnek törökül a kádi előtt, hogy gyönyörűség hallgatni; ó, hidd el,
hogy ez a nép elhagyja a nyelvét is, ha ráparancsolnak; de azért megtanul akármi
nyelvet, hogy egymással pörlekedhessék.
Hasszán basa azt mondta, hogy ő azt is meg fogja próbálni.
– Hanem én mégis többre vittem, mint te. Én a hitében támadom meg. Először díjt
adok annak, aki önként muzulmán lesz, vagy a gyerekét muzulmánná teszi. Ezek
a gyaurok szeretnek nagyon sok ünnepet tartani: azokat a napokat megfizettetem
velük, minthogy nekem nem dolgoznak, viszont a török ünnepeket nekik is meg
kell ülniök, és ha sürgős munka idejére esik az ünnep, ezt meg kell váltaniok
nehéz pénzen, hogy maguknak dolgozhassanak. Akit énekszóval akarnak eltemetni,
azért a dervisnek fizetni kell; akinek keresztfát akarnak tenni, azért a dervisnek
fizetni kell, hanem ha a dervis temeti el s turbános fejfát tesznek neki, az
ingyen járja. Aki egy török kulacsából iszik, vagy kenyerébe harap, annak törökké
kell lenni; amely asszonyt egy török ember megcsókol, az törökké lesz; aki egy
papucsot, amit egy török ember az utcán elejtett, fölvesz, az törökké lesz;
és aki koldul és töröktől egy aszpert elvesz, az törökké lesz; és akik hitüket
megtagadták, azoknak a dervisek előtt hétszer hét kővel meg kell hajítani a
keresztyén templomot, le kell köpni a piacon a feszületet; csúfnévvel kell illetni
a szenteket és leátkozni magáról a keresztvizet! Megteszik… Igen sokan megteszik.
Ó, ez a nép még a vallását is elhagyja, ha nagyon szorítják a nyakát.
Kurbán béget nagyon bosszantotta az, hogy Hasszán basa olyan dolgot talált fel,
amire ő még nem jött rá magától.
– No jól van. Te már sokat megpróbáltál, én is. Hanem hát az még mind csekély
bizonyság. A sanyargatott nép szolgál, koplal, fizet; kiadja, ha fenyegetik,
utolsó garasát; elfelejt beszélni, kiborotválkozik, kiöltözik, Istenét megtagadja;
ez mind hagyján. De én be fogom bizonyítani neked, hogyha én akarom, el tudom
tőle venni azt, ami legdrágábbja: szerelmét és becsületét.
– Világosabban szólj, mert így nem értem.
– Hát én azt mondom, hogy: mi van csak ma? Rebbialevval tizenkettedik napja.
Tehát mától számítandó egy esztendő alatt én Dézna váram palotájában száz, azaz:
kerekszámmal száz olyan szűz hajadont fogok összegyűjteni, akiket az oltártól
hozok el vőlegényeik kezéből. Jövő esztendei Rebbialevval tizenkettedik napján
mind a százat elküldöm Sztambulba, a nagyúr szerája számára. Mit gondolsz, Hasszán
apám? Az lesz valami! Száz olyan hajadon, aki már esküt mondott vőlegényének
s abban a percben vált meg tőle?
– Azt mondom rá, hogy semmi sem lesz belőle.
– De én fogadom, hogy lesz.
– Kettőn áll a vásár, fiam bég. Ne kezdj magadnak ilyen tréfát: ne köss te ki
asszonyokkal. Nem tudod még, hogy micsoda ellenség az? Az asszonynép anélkül
is mind abban van nevelve, hogy az ő urának ne engedelmeskedjék, az asszonyféle
mind született lázadó. Én már láttam tökéletesen megszelídített oroszlánt, párducot,
tengeri tigrist; tökéletesen megszelidített asszonyi állatot – még nem. Ha puskaport
tennél az ágyad alá s pipával a szádban aludnál el mellette, nem volnál olyan
nagy veszedelemben, mint ha arra gondolsz, hogy azt a bolondot teljesítsed,
amit most mondtál. Inkább csörgőkígyót szedj össze puszta kézzel százat. Az
asszony nem fél ott, hol a férfi megijed. Az asszony nem gondolkozik, mielőtt
tenne valamit. Az asszony ravasz és bosszúálló! Én csak azt mondom neked, hogy
tégy a jobbágyaiddal, amit akarsz; de az asszonyaiktól őrizd magadat. Hidd el
énnekem, hogy én sok szép fejet láttam már a gazdája nélkül elszaladni, aki
nem hitte azt, hogy milyen halálos csípése van ennek a fényes bogárnak.
Kurbán bég pedig azt hitte, hogy Hasszán csak azért akarja őt erről a jó ötletről
lebeszélni, mivel attól tart, hogyha ő a szultánt ily merész ajándékkal lepi
meg, még könnyen megfordulhat a lakás rende, s ő nyerheti el a borosjenői basaságot;
mert hiszen ilyen érdemek szokták előre vinni a becsületes embereket.
– Már pedig Hasszán apám, akár hiszed, akár nem, én mához esztendőre egy csoportban
indítok útnak száz rableányzót, aki mind esküdt mátka volt a környékben. Ha
hiszed, azzal erősebb vagy a hitben; ha nem hiszed, fogadsz rá, ahogy igaz lelkű
emberhez illik.
– Fogadok is ellene, ha kívánod, annyi aranyban, amennyi egy oláh süvegbe belefér.
– Állok a fogadásnak.
– Igen; de minden csalfaság nélkül; a hajadonok között nem szabad semmi vénnek,
fogatlannak lenni; se nem olyannak, aki veled egyetértett, akit te biztattál
fel, hogy álljon rá a tanácsodra, hanem mind valamennyit erővel kell az oltár
elől elragadnod, kiszakítanod a vőlegénye kezéből, menyasszonyi koszorúval a
fején felkapnod a lóra, s magadnak vinni el Déznavárra és zárva tartanod, míg
a szám nem teljes.
– Ezt mind megállom. Itt a kezem rá.
A két úr a kőmedencéből átnyújtá egymáshoz kezeit, megerősítve a fogadást erős
kézszorítással, s ezután behinteté magát boráxszal s letörültetvén illatos spongiákkal,
mint valami úrkisasszonyok, tömérdek rabszolga segítségével felöltözének s mentek
mindennapi kenyerük után, ami alatt szegény ember természetesen egy szelet kenyeret
ért, nagy urak pedig húsz tál ételt, jégbehűtött hatféle italt, táncoló és éneklő
bajadérokat s mindenféle rabszolgákat, akik nekik hízelkednek.
Most is nagyon gyér az úri rend száma azon a vidéken, hol Déznavár áll; a török
idejében pedig éppen senki sem lakott azon a tájon birtokos nemeseink közül.
Bécs messzesége, Erdély közelsége, bármelyik párthoz tartozott is valaki, elvonták
őt e vidékről, s ha egyikhez sem tartozott volna, a török basák önkénye tűrhetetlenné
tette volna rájuk nézve az ittlakást. Ilyenformán néhány százezer lélekre menő
nép nem látott egyéb urat, mint aki turbánban jár.
Az volt az uralkodó föveg, azt kellett megsüvegelni mindenkinek.
A szegény magára hagyott néppel aztán könnyű volt bánni; az olyan úrféle mindig
nyughatatlan, fennhéjázó; írni, olvasni tudó, megtudja, hogy mi történik a távolabb
világban s tudósitani képes messzelakókat egy ülőhelyéből; annak nagy összeköttetései
vannak, arra sok ember hallgat; azt ha elfogatja, levágatja a basa, híre futamodik,
számot kell róla adni; ha megharagszik, felmegy a szultánhoz, panaszt tesz,
a basa urakat kellemetlenségekbe keveri; az mindig ábrándos dolgokon töri a
fejét; az mindig az ország dolgát akarja intézni, minthogy magának semmi dolga;
az őseinek viselt dolgairól álmodozik; az képes a nagy heverés miatt fegyverrel
támadni a basa urak ellen, mert jó húsban van s verekedni tanul; az győzi pénzzel,
mert van neki miből; s utoljára az úrféle azt sem bánja, ha megölik, mert tudja,
hogy a nevét így valami rongyos ember fel fogja jegyezni valami rongyos papirosra
s rongyos unokák még meg fogják emlegetni róla; s ez tetszik – a bolondnak.
Ennek olyan az utókor emlegetése, mint a Mohamet paradicsoma nekünk törököknek.
Hanem a tisztán pusztán szűrös, gubás parasztnép: ez az igazi török basának
való csendes birodalom, amilyent Kurbán bég szeretett volna az egész világon
látni, ahol csak a félhold ragyog. Nem zúgolódik ez; nem háborgatja a basáit;
ha lármáznék is, ki hallaná meg, ki hallgatna a szavára? ez nem tud róla soha,
mikor verik tönkre a velencések a török hajóhadat? mikor veszt a szultán ütközetet
a Duna partján? mikor támad lázadás ellene saját seregében? mikor volna alkalmas
idő a legelső követ felragadni az úton s azzal kergetni kifelé? A basa tetszése
szerint elpusztíthat belőle akármennyit, nem kell vele beszámolni senkinek;
ez nem mehet instanciával Sztambulig; baj volna neki gyalog olyan messze menni,
kivált, ha minden állomáson botot kapna a talpára; be sem eresztenék ily rongyosan
a fényes divánba; aztán ennek elég gond a szántásvetés; nem bajlódik ország
dolgaival; nincs is címere, amire büszkélkedjék, olyan átkozott csúf címerek,
egy-egy kardra szúrt török fővel, amikről mindig azt látja az unoka, hogy ősapja
micsoda gonosztettet követett el, s maga is hasonlókra buzdul; a szegény paraszt
már az öregapja keresztnevére sem emlékezik, s ezen a tájon még vezetéknevet
sem igen hord: hínak kikit az apja fiának; ennek a verekedés nem jut eszébe
szegénynek; örül, ha vasárnap pihenhet a heti munka után, és egy puskalövéstől
mind szétszalad. S ugyan minek is kockáztatná az életét, hát hiszen, ha levágják,
s tizet-huszat otthagynak az útfélen temetetlenül, esztendő múlva fogja tudni
valaki, melyik volt az ő koponyája az ott heverők közül?
Bizonyára a borosjenői és déznai basák mindazt könnyen megtehették, amivel dicsekedtek.
A szegény parasztnak még csak újságírója sem volt akkor!
Van azonban Déznavár mellett egy Boros nevű falu. Kurbán béget jó eleve inték
már bánkuti és jenői úri barátai, hogy ennek a falunak, amennyire lehet, hagyjon
békét, mert azok igen vállalkozó emberek.
Valaha nemes emberek voltak – és kálvinisták – és magyarok. Hires verekedők,
hires kiabálók; szabadságaikat emlegetők és pörpatvar-kedvelők. Ezeket jó lesz
nem bolygatni.
Egy félszázad alatt ugyan rendszeresen kiforgatták a jámborokat, amiből ki lehetett
forgatni; elvették a papjaikat, kénytelenek voltak gyermekeiket a szomszéd oláh
faluba hordatni megkereszteltetni, s hogy egy kis imádságot halljanak oda kellett
járniok; eloláhosodtak, elhagyták a magyar nyelvet, viseletet, újított vallást;
a nemesség természetesen kárba esett egészen: ki lettek vetkőztetve régi tulajdonaikból;
hanem egy megmaradt mégis náluk, a makacs kálvinista nyak, a kemény magyar ököl
s a nemes veszekedni vágyás.
Ezeket pedig jó figyelembe venni okos elöljáróknak. Kurbán bég annyit már tudott
felőlük, hogy nagyon rossz fizetők. Ezért jobbnak is találta, a rájuk esendő
harácsot a szomszéd falvakra róni, amik sokkal jámborabbul fogták fel az uralkodó
viszonyokat.
Merész fogadása után tizedik hónapra Kurbán bég közel volt hozzá, hogy ura legyen
felfogadott szavának.
A fogadás, mint tudjuk, az volt, hogy egy év alatt Kurbán bég száz szép hajadont
szed össze, kiket erőszakkal rabol el vőlegényeik kezéből. No, biz ezt nem volt
nehéz teljesiteni.
Az előleges hirdetésekből megtudta, hogy mikor lesz valamelyik környékbeli faluban
eskető, akkorra ott toppant egypár száz szarácsival; elég volt az oda; s mikor
a násznépség jött a templomból kifelé, azt a leányt, melyiknek koszorú volt
a fején, felkapták a lóra; akinek valami szava volt ellene, annak adtak egy
párt a fejére a buzogánnyal; azzal csendesen mentek haza; senkisem üldözte őket;
tán csak egy pár oláh átok, amit pedig nem értenek a török dzsinek.
Az elfogott arát pedig bezárták a vár alatti kerek épületbe, melynek neve máig
is palota. Ott egy eunuch háremőr és néhány szerecsen rabnő vigyázott reájok
s szolgált körülöttük.
Az eunuch igen becses darab jószág volt Kurbán bégnek. Kétszáz ökör árán vette
az edrenei vásáron. Nagy tudós volt asszonyi tudnivalók előadásában; valódi
bevégzett tanár ebben a szaktudományban. Hímezni, énekelni, dobbal, citerával
játszani a legrövidebb idő alatt megtanítá, akinek arra hivatása volt; táncolni
a bajadérok csábító mozdulataival, alaposan betanított két hónap alatt s amellett
értett mindenhez; arckendőzés, turbánkötés, hajak cifra fonadéka, fogak fehérsége,
bőr lágysága, mindezt csalhatatlan szerek és műértő útmutatás szerint tanítványaival
szépen megismertette. A szófogadatlanokat, vagy akik a szemeik szépségét pityergéssel
rontják, meg is fenyítette, ha kellett még korbáccsal is; ilyenformán megbecsülhetetlen
embere volt Kurbán bégnek, aki nem mulasztá el koronkint meghivogatni magához
Hasszán basát, hogy bemutassa, mennyit haladtak elő tanítványai, s hányan vannak?
már van hetven, aztán nyolcvan, majd kilencven.
Amint az év végéhez közelített, együtt volt szépen a fogadott száz szép hajadon
a palotában. Senki sem követelt belőlük vissza egyet is; s nem is vehette volna
el tőle.
Hanem egy nagy úr mégis volt, aki elvehette, azt kifelejté Kurbán bég a számításból:
ő hatalmassága a Halál!
Mikor mind a száz együtt volt már, akkor jő nagy ijedten az eunuch a palotából,
jelenteni Kurbán bégnek, hogy egy a szép odaliszkok közül megszűnt tulajdona
lenni: meghalt.
– Utcu! Kilencvenkilenc! – kiálta fel ijedtségtől dühösen Kurbán bég.
– Melyik volt az az istentelen, aki nekem meg próbált halni?
– A „penészvirág” volt az, uram. Én nem vagyok az oka; én vigyáztam rájuk eleget,
mindig mondtam neked, hogy minek szedted fel ezt a nyávadt, halavány bábot?
ez nem él meg. Már most lásd, hogy másikat szerezz helyette, mert a határidő
közeleg.
– Könnyen beszélsz. De ez a cudar condrás nép, amióta zavarom őket, titokban
esküszik, vagy éppen nem esküszik; aztán nincs most farsang, ebben az időben
nem házasodik senki.
– De én tudok egy menyegzőt, amire most készülnek itt a szomszéd Borosban.
– Azokat nem örömest háborgatom, mert rossz emberek. Eredj vissza a palotába
s őrizd a kilencvenkilencet, a századikat megszerezni majd az én dolgom lesz.
Kurbán bég a borosi menyasszony-rabláshoz sokkal több szarácsit vitt magával
a várból, mint egyéb alkalmakkor, mert bizonyos volt felőle, hogy ott verekedésre
kerül a sor.
A falu különben nem messze van Déznavártól, a várat akár üresen hagyhatja a
háta mögött; ki merné azt megtámadni? s ha megtámadnák, elég volna azt megvédni
néhány komparadzsi az öreg ágyúkkal.
Azalatt azonban, míg az eunuch a várban járt, csodák történtek a palotában.
A kis „penészvirág”, ahogy a halottat még életében elnevezték halavány voltáról,
midőn a terítőre ki volt fektetve, s felöltöztetve fehér halotti ruhába, mikor
a mellette virrasztók legjobban siratták: egyszer csak felnyitá nagy, holdsugáros
kék szemeit és megszólalt: „ne sírjatok!”
A leányok megrémülve sikoltoztak; de futni nem volt hová, mert minden ajtót
zárva tartott az eunuch.
A penészvirág felült a ravatalon, fején a zöld mirtuszkoszorúval s azt mondá
erős, szokatlan hangon:
– Ne féljetek; a másvilágról jövök; onnan hozok nektek izenetet, s hogy lássátok,
mennyire más vagyok, mint aki voltam, nézzetek ide.
S azzal azt az erős selyemszalagot, mellyel kezei egymáshoz voltak kötve, egy
rántással úgy szakítá ketté, mintha gyapjúfonál lett volna.
A bámulat fogott el mindenkit: a kis penészvirág azelőtt egy cérnaszálat nem
volt képes elszakítani, mikor varrt.
– Hallgassatok rám. Mihály angyal azt izeni nektek általam, hogy szabadítsátok
meg magatokat, mert az íme, kezeitekbe fog adatni ma. Kurbán bég ma helyettem,
aki meghaltam, hogy a százas szám kilegyen, új menyasszonyt rabolni indul ki
a varból; magával viszi legtöbb csapatját, a várban kevés marad. Azalatt lejő
a palotába a háremőr, hogy engem eltemessen. Mielőtt a szemfedőt ram takarná,
rám fog hajolni és megcsókolni; abban a pillanatban én két karommal magamhoz
szorítom fejét, s ti hirtelen rárohanva, kezeit sáljaitokkal hátrakötözitek.
Nem kell félnetek; én olyan erősen fogom őt tartani, mint egy halott, akinek
a karját nem lehet kihajtani. Ha megkötöztétek őt, elveszitek tőle a földalatti
folyosó kulcsait, mely a palotából a várba felvisz, én foglak benneteket vezetni.
A folyosó túlsó vége a bég fegyverkamrájába nyílik; ott mind felfegyverezzük
magunkat s azután megrohanjuk a kapuknál és a bástyákon őrtálló komparadzsikat
s leöljük őket. És azután mi leszünk belül a várban és Kurbán bég kívül s rajtunk
fog állani, hogy őt be ne eresszük többet.
A kilencvenkilenc menyasszony mind térdre borult e beszéd alatt a ravatal körül
s ereiben mindegyik emberfölötti tűz gerjedését érzé és mindegyiknek halavány
lett az arca, de acél lett a karja.
– Esküdjetek meg nekem, hogy így fogtok cselekedni!
Halk moraj volt az eskü szava.
Azzal a penészvirág ismét visszafeküdt halotti nyughelyére, behunyta szemét,
összetette kezeit keblén; lélegzete elállt; olyan lett, mint egy halott.
Nem sok időre látták a menyasszonyok, hogy amit előre elmondott, az mind rendben
megtörténik: a palota ablakain át szemlélheték, mint kanyarodik alá a várkapuból
Kurbán bég fegyveres csoportja, hosszan tekergő, csillogó sorban; ott lovagoltak,
ott csörtettek el nem messze a palota alatt, meg lehete őket számlálni s hozzávetni,
hány marad még fenn a várban. Minden két leányra egy török harcos. Az meghalt!
Alig fújta el a szél az eltávozó bég csapatja után a port, nyíltak a vasajtók
a palota folyosóján s belépett a közterembe az eunuch. Éppen, ahogy a penészvirág
előre elmondá.
Odalépett a halotthoz, megtapintá kezeit; érzé, hogy hidegek, mit nézhet egy
eunuch egy nő arcán, egy nőén, aki már halva van? Milyen szép fehér, átlátszó!
Lassan odahajolt fölé, hogy a halvány, átlátszó arcot megcsókolja.
Abban a pillanatban félrekapta fejét a halott a csók elől s két karjával átszorítá
az eunuch nyakát.
Az eunuch rémülten ordítá el magát s ki akarta fejét rántani ez iszonyú ölelésből,
de lehetetlen volt az; mint két szívós hársfaág, úgy volt nyaka körül összefonva
a penészvirág két karja, s míg a nagy, idomtalan ember ott küzdött vergődve
a halottal, azalatt annak társnéi rárohantak s kezeit hátrafacsarva, derekukról
leoldott öveikkel erősen hátrakötözték, s mikor jól meg volt kötve, akkor betömték
száját, előkeresték övéből a kulcsokat s magát belökték egy sötét fülkezugba.
A penészvirág egyenesen állt halotti köntösében a ravatalon.
– Vegyetek vállaitokra, – mondá társnéinak – mert lábaimnak fáj érni a földhöz.
Égben jártam.
Azok vállaikra emelék őt s vitték maguk előtt, ahová parancsolá.
Egy hosszú földalatti folyosó vezetett fel a palotából a várba; azon keresztül
fáklyafény mellett nesztelenül feljutottak a menyasszonyok Kurbán bég fegyverszobájába,
ahogy azt a penészvirág eleve megmondá, pedig sohasem látta azt a helyet.
És amint a fegyvereket érinték a leányok kezei, mindegyik elfeledé azt, hogy
nő és azt hitte magáról, hogy férfi.
A penészvirág egy nehéz pallost adatott magának s apró kis kezében úgy villogott
az, mintha lenge legyező volna; pedig az nagyon hűs szelet hajt.
Akit a leányok közül még néha-néha meglepett a futó félelem, ha fölnézett az
ő arcára, egyszerre bátor lett újra s kigyógyult rettegéséből.
A penészvirág ekkor szétosztá fegyveres társnéit, kik menjenek az őrszobába?
kik a kaputanyához? hányan az istállók felé? és az ágyúkhoz a bástyákon. Egy
a jelszó: „halál a férfira!”
Egyszerre zendült meg a sivalkodás a vár minden tornácán, a kapu előtt, a bástyákon,
a meglepett török katonák alig kaphattak fegyvereikhez, midőn e „szép fúriák”
vérszomjú dühe torkukra verte a vasat. Folyt a vér minden szögletben; nem volt
irgalom senkinek: ah, a nők kegyetlenek; s mikor már nem volt ellenállás sehol,
mikor a várőrök rémülten hányták el fegyvereiket s bújtak, ki merre tudott,
akkor nekiindultak a kutatásnak, felkerestek minden zugot, előhúzták őket rejtekeikből,
a kandallókból, csatornákból, kerevetek közül; nem beszéltek velük semmit, levágták
irgalom nélkül, amíg csak mind együtt nem volt. Ah, a nők kegyetlenek.
És mikor már mind együtt voltak az udvaron halomba hányva, akkor újra rájok
rohantak; egyenkint széttépték őket; le a fejet, le a kezet és a lábat, míg
valamennyi darabokra nem volt aprítva! Lesz dolga velük az Izrafil angyalnak,
a trombitaszó napján, ha össze akarja rakni csontjaikat, melyik hová tartozott!
Ah, a nők kegyetlenek.
Azt tartják, hogy ha a kalitkában nevelt oroszlánnak születésétől fogva mindig
csupán tejes ételt adnak, attól úgy megszelidül, hogy játszani lehet vele, mint
a kis kutyával. – De ha egyszer meg találja látni a vért, ha megkóstolja, akkor
aztán ismét csak olyan oroszlán lesz, mint az apja volt.
Déznavár vidékének lakói régóta nem kóstolták meg ezt az oroszlánébresztő nedvet.
Békesség volt az országban, ahogy szokták mondani olyankor, amikor az ellenség
tökéletesen erőt vett egy népen.
A borosi férfiak sem verekedtek már régóta sem pogánnyal, sem szomszéddal. A
szomszéd kerülte, a pogány kímélte őket. Kurbán bég mégis megkísérté az alvó
oroszlán szakállát megrángatni.
Jól kiszámított időben, mikor a násznép benne volt a templomban, körülfogta
azt fegyvereseivel, s maga tizenkét szarácsival belovagolt a templomba. No persze,
ránézve nem volt az templom.
Az oltár előtt éppen végezték a felek az esküvést, midőn a lópatkók robaja megzavarta
csendes ünnepélyüket.
A borosi férfiak mind, kivétel nélkül öles termetű emberek, olyan izmokkal,
amik a medvével versenyeznek erőben.
És ez óriások gyülekezete utat nyitott Kurbán bég lovai előtt, s mikor az kardjával
inte nekik, zúgva bár, de szemlesütve eltakarodának az oltár mellől: ott hagyták
a vőlegényt és a menyasszonyt egyedül.
A vőlegény még tartotta kezében menyasszonya kezét, de ő is elereszté azt, mihelyt
a bég parancsolá, félt, hogy el találják vágni.
A menyasszony könyörögve fordult a férfiakhoz, hogy ne hagyják elraboltatni;
azután a szent képekhez. Mind nem használt. A férfiak olyan némák voltak, mintha
ők is csak a falra volnának festve, mint azok a képek s azok a képek oly erőtlenek,
mintha ők is a déznai bég alatt növekedtek volna. Elhátrált a menyasszony mellől
apa, násznagy, vőfély és vőlegény, egyedül állt az oltár előtt.
Úgy hítták, hogy Blanda; a férj neve volt Batru, magyar Bátorból idomítva azzá.
Mikor látta a menyasszony, hogy senki sem segít rajta, mikor Kurbán bég szarácsija
már lehajolt lováról, hogy karcsú derekát átölelve, magához a nyeregbe emelje,
akkor a leány kétségbeestében kirántá piros csizmája mellé dugott ezüstnyelű
kését s volt ereje azt szívébe döfni s volt ereje azt újra kirántani, hogy a
vér szertefecskendett a bámulók szemei közé.
„Mégsem leszek török rabja!”
Abban a pillanatban ki volt cserélve minden ember lelke. A legelső vér látása
fölébreszté az oroszlánt, az óriások csoportja puszta kézzel rohanta meg a bég
lovasait, s amíg azok a szűk téren az ajtóig elvergődtek, hetet lerántott lováról
közülök. Azok gyorsan jutottak a paradicsomba.
A bég künn levő csapatjaihoz érve, parancsolá, hogy gyújtsák fel az engedetlen
falut s minden élő lakóját hányják kardélre; hanem amint néhány perc múlva meglátta,
hogy a borosi férfiak mint esnek neki a deszkakerítéseknek, a másfélöles bükkfapántokat
tépve le kézbevalónak, elhivé, hogy ilyen emberek ellenében rongy fegyver a
szablya, s jónak látta kereket oldani.
Az ellenség hátára pedig csodadolgok vannak írva; amint azt meglátja valaki,
aki sohasem volt is még csatában, rögtön megtanulta az egész haditudományt;
azért a harcban nem jó azt mutogatni.
Köszönhette Kurbán bég lova négy lábának, hogy Boroson ott nem marasztották
a nászlakomára. Fogcsikorgatva mérte végig az országutat s számolá magában,
hogy még ma, még a jövő órában vissza fog jőni Déznáról, kerekes ágyúkkal s
porrá löveti a lázadók cserépfészkét s beveti a helyét hamuval.
Azok pedig, bárha gyalog voltak, előbb a vár aljáig megüldözék s minthogy ágyújok
és mordályuk nem volt, kövekkel hajigálták utána. „Megállj piszoknép! megállj
ugató kutyahad! dörmögé Kurbán bég, – gyere csak ágyúim ügyébe, gyere csak kapuim
alá, majd megtudod, hogy milyen a vas sülve?”
A piszoknép azonban nem törődött a tátongó ágyúk torkával, hanem csak rohant
utána, fustéllyal és köveket hajigáló puszta kézzel; már ekkor azonban felszaporodott
több, mint ezerre.
Kurbán bég, amint a vár alá érve, feltekinte a bástyákra, nagy csodálkozva látta,
hogy ágyúi mellett a komparadzsik turbános fejei helyett, virágkoszorús asszonyi
fejek bukkannak elő.
Nem érté ezt az átváltozást. A magyarázat azonban nem váratott magára, mert,
amint a várhegy gerincébe vágott hosszú útra bekanyarult lovas dandárával, egyszerre
két ágyú torkából olyan pusztító vaszápor fogadta, hogy ember, ló csak úgy omlott
rakásra körüle.
A menyasszonyok cső hegyéig tölték szegekkel, patkókkal az ágyúkat, hogy jobban
használjon s Isten csodájára egy sem repedt széjjel.
– Oda vagyunk! – ordítá Kurbán bég, visszafordulva Déznavár kapujából s bár
most még kevésbé értette, hányadán van, annyit megtudott, hogy ellenség van
a várban s azzal vágtatott visszafelé az útkanyarulaton, melynek amíg végére
jutott, folyvást üldözék a déznavári hajadonok ágyú- és puskagolyókkal.
Nagyobb csúf sem érhette volna, mint hogy leányok verték ki erős várából.
Hátulról jövő üldözői látva ezt a törökromlást, még nagyobb vérszemre kaptak
s útját állták; sokat levertek hadából; a bég huszadmagával érkezett meg a bihari
hágón keresztül nagy veszedelemmel a borosjenői basához, ki megértve embertől
hallatlan szerencsétlenségét, nagy tréfásan mondá neki: „no fiam, most már elmehetsz
magad Sztambulba a száz leány helyett”.
Természetesen csak a fejét értette alatta – rövidség okáért. Pedig azután Hasszán
basa nem sokáig fogatta össze Borosjenőn az eleven legyeket; mert amint a föld
népe leégette Déznavárát, kerüle a sor a többi urakra; a török uraságnak vége
lett itt és amott; oda kellett hagynia pompás fürdőket, az engedelmes rabnépet;
a török seregek, amelyek két századig mindig előbbre, előbbre jöttek, elkezdtek
ismét vissza, visszafelé menni.
– Még most is mennek.
Az elhagyott várak romjaira az ő bukások emléke van felírva.
Midőn a Megváltót kérdezék tanítványai: vajon e vakonszülött azért bünhődik-e,
mert maga vétkezett, avagy szülői bűneért? felele nekik a Mester: „sem a maga,
sem a más vétkeért, hanem azért szereztetett ez, hogy az Isten neve dicsőittessék”.
Miért szenved csapást csapásra a szomszéd országok beteg embere? mostani, vagy
elmúlt vétségeért-e?
Azért, hogy az Úr neve dicsőittessék s tanulják meg a nyitott könyvből emberek
és nemzetek, hogy aki vért vet, döghalált arat…
1860
