Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

Megjegyzések

Az aranypalást

A darabot 1949-ben írtam Sarkadi Imre felkérésére, aki akkor a rádiónál volt. Néhány hét múlva sűrű bocsánatkérések közepette jelentette be, hogy elvesztette több más kéziratommal egyetemben, olyannal is, amelynek nem volt másolata. Minthogy a fejében volt Budapest kocsmológiai térképe, invitált, hogy járjuk le az összes lehetséges kricsmiket, ahol elpotyogtathatta –, de tudtam, hogy ennek a kutatásnak a reggelig tartó megkedvesedésnél egyéb eredménye nem lesz és nemet mondtam. Sohasem haragudtam rá, még egy – ennél nekem sokkalta kedvesebb – kisregényem elvesztéséért sem: az alkoholszint az ő vérében ott kezdődött, ahol az enyémben végződött és tiszteltem benne, hogy annyival tökéletesebb ebben a műfajban, mely talán az ő legigazibb műformája volt.

A darabocska egyébiránt ugyancsak súlytalan mutatvány; anekdotikus magvát egy perzsa eredetű, XVI. századi arab erotológiai gyűjteményből vettem át.

Akkor, amikor az ilyesmi még nehezen hozzáférhető „ezotéria” volt, hogyan is gondolhattam volna, hogy a „Léleküdítő – Nefzávi Sejk Illatos Kertje” néhány évtized múlva nyugaton ponyvára kerül. Ma már, tucatnyi nyelvre lefordítva a „porno” kedvelőinek mindennapos tápláléka; sőt, bibliájukká fogadták azok az egyoldalú táplálkozástól skorbutos lelkek, akik mintha az ábécét is az ilyenek forgatására

– a ponyvára került Kama Szutra, a Fanny Hill, a Trimalchio Lakomája, a Johanna Papiszsza és a Léleküdítő fordítva „expurgált”, vagyis „feldúsított” kiadásainak keserves kibetűzésére tanulták volna meg. Az aranypalást nem ennek a kései, derivatív, mafla erotikának a jegyében fogant és hiba volna „porno” irányban túljátszani.

A darabocskán alighanem érződik, hogy eredetileg hangjátéknak íródott, amin édeskeveset változtattam. Hogy beválnék-e színpadon, magam sem tudom; jó rendező kezében és kabaréstílusban elbolondozva vele – töltelékszámnak, faute de mieux, a nyári uborkaszezon pódium-műsoraiban talán elmenne.

A majomház

A darabot 1954-ben írtam, a budapesti Bábszínház felkérésére. Noha fizettek némi honoráriumot, a darabot nem hozták színre – vagy mert előadásra alkalmatlannak találták, vagy mert szerzője börtönviselt volt; vagy azért, mert túlságosan merésznek ítélték, „risqué”-nek a Rákosi-rendszerrel szemben.

Ennek a különben roppant igénytelen napkeleti játéknak a témáját Az Ezeregyéjszaka meséiből merítettem – egyik epizódját kerekítettem önálló mesévé. Játékstílusa az érzelmes burleszké – azé, amely egyúttal a műfajnak is kifigurázása; így azután tág teret nyújt az időszerű tréfák betoldásának, a bohókás zenei betéteknek, a rögtönzésnek.

A játék már-már kibújik a bábszínház szűkreszabott kereteiből, de alkalmasint egyszersmind fokozhatja báját és komikumát, ha a szereplők valamelyest megtartják a bábfigurák szögletességét; s ez a stilizáltság kivált jól érvényesülne a darab második felvonásában. Szabadabb légkörben talán elvész irányzatossága – hogy hosszú orrot, szamárfület mutat a zsarnokságnak; de jobb is, hogyha utoléri végzete: hogy saját értékével – vagy értéktelenségével – bukjon avagy érvényesüljön és ne maradjon amolyan családi tréfa a tréfák középeurópai beltenyészetén.

Asszonyok Gyöngye

Ez a hangjáték még az „átkosban” íródott, a BBC főhadiszállásán, valamelyik éjszakai műszak alkalmával, amikor a szerzőnek nem akaródzott a mélypince hálótermébe (a Horkolás Kútjába) leszállni

– inkább ott tengődött éjszakai magányában, a Magyar Osztály hatodik emeleti üvegkalitkáiban (köztudott, hogy majd minden írásom „ellopott időben” keletkezett s ha ezzel „a két végén egyszerre égetem a gyertyát”, megadtam az árát: betegségekben törlesztettem). Akkor még igen sokan hallgatták adásainkat a Honban; karácsonykor, húsvétkor rendszeresen adtunk ájtatos rádiójátékot az én átköltésemben – ezekből adott ki válogatást a Szent István Társulat (Görögszínpad. A középkori angol titokjátékokból mulatóba egybeszedett kisded Florilégium – Budapest 1988). A hetvenes évek végén, a budapesti angol Nagykövetség kultúrattaséjától „titkos” közvélemény-kutatást kaptunk s bizalmas adataiból kiderült, hogy hangjátékaink igen népszerűek. Ez felbátorított arra, hogy a vallás tematikáját és ünnepi dátumait odahagyva, próbálkozzunk szekuláris témájú játékokkal is. Már amúgy is volt rá precedens, évről-évre Szilveszteri Kabarét sugároztunk, amelynek műsorában Mikes György és Tábori Pál mellett jómagam is belesegítettem. Több ilyen hangjátékom született s ezek közül egy „keleti” tárgyú is – az Asszonyok Gyöngye. Bízvást állíthatom, hogy ez is igen „profi” produkció volt, magam válogattam hozzá hangkulisszát / aláfestő zenét s a rendező Tarján György volt, a második világháború előtti időkben ismert név a színházi világban – valaha még a színpadról is ismertem: ő volt a Vígszínház igazgatója és vezető színésze, robosztus megjelenése, hangja Bessenyeiével, Balázs Sámuéval vetekedett és szemmelláthatólag szörnyen élvezte, hogy újra „színészi feladatot” kapott. A hangszalag ma is megvan és a copyright-tól eltekintve, alighanem semmi akadálya nem volna, hogy a magyar rádió is műsorára tűzze.

Mangún

A Mangún keletkezéséről csak annyit, hogy régi hűséges kenyeres pajtásomtól-és társszerző munkatársamtól kaptam tetszés szerinti felhasználásra: az álomtól. Álomkezdeményből keletkezett a vers – abból pattant ki a mesetragédia (I. Lélekharangjáték, Aurora, London 1986 – 47 old.; a prózavers címe: „Ajándékpalota”).

Aminek kezdettől az álom önkényessége volt az alakítója:  mesében „történelmi hűséget” ne keressünk. Lepattant szilánkokat, kiásott cserepeket, történelmi célzásokat már annál inkább – bár ez is jobbadára a véletlen rezonancia turpissága csupán.

Az előjáték – Mangún legyilkolása – a színpadra állított „valóság”. Máskülönben az egész játék a cselekmény besűrített gombolyaga egyetlen pillanat szörnyű zárványában, ahogyan az emlékek „engrammjait” az alázuhanó memória szakadozott lepedékén szikével körülkarcolva, a halott agyáról mintegy csipesszel lefejtjük. A vészreflex életidéző viszszavillanása abban, akinek – elvesztését átélni – már csak ez az utolsó pillanata maradt.

Sem a nézőnek az, amit lát, sem a legyilkoltnak az, amit átél, nem afféle „flashback” – hanem a valóság rekapitulációja.

Nincsenek benne „előzmények” és „következmények”; ami fordul, nem a sorsfordulat tarkónsújtó villáma; ami fejlődik, nem a csigalassú kifejlet – a baljós jelek fenyegető torlása és pusztító megemelkedése. Az egész tragédia a halálpercenet pontnyi zárványában – eleje, vége, minden – mint a lepergő időben a mozzanatok nyalábba nyomorított fossziliája: a maga teljességében:  egyszerre van.

*

Mangún: a hűség abszurduma. Komikus is, de nevethetnékünk lefagy elrémülő szánkról – hiszen abszurd hűségéért életével fizet. Hűsége „szervült”; ezért nem tud megválni tőle, hogy – akár a gyík, ha leveti farkát – túladjon rajta és szégyenletes futásban keressen menedéket.

Ő csak egyet tud: rámenni; vele-pusztulni.

Igazán gyanúba veszi uralkodója? Elhiszi Tigrid rágalmát, hogy

a palota csapda csupán s míg ő ajándékpalotájában mórál, nézdelődik, tetszeleg, hadaival alárohan fejedelmi fivére, az ilkán, akivel Mangún összejátszik...?! Van ilyen rágalma Tigridnek, van ilyen sugdosódó Tigrid?!

Nem tudni.

És Mangún, következésképp a téveszméivel játszó ember tragédiája is.

A hűség zsarnoki rögeszméje annyira elúrhodik rajta, hogy lesorvasztja róla az óvatosságot, a ravaszságot, az intuíciót, a vén róka minden diplomáciai tapasztalatát. Végezetre – virusai felszaporodásával – a hűség megzavarja eszét és rábocsátja a képzelgések fúria csordáját. Akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha érzékeltetjük elméjének lassú megbomlását, az idióta rémképek bekerítő előrajzását.

Mangún: az a „Más”, aki magának ássa a vermet és addig kerülheti, amíg bele nem esik. Megrendezi beleesését. Senki nem intrikál ellene ura, Hurpagu udvarában, senki vetélytársa, különösebb gonoszakarója nincsen; „gonoszai” csak az ő képzeletében gyűlnek bandába ellene. Minél görcsösebben vagdalkozik, hogy fedezze „stratégiai visszavonulását”, annál inkább s annál hamarabb fejére idézi végzetét – „alámenését” – hogy amikor már minden kiútat eltorlaszolt és zsákutcának nyilvánított, megrekedjen saját képzelgései kelepcéjében és hűségének telhetetlen rögeszméjével falassa fel magát.

Mangún utolsó mondata a mesetragédia kulcsa: groteszk „csattanó” – bődületes kóda. A Trón „megsértésének” fikciója – a Trón „megengesztelése” azzal, amivel megsértette: ezzel a téveszme-halmozással teszi rá a koronát a túlhajtott hűség abszurdumára. Színésznek, rendezőnek az a feladata, hogy a kulcsmonológnak ezt a hihetetlen kicsengését hoszszan kitartsa s hogy a játékot is errefele áradva építse fel.

*

Amilyen körülményesnek és költségesnek bizonyulhatna látványos színrehozatala, olyan egyszerű és könnyű volna mikrofon elé vitele. (Jóformán minden változtatás nélkül – csupán az előjáték és a kardtánc-jelenet elhagyásával).

Színpadi változatában a rendezőnek a kínai ősopera stilizáltságát kéne alapulvennie a mozdulatok zártságában, a szenvedélyek operatikus felfokozottságában és a dikció „skandálós” felúsztatásában; és ha találékonysága nem hagyja cserben, Mangún – pantomim betéteivel, bohócaival, akrobatáival s egyéb lehetséges közjátékaival – egész estét betöltő mutatvány; játékideje 2 óra 20 perc.

Hangjáték változatában a Mangún monodráma – egyszereplős darab. (Mármint ha akad, aki győzi színnel – szusszal). Mindvégig minden személyt egyetlen színésznek kell megformálnia, a nőket is, hangjának olyan újszerű kezelésével és széles skálájú elváltoztatásával, amint azt a nagy angol komédiások teszik – s teszik pedig oly mesteri módra, hogy sohasem válnak nevetségessé.

Hurpagu Kagán harag-kitörésének megkomponálásánál a színész szerezze meg a tibeti szerzetesek imabőgéséről készült hangfelvételek egyikét és próbáljon abból kiindulni. Ami a hangkulisszákat illeti, a leleményes elektrónikus műhelynek kell a szerző, a dráma és a szinte emberfölöttire vállalkozó színész segítségére lennie, hogy a palota tömegjeleneteit, csődületeit, konsternációit, állatait, nomádi nekivadulásait érzékletessé tegye.

(London, Hongriuscule, 1973 november-december)

Mangún. (Eredeti címe : „Mangún a Halott”) 1973 végén íródott. Kiadatlan, bár hangjáték-változatát elkészítettük feleségemmel s meg is volt ennek az ősbemutatója mintegy 100 főnyi közönség előtt, a Hollandiai Mikes Kelemen Kör Tanulmányi Napjainak egyikén; az estről részletesen beszámolok háromkötetes önéletírásomban, amelynek, magnó-interjúival Kabdebó Lóránt ismert irodalomtörténész volt a bábája.

Míg írtam, a Mangúnhoz is, mint minden darabomhoz, színpadtervet készítettem, részben a magam „eligazítására” a jelenetezésnél, részben, hogy majd a tervezőknek némi fogalma legyen, milyen színpadképek, miféle díszletek jelentek meg a szerző képzeletében, míg darabján dolgozott. Persze a Mangúnét is, akárcsak tucatjaival a Sírónevető vagy az ötven képből álló Golghelóghi díszletterveit, egytől-egyig eldobáltam: ki győzi raktározni-számontartani vázlatait (és aki ismer, tudja, a magam scrapbook-jait nem szokásom Isteni Kinyilatkoztatásnak kijáró áhitattal kezelni-s külön „opuszként” kiadni). A rajzok a szemétkosárba vándoroltak, ma már sem időm, sem türelmem; a reménység is alaposan megcsappant, hogy színházamat a csak-magyar világot jelentő deszkákon megelevenedni lássam – és rajzoló kezem sem a régi.

 


Vissza a Keleti kulisszákba