Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Beyoglu egyik szűk kis utcájában ügyvédkedett egy idős föl-dim, az 1848/49-es szabadságharc menekültje, "Silaci (Szilágyi) Efendi". Ő maga már mind szokásaiban, mind nyelvében egészen eltörökösödött - egy janicsárok korabeli hodzsára hasonlított. Naponként jártam hozzá, hogy együtt keressük az útját-módját, miként fejleszthetném tovább török tudásomat, s hogyan hozhatnám tető alá nemzeti folyóiratomat. Hallgatta egyszer beszélgetésünket az ügyvéd úr Hüsnü nevű írnoka is.
- Kedves Uram, a mi szerény otthonunkban él anyám és nővérem - ők mindketten sok régi mesét ismernek, és nagyon szépen is mondják őket. Ha kívánja, leiratok néhányat.
Kis híján Hüsnü nyakába ugrottam örömömben. Mint egy szerelmes, olyan izgatottan vártam minden nap az irodában. És néhány nap múlva megérkeztek a mesék. A mesekincs egyre gazdagodott. Teltek, múltak a hónapok, eltelt egy év, kettő, három, és én még mindig mesét hallgattam, gyűjtöttem, jegyeztem. Megnyílt a tandirkapu, szétnyílt meseország függönye, s én beléptem, és bejártam varázslatos, kanyargós útjait, megcsodáltam városait és falvait, várkapuit, tornyait és minaretjeit. Ámultam szultánjai, szultánái, szultánfiai, vezírei és hodzsái kalandjain. Ó, a három- és hétfejű sárkányok! Ó, azoknak a hétszer átváltozó tündéreknek galambrepülése! A félelmetes óriásanyák gonoszságai, az óriások lehetetlen helyen őrzött amulettjei, a külsejüket változtató boszorkányok, kút mélyéből előbújó ifriyetek, álomban megjelenő pírek és dervisek, tengerből kibukkanó mének, és még mennyi meseálom… Varázslatos világ, a török mesék ezeregyéjszaka-szépségű birodalma nyílt meg előttem. Ha szép és gazdag vidékre értem, ha pusztákon, romok között jártam - mindenütt vizek csobogása, rózsák nyílása, boszorkányok nyögése, nyöszörgése, óriások kiáltása, kiabálása és fogaik csikorgatása, fekete kígyók panasza, barlangba zárt huri-szép lányok jajgatása, szultánfiak küzdelme sárkányokkal és óriásokkal - akárha én is közéjük keveredtem volna, egyik ámulatból a másikba ejtettek. Mintha csak álom lett volna, képzeletbeli vászon feszült elém, testemet kábult gyöngeség fogta gúzsba. Íme néhány az egymást kergető álomképekből:
"A negyvenek fürdőjébe negyven galamb száll be, megmártóznak a medencében, és lánnyá változik mindegyik."
"A hegycsúcson lévő forráshoz minden reggel negyven tengeri mén érkezik. Ha valamelyiket - amíg az a forrásból iszik, valaki megpatkolja, fölnyergeli és fölül rá, mielőtt a ló kiemeli fejét a vízből, az fejét fölemelve így szól hozzá: "Parancsolj velem, szultánom!" Elég annyit mondani, hogy hová akar menni - "Csukd be szemed, nyisd ki szemed!" - szól a mén, a már ott is talája magát, ahová kivánkozott."
"Egy szultán, akinek nem volt gyermeke, egy nap a nevelőjével sétálni indult. Elérkeztek egy forráshoz. Ott megmosakodtak és imádkoztak, ahogy az igazhitűekhez illik. Látják ám, hogy egy dervis közeledik. "Szelám alejkum, szultánom!" - köszönt, mire a szultán így felelt: "Ha tudod, hogy szultán vagyok, a bánatomat is tudod." A dervis egy almát vett elő. "Az a te bajod, hogy nincs gyermeked. Fogd ezt az almát, edd meg a felét, a másik felét egye meg a feleséged. Mikor eljön az ideje, gyermeked fog születni.""
"Egy szultánfi kiment a hegytetőre, hát látja, hogy három galamb repül arra. Leszállnak ott a vízparton, levetkőznek: lánnyá változik mind a három. Amíg fürödnek, a fiú eldugja az egyiknek a ruháját. Fürdés után kettő felöltözik, galambbá válik és elrepül, a harmadik azonban sehol se találja a ruháját."
"A tündérlány megszökött a fiúval, aztán, amikor észrevette, hogy jön utána az anyja, megütötte a fiút, arra egy kert vált belőle, aztán magára is rácsapott egyet, s ő meg kertésszé változott. Jön az anyja és kérdezi: "Hej, te kertész, nem láttál erre egy fiút meg egy lányt?" "A póréhagymáim még nem jók, túl kicsik" - feleli a kertész. "Nem a póréhagymát kérdezem én tőled, hanem egy fiút meg egy lányt!" "A parajt még el sem ültettem, gyere egy-két hónap múlva, lelkem…"
"Amikor a vitéz egy széles rónaságon vág keresztül, egy vadat vesz észre maga előtt. Űzni kezdi, mert nagyon szépnek látja, de bárhogy igyekszik is, nem tudja utólérni, s végül elveszti a szeme elől. "Elkapom, ha addig élek is" - gondolja, s keresi tovább a nyomát. Így ér el egy gyönyörűséges kertbe. Gyönyörű fák, csobogó vizek, mindenfelé csalogányok csattognak. Középen egy palota áll, csupa gyémántból és smaragdból, káprázik az ember szeme, ha ránéz. Egy medence is van ott, három helyen folyik belőle a víz…"
"Egy szultánfit kötélen eresztenek le egy kútba, de amikor a kút feléig ér, elvágják a kötelet. Pörögve esik a fiú, s mikor leér, egy fehér és egy fekete birka jelenik meg előtte. A fiú a fehérbe akar kapaszkodni, de valahogy mégis a feketét kapja el, s máris a hetedik alvilágba kerül. Látja, hogy egy város közelébe került. Leül, hogy egy kicsit pihenjen, aztán útnak indul. Egy nagy fán egy madárfészket pillant meg, benn csivitelnek a fiókák. A fán meg egy kígyó tekeredik fölfelé, hogy megegye a fiókákat. A fiú előkapja a handzsárját, és megöli a kígyót. Utána, mint aki jól végezte dolgát, lefekszik a fa tövébe és elalszik. Az a kígyó pedig addig minden évben megette anak a madárnak a fiókáit. Megérkezik az anyamadár, a smaragd griff…"
"A mesék egy szultánfia ül a palotában. Amikor egy öregasszony vízért a palota alatti forráshoz érkezik, a fiú egy kavicscsal megcélozza a korsóját. A korsó eltörik, az öregasszony üres kézzel megy haza. Másnap újra korsóval közeledik. Meglátva ezt a fiú, megint odadob egy követ, s ez a korsó is eltörik. "Azt kivánom, fiú - mondja az öregasszony -, hogy szeress bele egy síró almába, nevető almába!" A fiú szerelmes lesz. Útnak indul, megy, mendegél, míg egy forráshoz nem ér. A forrás mellett egy írást talál, amelyen az áll, hogy ha valaki a szemközti három út közül az elsőn megy, az jön is, aki a másodikon megy, az vagy jön, vagy nem jön, aki a harmadikon megy, az nem jön soha többé… Sok szenvedésen megy át, megvív az óriásokkal, aztán a végén egy barlangban kinyitja az egyik ajtót, ott meglát egy ágyat, azon fekszik egy gyönyörű szép lány, a szemöldöke fekete, a szeme szürke, a haja, mint az arany, a nyakán pöttyök… Olyan szép,hogy az egész világon nincs párja, fölötte pedig egy polcon egy alma, amelyik hangosan kacag, és egy másik, amelyik keservesen sír…"
"A mesék világában sok olyan Tarfejű van, aki kifordított bendőt rak a fejére, hogy kopasznak lássék. Ezek közül at egyik talál egy ötöst az úton. Gondolkodik, mit vegyen rajta, végül csicseriborsót vesz. Útközben azt eszegeti, s eközben egy nyitott szájú kúthoz ér. Lenéz a kútba, s közben beleejt egy fél csicseriborsót. "Add vissza a fél csicseriborsómat, add vissza a fél csicseriborsómat!" - kiabálja. Erre kijön a kútból egy arab, akinek az egyik ajka a földön, a másik az égben. "Mit akarsz?" - kérdezi. "Add vissza a fél csicseriborsómat!" Az arab leszáll a kútba, s egy asztallal tér vissza. "Fogd ezt az asztalt, és mikor megéhezel, parancsolj rá: Terülj, terülj, asztalkám! Utána meg mondd azt: Zárulj be!" Fogja a Tarfejű az asztalt, és hazamegy, s amikor megéhezik, maga elé teszi az asztalt. Alighogy kimondja. 'terülj, terülj, asztalkám, annyi étel kerül rája, hogy azt se tudja, melyikből egyen. Néhány nap múlva azonban elveszíti az asztalt, viszszamegy hát a kúthoz, és megint lekiabál: "Add vissza a fél csicseriborsómat!" Az arab ezúttal egy malmot hoz neki, és így szól: "Fogd ezt a malmot, ha jobbra fordítod, arany ömlik belőle, ha balra fordított ezüst." Hazasiet a fiú a malommal, jobbra fordítja, ömlik az arany, ha balra fordítja, ömlik az ezüst. Gazdag ember lesz belőle, de a malmot ellopják. Megint visszamegy a kúthoz, megint lekiabál: "Add vissza a fél csicseriborsómat!" "Hát te meg mit kiabálsz, hogy a fél csicseriborsód, nem elég az asztal, meg a malom?" - kérdezi az arab. "Bizony azokat ellopták" - mondja a fiú. Az arab két botot ad neki. "Fogd ezeket, de nehogy azt mondd, hogy üssed, üssed botocskám!" A fiú hazamegy, s boldogan él, míg meg nem hal."
A mesék ifjú hőseinek legveszélyesebb ellenfelei az óriások meg a három- és hétfejű sárkányok. "Egy szultánfi, éppen úton volt, éjféltájban messziről hangot hallott. Fölkelt s elindult a hang felé. Egyszerre csak meglát egy sárkányt: olyan magas, mint egy minaret, a karjai, mint egy-egy tölgyfa, mind a nyolc szarváról emberfej nagyságú kolompok lógnak. Megindulnak egymás ellen, a sárkány a fiúra támad, de nem bír vele. Háromszor támad neki, de nem tudja legyőzni. "Na, te gaz, nem térsz a jó útra? Akkor most rajtam a sor!" - szól a fiú, kardot ránt, és egyetlen suhintással lecsapja a sárkány hat fejét. "Ha férfi vagy, vágj még egyszer!" - mondja a sárkány. A fiú ezt válaszolja: "Az én anyám se szült kétszer, csak egyszer." Erre a sárkány feje forogva, pörögve egy kútig gurul. "Aki az életemet elvette, vegye a vagyonomat is!" - szól, s a kútba veti magát…"
Lássuk most, milyen mulatságos dolog esett meg három emberrel. "Ment, mendegélt egy szegény gyerek, hat hónapon meg egy őszön át, s egy nap elért egy hegy lábához, s azt látja, hogy három ember veszekszik. "Mit csináltok ti itt?" - kérdezi. "Mi hárman testvérek vagyunk. Meghalt az apánk, és egy sipkát, egy ostort meg egy szőnyeget hagyott ránk. Varázserő van bennük: aki fölteszi a sipkát, az láthatalanná válik, aki pedig felül a szőnyegre, és ráüt az ostorral, ott terem, ahol csak akar. Együtt lehet csak használni őket, így azon vitázunk, hogy kié legyenek." Erre így szól a fiú: "Én majd nyilat faragok, ti csak hozzatok nekem fát. Aki visszahozza a kilőtt nyilat, annak adom oda a sipkát, ostort meg szőnyeget." Hoznak neki fát, ő vág és farag: nyilat készít. Ahogy kilövi a nyilat, azok hárman a nyíl után vetik magukat. Több se kell a fiúnak, fejébe csapja sipkát, fölül a szőnyegre, s rácsap az ostorral. "Parancsolj!" - hallatszik. "Vigyél ide meg ide!" - s alighogy kimondja, már ott is terem…"
Jaj azoknak, akiket az óriásanyákkal hoz össze a balszerencse! Az óriásanyák kegyetlenek, de a szerelmes ifjakkal szemben van bennük könyörület, őket megsegítik a bajban. "Elindul egy szultánfi egy csodatükör felkutatására. Megy, mendegél, és amikor egy hegy tetejére ér, meglátja, hogy ott ül egy óriásanya és helvát sajtol. Megijed a fiú, de mit tegyen, ha már odavetette az útja? Odasiet, megöleli az óriásasszonyt, és "Ó, anyácskám!" felkiáltással szopni kezd a melléből. "Ó, fiacskám, ha nem neveztél volna anyácskádnak, szétszaggattalak volna" - mondja az óriásasszony. "Ha nem neveztél volna fiacskádnak, a kardommal leszúrtalak volna" - viszonozza a fiú. "Honnan jössz, és hová mész, fiam?" - kérdezi, azután elmondja, hol van a tükör, majd így folytatja: "Ha te most odamész, sok óriást fogsz ott látni. Azok a tükör őrzői. Ha nyitva van a szemük, alszanak, akkor ne félj semmit, hozd el a tükröt. Csak egyre vigyázz nagyon: a kert fái mind drágakővel, gyémánttal van tele, hozzá ne érj valamelyikhez, mert akkor elkapnak." A fiú útnak indul, és meg is találja a tükröt. Ebben a tükörben az volt a csodálatos, hogy aki belenézett, meglátta, hogy mi fog történni aznap…"
Az óriásanyának rendszerint negyven fia van. Azért, hogy az ifjút megmentse, mielőtt a fiai hazajönnek, megpofozza az ifjút, mire az vizeskorsóvá változik. "Emberszagot érzünk" - mondják a fiúk, mikor hazajönnek. "Ugyan, hogyan kerülne ide emberhús? Keressetek magatoknak valami harapnivalót a fogatok odvában!" Erre ők egy-egy fahasábbal a fogukat megpiszkálják, s ki egy combot, ki egy kart, ki egy fejet, ki egy törzset húz elő. Leülnek és esznek. Így menti meg az óriásasszony a fiút."
Sok szegény lány szerepel a mesékben… "Egy embernek három lánya van. Egyik este beszélgetnek, azt mondja a legnagyobb: "Ha a szultán megkérne engem a fia számára, olyan szőnyeget szőnék neki, hogy ha az összes katonája ráülne is, még mindig maradna rajta üres hely." Erre azt mondja a középső lány: "Ha engem kérne meg, olyan sátort varrnék, hogy az összes katonája beleférne, és még mindig maradna hely." A legkisebb lányra kerül a sor. "Az is valami - mondja -, ha engem venne el, két gyereket szülnék neki, a lány haja aranyból volna és csillogna, a fiú homlokán pedig hold és csillag ragyogna." Miközben ők így múlatták magukat, a szultán és a nevelője dervisnek öltözve járták a környéket, hogy megtapasztalják, hogy s mint mennek a dolgok, s éppen arra járva, hallották a lányok beszélgetését. A szultánnak tetszett, amit hallott, ezért így szólt a nevelőhöz: "Jelöld meg a házat, holnap majd a palotába hívatjuk őket!" És minden úgy is történt, ahogy mondták. Utána boldogan éltek, míg meg nem haltak."
A mesevilág egyik legnevezetesebb lányalakja Çengi-câne (Csengi-dzsáne). Egy ifjú elindul, hogy a lány kertjéből egy ágat szakasszon. Útközben találkozik egy óriásanyával. Annak a fején szarv, a lábán sarkantyú. Ha leül, egyik lába az egyik hegyig, a másik lába a másik hegyig ér, a mellét, mint valami olajostömlőt a hátára veti, a szája, mint egy iszák, ha mézgát rág, fertály órányi járásra is elhallik, lélegzete, mint a forgószél, úgy kavarja a port. A karjai kilenc rőfösek. Ezer lépés távolságból észreveszi az ifjút, fölkapja, mint egy korsófödőt, s lerakja maga mellé.
A szultánfi elmondja, mi járatban van. Az óriásanya így szól: "Menj, amíg két kapu elé nem érsz. Az egyik nyitva van, a másik zárva. A nyitott kaput csukd be, a másikat nyisd ki, és lépj be. Nem kell sokáig menned, megint egy kapu elé érsz. Az előtt egy oroszlán és egy juh ül. Látni fogod, hogy az oroszlán előtt fű, a juh előtt meg hús van. A füvet a juh, a húst az oroszlán elé teszed, és máris átmehetsz azon a kapun is, de utána is van még egy. A harmadik kapu előtt egy égő és egy kialudt kemencét találsz. Az égő kemencét oltsd el, a másikat gyújtsd be, és lépj be a kapun. Ott találod a lány kertjét. Leszakajthatod akármelyik ágat, csak hátra ne nézz! Ő kiabálni fog, mikor ágat szakajtasz a kertjéből. Ha nem szólsz egy szót se, megmenekülsz." Megy a fiú, és mindent úgy tesz, ahogy az óriásanya tanácsolta. Amikor letöri az ágat, Çengi-câne hármat kiált, a fiú azonban nem szól semmit. Elér az égő kemencéhez. "Kapd el, égő kemence!" - kiáltja Çengi-câne. "Nem kapom biz én! Olyan sokáig égtem… Jött ő, s végre kihűltem." - mondja a kemence. "Kapd el, kialudt kemence!" - kiált újra. "Nem kapom biz én! Olyan sokáig álltam hidegen. Jött ő, s végre fölmelegedtem." Az oroszlánnak mondja: "Kapd el!" - az meg így felel: "Nem kapom biz én! Olyan sokáig füvet ettem. Jött ő, és húst adott végre." Amikor a fiú az első kapuhoz ért, a lány így kiáltott: "Kapd el, nyitott kapu!" "Nem kapom biz én! Olyan sokáig álltam nyitva. Jött ő, s becsukott engem." "Kapd el, zárt kapu!" - kiált erre a lány. "Nem kapom biz én! Olyan sokáig zárva voltam. Jött ő, és kinyitott engem." Így a fiú megmenekült, és boldogan élt, míg meg nem halt."
Egy szultánfi egy napon álmában egy világszép lányt lát, s nyomban beleszeret. Elindul, hogy megkeresse. Megy, mendegél, s egyszer csak egy halat lát a homokon vergődni. "Szultánfia, vegyél a hátamról három pikkelyt, aztán dobj be a tengerbe. Egy napon még hasznodra lehet." - kérleli. A fiú vesz a hátáról három pikkelyt, s bedobja a halat a tengerbe. Újra megy, mendegél, s ezúttal egy sánta hangyát talál. "Szultánfia, én lagziba megyek, segíts, hogy utolérjem a többieket. Szakíts le a szárnyamból, és őrizd meg. Egy napon még hasznodra lehet." - kéri a hangya.
A fiú segít neki, hogy utolérje a társait, leszakít egy darabot a szárnyából, elteszi, és folytatja az útját. Azután egy madárnak megmenti a fiókáit, attól is kap három tollat. Végül elérkezik a világszépe országába, megy a szultán elé, és megkéri a lány kezét. "A lányomnak feltételei vannak, ha azokat teljesíted, a tied lehet." - feleli a szultán. Megy hát a lányhoz, és kérdezi, mik a feltételek. "Bedobom ezt a gyűrűt a tengerbe. Keresd meg és hozd vissza." - mondja a lány, és tengerbe veti a gyűrűt. A szulánfi elégeti az egyik pikkelyt, erre kijön a tengerből a hal, és hozza a gyűrűt. "Van másik feltételem is." - mondja a lány meglátva a gyűrűt, és kinyitja egy barlang ajtaját: hát teli van hamuval kevert darával. "Egyik oldalon legyen a hamu, a másikon a dara." A fiúnak eszébe jut a hangya, most az segít neki. A harmadik feltétel az, hogy hozzon az élet vizéből. Összedörzsöli a madártól kapott tollakat, s máris jön a madár, s hoz egy üveggel…"
""Nézd csak meg Dilâlem kertjét, a szőlőfürtöket a kertben. Hallgasd, hogy muzsikál, hogy dalol a szőlő… Dilâlem ott lakik a szőlőskert közepében álló palotában, de negyven napos álomba merült. Ha fel tudod ébreszteni, jó… Ha nem tudod, meghalsz… Ha belépsz a palotába, ágyúdörgést, puskaropogást, lódobogást, és még sokféle zajt hallasz, de te oda se figyelj, menj föl egyenesen a lány szobájába. Ott fekszik az ágyban. A fejénél lévő gyertyatartót tedd a lábához, a lábánál állót a fejéhez. Aztán az egyik lábad legyen az ajtón kívül, a másik a szobában, és szólítsd háromszor." Úgyis tesz a fiú, aztán egyet kiált, de a lány nem hallja meg. A fiú térdig kővé válik. Még egyszer kiált, de a lány nem hallja meg. A fiú a köldökéig kővé válik. Harmadszor is kiált, minden erejét beleadva, de a lány most se hallja meg, és a fiú egészen kővé válik. Ha nem hozta volna el az élet vizét, nem elevenedett volna meg, s nem élhetett volna boldogan, míg meg nem halt…"
"Volt két testvér, az egyik gazdag, a másik szegény, de akárhogy szűkölködött is a szegény, a gazdag nem adott neki egy fillért se. A szegényember elindult egyszer szerencsét próbálni. Egyszer csak azt látja, hogy mintha a világvége közeledne, nagy égzengéssel, villámlással porfelhőt kavarva negyven óriás tűnik fel a távolból. Amikor az óriások egy kőhöz értek, azt kiáltották: "Csanga!" - és a kő megnyílt. Miután bementek, azt kiáltották: "Csunga" - és erre a kő bezárult. "Bármi lesz is, én is megróbálom" -gondolta a mi emberünk. Elkiáltotta magát: "Csanga!" Belépett, amint a kő megnyílt, aztán újra kiáltott: "Csunga!"
- és a kő bezáródott. Bent a barlangban egy asztalon negyven kulcsot talált. Ezekkel sorba kinyitogatta az ajtókat. Hát mit lát!? Az első szoba teli arannyal. A másodikban bíborszínű rubint. A harmadikban smaragd, drágakövek… Egyszóval mindenütt drágaságokat lát. Mindenünnen elvesz valamit, s berakja az ingébe, megtölti a zsebeit, aztán bezárja a szobákat, visszateszi a kulcsot az asztalra, visszamegy a kőhöz, "Csanga!" - kiáltja, és kimegy, "Csunga!" - kiáltja, és becsukódik az ajtó. Van már mit ennie, innia, gazdag ember lett belőle. Mikor a testvére megkérdezi, mitől gazdagodott így meg, elmond neki mindent úgy, ahogyan történt, s azt is hozzáteszi, hogy a csangát, csungát nem szabad elfelejteni. A testvére hazamegy, magához vesz egy jókora zsákot, s megkeresi a követ. "Csanga!" - mondja, s megnyílik a kő, "Csunga!" - mondja, s bezárul. Megtalálja kulcsokat, végigjárja a szobákat, és megtölti a zsákot. Megy a kőhöz, de a csungát elfelejtette. "El kellene bújnom." - gondolja. Meglát egy kályhát, annak fölmászik a tetejére… Megjönnek az óriások. "Emberszagot érzek!" - mondja a legfiatalabbik. Keresik, keresik, végül meglátják, hogy ott kuksol a kályha tetején. Leemelik onnan, s kérdik: "Hát te hogy kerültél ide?" A gazdag testvér reszketve, mint a nyárfalevél, elejétől a végéig elmond mindent. "A testvéred szegény volt, és te nem segítettél rajta. A sors rámosolygott, de a te sorsod más lesz." - mondták az óriások, s a gazdag embert negyvenbe vágva fölfalták…"
"A tündérlányok meséjében egy asszonykának eljött az ideje. Magában sírt, jajgatott, de egyszerre csak megnyílt a fal, és ott termett három tündér. Az egyikük volt a bába, a másikuk a bába segítője, a harmadik a szolgáló. Szépen levezették a szülést, tiszta ágyat húztak, mindent elrendeztek. Kislányt szült az asszonyka. Már indulófélben így szólt az első tündér: "Legyen a neve Gülşen, ha sír, gyöngyök peregjenek a szeméből." "Ha nevet, rózsák nyíljanak" - mondta a második. "Friss fű nőjön, amerre lép."
- mondta a harmadik, s azzal el is tűntek."
"A két öregasszony meséjében a nyolcvanéves a kilencvenévest anyának szólította. Egy nap, mikor a két öregasszony kint sétált a kertben így szólt a kilencvenéves a nyolcvanéveshez: "Lányom, lányom, hej, én gyémánt lányom, rubintos virágom, rózsaarcú lányom, szürke szemű lányom, fekete szemöldökűm, piciny szájúm, rózsaajkúm, narancsmellű lányom, birsalmahasú lányom, tejfehér bőrűm, szememfénye, szépséges leányom! Nem kár a te ezüst kezeidért? Nem szúrja a tüske, mikor rózsát szedsz? Nem kár az aranyhajadért, amikor az arcodba hullik?!" A mese végére úgy lett minden, ahogy mondta, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak…"

* * *

Íme, Uraim, a török mesevilág csodálatos óriásai, varázslatos vidékei, álomlakói: emberek és szellemek. Ennek a dzsinnes-tündéres mesevilágnak a magjai talán évezredek előtt fogantak meg a nép szívének és gondolatainak mélyén, ott szárba szökkentek, kivirágoztak és gyümölcsöt hoztak. A világ valamennyi népének mesekincse hordoz magában valamennyit az elmúlt évszázadokból, s ez, mint valami álomkép tükrözi a népek múltját. Az irodalomtörténet nem tudja bejárni a régmúlt homályba vesző útjait, a forrásokig nem tud visszanyúlni, írott művekben ennek nyomát se találni, könyvek nem írják le, képek nem ábrázolják. Az érzések csak az emberek szívében lelhetők fel; mindazt, ami a világban a régmúltban történt - nemcsak a háborúk eseményeit, de az érzelmeket is a nép szíve őrzi.
Akkor még nem írtak könyveket, és nem volt könyvkiadás - a művek szájról szájra, apáról fiúra szállva váltak évszázadok múltán az unokák ősöktől kapott örökségévé.
A mesékből kiolvasható, milyenek voltak a régi vallások, hiedelmek, a mesék igazabb képet adnak a régiek gondolkodásáról, mint az írott történelmi munkák. A mese a népek múltba forduló tükre. Ha belenézünk ebbe a tükörbe, látjuk benne a régi idők szokásait és a régiek erkölcseit; a népköltészet - a líra és a mesék meg a destanok - és az epika kiegészítik egymást. Ezért a világ minden népének becsületbeli szent kötelessége, hogy a saját folklórját összegyűjtse és megjelentesse.
A törökök áldott földjén a mesékről eddig senki nem ejtett szót, senki nem figyelt föl rájuk. Nem gyönyörködtek a népköltésben, formáit nem becsülték. Én e negyven esztendővel ezelőtt született gondolatokkal, kevés tudással, gyakorlatlanul indultam el a mesék útjain, és egy bizonyos mértékig sikerült is célomat megvalósítanom. Az általam gyűjtött több mint négykötetnyi mese közül a legtöbb a ruméliai és isztambuli kertekben bontott virágot - és én szívtam magamba először illatukat. Dicséret és hála légyen érte a Teremtőnek!
Az anatóliai mesék földje felé nyitva áll az út, de a kutatás még nem indult be kellőképpen. Ez a feladat Önökre, az ifjú Törökország fiataljaira vár. Ehhez a munkához fiatalnak kell lenni, mert fáradságot és türelmet igényel. Igyekezet kell hozzá, és mindenek fölött hazaszeretet. Ez a szeretet a török fiatalokból soha nem hiányzott, és nem hiányzik most sem. Reméljük, így marad a jövőben is, mert így kell lennie…
Mint a világ valamennyi nyelvében, a törökben is vannak dialektusok. A dialektust tájszólásnak (oive) nevezzem-e vagy nyelvjárásnak (lehçe), nem tudom. Azt hiszem, a nyelvjárás (lehçe) a megfelelőbb kifejezés. Ahmed Vefik Paşa a nyelvjárásról (lehçe) szólván a török nyelv egyszerűségét kívánja bemutatni. Mi is a dialektus tulajdonképpen? A dialektus nem nyelv, csak egy fának egy ága, olyan, mintha az anyanyelvnek korábban messzire szakadt gyermeke volna.
A nép kevéssé vagy egyáltalán nem iskolázott, irodalmi műveket soha vagy csak alig olvasó gyermeke anyja tejével szívja magába anyja nyelvének egyszerűségét, és minél messzebb él
a városi kultúrától, különösen pedig a fővárostól, annál inkább őrzi nyelvének tisztaságát. A dialektusok ugyanakkor a nyelv régiségére mutatnak. A régi szavak, versek, mesék úgy élnek tovább, ahogyan, amilyen dialektusban a régmúltban ejtették, mondták őket.
Kezdetben az oszmántörök (osmanli) is egy dialektus volt.
A szeldzsukok nyelvének egyik nyelvjárása… Miután azonban kivált a többi, más nyelvjárásokat beszélő beylik (bejség) közül, és létrejött az új állam, az oszmánok nyelvjárása lassan önálló nyelvvé vált - létrejött az a török nyelv, amelyet ma is beszélnek.
E nyelvjárás születési helye Anatólia egyik szeglete volt. Mai tudásunk szerint a szeldzsukok korában és az őket követő időszakban Anatólia földjén sokféle nép, a törökökön kívül árjáknak nevezett népcsoportok is éltek. A különböző török törzsek élén derebejek (derebey) álltak. Minden törzsnek saját törzsi vezetése és nagy önállósága volt. Ha ezeknek a derebejségeknek a népei távolabb kerültek egymástól, szokásaik, öltözködésük és beszédjük is lassanként különbözni kezdett. A Fekete-tenger vidékén található derebejségek népe messze került a Földközi-tengeriektől, így nyelvjárásaik eltávolodtak egymástól.
Más a samsuniak nyelvjárása és más a karamanliaké - bár mind a kettő török nyelv, mindkettőnek megvannak a maga jellegzetességei, amelyek miatt nyelvjárásnak tekintjük őket. Az ankarai nyelvjárás semmiben sem hasonlít a tőle igen távoli harputi nyelvjárásra. Ruméliában is voltak török nyelvjárások, s ma is él még a gagauzok(115) nyelvjárása. A többiek viszont az ottlakók elvándorlása révén nagyrészt eltűntek.
Anatóliában azonban szerencsére minden a helyén van, lehet a különféle nyelvjárásokat tanulmányozni. A nyelvjárásoknak általában két jellegzetessége van. Az egyik a beszédben, vagyis a kiejtésben megmutatkozó eltérések. A meddahok elbeszélései is tükrözik például az anatóliai szolgalegények furcsa beszédjét, akik az irodalmi nyelvben meglévő szavakat is sokszor úgy ejtik ki, hogy nem lehet megérteni őket. A nyelvtudomány hangtannak nevezi az ezzel foglalkozó tudományágat, jelentőségéről százszámra születtek s születnek monográfiák és cikkek.
Anatólia legkülönösebb, legnehezebben érthető nyelvjárása a kastamonui. Erről a nyelvjárásról két könyvet is írtak, az egyiket törökül, a másikat magyarul. A török művet Mutayyabât-i Türkiyye címmel a Kastamonuban született és nevelkedett Gâlip írta. Az a kötet gázeleket tartalmaz, s valamennyi kastamonui nyelvjárásban íródott.
Ez a maga nemében egyedülálló mű más szempontból: a benne szereplő folklórelemek révén válik jelentőssé. Egyes helyein igen régi, Anatóliában másutt nem ismert, a samanizmushoz, illetve a bálványimádáshoz köthető szokásokról ad hírt. Például a sámánhívők szokása szerint a halottak lelkéért a temetés után tort ültek… Gâlip egy versének tanúsága szerint e torok nyomai még mindig élnek a kastamonuiaknál. Beszámol arról is, hogy ha egy házhoz vendéget vártak, szokás volt állatot vágni, és azután együtt elfogyasztani - ez is sámánszokás.
Alighogy megjött a tavasz, a parasztok gyerekestül kisiettek a közeli erdőkbe, és ették a "soymuk"-ot(116). Ezt, ahogy Galip írja, nagyon kedvelték:
"Zöldülnek a fenyők, a parasztok mind kivonulnak, tavasszal a hegyen oly kellemes soymukot enni."
Ez is sámánszokás, vö. Thury Józsefnek a kastamonui nyelvjárásról szóló művével.
A kastamonui nyelvjárás annyira sajátos, hogy a kiejtés és a tájszavak miatt nem is hinné az ember, hogy török beszédet hall. Nyelvtani különössége, hogy nem követi a török nyelvekben meglévő magánhangzó-harmónia szabályát.
A kastamonui mellett a Lázisztanban élő lázok beszéde is igen különös. Nyelvükön kívül ruházatuk és szokásaik is másfélék. Vajon mi lehet ennek az oka?
A nyelvtudósok az ilyen eseteket azzal magyarázzák, hogy azok, akiknek a nyelvjárása igen eltérő, eredetileg más etnikai csoporthoz tartoztak, és más nyelvet beszéltek, majd elveszítették eredeti hovatartozásukat, sőt néha a vallásukat is, vagy például megszabadulva a bálványimádástól, egy másik állam uralma alá kerülve évszázadok múltán saját nyelvük helyett meghódítóik nyelvét és vallását tették magukévá.
Ezért van az, hogy az újonnan nyert nyelvükben eredeti nyelvük kiejtése vagy szavai sajátos emlékekként élnek tovább.
A legeszesebb és legerősebb németek, a poroszok eredetileg szlávok voltak, majd elnémetesedtek. Ezzel szemben a bulgároknak nevezett szlávok eredetileg a bolgár-tatárok közé tartoztak, majd elveszítve régi vallásukat és török nyelvüket, szláv néppé váltak. Lehetséges, hogy az anatóliai lázok, talán a kastamonuiak is más eredetűek voltak, s később törökösödtek csak el.(117)
A magyarok maguk is kettős eredetűek: voltak közöttük finnugor, illetve török eredetűek, ezek aztán annyira összekeveredtek, hogy mai nyelvünk legnagyobb része finnugor, egy igen nagy része pedig régi török szavakból áll. A régi magyar előkelőek, a vezérek nevei is többnyire török nevek.
Másrészt azért nagy jelentőségűek a nyelvjárások, mert megőrzik a nyelv eredeti szavait. Az irodalom mesterségesen kialakított nyelvében a török szavak helyébe arab és perzsa szavak kerültek, és a török szavak lassanként elfelejtődtek, kiszorultak mind a beszélt, mind az írott nyelvből. Ezek a szavak azonban megőrződtek a tájszólásban, a népköltészetben, a mesékben és közmondásokban - mindenek előtt a különféle anatóliai nyelvjárásokban.
Az ilyen szavakat tájszavaknak vagy nyelvjárási szavaknak hívjuk. Ezeknek egy tájszótárba való gyűjtése és kiadatása olyan fontos tudományos feladat, amelyet sürgősen el kell végezni, mert a tájszavak idővel el fognak tűnni.
A civilizáció terjedésével a nép is újfajta szavak használatára szokik, az eredeti török szavak pedig kikopnak az emlékezetből. Például az enfiye szó már általánossá vált, holott ez a szó arab eredetű - az orr jelentésű enf szószármazéka. Az enfiye magyarul: burnót. Ez a szó a török burun otu ('orr-fű') átvétele. Lám az enfiye török neve Magyarországra szökött és itt megtelepedett. Egy másik szót, a török demiryolut ('vasút') a franciák oömendiferje úgy megkergette, hogy Ruméliából kiszaladt, és csak Anatóliában maradt használatban(118).
Számtalan ilyen idegenbe szakadt vagy teljesen elfeledett szó van… Azért, hogy a különféle anatóliai nyelvjárások és tájszavak gyűjtésére bátorítsak, megtettem, ami tőlem tellett; azért, hogy szolgáljam a török nyelvtudomány ügyét, bejártam Anatólia egyes részeit, elsősorban Bursa, Eskişehir, Ankara és Kütahya vidéket, majd Izmir, Aydin és Konya megye falvait és szállásait. Nem kevés fáradságot vállaltam. Se vonat, se nyugati tipusú kocsik, se szállodák... Lóra kellett ülnöm, és karavanszerájok nem túl tiszta szobáiban kellett megszállnom. Ha felmutattam úti parancsomat, az állami hivatalnokok lovat béreltek nekem, és lovas kísérőt adtak mellém, csakhogy az emberek a lovat látva tartózkodóan viselkedtek velem szemben. Ezt látva félretettem a parancslevelet, és csakis magamban bízva kerestem a falvakban barátokat, s az ő segítségükre hagyatkoztam.
Amikor egy Aydin-környéki kisváros, Tire városi fogadójában laktam, megismerkedtem egy Bitti Bey nevű finom úrral. Közeli gazdasága ott volt a tirei síkságon. Meghívására egy Mehmet nevű zeybekkel másnap ki is látogattam a gazdaságba. Az ott töltött két nap alatt sikerült a zeybekekkel beszélgetnem, és dalaikat följegyeznem. Íme néhány közülük:

1.
Dervis efém(119) jön lefelé a lejtőn
Ki se látszik a sok fényes ezüstből
Istenemre, nem tudok az esetről

Dervis efén anyajegyek pöttyösek
Ingujjai piros vértől vörösek
A zsandárban bosszú támad dühösen

Dervis efét Łnkayában elfogták
Fejét véve a malomra aggatták
Karjait is szerteszéjjel szaggatták

Łnkayának patakvize hogy zubog
Ötven golyó ütötte seb hogy sajog
Anyám, apám énmiattam hogy zokog

2.
Manisából indultam el ünnepre
Három napos ünnep után szökésre

Gayadibi és Kirkâc közt az úton
Mustafának sebe megint belobban

Sorakoznak a karavánszerájok
Mustafának a vére mind elfolyott

Az albánok lövik de célt nem érnek
Sinan zeybek a szőlőben nem férhet

Refrén
Ó jaj, efém, rád vár lánc és áristom
Fiatalon nagyon nehéz meghalnom

3.
A Gereli partja ciprusfánál hosszabb
Menjünk a hegyekbe ősszel és tavasszal
Lányom és nővérem Izmirben maradtak

Jöttem Ruméliából, ott megpihentem
Aydinba betértem, ott megtelepedtem
Yörük Mustafa, ellened mit tettem?

Guyucakból jöttem, megkötve a kezem
Aydinig lejöttem, megkötve kötelem
Zeybek Ali mondja: lőjél, vitézem

Guyucak forrása zubogva folyik
Hegyek visszhangozzák az efe golyóit
Ágyúk felállván sahhal ki törődik?
4.
Hát a dali, kit Ger Elinek hívtak
Bicskát rántott, neki a világnak
Ily fia nem fogant soha még anyának

Hát az a Manisa nevű városka
A levágott fejeket senki se számolja
Aydin zeybekje őket kaszabolja

Hát a bor, mit ittam piros findzsából
Izmirbe ha megyek, rom lesz a városból
Tudd: Ujjatlan Arab az én jó barátom

Łsmâil a fenyő alatt járkál
A nagy kése piros vérben áll már
A kedvesem énutánam járkál

A hegyekből a köd többé nem száll fel
Vitézektől kegyelmet már ne várj el
Reggel újra a harc napja virrad fel

Ahol laknék, lenne havas hegy orma
Hová térnék, kék jácintos kert volna
Kit szeretnék göndörfürtös lány volna

Ködbe borult a hegyek magas csúcsa
Álmaimnak eljött már a búcsúja
Csak a sorsa ne fordulna túl rosszra

5.
Szőke Zeybek lefelé jön a völgyön
Ki se látszik a sok fénylő ezüstből
Nem hallottam a tegnapi ünnepről

Szőke Zeybek lefelé jön a hegyről
Ki se látszik a sokféle sebekből
Nincs orvos, ki meggyógyítaná ebből

Szőke Zeybek a hegyekre támaszkodik
Eső esik, a fegyvere rozsdásodik
Az én rózsám fiatalon okosodik

6.
Három lány voltunk, Brajlából elvittek
Kettőnket az úton nyakon meglőttek
Egyőnket pedig a főkirálynak vittek

Haci Ahmet lánya voltam Brajlában
Fehér papíron fekete írás voltam
Apám, anyám szemefénye én voltam

Bár mehetnék le a hegyek aljára
Szóltam, mégis hallgatott más szavára
Rabul ejtett rózsám szempillantása

Csobognak, zubognak Brajla vizei
Gyilkos golyó a szívemet átveri
Hullnak, hullnak asszonyanyám könnyei

Mondjátok meg, szegény anyám örüljön
Pirosat letegye, sötétbe öltözzön
Fia el fog jönni, a szíve örüljön

Miután eléggé kipihentem magam, folytattam utamat. Tiréből Ödemişbe, majd Keleşbe mentem, azután a Bozdag lábainál egy karavánnal találkoztam. Itt az ő oltalmukba ajánlottam magam. A rekkenő hőség miatt sokat szenvedve átkeltünk a Bozdagon, s megérkeztünk Alasehirbe, majd Manisába, a legvégén pedig Kasabába.
Szinte ájult állapotban voltam. Ruházatom elpiszkolódott, a fáradtságtól egészen elgyöngültem. Megélhetési forrásaim szűkös volta miatt le is fogytam. A karavánszerájokban nincs egy kényelmes zug… Az utakon nincs egy tenyérnyi árnyék, ahol megpihenhetne az ember… A lovak hátára tett fanyergek kényelmetlenek… Mindezek ellenére összeszorítottam a fogamat, és minden utamba eső faluban folytattam a nyelvjárásgyűjtést.
Olyan falvakba jutottam el, ahol még a hétköznapok neveit se tudták. Például Aydin környékén a keddet 'dalma pazari'nak, a szerdát 'yeni pazar'nak, a csütörtököt 'nazli günü pazari'nak, a pénteket 'dernek günü'nek, a szombatot 'dalma dernegi günü'nek hívták.(120)
Egy Keleş nevű falu közelében a szombatra 'kösk günü't, a csütörtökre 'nazli günü't, a hétfőre 'suluca günü't meg 'gireyi günü't vagy 'girey günü't mondtak.
A falusaik nagyon kedvesek voltak hozzám. Ha valahol egy falusi utcán megláttak, a gyerekek elém szaladtak - "Vendég van!

Vendég van!" - kiabálták, s vittek be a házba, ahol aztán sajttal, ayrannal(121) és hasonlókkal jól tartottak.
Íme néhány azokból a dalokból, amelyeket ezekben a falvakban gyűjtöttem:

1.
Kütahya útján találtam egy parát
Bogárszeműm, a nép szórja rágalmát
Ments meg, Uram, ne valljuk ennek kárát

Kütahyának tűzhelyei, malmai
Szorítja-e lábadat a yemeni(122)?
Zünbül hanim nem görög - európai

Lovamat kötöttem gránátalmafához
Az én európaim járt a rózsafához
Hóhér, hogy érhettél ahhoz a drágához?

Çukur falu alatt vannak a kertek
Nagy üstöt vettek a szakácsok nektek
Zünbül hanimnak batyut kötöttek

Refrén
Kütahyának a malmai őrölnek
A kisasszony az aranynak örülne

2.
Yemenimnek madzagja
Gyöngyömet ki akarja
A múlt éjjel hol voltál
Szívem kedves galambja?

Yemenimnek a bojtja
Kedvesemnek bicskája
Çekergében ott táncol
Bursa híres táncosa

A yemenim elszállna
Rózsám ment más tájékra
Ágyút küld a perzsa sah
Babám karcsú dereka

Yemenimet szél vitte
Minden felől ár vitte

Miközben én szerettem
A rózsámat más vitte

Yemenimnek pirosa van
Négy oldalán négy ága van
Ha nem jöhetsz, ne is gyere
Náladnál szebb szeretőm van

A szavakat a türküknél is lelkesebben gyűjtöttem, a legtöbbet Bursa és Izmir, ill. Aydin, Konya és Kütahya környékén. Az arab írás elégtelensége miatt a kiejtést nem tudja kellő pontossággal visszaadni, a jövőben azonban bizonyára találnak más megoldást(123). Az én kis tájszó-gyűjteményemnek, tudom, sok hiányossága van. Egy tudományos tájszó-gyűjteményben pontosan fel kellett volna tüntetni, hogy melyik szó honnan, melyik faluból, melyik szállásról való. Sok-sok esztendővel ezelőtt készített jegyzeteim azonban időközben összekeveredtek, nagyrészük el is veszett.
A hibák mindenek előtt abból erednek, hogy a gyűjtést 30-40 évvel ezelőtt végeztem. Mindazonáltal azt kérem, hogy kezeljék elnézéssel botlásaimat, hiszen ezek a kezdő lépések voltak. Velet Çelebi efendi segítségével bizonyára könnyű lesz a hibákat kijavítani.(124)



V.

Rászakadtak a világra az első világháború borzalmai. A háború veszteségeit még ma is gyászoljuk. Feledhetjük-e valaha az átélt szenvedéseket, a békekötés tragikus következményeit? Nem, soha!…
A háború idején már a hatvanas éveimet tapostam. A Magyar Tudományos Akadémia felkérésére - és azzal az óhajtással, hogy hazámnak és egyszersmind a keletkutatásnak szolgáljak, látogattam az Osztrák-Magyar Monarchia területén létrehozott iszlám fogolytáborokat.
Három esztendő három-három hónapját töltöttem ezekben a táborokban olyan munkálatokkal, mint ifjúságom idejét. A foglyul esett tatár(125) katonák, több ezernyi fiatalember segítségével próbáltam a tatár népköltést megismerni.
A hatalmas Ororszország különböző területeiről származó tatár foglyok egyik tábora a Pesthez közel fekvő Esztergom mellett, a másik az ausztriai Eger(126) közelében feküdt.
Reggelenként korán felkeltem, kivonatoztam Esztergomba, és ottmaradtam estelig. A tatár foglyokkal beszélgetve először is megtanultam valamelyest tatárul, azután már egyre több 'dzsir't és különböző műfajú népi éneket és verset hallgattam.
A 'dzsir' tatárul 'dal't, az 'ekijet' 'mesé't jelent. A tatár foglyok száma meghaladta az ötezret. Legtöbbjük a kazáni tatárt(127) beszélte; rajtuk kívül krími tatárok(128), miserek(129), baskírok(130), türkmenek(131) valamint törökül beszélő cserkeszek(132) is voltak.
A táborban beszélt tatár nyelvek közül a kazáni tatár volt a legfontosabb. Ez a tatár nyelveknek olyan nyelvjárása, amely kulturálisan és irodalmilag olyan fokra emelkedett, hogy akár külön tatár nyelvnek is tekinthető. Beszélőinek magas száma, valamint a nyelv szépsége és gazdagsága folytán fokozatosan átvette az Oroszországban élő tatár népek irodalmi nyelvének szerepét. Iskolák nyíltak, ahol a sokfelől érkező diákok a kazáni nyelvet tanulják… Könyveik és újságjaik vannak, s mindazok, akik megtanulták ezt a nyelvet, olvassák is ezeket, így a kazáni nyelv valamennyi tatár néphez eljut.
Köztudott, hogy az oroszországi tatár nyelvjárások közötti különbségek nem is a szavakban, sokkal inkább a kiejtésben mutatkoznak. A miser nyelvjárás kiejtése pl. meglehetősen különbözik a kazánitól. A Krímben élő nogajok(133) szavait a Krím-menti népek nem ismerik, mert a nogaj nyelvjárás annyira sajátos, hogy a többi tatárok meg se értik. Ugyanakkor, ha le van írva, ezt a nyomtatott nyelvet a nogajok és a baskírok egyaránt jól értik, minthogy a saját nyelvjárásuk szerint olvassák. Ez tette lehetővé, hogy a kazáni nyelvjárásban írt művek nyelve lassanként az orosz földön élő tatárok irodalmi nyelvévé válhatott. Abdullah Tukaj, a híres elbeszélő(134), Łszmail Bej Gaszprinszki(135), Juszuf Akcsuraoglu(136) és még sok más neves kazáni tatár költő és író pompás műveit, elbeszéléseit, meséit, dzsirjait és csönjeit (dalait), a más-más nyelvjárást beszélő tatárok a maguké szerint olvassák el és értik meg.
Ahogyan az Anatóliában élő különböző nyelvjárásokat beszélő török törzsek tagjai olvassák és értik az oszmán irodalmi nyelvet, épp úgy értik a különféle tatár nyelvjárásokat beszélők a kazáni tatárt. A kiejtésben mutatkozó eltérések az arab írás elégtelensége miatt nem írhatók le teljesen. Ezért az európai keletkutatók és mindenekelőtt a népdalgyűjtők arra kényszerülnek, hogy az arab írással lejegyzett népköltési szövegeket latin betűkkel átírják.
Az én eddig kiadott török népköltési gyűjteményeim is mind latin betűs írással jelentek meg - éppen a kiejtés pontos visszatükrözése érdekében. Ha nem latin betűkkel lettek volna leírva, nem tűnnének ki belőle a nyelvjárási sajátosságok. Részben ide vezethető vissza az is, a törököknél nem fejlődött megfelelően a nyelvtudomány. Ha nem tudjuk, hogy ejtik a szavakat, és azt, hogy e szavak melyik nyelvjáráshoz tartoznak, nem fejlődhet ki a fonetika tudománya.
A fonetika szempontjából elengedhetetlen dolog ugyanis az, hogy a szavakat úgy írjuk le, ahogyan halljuk, ahogy a nép ejti őket - s ezzel egyben a nyelv régisége is bizonyítást nyer.
A nyugati orientalistákat már hosszú évek óta foglalkoztatja ez a tudományos probléma; fölvetették már, hogy az arab írásról át kellene térni a latinra - mindenek előtt a nyelvészeti tárgyú művekben. A latin írás vajon alkalmasabb volna a török nyelv számára? Egy európai - ha nem akar udvariatlanságot elkövetni - jobban teszi, ha nem válaszol erre a kérdésre, tekintettel arra, hogy ez nem pusztán tudományos kérdés, sokkal inkább a török művelődéstörténet, az irodalmi valamint a vallási művek problémája. A török kultúra iránti végtelen szeretetem és tisztelem miatt én nem akarok ebbe beleszólni.
Köztudott, hogy az arab írás ugyanakkor az iszlám írása is. Tény, hogy a törökök által használt arab ábécé mai állapotában már nem teljesen azonos az arab ill. a perzsa ábécével, valamelyest idomult a török nyelvhez. Az arabban és a perzsában van néhány olyan hang, amelyet a törökök nem használnak, talán ki se tudnának mondani. Például az arab 'ayin' hangot hogyan tudná egy török száj kiejteni? A perzsák 'elif-vav'-ja ugyan kiejthető volna, a török nyelvben azonban még sincs ehhez a perzsa hanghoz hasonló. Az arab írásnak vannak hiányosságai, de van-e tökéletes ábécé? A régi törökök ujgur ábécéje még hiányosabb volt, mint az arab. Azt sem állíthatjuk, hogy a latin ábécé tökéletes volna. Például mi, magyarok is a latin ábécét használjuk, mégis szükségünk volt új betűkre és jelekre. A világ egyetlen írása sem tökéletes, nem is lehet az. Sem a latin írás, sem a németek gót betűi, sem a szlávok cirill ábécéje… Mindazonáltal idővel minden nép a saját nyelvének megfelelő kiigazításokkal olvashatóvá tette, új jelek alkalmazásával a maga képére formálta ábécéjét.
Nézzék csak meg a franciák vagy az angolok írását! Akik nem ismerik ezeket a nyelveket, ki tudják helyesen olvasni a szavakat?
Például a latin 'u' betűt a franciák 'ü'nek, az angolok 'iu'nak vagy 'a'nak; a latin 'c' betűt a franciák néha 'k'nak, máskor 'sz'nek, az olaszok hol 'k'nak, hol 'cs'nek ejtik. Ha mindezeket a furcsaságokat elősorolnánk, hosszú cikk kerekedne belőle… De maguk az emberek is, ők talán egyformák az egész a világon? Egyforma a színe, a természete minden embernek? Afrika feketéi, az indiaiak, a kínai sárgák vagy a többi más-más színű emberek összekeverhetők? A şirazi rózsák nem veszítenék el édes illatukat, ha Európa északi tájaira ültetnénk őket? Száz szónak is egy a vége: nem létezhet ábécé sem, amely a világ sok-sok nyelvének mind megfelelne. Az írás, amelyet egy nép valaha elfogadott, szent ereklye, amely régi történelmük emlékét őrzi, s ha elveszik tőlük, civilizációjuk története vész el vele. De van az éremnek egy másik oldala is. Ki fogja olvasni, érteni és tanítani a mély gondolatokat évszázadokon át megőrző arab írásos régi török irodalmi műveket, ha eltörlik az arab írást? Ha a mai törökök nem olvasnák a régi írást, ha feledésbe merülne, kihúnyna és az enyészeté lenne vele együtt a török irodalom fényes múltja is.
Az európai tudósok panaszkodnak, hogy nehéz az arab írás. Aki nem akarja, ne tanulja meg… Akiket pedig érdekel, azok hadd küszködjenek egy kicsit, abból semmi baj nem származhat. Az arab írás nem kizárólagosan az arabok ábécéje, hanem ugyanakkor az iszlám írása is, amely mögött gazdag múlt áll. A törökök dicsőséggel teli évszázadait ezzel az írással örökítették meg. Lelkük identitását ez őrzi, a szívekben élő költészet ezzel az írással szökkent szárba.
Ha elhagyják az írást, amelyet őseik hagytak rájuk örökül, odalesznek a török nép jellegzetes vonásai is.
A keleti népeknek tartózkodniok kell a nyugatiak feltétel nélküli utánzásától. Az európai civilizáció és gazdaság válságban van, és az európai népek maguk sem viseltetnek barátilag egymással szemben.
A nyugati világ válságos helyzetét látva tekintsünk inkább a Távol-Kelet legcivilizáltabb országára, Japánra! Az igen szorgalmas és a civilizáció igen magas fokára jutott japánok legtehetségesebb fiataljaikat és tudósaikat Európa különböző országaiba küldik tanulni.
Ezek a fiatalok megtanulják a nyugat nyelveit, megismerkednek a tudomány és a technika vívmányaival, de nem válnak utánzókká. Hazatérve arra törekednek, hogy a tanultakat hazájuk javára fordítsák. Japánként térnek haza, sem a nyelvüket, sem az írásukat nem veszítik el, sőt írásukhoz - amely a legnehezebb a világon - különösen ragaszkodnak. Hazájuk érdekeit tartják szem előtt, azon fáradoznak, hogy azt használják fel a látottakból, ami arra érdemes. Íme a ragyogó példa, a követendő út a törökök számára!
Ami a tudományokat illeti, a véleményünk a következő:
Minden nemzeti érzés és erő legfontosabb kifejezője a saját nyelv, ennek kell a legnagyobb jelentőséget tulajdonítani. Hogy ez ügyben mit lehet tanulni a nyugati civilizációtól és a nyugati tudományokból, azt Önök is igen jól tudják. Ennek érdekében a törököknek is, mint ahogyan a japánok teszik, legtehetségesebb fiataljaikat Európába kell küldeniök, és mindenek előtt a nyelvtudománnyal kell foglalkozniok. A magyar tudomány kapui mindig nyitva állnak török testvéreink előtt. E két nyelv fejlődésének útja tulajdonképpen hasonlít egymáshoz. A mi nyelvünkbe is nagy számban kerültek be idegen szavak. Ötven-hatvan esztendővel ezelőtt a fiatal tudósok "neológok"nak nevezett csoportja rövid idő alatt megújította nyelvünket, úgy hogy mára, hála Istennek, világos, tiszta, nemzeti nyelv vált belőle. Ennek a célnak az elérése érdekében sikerült a régi korból megőrzött kéziratokat megjelentetnünk, országunk különböző vidékeinek nyelvjárásait összegyűjtenünk és kiadnunk.
A Magyar Tudományos Akadémia két nagy mű kiadásába fogott. Az egyik egy három kötetes nagyszótár, amelyben a legrégibbiektől a legújabbakig minden magyar szó megtalálható.
A másik háromkötetes műbe Magyarország különféle nyelvjárásainak szavait gyűjtötték össze. Mind a kettő meg is jelent.
Ezt a régi kéziratokban és könyvekben, illetve a nyelvjárásokban rejtőző sokezer szót többnyire egyetemista fiatalok gyűjtötték: az ország különböző tájairól származó tanult fiatalok saját falvaik nyelvjárását gyűjtötték, s tudományos cikkeket írtak róluk.
Nyelvészeti kritikánk mindig a magyar nyelvre vonatkozott. Volt még egy feladatunk: annak megállapítása, hogy a magyar nyelv mely nyelvekkel rokon. Köztudott, hogy mivel a magyar mind a finn-ugor nyelvekkel, mind a török, tatár nyelvekkel közeli hasonlóságokat mutat, ezen nyelvek igen alapos vizsgálatára van szükség. E feladatok közül csupán az egyiket, a finn-ugor nyelvi vizsgálatokat tudtuk elvégezni. Bár a török és tatár nyelvek tudományos vizsgálata terén is nagy lépéseket tettünk, ennek a munkának még nem értünk a végére.
Ahogyan a finn-ugor nyelvi munkálatokban segítségünkre voltak a finn tudósok, reméljük, ugyanúgy segítenek majd török barátaink a török, tatár nyelvi kutatásokban.
Ezen az úton tett első lépéseinknek tekinthetők a törökök népköltéséből megjelentetett gyűjteményeink. Itt megint az arab írás problematikájába ütközünk. Ha megkérdeznék, hogy miért latin betűkkel adtam ki azokat a török szövegeket, amelyeket eddig gyűjtöttem, azt felelném, hogy azért, hogy úgy tudjam
visszaadni a szavakat, ahogy hallottam őket, hogy a fonetika szabályainak megfelelően tudjam a kiejtést visszatükrözni.
A latin írás szükségességére vonatkozólag - habár az arab írásnál kétségtelenül alkalmasabb a török szövegek kiejtésének és nyelvjárási sajátosságainak visszaadására - csakis a nyelvészethez értő tudósokból alakult bizottság határozhat. Amennyire alkalmasak ugyanis az arab betűk a sémi nyelvek leírására, a török nyelv számára majd annyira alkalmatlanok. Ha megnézzük az arab nyelvet és nyelvtanát, azt látjuk, hogy a kiejtés szerinti olvasás akadályokba ütközik, holott a magánhangzók száma kisebb, az 'üstün', 'esre' és 'ötre' jelek azonban végül is megkönnyítik az olvasást. Az ural-altaji nyelvcsaládhoz tartozó török és magyar nyelvek kiejtés szerinti leírásához az arab betűk nem elégségesek. Legalábbis a nyelvtudomány, különösen az összehasonlító nyelvtudomány számára…
A latin betűk használata a nyelvtudomány számára indokolt, mert az ural-altaji nyelvek közé tartozó török és tatár nyelvek közötti rokoni kapcsolatok bizonyításához ismernünk kell a pontos kiejtést. A népköltés verses és prózai alkotásainak latin betűkkel való lejegyzése kétségtelenül könnyebbséget jelent a tudományos kutatás számára, a fonetika pedig enélkül szinte nem is létezhet.
A néhány éve elhunyt neves orosz turkológus, Radloff(137) kilenc vaskos kötetből álló Tatár népköltés c. gyűjteménye cirill írással látott napvilágot. Ha ez a fontos mű arab írással jelent volna meg, nem lett volna képes tükrözni a nyelv fonetikáját. A latin írás helyett a szláv tudósok többsége a cirillt használja. Míg az arab ábécében csak négy magánhangzó-jel található, a tatár nyelvekben több mint tíz magánhangzó van, ugyanakkor a tatárban olyan mássalhangzók is vannak, amelyeknek megfelelő betű nem található az arab ábécében, és a latin írásból is hiányzik.
De térjünk vissza a tatár foglyokhoz. A kutatáshoz a fent vázolt módszerrel fogtam. Radloff említett művében kevés kazak, miser és krími anyag van, ezért ezeknek a nyelvjárásoknak szenteltem a legnagyobb figyelmet.
Mindenek előtt annak néztem utána, hogy milyen a foglyok helyzete a táborban. A magyar tisztek jól bántak a mohamedán foglyokkal. A vallásuknak és szokásaiknak megfelelő ételeket kaptak. Voltak imámjaik, és elvégezhették a namazt. Figyelemre méltó dzsámi épült számukra, ahol több mint kétezer hívő imádkozhatott.
A foglyokat nem ellenségnek, hanem egy baráti nép akaratunkon kívül szerencsétlenségbe sodort fiainak tekintették.
Rátaláltam egy Velijev nevű fiatal, tanult kazáni katonára - neki magyaráztam el legrészletesebben a célomat. Miután törökül is tanult, fel tudta fogni, mit szeretnék. Ez a Velijev lett a legfőbb támaszom. Segítségének köszönhetően egyre jobban beszéltem tatárul, s beszélgetni kezdhettem a foglyokkal. Amikor dalokat és meséket gyűjtöttünk tőlük, kazáni barátommal együtt mindent lejegyeztünk, így a gyűjtésem jól haladt.
A tatár versek meglehetősen hasonlítottak a török versekhez. Legtöbbjük négysoros volt, és mindegyikben lélek lakozott. Ezekből a lelkekből a szerelem panasza szólt, sóhajuk az égig hatolt. A rabok éveken át ették az idegen kenyeret, vizükbe az őket ért tragédiák könnyeit hullatták. Az idegen földön fúvó szélben messzi hazájuk üzenetét érezték, a madarak énekéből szülőföldjük hangjait vélték hallani. Szívesen hallgatták a tábor közelében kanyargó patak csobogását, mert a Volga - ahogy ők nevezték az "Ak Ídil" (fehér Idil) hangjára emlékeztette őket.
A tatár foglyok kötött nem volt tiszt; a katonák eredetileg iparosok, földművesek, kereskedők voltak. Üres óráikat kézművesmunkával, gyermekjátékok készítésével töltötték. Oly ügyességgel készítettek el mindent, ami hazájukban mindennapjaik része volt: a tatár házakat, a trojkának nevezett kocsikat, szél- és vízimalmokat, a hegyi szállásokon felállított sátrakat, tarka kígyókat, madarakat és állatokat, hogy a táborparancsnokság pultokat állított fel számukra, és ily módon valóságos kiállítás jött létre.
Voltak asztalosok, ezüstművesek, pingálók, készítettek játékokat, ezüst gyűrűket, dobozokat, a bábuknak ruhákat varrtak.
A legügyesebbek a földművesek voltak. Rendelésre egy-két nap alatt elkészítették a tatár betűkkel díszített fiókokat vagy cigarettatárcákat. A tatár házaknak, mecseteknek, falusi iskoláknak nem csak a külsejét, de még a bennük lévő berendezést, bútorokat, minden szükséges felszerelést oly tökéletességgel készítették el, hogy alkotásaik Eger városának legnagyobb üzleteiben is keresett árucikkekké váltak.
Én is rendeltem tőlük egy-egy darabot, részint, hogy némi keresethez juttassam őket, másrészt azért, hogy a pesti keleti múzeumba is kerüljenek belőlük. A három év három-három hónapja alatt több mint ezer tárgyat készíttettem. Ezeket a világháború negyedik esztendejében a budapesti Margit-szigeten rendezett katonai kiállításon a 'tatár palota' néven híressé vált keleti stílusú épületben helyezték el. A 'tatár hadifogolymúzeum'nak nevezett gyűjtemény bámulatba ejtette a közönséget.
A kiállítás bezárása után a tatár múzeumban kiállított tárgyak a pesti Keleti Akadémiára, más néven a Közgazdasági Egyetem keleti múzeumába kerültek, ott vannak mind a mai napig.
A foglyok legkedvesebb mulatsága a színház volt. Az egyik igen tehetséges fiatal fogoly írt egy történeti tárgyú darabot, amely a tatár nemzeti múlt legtragikusabb időszakából merítette témáját, s ezt egy harminc főnyi fiatal csoport elő is adta.
A foglyok közül egy szabó varrta a kosztümöket, egy asztalos készítette az orta oyunuhoz hasonló színpadot - minden szükséges munkának akadt mestere.
Végül egy pénteki napon sor került a bemutatóra.
Az udvaron felállított színpad előtt több ezer fogoly gyűlt össze. Ezer és ezer ajak reszketett, ezer és ezer szemet futott el a könny, ezernyi sóhaj szakadt fel a szívekből. Ma is világosan emlékszem a színpadra és az előadásokra. A legmeghatóbb darabot egy-két fogollyal lejegyeztettem, s a világháború emlékeként könyvtáramban máig megőriztem.
Van még egy emlékem. A tanult kazáni tatár fiatalok egy titkos társaságot alapítottak, amelynek az volt a célja, hogy honvágyszülte gondolataiknak fórumot teremtsenek. Elhatározták, hogy titokban újságot fognak kiadni. Az újság címe 'Kicsiren Dzsuvatkics' (Kis Vigasztaló) lett. A táborban persze nem lett volna szabad ilyen írásokat megjelentetni, ezért titokban tartották, hogy kik írnak az újságba.
Az újságnak havonta egy száma született, és kézről kézre járt a táborban. Minthogy engem a barátjuknak tekintettek, a gondos kézírással írt Dzsuvatkics számait időnként nekem is megmutatták, hogy gondolataikat és érzéseiket még jobban megismerjem. Valóságos folklórújság volt, benne saját verseikkel, népköltéssel, fogolyemlékeikkel, néha a világháborúval kapcsolatos gondolataikkal. Mindezt oly tökéletességgel vetették papírra, hogy olvasás közben egyik ámulatból a másikba estem.
Verseik, a nép lelkéből sarjadzó dalaik olyan bámulatos formában íródtak, hazájukat idéző emlékek oly szívszorítóan fogalmazódtak meg, a világháborúra vonatkozó gondolataik oly mélyenszántóak voltak, hogy ha újságírók lettek volna, akkor se írhattak volna különbül.
Az újságnak melléklete is volt, benne igen figyelemre méltó népköltési anyaggal. Ezeknek a tatár szívekből fakadó véres rózsáknak a tüskéi fájdalmasan hasítottak az olvasók szívébe.
Ide jegyzek példaként néhány tatár dzsirt:

TATÁR NÉPDALOK

Kinyílott a szekfűvirág
Száraz ágam tövébe'
Rózsám, ha párnád nincsen
Hajtsd fejed az ölembe

*
Rózsát szakítottam tőből
Kedvesem szerettem szívből
Ha tudom, nem szeretem
Megsérültem belülről

*
Vízért mentem, elhoztam
Rétre mentem, kinn voltam
Fiatal lányt szerettem
Gyertyámat eloltottam

*
Kendőt tettem a falra
Rózsa hajlik az útra
Az én kedves szeretőm
Került messzi tájakra

*
Piláfot ettem tányérból
Rakit ittam pohárból
Milyen boldog ez a nap
Rózsám láttam hajnaltól

*
Rózsafa a kertekbe'
Kerek a kis levele
Csak a kedves legyen itt
Nem kell a világ kincse

*
Gerlemadár ha lennék
Hímzőrámádra szállnék
Ha maghalok, hadd haljak
Szép orcádra ha néznék

*
Szikla tövén keskeny ér
Rózsa lennél, én levél
Jer, öleljük meg egymást
Föld az ellenség szemén

MISER DALOK

Az én szürke lovamat
Almaárusnak adtad?
Éjszín szemöldökű fecském
Messzi utad megjártad?

*
Két út előttünk
Melyiken menjünk
Az úton eszembe jutott
Városunk, szülőföldünk

*
Kacsa szalad, liba szalad
Ahogy bírja a lábuk
Mi a lányokat szeretjük
Hogyha piros az arcuk

*
Bátor lovam patkója
Ha nem réz, hát mi volna?
Szegény fejem idegenben
Szerencsétlen ne volna?

*
Van nekem pont tíz ujjam
Tizenkét gyűrűm arany
Ebből kettőt neked adok
Hadd ragyogjon az ujjad

KAZÁNI DALOK(138)

Feláll a katona haja
Olajjal keni naponta
Szülőföldje eszébe jut
Nézi, melyik út megy haza

*
Mikor indultam nyugatra
Mért nem jöttél hozzám oda?
Nem tudhattam, hogy te vagy az
Én elődbe is mentem volna

*
Tiszta szoba előtt állok
Nem tudom, mért forgolódok
Vígan nevetve nőttem fel
Szülőföldtől távol estem

*
Arany gyűrű piros kővel
Ezüst gyűrű rózsa kővel
Ne sírdogálj, miért sírnál?
Ki tudna elhagyni téged?

*
Arany gyűrű, rajta gyöngy van
Felhúznád, keresd ládában
Ruhádat ki találja meg
A pacsirta a pusztában

*
Piros is a mi életünk
Rózsa is a mi életünk
Ki dalolna, hogyha mi nem?
Ilyen víg a mi életünk

A foglyokkal nagyon jó baráti viszonyba kerültem. Ha bármilyen gondjuk, bajuk volt, nekem szóltak, és én bajukra gyógyírt kerestem, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kívánságaik teljesüljenek.
Mindig meghívtak engem is, amikor hazájukból tea vagy valami ennivaló érkezett, meg amikor hadisegélyt kaptak. Pénteki és ünnepi asztaluknál mindig helyem volt. A gyöngélkedőket, betegeket megnézettem az orvossal. Ha hetenként egyszer be akartak menni Egerbe, tisztjeinktől megszereztem az engedélyt. Egy szó mint száz: olyan baráti viszony alakult ki közöttünk, hogy szinte testvéreknek tekintettük egymást.
Néha holdfényes éjszakákon, amikor a magyar tisztekkel a parancsnokság kertszerű oldalán üldögéltünk, fel-felhangzottak a hegedű, az ud és a balalajka hangjai: bánatos melódiák csendültek föl. Szívből jövő figyelemmel hallgattuk a nekünk címzett dalokat, s bennünket is ugyanaz a végtelen szomorúság járt át.
Nagyon sajnáltuk a foglyokat, átéreztük az ártatlan szívek bánatát, de sajnos nem tehettünk semmit.
Miközben én a tiszteknek a keleti világról és vallási szokásairól beszéltem, felhangzott a müezzin hangja, majd ötezernyi igazhitű szíve legmélyéről felhangzó "âmin" (ámen), mint valami földrengés, reszkettette meg a környéket.
Múlt az idő, eljött a búcsúzás órája. Amikor elváltam tatár barátaimtól, a búcsú perceiben megajándékoztak a Kicsirek Dzsuvatkics összegyűjtött számaival. Ha elfogadják, világháborús emlékként átadom az újság egy számát az itteni Török Társaságnak.
Fényképeik is voltak, amelyek a fogolytábor lakóit ábrázolták. Mindegyikből adtak egyet-egyet.
Ki tudja, látjuk-e őket valaha? És ők viszontláthatják valaha is hazájukat, családjukat, szeretteiket, ki tudja?
Akkor még folyt a háború. Reményeik megfogyatkoztak, de dalaik, meséik velünk maradnak. Szálló sóhajuk, panaszuk vajon elért-e a messzi orosz földre, otthonaikig?
Véres vihar söpört végig az egész világon, s mi a népköltés gyöngyeiként füzeteinkbe jegyezve őrizzük azoknak a szerencsétlen foglyoknak a könnyeit, akik e vihar útjába kerültek.

***

Megjegyzés: A mű végén található A fehér farkas meséje című történet nyelve kazáni tatár (vagy miser). Ez Kúnos lejegyzésében, de nyelvjárási sajátosságainak ellenőrzésével kiadói előkészítés alatt áll. (T. Gülensoy)



A fordító megjegyzései

Senki sem próféta a saját hazájában - s ha Törökországgal hasonlítjuk össze, igaz ez a mondás Kúnos Ignácra, kiváltképpen erre a művére is.
Törökországban valóban méltán ismerik a szakemberek (sőt a művelt nagyközönség is) Kúnos nevét, hiszen népi irodalmuk felfedezőjét tisztelhetik benne. Akkor, amikor az arab és perzsa mintákat követő dívánirodalom, valamint az arab és perzsa szavak sokasága miatt már alig-alig töröknek mondható "Osmanli" nyelv volt az eszmény, Kúnos a török népdalok, népmesék, népi játékok és Naszreddin Hodzsa anekdoták gyűjtésével olyan értékekre irányította a figyelmet, amelyeket a nép nyelvét durvának minősítő írástudók műveltségük magaslatairól mélyen lenéztek, tegyük hozzá: nem is ismertek.
Kúnos azonban nem csak felfedezője és ismertetője, de bizonyos tekintetben megmentője is ennek a kincsnek, és nem csak azért, mert ada-kalei gyűjtése után nem sokkal az al-dunai szabályozás következtében örökre elnyelte a víz e töröklakta kis szigetet, hanem azért is, mert a nyugati kultúra hatása és a technikai fejlődés óhatatlanul mind hátárább szorítja a népi kultúra egyes ágait. Így pl. a karagöz- ill. ortaoyunu előadásokat már Kúnos első útja idején is csak bizonyos helyeken és csak adott időszakokban lehetett látni. Tehát sok ada-kalei népdal és mese, valamint jónéhány karagöz- és ortaoyunu szövegét éppen az ő lejegyzése mentette meg az utókor számára.
23 éves fiatal ember, amikor törökországi gyűjtőútra indul, s már tekintélyes tudós, amikor 40 esztendő múltán meghívják előadásokat tartani a török népi irodalomról és gyűjtéséről. Előadásainak szövege még abban az évben megjelenik Türk Halk Edebiyati (Török népköltés) címmel. 1925-ben vagyunk, az írásreform előtt. Dr Tuncer Gülensoy latin betűs átírásával és jegyzeteivel kiadják 1978-ban, az immár 3. kiadás pedig 1997-ben lát napvilágot.
Több mint egy évszázaddal korábbi világba vezet vissza minket a szerző, s ha követjük útján, azt látjuk, hogy a tér- és időbeli távolság ellenére ismerős tájakon járunk. Ahogyan Bartók Béla 1936-os törökországi gyűjtőútja során felfedezte a magyar és a török népzene rokon vonásait, úgy ismerhetünk rá mi is a Kúnos-gyűjtötte népdalokban és népmesékben a magyar népköltésben is szereplő megannyi elemre. A karagöz és az ortaoyunu főhőseinek jellegzetes párbeszédeiben pedig ugyanaz a humor forrása, mint a Hacsek és Sajó jeleneteiben…
Természetesen lehetnek Kúnosnak és Gülensoynak is olyan megállapításai, amelyekkel vitatkozhatnánk, de amikor ennek a magyarul még meg nem jelent műnek a fordításával a magyar tudomány régi adósságát kívánjuk törleszteni, célunk és feladatunk nem a vita. Kúnosnak helyenként költői hevületű munkájával kordokumentumot nyújtunk át az Olvasónak; Gülensoy jegyzetei pedig a török folkloristák és irodalomtörténészek álláspontját világítják meg számunkra. A jegyzetek egy részét a magyar olvasó számára fölöslegesnek ítélve elhagytam; ugyanakkor számos ponton úgy éreztem, hogy magyarázatra van szükség.
Kiegészítéseimet a jegyzetekben dőlt betűvel különböztettem meg.
Ezúttal is szeretném köszönemet nyilvánítani Törökország nagykövetének, Ender Arat úrnak - hiszen az ő nagylelkű támogatásával adhatjuk végre Kúnos e fontos munkáját a hazai olvasók kezébe.
"Est meminisse voluptas" (Emlékezni élvezet) - volt Kúnos jelmondata. Emlékezzünk meg Kúnos Ignácról, akiről méltatlanul kevés szó esik Magyarországon, s élvezzük azt az immár múltba süllyedt "boszporuszi tündérvilágot", ahová ő vezet bennünket.
(T. E.)



Jegyzetek

1) Az oszmántörökök Romániát Eflâknak (Havasalföld, Havaselve) vagy Ulahyhának (Oláhország) ill. Bogdannak (Moldva, Moldava, Moldova) nevezték, ugyanis e két fejedelemség alkotta Romániát, azaz "Memleketeyn"t (két ország). Havasalföld 1455-ben Fâtih (Hódító) Mehmet szultán idejében került török fennhatóság alá, s 423 esztendeig, az 1878-as Berlini Szerződés megkötéséig maradt török kézen. 1858-ban a nagyhatalmak védnöksége alatt Havasalföld és Moldva összevonásával jött létre az "Egyesített fejedelemség". 1862-ben a két fejedelemség nemzetgyűlései is egyesültek: megalakult Románia.
2) A török pide szó olasz eredetű.
3) A magyarban tájszavak, a szárma jelentése: 'töltött káposzta', a dolmáé: 'töltött paprika'.
4) A török levent szó is olasz eredetű. A janicsárok idejében a tengerészeket hívták így.
5) Az 'erdő' jelentésű török szó Ormánság ('erdőség') helynevünkben él.
6) M. Poppe mutatta ki, hogy a török tepsi szó eredetileg a kínaiból származik, és a mongolból került át a törökbe. (vö. Die mongolischen Lehnwörter im komanischen, Németh Armagani, Ankara, 1962., p. 339)
7) Vámbéry Ármin 1832. március 19-én Dunaszerdahelyen született. A szegény családból származó gyermek korán árvaságra jutott, de később egy kocsmáros örökbe fogadta. Csak három évig járhatott iskolába. Tizenkét éves korában szabóinasnak állt. Már gyermekkorában megmutatkozott nyelvek iránti tehetsége, ezért az inaskodás nem tartott túlságosan sokáig. Évek során összegyűjtött pénzével újra beiratkozott az iskolába, s végül elvégezte a pozsonyi gimnáziumot. Magánórákat adott, hogy fenntartsa magát. Még diákkorában elsajátította a legfontosabb európai nyelveket, és húsz éves korára már elég jól tudott törökül is. 1857-ben báró Eötvös József támogatásával kijutott Isztambulba, ahol azután hat évet töltött el. A magyar turkológia kiemelkedő alakja mindenek előtt a közép-ázsiai törökök nyelvének tanulmányozásával szerzett hírnevet. Abuşka nevű csagatáj szótárának fordítását Budenz József adta ki 1862-ben. Számtalan cikke mellett Vámbéry 38 könyvet ill. önálló tanulmányt jelentetett meg. A nagy tudós 1913. szeptember 15-én hunyt el.
8) Az ujgurokra és az ujgur nyelvre vonatkozólag l. Ahmet Caferoglu: Türk Dili Tarihi I., Łstanbul, 1970., pp. 149-192.
9) Kezdetben a Dzsingisz kán hadseregét alkotó sokféle törzsből származó népelemet nevezték tatárnak. Ezek között voltak törökök - valamint, ha elfogadjuk az ural-altaji nyelvrokonságot, a törökök rokonainak számító mongolok és tunguzok is. Később - tévesen - a kazáni törököket, ill. nyelvüket kezdték tatárnak vagy kazáni tatárnak nevezni.
10) A csagatáj a keleti török nyelv fejlődésével alakult ki, a XI. sz.-ban kialakuló karakhanidának, ill. az ezt követő horezminek a folytatásaként. A XVI. sz. után elveszítette jelentőségét. A csagatáj nyelv Ali Şir Nevai (1441. február 9.-1501. január 3.) idejében élte legvirágzóbb korszakát.
11) A lokum keményítő-alapanyagú, porcukorba forgatott kis kockák formájában kínált édesség; a helva (halva) cukorból, (szézám)olajból és lisztből vagy darából készült édesség.
12) A şarki ('dal, ének') az arab-perzsa mintákat követő dívánköltészet aruzban (időmértékes verseléssel) írt versformája.
13) Naima Története az egyik legkiválóbb török történetíró, Mustafa Naima (1652 (?1655)-1715 (?1716)) műve, amelyben III. Murat és IV. Mehmet szultán korának, az 1659-1691 közötti éveknek az eseményeit írja le. A hatkötetes munka több fejezetét európai nyelvekre is lefordították. Magyarul: Naima Tárikhjából, Török történetírók, 3. 1916., ford. Karácson Imre
14) Az efendi szó régen a tanult emberek megjelölésére szolgált, és a személynév után állt.
15) Az izafet-szerkezetben a töröktől eltérőleg a jelző/birtok a jelzett szó/birtokos után áll.
16) Ahmet Vefik Paşa (1823-1891) Yahya Naci Efendi szultáni tolmács unokája, Ruhuddin Efendi fia iskoláit a Mühendishanéban kezdte, majd követségi tolmácsként kiküldött apjával együtt tizenegy éves korában Párizsba került, s gimnáziumi tanulmányait ott végezte. 1837-ben kezdte meg tisztviselői pályafutását, 1840-ben követségi titkár Londonba, 1842-ben rövid időre Szerbiába küldték. Ettől kezdve sűrűn váltogatva különböző magas állami tisztségeket töltött be, 1872-ben pl. kulturális és népoktatási miniszter; a török-orosz háború idején miniszterelnök is volt (1878.). Két és fél hónap múlva felmentették, és kormányzónak nevezték ki Bursába. 1882-ben újra miniszterelnök lett, de három nap múltán újra felmentették. Bursai kormányzóként, valamint Moličre-fordításaival sokat tett a török színházért. Lehçe-i Osmani (Oszmán nyelv) c. munkája 1877-ben jelent meg. Magyarul l. Erődi B., Ahmed Vefik pasa (Vasárnapi Újság, 1868) Isztambuli - Rumelihisarban lévő - tengerparti nyaralójában hunyt el 1891. április 2-án.
17) Naszreddin Hodzsa (Nasreddin Hoca) (1208-1284) a török népi humor legnagyobb filozófusa. Sivrihisar, Hortu köyüben született, apja Abdullah, a falu imamja (pap) volt. Maga is imam, majd tanító lett Sivrihisarban, ill. Akşehirben. Akşehirt nagyon megszerette, itt nősült meg, és itt is halt meg. Naszreddin Hodzsát anekdotái - amelyeket a török nép évszázadokon keresztül csiszolt-gazdagított - a török humor legnagyobb mesterévé emelik.
Hírneve az egész világon elterjedt, anekdotáit minden nyelvre lefordították.
Magyarul utoljára: Kúnos Ignác: A török hodzsa tréfái. Terebess Kiadó, 1996; ill. a Naszreddin-anekdoták magyar kapcsolatairól: Tasnádi Edit: A halhatatlan Hodzsa. Török Füzetek, 1996/3.
18) Adakale - Ada Kale (sziget - vár) a XV. sz. első éveiben a Duna mentén ellovagoló oszmán törökök népesítették be. Ezen a bűbájos szigeten eredetileg nem volt vár - később az osztrákok meg-megújuló támadásai miatt emeltek itt a törökök várfalakat, s erről kapta a nevét. Miután 1830-ban az oszmán helyőrségek visszavonultak a szerb várakból, a sokáig török kézen lévő sziget kivált az Oszmán Birodalomból, de ennek ellenére, mivel a szigetlakók mind törökök voltak, gyakorlatilag mégis a törökök fennhatósága alatt maradt. 1878-ban - bár az 1878-ban az ajasztafanoszi szerződés előírta a kiürítését, erre nem került sor, az oszmán állam, egy kerületi igazgatót és egy bírót küldve fenntartotta uralmát, s az állami évkönyvekben Adakale török területként szerepelt. Az első világháború után 1920. június 4-én a trianoni békeszerződéssel az Osztrák-Magyar Monarchiától Romániához került volna, Törökország azonban ezt nem fogadta el, ezért csak az 1923-as Lausanne-i békeszerződéssel csatolták véglegesen Romániához, s ezzel véget ért itt az ötszáz török éves uralom. Adakale volt az egyetlen teljesen török városka Romániában. A százötven házat számláló kisvárosban hétszázötven török élt. A nagy aldunai folyószabályozás következtében a többi környékbeli faluval és városkával együtt az ezerkilencszázhetvenes évek elején eltűnt a hullámsírban. Részletesebben l. O. F. Köprülü - B. Kütükoglu: Ada Kale, Küçük Türk-Łslâm Ansiklopedisi, Łstanbul, 1974. P.32.
19) Türkü (népdal) általában hét- vagy nyolc szótagos sorokból álló költemény. Ismeretlen költője általában a szerelemről, szépségről, a természetről, a fiatalságról dalol. A szájról szájra terjedő dalok témája gyakran szomorú.
20) Nemse, nemçe (nemsze, nemcse) - az oszmánok így nevezték az osztrákokat, Budát pedig Budinnak.
21) Abdes (aptes): a namaz előtt végzett rituális mosdás; namaz: az iszlám vallás által előírt napi öt rituális ima.
22) A szultánok építtette két vagy négy minaretes dzsámikat Selâtin (arab többes szám: szultánok) Câmi'i-nak nevezték. Ilyen a Sultan Selim camii (Szultán Szelim dzsámi) vagy a Süleymaniye camii (Szülejmanije dzsámi).
23) A román-bolgár határt alkotó Duna fontos kikötővárosa, más városokkal vasúti összeköttetése is van.
24) Şalvar: bő nadrág, bugyogó - török férfiak és nők hagyományos viselete.
25) Plevne (Pleven) észak-bulgáriai város, a "93-as háború"-ként emlegetett 1877-78-as nagy török-orosz háborúban a ruméliai összecsapások színhelye. Három nagy csata folyt itt le: 1877. július 20-án, 30-án és szeptember 11-én. A számbeli fölényben lévő orosz sereg mindháromban vereséget szenvedett a törököktől.
26) Gazi Osman Paşa ('a győzedelmes Osman tábornok')(1832-1900), a nagy török hadvezér Tokatban született, családneve Yagciogullari volt. Amikor apja
a jobb megélhetés reményében Isztambulba költözött, fiát katonai iskolába adta. Miután elvégezte a beşiktaşi alap-, majd a Kuleli középfokú katonai iskolát, a Szultáni Hadiakadémiára került. 1852-ben húsz esztendősen hadnagyi ranggal, iskola-másodikként végzett. Különböző helyeken szolgált. 1875-ben a nisi (Szerbia) török hadtest parancsnokának, majd még ugyanabban az évben a vidini hadtest parancsnokának nevezték ki. 1876-ban gyorsan leverte a nagy szerb felkelést, s ezzel romba döntötte az oroszok reményeit. Miután Zajcsárnál szétverte az orosz tábornokok által irányított szerb sereget, negyvennégy évesen marsalli rangot kapott. A török történelem legnagyobb háborúi közé tartozó 1877-es török-orosz háborúban, a plevnei harcokban a török sereg fővezére. Itt mutatott bátorsága és katonai tudása a nyugati katonai iskolákban és akadémiákon sokáig tananyag volt. 68 éves korában Isztambulban hunyt el; türbéje a Fatih dzsámi udvarán áll.
27) Itt az orosz kozákoknak is nevezett keresztény kozákokról van szó.
28) A 'Balkán' török eredetű szó, jelentése 'hegy'.
29) II. Abdülhamid (1842-1918); 1876-1909 között uralkodott.
30) Az Oszmán Birodalom európai részein élő törököket ruméliaiknak nevezték.
31) Makam: hangsor a török zenében.
32) kadi (kádi): mohamedán bíró. Az Oszmán Birodalomban a Tanzimat koráig (török reformkor, 1839-) működtek.
33) bey (bej): régen: úr; főúr; fejedelem. Ma az udvarias megszólításban a férfiak neve után használatos.
34) A Mehmet Ali Bey által megzenésített Plevne induló szövege így szól:

Nem folyok én, szól a Duna,
Partom nem mosom én, mondja,
Híres-neves Osman pasa
Plevnét el nem hagyom, mondja.

Lehet-e az, lehet-e,
Fiú apát lelőhet-e,
Ti, a nép árulói,
A világ rátok marad-e?

A kardomat kőhöz vágtam,
A kő kettévált ott nyomban,
Ej, nagyhírű Osman Pasa,
Élj soká katonáiddal.

35) Várna: fekete-tengeri kikötőváros Bulgária észak-keleti részén. Régi neve Odessus volt. A rómaiak, a bizánciak, majd a bolgár kánok után az oszmánok birtokolták. Valaha Várnában és környékén sok török élt, mára azonban számuk igen megfogyatkozott.
36) A saray (szeráj) szót régen az anatóliai és ruméliai nyelvhasználatban állami vagy katonai intézmény hivatali épületének megjelölésére is használták.
37) Sipka: város, ill. szoros Bulgáriában.
38) Ertugrul, a török "honfoglaló" négyszáz nomád családdal vándorolt be Kis-Ázsiába. Sögüt (Bilecik megye) környékén telepedett le, itt halt meg 1282 körül. Fia, Osman az Oszmán-ház névadója.
39) Az arab irodalom egyik legszebb régi, anonim alkotása. Gyökerei a szanszkrit irodalomból a perzsába átkerült Hezar-efsânénak (ezer mese) nevezett történetekig nyúlnak vissza .
40) Megtette ezt Bartók Béla dél-anatóliai utazása során 1936-ban. Gyűjtőútja tapasztalatairól, a magyar és a török népzene hasonló vonásairól először rádióelőadásban, majd a Nyugat hasábjain (1937) számolt be. Amerikában tovább dolgozott gyűjtését ismertető tanulmányán, ennek alapján készült az első publikáció: Béla Bartók: Turkish Folk Music from Asia Minor. ed. Benjamin Suchoff, Princeton University Press. Ahmed Adnan Saygun professzor, zeneszerző (1907-1991) - kísérője az anatóliai gyűjtőúton - a Budapesten őrzött hanganyag és feljegyzések gondos feldolgozásával az Akadémiai Kiadónál jelentette meg Bartók gyűjtését: A. Adnan Saygun: Béla Bartók's Folk Music Research in Turkey. Bartók törökországi népdalfelvételeit 1996-ban a Hungaroton dupla CD-n adta ki.
41) Az örmény származású Dikran Çuhaciyan zenés darabok bemutatatása céljával 1874-ben megnyitotta az Oszmán Opera Színházat. Ismertebb zenés darabjai: Arif csalása, A kopasz intéző, ill. A csicseriborsós Horhor aga.
42) A Lloyd ausztriai hajótársaság tiszta utasszállító hajói Triesztből kiindulva, áthajóztak az Adrián, érintették Bulgária, Románia, Törökország és Görögország kikötőit, majd ugyanazon az útvonalon tértek vissza.
43) Kiz-kulesi (kiz kuleszi, 'lánytorony', Lenader-torony): torony egy kis szigeten Isztambulban, Üsküdar előtt. Különböző legendák fűződnek hozzá.
44) Piyâde (pijade): régi egypárevezős könnyű csónakféle.
45) Serasker-kapisi: (szeraszker kapiszi): a régi Harbiye Nezareti (Hadügyminisztérium) épülete.
46) Hippodrom: At meydani (at mejdani, 'lótér'): Isztambul egyik leghíresebb tere.
47) A Lugat-i Çagatay ve Türk-i Osmâni szótár szerzője. Teljes neve Şeyh Süleyman Efendi-i Buhari. Seyh (sejk) vagy pir (pír): mohamedán szerzetesrend alapítója vagy vezetője.
48) insallah: remélhetőleg, adja Isten!
49) Helyesen: Manas. A kirgizek között ma is eleven hatalmas eposz terjedelme eléri az 18 000 verssort. Radloff 1885-ben 12 452 sorát adta ki. Törökországban Abdulkadir Łnan fordításában Manas Destani címmel a Miniszterelnökség Kulturális Kiadója jelentette meg 1976-ban. Magyarul: Manasz. Ford. Bede Anna, 1979.
50) I. Kúnos: Şeyh Süleyman Efendi's Cagataj-Osmanisches Wörterbuch, 1902.
51) Muallim Nâci eredeti neve Ömer. Az 1850. esztendő közepén született. Kisgyermekkorát a Sünbüle ('hangsor a török zenében') címmel megjelent művének Ömer gyermekkora c. részében mondja el. Amikor lakónegyedük iskoláját elvégezte, családja jónak látta őt Várnába küldeni. Ott medreszében (mohamedán teológiai iskola) tanult, s mikor végzett, turbános hodzsa lett belőle. Érdekelte a szépírás, így csak Hattat (kalligráfia) Hodzsának szólították. A várnai iskolában tanított, amíg Sait Pasa - akkor vidini kormányzó - maga mellé nem vette titkárnak. Ebben a tisztségében Rumélia és Anatólia sok helyére eljutott. Élményei időnként versírásra is ihlették. Amikor a pasa Isztambulban tartózkodott, vagy néha, amikor elválhatott tőle, az Isztambulban lassan fogyatkozó kocsmákban múlatta az időt. Sait Pasa külügyminisztersége idején rábízta kabinetirodája vezetését, és Berlinbe is magával akarta vinni, amikor oda nevezték ki követnek, Naci azonban nem ment vele, sőt a hivatalnak is búcsút mondva, elvállalta Ahmet Mithat Tercüman-i Hakikat c. újságjánál az irodalmi rovat vezetését. Ezután az írásnak és az újságírásnak élt. Közben megbízást kapott az oszmán történelem megírására is. Művei: A haza védelme, avagy Musa Ebülgazan (1882, 1908), Terkib-i Bend ('versforma a dívánköltészetben'), Megírtam (1883), Tűzrőlpattant (1884, 1886), Szikra (1885), Tündöklés (1886), Sünbüle (1889); halála után Şeyh Vasfi kiadásában: Naci öröksége (1896)
52) Abdurrahman Şeref (1853-1925) Isztambulban született. A Szultáni Iskolában tanult; hosszú ideig volt tanár, ill. igazgató a Politikai Tudományok Iskolájában és a Szultáni Iskolában. Az 1908-as felkelés után a szenátus tagja, 1911-ig kétszer is közoktatási miniszter. Az 1909 nyarán alakult Történelmi Bizottságnak haláláig elnöke. A Lütfi Efendi után üresen maradt állami krónikás posztjára is őt nevezik ki. 1923-ban a Nagy Nemzetgyűlés isztambuli képviselője. 1925. február 18-án hunyt el.
53) Haci Zihni Efendi nevét életrajzi munkái őrzik.
549 Abban az időben Nâci Irodalmi szakkifejezések, A. Şeref Az oszmán állam története, (Acem) ('perzsa') Feyzi Efendi A perzsa nyelv c. munkáját, valamint Haci Zihni egy művét tankönyvként is használták.
55) Namik Kemal 1840. december 21-én Tekirdagban (Rodostó) született. Két éves korában elveszítette édesanyját, ezért anyai nagyapja, Abdüllah Paşa nevelte. Így Kemal bejárta azokat a helyeket, ahová nagyapja hivatala révén került. Tizenkét évesen három hónapig az Anyaszultána Iskolájában tanult. Tizennyolc éves korában nagyapját Szófiában hagyva visszatért Isztambulba. Egy kis kötet díván (verskötet) alkotójaként érkezett a városba. Megismerkedett a kor fiatal költőivel, helyet biztosított magának a Leskofçali Galip Bey által vezetett fiatalok körében. 1863-ban az udvarnál, a Fordító Irodánál lett tisztviselő. Megismerkedett Şinasival, s az ő Tasvir-i Efkâr c. újságja számára készített fordításaival megkezdődött írói pályafutása. Később az Ali Paşa és közte támadt nézeteltérések miatt Erzurumba helyezték kormányzóhelyettesnek. Misirli Mustafa Fazil Pasa meghívására 1867. május 17-én Európába indul. Ziya Beyjel együtt először Párizsba, majd Londonba utaznak. Londonban elindítják a Hürriyet c. újságot (1868, június 29.) Kemal másfél év után kiválik az újságból. Támaszuk, Mustafa Fazil visszatért Isztambulba. A támogató nélkül maradt Kemal a közben kitört francia-német háború miatt nem maradhatott Párizsban, így ő is visszatért Isztambulba. Barátaival útjának indították az Łbret c. újságot (1872. június). A 19. szám után az újságot egy időre szüneteltették, Kemált Gelibolu (Gallipoli) kormányzójává nevezték ki. Geliboluból B.M. (Başmuharrir, 'főtudósító'), Ebüzziya Tevfik Hadika c. lapjába pedig N.K. monogrammal küldi írásait. Felmentése után megint visszatért Isztambulba. Néhány barátjával társaságot alapítottak azzal a céllal, hogy színpadi darabokat mutassanak be. Elsőként Kemal A haza - avagy Szilisztra c.darabját mutatják be. Ez a mű olyan riadalmat keltett, hogy egy 1873. március 31-i fermánnal (szultáni parancs) a Cipruson lévő Magosa (Famaguszta) várában letöltendő várfogságra ítélték. 38 hónapot töltött ott. A szerencsétlen gyermek és a Sötét gond c. színdarabjai, A romok lerombolása, Az üldözés és a Merzifoni kritika c. kritikai munkái a várfogságban születtek. 1876-ban, Abdülaziz detronizálása után szabadon engedték. 1879-ben Midilli, 1884-ben Rodosz, 1887-ben Sakiz szigetének volt a kormányzója. 1888-ban Sakizon halt meg 48 éves korában.
56) Ez az 1867-ben íródott szótár két részből áll: az elsőben a török, a másodikban az arab és perzsa szavak magyarázatai találhatók. A török nyelv alapműve, amelyben a keleti török nyelvekből vett szavak is szerepelnek. Első kiad.: 1883., 2. kiad.: 1890.
57) A korabeli Isztambulban a Hayriye Társaságnak a Galata-hídtól induló és Beykozig vagy Sariyerig szinte minden kikötőben megálló boszporuszi hajóit nevezték koldushajóknak. A széles körben elterjedt elnevezést a mai napig használják.
58) Az arab és perzsa mintákat követő dívánköltészet aruz (időmértékes) verselésű, népszerű versformája.
59) A közmondásválogatás c. mű 1852-ben jelent meg. A török közmondások alfabetikus sorrendben sorakoznak, és népi kifejezések is szerepelnek benne.
60) Moličre-fordításaiból ma 16-ot ismerünk. Feltehetőleg több darabot is lefordított, de ezek legalább is egyelőre még nem bukkantak elő. A 16 között jónéhány fordítás van: pl. A férjek iskolája, A nők iskolája, Tartuffe, Don Juan, némelyik darabot viszont a török viszonyokra alkalmazta, így a Kénytelen házasságot, A szerelem, mint orvost, a Képzelt beteget. Dandin György nála például görög…
61) Első kiadása 1875-ben jelent meg.
62) 1873-ban, 1874-ben, valamint Mustafa Nihat Özön kiadásában 1940-ben jelent meg.
63) Első kiadása 1873-ban, a hetedik 1889-ben jelent meg.
64) Namik Kemal második s egyben utolsó regényét Midilli szigetén írta. Első kiadása: 1880.
65) A regény teljes címe: Ébredés - avagy Ali Bey kalandja. Igen sok engedélyezett és engedély nélküli kiadása volt. Először 1876-ban, név nélkül jelent meg. E regény első címe Az utolsó megbánás volt, de megváltoztatták, amikor
a kiadás engedélyeztetése végett a Közoktatási Minisztériumhoz került. A kiadást a mű egyes részeinek, mindenek előtt a regény előszavának megváltoztatását feltételül szabva engedélyezték.
66) Ahmet Mithat 1884-ben született. Elemi iskolái után testvérével a Duna-menti területre költözött. Fölfigyelt rá az új kormányzó, Mithat Paşa. Tisztviselő, és az első megyei újság, a Tuna munkatársa lett. 1868-ban a bagdadi kormányzónak kinevezett Mithat Paşával együtt utazott, és az új hivatalos bagdadi újság, a Zevra munkatársa lett, ugyanakkor egy ott élő indiai tudós irányításával elmélyült az iszlám tudományokban. Visszatérve Isztambulba nyomdát alapított, és első munkáit maga nyomta ki. Könyvecskéket, brosúrákat adott ki, és újságírással is foglalkozott. 1872-ben Łbret, ill. ugyanannak az évnek augusztus havában Devir c. lapja egy-egy, a Bedir viszont már 13 számot ért meg. Egy ideig a hivatalos Ceride-i Askeriyye c. orgánum újságírója volt, és a Basiret c. újságba politikai cikkeket írt. 1873. áprilisában Rodoszra száműzték. A szultánváltozás után hazatérhetett Isztambulba. Ezúttal a Takvim-i Vekâyi újságírójaként és az állami nyomda igazgatójaként. Ezt követő évei a Tercüman-i Hakikat c. újság jegyében teltek. 1913-ban hunyt el. Igen sok regénye mellett 19 fordításkötete is van.
67) A kina (henna) nevű délszaki cserje leveleiből készült port a haj ill. a kezek festésére használják.
68) şarki (sarki): ez a török ízlés szerint alakult versforma a legsajátabb, legismertebb formává vált. A şarkikat dalszövegeknek, éneklésre szánják, ezért soha nem hosszúak. A şarki 2-5 szakaszból áll, rímelése: abab, cccb… A şarki aruz (időmértékes) verselésű.
69) Kaside (kaszide): A dívánköltészet leggyakoribb versformáinak egyike. Gyakran harminc vagy még több párversből áll. Rímelése: aa ba ca da…
70) misra (miszra): verssor. A török költészetben a verssor, ill. a párvers épp olyan fontos, mint a versszak. A verssor a vers legkisebb, meghatározott formájú egysége.
71) rübai: két párversből álló vers, sajátos ritmussal, első, második és negyedik sora rímel egymással. A rübai legfőbb sajátossága, hogy kevés szóval sokat fejez ki. A filozófia, a tasavvuf (taszavvuf, 'iszlám misztika') témái, ill. szellemes gondolatok kifejezésének kedvelt formája.
72) türkü: l. 19. jegyzet
73) mâni (máni): a török népköltészet leggyakoribb formája. Az iszlám előtti török szóbeli irodalom versformáját követi. Rímelése rendszerint: aaba. Leggyakoribb témái a szerelem, a vágyakozás és a honvágy.
74) ninni ('altatódal'). Általában anonim alkotások, de jónéhány olyan altatónk is van, amelynek ismerjük a szerzőjét.
75) Aruz: időmértékes verselés az arab és perzsa mintákat követő török dívánköltészetben. Az oszmántörök nyelvben a nagyszámú arab és perzsa szó tette lehetővé használatát. Az aruz verslábait az különbözteti meg a klasszikus latin-görög időmértékes verseléstől, hogy nem csak emelkedőek vagy ereszkedőek lehetnek. Az aruzvers rímes.
76) Kâtâne (Kagithane): Isztambul kevelt kirándulóhelye.
77) Ennek a népdalnak a ritmusa megegyezik a közismert Kâtip (Írnok) című, Üsküdar'a gider iken aldi da bir yagmur… (Üszküdar felé menvén elkapott egy eső…) kezdetű daléval.
78) Régen a péntek hivatalos munkaszüneti nap volt. Ezeken a napokon a nép a kirándulóhelyeken dallal, zenével mulatott.
79) A Göksu patak a Boszporusz ázsiai oldalán Anadoluhisari (Anadoluhiszari) és Küçüksu (Kücsükszu) között folyt és olyan népszerű szórakozó- és kirándulóhelyei voltak, mint a fent említett Kâgithane.
80) A çarşaf (csarsaf) a fejet is befedő hosszú, köpenyszerű utcai viselet; az entari női ruha.
81) Kanto: (olaszul: canto) színházi dal, amelyet tánccal együtt adtak elő.
82) Fener gazinosu (Fener gazinoszu, 'világítótorony kaszinó') Abban az időben igen nevezetesek volatk az Aranyszarv-menti görök kávéházak és kaszinók.
A kocsmák és kaszinók hangjai betöltötték a környéket.
83) Íncesaz (indzseszaz) a klasszikus török zenét megszólaltató együttes, amely húros, pengetős hangszerekből (saz (szaz), ud - lantfélék), hegedűfélékből (keman, kemençe (kemencse)), kanunból (citeraféle), neyből ((nej) nádsípféle) és dairéből (ritmushangszer) áll.
84) Şehzadebaşi (Sehzadebasi): a kor híres szórakozónegyede Isztambulban.
85) Direklerarasi (Direkleraraszi, 'oszlopok köze'): így hívták azokat a helyeket, ahol színdarabokat és ortaoyunukat játszottak.
86) A ramazán-őr a ramazán-hónap folyamán dobveréssel és mânit mondva ébresztette azokat, akik böjtölni akartak.
87) A ramazán-böjt idején napkeltétől napnyugtáig nem szabad enni, inni, dohányozni. A napfelkelte előtti evés neve: sahur (szahur), a napnyugta utáni, hagyományos ételekkel kezdődő, majd gyakran az éjszakába nyúló, szórakozással egybekötött étkezés az iftar.
88) mahya (mahja): fénylő kép vagy írás, melyet a ramazán-éjszakákon a dzsámik két minaretje közé feszített kötelekre akasztott lámpásokkal alakítottak ki.
89) Az imambayildi (imambajildi, 'az imám elájult') -ra , a közkedvelt, olívaolajjal készített török padlizsán-ételre utal.
90) Aksaray (Akszaraj): Isztambul nagy és nevezetes kerülete a Topkapihoz vezető út mentén.
91) Evliya Çelebi (Evlija Cselebi) (1611-1687): török világutazó, történetíró. Seyahatname (Szejahatname, 'Utazások könyve') c. hatalmas műve szinte az egész birodalomba elkalauzolja az olvasót. A mű számos magyar vonatkozást tartlamazó 6. kötetét 1894-ben Karácson Imre fordította magyarra.
92) destan (desztan, 'eposz, elbeszélő költemény'): perzsa mintára kialakult epikus költemény. Akár több tucat szakaszból is állhat, verselése szótagszámláló, sorai 8-11 szótagosak.
93) Íbrahim Şinasi (Sinaszi): 1826-ban született egy tüzértiszt fiaként. Apja elesett a şumnui (sumeni) csatában, így korán árvaságra jutott. Alighogy elvégezte az iskolát, a Tophanéban (tüzériskolában) hivatalba állt, s ezzel egyidőben Łbrahim Efenditől leckéket vett a keleti nyelvekből és tudományokból, utóbb azonban a Tophane-beli külföldi tiszek révén a francia nyelv bűvkörébe került. 1849-ben Párizsba küldték tanulni. Kiküldői kívánságára pénzügyi tanulmányokat folytatott, közben azonban érdeklődése az irodalom felé fordult. Összebarátkozott egy Sacy nevű orientalistával - az ő réven ismerkedett meg Lamartine-nal. Isztambulba visszatérve saját kérésére tagja lett az oktatási tanácsnak (1855. augusztus); miután azonban patrónusa, Reşit Paşa lemond
a miniszterelnökségről, felmentik. Amikor Reşit Paşa 1857-ben hatodszor
- ezúttal utoljára - miniszterelnök lett, Şinasit visszavették hivatalába. Reşit Pasa 1858-ban bekövetkezett halála után Yusuf Kâmil Paşa vette pártfogásába, ezért Âli Paşa és Fuat Paşa többé nem árthatott neki, sőt Fuat Paşának még a barátságát is elnyerte. 1860-ban barátjával, Agâh Efendivel elindította a Tercümân-i Ahvâl c. újságot. Ez volt a törökök első nem hivatalos lapja. Fél év múltán kivált a lap szerkesztőségéből, s 1862-ben egyedül útjára bocsájtotta a Tercüman-i Efkârt.1865-ben Párizsba utazott, és öt esztendeig ott is maradt. 1869 őszén tért vissza Isztambulba, s nyomdájával való foglalatossága közben, 1871. szeptember 13-án érte a halál. Dívánjának - válogatott verseinek első kiadása: 1862, a második: 1870, a harmadik: 1872 és 1886, a negyedik: 1893. Oszmán közmondások c. műve 1864, 1870 és 1885-ben három kiadást ért meg.
94) A költő házasodása volt az első színdarab, amelyet törökül írtak, és szereplői török neveket viselnek. Nyomtatásban először 1860-ban jelent meg.
95) Abdülhak Hâmit (Tarhan) 1852. február 5-én született Isztambulban. Nagyapja, Abdülhak Molla II. Mahmut udvari orvosa, apja Hayrullah Efendi, történész volt. Kisgyermekként a Bebekben lévő francia iskolába járt, majd a Robert Kolejbe került. Tizenkét éves korában bátyjával, Nasuhi Beyjel Párizsba ment. Egy esztendeig tanult kinn, majd visszatért a Robert Kolejbe. Amikor apja iráni követként Teheránba utazott, Hamitot is magával vitte. Apja halála után isztambuli hivatalnok-évek következtek, majd 1876-78 között a párizsi követségen volt titkár. Itt adta ki Nesteren c. színművét. Hazatérése után elveszítette tisztviselő-státusát. 1881-ben Potiban volt konzul; majd egy ideig Rizében élő testvérénél tartózkodott; utána Golosba került konzulnak. 1884-ben Indiába nevezték ki, de felesége állapotának súlyosbodása miatt hazatért. 1885. április 21-én Bejrútban elhúnyt feleségét siratta Isztambulban kiadott híres A sír c. verseskötetében (1885). 1886-ban a londoni követségre került; itt írta Zeynep (1906), ill. Finten (1918) c. színdarabjait. Londoni munkáját rövid hágai követségi alkalmazás szakította meg. Az 1908-as felkelés után brüsszeli követ volt; felmentése után isztambuli szenátor. 1928-ban a Nagy Nemzetgyűlés isztambuli képviselőjévé választották. Rövid betegség után 1937. április 12-én Maçka negyed-beli házában hunyt el. Főbb verseskötetei: A puszta (1878),
A város (1886), Egy szegény nő beszélgetései (1885), Ezek - ő (1886), Menyasszonyi szoba (1887), Édesanyám (1913), Lelkek (1919), Idegen barátok (1924).
96) semâi (szemai): a török népkölészet kedvelt versformája, szakaszait 8 szótagos sorok alkotják.
97) A Yildiz Köşkü / Sarayi (Yildiz Köskü/Szaraji, 'csillag palota') volt akkoriban a szultánok lakóhelye.
98) Akkor még nem állt a mi nagy állomásépület. Az akkori állomásépület a mai hídnak a Kadiköy felőli pillérje helyén álló kétszintes épület volt. A vonatok Łzmitig közlekedtek (1886), a bileciki, eskişehiri, konyai vonalon később indult meg a közlekedés.
99) Az első jelentős török költőnőként számontartott Nigâr Hanim (1862-1918) apja a Kossuth-emigráció tagjaként került Törökországba. Azoknak, akik katonai pályán akartak maradni, fel kellett venniük a mohamedán hitet, s természetesen új nevet is kaptak. Macar Osman Paoa (Madzsar Oszman Pasa, 'Magyar Osman tábornok') hosszú éveken át volt a katonai akadémia tanára.
100) Ez nyilvánvalóan a Porsuk folyó.
101) Kavuklu ('Süveges'): az ortaoyunu egyik főszereplője.
102) Pişekâr: a másik főszereplő; Kavukluval beszélgetve ő nyitja meg a játékot.
103) zenne: az ortaoyunu női szerepet játszó férfiszereplője.
104) çedik (csedik): régi sárga lábbeliféle, amelyet kapcára húzva viseltek.
105) Münif Paşa nevét 1859-ben kiadott filozófia tárgyú fordításai őrzik. Az általa kiadott Mecmua-i Fünunt számítják az első török folyóiratnak.
106) Recaizade Mahmut Ekrem (1847-1914) a Tanzimat (a török reformkor) irodalmának jeles képviselője. Isztambul, Vaniköyben született. Első tanítója apja, Recai Efendi - korának neves tudósa és műértője volt. A Beyazid alsófokú katonai iskola után a Harbiye középfokú iskolába járt. 1862-ben a Külügyminisztérium levelezési osztályára került, itt tökéletesítette franciatudását. Megismerkedett Namik Kemallal. Hátat fordított a dívánköltészetnek és a nyugati irodalom felé fordult. Írni kezdett a Tasvir-i Efkârba, és amikor Namik Kemal Európába menekült, átvette a lap szerkesztését. 1867-ben az államtanács tagja lett, a politikai tudományok iskolájában ill. a Galatasaray gimnáziumban irodalmat tanított (1880-87). 1908-ban népoktatási miniszterré nevezték ki. Szenátorrá választása után hunyt el 1914. január 31-én. Végakaratának megfelelően Küçüksuban, Nijad fia mellé temették. Legismertebb művei: Találkozás avagy a szüntelen öröm (színmű, 1874); Irodalomoktatás (1879); Édes hangok, 1-3. kötet (versek, 1883-85); Muhsin úr (elbeszélés, 1890); Kocsiszerelem (regény, 1896), Nijad Ekrem (versek, emlékezések, 1911); Aki sokat tud, sokat téved (színmű, 1914).
107) şuzinak (szuzinak): egyszerű makam (hangsor) a török zenében.
108) Ebüzziya Tevfik (1848-1913): író, újságíró, nyomdász. Isztambulban született. Şinasi, Namik Kemal és Ziya Paşa jóbarátja volt. Ő adta ki az Łbret, Hadika és Siraç c. lapokat. Kütüphane-i Ebüzziya ('E. könyvtára') címmel könyveket adott ki. Művei: Az ítélkezés vége c. színmű (1872) és a Mutaványok az oszmán irodalomból c. prózai-antológia (1876).
109) Tandir: szokás volt, hogy télen a faszénparázzsal melegítő mangal fölé egy asztalkát tettek, letakarták, és a takaró alá dugták a lábukat melegedni. Ez természetesen ideális alkalmat nyújtott a mesemondás ill. -hallgatás számára.
110) Fuad Köprülü: Meddahlar, Türklerde halk hikâyeciligi tarihine âit bâzi maddeler, Türkiyat Mecmuasi, Łstanbul, 1925., I., p.1-45.
111) Çaylak (Mehmet) Tevfik (Csajlak,'1. héja, kánya; 2. tapasztalatlan, kezdő'): író, újságíró. Kora legkiválóbb humoristája. 1876-ban indított Çaylak c. szatírikus lapjáról kapta nevét. 1877-es egy hónapos magyarországi utazása után született Magyarországi emlék c. könyve. Az isztambuli élet sokszínű rajzát nyújtó művein kívül több kötetbe gyűjtve adott ki Naszreddin Hodzsa anekdotákat.
112) Mehmet Emin Yurdakul (1869-1944): költő, a nemzeti irodalom első képviselője. Az, hogy a beszélt nyelven és a népköltészet formáiban írta verseit, szinte forradalmi újításnak számított. Hazafias költeményeivel fiatalon népszerűséget szerzett, a nemzet költőjeként tisztelték.
113) Ziya Gökalp (1876-1924): író, költő, politikus. A "turkizmus" és a "törökség a nyelvben" eszméinek élharcosa volt. Harcban állt a szultáni önkénnyel, ill. az intervenciós erőkkel, ugyanakkor a nemzeti kultúra megőrzése mellett
a nyugati civilizációhoz való közeledést is elengedhetetlennek tartotta. Főbb művei: Piros alma (versek, 1915), Törökösödni, iszlamizalódni, modernizálódni (tanulmányok, 1918), A turkizmus alapjai (tanulmány, 1923), A török civilizáció története (tanulmány, 1925), Máltai levelek (1931)
114) Aka Gündüz eredeti neve: Enis Avni (1886-1958): költő, író. A katonai akadémia második oszályát odahagyva Párizsban jogot és művészettörténetet tanul. Főbb művei: E föld leányai (novellák, 1927), Egy sofőr titkos naplója (regény, 1928), Dikmen csillaga (regény, 1928), Két szurony között (regény, 1929).
115) A gagauzokra vonatkozólag l. Kemal H. Karpat: Gagauzlarin Tarihi Menoei Üzerine ve Folklarindan Parçalar, I. Uluslararasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri, Ankara 1976, p.163-177.; N. Özkan: Gagauz Türkçesi Grameri, basilmamio doktora tezi, Kayseri 1993. Giriş bölümü.
116) Soymuk (szojmuk): a fenyőfák kérge alatti vékony réteg. Mivel azt tartják, hogy véd a tüdőbaj ellen, tavasszal eszik, szopogatják.
117) Kúnosnak ez a nézete elfogadhatlan. Tudjuk, hogy a 24 oguz törzsből legalább 23 betelepedett Anatóliába. Az anatóliai nyelvjárások kialakulásában az egyik legfontosabb tényező az volt, hogy ezek az oguz törzsek különböző időben, különböző helyeken telepedtek le. Ebben a témában l.: Prof .Dr. Zeynep Korkmaz: Bartin ve Yöresi Agizlarindaki Lehçe Tabakalaomasi, Türkoloji Dergisi II., 1. DTCF Türk Dili ve Edebiyati Estitüsü yayini, Ankara 1965, p. 227-269; F. Şümer: Oguzlar, Ankara, 1976.
118) Végül is a oömendifert mára kiszorította a demiryolu ('vasút'); viszont a vonat neve: tren - szintén francia szó…
119) zeybek (zejbek): nyugat-anatóliai falusi legény; vitéz; rabló, betyár. Efe ezen a vidéken a betyárok feje. Az itt idézett dalokban ismert anatóliai betyárok nevei szerepelnek. Ger Eli (vagy Ger Ali) pl. a híres Yörük Ali betyárjai közé tartozott.
120) Ezekben az elnevezésekben annak a helységnek a neve rejlik (pl. Nazli - Nazilli), ahol azon a napon hetivásárt szoktak tartani. A dernek 'társaság' szó pedig a pénteki ima céljából való összejövetelre utal.
121) ayran (ajran): yoghurtból készült ital.
122) yemeni (jemeni) 1. kézzel festett könnyű fejkendő; 2. könnyű, de durva lábbeli-féle.
123) Kúnos kívánsága azóta teljesült: Ahmet Caferoglu 1940-ben megjelent első nyelvjárási munkája (Anadolu Dialektolojisi Üzerine I.) óta a lejegyzésre fonatikus ábécét használnak.
124) Velet Çelebi Łzbudak életére vonatkozólag l. Türk Dili Dergisi II, 21 (1953. jún.), és II, 22 (1953. júl.)
125) l. a 9. jegyzetet.
126) T.G. jegyzetétől eltérőleg nem a magyar Eger városáról, hanem a Monarchia-beli Egerről (ma Cheb, Csehország) van szó. Az Esztergom melletti tábor Kenyérmezőn volt, ez ma már Esztergom városához tartozik.
127) Az Idil (Volga) folyó mentén letelepedő török népek a 9. sz.-ban ezen a vidéken alapították a Bolgár kánságot. Ez a 12. sz-ban beolvadt az Aranyhordába. A 15. sz-ban kiválva az Aranyhordából létrehozták a kazáni kánság nevű független államot, ezt azonban az oroszok 1552-ben leigázták. A mai Kazán városnév a régi nagy állam nevét őrzi.
128) A Krímifélszigeten élő törököket hívják krímieknek. A II. világháború végén a krími törökök népirtás áldozataivá váltak; azokat, akik életben maradtak, Oroszország különböző vidékeire hurcolták. Ma a krímiek - pontos számukat nem tudjuk - a hazájukba való vissztérésért küzdenek.
129) A miserek etnikai szempontból a Közép-Volga és az Ural vidékén élő tatárok csoportjához tartoznak; a nyelvészek a nyugati tatár csoportba sorolják őket. Főként a Volga nyugati partja mentén éltek; ma a mordvin, csuvas és tatár területeken kívül Gorkij, Rezan, Penza és Uljanovszk környékén, kisebb számban Orenburg, Kujbisev, valamint Baskíria vidékein laknak. Részletesebben l. Mişerler, Kazan dergisi, (Kazan Türkleri Kültür ve Yardimlaşma Dernegi yayini), Yil: III, Aralik, 1973, sayi 10, 22-24.
130) A baskírok a Baskíriában élő törökök. Baskíria területe 150 000 km2; lélekszámuk 3 355 000. A baskír (başkurt/başkirt) szó eredetével kapcsolatosan különböző legendákat ismerünk. Az egyik így szól: "Valamikor régen a dél-keleti baskírok a Szír-Darja és az Ural hegység közötti vidéken éltek. Vándorlásuk során egy napon eltévedtek a sivatagban. Ekkor megjelent előttük egy vad, és kivezette őket a sivatagból." A baskírok ősei kurtnak ('farkas') nevezték ezt az állatot, és mivel a farkas segítségével jutottak ki a sivatagból, felvették a baş-kurt nevet. (A törökben a baş 'fej, fő' szó itt 'vezető, úttörő' jelentésű.) Egyes kutatók a szó eretetét a başkurt/beşkurt ('öt farkas') érte
lemben próbálják magyarázni - eszerint az elnevezés öt, hitük és rokonságuk alapján egymáshoz tartozó törzsre utal.
131) Türkméneknek hívják a Türkmenisztánban élő törököket. A mai Türkmenisztán, amely az emberiség egyik ősi civilizációs központja volt, a Kaszpi-tenger keleti partjától a Ceyhun folyó partjaiig, délen a Kopet-hegytől északon a Kazak sztyeppéig és a Karakalpak sivatagig, valamint Üzbegisztán horezmi területéig terjed. Ezt a 484 000 km2-nyi türkmén földet Kazahsztán, Üzbegisztán, Karakalpak föld, Afganisztán és Irán határolja.
132) A cserkeszek az észak-kaukázusi törzsek közé tartoznak.
133) Nogajoknak hívták Dzsingisz kán unokájának, Beke kánnak a fővezére, Nogaj kán által létrehozott szövetségben egybegyűlt török-tatárokat. A ma nogaj-tatároknak is nevezett nogajok lélekszáma Dobrudzsában a csitakokkal együtt meghaladja a 40 000-t. (l. Z. Velidi Togan: Umumi Türk Tarihine Girio, Łstanbul, 1970, s. 20.
134) A kazáni tatárok kiemelkedő költője, Abdullah Tukaj 1886. április 28-án született Kazán Kuslavics falvában. Apja, Muhammed Arif a falu imámja, anyja Memdude volt. Korán árvaságra jutott, ezért hányatott gyermekévek vártak rá. 1905-ben a Dzsajik(Uralszk)ban, a Fikir c. újságban megjelent első verse. Az El-Asrü'l-Cedid, ill. a Nur lapjain ezt továbbiak követték: hírneve egyre nőtt. Amikor 1913. április 15-én elhunyt, mindössze 27 éves volt, de már 7-8 esztendős költői múlt állt mögötte.
135) A török világ "Egység a nyelvben, gondolkodásban és a munkában" jelszavát meghirdető, és egész élete folyamán e célt szolgáló Gaszpirali Iszmail Bej a Krím egyik tehetős nemzetségéből származott. 1815-ben született Gaszpra falvában. Elemi iskoláit Bahcseszarajban végezte, tíz éves korában került az akmeszdzsiti orosz gimnáziumba. Innen két év után a moszkvai középfokú katonai iskolába küldték. 1867-ban, amikor kitört a krétai felkelés, Ogyesszába ment, hogy önkéntesként harcoljon a törökök oldalán, de útlevele nem lévén, kívánsága nem teljesülhetett. Moszkvába nem tért vissza, hanem a bahcseszaraji Zindzsirli Medreszében vállalt orosz tanítást, majd, hogy népét szolgálja, egy iskolát alapított, és itt új módszer szerint tanított. Iszmail Bej sokoldalúan szolgálta a törökséget. Mindenekelőtt azzal, hogy Oroszországban ő indított elsőként török nyelvű napilapot. Az 1883-ban induló Terdzsüman eleinte félig oroszul, félig törökül jelent meg, és nagy szerepe volt az Oroszországban élő törökök öntudatra ébredésében. Gaszpirali 1914-ben halt meg.
136) Juszuf Akcsura, író, történész és politikus 1876-ban született Kazán Szimbir falvában. Édesapja korai halála után édesanyjával Isztambulba költöztek (1883). Iskolai tanulmányait a Koca Mustafa Paşa alsófokú katonai iskolában kezdte, majd a Harbiyében folytatta. Minthogy amikor a vezérkari iskolába járt, kapcsolatba került az Európában élő ifjútörökökkel, amint végzett, letartóztatták, és Tripoliba (Líbia) száműzték. Barátaival, Ahmet Feriddel és Zühtüvel Párizsba menekült, és ott politikai tanulmányokat folytatott. Cikkeket írt a Sura-yi Ümmet és a Meşveret c. újságokba. Párizsi tanulmányai végeztével vissztért Kazánba. Onnan küldte A politika három formája c. híres cikkét a Kairóban megjelenő Türk c. újságnak (1904). A kazáni teológiai iskolán történelmet, földrajzot és török irodalmat tanított. Részt vett az Oroszországi Muszlimok Szövetsége nevű politikai mozgalomban, és írt Gaszpirali Terdzsüman c. lapjába. Azután újra Isztambulban, a Türk Dernegi ('Török Társaság') alapítói között találjuk, majd miután a társaság Türk Ocagi('Török Fészek/Tűzhely')vá alakul, orgánuma, a Türk Yurdu szerkesztője lesz. 1935-ben Isztambulban hunyt el.
137) Dr. Wilhelm Radloff német származású turkológus (1837-1918) 22 éves korában állt az oroszok szolgálatába. Életcélja az Oroszországban élő törökök nyelvének és kultúrájának kutatása lett. 1858 és 1930 között 138 műve jelent meg. A legfontosabbak: Aus Siberien (Ahmet Temir török fordítását a M.E.B. (Török Népoktatási Minisztérium) 4 kötetben jelentette meg Isztambulban, 1954-57); Versuch eines Wörterbuches des Türk Dialekte. (először 1888-1893, 1895-99, 1900-05 és 1905-11 között hatosával jelent meg füzetekben, 4 kötetben - Radloff szótáraként emlegetik.), Proben der Volksliteratur der türkischen Stamme, 1866, 68, 96, 99, 1904 és 07-ben jelent meg X kötet-
ben. Radloff életével és bibliogárfiájával kapcsolatosan l. Ahmet Temir Sibirya'dan, Milli Egitim Bakanlig 88 i Bilim Eserleri Serisi, Rus Bilim Eserleri Serisi: 3, Łstanbul, 1954, s. VII: Giriş. Friedrich Wilhelm Radloff'un hayati ve eserleri.
138) Itt mindkét latin betűsre átírt kiadásban "Kazak dalok" cím áll, ez azonban nyilvánvalóan a kazan 'kazáni' szó téves átírása, hiszen Kúnos, amikor felsorolja a táborlakókat, nem is beszél kazakokról, s a nyelv is világosan kazáni jellegzetességeket mutat. Gyűjtése három nagy csoportot tartalmaz, ezek egyike sem kazak, hanem krímí, miser és kazáni. Itt mondok köszönetet Kakuk Zsuzsának a tatár versfordításokhoz nyújtott szíves segítségéért. Ő adott ki három kötetet Kúnos szóbanforgó anyagából - a T. Gülensoyáltal kazaknak mondott dalok mind megtalálhatók a kazáni tatár gyűjtésben: Kasantatarische Volkslieder auf Grund der Sammlung von Ignác Kúnos, herausgegeben von Zsuzsa Kakuk, Keleti Tanulmányok/Oriental Studies, Bp., l980; Kirim Tatar oarkilari. I. Kúnos'un derlemesinden yayimlanan Zsuzsa Kakuk, Türk Dil Kurumu Yayinlari: 564, Ankara, 1993; Mischertatarische Texte mit Wörterverzeichnis von Zsuzsa Kakuk, Studia uralo-altaica 38, Aufgrund der Sammlung von Ignác Kúnos, Szeged, 1996.