Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

Határ Győző
ASSZONYOK GYÖNGYE

napkeleti parábola

a Megváltó Istenek

könyörtelen irgalmáról
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

DRAMATIS PERSONAE

Anubaníni, szegény szíjjártó Babilonban

Zenuhabíba, a szíjjártó gyermekfelesége

1. Mesélő

2. Mesélő

Amurafel, tanácsos, a Király Jobbkeze

Burnaburiás, tanácsos, a Király Füle

Nabunazir, tanácsos, a Király Szeme

Szakhúr, papifejedelem, a Király Nyelve

Merodach-Baál, Világisten

Niszábá, Virágisten

Tiámát Tűzangyal

asszonynép az Asszonyházban

Csaló

Babilónia sokadalma

1. MESÉLŐ. Valamikor nagyon régen – (mikoron még olyan szegény ember is akadt, amilyen szegény ma már ember nem is lehet) – a káprázatos-fényességes Babilon városában élt egy szööőr-nyüüű-ségesen szegény ember, bizonyos Anubaníni nevezetű. Ez az Anubaníni, mesterségére szíjjártó, földhözragadt öntözőmívesek gyermeke volt, annak is a tizenharmadik és az utolsó, aki bezárta anyja méhét. Vásárról-vásárra koldulva járt és úgy sodródott el a messzi Lullubu tartományból a tündöklő Babilonba, szépséges gyermekfeleségével, akinek Zenuhabíba volt a neve.

2. MESÉLŐ. A párocska a városfalakon kívül lakott egy sárviskóban s abból tengette életét, amit a kapukban haddal lebzselő feslett fehérnép meg a Jó Rablók Kapitánya a küszöbre vetett. Anubaníni és Zenuhabíba –

1. MESÉLŐ. Anubaníni és Zenuhabíba!

2. MESÉLŐ. A világ legnyomorúltabb emberpárja volt s olyan hóttszegény, hogy a szíjjártót meg a feleségét a város nevezetességei közt tartották számon; mi több, a legenda szerint –

1. MESÉLŐ. – a legenda szerint egy ravasz babiloni aranyhajcsár meggazdagodott rajtuk azzal, hogy – tudtukon kívül – titokban, pénzért mutogatta őket, minden egyes alkalommal feltéve egész vagyonát egy sikulus ellenében, ha valaki náluk szegényebb emberpárt mutat neki széles e Babilóniában.

2. MESÉLŐ. Anubaníni tizenkét bátyja Lullububan taposta a vízikereket egy nagyúrnál s vaksi-vén szüléi már ahhoz is öregecskék voltak, hogy bóbiskolás nélkül őrizzék a kerékvető követ; így hát otthonról nem volt mit remélniük s oly régen elpártolt tőlük a szerencse istenasszonya, hogy immár nem szánta, de haragudott, valahányszor a szeme elé került e páriák imája...–

1. MESÉLŐ. Már megtagadta tőlük olaját az olajkáros, vizét a lajtos, bőrét a cserzővarga, és végezetre az olyan vendéget is nagy tisztelettel üdvözölték, ha panaszosan a perzselő szelű babilóniai éjszakában a putri előtt bebocsáttatásért felvonított – mint a róka meg a pusztai hiéna. Már bizony az éhhalál küszöbén állott ez a szegény szíjjártó meg ifjú felesége. Zenuhabíba így zokogott:

ZENUHABÍBA. Jaj nékünk! Mit vétettünk a nagyságos úristeneknek, hogy ilyen fiatalon kell éhenpusztulnunk?! Miért is teremtettek ilyen nyomorultnak, vagy ha már teremtettek, miért nem adtak tányérkát, tányérkába leveskét, abba meg beleaprítanivalót... miért, miért, a nagyságos úristenek?! 

2. MESÉLŐ. A szegény szíjjártó zokogó életepárjára pillantott és mogorván így sóhajtott fel:

Anubaníni. Haj-baj, bizony-bizony. Meglátogattak bennünket azok a nagyon-jó, nagyon-felséges istenek...!

1. MESÉLŐ. A gyermek Zenuhabíbának úgy hullott a könnye, mint a záporeső s már nemcsak a zsebkendője volt csuromkönny, de még a szoknyája-csipkeszegélye is.

2. MESÉLŐ. – Anubaníni csak nézi-nézi, dülled-mered a szeme és majd kiesik a csudálkozástól, hallga csak, hallga: ahova hullnak-hulldogálnak, nagyot koppannak a könnyek a padlón, elkoppannak, elgurulnak. A szegény szíjjártó felemeli – hát uramfia, látja ám, hogy igazgyönggyé változott az asszonyi könnyek minden cseppje.

1. MESÉLŐ. Hüppögő ifjú felesége zavarodottan nézett rá s elgondolhatni, hogy csak annál sűrűbben hullajtotta könnyét, mivel azt hitte, a szíjjártó az éhségtől már az eszét vesztette...

ZENUHABÍBA. Mit ámulsz-bámulsz, édes férjem, te szegény?!

ANUBANÍNI. Bizony hogy nem vagyok többé szegény! Ehol-e: csupa színigazgyöngy, olyan igaz, mint hogy itt zörgetem tarsolyomban: csak győzzem összeszeddegélni s mind csak potyogtatom, ahol-e!...

1. MESÉLŐ. Azzal felmutatott egy marék gyöngyöt s igen bohókásan kacagott rajta.

2. MESÉLŐ. Hát amint a marék gyöngy pergését-csillámolását látta, a menyecskének is elmúlott a sírhatnékja; arcocskája kigömbölyödött és azt kiáltotta:

ZENUHABÍBA. Akkor hát ma veszel nekem a virágvásáron egy tulipánt!

1. MESÉLŐ. Minek hallatára Anubaníni elkomorodott és oly méltóságteljes képet vágott, amint az csak egy szegény szíjjártótól telhet:

ANUBANÍNI. Tulipánt a virágvásáron?! Ne inkább kukoricamálét elsőbbet...?

Zenuhabíba nekividámodik. Málét hát, de még mézet is belé!... Hát a mákos-mazsolás cipó, hozzá?! Hiszen azért a marék gyöngyért nem hogy egy kötényrevaló cipót, de egész boltját odaborítja a pék elibéd!... Magam meg szaladok ízibe pékhez-rőfösékhez, zsibárushoz-árendáshoz, tímárhoz-vargához s a madárpiacon megkeresem a legszebb galambpecsenyének valót, hogy hóttra ne együk magunkat ebben a mi nagy gazdagságunkban. Adssza egy marékkal, édes férjem, Anubaníni, Asszonyok Gyöngyéből adssza egy marékravalót!...

1. MESÉLŐ. Odaadta a szíjjártó a marék igazgyöngyöt s míg a menyecske odajárt, gondolatokba mélyedt – már amilyen gondolatok egy szegény szíjjártónak dukálnak...

Anubaníni morfondíroz. Hm... Hogy volna, ha ezt a sárviskót leronttatnám s a helyébe palotát – mit is mondok, palotát, azt is lerontatnám s annak a helyébe nem is egy, hanem tizenegy várkastélyt emeltetnék: minden áldott este az utolsó percben dönteném el nagy kényeskedve, hogy melyikben volna elhálhatnékom... Hm! – – –

2. MESÉLŐ. Nemsokára az ifjú Zenuhabíba meghozta a puttonyravaló elemózsiát, a kalitkában a galambpecsenyének valót, zsákmányát lerakta a földre, mely a szegény emberpárnak egyúttal asztala volt; de mielőtt felkötötte volna kötényét, huncut-nevetősen s valamit a háta mögött rejtegetve – így szólt:

ZENUHABÍBA. Mit gondolsz, mit hoztam a virágvásárról?

ANUBANÍNI. Ugyan mit hozhattál volna, hacsak nem valami haszontalanságot – – –

ZENUHABÍBA. Ezt a gyönyörű tulipánt!

ANUBANÍNI. Illő ez, nem szégyelled magad, még a csorba tükör előtt illegeted, még a hajadba is tűzöd?! Mert mindig azokon az átkozott tulipánokon jártatod az eszed –

ZENUHABÍBA. Hát?! Nem tetszem..?!

ANUBANÍNI. Kellett is, haszontalanságra herdálni a drága kincset...!

1. MESÉLŐ. gy morgolódott bosszúsan Anubaníni és felszította a tüzet. Hamarosan elkészült a galambpecsenye s rögvest nekiestek; az asszonyka nagy vidáman és egyenként becézve minden falatot.

ZENUHABÍBA. Haha! Turbékoljatok csak, gilicéim, a hasikámban, szebben már nem is turbékolhatnátok!...

2. MESÉLŐ. A szíjjártó nagyokat mélázott, nagyokat nyelt és már a finom mákos-mazsolás kalácsnál tartott, azt eddegélte nagy komoran –, de mintha egy gondolata elmetélte volna étvágyát. Amikor a szerencse-csontocska eltördelésére került a dolog, az ember úgy tett, mintha nem venné észre az asszonyka szerelmetes ingerkedését; bekattantotta bicskáját és így szólt:

ANUBANÍNI. Ez is megvolt. No most sírjál.

Zenuhabíba elbámul. Sírjak? Hát ugyan már miért sírnék, édes férjem, amikor úgy belaktam, mint a duda?!

ANUBANÍNI. Ne feleselj, asszony; hanem sírjál.

ZENUHABÍBA. Elmúlott a sírhatnékom: megvígasztalódtam.

ANUBANÍNI. Ríjál, ha mondom!

ZENUHABÍBA. Hogyan sírhatnék, hiszen olyan-de-olyan nevetős kedvemben vagyok!

ANUBANÍNI. Azt adják meg a nagyon jó istenek!

ZENUHABÍBA.Mit, hogy nevessek?! Azt már megadták! Haha!

ANUBANÍNI. Ne bújj hozzám, ne hízelkedjél!

ZENUHABÍBA. Miért vagy ilyen goromba Zenuhabíbádhoz, édes férjem?! Hát már a válladra se boruljak? Ellöksz?!

ANUBANÍNI. Sírjál, mordízomadta!

ZENUHABÍBA. De mikor nincs rá okom!

ANUBANÍNI. Ha másért nem, a tulipánért!

ZENUHABÍBA. Eztán nem múlik el nap, hogyne hoznál, ugye szerelmetes férjem, hozol a szép szíjjártónénak tulipántot?

ANUBANÍNI. Hozom bizony, hozom a tulipántot, ne félj. De sírásrívás az ára – – –

ZENUHABÍBA. Még hogy sírás-rívás? Ember! Eszednél vagy-e?!

ANUBANÍNI. Hallod-e, házam pazarlója, ez nem tréfadolog. Ihol van, látod-e: ez a szememfénye, ez a vadonatúj –

Zenuhabíba elszörnyedve. Az alligátorkorbács!

ANUBANÍNI. Alligátorbika bőréből magam hasítottam. Ha ezt az alligátor-korbácsot a liliom-vállad fölött megsuhogtatom, akkor se...?!

ZENUHABÍBA. Anubanini! Édes férjem: félek tőled!

ANUBANÍNI. Ha rajtad próbálom ki, amilyen jól-csapó keményre cserzett vadonatúj, megforgatom a fejem fölött és végigvágok rajtad, hogy sírjál: akkor se...?! A szíjjártó korbácsolni kezdi; a menyecske jajveszékel.

ZENUHABÍBA. Jaj! Jaj! Mért versz, mért versz, édes férjem?! Hiszen gazdagok vagyunk!

ANUBANÍNI. Az én szívemet ugyan meg nem indítod, hiába minden! Térdre rogysz, levágódsz elébem, lábam után kapkodsz, visongatsz-nyarvákolsz, komédiázol! Ontod-e könnyeidet, ahogy én szeretném: szépszerével! Sírsz-e már?!...

ZENUHABÍBA. Mit vétettem?! Jaj! Jaj! Mért versz, mért versz, én édesem?! Hiszen gazdagok vagyunk, hogy ennél gazdagabbak nem is lehetünk, minek is lennénk...?! Miért?!...

Anubaníni magánkívül üvöltöz. Csak!... Azért! Hogy még gazdagabbak legyünk!

ZENUHABÍBA. Ne bánts! Mindent megteszek! Ne! Ne! Ne bánts!

ANUBANÍNI. Még ne is bántsalak?! Te, te pazér! Tulipán kell neked? Minden napra, tulipán?! Már mindjárt neked hajtson Babilónia minden tulipánja?! Házam fecsérlője te, te felesleges száj!... –

1. MESÉLŐ. Így ordítozott Anubaníni össze-vissza; azzal kikapta az asszony hajából a tulipánt, földhözvágta és rátiport.

Távoli dörgés-dördüldözés – baljós robaj.

2. MESÉLŐ. Tulipánja pusztulása láttán keservesen eleredt Zenuhabíba könnye. Gyöngyös csillogással, peregve-koppanva hullott a padlóra mind, hogy Anubaníni alig győzte összeszedni. Aznap egész éjszaka verte asszonyát a megdühödött szíjjártó s oly gonoszul ordítozott, hogy az arralátogató sakálok riadtan menekültek a viskó környékéről... –

1. MESÉLŐ. ...szomorú élet köszöntött a gazdag szíjjártónéra. A világ előtt eltagadta-titkolta bánatát s hátának égő hurkáit csipkével, bimborral, bársonnyal takarta; de ha leszállt az est, azt sem tudta, melyik egérlyukba bújjék s milyen kicsire húzza magát – – –

Anubaníni korbácsát csattogtatva ordibál. „Tulipántot”, mi-iií?! „Mikor hozol nekem tulipántot”, mi-iií?! Várj csak, várj, majd mindjárt lesz neked, hogy ahova nézel, tulipánt káprázol! –

ZENUHABÍBA. Ne gúnyolj, ne gyötörj! Jaj! Jaj! Hát hány veréssel kell és hányszor, lakolnom azért az egyszál tulipánért...?!

1. MESÉLŐ. Hanem a szíjjártók nábobjának semmi sem volt elég. Úgy lett, amint elképzelte: palota helyén tizenegy várkastélyt emeltetett; aranyhintót tartott, színarany a lószerszáma, gyémánt a seszeriseszáma – akarom mondani: gyémántszőrű paripája, tűztopáz a zabolája (mert mindenével úgy volt, hogy seszeriseszáma, hiszen tengerijével kincset lehetett volna rekeszteni); de kamarájában hiába állt zsákszámra a gyöngy, hiába vájkált könyékig az igazgyönggyel teli kádakban, sose tellett mindenre, amire vágyott, mert sose volt úgy, hogy egy icipicivel többre ne vágyott volna és ez az icipici volt az aszszony veszte. Ha Babilon tornyában az éjfelet elütötte, előrontott termeiből, hétágú alligátorkorbácsát rázva ráuszult Zenuhabíbára és elbődült:

Anubaníni elcsördíti korbácsát. A kád fölé hajolni, de lássam is már! Mi az, még mindig száraz a szemed, haszontalan fehércselédje?!

ZENUHABÍBA. Minden könnyem elszáradott. Irgalmazz, kegyelmezz, Anubaníni, édes férjem s bocsáss el szegénységben!...

ANUBANÍNI. „Elszáradott”?! Ha! Majd én meglelem a módját, hogy az a kőszikla szíved meglágyuljon és a könnyed is megeredjen. Meglelem a módját, sose félj s majd adok én neked minden-napra-tulipántot... –

ZENUHABÍBA. S azzal nem törődöl, hogy a szívem megreped?

ANUBANÍNI. Ne szaporítsam a szót, te céda-cemende! Bezzeg elcifrálkodni, tulipánra herdálni a drága pénzt, azt tudnád, amíg ki nem rángatom mindenszál hajadat, hogy ne legyen mibe tűzzed... –

ZENUHABÍBA. Szánom-bánom azt az egy szál tulipánt is, amit vétettem: kitelnék belőle Babilónia minden tulipántos kertje, amennyit vezekeltem érte...

ANUBANÍNI. Lárifári! Ríni, de tüstént, sírni-ríni, ha mondom, mert azt a tulipánt már nem csinálod vissza! Hiába csúszol a porban, hiába ölelgeted a lábom, addig innen el nem mozdulsz, amíg ez a kád nem lesz színültig teli színigazgyöngygyel.

1. MESÉLŐ. Azzal megsuholta az alligátorkorbácsot s ütötte-verte asszonyát, ahol érte, mind sűrűbben, mind bőszültebben – mintha csak megérezte volna, hogy már nem sokáig verheti; mert a boldogtalant elemésztette a bánat s egy szép napon a gonosz Anubaníni azon vette magát észre, hogy majd beleszakad a korbácsolásba, ám a boldogtalan teremtés többé nem mozdul. Elfelejtettem mondani, hogy a szíjjártó ekkor már király volt. Hogy fennhéjázásból-e, vagy azért, hogy túljárjon a saját szíjjártó eszén, nem firtatom: királynéját bebalzsamoztatta, a balzsamozókat leölette, a gyilkosokat megfojtatta s a fojtókat messzi háborúba küldte a biztos halál elé –, hogy ilyenformán megtévessze a lelket s zavarodottságában Zenuhabíba árnya ne találjon hozzá átkaival.

2. MESÉLŐ. De amilyen álnokul szerezte királyságát, kétszer olyan álnokul tartotta meg. Tizenkét bátyját – minekelőtte megtudhatták volna, hogy öccsük lett a király – fővárosába csalta s a palota árkába dobatta; öreg szüléit Lullububan – hogy hiába ne várják vissza csemetéiket – levágatta. Kiáltók jártak szerte Babilonban, hangos szóval hirdetve a király jóságát, amiért írmagját is kiirtotta a trónkövetelőknek s megmentette a birodalmat a pártütéstől. A papok hálaáldozatot mutattak be Merodach-Baálnak s lullubui Anubaníni nagykirály a tartományok üdvözlő követeit ot tartotta palotájában és életfogytiglani lakomázásra ítélte. Ám a vesztegetések, az orgyilkosságok a trónjához vezető hosszú úton, martalóchadak jóltartása, fegyverkovácsok tejben-vajban fürösztése bizony-bizony: egyet felemésztettek kerek száz kincseskádjából a királynak s már csak kilencvenkilenc maradt; márpedig minden király tudja, hogy a kincseskád úgy szép, ha kerek szám.

1. MESÉLŐ. Mind újabb meg újabb királyasszonyokat hurcoltatott palotájába. Örömmámorban úszva vonultak a fényes Aszszonyházba; de jókedvük nem tartott sokáig; mert amikor Babilon tornyában éjfelet ütött az óra, a szerelmetes királyi ölelés helyett a dühödött szíjjártó sújtó erejével ismerkedtek meg s már csattogott is hátukon az alligátorkorbács; és a nagyúr rájukrivalkodott:

ANUBANÍNI. Sírjál!

Lecsattanó korbács, vészjósló robajlás – asszonyi jajveszékelés.

2. MESÉLŐ. De bárhogy patakzott az új asszony könnye, a szíjjártó többé nem bukkant olyan szelíd, igazgyöngy-termő szempárra, amilyen Zenuhabíba hűséges szeme-párja volt.

1. MESÉLŐ. Egyszer azt álmodta, a sárviskóban tengődik megint, alig lát az éhségtől, majd eleped a szomjúságtól, ajtaját köpdösi-rugdossa a tímár, az árendás, a lajtos, az olajkáros; Zenuhabíba pedig testével állja el a nyílást és szemrehányó tekintetét urára vetve, egyre kérdezgeti:

Zenuhabíba szellemhangon... Mikor hozol nekem egy szál tulipántot? – – –

1. MESÉLŐ. Másnap, amikor a temérdek palotában minden elcsendesült és a fáklyákat is eloltották, nagy titokban a király egy fátyolos szövétnekkel felkerekedett hálóházából és átosont a kincsesház sírtornyába, hol bebalzsamozott feleségét őrízte volt.

2. MESÉLŐ. Zenuhabíba ott hevert a kőravatalon, üveg-tekintetét a boltozatra vetve, fejénél két hosszúra-mártott gyertya lángadozott baljós lobogással. A király körülkémlelt, lekoppantotta a gyertyákat és alligátorkorbácsát suhogtatva, felhágott a talpazatra. S azzal, mentől iszonyúbb káromkodások közepette, visszaváltozott kapzsi szíjjártóvá:

Anubaníni fujtatva-sziszegve. Ríjjál! Ríjjál, mert minden isten az atyám, hogy haló porodban sem lesz nyugovásod a Hétágútól!...

2. MESÉLŐ. És lesújtott vele és ólmaival csépelni kezdte a holtat. De Zenuhabíba nem rítt...

1. MESÉLŐ. Történetesen épp arra bolyongott egy álmatlan dajka; feltűnt neki a hirtelen setétség a sírtoronyban, és hétoszlop-hét-rács mögül, ez a dajka, megleste a királyt másnap már Babilonban városszerte rebesgették, hogy a fejedelem a királynét még holtában is korbácsolja.

2. MESÉLŐ. Meghozták a hírét a nép felzúdulásának a hajdúk és a király igen megszeppent. Tanácsba szólította főembereit. Irdatlan asztal közepére teli réztenger igazgyöngyöt tétetett és mellévetette a csupavér alligátorkorbácsot. És rájukförmedett:

ANUBANÍNI. Lehet-é gonoszsággal vádolni trónján a királyt? Vén Amurafel, Öntözőgátak Bérlője: te válaszolj mindőtök helyett!

Amurafel. Vessen vámot a jóságra a király, cserébe, hogy a jókra kiárasztja dicsőségét.

ANUBANÍNI. Köszönöm, köszönöm! S jutalmul megengedem, hogy ki-ki merítsen a réztengerből, amennyi gyöngyöt csak markolni tud...

1. MESÉLŐ. Azt láttátok volna, hogyan ágaskodnak-gebeszkednek az irdatlan asztal temérdek közepére – ám sehogyan sem értek el a réztengerig. Abban a szempercenetben Anubaníni intésére a varázsasztal – mert elfelejtettem mondani, hogy Anubaníni akkor már gonosz varázsló is volt – a varázsasztal odafogta a sok nyujtakozó jobbot és kínpaddá változott.

A tanácsosok sivalkodása felverte a palotát –

Tanácsosok. Jáj-váj!

ANUBANÍNI. Nincs szükségünk törpe lelkekre, kik íly kevéssel beérik...!

1. MESÉLŐ. Így háborgott a király, és csuklóból lecsapatta jobbjukat. Csak Vén Amurafel nem nyúlt a gyöngy után; hanem egész idő alatt talizmánjával játszadozott. A király meghagyta jobbkezét és kinevezte a Király Jobbkezének.

2. MESÉLŐ. Új tanácsosok seregeltek a réztenger asztala köré, és a király azokra is ráförmedett:

ANUBANÍNI. Lehet-é gonoszsággal vádolni trónján a királyt? Agg Burnaburiás, oly sok államművészeti munka szerzője: te válaszolj mindőtök helyett!

Buranburiás. Tiporja ki az olyanból a lelket, ám hagyja meg életét a király, hogy lelketlenné legyen.

ANUBANÍNI. Köszönöm, köszönöm! S jutalmul megengedem, hogy ki-kimerítsen a gyöngyből, amennyit csak markolni tud.

2. MESÉLŐ. Már addigra meghallotta mind a póruljártak sivalkodását s nem mozdult, sőt inkább messzehőkölt a réztengertől – azaz csak hőkölt volna; mert Anubaníni intésére a varázsasztal odafogta mindnek a szakállát és kínpaddá változott.

A főemberek jajveszékelése betöltötte az eget –

Tanácsosok. Au! Vau!

ANUBANÍNI. Nincs szükségünk e nagyralátókra, akik a fejedelem ajándékával nem érik be...!

1. MESÉLŐ. Így háborgott a király és levágatta szakállukat-fülüket. Csupán az agg Burnaburiás nem hőkölt, hanem egész idő alatt a fülét betakarva, szakállát szorongatta. A király meghagyta szakállát és kinevezte a Király Fülének.

2. MESÉLŐ. Újabb főemberek seregeltek a réztenger asztala köré.

ANUBANÍNI. Lehet-é gonoszsággal vádolni trónján a királyt? Bölcs Nabunazír, te szólj mindőtök helyett!

Nabunazir. Szólítsa hadba a zúgolódót a király s akkor majd visszasírja az áldatlan béke sanyarúságát.

2. MESÉLŐ. Így Nabunazír, a Simanyelvű, ki még sok királyt akart megérni – amilyen hosszúéletűek a kígyók...

ANUBANÍNI. Köszönöm, köszönöm! S jutalmul megengedem, hogy ki-ki merítsen a réztengerből, amennyi gyöngyöt csak markolni tud...

1. MESÉLŐ. Ám addigra hallhatták társaik sivalkodását-veszékelését: nosza köntöséből ki-ki elékapta aranyos tüszőjét s versengve töltögette gyöngyeit-mindenét a réztengerbe, amije volt. Abban a szempercenetben Anubaníni intésére a varázsasztal elkapta a főemberek torkát és – vérpaddá változott. A főemberek visítása mérföldekre elhallatszott –

Tanácsosok. Ujujujujj!

ANUBANÍNI. Nincs szükségünk ez alamizsnálkodókra, akik elorozzák a király harácsát...!

1. MESÉLŐ. Így háborgott a fejedelem. Szemüket kiszúratta, fejüket leborotváltatta, mint a rabszolgának és úgy csapatta le; csupán az egy Nabunazir fejét és szemevilágát hagyta meg, aki egész idő alatt szemére tapasztott kézzel ült és nem mozdult: őt megtette a Király Szemének.

2. MESÉLŐ. Ezután vámot vetett a jóságra, míglen drágább jószág lőn a gonoszságnál –

1. MESÉLŐ. – a lelkét tiporta az irhája-féltőnek, míglen Babilóniában lábrakapott a lelketlenség –

2. MESÉLŐ. – hadbaszólította a zúgolódót, míglen visszasírta vackának háborítatlan nyomorúságát... Ám Anubaníni királynak ekkor sem volt nyugovása.

1. MESÉLŐ. Egy éjjelen különös álmot látott. Keselyű szárnyú, tűzláng tekintetű, szomorú angyal állott előtte s oly földöntúli lény, kinek sárkányfarkán, bikatestén s orcája nemes vonásain menten megismerszik, hogy a halhatatlanok közül való. A tűzangyal megrebbentette szárnyát és így szólt:

Tiámát tűzangyal. Fejed felől addig el nem hárítod a romlást s jaj néked Anubaníni, amíg egy asszony a szánalom könnyét nem ontja érted.

1. MESÉLŐ. Keselyű szárnyának irtózatos suholására a szíjjártó annyira megrémült, hogy felkiáltott:

ANUBANÍNI. Ha! Ki vagy, te tűzláng tekintetű, te keselyű szárnyú nagyangyal: ki vagy?!

2. MESÉLŐ. Tulajdon kiáltására, verítékben fürödve ébredt fel és még akkor is érezni vélte a szárnysuhogást –

Tiámát a túlvilág fenséges maggasságaiból. Addig el nem hárítod a romlást... Egy asszony... Amíg szánalom könnyét nem ontja érted... Anubaníni! – – – Anubaníni – – –

1. MESÉLŐ. Tüstént felserkent aranyos nyoszolyájáról és ágyasházába ment. Rugdalva-rángatva szedte elő asszonyait s egyik a másik után, ott reszketett a szíjjártó könyörtelen korbácsa előtt.

2. MESÉLŐ. Anubaníni meg ráemelte a hétágú alligátorkorbácsot s rettentő hangon elbődült. Rémült asszonyi zsivaj.

Anubaníni ... Szánj! Panaszos hangok, riadalom az asszonyházban... Szánj, ha mondom! Asszonyi hangok: esdeklés, tiltakozás... Szánjatok, de tüstént, mert lesz mindjárt olyan haddelhadd, hogy magam is megszánlak benneteket! A lecsapó korbács csattogása; jajongás, veszékelés.

Asszonyok. Légy átkozott! Légy átkozott! – – –

1. MESÉLŐ. Az asszonyház szívszaggató jajgatását a nép is meghallotta s néma haraggal gyűlni-gyülekezni kezdett a palota körül – egész Babilon.

2. MESÉLŐ. A palotájába rekedt király sebtében bezárkózott főembereivel a réztenger asztala körül, elmondta álmát a keselyű szárnyú, tűzláng tekintetű angyalról s azt is, amit az angyal mondott.

ANUBANÍNI. Aki álmát megfejti, azzal a király nagy tisztességet tészen! Szakhúr papifejedelem, te szólj mindőtök helyett!

Szakhúr. Addig nem ül trónján bizton a király, míg minden ő dolgában a népet cinkossá nem teszi.

2. MESÉLŐ. Így Szakhúr – egy matuzsálemi korú jós, aki még sok király álmát szerette volna megfejteni.

ANUBANÍNI. Köszönöm, köszönöm! S jutalmul megengedem, hogy ki-ki merítsen a gyöngyből, amennyit csak markolni tud.

2. MESÉLŐ. Ám addigra okultak társaik vesztéből s ugyan vett is mind a tenger gyöngyből illendőképp, de csak egyet-egyet.

1. MESÉLŐ. Anubaníni látta, mikor összevillant a sok főember szeme, hogy ilyen ravaszul túljártak a varázsasztal eszén és igen megszeppent –

2. MESÉLŐ. – olyannyira megszeppent, hogy a palota kapuján kilépőkre rászánt egy-egy surranó nyílvesszőt, egy zsákot s egy-egy követ benne az egy-követ-fújóknak – s azzal a felvonóhídról hosszú víziútra bocsátotta tanácsosait. Csupán az egy Szakhúrnak kegyelmezett – ímígyen becsülve benne a főkolompost! – s nemcsak életét kímélte meg, de nagy tisztességet tett vele s kinevezte a Király Nyelvének.

1. MESÉLŐ. Tetszett a jóspap beszéde Anubaníni királynak s nyomban hozzálátott, hogy mind ő gonoszságában cinkosává tegye széles e Babilont.

ANUBANÍNI. Szakhúr! Király Nyelve! Állj elé! Kinevezünk Hazugságügyi Miniszterünknek és elrendeljük, hogy eztán minden hazugság tartassék az igazság fiókozataiban.

2. MESÉLŐ. Azontúl nem volt az ember ígéjének olyan fiókozata, amelyben ne a hazugság zsibogott volna Babilonban.

ANUBANÍNI. Nabunazír! Király Szeme! Állj elé! Kinevezünk Győzelemügyi Miniszterünknek: úgyan tedd a dolgod, hogy javunkra váljék!

1. MESÉLŐ. Elgondolhatni, mi volt a dolga. Valahol csak a király hadait vereség érte, a Király Szeme rávetette szemét a vérestalpú hírmondóra s a talpából kiolvasta a győzelmet; nem is ültek még annyi diadalünnepet Babilonban.

ANUBANÍNI. Burnaburiás! Király Füle! Állj elé! Kinevezünk harácsügyi Miniszterünknek: úgyan tedd a dolgod... –

2. MESÉLŐ. Amiről a Király Füle csak félfüllel hallott, az mindjárt a Király Jószága lett; volt is annyi jószága a királynak, hogy kétfele állt a füle tőle.

ANUBANÍNI. Amurafel! Király Jobbkeze! Állj elé! Kinevezünk Gonoszságügyi Miniszterünknek! S úgyan tedd a dolgod.

1. MESÉLŐ. Jobbra már nem is bízhatta volna a nép jólétét – hogy érezzék a Király Jobbja Kezének Súlyát.

2. MESÉLŐ. Ezzel bocsátotta útjára Szemét, Fülét, Jobbját, Nyelvét és minden miniszterét a király; s azok elárasztották gonosznál-gonoszabb rendeletekkel Babilóniát.

1. MESÉLŐ. Amurafel elcsapatott minden bakót.

Amurafel. Nincs többé állami ítéletvégrehajtó! Bevezetem az általános hóhérkötelezettséget!

1. MESÉLŐ. – mindenki minden esztendőben egy napig köteles volt ingyen hóhérkodni; aki megtagadta vagy elszökött, azon mások gyakorolták a mesterséget. Ekkor mondották országszerte, hogy Babilóniában mindenki hóhér és mindenki lóg a szomszéd kötelén.

2. MESÉLŐ. Nabunazir érdemrendet alapított a haramiaságra.

Nabunazir. Haramia-érdemrendet! A mentől magasabb hivatalokat eztán csupán a minél nagyobb haramiák kaphatják meg!

2. MESÉLŐ. A Kiérdemesült Himpellérek – ilyenekből kerültek ki a főminiszterek; ezek még a hátukon – még a könyökükön is fényes medáliát viseltek: mert noha ott jött ki a könyökükön, tartották a Régi Gárda cinkos haramiaságát, minden tisztségükben megbecsülték magukat és tartották a bitangságot.

1. MESÉLŐ. Burnaburiás szabad rablást hirdetett.

Burnaburiás. Imhol menlevelet adok a nemes rablónak, a harács harmadjáért!

1. MESÉLŐ. Új rabszolgapiacot nyittatott, hol mindenki mindenkit árulhatott az erősebb jogán, csupán rá kellett mutatnia s lekiáltania: „itt a vad, itt szalad – egy a síkulus, egy a rab!” Azután vagy a bajbajutott váltotta meg magát rabságából egy sikulusért, vagy új gazdája fizette ki az árát.

2. MESÉLŐ. Bevezették az „álorcás poroszlók” intézményét. A poroszlók valamennyien a Király Álorcáját viselték, mely vonásaiban a megszólalásig hasonlított a szíjjártóra. Kegyes legendák keltek szárnyra a „jó uralkodóról”, ki álruhában elvegyülve, az egyszerű néppel beszédbe elegyedik. Sohasem tudhatta a babiloni, poroszlóval-e s vajon nem magával a fejedelemmel beszél: bízott jó csillagában és lélekszakadva árulta be barátait, atyafiságát, remélve, hogy tetszésre lel a „királynál”.

1. MESÉLŐ. Szakhúr, papifejedelem ledöntette a felséges és világteremtő Merodach-Baál szobrát az istenség házában és a szent tűz fölé Utukkulimnu Főördög bálványát plántálta, egy ocsmány lókoponya képében, mely nevezteték a Gonoszság Csontjának.

Szakhúr. Hódoljatok a Gonoszság Csontjának! Hódolj, Babilónia!

1. MESÉLŐ. Egész Babilonnak el kellett vonulnia e fertelmestes faragott kép előtt s porig alázkodnia, hangos szóval kiáltva.

Babilónia. Mentől dícséretesb, szépséges Gonosz-Csont, ki lepipáltad Merodach-Baált!...

2. MESÉLŐ. Ám Anubaníni királynak mind nem volt elég s megemlékezett álmáról, hogy elhárítsa feje felől a romlást. Királyi rendeletet bocsátott ki és megparancsolta, hogy minden babiloni férfi éjfélkor korbácsolja meg asszonyát, e szókkal:

Anubanini. Szánd a királyt!

2. MESÉLŐ. Ezerszámra korbácsolták akkoriban az asszonyokat és a babiloni éjszakák hangosak voltak a keserű rivalkodástól:

Asszonynép. Legyen átkozott!

1. MESÉLŐ. De mert még mindig volt olyan bűne a királynak, amiben nem tette cinkosává a jó babilóniaiakat, elrendelte az elholt hitvesek „beszentelését” – így nevezték a szertartást, amely az asszony tetemének megkorbácsolásából állott s jaj volt annak a férjnek, aki beszenteletlenül temette feleségét: már nem is a palota hajdúi – az asszonyok árulták be vagy tépték szét, irígységükben; míg végezetre a népben megzavarodott az ösztönnek barma és hitnek angyala –

2. MESÉLŐ. – már akadtak önkéntes „sírkorbácsolók”, akik ott korbácsolták a temetőkben a földet inukszakadtáig – és csalók, akik egy-egy hamisgyöngyöt csempésztek a friss halott szemére, hogy az örömhírrel a király udvarlására siessenek –

Csaló. Felséges Úr! Nagyuram! Kegyes nőm holtában szánta a királyt! Itt van! Ihol van: íme a gyöngy – – –

1. MESÉLŐ. De Anubaníninek ennyi sem volt elég, rívafakadt keserves dühében, hogy mit eszeljen ki még; míglen utoljára elpusztíttatott széles e Babilóniában minden tulipánt; és a tulipánok feljelentőit, de még a nyomravezetőt is – gazdagon megjutalmazta – – –

Fenséges zene sejtelmes feláradása.

2. MESÉLŐ. Merodach-Beál világisten még a szemöldökét sem rebbentette, amikor bálványát Szakhur papjai letaszították. Ám látván Niszábá a Tulipánok Vérfürdőjét, előlépett az istenek szép gyülekezetéből; és a virágisten a világistennek bepanaszolta Anubanínit, a Tulipánölőt.

Niszábá. A Tulipánok Vérfürdője! Meddig tűrjük ezt mi, Megváltó Örökkévalók?! Tekints le a Mennyég Temérdek Magasáról, Merodach-Baál!...

1. MESÉLŐ. Megismervén a Tulipánirtó garázdálkodását a teremtett Föld kertjében s látva az istenek felzúdulását templomaik gyalázatán, felgerjedett Merodach-Baál haragja és a világisten felengedte haragját.

M.-Baál visszhanggal. Tiámát! Tűzláng Tekintetű, Keselyű Szárnyú! Nagyangyal! Állj elé!

Tiámát. Uram!...

M.-Baál. Felindulsz! Alámégy a gonosz szíjjártó megbüntetésére és elemészted a Tulipánölőt – – –

Hosszantartó, fenyegető zenei vihar; lassan alábbhagy és elül.

1. MESÉLŐ. Tiámát valamikor maga is jóisten volt, de fellázadt Merodach-Baál ellen. Büntetésül azóta Gibbil tűzördög szolgálatában raboskodott, mint a Háború Angyala és az istenek azzal verték meg, hogy tűzlánggá változtatták tekintetét – büntetését úgyan tetőzve, hogy nem tépték ki a szívéből, hanem bennehagyták a jóságot.

2. MESÉLŐ. Attól fogva Tiámát amire gondolt, csak lángbanállva tudta elképzelni. Ahová pillantott, a szeméből lövellő tűz elperzselte – és még az is, akit szeretett és az is, akin csüggve-csüggött, az is: halálát lelte szörnyű tekintetében. Tiámát volt a legszomorúbb angyal a Gibbil tűzördög szolgálatában raboskodó angyalok közül s most Ő küldetett el, a Tűzláng Tekintetű, a szíjjártóból lett király megzabolázására – – –

Baljós zene.

1. MESÉLŐ. A vészhírek megelőzték Tiámát nagyangyal jövetelét.

2. MESÉLŐ. Egyszerre tízfelől támadt Babilonra s gyújtotta fel a határmenti majorokat, mert rettentőségei közül ez is egy, hogy egyszerre tízfelől közelít; s hiába takarodik előle, a biztosnak vélt menedékben az Ő fáklyái fogadják a menekülőt.

Cikázó jajkiáltások.

1. MESÉLŐ. Kétségbeesett sürgés-forgás kerekedett a babilóniaiak táborában. A király eleintén forrázott parázzsal, füstöléssel, varázsolással hessenti; hadnagyai csali-sáncokkal, csali-palánkokkal s rögtönzött sivatagokkal igyekeznek megállítani útjában, versenyt pusztítva véle – hogy hátha mind e csalafintaságokon Tiámát majd elbámészkodik és megpihen. Nem sejtették, hogy Tiámát – keselyű szárnyát kiterjegetve – nyugodt lebegéssel ereszkedik alá Babilonra, szívefacsarodva s szomorún; mert hiába kapja le tekintetét az egyik nemzetség házáról, hogy a másikra emelje, és hasztalan terelik figyelmét másra együgyű fortélyaikkal: amiről lekapta: égett s amire ráemelte, az a  más – lobot vetett s lángolt, mint a szalma – – –

Tűzvész hangja, égés orkán-sercegése.

2. MESÉLŐ. Akkor már Amurafel, Abunazir, Burnaburiás és Szakhur meg a többi főminiszter ott ette a sárlevest a palota kútbörtöneiben s hörögve, fogcsikorgatva idézte Tiámát angyalt, mert már egyebet nem remélhetett:

Amurafel. Tiámát, rettentő angyal! Tiámát –

2. MESÉLŐ. Napestig hallhatta Amurafel rikoltozását a király:

Amurafel. Vesd rá tekinteted Anubaníni királyra, emészd el...! Emészd el...! –

1. MESÉLŐ. Menekültek a vízimadarak az égő nádasokból. Könyörületért rimánkodva tódultak elő az erdei vadak a vadonerdők lángrengetegéből. Kezes oroszlánok kéredzkedtek a rúd mellé, hogy a szekerekkel valahogyan bekerüljenek a városok biztos kőfalai mögé. Ezalatt a fővárosba – új meg új vészhírekkel – egyre-másra érkeztek a pörköltszemű hírnökök – – –

Lökdösődés, morajló tömeg.

2. MESÉLŐ. A kútbörtönökből fel-feltört a főminiszterek kárörvendő víjjogása.

Nabunazir. Haha! Anubaníni király!...

2. MESÉLŐ. Napestig hallhatta Nabunzir rikácsolását a király:

Nabunazir. Nézz hát farkasszemet Vele, ostoba szíjjártó, Tiámáttal s majd még élnél sárlevesen s örömest osztoznál sorsunkban...!

1. MESÉLŐ. A király árkot árok után hányatott a város körül, de még el sem árasztotta – a víz már nem volt sehol s ahol Tiámát megpillantotta, odaégtek a zsilipek. Ekkor a király prédául bocsátotta lángnak a fényes palotákat s kőfalat kőfal hegyébe varázsolt palotavára körül, hogy égigérő bástyákkal zárja el a lángtengert, mely elnyelte birodalmát s így rekessze kívül a lángtekintetű angyalt. Semmi nem használt – – –

Burnaburiás Haha! Veszítsd el! mentőangyal! jó angyal!... –

1. MESÉLŐ. Naphosszat hallhatta a király Burnaburiás örömujjongását, kútbörtönében:

Burnaburiás. Veszítsd el, Tiámát, ezt a tetvet, Anubanínit, tisztítsd  meg a földet Anubanínitól!...!

1. MESÉLŐ. Hajnalórán Anubaníni arra virradt palotavárában, hogy égnek a kövek és vörösen világolnak a feltátongó nyílások a kapubástyák helyén; hogy a lábak alatt patakokban folydogál a réz – a hullórostély, a kiolvadt rézpáncél kapuk – – –

Szakhúr. Jövel! Jövel! Tipord el, Bikatestű!... –

1. MESÉLŐ. Éjhosszat hallhatta Szakhur acsarkodását kútbörtönéből:

Szakhúr. Tipord el, Bikatestű, terítsd le sárkányfarkadnak egyetlen csapásával, Erős...!

ANUBANÍNI. Dajkák! Dajkák az Asszonyházban: ti szánjátok legalább – hát nem szánjátok a királyt?!

2. MESÉLŐ. Ezt kiáltozta haját tépve, a dajkák felé, akik az Aszszonyházat menekítették barlangokba, pincékbe; de csakhamar onnan is előtört és lávában hömpölygött a tűz, mert Tiámát előtt a sziklának sem volt megállása.

1. MESÉLŐ. Megemlékezett ekkor a király minden bűnéről; a kicsiről –

2. MESÉLŐ.  – mert nem az volt első dolga, hogy a gyöngyből egy szál tulipánt vigyen asszonyának –

1. MESÉLŐ. – és a nagyról –

2. MESÉLŐ. – hogy tulipántemetővé változtatta Babilont –

1. MESÉLŐ. – és végveszedelmét érezve, végigrohant kincsesházán a kádakban álló gyöngy garmada mellett, és a sírtoronyba bebukva, lerogyott asszonyának teteme elé; és hangos szóval fohászkodva, keserves sírásra fakadt:

ANUBANÍNI. Asszonyok Gyöngye! Ha megindulnál a bebalzsamozott szemekből és egyszer, még az egyszer az édes szánalommal országomat ótton-oltanád és megótton-oltalmaznád!...

2. MESÉLŐ. Érezte, hogy menyétpalástja lángot kap s már nem volt bátorsága, hogy megforduljon: felmagasodott mögötte a tűzláng tekintetével rámeredt Tiámát, a keselyű szárnyú angyal – – –

Réztányérok rásuholása; a zene feltornyosul.

1. MESÉLŐ. Kígyóként tekeregve égett végig mellette a hétágú alligátor-korbács, ahogy övéből kihullott, és ő már várta, hogy a tűz megemelkedjék vele; amikor Zenuhabíba –

2. MESÉLŐ. – Zenuhabíba balzsamos orcáján, megtörten élemedő szeméből legördül az első könny.

1. MESÉLŐ. Abban a szempillantásban a kincsesház kádjaiban a gyöngy garmada vízzé változott és sisteregve oltotta ország-tüzét; s ahogy a tűz visszatakarodott, fokonként hunyt ki Tiámát rabangyal tekintetének lángsugara: a királyasszony tekintetével visszanézett és állta a tüzet –

2. MESÉLŐ. – az ég kárpitján, dicsőséges fényében maga Merodach világisten sugárzott s így oldatott fel Tiámát, a jó, Gibbil tűzördög rabságából.

1. MESÉLŐ. A királynak el-elcsuklott a hangja, úgy zokogott s homlokát a ravatalkőbe verte; s úgy rimánkodott ríva, Zenuhabíbának:

ANUBANÍNI. Most ha immár ezt az egyik nagy csudát megtetted, tennéd meg azt a másikat is, hogy én újra szegény szíjjártó legyek s te megint oly gyermeki-eleven, indulj meg rajtam, indulj meg mégegyszer, Asszonyok Gyöngye: és ha csak addig, amíg felnyújtanék neked egy szál tulipántot!...

Sejtelmes zene.

2. MESÉLŐ. Ám ezt a második csudát már sokallták volna az istenek; mert oly gyönyörűséget kívánt, amely egy királysággal felér. Azért – elrettentő például – meghagyták királyi székében; és a szegény szíjjártónak még egy híján száz esztendeig kellett keserülnie, ami a birodalom gondja-baja, és haláláig királykodnia – – –

1. MESÉLŐ. Tulipánokkal ültette tele Babilont s népe csak úgy emlegette a Lullububól való Anubanínit, „a Jóságos, a Kegyes”; de ő naponta szégyennapot tartott, koronás fővel, színarany pellengéren – – –

2. MESÉLŐ. Mert nagy-nagy irgalmában az ég – hatalommal veri meg, ki lelkében elüszkösödött a közönséges vezeklésre – – –

A zene felárad.

 

 

Vissza a Keleti kulisszákba