Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

Határ Győző
AZ ARANYPALÁST

Napkeleti játék
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

Szereplő személyek:

           

Harun, a Kalifák Kalifája

Dinarzád a Világszép, főfelesége

Zulejka, fődajka

Abu Hasszán, udvari bolond

1. Háremhölgy

2. Háremhölgy

1. Főúr

2. Főúr

3. Főúr

1. Vadászmester

2. Vadászmester

Vadász

Harsonás

Hirdető

Őrség

 

Történik a hárempalota kapucsarnoka előtt – a függőkertben

Idő: a mesében.

Lágy zene.

1. Háremhölgy. Adj ennem, fődajka!

Zulejka. Nyughass még, cirmosom!

2. Háremhölgy. Adj innom, fődajka!

Zulejka. Ej, csend legyen, pajkoskáim. Még felköltenétek a Kalifa főfeleségét, a világszép Dinarzádot.

1. Háremhölgy. Ugyan, hiszen az imént nyújtózkodott az a főlusta!

2. Háremhölgy. Mindig csak azon a drágalátos Dinarzádon jártatod az eszed, fődajka.

Zulejka. Csitt, te. Nem én: a Kalifa.

A zene elvész.

A főfelesége, majmocskáim.

1. Háremhölgy. No hiszen! Volnék csak én főfeleség, majd megmutatnám neki!

2. Háremhölgy. Nem vagyok már álmos! Adj ennünk, fődajka!

1. Háremhölgy. Igen, adj innunk, nem vagyunk már álmosak! Ha hétalvó, pukkadjon meg.

Zulejka. Lesz csend mindjárt?! Úgy is ti húzzátok a rövidebbet.

1. Háremhölgy lenéz a függőkert pártafalas peremén. Nézd, a híres-neves Rubint Torony: hogy szikrázik százezer rubintjával a nap első sugaraiban!

2. Háremhölgy. Szintén közelmerészkedik, lebámul. Nézd a hídjait: mint az odahullott aranyhajszál! A tűtornyokat rajta – most tünedeznek elő!

Zulejka. Jössz el onnan tüstént. Jöttök el onnan!

1. Háremhölgy. Ilyenkor hajnalban, te! Ó – ez a Bagdad! Menynyi tető!

2. Háremhölgy. Mennyi tetőkert!

1. Háremhölgy. Mennyi pálmatető!

Müezzin szól.

2. Háremhölgy. Kukurikuuu-ú! Asszonyok, halljátok a tavalyi kakasokat?

Zulejka. Fel ne ébreszd őket, ne pajkoskodjatok.

1. Háremhölgy. Válasszunk müezzint!

2. Háremhölgy. Válasszunk!

Zulejka. Ha mindenáron hancúrozni akartok, menjetek le az oszlopos andalgóba, ott ellehettek. Ne verjétek fel a rózsakertet, ne bolygassátok az én aranymadaram álmát.

1. Háremhölgy csúfondárosan. A világszép világlustáját!

Háremhölgyek kacagva el. Újraéledő – majd élénkülő zene.

Hirdető balról-jobbra végigvonul a színpadon. Tömérdek – oroszlános – címerpajzsot hoz, melynek ablakkivágásán kikandikálva beszél. A tündöklő tetejű paloták fejedelme! – dob. A sokkupolás Bagdad oroszlánja! – dob. Kinek adózik a Bizánci Kutya és minden Indiák uralkodója! – dob. Ezer ostromelefántja- és negyvenezer harci tevéjének alatta megindul a föld! – dob. A Győzhetetlen ő, láttára a pálmák meghajolnak, valahol elhalad! – dob. Minden igazhitű mozlimok parancsolója, ő, az Igazságosztó: Abdullah Al Abbasz Harun Al Rasid –

A zene felárad – fanfár. Hirdető jobbra el. Harun, balról, kíséretével. Nyüzsgés.

Harun. Hívjátok a fődajkát.

1. Főúr bekiált a házba. Tiszteletreméltó Zulejka! Hamar, fődajka, a fejedelem hívat.

Zulejka. Minden igazhívők Kalifája, íme rabnőd.

Harun. Főfeleségünk, a világszép Dinarzád. Ocsúdik-e? Megébredni kegyeskedett-e már?

Zulejka. Uram, a felséges és világszép Dinarzád még nem ocs... ocs...hapci! – tüsszög a Kalifa kíséretével elhúzódik tőle. – nem ocsúdott fel még, hanem alszik illatos rózsaágyán. A költögetés megkezdését elrendelhetem?

Harun. Soha! Jegyezd meg –

Zulejka. Uram!

Harun. Aki nem magától ébred – napjait rövidíti csak. Fődajka!

Zulejka. Úgy lészen, Uram –

Harun. Takard be illatos rózsaágyán, hogy meg ne fázzék a friss hajnali szellőtől.

Zulejka. Amint parancsolod!

Harun. Ám ha megébred, üzenjük, hogy készítsen bőséges reggelit, mert a Kalifa a vadászat után világszép Dinarzádja mellett akar lepihenni.

Zulejka. Puhára vetjük párnádat, ó uram.

Harun. Hol a bohóc?!

Főurak. Bohóc! Hé, bohóc! Elő, hamar!

Hasszán kikel gallyakkal betakart verméből, leveri magáról a leveleket és nagy búsan előoldalog. Haj-baj!... Itt vagyok uram.

Harun. Mit lógatod úgy az orrod, kedves bolondunk? Csak nem lopták el a feleségeidet?

Hasszán. Ha úgy volna, nem lógatnám.

1. Főúr. Tán még segítenél is a tolvajodnak, akár fényes nappal is: mi?! Ha akadna tolvajod?

Hasszán némán, hevesen bólogat; szipákol.

2. Főúr. Ha akadna! Mi?! Nevet. Fancsalkép! Ugyan nekikeseredtél.

3. Főúr. De szontyoli vagy, Abu Hasszán! 1. főúrhoz. Mi baja ennek a csepürágónak?

1. Főúr. Az ostor hegye hiányzik: a napi porció –

Hasszán panaszosan. Felköltöttek, nagyuram. Én még felébrednék valahogy; de az eszem csak nem ébred: a sütnivalóm – fejére mutat – még szunyókál.

Harun. Ki merészelt felkelteni? Megcsapatom! Felriasztani egy gyanútlan szendergőt: a Próféta szakállára – dúl-fúl – haragszom.

Morgás-mennydörgés.

Kíséret. A Kalifa haragszik! Jaj nekünk! Riadalom.

Harun. Elrendeljük, hogy huszonöt botot mérjenek a talpára annak a birodalomban, aki teremtett lelket álmában zavar – minekelőtte jószántából felébredne.

Kíséret. A bölcs törvény! Az üdvös törvény!

Hasszán. Szép törvény. De terjeszd ki a törvényt minden feleségre.

Harun. Aha, te kócvitéz. Tehát ők költögettek.

Hasszán. Úgy-úgy: kilöktek – ha ezt költögetésnek lehet nevezni. Ilyenkor vadászni! Uram – nyög – a holdkóros sem álmosabb nálam.

Harun. Nem bánom, a vadászat alól felmentlek. De tudnál rögtönözni erről valami szívbemarkoló költeményt?

Hasszán. Kora hajnalban is örömest derítlek, ó uram!... Ám azt nem ígérem, hogy magam is derülök.

Harun. Próbáld meg; s majd hátha én felderítlek.

Hasszán recitál. „Abdullah Al Abbasz Harun Al Rasid, a Kalifák Kalifája igazhitű bohócának, Abu Hasszánnak szívbemarkoló siralmai” – elbőgi magát.

1. Főúr. Jól kezdődik.

Harun nevet. Ne bőgj, te szalmafejű. Lásd, mielőtt vadászatra indulunk, meghallgatunk éhomra. Farkasétvágyunk van ugyan; de megfogadtuk, hogy elsőbbet vadászunk és azután reggelizünk.

Zene.

Hasszán ujjával is mutatja, úgy kiáltja – s csak akkor kezdi a kántálást. Két! – Két! – Két! – Két

asszonyfeleséget vettem

tudatlanságomban

alig hogy bevásároltam

meg is bántam nyomban

Azt gondoltam: őzikék ők

s leszek én a vad bak!

két sakál ez – rajtam őzi-

bőzin marakodnak

se nyugtom se maradásom

éjt-nap vakulásig

ha egyikhez nyájas vagyok

vicsorít a másik

másikához kedves vagyok

az egyik megpukkad

mindkettőhöz morcos vagyok:

fognak és kirúgnak

Bezzeg jobb sor a legénysor

míg senki se gátol!

Sose nősülj – nem szabadulsz

két nősténysakáltól

de ha muszáj elég az  egy

el ne vállalj többet

egy asszony is! untig! egész

muzulmánseregnek.

Harun és kísérete mulat.

Harun. Látom, felébredt az eszed, Hasszán barátom. De mit szóljon a Kalifa, akinek nem kettő – de kettőezerhétszázhetvenkettő jutott?!

Hasszán. Uram, akinek Allah ennyi asszonyt juttat, annak ad hozzávaló tehetséget is, hogy ilyen bajjal boldoguljon.

Harun. Jól beszélsz, Abu Hasszán – palástját lekanyarítja a válláról és odahajítja – vedd érte arannyal szőtt palástunkat.

Az álmélkodás moraja.

Hangok. A kalifa palást! A Kalifa skófiummal szőtt aranypalástja! A követeket amiben fogadja trónján: a trónpalást! Felér egy tartománnyal! Az aranypalást!

Hasszán káprázik. Az aranypalást –

1. Főúr. Palástodat, uram, a bolondnak...?!

Harun. Már ránkmelegszik. Meleg napunk lesz. Indulunk, urak!

Hasszán hálálkodik – felölti. Nagyuram!

2. Főúr. A bolondon a Kalifa palástja: Abu Hasszán, tegnap még te se gondoltad volna!

1. Főúr. Ni, a bolond, ni: hogy nézi-ragyogtatja!

2. Főúr. Megbecsüld magad!

3. Főúr. Palotát vehetsz belőle, fickó.

Hasszán. Nagyjó uram! Allah növessze dupla hosszúra szakállad!

Harun. Ne add oda, el ne játszd: megcsapatlak.

Hasszán. Így tán még a feleségeim is visszafogadnak.

Harun. Lovamat!

Hasszán. Mire indulsz, uram?

Harun. Tigrisre.

Hasszán. El ne ereszd a dárda végét, amíg a tigrised el nem kapta.

Harun. Mért, te mulya?

Hasszán. Mert földrepotyog... Jáj! Váj!

Vidoran elugrik a fejedelmi ütések elől.

Harun. Haha! A fejed is! A hóhér kosarába! Ahová való!

1. Vadászmester. Az almásszürkét vagy a pejkót, felség?

Harun. Hollófekete lovamat. Hasszánhoz. Kapd el ezt az erszényt: nem megmondtam, hogy felderítlek? – csörgeti, dobálja – hogy értem a módját? Mi?!

Hasszán. Kapkod a semmi után. Kacag. Hopp! Hopp!

1. Vadászmester. A hollófeketét!

2. Vadászmester. A hollófeketét!

Főlovász hangja. A hollófekete!

Lónyerítés.

Hasszán. Jajj-jahahahajj! Hogy kapjam el, uram, ha te mindig elkapod?

Harun. Hopp! Hopp! Odaveti az erszényt. Ne – te pupák.

Hasszán elkapja. Hopp! Itt csörög a zsákocska! Csörgeti.

Harun. A hallalit.

1. Főúr. Tovább. A hallalit!

2. Főúr. Tovább. A hallalit!

3. Főúr. Tovább. A hallalit!

Harsonás. „Tálal”. Uram – a hallali.

Fanfár. Harun kísérete el. A színfalak mögött hangos csörtetés, lónyerítés-lódobogás. A hang elenyészik.

Hasszán. Egyedül. Csörgessük csak. Erszényét rázza. Szebben szól, mint a palotakulcsár csörgettyűje; mert ezek is kulcsocskák ám, azzal a különbséggel, hogy egy kulcs csak egy zárat nyit, de ez: minden kaput! nyit-zár! csiku-csuki – csörrenti – van jó kettőszáz arany, úgy latra. Most letelepszünk ide a platánok tövébe – megteszi – úgy ni; elővesszük búvalbélelt hangszerünket, az okarínát – megteszi – így ni; és kidaloljuk egy kétfeleséges férfiszív minden bánatát.

Lágy zene. Érzelmesen szaval.

Gondolatom elportyázik

galamb-begyű Dinarzádig:

hej! fülébe burukkolnék

bánatommal kirukkolnék!

Okarínáját próbálja

Zulejka előjön. Ebadta!... Lánchordta!... Ki ez a gézengúz?... A próféta unokájára: jól látok-e?!... Arany palást, egy bokor tövében: nem, ez mégsem lehet a Birodalmak Ura – – – legalább is nem gondoltam volna, hogy muzsikálnak, amikor a természet szükségének engednek: dehát – férfiakról mindent fel lehet tételezni.

Hasszán szaval.

Ó, ha te volnál a mátkám

datolyával – Dinarzádkám –

tenyeremből hizlalnálak:

anyja volnék Dinarzádnak!

Hangicsál.

Zulejka. Mit keres ez itt, a belső kertekben? Ide akarsz rondítani? Ohó!

Hasszán szaval.

Virulj rózsa virulj nádszál

nincs virítóbb Dinarzádnál...

Okarináját fúddogálja.

Zulejka. Ohó! Hiszen ez Abu Hasszán udvari bolondunk. A ragya verje ki a képed – előlép – Hasszán! Elhallgatsz! Hallgatsz el mindjárt! Kiverjem a kezedből? Zavarni találod a felséges és világszép Dinarzádot álmán és akkor mi lesz...?!

Hasszán. Mi lesz?

Zulejka. Meghalsz.

Hasszán. Haj-baj! Kéjesen nyújtózik. Pedig azt akarom. Muzsikál.

Zulejka. Mit, te széltoló? Meghalni? Leverem a szádról!

Hasszán. Zavarni. Zavarni akarom a világszép Dinarzádot, álmán.

Zulejka. Majd megzavarlak én. Te! Megrázlak, mint a Próféta a vargát! Rázza.

Hasszán. Nyughass, Zulejka. Már okarínázni sem szabad egy kétfeleséges családapának?

Zulejka szörnyűködve. Okarínázni?! Te rusnya, te, az okarínáddal együtt Kotródjatok!

Hasszán. Nem addig, amíg valakinek el nem mondod, milyen helyre legény vagyok az új aranypalástomban –

Zulejka. A tiédben-e? Te enyveskezű!

Hasszán sugalmasan. S hogy délceg vagyok-e benne, mint az ifjú herceg –

Zulejka. Háremünk kertjében különb minden madárijesztő –

Hasszán sarokbaszorítja. Hogy a szem megakad rajtam. Hogy nálam eszményibb, vakmerőbb és szenvedélyesebb férfiút nem hordott hátán a föld, de titoktartóbbat sem. Aki – erszényét csörgeti – muzsikájával a süketet is elbájolja: hallod a csörgését?

Zulejka. Te sátán!

Hasszán. Akiben a gyöngédséggel mohóság párosul és lankadatlan férfierő –

Zulejka. Nem kell a pénzed, ha... ha olyan erőszakos vagy. Mi a szándékod?

Hasszán. Zavarni a világszép Dinarzádot álmán – rózsaágyán.

Zulejka. Huh! Elment az esze... Nem hallottad, hogy huszonöt bot jár a talpára annak, aki teremtett lelket a birodalomban felkölt, mielőtt jószántából felébred?

Hasszán. Huszonöt arany lesz a fájdalomdíj, Zulejkám.

Zulejka. Hát még a fejedelemasszonyt! Ha hét fejem lenne, hatot abból is leüttetnének.

Hasszán. Hatvan arany lesz a fájdalomdíj, Zulikám.

Zulejka. De mit mondok az én tündérkémnek-Dinarzádomnak? Kétszázszor is meg kell gondolnom...

Hasszán. Kétszáz arany a fájdalomdíj: ne – felélóbálja – amenynyi benne van.

Zulejka kapkod utána.

Adssza kezembe! – elkapja, megcsörrenti. – meglátom. Te csak maradj csendben és főleg ne okarínázzál.

Hasszán ordít. De mikor olyan gyööö-ő-nyörű az az okarínajáték!

Zulejka. Csitt legyen! Ember. Ne bömbölj, felijed a fejedelmi hölgy és megnézhetjük magunkat; akkor már inkább okarínázzál, de csínján, amilyen halkan a lyukból kifér. Én majd –

Hasszán. Itt leszek a platán tövében, itt muzsikálok.

Halk zene.

Zulejka. Én majd azt mondom, hogy a bülbülök énekelnek a rózsaligetben és az ébresztette fel az én báránykámat. Csitt-csitt!... Csitt-csitt!

A zene felárad. Madárfütty; Müezzin panaszos éneke.

Dinarzád előlép. Álmos-durcás. Felkölteni ilyen hajnalórán – lelketlenség ezektől a bülbülöktől. Melyik fán fészkelnek? Ha tudnám, kivágatnám... De minden fán bülbülök fészkelnek. Kifüstölni se lehet... Zulejka!

Zulejka. Az illatot érzed-e? Hogy árad a rózsaliget felől! Az ébreszti fel a bülbülöket, csillagocskám.

Dinarzád. Kivágatom a rózsaligetet. Megtáncoltatom a háremet; ma szörnyű kedvemben vagyok.

Zulejka. De Holdacskám! Engem, aki pici korodtól a karomon ringattalak –

Dinarzád.Téged is! Parázson fogtok táncolni...

Zulejka. Dina!

Dinarzád pityergősen. Ilyen korán felkölteni...!

Zulejka. Ne pityeregj, pintyőkém, a dzsinek is hajnalban eregetik széjjel a szerencsét –

Hasszán szamárordítást utánoz az okarínán.

Dinarzád. De milyen különösen szólnak ezek a – – – dajkám! Fátylamat! Hamar!

Zulejka. Mi baj?!

Dinarzád. Elfedem arcom. Egy férfiú!

Zulejka. Ó... Csak?! Tán csak a kis kertész, az a heréltecske. Hadd lám.

Dinarzád. Kertész!... De biztos, hogy heréltecske...?!

Zulejka. Nem, ez nem a kis kertész – ez bizony miskároló késnek az élét se szagolta...

Dinarzád. Ki ő?

Zulejka. Ne legyünk olyan ijedősek. Palotabéli helyre legényke: Abu Hasszán, udvarunk tréfacsinálója. Lesheted bátran.

Dinarzád. Juj! Milyen púposka.

Zulejka. Ha úgy is volna! Abban van a férfierő.

Dinarzád. De lőcslábú!

Zulejka. A lőcsben van a férfierő.

Dinarzád. De borzaska!

Zulejka. A borzasában van a férfierő.

Dinarzád. Nem szenvedhetem. Látni sem akarom!

Zulejka. Honnan veszed, aranymadaram? A legjobb képű dalia, aki –

Dinarzád. A szemem elé ne kerüljön!

Zulejka. A legnagyobb lacibetyár udvarunknál, aki valaha is főrangú hölgynek –

Dinarzád. Nem tudok elképzelni jóízlésű főrangú hölgyet –

Zulejka. Nem is egynek: és hiszen ha csak a szelet csapta volna!

Dinarzád. Azt akarod mondani, akad; aki bolondul utána?

Zulejka. Hogy akad-e? Egész Bagdadban nincs ilyen asszonybolondító még egy, úgy is hívják, „Abu Hasszán, a Szívrab-ló” – – –

Dinarzád. Meglehet, a másénak elrablója – az enyémnek nem.

Zulejka. Bár ahány selyemlétrát leengednek neki!

Dinarzád. Hanem a palástja!

Zulejka. A palástja?

Dinarzád odavan érte. Mesébeillő.

Zulejka. Még annál is szebb.

Dinarzád. Hogy cincálja, hogy mórikálja magát a kaniperdája: hogy ragyogtatja! Az ilyen aranyos condrától még a púpos is megszépül: a dereka szűk, az alja gloknis –

Zulejka szakértelemmel. Hólokból gloknizott –

Dinarzád. Tarsolyzsebbel és a gallérja is, minden. Csuda! Tetézve arannyal.

Zulejka. Hívassuk-e? Lészen szolgálatodra.

Dinarzád. Eredj, kérdezd meg... mit is? ... ne inkább magam?

Zulejka. Bízd rám. Odalép hozzá. A hangicsálás abbamarad, Hasszán hetykén köhintget. Mondssza, fickó! Legmagasabb Helyről kérdeztetik, hány aranyért adnád aranyos condrádat?

Hasszán. Aranyért aranyat? Már mért cserebelélnénk.

Zulejka. Rongy palástért – színaranyat, fickó!

Hasszán. Nem adom.

Zulejka. Nem adod? És ha vétetjük fejedet?!

Hasszán. A fejemet adom. A palástot nem adom. Most ne zavarj: gondolkozom.

Zulejka. Ugyan?! És min gondolkozol?

Hasszán. Egy költeményen: Dinarzád szépségéről.

Dinarzád. Ad spectatores. Ó, a szívrabló!

Zulejka. Mostmár tudom, ki dézsmálja a fejedelmi ruhatárat. Mutasd azt a palástot!

Hasszán. Lódulj.

Zulejka markolássza. Arany csengettyűkkel szegve, sajátjával bélelve. Hat, tizenkettő, huszonnégy a rojtján, hat a gallérján, harminc csengettyű: színarany. Fordulj csak – a csengettyűk megcsengenek.

Hasszán. Elereszd! A kezére ver. Csoroszlya.

Zulejka hőköl. Ütsz?! Megpukkadok.

Dinarzád súgva-kiáltva. Dajka!... Zulejka –

Zulejka visszatakarodik. Megvert!

Dinarzád. Lásd, mindent elrontottál. Jer vissza, majd magam.

Zulejka. És ha az őrség jönni talál? A jelszó...?!

Dinarzád. Rajta legyen a szemed. „Mekka Oroszlánja”. Hasszán mögé kerül. Kacéran méláz – fátyolát arcába húzza. Melyik lépvesszőmet vegyem elő?... Hogy a madaram is rászálljon, a madarászom is elővegye a maga lépes vesszőjét...?! Dúdolva recitál.

Minden vágyam a kis madarász:

ha lecsap rá – hát nem magyaráz!

az álom elkerüli a szemem:

rámtörhet mint a veszedelem –

Hasszán. Ha! Felpattan. A dzsinek űznek gonosz játékot velem? Káprázom? A Kalifa főfelesége – a világszép Dinarzád!

Dinarzád. Tévedsz, akárki légy. Udvarhölgye vagyunk csupán.

Hasszán. Ha pedig úgy volna, nem igaz, hogy ő a legszebb; mert te még őt is túlszárnyalod –

Dinarzád. Túl?

Hasszán. Túl!

Dinarzád. Miben?

Hasszán. A... a férfibolondítás istenadományában, ami... amely a nyűgözés, az ajzás, az ingerkedés, a.... a csúfondáros dévajság, a csapongó könnyedség és ama illatfelhő isteni arányú keveréke, mely fejedelmi személyed tartalmazója, kit, mint olyat, mindenüvé magaddal hordozol: minden egyszersmindek egyúttal s emez amannak gyanántjaként – oly igaz, mint hogy én Abu Hasszán, a Kalifa mulatságmestere vagyok, a te szolgád.

Dinarzád. Gondolj, amit akarsz.

Hasszán. Úrnőm!

Dinarzád. És miféle mulatságot eszeltél ki számunkra? Hogy éjnek-évadján legszebb álmunkból felmuzsikálj?!

Hasszán. Oly... oly léleküdítő ilyenkor hajnalban az okarínaszó!

Dinarzád. Az a szerencséd, hogy mi is bájosnak és üdítőnek találtuk e szamárordítást.

Hasszán. Ugye?! Ó, fejedelmi hölgy!

Dinarzád. És oly boldogító-szépnek. De hangszered miféle?

Hasszán. A húros-billegető hangszercsaládok oldalsó atyafiságához tartozik, a neve: agyag-trombita; vagy tudálésan – okarína.

Dinarzád. Nini! Be aranyoska! Agyag-trombita, mondod? Ökeríne?!

Hasszán. Okarína – aprókat fúj rajta.

Dinarzád. Szörnyen becses jószág ez a te okarínád. Nekünk adnád?

Hasszán. A tiéd, fejedelmi hölgy.

Dinarzád jelentősen. Ingyen?

Hasszán. Nem hogy ingyen, de potyára. Ad spectatores. Nem is tudom, mi ütött belém, hogy ilyen olcsón adom.

Dinarzád huncutul. Drágállom.

Hasszán. S még ráadást is elkívánnál?

Dinarzád. Azt! Azt! Ráadást – félre – ha rámadnád és rámmenne. Fenn. De hadd próbálom sípodat. Próbálja. Nekem nem szól.

Hasszán. Megtanítlak örömest, háremünk éke. Majd szólal, ha tudsz már bánni vele.

Dinarzád. Tudod, Hasszán, az okarínád – az is megbűvölt egészen de – kitör belőle – a palástod! te! A sokcsengettyűs aranypalástod mindennél jobban akarnám.

Hasszán. A muzsikálómat már neked adtam, világszép Dinarzád; legyen hát palástom az első ráadás, hiszen szívesen adnám magam is ráadásul, de –

Dinarzád. De...?!

Hasszán. A hangszer ahhoz kívánkozik, aki játszani tud rajta.

Zulejka. Ad spectatores. Ó, te kópé, te –

Hasszán. Végy tán kis leckét.

Dinarzád. Nem bánom. Mit kell tennem?

Hasszán. Lebbentsd kissé feljebb fátyolod, úrnőm, hogy ha nem is látom, legalább fejthessem tündöklő orcádat.

Dinarzád. Ó! Még a gondolatára is irulnom-pirulnom kell, de... mit tegyek dajkám?

Zulejka. Magam is sokallom; de ha jámbor az istenadta. Legyen meg.

Dinarzád. Ó Allah!... Ügyelj: a folyosókon ha jönne valaki. Te meg ígérd meg –

Zulejka. Ügyelek.

Dinarzád. Ígérd meg nekünk, Abu Hasszán, hogy piruló orcánkból nem veszel szemügyre többet, csak mi a leckéhez tartozik.

Hasszán. A Próféta szakállára, magas hölgy!... hogy csak ajkad figyeljük félszemmel, a többit lesütjük. Fátyolod emeld meg!...

Dinarzád megemeli fátylát. Lásd hát arcomat!

Hasszán levegő után kapkod. Ó!

Dinarzád. Tetszem neked?

Hasszán. Bagdad rózsája!... Eddig csak híred környékezett, de mostmár szépséged betege vagyok mindvalóságosan –

Dinarzád. Ó, a betege ne légy, inkább lebocsátom fátylamat –

Hasszán. Ne! Ne!... Ne még! A diadémot is!

Dinarzád. A diadémot is. No jó: legeltesd rajtam – legeltesd azt a két bivaly férfiszemedet kedvedre.

Hasszán. A szó elhágy. Az édes méreg, az eleven méreg édes látványa, mely szemen keresztül, belecsöpögtetve hat. A hurik a paradicsomban a suton ülnének, megszégyenülve melletted: minden huri egy égigérő petrezselymet árulna. Mit is mondok. Nem találok szavakat.

Dinarzád. Akarom, hogy találj. Tudnál rögtönözni költeményt, amely szépségemről beszél?

Hasszán elragadtatva. Hogy legyen emez amannak foglalata s tartalmazzon, mint ékkövet – avagy megfordítva: amazt emebbe hüvelyezve?

Dinarzád. Igen.

Hasszán. Amaz mint megannyi holdkő emennek kárbunkulus-kelyhében, mely a szenvedély távol kovája, míg gyújtó taplója oly közel?

Dinarzád. Tudnál-e?

Hasszán. Költeményt, szépségedről – hogy tudnék-e?! Úrnőm!

Zulejka. Végünk. Az őrség a főeunuchhal –

Dinarzád. Nagy Allah!

Zulejka. Jönnek!

Dinarzád. Rejtőzzünk el! Hasszán! Dajka, te is!

Lótás-futás; fegyveresek ütemes csörgése a színfalak mögött.

Őrség. Jelszó?!

Dinarzád súgva. Jaj! Hiszen tudtam, még én mondtam neked ezt a mait! Dajka! Mi a jelszó?!

Zulejka. Mekka oroszlánja.

Dinarzád. Mekka oroszlánja. Kiáltsd már oda nekik, Hasszán, ne légy olyan ügyefogyott!

Hasszán. Odakiáltsam?

A fegyveres eunuchok végigcsörtetnek a falakon.

Őrség. Jelszó?!

Hasszán kiáltja. Mekka oroszlánja!

Őrség. Tovább! Eltűnnek. Távolodó léptek döngése.

Dinarzád. Elmentek-e?

Zulejka. Jaj! Még a hideg verejték is kivert. Megér ennyit az az aranypalást?

Dinarzád. Még annál is többet, mióta tudom, hogy csengettyűrojt a szegélye: ha körülperdülök – körülperdül és kacéran felnevet – megcsilingel. Nos, Abu Hasszán! A költemény, amely részegítő szépségünkről beszél...?!

Hasszán. Halld tehát.

Zene. Érzelmesen szaval.

Rubin-dárdáival áthat

ragyogása Dinarzádnak!

Mint tevének az oázis:

szívsarkantyú Dinarzád is

szela

Csak férkőzzem bizalmába

lelkem-szottyom-Dinarzádja!

A Koránnak tilalmát tán

felejtenők Dinarzádkám

szela

Kacsód kecsét hadd imádom

finom Dínom-Dinarzádom:

loppal csókot te ne átallj

adni nékünk Dinarzád jaj!

szela

egyszer csüngjek bíbor szádon

dundi Dini-Dinarzádom:

ahogy hajnalpír orcádra

úgy mászom rád – Dinarzádra

szela

kökény szempár idebámulj

a szemembe: Dinarzád juj!

testem-lelkem ihajláré

lantom-dalom Dinarzádé

szela

Zulejka. Pocsékszájú vagy, mondhatom. Illedelmetlen-egy nóta.

Dinarzád. Hallgass!... Csodaszép költeményt rögtönöztél szépségünkről, Abu Hasszán. Megbabonáztál.

Hasszán. Úrnőm!

Dinarzád. Igen. Mostmár... nos igen, csak az kell, hogy – hevesen sóvárogva – hogy aranypalástod is nekünk add ráadásul és a mai napra boldogságunk betelt.

Hasszán. Adom is; mihelyest –

Dinarzád. Mihelyest...?!

Hasszán. Mihelyest okarínádon –, mert mostmár a tiéd – egy akkorka dalt is játszol. S tiéd a palást.

Dinarzád. Az agyag-trombitámon?

Hasszán. Hát!

Dinarzád buzgón. Akkor tanulnunk kell. Mutogasd.

Hasszán. De – magas hölgy – ahhoz, hogy mutogathassam, melyik ujjad melyik lyukra való, adssza fejedelmi kacsódat.

Dinarzád. Orcátlan! Hová kell pirulnom miattad... Dajkám, mitévő legyek?

Zulejka. Magam is sokallom; de ha úgy kívánja a selyma. Legyen meg.

Dinarzád. Allah! Ügyelj, a folyosókon ha jönne valaki. Te meg –

Zulejka. Ügyelek.

Dinarzád. Te meg ígérd meg, Abu Hasszán, hogy nem illeted kezünket perzselő lehelleteddel –

Hasszán. Dinarzád!... Milyen csupa-illat a kezed, a tested! Engedd, hogy –

Dinarzád. Ereszd el, sátán: még harapsz?! Goromba vagy és neveletlen.

Hasszán. Úrnőm –

Dinarzád. Nyelveddel is, te kutya! Hogy merészelsz, te nyalafinta?!

Hasszán. Talált gyerek vagyok, a vásár nevelt. Ne vess meg érte.

Dinarzád. Ha százszor is talált gyerek vagy. Így harapni!

Hasszán. Nem százszor, csak egyszer. A mutatványosok leltek meg és hoztak a palotába; kölyökkorom óta vagyok udvari mulatságszerző és a te szolgád.

Dinarzád. Ugyancsak jó mulatságot szereztél nekünk, mondhatom – duzzogva odanyújtotta karját – puszild meg.

Hasszán áradozva. Úrnőm!

Zulejka Az alabárdosok a főeunuchhal! Végünk –

Dinarzád. Allah! A sűrűjébe! Te is!... Mért jössz egy-bokorba, velem?

Hasszán. Segítek bújni –

Lótás-futás. Alabárdosok csörtetnek végig a falakon.

Őrség. Jelszó?!

Dinarzád. Mondd már, mondd! Hiszen tudod!

Hasszán. Minek a micsodája?

Dinarzád. Mi is?! Szegény eszem. Dajka!

Zulejka. Mekka oroszlánja!

Dinarzád. Mekka oroszlánja!

Őrség. Jelszó?!

Hasszán. Mekka oroszlánja!

Őrség. Tovább!

Távolodó léptek döngése, fegyverzörgés.

Dinarzád szétzilált ruháit rendezgeti. Elmentek-é?

Hasszán előkerül, térdrerogy. Mennyországom!

Zulejka. A szívem is a torkomban dobogott.

Dinarzád. Hiába térdelsz: végeztünk.

Hasszán. Bocsáss meg!

Dinarzád. Még egyszer egy-bokorban, én, veled?! Soha!

Hasszán. Hadd csókolom kezeidet –

Dinarzád tűri.

Hasszán. Rossz a természetem. Vannak, akik a hitetlen kutyák országában tisztességes sarcolásban lelik a mulatságot; vannak, akik a hadban – akik idehaza üdvös harácsolással, a magamfajta ágrólszakadt nép háborításával szerzik a mulatságukat; a Kalifa vadászik. Én világéletemben ahhoz éreztem hajlandóságot, hogy vígasztaljam az igazhívők elárvult háremeit. Az én boldogságom: ha látlak.

Dinarzád. Látni és harapni – az kettő. Add az aranypalástomat és tűnj el. Hívatom az őrséget.

Hasszán. Nem addig, amíg nem muzsikálsz –

Dinarzád. Mért kínzol vele?

Hasszán. Egy induri-pinduri nyúlfarkincányit.

Dinarzád. Mit gyötörsz? Hát nem elég a lecke?!

Hasszán. Nem. Csücsöríts.

Dinarzád. Mi-cso-da?!

Hasszán. A szájtartást is gyakorolnunk kell, felséges hölgy, amellyel fújdogálod az okarínát: csü-csü-csü. Csücsöríts.

Dinarzád. Ne is kérj ilyet, Abu Hasszán. Hallod ezt?! Dajka!

Zulejka. Magam is sokallom; de ha úgy kívánja a bitangja. Legyen meg.

Dinarzád. Nem bánom; de előbb enyém a palást.

Hasszán. Vedd hát aranypalástomat – ráadja – csak ne ragyogtasd. Ó be domború rajtad, ahol domborzatos kell legyen! Ó be homorú rajtad, ahol homorlatos – kapkod utána, Dinarzád elveri a kezét – kell legyen: ó be szép!

Dinarzád. Csücsörítsünk: add a mintát.

Hasszán „mintát ad” – átöleli – Dinarzád! Csók.

Dinarzád. Engedj el. Oly vadul ölelsz, ahogy az imént haraptál. Hadd lám, a sípom szólal-e már – aprókat sípol az okarínán – szól már! Mégis csücsörítsek?

Hasszán. Csücsöríts. Te! Megöleli.

Dinarzád apró sikolyokat hallatva bontakozik öleléséből. Vedd le a vaskapcsaidat rólam. Eresszél!

Hasszán. Csücsöríts!

Dinarzád. De Hasszán! Nincs két aranypalástod, hogy kétszer csókolj!

Hasszán. Ez még ugyanaz a palást.

Zulejka. Te nagy selyma, te –

Dinarzád. A mai napra betelt a boldogságom, Hasszán: jó mulatságszerző vagy.

Hasszán. Ezért fizet a Kalifa, úrnőm.

Dinarzád. És a te boldogságod: vajon betelt-é?

Hasszán az okarínát próbálja. Mi lelte a trombitánkat? Nem szól.

Dinarzád. Ne úgy, te csacsi. Csüccsöríts, most majd én adom a mintát – – – Csók.

Zulejka. Nagy baj lesz ebből. Megbikásodott a bohóc, a mulatságszerző kópé bitangja; de a mulatságcsinálásnak is van határa. Ni!... Még leteperi az én tubagerlémet, az én gilicémet, lemarja lábról, az én... Elcsavarja a – és nem csak a fejét! Ebből nagy baj lesz... Abu Hasszán!

Dinarzád mámorosan. Abu Hasszán!

Zulejka. Abu Hasszán! Nem hagyod abba...?

Dinarzád. Jeu. Abu Hasszán! Nem hagyod abba...?!

Zulejka. Kegyetlen vagy és goromba!

Dinarzád. Kegyetlen vagy és goromba!

Zulejka. Engedd el azonnal a hölgy fejedelmi személyét!

Dinarzád. A hölgyfejedelmi személyét...!

Zulejka. Abu Hasszán!

Dinarzád. Abu... Abu... Abu! – – – Abu Hasszán! Mindenem! Magadhoz láncoltál egészen! A testem, ami van, a lelkem, ami nincs: a tiéd! A tiéd vagyok palásttal és palást nélkül: köröskörül! Köldöktől-köldökig! Ahol átfogsz! Ahol érsz! Hasszánom, Abukám!

Távoli lódobogás, kürtjelek.

Hasszán diadalittas. Allah nagy és Mohamed az ő Prófétája! Szétugranak.

Zulejka. Hordd el magad, te tetű. A vadászatnak vége, jön a nagyúr –

Hasszán mint fent. Már nem bánom, ha a fejemet véteti is! Már elmondhatom, hogy enyém volt a háremek gyöngye, a Kalifák-Kalifájának főfelesége – a világszép Dinarzád!

Dinarzád. Tűnj el, Hasszán. A kedvemért. Ha gyanút fog, a halál fia vagy.

Hasszán. Az vagyok! A Kalifa lába elé borulok és megvallok mindent.

Zulejka. Megháborodtál, te koszos?!

Hasszán. Hóhér pallosa hersen:

már elhallgat a versem –

Dinarzád. Hasszán!

Hasszán. Hasszán! Hasz-szon-talan

a szája!

de a hóhér gégéje-

nyiszálja –

Dinarzád. Szerelmünkre!

Hasszán. Szerelem vala poklom:

túlleszek árkon-bokron –

Dinarzád. Hasszán!

A lódobogás erősödik.

Hasszán. Dobd a fejed oda pajtás!

Annyi se: szempillantás –

Zulejka. Tisztára megháborodott. Mitévők legyünk?!

Hasszán. Meg én! Ó a fejemet véteti és én a boldogságtól nyerítve halok meg: enyém volt a gyémántok-gyémántja – felüvölt – a világszép...

Dinarzád könyörgőre fogja. Ne ordíts, Allahra! Mindnyájunkat elveszítesz. Mit tegyek, hogy ettől eltérítselek?

Hasszán sunyin. Üzensz-e értem? Üzensz-e majd?!

Dinarzád. Üzenek, édesem. Elepedek érted; kívánlak, mint a nyihos kanca, ha csődörére akadt; de most menj.

Hasszán. Adjatok innom. Szomjan haljak?

Zulejka. Adok-adok; magam hozom a forrásból.

Dinarzád indulófélben. Utánaszól. Az én alabástrom-korsómban: abban hozz neki, dajka.

Hasszán gajdol.

Ó piciny alabástrom-korsóm!

légy társam a deszka-koporsón

hamajd ama jogos vádér

s fejjel lakolok Dinarzádér’

Zulejka hozza a vizet a korsóban; Dinarzád egy oszlop mögé húzódik.

Hasszán. Ajha! Alabástrom-korsó – iszik.

Zulejka. Igyál, istenátka.

Hasszán. Nem békanyálas ez a víz, te banya?

Zulejka. Siess azzal az ivással.

Hasszán. Mire vársz?! Nagy a bendőm –

Zulejka. A korsóra, csak győzzem kivárni –

Hasszán. Szűk a torkom, soká iszom én – iszik.

Zulejka. Nézd csak: az aszály angyala. Fene a kiaszott sivatag beledet –

Hasszán. Vidd az irhád morgás nélkül, azt mondom. Szűktorkúságban szenvedek.

Zulejka. Megérdemelnéd. Hogy azon a szűk nyakadon kieresszék a párádat... Meddig kortyintgatod még?! Száját törli. Semeddig. Így ni – a korsót a földhözvágja – volt korsó, nincs korsó.

Zulejka. Mit tettél, te kutya?!

Dinarzád az oszlop mögül előkandikál. Halálraváltan. Hasszán!

Zulejka. Az alabástrom-korsó: oda!

Hasszán. Véletlen volt.

Zulejka. Ezer alabástrom-cserépre tört!

Hasszán. Oda az alabástrom-korsó-óhohó! Éktelen bohóc-sivalkodásba fog.

Dinarzád az oszlop mögül előlép. Elhallgass, szerencsétlen! Visszahúzódik

Hasszán. Volt kancsó, nincs kancsó-óhohó! Fanfár.

Zulejka iszonyodik. A fejedelem a hercegekkel!

Hasszán. Eltört! Eltört! Bőg. Oááá!

A kalifa, kíséretével.

Harun. Nini, Hasszán. Mért sírsz ilyen keservesen?

Hasszán. Nagyuram!–

Harun. És hol van rólad az aranypalást, amit kaptál, Hasszán: nem megmondtam, ha elkockázod, megcsapatlak?

Hasszán hüppög. Minden igazhívők ka... ka... kaka... kalif... fejedelme! –

Harun. Jól van, jól, ne hü-hü-hüppögj; hanem fújd ki az orrod és beszélj.

Hasszán trombitálva orrát fújja. Nem tréfadolog, hatalmas úr –

Harun. Ki vele! Most mutasd meg, hogy muzulmán vagy.

Hasszán gajdol.

Lusta vagyok nem titok

Ó Kalifa!

fa tövén hogy szundítok

Ó Kalifa!

édesdeden – csak az a baj egyedül

éhgyomorra megszomjaztam ce... ce... cefe –

Harun. Cefe...?!

Hasszán. Cudarul!

Harun nevet. Folytasd, te ripők!

Hasszán gajdol.

Szólítom a fődajkát

ó Kalifa!

hozzon tele egy csajkát

hozott is egy köcsöggel amikor a

zápfogamba nyilalt a kániku...káni...ká –

Harun. Kániku...?!

Hasszán. A rekkenő hőség, felséged szolgálatára.

Harun kacag. Te golyhó! Ha még egyszer elhajlik a nyelved... Folytasd!

Hasszán gajdol.

Egy halálom-életem

ó Kalifa!

ami történt véletlen

ó Kalifa!

nagy a korsó: alig ittam keveset

a kezemből véletlenül ki... ki... kicsú... csú!

Csuklik.

Harun. Kicsú...?! Vagy kies...?!

Hasszán. Kipottyant.

Harun hahotázik. Ha! Te hájfejű. Tovább!

Hasszán gajdol.

Csodálkozom hölgyeden

ó Kalifa!

megcibálta a fejem

ó Kalifa!

pénzes zacskóm arany gúnyám elvették:

tőlük bezzeg akár kódis lehetnék –

Harun. Dinarzád! Mordizomadta! Mit jelentsen ez?!

Dinarzád oszlopa mögül előlép. Uram, a kutyafajzat, aki lármájával felébreszteni merészelt –

Hasszán hétrét görnyed. Magam is aludtam: hogyan is ébreszthettem volna!...

Harun. Csend!... Haragszom. Oroszlánkodik.

Morgás, mennydörgés.

Kíséret hőköl. A Kalifa haragszik! Harun! Harun az Igazságos! Jaj nekünk!

Dinarzád pulykamérges. Eltörte az alabástrom-korsóm!

Hasszán mint fent. Csak agyag-köcsögöcske volt, úrnőm –

Zulejka. Várj, pojáca, várj. Eszel te még a főztömből.

Harun. Mi-cso-da?! Száz botot a talpára a banyának ebéd előtt –

Zulejka Irgalom, uram!

Harun. Ha ebédig kedves bolondunkat meg nem engeszteli. Adjátok vissza neki, amit elszedtetek, adjátok vissza tüstént: a pénzét, a palástját.

Dinarzád zokog. Soha!

Hasszán. Ad spectatores. Rablás, fényes nappal.

Harun. Ennyi hűhó, egy agyag-köcsögért. Nyughassatok, némberek!

Dinarzád. Az alabástrom-korsóm: oda!

Hasszán. Ad spectatores. Hát az: oda –

Zulejka. Ne a palást meg az aranyaid. A szemem nem kell? Rusnya te –

Harun mézes-nyájas. Hattyú-kebles kedves hitvesünk-és főfeleségünk, asszonyok eleje. Meg ne csípje finom bőrödet a fújdogáló szellő; épp ezért – ordításba csap át – kalyibád legutolsó szurdékjába vonulsz és ott várod be urad haragját és hódolatát.

Hasszán. Hát az okarínám?!

Harun. Azt is elkobozták?

Dinarzád. Allah! Ne: vágd hozzá, dajka és mondd, hogy éjfélkor a kertben pozdorjává töröm! Az okarínát odaadja a dajkának.

Harun. Szipirtyó!

Zulejka. Asszonyi kíváncsiság öreg bűnébe estünk. Felség! Most az egyszer!... Dinarzádtól elvette s most odaadja Haszszánnak. Ne! Ne halljam sípodat – súgva – éjfélig...

Harun. Te sem végzed egy darabban!...

Zulejka. Bocsáss meg ezegyszer, Mekka oroszlánja –

Harun. Alázkodj meg neki, ha már megloptad.

Zulejka sziszeg. Leborulunk előtted, fényes ábrázatú Abu Haszszán, fő-fő tréfamester!

Kíséret. A királytigris!... A tigris!... Itt hozzák a tigrist! Vadászok rúdon lógó tigrist hoznak

1. Főúr. Nézd azt a hátralógó pofáját a rúdon!

2. Főúr. A foga, az a rettentő!

3. Főúr. Fiatal állat, csupa tűz –

Vadász. Fiatal, mégis alig bírjuk, uram.

Harun. Jómulatság volt, mozlimok: királyi vad. Mit szólsz hozzá, Hasszán cimbora?

Hasszán. Hozzásegítettelek, uram.

Harun. Mivel, te csepűrágó?

Hasszán. Megmondtam: el ne ereszd a dárda végét, amíg a tigris el nem kapja.

Harun. Bolond vagy, fiam – de ki, ha nem te?! Itt az erszényed párja, a jó vadászatért, meg tigrisemért, hogy ilyen jól hozzásegítettél. S ha már mindenben osztozunk, nem szégyen Harun Al Rasidra, ha ilyen aranyos bolonddal költi el reggelijét, hol is a világszép Dinarzád maga fog felszolgálni. Jer, aranyos bolondom, hadd fogjalak karon: ebben az aranyos palástodban úgy ragyogsz, mintha te volnál a kalifa, én meg csak afféle futóbolond...

Zene.

Hirdető jobbról-balra végigvonul az előszínpadon. Oroszlános címerpajzsának ablakkivágásán kikandikálva beszél. A tündöklő tetejű paloták fejedelme! – dob. A sokkupolás Bagdad oroszlánja!– dob. Kinek adózik a Bizánci Kutya és minden Indiák uralkodója! – dob. Ezer ostromelefántja- és negyvenezer harci tevéjének alatta megindul a föld! – dob. A Győzhetetlen ő, láttára a pálmák meghajolnak, valahol elhalad! – dob. Minden igazhitű mozlimok parancsolója, ő, az Igazságosztó: Abdullah Al Harun Al Rasid –

Hasszán. Éljen!

Kíséret. Soká éljen Harun Al Rasid!

Hasszánnal összekarolva – a kalifa, kíséretével el.

A zene felárad.

Függöny

Vissza a Keleti kulisszákba