Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Megjegyzések

Az aranypalást

A darabot 1949-ben írtam Sarkadi Imre felkérésére, aki akkor a rádiónál volt. Néhány hét múlva sűrű bocsánatkérések közepette jelentette be, hogy elvesztette több más kéziratommal egyetemben, olyannal is, amelynek nem volt másolata. Minthogy a fejében volt Budapest kocsmológiai térképe, invitált, hogy járjuk le az összes lehetséges kricsmiket, ahol elpotyogtathatta –, de tudtam, hogy ennek a kutatásnak a reggelig tartó megkedvesedésnél egyéb eredménye nem lesz és nemet mondtam. Sohasem haragudtam rá, még egy – ennél nekem sokkalta kedvesebb – kisregényem elvesztéséért sem: az alkoholszint az ő vérében ott kezdődött, ahol az enyémben végződött és tiszteltem benne, hogy annyival tökéletesebb ebben a műfajban, mely talán az ő legigazibb műformája volt.

A darabocska egyébiránt ugyancsak súlytalan mutatvány; anekdotikus magvát egy perzsa eredetű, XVI. századi arab erotológiai gyűjteményből vettem át.

Akkor, amikor az ilyesmi még nehezen hozzáférhető „ezotéria” volt, hogyan is gondolhattam volna, hogy a „Léleküdítő – Nefzávi Sejk Illatos Kertje” néhány évtized múlva nyugaton ponyvára kerül. Ma már, tucatnyi nyelvre lefordítva a „porno” kedvelőinek mindennapos tápláléka; sőt, bibliájukká fogadták azok az egyoldalú táplálkozástól skorbutos lelkek, akik mintha az ábécét is az ilyenek forgatására

– a ponyvára került Kama Szutra, a Fanny Hill, a Trimalchio Lakomája, a Johanna Papiszsza és a Léleküdítő fordítva „expurgált”, vagyis „feldúsított” kiadásainak keserves kibetűzésére tanulták volna meg. Az aranypalást nem ennek a kései, derivatív, mafla erotikának a jegyében fogant és hiba volna „porno” irányban túljátszani.

A darabocskán alighanem érződik, hogy eredetileg hangjátéknak íródott, amin édeskeveset változtattam. Hogy beválnék-e színpadon, magam sem tudom; jó rendező kezében és kabaréstílusban elbolondozva vele – töltelékszámnak, faute de mieux, a nyári uborkaszezon pódium-műsoraiban talán elmenne.

A majomház

A darabot 1954-ben írtam, a budapesti Bábszínház felkérésére. Noha fizettek némi honoráriumot, a darabot nem hozták színre – vagy mert előadásra alkalmatlannak találták, vagy mert szerzője börtönviselt volt; vagy azért, mert túlságosan merésznek ítélték, „risqué”-nek a Rákosi-rendszerrel szemben.

Ennek a különben roppant igénytelen napkeleti játéknak a témáját Az Ezeregyéjszaka meséiből merítettem – egyik epizódját kerekítettem önálló mesévé. Játékstílusa az érzelmes burleszké – azé, amely egyúttal a műfajnak is kifigurázása; így azután tág teret nyújt az időszerű tréfák betoldásának, a bohókás zenei betéteknek, a rögtönzésnek.

A játék már-már kibújik a bábszínház szűkreszabott kereteiből, de alkalmasint egyszersmind fokozhatja báját és komikumát, ha a szereplők valamelyest megtartják a bábfigurák szögletességét; s ez a stilizáltság kivált jól érvényesülne a darab második felvonásában. Szabadabb légkörben talán elvész irányzatossága – hogy hosszú orrot, szamárfület mutat a zsarnokságnak; de jobb is, hogyha utoléri végzete: hogy saját értékével – vagy értéktelenségével – bukjon avagy érvényesüljön és ne maradjon amolyan családi tréfa a tréfák középeurópai beltenyészetén.

Asszonyok Gyöngye

Ez a hangjáték még az „átkosban” íródott, a BBC főhadiszállásán, valamelyik éjszakai műszak alkalmával, amikor a szerzőnek nem akaródzott a mélypince hálótermébe (a Horkolás Kútjába) leszállni

– inkább ott tengődött éjszakai magányában, a Magyar Osztály hatodik emeleti üvegkalitkáiban (köztudott, hogy majd minden írásom „ellopott időben” keletkezett s ha ezzel „a két végén egyszerre égetem a gyertyát”, megadtam az árát: betegségekben törlesztettem). Akkor még igen sokan hallgatták adásainkat a Honban; karácsonykor, húsvétkor rendszeresen adtunk ájtatos rádiójátékot az én átköltésemben – ezekből adott ki válogatást a Szent István Társulat (Görögszínpad. A középkori angol titokjátékokból mulatóba egybeszedett kisded Florilégium – Budapest 1988). A hetvenes évek végén, a budapesti angol Nagykövetség kultúrattaséjától „titkos” közvélemény-kutatást kaptunk s bizalmas adataiból kiderült, hogy hangjátékaink igen népszerűek. Ez felbátorított arra, hogy a vallás tematikáját és ünnepi dátumait odahagyva, próbálkozzunk szekuláris témájú játékokkal is. Már amúgy is volt rá precedens, évről-évre Szilveszteri Kabarét sugároztunk, amelynek műsorában Mikes György és Tábori Pál mellett jómagam is belesegítettem. Több ilyen hangjátékom született s ezek közül egy „keleti” tárgyú is – az Asszonyok Gyöngye. Bízvást állíthatom, hogy ez is igen „profi” produkció volt, magam válogattam hozzá hangkulisszát / aláfestő zenét s a rendező Tarján György volt, a második világháború előtti időkben ismert név a színházi világban – valaha még a színpadról is ismertem: ő volt a Vígszínház igazgatója és vezető színésze, robosztus megjelenése, hangja Bessenyeiével, Balázs Sámuéval vetekedett és szemmelláthatólag szörnyen élvezte, hogy újra „színészi feladatot” kapott. A hangszalag ma is megvan és a copyright-tól eltekintve, alighanem semmi akadálya nem volna, hogy a magyar rádió is műsorára tűzze.

Mangún

A Mangún keletkezéséről csak annyit, hogy régi hűséges kenyeres pajtásomtól-és társszerző munkatársamtól kaptam tetszés szerinti felhasználásra: az álomtól. Álomkezdeményből keletkezett a vers – abból pattant ki a mesetragédia (I. Lélekharangjáték, Aurora, London 1986 – 47 old.; a prózavers címe: „Ajándékpalota”).

Aminek kezdettől az álom önkényessége volt az alakítója:  mesében „történelmi hűséget” ne keressünk. Lepattant szilánkokat, kiásott cserepeket, történelmi célzásokat már annál inkább – bár ez is jobbadára a véletlen rezonancia turpissága csupán.

Az előjáték – Mangún legyilkolása – a színpadra állított „valóság”. Máskülönben az egész játék a cselekmény besűrített gombolyaga egyetlen pillanat szörnyű zárványában, ahogyan az emlékek „engrammjait” az alázuhanó memória szakadozott lepedékén szikével körülkarcolva, a halott agyáról mintegy csipesszel lefejtjük. A vészreflex életidéző viszszavillanása abban, akinek – elvesztését átélni – már csak ez az utolsó pillanata maradt.

Sem a nézőnek az, amit lát, sem a legyilkoltnak az, amit átél, nem afféle „flashback” – hanem a valóság rekapitulációja.

Nincsenek benne „előzmények” és „következmények”; ami fordul, nem a sorsfordulat tarkónsújtó villáma; ami fejlődik, nem a csigalassú kifejlet – a baljós jelek fenyegető torlása és pusztító megemelkedése. Az egész tragédia a halálpercenet pontnyi zárványában – eleje, vége, minden – mint a lepergő időben a mozzanatok nyalábba nyomorított fossziliája: a maga teljességében:  egyszerre van.

*

Mangún: a hűség abszurduma. Komikus is, de nevethetnékünk lefagy elrémülő szánkról – hiszen abszurd hűségéért életével fizet. Hűsége „szervült”; ezért nem tud megválni tőle, hogy – akár a gyík, ha leveti farkát – túladjon rajta és szégyenletes futásban keressen menedéket.

Ő csak egyet tud: rámenni; vele-pusztulni.

Igazán gyanúba veszi uralkodója? Elhiszi Tigrid rágalmát, hogy

a palota csapda csupán s míg ő ajándékpalotájában mórál, nézdelődik, tetszeleg, hadaival alárohan fejedelmi fivére, az ilkán, akivel Mangún összejátszik...?! Van ilyen rágalma Tigridnek, van ilyen sugdosódó Tigrid?!

Nem tudni.

És Mangún, következésképp a téveszméivel játszó ember tragédiája is.

A hűség zsarnoki rögeszméje annyira elúrhodik rajta, hogy lesorvasztja róla az óvatosságot, a ravaszságot, az intuíciót, a vén róka minden diplomáciai tapasztalatát. Végezetre – virusai felszaporodásával – a hűség megzavarja eszét és rábocsátja a képzelgések fúria csordáját. Akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha érzékeltetjük elméjének lassú megbomlását, az idióta rémképek bekerítő előrajzását.

Mangún: az a „Más”, aki magának ássa a vermet és addig kerülheti, amíg bele nem esik. Megrendezi beleesését. Senki nem intrikál ellene ura, Hurpagu udvarában, senki vetélytársa, különösebb gonoszakarója nincsen; „gonoszai” csak az ő képzeletében gyűlnek bandába ellene. Minél görcsösebben vagdalkozik, hogy fedezze „stratégiai visszavonulását”, annál inkább s annál hamarabb fejére idézi végzetét – „alámenését” – hogy amikor már minden kiútat eltorlaszolt és zsákutcának nyilvánított, megrekedjen saját képzelgései kelepcéjében és hűségének telhetetlen rögeszméjével falassa fel magát.

Mangún utolsó mondata a mesetragédia kulcsa: groteszk „csattanó” – bődületes kóda. A Trón „megsértésének” fikciója – a Trón „megengesztelése” azzal, amivel megsértette: ezzel a téveszme-halmozással teszi rá a koronát a túlhajtott hűség abszurdumára. Színésznek, rendezőnek az a feladata, hogy a kulcsmonológnak ezt a hihetetlen kicsengését hoszszan kitartsa s hogy a játékot is errefele áradva építse fel.

*

Amilyen körülményesnek és költségesnek bizonyulhatna látványos színrehozatala, olyan egyszerű és könnyű volna mikrofon elé vitele. (Jóformán minden változtatás nélkül – csupán az előjáték és a kardtánc-jelenet elhagyásával).

Színpadi változatában a rendezőnek a kínai ősopera stilizáltságát kéne alapulvennie a mozdulatok zártságában, a szenvedélyek operatikus felfokozottságában és a dikció „skandálós” felúsztatásában; és ha találékonysága nem hagyja cserben, Mangún – pantomim betéteivel, bohócaival, akrobatáival s egyéb lehetséges közjátékaival – egész estét betöltő mutatvány; játékideje 2 óra 20 perc.

Hangjáték változatában a Mangún monodráma – egyszereplős darab. (Mármint ha akad, aki győzi színnel – szusszal). Mindvégig minden személyt egyetlen színésznek kell megformálnia, a nőket is, hangjának olyan újszerű kezelésével és széles skálájú elváltoztatásával, amint azt a nagy angol komédiások teszik – s teszik pedig oly mesteri módra, hogy sohasem válnak nevetségessé.

Hurpagu Kagán harag-kitörésének megkomponálásánál a színész szerezze meg a tibeti szerzetesek imabőgéséről készült hangfelvételek egyikét és próbáljon abból kiindulni. Ami a hangkulisszákat illeti, a leleményes elektrónikus műhelynek kell a szerző, a dráma és a szinte emberfölöttire vállalkozó színész segítségére lennie, hogy a palota tömegjeleneteit, csődületeit, konsternációit, állatait, nomádi nekivadulásait érzékletessé tegye.

(London, Hongriuscule, 1973 november-december)

Mangún. (Eredeti címe : „Mangún a Halott”) 1973 végén íródott. Kiadatlan, bár hangjáték-változatát elkészítettük feleségemmel s meg is volt ennek az ősbemutatója mintegy 100 főnyi közönség előtt, a Hollandiai Mikes Kelemen Kör Tanulmányi Napjainak egyikén; az estről részletesen beszámolok háromkötetes önéletírásomban, amelynek, magnó-interjúival Kabdebó Lóránt ismert irodalomtörténész volt a bábája.

Míg írtam, a Mangúnhoz is, mint minden darabomhoz, színpadtervet készítettem, részben a magam „eligazítására” a jelenetezésnél, részben, hogy majd a tervezőknek némi fogalma legyen, milyen színpadképek, miféle díszletek jelentek meg a szerző képzeletében, míg darabján dolgozott. Persze a Mangúnét is, akárcsak tucatjaival a Sírónevető vagy az ötven képből álló Golghelóghi díszletterveit, egytől-egyig eldobáltam: ki győzi raktározni-számontartani vázlatait (és aki ismer, tudja, a magam scrapbook-jait nem szokásom Isteni Kinyilatkoztatásnak kijáró áhitattal kezelni-s külön „opuszként” kiadni). A rajzok a szemétkosárba vándoroltak, ma már sem időm, sem türelmem; a reménység is alaposan megcsappant, hogy színházamat a csak-magyar világot jelentő deszkákon megelevenedni lássam – és rajzoló kezem sem a régi.

Vissza a Keleti kulisszákba