Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Krizsán László
ŐSHAZAKERESŐK
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Tartalom

Előszó

De facto Ungarie Magne

Nagymagyarország valóságos létezéséről

Julianus útján

Keresztutak Nagymagyarország felé

A „kuruc Julianus”

Őshazakereső magyar tudósklub Oroszországban

Magánutazás az őshazába

Akibe Kőrösi Csoma lelke költözött

New-Yorkból az őshazába

„Tudományos végrendelet” az őshazakutatásról

Jegyzetek

 

 Előszó

 „Egy nemzetet sem jellemez talán a
múltjához való ragaszkodás és a leg-
régibb történetei felderítésének vá-
gya annyira, mint a magyart.”
(Reguly Antal)

Jelen kötetünk terjedelme még címfelsorolásra is elégtelen lenne a magyar őshazakutatás, az eredet- és nyelvrokonság kérdéseit tárgyaló könyvek, tanulmányok rengetegéből.

Az irodalom bősége és az e tárgyban keletkezett vélemények sokasága ellenére a köztudat csupán egy-két személyt tart számon azok közül, akik, nemzeti tudattól lelkesedve, elindultak az őshaza felé vezető ösvényen – vagy csak oda tévedtek – és vállalva a nélkülözéseket, gyakran az életveszélyt, töretlen hittel és akarattal végezték munkájukat – keresték a gyökereket.

Nem szobatudósokat mutatunk be, kényelmes környezetben alkotó teoretikusokat, akik gyakran a megdöbbentés fogásával igyekeztek nevet és tekintélyt szerezni a szegényen és szerényen munkálkodó „mezítlábas” kutatókkal szemben, akiknek igazsága, anyagiak hiányában, csak késve vagy egyáltalán nem juthatott el a közönséghez, de kudarcaik, tévedéseik nagyon gyorsan közismertté váltak.

Attól is nagyban függött a nagy fáradsággal és anyagi áldozattal kialakított tudományos tétel elfogadottsága, hogy tetszett e az a laikus közönségnek, s hogy mennyiben igazolták vagy erősítették meg azon regék és hősmondák tételeit, melyeknek hitelességét senki nem vizsgálta, de mindenki büszkén elfogadta. Fejér György történetkutató 1839-ben, a „Tudományos Gyűjtemény” hasábjain ekként szólt a népszerűséget vagy mellőzést teremtő közönségízlésről:

„Ezeknek tetszenék, ha írtam volna: Ádám valóságos magyar fitzkó, Kain-kaján, Nemród, Ábraház, sőt Christus, s’ az egész világ magyar volt.”

Az viszont minden túlzás nélkül igaz, hogy az őshazakeresés, a rokonnépek és rokonnyelvek kutatása a reformkorban, a nemzeti öntudat ébredésének évtizedeiben vált időlegesen a tudományos élet és a közérdeklődés gyakori és sokat vitatott témájává.

E viták némelyike még napjainkban sem ért véget. Ezek részletes ismertetésére kötetünk terjedelme, sajnos, nem nyújt lehetőséget, de nem is tekintettük megvalósítandó és elérhető célnak a téma kritikai feldolgozását. Legfőbb törekvésünk arra irányult, hogy megismertessük Olvasóinkat az őshazakutatás néhány olyan okmányával, melyek nemcsak a magyar őstörténetet, de saját korukat is reprezentálják és egyben láttatják azt a áldozatos küzdelmet, melyet ritka szellemi képességű és vasakaratú honfitársaink folytattak múltunk, önmagunk megismeréséért.

A betűhűen idézett szövegrészek következetlen, olykor helyesírási szabályokat áthágó írásmódjukkal, valamelyest nehezítik a gördülékeny olvasást, viszont jól tükrözik koruk szellemét és alkotójuk egyéniségét, stílusát. A betűhű közlési módszer óvja a szöveg eredetiségét, kizárja minden később keletkezett, ma már általánosan használt elnevezés, vagy fogalom véletlenszerű beiktatását a szövegbe.

A felhasznált, teljes terjedelmükben vagy részleteikben ismertetett források, az őshazakutatás alapokmányai. Olyan adatbázis, amelyre lehet támaszkodni, vitatni, de mellőzni – nem.

 

DE FACTO UNGARIE MAGNE

Nagymagyarország valóságos létezéséről

 Régi magyar szokás szerint a krónikások a múló időt az Isten nevével szentelték meg. Azokat az éveket azonban, amelyek 1200 körül köszöntöttek a magyarságra, aligha lehet az „Úr esztendeinek” nevezni.

A kor embere, akit már fél évszázad sem választott el hazája első és pusztulással fenyegető katasztrófájától, a tatár-dúlástól, százféle okát is adhatta volna szegénységének és nyomorúságának. A föld népét adókkal, szolgálatokkal sanyargatták, a földek birtokosai pedig, egymással versengve, egymást kijátszva tülekedtek mind nagyobb vagyont harácsolni. a királyi hatalom ereje és mindenhatósága már csak emlékekben, legendákban ált.

Igaz ugyan, hogy a legfelsőbb hatalom – Álmos óta, ősi szokás alapján – az uralkodó családjában öröklődött, a trónutódlás pontos rendjét azonban törvénnyel nem szabályozták, az elsőszülötti jog kedvezményeit csak az érdekeltek tekinteték meghatározónak. Egy olyan uralkodói családban, mint a XIII. század elején regnáló II. Endre esetében, ahol három feleségtől nyolc gyermek és ebből öt fiú származott – „számtalan zűrzavarok, egyenetlenségek fejlődtek, melyek honyjunkat tépő, vérbe borító hadakká váltak, midőn egyszer’smind út nyílt a királyi ház keblében is borzasztó kegyetlenségek elkövetésére.”1

A törekvő és vagyongyarapítása érdekében sokféle nemtelen feladatot is vállalni kész nemesség, egyik fő sérelmét az idegenek korlátlan érvényesülési lehetőségében látta. Sokan emlékeztek a Szent Király szavaira, mely szerint: „az egy nyelvű és szokású ország gyenge és töredékeny.” De nemcsak emlékeztek erre a királyi intelemre, hanem kárhoztatták is azt és „a nemzeti lélek kifejlődését gátló, az egyet nem értést éltető, a népet elválasztó”2 súlyos átokként élték meg azt, amitől István király az ország felemelkedését várta.

Alig tizede telt el a XIII. évszázadnak, amikor nemesi összeesküvés végzett az idegen királynéval és leplezetlen gyűlölettel fordultak szembe az idegenekkel, akik „gyakran hazafijak hátratételével emeltettek fő rangra.”

Jelentősen gyengítette a központi királyi hatalmat az I. Endre által meghonosított társuralkodói rendszer is. E gyakorlattal az uralkodó nemhogy korlátozta, hanem ellenkezőleg, megnövelte vetélytársa igényeit és lehetőségeit a trón elfoglalására, amennyiben korlátlan hatalmat biztosított számára egy országrész felett.

A világi uraknak hatalmukat és befolyásukat nem csupán a kedvezményezett idegenektől kellett óvniuk, hanem egyházi főrangúaktól, esetenként még az alsópapság képviselőitől is. Különösen elhatalmasodott a befolyásért való kíméletlen küzdelem a magas egyházi stallumokért. A kalocsai érsek egyházi átokkal sújtotta váradi püspököt, akit saját papjai is vádoltak hamis eküvéssel és rablásokkal. Számos pap kicsapongó életet élt, nyíltan házasodtak. A pécsi püspök unokahúgával élt tiltott viszonyban. Ugyanez a püspök erőszakkal megfosztotta a földvári apátot vagyonától, az viszont „az apátúrnak hamis levelek koholását lobbantotta szemére, azon erőszakos tettével, hogy egy templomot kirabolva, a papokat saját házakból kiverte.”3

A világi- és egyházi főurak közötti rendkívül feszült viszony rendezését szolgála volna 1222-ben a világi és egyházi bíróságok illetékességének – Kálmán király törvényét követően – új megállapítása.

„Az ország megjobbításáért” 1222-ben hitlevelet kényszerített ki a nemesség II. Endre királytól. Az okmányt, díszes aranypecsétje miatt „Aranybulla” néven tartotta számon a közvélemény.4

Az Aranybulla azonban nem teremtet aranykort. A belső bajok és egyenetlenkedés mellett a külvilág felé is megromlottak az ország kapcsolatai. a nyugati határszélen magyar-német villongások, rablások történtek. 1233 őszén nyílt ellenségeskedés robbant ki II. Endre és Frigyes osztrák császár között. A magyarok Bruckon túli területekre, a Duna balpartján pedig a Morva torkolatvidékéig hatoltak, különösebb cél és eredmény nélkül. A Galicia és Lodoméria birtokáért indított negyedszázados háborúskodás ugyancsak eredmény nélkül ért véget.

Fényesen, nagy pompával ment viszont végbe 1234. május 14-én II. Endre harmadik házassága. Az ekkor hatvan esztendős uralkodó a székesfehérvári Nagyboldogasszony templomában fogadta nejévé az anconai őrgróf Beatrix nevű leányát. Gazdag nászajándékkal lepte meg menyasszonyát, a koldussá szegényedett ország pénzéből. A király gyermekei tehetetlen haraggal méregették az új asszonyt, akinek gyermekei bizonyára hátrább sorolják majd őket az öröklésben.

Az aggkori szerelemkábulatában a király teljesen megfeledkezett a Beregi egyezményről, melyben ünnepélyesen megfogadta a pápának, hogy „zsidót, szerecsent, vagyis izmaelitát nem alkalmaz többé kamarai, pénzbeváltó, sótiszt, adószedő vagy másféle közhivatalra... Megcsinálja, hogy a zsidót, szerecsent bizonyos jel megkülönböztesse a kereszténytől. Nem engedi meg, hogy zsidó vagy szerecsen keresztény rabszolgát vásároljon.5

A pápának tett ezen ígéretek megszegése miatt, a menyegzőn ugyancsak jelenlévő, János püspök a királyt és országát egyházi átokkal sújtotta.

Ebbe a kül- és belviszályoktól háborgó, idegen szerencsevadászok és hatalmasok által sokszor megsarcolt, a főpapok által átokkal sújtott országba, az 1220-as évek végén egy kicsiny szerzetescsoport érkezett: domonkosrendi fráterek.

A hófehér gyapjúkámzsát viselő szerzeteseket köznyelven prédikáló barátoknak nevezték, mivel elsőrendű feladatuknak a keresztény hit terjesztését tekinteték a Krisztus vallását még nem ismerő népek között.

A hazánkba térő és Fehérvárott rendházat alapító szerzetesek számára addig nem tapasztalt sikerélményt ígért a tatárok elől menekülő kunok között végzendő térítőmunka. „Az Evangélium itt bőséges aratásra számíthatott” – mivel az új vallás nemcsak lelki megújulást, hanem létbiztonságot, a megmaradás egyetlen lehetőségét kínálta a menekülőknek.

Az ország keleti határterületeire hatalmas népcsoportok érkeztek. Ama kun seregek maradványai, melyeket az 1224-es Kalkamenti ütközetben vert szét Dzsingisz kán hadi népe.

A prédikáló szerzetesek azonban nemcsak a határ mentén kószáló, vagy kisebb csoportokban már az országba is betelepült kunok térítését tekintették feladatuknak, hanem távolabb élő vértestvéreiket is szerették volna összegyűjteni Krisztus egyházában.

A szent cél sikerét egyetlen körülmény hátráltatta: nagyon keveset, szinte semmit nem tudtak a távoli tájakon, esetleg Ázsia pusztáin élő nomád népekről. a prédikáló barátok régi utazók feljegyzéseiben igyekeztek támpontot találni térítőútjaikhoz. Dzsajháni, Ibn Ruszta, Gardézi és Al-Bakri keleti útjairól olyan részletes leírások maradtak fenn, melyekben a múltat kutató barátok meglelték a magyarok keleten maradt vértestvéreinek nyomait is. E nyomok az Ural és a Volga vidékére vezettek. A dominikánus szerzetesek e hiányos adatokat elégségesnek ítélték arra, hogy segítségükkel elindulhassanak és személyesen győződjenek meg azok helytállóságáról és közben teljesítsék azt a térítési feladatot, amely a Duna-Tisza közén való letelepedés óta a legnagyobb szabásúnak ígérkezett.

Ottó atya vezetésével négy barát indult Oroszországba. Útrakelésük időpontját csak közvetett adatok valószínűsítik. Feltehetően 1230 körül kerülhetett sor a küldetésre, amely ekkor már nem tisztán csak hithirdetésre szorítkozott, hanem a keletről Európa felé nyomuló tatárokról, mint a kereszténység legádázabb ellenségeiről, biztos híreket és tapasztalatokat igyekezett szerezni.

Három esztendőn át vándorolt a négy szerzetes, kalmárnak öltözve a kun pusztákon, a polovcok földjén. Egyetlen valószínűsíthető tartózkodási helyük ezen útvonalon a középkori Matrica város volt. E város a Fekete- és az Azóvi tengert elválasztó szoros partján épült és a muzulmán kereskedők révén már a XIII. században is jelentős áruforgalmat bonyolított le.6

A négy szerzetes – Ottó, valószínűleg osztrák, Szirák, magyar, Márton, lengyel és Benedek, kun származású barát – még együtt hagyta el Matricát, ám további sorsuk, Ottót kivéve, teljesen ismeretlen. Nem tudjuk meddig jutottak előre északkeleti irányban és hogy közülük ki, hol pusztult el. Szenvedéseik egyetlen eredménye, hogy a „pogányok között” Ottó magyarul beszélő férfiakra talált.

De vajon hogyan ismerte fel a származása szerint osztrák pap a magyar szót, amely a különélés folytán jelentősen különbözhetett a pannoniai magyar beszédtől, amelyet Ottó ugyancsak kevéssé ismerhetett?

A történelem az őshazakeresés számos részletét árnyékkal borítja. Így mindmáig nem derült fény azaz nem kerültek elő bizonyító iratok – Ottó és rendtársai útvonaláról. Az első testvérkereső expediciónak csupán szomorú végét tartja számon az emlékezés és néhány írásos adat. Ezek szerint 1234-ben, a karácsonyi ünnepek előtt érkezett haza betegen, Ottó barát. A pécsi kolostorban elmondta rendtársainak, hogy kísérői, idegen földön, meghaltak. Egyedül nem merte vállalni az út kockázatát, mivel hírét vette, hogy veszélyes ellenség – tatár sereg – közeledik. Azonnal hazatért. Riasztani és meghalni.

Ottó barát – állítólag – egy térképet is átadott a pécsi szerzeteseknek. Az útvonalról, amelyen eljutott a keleti magyarokhoz.

Ezt a térképet azonban soha, senki sem látta!

Talán még az a szerzetestestvér, Julianus sem, aki 1235 májusában három társával, elindult Nagymagyarország felé, megkeresni Keleten maradt véreinket.

Julianus barát vállalkozása idején, feltehetően, mintegy 30–35 év körüli fiatalember lehetett. Korát mesze megelőző műveltségét – nyelvtudását, történelmi és földrajzi ismereteit – valószínűleg a bolognai egyetemen szerezte. Emberi-jellembeli kiválóságát meggyőzően bizonyítja, hogy magas képzettségével, amellyel országos hivatal irányítására is alkalmas lehetett volna, hite és országa szolgálatában, egy koldulórend tagjaként, a legveszélyesebb, legfárasztóbb szolgálatot választotta.

Julianus testvér megbízását a keleti magyarok felkutatására még Béla hercegtől, mint társuralkodó „ifjú királytól” nyerte. A megbízó személye és anyagi áldozatvállalásának mértéke világossá teszi, hogy a testvérkereső expedíció elindítását 1235-ben sokkal inkább államérdek, mint a hithirdetés sikere indokolta.

Béla herceg, aki Julianus indulása után fél esztendővel IV. Béla néven – 1235. októberében – az ország koronás királya lett, vasakarattal látott hozzá, hogy megerősítse központi hatalmát és az ország védelmi képességét. Az ekkor még csupán feltételezett testvérnépben az új király természetes szövetségest remélt a fenyegető tatár veszéllyel szemben.

Ezen országmentő akció elsőszámú diplomatája a domonkosrendi kolduló barát, a tudós utazó, Julianus testvér lett.

Julianus első keleti útja mintegy hatszáz napos, emberi erőt meghaladó fáradsággal, éhezéssel és szüntelen életveszéllyel járt. Társai valamennyien meghaltak. Julianus akaratát küldetésének magasztos célja erősítette. 1236 karácsonyán érte el a Kárpátokat, s onnan félholtan vánszorgott Budára a hírekkel:

Nagymagyarország valóságosan létezik! És: jön a tatár!

A hosszú út fáradalmát Julianus ki sem pihente, amikor királyi utasításra, folytatta útját Rómába, hogy hiteles adatokat közöljön a keresztény világot fenyegető tatár invázióról.

Nem tudjuk, hogy hányszor és kiknek mondta el élőszóval Julianus megfigyeléseit. Annyi bizonyos, hogy az uráli magyarokról és a tatár veszedelemről szóló híradásnak IX. Gergely pápa rendkívüli jelentőséget tulajdonított és elrendelte, hogy Julianus beszámolóját, mint az egész keresztény világot érintő okmányt foglalják írásba és ismertessék a keresztény uralkodókkal és egyházatyákkal.

Így született meg az a pápai hivatalos irat, melyet kancellistája után Richardus-kódex néven ismer a történelem. Műfaja szerint ez a történelmi forrás nem levél, sem jelentés vagy jegyzőkönyv, hanem díszes kiállítású, a jövő- és a világ számára készült okmány.

A Richardus-kódex szövegéből hiteles kép rajzolódik ki Julianus első keleti útjának minden lényeges eseményéről, így annak magyarázata felesleges. E kódex a magyar művelődéstörténet kimagaslóan fontos okmánya. A latin nyelvű szöveg magyar fordításának7 közlését – ezen őshazakutatással foglalkozó könyv lapjain – elsőrendű feladatunknak tekintjük.

 

„Richardus szerzetes a IX. Gergely
pápa uraság idejében megtalált
Nagymagyarország valóságos létezéséről

DE FACTO UNGARIE MAGNE

A keresztény „Gesta Ungarorum”-ban bukkantak rá, hogy van [még] egy másik, nagyobb Magyarország [is]. Onnan költözött ki népeivel együtt a hét vezér, hogy lakóhelyet keressenek maguknak, mivel földjük nem bírta [már] a sok lakost eltartani. Miután sok országot bejártak és feldúltak, végre arra a földre érkeztek, amelyet most Magyarországnak hívnak, de akkor rómaiak legelőjének nevezték.8 A többi közül ezt a földet választották lakóhelyükül s meghódították az akkor ott tanyázó népeket.

Végre első királyunk, Szent István a keresztény hitre térítette őket. Az előbbi magyarok, akiktől ők származtak, megmaradtak hitetlenségükben s mind a mai napig pogányok.

Mikor a dominikánus barátok rájöttek minderre a „Gesta Ungarorum”-tól, megsajnálták azokat a magyarokat, akikről tudták, hogy őseik, mivel még mindig a hitetlenség tévelygéseiben élnek: kiküldtek négy barátot, keressék meg őket, akárhol is találnának reájuk az Úr segítségével.

A régiek írásaiból tudtak [annyit], hogy keletre vannak, de hogy hol lehetnek, nem is sejtették. az említett barátok tehát, akiket kiküldöttek, sok fáradságnak tették ki magukat: tengeren és szárazon több mint három esztendeig keresték amazokat, de mindamellett az utak veszedelmei miatt mégsem találhattak reájuk. Egyetlen kivétel egy Otto nevű pap, ez is csak kereskedő álnév alatt boldogulhatott. Ő egy bizonyos pogány országban talált néhány olyan anyanyelvűt,x akik felvilágosították őt, milyen tájon laknak, de tartományukat nem kereste fel: ellenben visszatért Magyarországba, hogy több barátot vegyen maga mellé, akik ha vele visszatérnek, a keresztény hitet hirdessék amazoknak. Azonban a sok fáradozásban eltörődve, visszatérte után nyolcadnapra Krisztusban meghalt, de előbb megmagyarázott minden utat, merre keressék azokat.

---------------------------

x azaz: magyarul beszélő személyt

 

A dominikánus barátok később, mivel szerették volna a hitetleneket megtéríteni, az említett nemzet keresésére négy szerzetest küldtek ki. Ezek társaik áldását fogadva szerzetes öltözetüket világival váltották fel, szakállukat s hajukat pogány módra megnövesztették, majd Asszán Bolgárországán és Románián keresztül Magyarország mostani királyától Bélától kapott kísérettel és [annak] költségén Konstantinápolyig jutottak el.

Itt tengerre szálltak s 33 nap múlva a Szikhiának nevezett föld Matrika nevű városába jutottak. Ennek fejedelme és népe kereszténynek vallja magát, betűik és papjaik görögök. A fejedelemnek, mint mondják, száz neje van. A férfiak mind kopaszra nyírják a fejüket s ékes szakállt növelnek. Kivételek a nemesek, akik – nemességük jeléül – bal föltövük fölött kevés hajat meghagynak, de fejük többi részét tövig nyírják.

Itt az útrakelt társaság – reményük beteljesülését várva – 50 napig tartózkodott. És Isten kegyelemben részesítette őket azon úrnő színe előtt, aki a király száz neje között is a legelső volt: úgy hogy ez csodálatos jóindulattal fogadta és mindennel, amire csak szükségük volt, ellátta őket.

Mikor innét az említett úrasszony tanácsával és segélyével továbbindultak, 13 nap alatt pusztaságon keltek át, ahol sem emberre, sem lakóházra nem akadtak. S ott arra a földre jutottak, amelyet Alániának neveznek. [Ezt a földet] keresztények és pogányok vegyest lakják. Ahány falu, annyi fejedelem, de ezek közül egyik sem tekinti magát a másik alattvalójának. Ott folytonosan hadat visel fejedelem fejedelem, s falu falu ellen. Aratás idején egy-egy falu minden férfija együtt megy ki a mezőre s mind együtt arat, s így van ez az egész tartomány széltében-hosszában. S bármi dolguk van is a falun kívül, akár fahordás, akár más, falvaikból mindig együtt mennek ki: fegyveresen és semmi esetre sem kevesen.

Bármi okból is akarnak kimozdulni, éltök egész héten át veszedelemben forog. Kivétel az egyetlen vasárnap reggeltől estig; ezt ők olyan szentnek tartják, hogy akkor bárki is, bármilyen nagy rosszat tett, vagy bármennyi ellensége is van, bátran járhat-kelhet akár fegyverrel, akár anélkül, még azok között is, akiknek szüleit ölte meg, vagy egyebet vétett nekik. Azok, akiket ott a keresztény névvel illetnek, úgy tartják, hogy abból az edényből, amelybe egér talált dögleni, vagy amelyikből kutya evett, se nem esznek, se nem isznak, ha csak papjok előbb meg nem szentelte azt, aki pedig másképpen cselekszik, azt a keresztények közül kiközösítik. Ha valaki közülük bármi módon embert ölt, nem vezekel, sem bűnbocsánatot nem kér, mert náluk az emberölést semmibe sem veszik. a keresztet olyan tiszteletben tartják, hogy a szegények, akár bennszülöttek, akár idegenek és nem vihetnek magukkal kísérőket, ha bármilyen keresztet tűznek lobogóval együtt dárdájukra és azt felemelve hordják, mind a keresztények, mind a pogányok között minden időben bátran járhatnak.

E helyen a barátok nem kaphattak útitársakat a tatároktól való rettegés miatt. [Úgy] mondták, szomszédosak velük. Épen azért kettő közülök visszatért és csak a másik kettő maradt ott. Azon a földön a legnagyobb nélkülözések közt időztek a barátok hat hónapon át. Ez idő alatt sem kenyerük, sem a vízen kívül más italuk nem volt. Az egyik felszentelt barát kanalakat és holmi mást készített, amiért néha-néha egy kis kölest kaptak; ebből csak nagyon szűkösen éldegélhettek. Ezért is elhatározták, kettőt eladnak maguk közül, hogy azoknak az árán a másik kettő a megkezdett utat megtehesse, de nem akadtak vevőre, mivel sem szántani, sem őrölni nem tudtak. Mivel a szükség úgy parancsolta, ketten közülök azon vidékről visszafordultak Magyarország felé, a másik kettő pedig ott maradt, minthogy nem akarták megkezdett útjukat félbeszakítani.

Végre ezek néhány pogány társaságában útrakeltek; puszta sivatagban meneteltek megszakítás nélkül 37 napon keresztül. S ez alatt 22 hamuban sült kenyeret fogyasztottak el s azok is oly kicsinyek voltak, hogy 5 nap alatt könnyen megehették volna s még csak nem is laktak volna jól! Az [egyik] barát, amelyik bár egészséges, de erőtlen volt, társát nagy üggyel-bajjal, de mégis örömest cipelte ki a pusztaságból. A beteg barát pedig jobban sajnálta egészséges társát, mint saját magát, gyakran mondogatta neki, hagyja őt, mint haszontalan tőkét, meghalni a pusztaságban, ne bajlódjék vele, nem törődve Isten munkájával. Az azonban sehogy sem egyezett ebe bele, hanem bajlódott vele az úton mindhaláláig. Pogány útitársaik azt hitték róluk, hogy pénzük van; ezért annyira kutattak, hogy majdnem megölték őket.

Átkeltek a pusztaságon. Egyetlen út és ösvény sem vezetett ott, a 37-ik napon megérkeztek a szaracénok9 Uela nevű földjére, Bunda városába. Itt senkinél sem kaphattak szállást, hanem esőben, fagyban a mezőn kellett maradniok. Az egészséges barát naponként alamizsnát koldult a városban a maga s beteg társa számára. És kapott is mind italt, mind egyebet, különösen a város fejedelmétől. Ez megértette, hogy [a barát] keresztény s örömest nyújtott neki alamizsnát, mivel annak az országnak mind fejedelme, mind népe nyíltan hangoztatja, hogy nemsokára keresztényekké és a római egyház alattvalóivá kell lenniök.

Innét más városba mentek át, ahol az említet Gellért nevű beteg barát, egy szaracén házában, aki őket Isten nevében befogadta, az Úrban elszenderült. Ugyanott el is temették.

Ezután Juliánusz barát, hogy boldogulhasson, egy szaracén pap és neje szolgálatába állott, aki Nagy Bolgárországba szándékozott indulni; ide együttesen el is jutottak. Nagy Bolgárország nagy és hatalmas ország, több nagy várossal. [Lakosai] mind pogányok. Ez országban általánosan beszélik, hogy nemsokára keresztényekké kell lenniök s a római Egyházhoz kell tartozniok, de a napját – mint mondják – még nem tudják. Legalább is így hallották bölcseiktől.

Azon ország egyik nagy városában, mely – mint mondják, ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar asszonyra akadt, akit éppen arról a földről adtak férjhez erre a tájra, amelyet ő keresett. Ez az [asszony] megmagyarázta a barátnak, milyen úton kell mennie, s azt állította, hogy két napi járóföldre kétség nélkül megtalálja magukat a magyarokat, akiket keres. Ez így is történt.

Megtalálta őket a nagy Ethil folyó10 mellett. Mikor azok meglátták, és megértették, hogy keresztény magyar, nagyon örültek megérkezésének; körülvezették házankint és falvankint és hévvel tudakozódtak keresztény véreik királyságáról és országáról. És bármit is akart nekik elmondani akár hitükről, akár egyébről, nagyon szorgalmasan hallgatták őt, mivel nyelvük teljességgel magyar volt és megértették őt és ő is azokat.

Pogányok. Istenről semmi fogalmuk sincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vadállatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas-, és efféle húst esznek, lótejet és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek s a hadakozásokban nagyon vitézek.

A régiek hagyományaiból tudják, hogy azok a magyarok tőlük származtak, de hogy [most] hol laknak, nem tudták.

A tatár nemzet szomszédos velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük, nem tudták leverni őket az ütközetben, sőt az első csatában [a magyarok] verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották őket és így egyesülve, tizenöt országot egészen elpusztítottak. A magyarok földjén találkozott a nevezett barát tatárokkal, sőt a tatár fejedelem követével. Ez magyarul, oroszul, kunul, németül, bolgárul és tatárul beszélt; ugyancsak ez mondta, hogy a tatár sereg, amely akkor öt napi járóföldre volt tőlük, Németország ellen akar vonulni, csak egy másik seregre várnak, amelyet a fejedelem a perzsák elpusztítására küldött ki. Ugyanő mondta azt is, hogy a tatárok földjén van egy nagyszámú nép, minden emberi fajnál nagyobb és magasabb, s olyan nagy fejű, hogy fejük – látszatra – egyáltalán nem illik testükhöz. Ez a nemzet ki akar törni országából és hadakozni szándékszik mindazok ellen, akik ellenük akarnak szegülni s el akarnak pusztítani minden országot, amelyet csak meghódíthatnak.

Mikor a barát mindezt felfogta, bár a magyarok váltig kérték, hogy maradjon, két okból is máskép határozott: egyrészt azért, mert ha a pogány országok és a rutének földje, amelyek a keresztény – és ezen magyarok közé esnek, meghallanák, hogy ezeket a katolikus hitre térítik, nem vennék szívesen és a jövőben minden utat elzárnának: attól tartván, ha sikerülne ezeket amazokkal a kereszténység által összekapcsolni, valamennyi közbeeső országot meghódítanák. Másrészt azért, mert meggondolta, ha ő rövid időn belül meg találna halni, vagy beteg lenne, munkája füstbe menne, minthogy sem egyedül nem boldogulhatna közöttük, sem a magyarországi barátok nem tudhatnák, hol van ez a nemzet.

Amikor tehát vissza akart térni, azok a magyarok kitanították őt egy másik útra, amelyen hamarabb juthat haza.

S három nappal Keresztelő Szent János ünnepe előtt elindult a barát hazafelé. Útjában – akár szárazon, akár vízen vitt az – csak néhány napot pihent s az Úr születése utáni másodnap átlépte Magyarország kapuját. Orosz- és Lengyelországon át lóháton jött.

Az említett Magyarországból való visszatértében a folyón 15 nap alatt utazott át a mordvinok országán. Ezek pogányok és oly kegyetlen emberek, hogy semmibe sem veszik azt, aki sok embert meg nem ölt. Ha közülök valamelyik útrakél, előtte hordozzák mindazon emberek fejét, akiket az megölt. És minél több fejet hordoznak valaki előtt, annál derekabbnak tartják. S az emberkoponyákból kelyheket készítenek s azokból örömmel isznak. Annak, aki embert nem ölt, nem engednek nőt vásárolni. Mivel ezek jósaiktól úgy értesültek, hogy keresztényekké kell lenniök, elküldtek a velök határos rutén föld, Nagy Vladimir fejedelméhez, hogy küldjön hozzájuk papot, hogy megkeresztelje őket. Az pedig azt üzente nekik: nem teszem meg, mert az nem az én dolgom, hanem a római pápáé; mindenesetre közel az idő, amikor mindnyájunknak a római Egyház hitvallását kell elfogadnunk és annak hatalma alá kerülnünk.”

Amíg Julianus a pápai kancelláriában, Richardus baráttal, a Nagymagyarországról szóló tudósítást készítette – amely az első, szemtanútól származó, hiteles híradás volt Európában a tatár veszélyről – a magyarországi domonkos-rendiek újabb négy szerzetest küldtek Nagymagyarországba. Ezek tragikus sorsáról Julianus barát, az alább közlendő, második keleti útjáról szóló jelentésben is megemlékezik.

A pápai kancelláriáról sietve tért haza, ahol újabb megbízás várta. Nyomban indulnia kellett – három rendtársával megerősítve – vissza, Nagymagyarországba. Ekkor a térítés már aligha lehetett feladat. Julianus és szerzetesdiplomata társai kizárólag arra törekedhettek, hogy kipuhatolják a Magyar királyság elleni támadás várható időpontját és hogy Magna Hungaria lakóiban esetleg szövetségest próbáljanak keresni a tatárveszély mérséklésére.

Nagymagyarország területére, melyet Julianus másfél esztendővel korábban meglátogatott, nem juthattak el. E terület nagy része már tatár megszállás alá került. De a szuzdali orosz herceg, György fejedelem sem engedélyezte a barátok továbbhaladását a magyarok földjére. Beigazolódott Julianus gyanúja arról, hogy az oroszok félnek bármiféle kapcsolat létesítésétől a pannoniai magyar királyság és a történelmi őshaza lakói között. Attól tartottak, hogy a két magyar, „ha a kereszténység őket összeköti, a közbeeső országokat mind meghódítja.”11

A szuzdali fejedelemtől azt is megtudhatta Julianus, hogy a mongolok – akiket Európa keresztény népei többnyire tatároknak neveztek – „éjjel-nappal azon tanakodnak, miképp juthatnának el a keresztény Magyarországba, hogy azt és utána Rómát, s ami még azon túl van, elfoglalják.”12

A szuzdali fejedelem elfogta Batu kánnak a magyar királyhoz írott felszólítását, s a levelet átadta Julianusnak, azzal, hogy mihamarabb juttassa el uralkodójához. Ez volt György fejedelem egyik utolsó intézkedése. Kevéssel utána, 1238. március 4-én elesett a tatárokkal vívott ütközetben.

Julianus akkor már hazafelé tartott. Tarsolyában vitte Batu kán levelét IV. Béla magyar királyhoz, szívében pedig a rémületet: Jön a tatár!

A hazatérő Julianus haladéktalanul leírta második keleti útjának tapasztalatait és figyelmeztetését Európa számára, a keresztény világot fenyegető veszélyről. Amíg első, a Richardus-kódexbe foglalt jelentése inkább figyelmeztetés, e második útjáról szóló írás már hangos riadó volt.

E pápához írott, de IV. Béla által más egyházi és világi nagyságokhoz is eljuttatott „Levél a tatárok életéről” ugyancsak jelentős helyet foglal el az európai művelődéstörténelemben. Julianus barát ezen levele első, személyes tapasztalatokon alapuló tájékoztatás a mongol seregek felvonulásáról, uralkodóikról, udvartartásukról, a legyőzött népekkel szemben tanusított magatartásukról és tervezett európai hódításaikról.

A Julianus levél magyar nyelvű szövegét – helykímélő kihagyásokkal – Bendefy László fordításában közöljük:13

 

„EPISTOLA DE VITA TARTARORUMx

 

Isten kegyelméből Perugia püspökének, a tiszteletreméltó férfiúnak és Krisztusban atyjának, az Apostoli Szék legátusának Juliánusz domonkosrendi szerzetes Magyarországból, Szentségtek szolgája: illő és őszinte tisztelettel.

Mihelyt beleegyeztem, hogy mellémadott szerzetestársaimmal Nagymagyarországba megyek, annak reám rótt, második meglátogatására, óhajtottuk, hogy a reánk rótt útba belekaphassunk...

Most pedig, midőn mi Ruscia14 határain vesztegelünk az esemény(ek) közelében, tudjuk a valóságot, hogy a tatárok egész hadserege a nyugati részekre jött [és] négy részre oszlott.

Az egyik rész az Ethil folyótól Ruscia határai mentén, keleti irányból Szudálhoz közeledik. A másik rész pedig már dél felé, Risennia határaihoz, ami egyébként a rutének birodalma, akik ellenállottak.

A harmadik rész pedig a Den15 folyóval szemben, Ovsheruch erősség közelében maradt vissza, ami egyébként a rutének birodalmá[hoz tartozik].

------------------------

x A tatár szó tartár-ra változtatását a Szent Lajosnak elnevezett francia uralkodónak tulajdonítják. V.ö. Vámbéry Ármin: A magyarok eredete. Ethnologiai tanulmány. Budapest, 1882. 507. l. A rettenetes, borzasztó, alvilági értelmet kifejező „tartarus” szóval IX. (Szent) Lajos a mongolok kegyetlenkedéseit jellemezte.

 

Mégis úgy látjuk, miként azt maguk a rutének, a magyarok és bolgárok is, kik előlük elmenekültek, beszélték el nekünk élénk szavakkal: nem lesz nehéz e nagy sokaságnak egész Rusciát, éppúgy az egész ruténföldet feldúlnia, ha majd a legközelebbi tél alkalmával a vidék folyói és mocsarai befagynak.

Így tudomást szereztünk egyéb más dolgokról s így arról is, hogy az az I. Gurgutha nevezetű vezér, aki a háborúskodást megkezdte, meghalt.

Jelenleg tehát fia, Chayn uralkodik helyette és a nagy Hornach államban székel, ezt a királyságot atyja a háborúskodások kezdetén hódította meg. Székel pedig a következő módon: Olyan nagy palotája van, hogy ezer lovag léphet be egyetlen kapuján át, de ugyanazok a lovagok térdethajtva ki is mennek: egyetlen sem lakik ott. Ez az említet vezér hatalmas és magas trónágyat készíttetett magának aranyozott oszlopokkal. Mondom, olyan aranyozott és a leggondosabban bevont trónust, hogy azon mintegy megdicsőülve foglalhat helyet, dicsőítik az őt körülvevő nagyon finom veretek is.

Ugyanennek a palotának a kapui teljességükben aranyozottak. Ha ezeken a lovagok áthaladnak, térdet hajtanak, ugyanígy a nemesek és szabad polgárok is. A másfajta, idegen követeket pedig, akár lóháton, akár gyalogosan haladnak át a kapukon, ha lábuk a küszöböt érinti, ott helyben karddal megölik. Bizony a legnagyobb tisztelettel kell bárkinek is átlépnie!

Valóban ennyi pompa között trónolva küldözi el seregeit különböző földtájakra, bizonyára még tengeren túlra is, ahogy hiszem, s hogy mit vitt ott végbe, arról talán ti is hallottatok...

Egy másik, jól felszerelt hadsereget küldött a tenger közelébe az összes kunok ellen, akik is Magyarország vidékei felé menekültek. A harmadik hadsereg pedig, amint mondottam, egész Rusciát megszállás alatt tartja.

Hanem, hogy valamit az ütközetről is jelentsek, beszélik, hogy messzebbre lövik ki nyilaikat, mint ahogy más népeknél szokásos és hogy az ütközet első összecsapása alkalmával – ahogy mondják – nemcsak hogy nyilaznak, hanem úgy látszik, mintha nyíleső esnék. Említik, hogy az ütközetben a kardot és a lándzsát kevésbé használják.

Ékalakú csatarendjüket pedig így építik fel: minden tíz ember élén áll egy tatár, ismét minden száz ember élén egy százados áll. Ezt annyi fortélyossággal csinálják, hogy a megjelenő kémek ne tudjanak valami módon elrejtőzni közöttük; az ütközetben közülük lekaszaboltak számát is minden késedelem nélkül meg lehet állapítani. És a különböző elemekből összegyűlt népség nem képes semmiféle hűtlenség elkövetésére sem. Mindegyik – tíz egyénből álló – csoportot különböző nyelvű és nemzetiségű egyénekből állítják össze.

Az általuk elfoglalt összes tartomány királyait, vezéreit és magnásait, amennyiben feltételezhető róluk, hogy valami módon ellenállást fejthetnek ki, késedelem nélkül meggyilkolják.

A katonákat pedig és a harcban bátor, egyszerűbb népséget a háborúra felfegyverezve – akaratuk ellenére – maguk előtt hajtják. Ellenben azokat a földmíveseket, akik a harcra kevésbé alkalmasok, hátrahagyják, hogy gondosan megműveljék a földeket.

A földek megművelésére hátrahagyott egyes férfiaknak pedig szétosztják a harcban összevertek, vagy meggyilkoltak valamennyiének feleségeit, leányait, mind közeli, női vérrokonait. Bármelyiknek adnak tizet, vagy többet is és meghagyják nekik, hogy a tatárokat a továbbiakban is ünnepélyesen fogadják.

A katonákkal szemben pedig, kiket a harcba kényszerítettek, ha jól harcolnak és győznek, kevéssé hálásak, ha pedig elesnek az ütközetben, nincs gond rájuk!, de ha a harcban meghátrálnak, a tatárok könyörület nélkül megölik őket.

Ezért a harcosok inkább kívánják, hogy ott essenek el harc közben, semhogy a tatárok kardjai öljék meg őket.

Tehát még bátrabban harcolnak; nem azért, hogy továbbra is éljenek, hanem, hogy annál hamarabb haljanak meg.

A megerősített várakat nem ostromolják meg, hanem előbb feldúlják a környéket, a népet foglyul ejtik, majd ugyanannak a vidéknek a népét összeterelik és harcra kényszerítik: saját erődítményük megostromlására.

Egész hadseregük tömegéről nem írok nektek mást, csupán azt még, hogy az összes királyságokból, amelyeket leigáztak, a harcra alkalmas katonákat maguk előtt kényszerítik a harcba.

Többen mint biztos dolgot említik és Szudál vezére élőszóval üzente általam Magyarország királyának, hogy a tatárok éjjel-nappal tanácskoznak, hogyan vonuljanak fel s ostromolják meg a keresztény, magyar királyságot. Olyan javaslat is van, mondják, hogy jöjjenek és támadják meg Rómát és a Rómán túli részeket.

Követeket küldött tehát Magyarország királyhoz. Ezeket Szudál földjén való áthaladtukban Szudál vezére elfogatta, és a magyarok irályához címzett levelet elvette tőlük. Láttam magukat a követeket is, általam becsült társaimmal együtt. Az említett levelet Szudál vezére, Noe átadta nekem, hogy vigyem el Magyarország királyának.

A levelet pedig pogány betűkkel írták, de tatár nyelven. Itt a király olyat, aki el tudta olvasni, sokat talált, de olyan, aki megfejtette volna, egy sem akadt. Azonban amikor áthaladtunk Kunországon, a nagy pogány államon, sikerült találnunk valakit, aki a levelet nekünk lefordította. Íme ez volt a fordítása:

’Én, Szain,16 az Égi Király küldöttje, kinek hatalmat adott a földön, hogy a meghódolókat a maguk viszonyai között fenntartsam, az ellenszegülőket pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad, magyarok irályocskája, hogy amikor már harmincadszor küldök hozzád követeket, vajjon miért nem küldesz vissza közülök egyet sem hozzám? Sem követeidet, sem levelet nem küldtél viszont hozzám. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok az alattvaló katonád, és hogy egyedül uralkodsz egy nagy királyságban. És éppen ezért nehezen hódolsz meg előttem saját akaratodból. [Pedig] jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha saját akartodból hódolsz meg előttem! Tudomásom van róla ezenfelül, hogy a kunokat, az én szolgáimat, pártfogásodba vetted. Ezért meghagyom neked, hogy ne tartsd őket továbbra magadnál és ne használj fel közülök senkit sem ellenem, könnyebb ugyanis a kunoknak kivándorolniok, mint neked. Minthogy azok állandó birtok híján ide-oda vándorolnak, ha kell, ki tudnak vándorolni, de te házakban lakozol, neked váraid és városaid vannak, hogyan szaladsz meg hát kezem elől?!’

De ne hagyjam figyelmen kívül ezt sem: Amíg én ismételten a római kúriában időztem, elindult – engem megelőzve – négy szerzetes testvérem Nagymagyarországba; ezek keresztülhaladtak Szudál földjén. E királyság határain ijesztő külsejű tatárok elől menekülő, pogány magyarokra bukkantak, akik szívesen fölvették volna a katolikus hitet. És amikor ezek a keresztény Magyarország felé visszaindultak már, az előbb említett szudáli vezér tudomást szerzett róluk, felháborodva visszahívatta az említet testvéreket és megakadályozta, hogy a római hitet hirdessék az említett magyaroknak s emiatt kiutasította az említett testvéreket saját országából. Mégis, mivel nem akartak visszatérni, sem megtett útjokat egykönnyen félbeszakítani, kedvetlenség nélkül Recessua városa felé vették útjokat, hogy – ha már úton vannak – elérkezhessenek Nagymagyarországba, vagy a mordvinokhoz, vagy akár magukhoz a tatárokhoz.

Miután pedig ezek közül itt két szerzetes visszamaradt, tolmácsok vezetése mellett a legközelebb esedékes Szent Péter és Pál apostolok ünnepén megérkeztek a mordvinok másik vezéréhez, aki éppen aznap akart oda indulni egész népével, ahonnét ezek érkeztek, családja pedig – miként fentebb már mondottuk – behódolt a tatároknak.

Egyébként, hogy ezzel a két szerzetessel mi történt, hogy mind a ketten meghaltak-e, vagy hogy az említet vezér a tatárokhoz vezette-e el őket, pontosan nem tudjuk.

A két visszamaradt barát csodálkozott emezek késésén, azért a legközelebb esedékes Szent Mihály napja körül egy tolmácsot küldtek ki, mivel szerettek volna ezek életéről valami bizonyosságot szerezni. A mordvinok – benyomulásuk közben – ezt is megölték.

Én és társaim pedig, mikor láttuk, hogy a tatárok meghódították [azt] a földet s hogy a betekinthető gazdag vidéken még csak magot érlelő gyümölcs [sem] maradt, visszatértünk Magyarországba.

S bizony bár sok hadseregen s lesben álló zsiványon jöttünk át, mégis az Anyaszentegyház könyörgései és érdemei mellettünk voltak s épségben, egészségben érkeztünk meg szerzetes társainkhoz és kolostorunkba...

A tatárok pedig azokat, akik harcolni akarnak, olyan tömegben sorozzák maguk közé, hogy 40 részre lehet őket úgy osztani, hogy nem adódik olyan földi hatalom, amely azok csak egyetlen részének is ellenállhatna. Mondják, hogy hadseregükben 260.000 olyan rabszolgát is visznek magukkal, akik nem a saját jószántukból harcolnak, de van 135.000 igen kipróbált harcosuk is; ezek saját törvényük értelmében kerültek az első sorba. Beszélik továbbá, hogy asszonyaik, akárcsak ők maguk is, harciasak: úgy ellövik a nyilat s úgy megülik a lovat és az igásállatot, akárcsak a férfiak. S a háborús ütközetben: lelkesebbek, mint a férfiak. Éppen ezért a férfiaknak sohasem fordítanak hátat, sohasem kezdenek menekülni a nők, hanem részt vesznek minden döntő ütközetben. Vége a tatárok életéről, útirányáról és eredetéről szóló levélnek.

Tudja meg minden igazhitű keresztény, hogy ezt az írást Magyarország királya elküldötte Aquileia érsekének, majd az érsek átküldötte a brixeni püspöknek, ugyancsak a tiroli grófnak, hogy ők is küldjék tovább minden igazhitű kereszténynek és buzdítsák azokat, hogy tanuljanak meg könyörögni az Istenhez az Egyház érdekében. Egyébként kívánjuk mindenkinek, akinek csak ez az írás a kezébe kerül, hogy a sürgős cselekvésnek méltó és igaz indítványozója legyen.”

A Julianus-okmányok minden sorát 1241 szomorú krónikája hitelesítette.

Azok a véres események, melyekben az őshazakutató hős szerzetes, Magna Hungaria felfedezője is nyomtalanul eltűnt.

 

JULIANUS ÚTJÁN

 A nyomokat, melyet félholtra fáradt szerzetesek tapostak Nagymagyarország földjébe, a XIII. század közepétől könny és vér mosta el.

Az őshazát Julianus előtt az ismeretlenség, a nagy történelmi tragédia – a tatárjárás – után az erőszak zárta el pannóniai testvéreitől. Pedig éppen a tatárpusztítás után lett volna legnagyobb szükség az egymásra találásra, az elszenvedett áldozatok pótlására.

De a tatár megszállás, amely kiterjedt a Julianus által megtalált őshaza egész területére, mintegy kétszáz esztendőn keresztül lehetetlenné tett minden közvetlen kapcsolatot. Nagymagyarországról a mongol megszállás idején kizárólag azok a pápai és európai hatalmak követei hozhattak híradást, akik a keresztény népek védelme, később a pápa által elképzelt szövetség létrehozása érdekében jártak a mongol kán ázsiai székhelyén.

E követek többnyire Julianus útvonalán haladtak és az általa ismertetett tatár szokásoknak megfelelően viselkedtek. Julianus adatai tehát közvetlenül és hatékonyan hozzájárultak a tatárveszély lehető féken tartásához, még abban az időben is, amikor a szerzetesnek személyes befolyása már nem volt a veszélyhelyzet csökkentésére.

A Julianus-örökség, amely hosszú időn keresztül szilárd pillért szolgáltatott a keresztény Európa védelmi politikájához a mongol veszéllyel szemben, a közvetlen fenyegetettség elmúltával, lassan feledésbe merült. Annyira, hogy a XVIII–XIX. században újra kellett felfedezni a tudós barát személyét és tevékenységének Európát érintő jelentőségét.

Erre annál inkább szükség volt, mert a magyarok eredetéről folytatott vita során Vámbéry Ármin Julianusnak az őshazát ismertető leírását későbbi krónikák és útleírások adataiból szerkesztett „silány compilatio”-nak nevezte, ami egyet jelentett Julianus személyének tagadásával és tudósításainak plágiummá züllesztésével.

Ezen érthetetlen és rosszindulatú vélekedés azonban a nagyközönség előtt szinte ismeretlen maradt, annak csekély érdeklődése folytán múltunk eseményei iránt. Vámbéry véleménye Julianusról és a szellemi tolvajlásról ily módon a kutatóknak csupán szűk körét foglalkoztatta.

Ha végigtekintjük az őshazakutatással foglalkozó írásművek sorát, azt tapasztaljuk, hogy a XIX–XX. század fordulójához közeli évtizedekben jelentősen lecsökkent számuk. E korban a történeti kutatást a nagy évforduló a millennium foglalkoztatta, később pedig a háborús állapot, majd az ország megcsonkításának következtében előállott helyzet elemzése került a történeti kutatás élvonalába.

Az őshazakutatást a Julianus-okmányok publikálását egy véletlen, a témától teljesen idegen esemény indította el:

Az 1930-as évek elején a Magyar Földrajzi Társaság egy kontinens-érdekű tudományos feltételezést kívánt igazolni, nevezetesen, hogy „van-e összefüggés az alpi hegyrendszer és az észak-kelet afrikai magas hegyvidék között?”

A kérdés tisztázása helyszíni kutatást, expedíció kiküldését igényelte. Az expedíció szervezésével a Társaság Benda Lászlót, magyarosított nevén Bendefy Lászlót bízta meg, aki geológusi és szakmérnöki képesítése révén a siker reményében láthatott hozzá az összetett feladat megoldásához. A vállalkozás, alakulásakor „Magyar Etiópiai Expedíció”, később, „Magyar Afrikai Expedíció” nevet viselt.

A világpolitikában hamarosan beálló változások a nemzetközi érdeklődés központjába állították a magyar tudományos vállalkozást. Történt ugyanis, hogy az első világháború után az Afrika területén osztozkodó angol és francia politikusok Olaszországot kizárták a kedvezményezett hatalmak köréből. De Olaszország nem mondott le álmairól, hogy a francia fél rovására megszerezze a közép-afrikai kincsekhez vezető utat. Bendefy expedíciója a francia-olasz vetélkedés legkritikusabb területét, a Tibeszti hegység vidékét érintette volna, ahol gazdag olajlelőhelyet is feltételeztek. A megszerezhető olajkincs reményében az olasz kormány jelentős anyagi támogatást ajánlott fel a tervezett magyar tudományos expedíciónak.

A támogatás biztosítása és mielőbbi elnyerése érdekében Bendefy László Rómába utazott. A végső határozat azonban sokáig váratott magára. Bendefy a várakozás idejét hasznosítani akarván, kutatásokat kezdett a Vatikáni Levéltárban. Ekkor találkozott a Julianus-okmányokkal. Ezen iratokból és a témát kiegészítő egyéb okmányokból születet meg az első magyar Ázsia-kutató felfedezői munkásságát ismertető könyv 1936-ban, az „Ismeretlen Julianusz”.

E munka a „Magyar Afrikai Expedíció” egyetlen – noha csak közvetett – eredménye volt. Az afrikai területekért versengő olasz és francia hatalmak ugyanis 1935 elején a Római Szerződésben megegyeztek a vitás területek elosztásáról. Az olaszok által igényelt terület francia fennhatóság alatt maradt, mire az olasz kormány beszüntette Bendefy László expedíciójának támogatását.1

Bendefy Lászlónak a Julianus-okmányokra vonatkozó kutatásai feltárták egy elsőrendűen fontos művelődéstörténeti jelenség kialakulását és hatását, nevezetesen, hogy miként hatottak Julianus adatai az Ázsia-kutatások XIII. századi eseményeire, s hogy miként testesültek be azok a világ megismerésének folyamatába.

E kérdés, s benne a domonkos-rendi barátok keleti expedícióinak a földrajzi megismerésben betöltött jelentőségét csak akkor tudjuk érdeme szerint megítélni, ha tekintetbe vesszük az ember számára akkor világot jelentő térség kiterjedését. Az ismert világot a XIII–XIV. században a Szentföld és Európának az Atlanti-tengertől az orosz pusztákig terjedő bejárt útvonalai jelentették. Ehhez a kor embere csak ködös elképzeléseket tudott hozzátenni a tatárnak nevezett mongolok „kutyafejű” harcosairól és a kínai császárok képzeletben élő birodalmáról.

Ezt a világot tágította ki az őshazát kereső és ismeretlen földrészt felfedező szerzetes.

Julianus és a domonkos-rendi barátok útjáról még a Magyarországot elpusztító támadás előtt értesült Európa. A francia Albericus cisztercita szerzetes az általa összeállított világkrónika eseményeiben az 1237-ik esztendőhöz – Julianus második nagymagyarországi útjához – a következő megjegyzést fűzte:

„... az a kósza hír támadt, hogy a tatár nép Kunország és Magyarország ellen készül. Hogy megtudják, melyik igaz a két [hír] közül kiküldöttek Magyarországból négy domonkosrendi szerzetest, akik száz nap alatt a régi Magyarországig el is jutottak. Mikor ezek visszatértek, hírül adták, hogy a tatárok a régi Magyarországot már elfoglalták és fennhatóságuk alá vetették.”2

Az ugyancsak világkrónikát író másik francia, Matthaeus barát oklevéltárral egészítette ki krónikáját. Okmányai között szerepel egy közelebbről meg nem nevezett „magyar püspök levele a párizsi püspökhöz, a tatárok betöréséről és szokásairól,” 1241 tájáról:

„A tatárok tényleges létezéséről számolok be nektek, minthogy azok öt napon át vonultak fel a magyar határvidék közelébe és elérkeztek egy folyóhoz, amelynek Dnyeper a neve, de azon nyáridőben átkelni nem tudtak. Minthogy ki akarták várni a telet, kémeket küldtek ki maguk előtt Russiába. Ezek közül kettőt elfogtak és elküldték őket a Magyar Király úrhoz, s én tartottam őket fogva.

Kivallattam [őket] merre van hazájuk? És azt mondották, hogy túl van bizonyos hegyeken, s azon folyó közelében fekszik, melynek Egogg a neve. Úgy hiszem, hogy az említet nép lenne Góg és Magóg [népe]... előttük van még egy nép, amelyet mordvinoknak neveznek. Ezek különbség nélkül megölnek mindenkit. Közülük senki sem merészkednék lábbelit húzni lábára mindaddig, míg embert nem ölt.

Úgy hiszem, ők ölték meg azokat a domonkosokat és ferenceseket, valamint a többi követeket, akiket Magyarország királya tájékozódás végett kiküldött volt.”3

A levélíróról – azontúl, hogy magas egyházi méltóságot viselt, s hogy részese volt a tatár követek kihallgatásának-írása további adatokat árul el. Ezek között legfontosabb, hogy ismerte a Julianus-féle okmányokat, s hogy azok fogalmazása a névtelen püspök levelére is hatással volt. Különösen szembetűnő a tatárok „tényleges létezéséről” szóló meghatározás, amely átvételnek tűnik a Richardus-kódex szóhasználatából. A királyhoz küldött tatár követek elfogása is ismerős a Julianus második útjáról szóló jelentésből.

1245 tavaszán Piano da Carpino, IV. Ince pápa követe indult Kujuk kán székvárosába, Karakorumba, hogy békét és védelmet kérjen a rettegett uralkodótól a keresztény népek számára. A pápai követség számára az útvonalról és a tatárok szokásairól való tájékozódást Julianus második útjáról szóló jelentés szolgáltatta. A követeknek a Volga-vidékén tartozkodó Batu kán biztosított kíséretet Karakorum városáig. Több, mint esztendei vándorlás után, 1246. júliusában érkeztek meg a nagykán székvárosába. Kujuk kán elutasította a pápai javaslatokat és csak hosszú várakozás után engedélyezte a követek hazatérését.

Carpino a mongolok történetéről készítet munkájában4 több alkalommal utal Julianus személyére és a magyar őshazára.

„Több rutén és magyar, akik ismerik a latin – és galliai nyelvet, és még másokét is, akik velük együtt (t.i. a tatárokkal) éltek. Egyesek bizony 30 évig voltak háborúban és ismerték azoknak minden [élet] körülményét, mert ismerték nyelvüket is.”5

A szerzetes itt Nagymagyarország azon lakóiról szól, akik a tatár seregben harcoltak. A Nagymagyarország körül lakó népekről az alábbiakat jegyezte fel.

A tatárok a pannoniai Magyarországból visszatérőben „a mordvinok földjére érkeztek; ezek pogányok. Az ütközet során legyőzték őket. Majd a bilérek ellen támadtak, azaz Nagybulgáriára és azt is teljességgel feldúlták. Innen északnak haladtak egészen Bascardiáig, ez Nagymagyarország és ezt is legyőzték. Innen kivonulva messzebb északra haladtak tovább és megérkeztek a permiekhez, akiknek kicsi a gyomruk és kis termetűek. A húst nem fogyasztják el, hanem előbb megfőzik azt, majd mikor már megfőtt, a fazékra helyezik és páráját magukba szívják és csakis ettől üdülnek fel. De ha esznek is belőle valamit, az is igen mérsékelt mennyiség. – Ismét továbbhaladván elérkezték a szamojédekhez. Ezek is emberek, amint mondják, teljességgel vadászatból élnek. Még sátraik és ruházatuk is teljes egészében állatbőrből készül.”6

„Azoknak a földeknek neve – tájékoztat munkája VII. fejezetben Carpino – melyeket meghódítottak, a következő: Kína, a naimanok, szolangurok földje, Fekete-Kína, vagy néger Kína, Kunország, Tumat, Voyrat, a Karaniták földje, Huyur, Szumongal, a merkiták és mekriták földje, Sarihmur, Bescardia, vagy Nagymagyarország...”7

A pápai követ munkája utolsó fejezetében még pontosabban meghatározza a Julianus által meglátogatott Nagymagyarország földrajzi helyzetét: „Kunország mellett északról, közvetlenül Oroszország után fekszenek: a mordvinok, a bilérek földje, azaz Nagybulgária, Bascardia, azaz Nagymagyarország, Bascardia után következnek a parossziták, a szamogédok,(!) a szamogédok után, a sivatag óceánjának peremén azok, akiknek – mint mondják – kutyafejük van.”8

A magyarokról a közelükben élő „kutyafejű” tatárokról a pápai követ tolmácsa, a Ferenc-rendhez tartozó Benedictus barát is megemlékezett:

„A követeket tehát Batu fejedelem... két hét múlva elbocsátotta Kunországból... A barátok pedig – mikor keresztülhaladtak a kunok földjén – jobbról hagyták a szászok földjét, ezekről azt tartjuk, hogy gótok és ezek keresztények, továbbá az alánokat, ezek [is] keresztények... Oroszországban pedig előbb balfelől voltak tőlük a mordvinok, ezek pogányok, majd a baskirok, akik ősi magyarok, ezután a küncefáloszok, kiknek kutyafejük van, majd a parociták, akiknek alacsony, de vékonyra szabott testük van és semmi mást nem tudnak megemészteni, csupán leves dolgokat fogyasztanak s a párolt húsok és gyümölcsök gőzét szívják magukba.”9

A Julianus által bejárt ősvényeken 1246 és 1253 között diplomáciai küldetésben megfordult a francia király, IX. Szent Lajos követe, Guillaume de Rubruk ferencrendi szerzetes is. Rubruk nagytudású és tekintélyű ember volt. Jól ismerte Julianus barát feljegyzéseit Nagymagyarországról és a mongolok történelméről, katonai szokásairól. Rubruk feljegyzései számos részletben megerősítik Julianus adatait.

A mongolok ruházatáról szólva, egyben jól jellemzi a Nagymagyarországot érintő kereskedelmi forgalmat is:

A mongolok „ruházatáról és külsejéről akkor hallotok valami újat, ha Kínából, vagy Kelet valamely országából, vagy pedig Perzsiából és valamely más, déli országból értékes ruhadarab elkerül, anyaguk selyem, arannyal hímzettek, ilyeneket hordanak nyáron át. Oroszországból, Maxelből10 és Nagybulgáriából, ugyancsak Paschataból,11 azaz Nagymagyarországból...”12

Rubruk kortárs utazói között a legrészletesebb leírást közölte Nagymagyarországról, „Az Ural folyó, különböző országok és népek” – című írásában:

„Miután 12-ik napja eljöttünk Etiliából, megérkeztünk egy nagy folyóhoz, amelyet Jagatnak hívnak. Jön pedig északról Pascatur földjéről... Pascatur és Magyarország azonos fogalmak. És [lakosai] pásztornépek, északi állam nélkül. Nyugatról azonban Nagybulgária határolja. E helytől keleti irányban, azon északkeleti oldalon, nincs már semmi más állam. Ezen bizonyos Pascatur vidékéről nyomultak előre a húnok, akiket később magyaroknak [neveztek], ugyancsak itt terül el Nagybulgária is. És azt mondja Isidorus, hogy miután fürge kaukázusi lovakon előrontottak... Nagy Sándor erődfalain, s vad népeken verekedték át magukat... egészen Franciaországig elpusztítottak minden földet, ebből kifolyólag nagyobb hatalmuk volt, mint mostan a tatároknak.”13

Rubruk, közlései forrásául azokat a domonkos-rendi szerzeteseket nevezte meg, akik „jártak ama helyen, még a tatárok megérkezése előtt.”

Kik voltak ezek a hittérítők, akiket Rubruk adatszolgáltatókként említ?

Az események és a fennmaradt források ismeretében azon négy dominikánus szerzetes valamelyikére gondolhatunk, akiket IV. Béla 1237. nyarán, akkor bocsátott útnak Nagymagyarország felé, amikor Julianus még első útjáról szóló beszámolóját diktálta Richardus kancellistának. E szerzetesek közül kettő – amint Julianus tudósít – vonakodott teljesíteni a szuzdali fejedelem visszatérést követelő parancsát. A tiltó rendelkezés ellenére, elindultak „Nagymagyarországba, vagy a mordvinokhoz, vagy akár magukhoz a tatárokhoz” – mint Julianus közli a pápához intézett, második útjáról beszámoló levelében.

A barátok további sorsát Julianus nem ismerte. Meghaltak e, vagy eljutottak a tatárokhoz? Senki nem tudta! Ám, ha az utóbbi feltételezés szerint alakult sorsuk, akkor elképzelhető, hogy Rubruk követjárása idején, 1253-ban még éltek az adatszolgáltató barátok és találkoztak a francia király küldötteivel.

A magyarországi tatárdúlást követő években szinte rendszeressé váltak a nyugat-európai diplomáciai utak a nagykán birodalmába. Bizonyos, hogy a küldő fél – a pápa vagy a francia király – a keresztény népek védelmében, a keresztény hit iránti türelem kialakításán fáradozott.

 

KERESZTUTAK NAGYMAGYARORSZÁG FELÉ

 

Az őshazakereső székely-magyar Kőrösi Csoma Sándor élete küzdelmes álom volt.

Egy teljesületlen, szép álom Nagymagyarországról.

Az álmodozás még diákéveiben, a nagyenyedi kollégium boltíves termeiben kezdődött: „... még akkor harmadmagával fogadást tőn, hogy e célra az őshaza felkutatására utat teendenek.”1

Vajon, hogy képzelte el ezt az utat a szolgadiák Csoma Sándor, akinek egész taníttatására a székely katona-apa a kollégiumba kísérés alkalmával „az úton egy magyar forintot költött, de sohasem többet azután.”2

Miből, hogyan jut el a világ túlsó felébe?

A fogadalmat a magyarok egykori szállásterületeinek felkutatására egy levél sugalmazta, melyet Turkolly Sámuel, az orosz cár hajóhadában szolgáló magyar főtiszt írt haza rokonainak, a Kaukázus előterében régen magyarok által lakott tartományról és ennek romos állapotban akkor még fellelhető fővárosáról, Magyar-ról. x

A levelet számos példányban lemásolták, s az a diákok körében valóságos őshaza-lázt gerjesztett. De nemcsak a tanulók, professzoraik is élénk érdeklődést tanúsítottak a téma iránt és előadásaikban közölték mindazt hallgatóikkal, amit e kérdésről sikerült megtudniok.

----------------

x Turkolly Sámuel 1724. március 2-án Asztrahányban írt levelét, a reá vonatkozó forráskritikai megjegyzésekkel „Kuruc Julianus” című fejezetünkben közöljük.

 

A tudományos kutatás már a XVIII. század közepétől új adatokkal gazdagította a magyarok őshazájára vonatkozó történeti forrásanyagot. 1748-ban megjelent a győri kegyesrendi tanár Desericus Josephus Innocentius – magyarosan Desericzky József – okmánygyűjteménye a vatikáni könyvtár anyagából.3

Ez a latin nyelvű könyv, amely később Richardus-kódex néven vált általánosan ismertté, az őshazára vonatkozó ismereteket egy szenzációs forrásértékű okmánnyal, Julianus barát Nagymagyarországról szóló tudósításával bővítette. A feljegyzés 1237 tavaszán készült a pápai kancelláriában, Rómában. Julianus barát diktálta, Richardus mester pedig írásba foglalta.

De facto Ungarie magne4 – kezdődött a kézirat. Nagymagyarország valóságos létezéséről!

Ötszáznyolc esztendőn keresztül rejtőzött az okmány a pápai irományok rengetegében, amíg a győri szerzetes kutató szemei 1745-ben meglelték.

Olyan volt ez az irat, mint egy születési anyakönyvi bizonylat. A legendák és sejtések helyett, személyes tapasztalás alapján készült írásos bizonyíték a magyarok őshazájának valóságos létezéséről.

A Richardus-kódex 1748-ban elvégzett kiadása a történelemtudomány iránt érdeklődő közönség számára is megismerhetővé tette Julianus alakját és a magyar őshazára vonatkozó, általa összegyűjtött adatokat. 1763-ig további két kiadás került közönség elé. 1761-ben a „Halotti beszéd” feltalálója, Pray György,5  1763-ban pedig Bél András lipcsei kiadású könyve6  közölte a Richardus-kódexet.

Az ismétlődő iratkiadások arról tanúskodnak, hogy az őshaza-kutatás iránt rendkívüli érdeklődés támadt. A magyar történeti irodalomban soha még nem publikáltak azonos témáról olyan gyakorisággal forrásműveket, mint az őshaza kérdéséről a XVIII–XIX. század fordulóján.

Éppen akkor, mikor a nagyenyedi szolgadiák lelkében az őshaza felkutatásának terve érlelődött.

Vajon ismerte-e Csoma Sándor e kiadványok tartalmát, Julianus útjának állomásait és tanulságait?

Az említett korszak művelődési viszonyainak, forgalomba kerülő könyveinek és szellemi áramlatainak ismeretében határozott igennel kell válaszolnunk e kérdésre. Bizonyos, hogy mind Körösi Csoma Sándor, mind az enyedi professzorok, de még a tanulók többsége is legalább halott a Desericzky, Pray és Bél András könyveiben szereplő Richardus-kódex tartalmáról, adatairól és az őshaza létével kapcsolatos új adatokról. Ezen ismeretek megszerzése nyelvi nehézségekkel sem járt, hiszen a latin tanulmányi nyelv volt a nagyenyedi kollégiumban. A latin szövegeket legalább úgy értették – grammatikailag még jobban is – mint anyanyelvüket.

Különös, hogy Kőrösi Csoma Sándor tanulóéveit idéző emlékezéseiben nincs semmiféle utalás arra, hogy őshazát kereső szándékának kialakításában vagy a konkrét útiterv meghatározásakor figyelembe vette volna a Richardus-kódex adatait, a történetileg már bizonyított, „de facto létező” Nagymagyarország megkeresésének módozatait.

E tény két feltételezett okkal magyarázható: azzal, hogy a fentiekben hangoztatott kétely ellenére Kőrösi talán mégsem ismerte az uralvidéki őshazára, Julianus útjára vonatkozó történeti okmányanyagot, illetve annak több kiadásban publikált szövegét; vagy azért mert a Richardus-kódexben szereplő ősi szállásterületet tudatosan kizárta az őshaza általa lehetségesnek tartott helyszínei közül.

Ám ez esetben új kérdés jelentkezik, mégpedig, hogy milyen tényre vagy feltételezésre alapította Kőrösi Csoma Sándor őshazakutatási tervét, ha az uralvidéki Magna Hungariát nem tekintette kutatási célterületnek vagy esetleg azért maradt ki terveiből, mert nem ismerte a reá vonatkozó, immár kiadott történelmi forrásanyagot?

Mit ismert bizonyosan?

Talán Turkolly Sámuel levelét? Azt a levelet, melyet az orosz hajóhad szolgálatába lépő egykori kuruc katona a Kaszpi-tenger partján vetet papírra 1724. április 2-án, s amelyben arról tudósított, hogy a Kuma folyó partján ősi magyar szállásterületek voltak egykoron és a romokban akkor még létező Magyar nevű főváros helye pontosan meghatározható.

A nagyenyedi Kollégium tanára, Hegedűs Sámuel közlése szerint e levél ösztönözte Kőrösinek és két diáktársának azon elhatározását, hogy megkeresik a magyarok őshazáját.7

Azonban, a kutatási útvonal meghatározása egyértelműen tanúsítja, hogy a kutatás gyakorlati megkezdésekor Kőrösi Csoma Sándor már nem vette figyelembe azokat az adatokat, melyeket e levél tartalmazott, s amelyek – tanárának közlése szerint – életre szóló elhatározását kiváltották. A Kaszpi-tenger és a Kuma folyó vidékére – noha Turkolly levele pontosan meghatározza a helyszínt – Kőrösi nem tervezet kutatóutat.

Igaz, hogy kezdetben Oroszországon keresztül, Odessza, Moszkva érintésével vélte megvalósíthatónak Belső-Ázsiába, a magyarok általa feltételezett őshazájába vezető utat, de a megvalósítás ezen módjától, állítólag orosz útiokmányok hiánya miatt, elállt.

A Turkolly-levélről, mint esetleg sugalmazó okmányról, Kőrösi éppen úgy nem tesz konkrét említést, mint az őshaza kutatáshoz hiteles földrajzi alapot szolgáltató, többször kiadott Richardus-féle jegyzőkönyvről.

A Kőrösi-életmű kutatói ugyancsak adósak maradtak annak felderítésével, hogy milyen ismereti anyagra támaszkodott Kőrösi Csoma Sándor korai elhatározása a magyarság őshazájának felkutatásáról. Az életrajzi munkák még e kérdés megfogalmazásáig sem jutottak el. Gyűjtőfogalmakat és nagy földrajzi tájakat jelölnek meg, mint őshaza, Belső-Ázsia stb. Ennek következtében az őshazakutatás Kőrösi által megfogalmazott szándéka az életrajzi irodalomban egy hazafias érzésből szőtt álomként jelenik meg, minden megjegyzés és kritikai vélemény nélkül a véghezvitelt, a teljesíthetőségét illetően.

A kezdeti, általános célokat tartalmazó őshazakutatási terv Kőrösi göttingeni tanulmányai idején, 1816–1818 között, jelentősen megváltozott. Kőrösi Göttingenben megismerkedett Blumenbach professzor véleményével a magyarok eredetéről. A német tudós feltételezte, hogy a magyarok rokonságba hozhatók a kínai határvidéken élt ujgorokkal. E nézet Európa-szerte a XVIII. század közepétől általánosan ismert volt. 1756-ban jelent meg Deguignes francia kutató könyve „A hunok, turkok, mongolok és más nyugati tatárok általános története” címmel, amely először hozta kapcsolatba a magyarokat az ujgurokkal.8

Deguignes ezen véleményét „az okos világgal közlé ama dicséretes Hazánk-fia Pray György.”

Később, a XIX. század elején – Kőrösi őshazakutatási tervéhez közeli időpontban – Budai Ézsaiás, a nagytekintélyű debreceni professzor is elfogadhatónak tartotta a Hungarus, Ungarus szó származtatását az Uigur névből.9

Mivel Budai Ézsaiás maga is göttingeni diák volt, véleménye tulajdonképpen egy sajátos „göttingeni házi felfogást” fejezett ki a magyarság eredetéről. Más megítélés alá esik azonban Pray György szerepe az ujgur elmélet magyarországi terjesztésében. Pray Györgyöt Mária Terézia „Királyi történetíró” címmel tüntette ki és 400 forint évdíjjal honorálta munkásságát. Pray Györgynek e kiemelt és az uralkodó réséről is méltányolt tudományos rangja kellő biztosítékot jelentet a korabeli Magyarországon arra, hogy mindaz, amit ő elfogad, történeti kérdésekben hitelesnek tekinthető. Így vált szélesebb körben elfogadottá hazai tudományos körökben Deguignes ujgur elmélete is, amely a legszilárdabb pillérként jelent meg Kőrösi Csoma Ázsiába ívelő őshazakutatási elképzeléseiben.

Különös jelenség a magyar művelődéstörténetben az a kettősség, amely Pray György történeti forrásismertető munkásságában megfigyelhető. Pray ismételte meg Desericzky okmánykiadását az uralvidéki őshaza „de facto” létezéséről és ugyanő népszerűsítette a francia kutató ujgurokra utaló feltételezéseit is.

Az előbbi egy meghatározott és évszázadokkal korábban már végigjárt útvonalat mutatott, míg a másik egy soha nem látott, elméleti okoskodásokból alkotott világ ködös tartományai felé vezetett.

Kőrösi Csoma ez utóbbi úton indult el.

Az utókor részéről – a vonatkozó történelmi források szélesebb körű ismeretében – megalapozottnak és jogosnak tűnhet a választott útvonal és végrehajtásának kritikája. De az is bizonyos, hogy ezek, az őshazát soha nem érintő utak vezettek el egy korszakos jelentőségű tudományos eredményhez: a tibeti kultúra felfedezéséhez az emberiség számára.

Őshaza helyett, egy ősi kultúrát fedezett fel Kőrösi Csoma Sándor.

Teljességgel végigszenvedte a felfedezőnek szinte törvényszerűen kijáró nyomort és lemondásokat, de elismerésből – teljesítményéhez mérten – alig részesült.

Kőrösi világraszóló eredménye, amely megnyitotta a tibeti nyelv tudományos felhasználásának lehetőségét, s melyet az őshazát kutató székely tulajdonképpen mintegy melléktermékként produkált, bármennyire kiemelkedő teljesítményt jelzett is, alig javított azon nyomorúságos anyagi helyzeten, melyben Kőrösi munkáját végezte. Úgy látszott, a szolgai státusz egész életében elkíséri. Szolgadiákként tanult Nagyenyeden és a szolgáknál sívárabbul tengette életét nagy művének építése közben.

A szolgai helyzetben – tudós láma tanítóin kívül – nem osztozott vele senki. Az elismerésből azonban személyek, kormányok, társaságok nem kis részt igényeltek maguknak, olyan látszatot keltve, mintha a nagy tudományos mű megalkotása elsősorban e külső személyek és intézmények anyagi közreműködése, s nem a magyar kutató kitartása, páratlan áldozatvállalása és rendkívüli tudományos felkészültsége eredményeként jött volna létre.

A magyar kortársak, a tudományos élet vezéralakjai is, többnyire eltúlozták a külső tényezők szerepét és jelentőségét Kőrösi munkáiban. Báró Eötvös József a Magyar Tudományos Akadémia 1843. okt. 8-án tartott közgyűlésén elmondott emlékbeszédében valóságos himnuszt zengett Albion érdemeiről Kőrösi tudományos eredményeinek megszületésében:

„Dicsőn és fenségesen áll a britt Európa népei között. A világ öt része ismeri hatalmát, s lobogója uralkodva lobog a nagy tenger fölött; s mégis nem ez az, mi Albionnak legszebb dicsőségét teszi, mi neve említésénél minden gondolkozót önkénytelen tiszteletre bír. Az állhatatosság mellyel szellemi célokért küzd, a diadalok, melyeket az emberiség a tudomány mezején kivívott; a rokonérzet, melyet minden való érdem, – mint Kőrösié, – e népnél talál: ez az, mi nevét naggyá s dicsővé teszi a világ népei között. Az angol nemzet az, melynek Isten után a dicsőséget, mely Kőrösi érdemeiből ránk háramol, köszönhetjük. Teheránban Willok, Tibetben Moorcraft, Calcuttában Princep, Dardzsilingben Campbell, – mindig s mindenütt angolok valának, kik honfitársunkat tanáccsal s jótettekkel segítették, kik azt, mit e haza dicső gyermekéért nem tehetett, vagy tenni elmulaszta, kipótolták; s habár a tibeti grammatika és szókönyv által Kőrösi lerótta tartozását, s pirulás nélkül fogadhatá el az idegenek jótéteményeit: csak kötelességet teljesítek, midőn társaságunk, midőn Kőrösi minden tisztelői, midőn egész hazám nevében nyilván köszönetet mondok e föld legdicsőbb népének azon pártolás és segedelemért, melyet honfitársunk az angol nemzet egyes polgárainál és kormánynál talált.”10

Az újabb kutatások és iratkiadások adataiból lényegesen árnyaltabb és hitelesebb képet rajzolhatunk arról a „segítségről”, melyet Eötvös József Isten után, az angoloknak tulajdonított.

Kőrösi Csoma Sándor életmódjáról szólva nyomatékosan ki kell emelni aszkézisbe hajló egyszerűségét, amely az élelem és a ruházat terén egyaránt megmutatkozott. Ami kevés jövedelemre szert tehetett, azt elsősorban a nyelvtanulásban segítő bennszülött szerzetesek javadalmazására, kéziratok és könyvek vásárlására fordította. Számára az a segítség ért legtöbbet, amely megkönnyítette utazásait és lehetővé tette huzamosabb tartózkodását tanulmányai színhelyén. Azért is minimálisra igyekezett csökkenteni a külső segítséget, mert jól tudta, hogy mindennek ára van, s hogy a segélyért előbb-utóbb benyújtják a számlát. Kőrösi még arra is ügyelt, hogy elszállásolásának módja ne utaljon valamiféle kedvezményezett helyzetre, hogy semmiben ne különbözzék az irányában tanúsított bánásmód a bennszülöttek felé alkalmazott szokásoktól.

A munkát, melyre megbízást kapott az angol gyarmati hatóságoktól, örömmel végezte szerény javadalmazás ellenében, mivel feladatát egyezőnek vélte egyéni kutatási programjával. Gyakran még azt a keveset is visszautasította, amit a gyarmatpolitika tudományos célok érdekében egy idegen részére hajlandó volt áldozni. „Én nem kívánok semmiért folyamodni a kormányzathoz, ha Dr. Wilson ezt tanácsolja is.”11

A Kőrösi sorsáért aggódó orvos, dr. Gerarad két esztendővel később arról tájékoztatta a kormánymegbízottat, hogy hajlandók lennének a magyar tudóst „a szükségelt támogatásban részesíteni, de ő határozottan visszautasít mindent...”12

Az Ázsiai Társaság által felajánlott havi ötven rúpia segítséget ugyancsak visszautasította a nyomorszinten tengődő magyar kutató: „Az Ázsiai Társaság nagyon lekötelez azzal az érdeklődéssel, amelyet Tibetre vonatkozó irodalmi kutatásaim iránt méltóztatott tanúsítani, s azzal a szíves határozattal, amely szerint havi ötven rúpiát szavaznak meg támogatásomra. De miután nagyon határozatlannak találom döntésüket, amely engem a jövőre nézve ugyanolyan bizonytalanságban hagy, mint amilyenben tibeti tanulmányaim kegkezdése óta voltam, és miután a fölajánlott pénzt nem tudom előnyösen fölhasználni a rövid idő alatt, amelyet még itt fogok tölteni: engedelmükkel a megajánlott járandóságot nem fogadom el és visszaküldöm az utalványt...

1823 áprilisában, amikor Kasmirban voltam, a néhai Mr. Moorcrofttal kötött megállapodásom kezdetének idején, miután nagyon hiányát éreztem a könyveknek, Mr. Moorcroft reám való tekintettel fölkereste Önt, hogy küldjön el nekem bizonyos szükséges munkákat. Soha egyet sem kaptam meg közülük. Hat éven át elhanyagoltak.”13

A rendkívüli fizikai és szellemi megterheléssel járó munka mellett Kőrösi Csoma Sándornak a csalódottság érzését is el kellett viselnie. „Mr. Csoma csalódottnak látszott, és arra a különös következtetésre jutott, hogy állításait nem ítélték megbízhatónak...”14

A csalódottság érzésén túl, megtapasztala a tudatos mellőzöttség keserveit is, azt az állapotot, amikor munkáját feleslegesnek ítélik, s őt magát, meg eredményeit feledhetőnek tekintik.

Ez a fájdalmas procedura azzal kezdődött, hogy 1826-ban a brit indiai kormány a Kelet-Indiai Társaság költségén kiadott egy szótárral ellátott tibeti nyelvtant. A Serampore Doctionary,x szókészlete egy olasz származású katolikus misszionárius gyűjtésére épült. A hittérítő azonban, ismeretlen körülmények között meghalt. Hagyatékát – a nyelvészeti jegyzetekkel együtt – egy Bengálban szolgáló angol katonatiszt vette magához, aki később egy másik misszionáriusnak adta tovább, mígnem a Kelet-Indiai Társaság tulajdonába, majd annak nyomdájába – és kiadásra került.

A Szirámpuri szótár megjelentetésével az indiai brit kormány azt a régi vádat kívánta cáfolni, mely szerint a gyarmatosítók kizárólag uralmuk indiai megszilárdítására fordítják erőiket, elmulasztva az ősi kultúrák kutatását és tudományos megismerését.

A Kelet-Indiai Társaság által kiadott szótárral a gyarmati hatóságok nem csupán alkalmasságukat kívánták bizonyítani egy tudományos feladat megoldásában, hanem mindenekelőtt azt, hogy ezen eredmények az angolok érdemei. Igaz ugyan, hogy a Szirámpuri szótár gyűjtője nem angol volt, ám ezt kevesen tudták.

Az 1826-ban megjelentetett tibeti szógyűjtemény Kőrösi sokévi munkáját látszott feleslegessé tenni.

Végre olyan eredménnyel lephették meg angol tudósok a világot, melynek dicsőségén nem kellett osztozniok idegenből jött koldúsdiákokkal.

Mindez puccsszerűen, Kőrösi tudomása nélkül történt. Az angol hatóságok gyorsan és hathatósan megoldhatónak vélték azokat a kérdéseket, amelyekre Kőrösitől évek óta várták a választ és hellyel-közzel még néhány garast is hajlandónak mutatkoztak áldozni azon munka elvégzéséért, melynek teljesítésére ők maguk képtelennek mutatkoztak.

-----------------

x Szirámpuri szótár

 

Kőrösi Csoma Sándornak a tibeti nyelv rendszerezésével kapcsolatos munkája a magyar orientalisták egy fél évszázaddal korábbi, az egész tudományos világot foglalkoztató eredményére hívja fel figyelmünket. Ez esetben is angolok voltak a megbízók, a feladatot elvégző személy pedig magyar: Úri János.

Nem a „világ tetején”, egy félreeső gyarmaton, hanem az angol tudományosság központjában, Oxfordban kérték fel a Leydeni Egyetem keleti tanszékét az Oxfordban ekkorra már 60.000 fölé emelkedett, arab, héber, perzsa, török és más keleti nyelven írott gyűjtemény rendezésére. Az egyetem Úri Jánost, a szegény sorsú magyar vándordiákból professzorrá emelkedett munkatársát küldte ki a feladat megoldására.

„Most Oxfordban nagy szorgalommal dolgoznak – írta Björnstahl svéd utazó a Stockholmi Királyi Könyvtár igazgatójának 1770-ben – az oda való Napkeleti Kéziratoknak Lajstromán... E munka egy ifjú de igen alkalmas Uri nevű magyarra bízatott, oly nagy szűke vagyon a Napkeleti Nyelvekhez értő Tudósnak Angoly Országban, hogy külföldieket kell segítségül venni.”15

Úri János keleti kézirat-katalógusáról és arab, héber nyelvtanairól szóló ismertetés a Tudományos Gyűjteményben e szavakkal zárul:

„Láttam e pompás kiadású munkát a Magyar Nemzeti Museum Gyűjteményében, s örültem, hogy Magyar Hazámfia illy ritka esméretek által a gőgös Britannia kintseiból illyen fényes ditsőséget aratni tudott... élesszen példája Nagyra bennünket!!”16

Az elismerés, amely Oxfordban Úri János tudományos teljesítményét kísérte, Kőrösi Csoma Sándor környezetében – eltekintve néhány őszinte tisztelőjétől – csak késve jelentkezett. Addig végig kellett járnia a megalázás, az ellenőrzések és a bizalmatlanság rögös ösvényeit annak a tudósnak, aki oly sok áldozatot hozott a tibeti nyelv és kultúra megismeréséért.

A szégyenletes és a szakismeretek teljes hiányát előtáró „tudományos” vállalkozás a Szirámpuri szótárral nevetségessé tette a brit szakértőket, az Ázsiai Társaság tudósait szerte Európában.

Egy esetleges újabb kudarctól való félelem és a csorba kiköszörülésének óhaja, ismét a magyar kutató felé fordította a gyarmati hatóságok érdeklődését. Ötven rúpia havi tiszteletdíját szavaztak meg a tibeti szótár és nyelvtan további munkálataira.

Kőrösi 1830 végén fejezte be munkáját. Két további esztendő telt el míg a Bengáli Ázsiai Társaság nevében dr. Wilson bejelentette a kormánynak, hogy „Mr. Csoma elkészült a munkájával: nyomdakészen rendelkezésre áll a tibeti nyelvtan meg a szótár, s ezeken kívül még egy tibeti szógyűjtemény is, amely a tibeti buddhizmus egész rendszerét összefoglalja.”17

Kőrösi Csoma Sándor a neki nyújtott – az alamizsna értékét alig meghaladó – anyagi segítség ellenszolgáltatásaként, műveit önszántából az angol kormány rendelkezésére bocsátotta. Az 1834. januárjában megjelent könyvekx valóságos és eszmei értékével Kőrösi kamatostól visszafizette a gyarmati kormány által neki folyósított támogatást.

A „székely-magyar” – ahogyan nemzetiségi hovátartozását jelölte – könyvei megjelenése után még nyolc esztendőt szentelhetett a tudománynak. A Bengáli Ázsiai Társaság megbízásából a kalkuttai könyvtár kézirat-anyagát rendezte és látta el angol nyelvű regesztákkal.

------------------------

x A szótár: Essay towards a Dictionary Tibetan and English. Calcutta: 1834.

   A nyelvkönyv: A Grammar of the Tibetan Language, in English. Calcutta: 1834.

 

1842. tavaszán újra feltámadtak régi álmai Nagymagyarországról. Tüstént útnak indult. Tibet fővárosába, Lhászába igyekezett, ahol új adatokat remélt beszerezni a magyar őstörténetre vonatkozóan. Április 6-án Dardzsilingban a malária ágyba kényszerítette és 11-én meghalt a  „Szegény árva magyar, pénz és taps nélkül bölcsőjét kerete a magyarnak és a maga sírját találta itt –

DE HALHATATLANSÁGÁT IS.”

(Gróf Széchenyi István)

 

A KURUC JULIANUS

 

Őseik egykori szállásterületeit kereső magyar kutatók a századok folyamán sokfelől és többféle módon próbáltak közelkerülni az őshazához. A XIII. század elején még tisztán térítési céllal útnak induló szerzetesek küldetése – a belső viszály és a tatár fenyegetés következtében – lényeges politikai tartalommal bővült: testvéri szövetségest és támaszt keresni a királyi hatalom ellen támadó belső- és külső erőkkel szemben. Ugyanez a meggondolás vezette Mátyás király diplomatáit – Bonfini közlése szerint – a magyarság szétszóródott néptöredékeinek felkutatására a Don vidékén.1

A felvilágosodás – és a reformkor nemzedékei számára a történelem viharaiban elvesztett testvérek felkutatása szinte kötelező politikai céllá rangosodott. A siker érdekében mind nagyobb mértékben támaszkodtak az addig elsősorban csak mondákat és szájhagyományokat kedvezményező krónikások az újonnan feltárt történelmi forrásokra és a társtudományok eredményeire.

Ez a kor, a XVIII. század dereka, jelöli a tudományos igényű őshazakutatás kezdetét Magyarországon.

Az ekkor megismert őstörténeti források között akadt egy olyan levél is, amely a magyar őshazára vonatkozó kutatás eredményeképpen született, hanem egy katonai feladat teljesítése közben.

Turkolly Sámuel, Nagy Péter orosz cár hadseregében szolgáló főtiszt, Rákóczi fejedelem egykori katonája írta le a Kuma folyó mentén omladozó romokat, melyek valaha a magyarok itteni szállásterületének fővárosát, Magyart díszítették.

A szatmári békét követően kuruc vitézek ezrei kerestek jobb sorsot maguknak az európai hatalmasságok udvaraiban, mint aminőt az újra Habsburg-igazgatás alá vont és a hosszú háborúban kivérzett hazájukban várhattak. Különösen nagy számban léptek idegen szolgálatba azok, akik, mint egykor a végvári vitézek, évtizedek óta katonáskodásból éltek.

Legtöbben francia földön kerestek hadi dicsőséget és kenyeret. Még zajlott a spanyol örökösödést háború, s az itt bevetet magyar huszárok olyannyira kitűntek, hogy önállósított ezredükből alakították ki a francia könnyűlovasságot.

Rákóczi szövetségese, Péter orosz cár is szervezett magyar lovascsapatot. Mintegy ötszáz, Lengyelországba emigrált kurucnak ajánlott katonai érvényesülést az orosz hadseregben. A magyarok Péter cártól, a nagyságos fejedelem szövetségesétől valós segítséget reméltek a függetlenségi harc folytatásához. Főként e körülmény motiválta elhatározásukat. Ám hamarosan csalódniok kellett: a Rákóczi nevével toborzott lovascsapatot nem a kurucok által elképzelt és várt célokra használták, hanem besorozták az orosz sereg hadrendjébe.

A magyar alakulatot ezután többször áthelyezték. Néhány év múlva már hollétükről sem érkezett hír a nagy birodalomból.

Piros csizmáik nyomát és reményeiket „hóval lepte be” a nagy orosz tél.

alig tucatnyi azon egykori kurucok száma, kiknek későbbi sorsáról az orosz szolgálat vállalása után, adatokkal rendelkezünk.

E kevesek egyike volt Turkolly Sámuel, a hírneves nagypéteri flotta főtisztje.

Turkolly Sámuel életéről a sárospataki Alma Mater naplója nyújt némi tájékoztatást. Ennek bejegyzéséből tudjuk, hogy Turkolly Szikszó városából került a főiskolára 1703-ban. Az írótollat azonban, mint diáktársainak többsége, hamarosan karddal cserélte fel. Beállt katonának és szolgált a szabadságharc utolsó napjáig. A reá vonatkozó iskolai nyilvántartást később az alábbi mondattal egészítették ki: „Nunc est miles in Moscovia”.x

„El unván az heverést 1716 esztendőben, indultam szerencsém keresésére, Moldván által Kozák-Országban és a’ mint régi Magyar Historiák tartják az Scithiai Birodalomban...”2 tudósít élete e döntő elhatározásáról egyetlen hazaküldött, történelmi forrásértékű levelében Rákóczi egykori katonája, Turkolly Sámuel, 1724 tavaszán.

Mint a világlátásra induló legkisebb fiú meséjében: „az Balticum Tenger mellett PÉTERBURG nevű városban találtam az Felséges Muszka Császárt, és ezen Felséges Úr parancsolattyábul kezdettem a Muszka nyelvnek és írásnak tanulásához, mellyet meg is tanultam, mivel jól tudok írni és beszélni Muszka nyelven, és azt meg tanulván löttem Fő Hadi Tiszt.”

A sárospataki főiskolán elsajátított ismereteknek köszönhetően Turkolly Sámuel a cár elit fegyvernemébe, a hadiflottába nyert beosztást. A „fő hadi tiszt” megjelölés ezredes körüli rendfokozatnak felelhetett meg. I. Péter cár ekkoriban új rangsorolást vezetet be az államigazgatásban és a hadsereg állományában, amely kétszáz éven keresztül, 1917-ig érvényben is maradt Oroszországban. Az új rendszer – szigorúan ellenőrzött képesítés alapján – három kategóriát állított fel. A felső csoportba soroltak alkalmasságát maga az uralkodó ellenőrizte és határozta meg személyre szóló javadalmazásukat.3

Turkolly Sámuel évi fizetése 754 magyar forintnak felelt meg, továbbá két szolga és nyolc ló tartásdíját fedezte számára a kincstár.

-------------------

x Most katona Moszkoviában.

 

Turkolly egy város születésének is tanúja lehetett Szentpétervárott. Nem csak külsőségekben figyelhette meg az európai minták terjedését, hanem a szokások, és emberi tulajdonságok alakulásában is. az uralkodó kedvezményezett fegyverneme, a flotta – melynek összlétszáma ekkor 12.500 fő volt – többnyire olyan ifjakat fogadott magába, akik beszéltek valamely idegen nyelven, matematikai, mértani és térképészeti alapismeretekkel rendelkeztek, alkalmazni tudták az étkezés és társalgás szabályait és mindezeken felül jól táncoltak. A cár elvárta, hogy a haditengerészet tagjai olyanok legyenek, mint az óra ingája: „pontosan, kiszámíthatóan és szüntelenül végezzék munkájukat.”4

„Péterburgból comenderoztattam hajókra a Volga vizén, melly is Schitiában (Szkitiában) a Tanais folyó vizén túl Száz mély földnyire esik, a Caspium Tengerre, melly tengeren a rettenetes szél vészek miatt kétszer szenvedtem Gállya törést, de Isten ő szent Felsége életben meg tartott... mostan Felséges Uram hadaival lakom Persiában, Szulak nevű helyben, az honnét az Ararat Hegyét (mellyen a Noe Bárkája megakadott) láttyuk... táplál a reménség, hogy valamikor el hagyott édes Hazámat meg látogatom...”

„Édes hazáját” többé nem láthatta viszont Turkolly Sámuel, de jósorsa, amely addigi életében mindig nagy történelmi sorsfordulók mezsgyéjére állította, ezúttal is páratlan élményben részesítette: elvezette a Kaukázus egykor magyarok lakta vidékére, a Kuma folyó völgyébe.

Rákóczi egykori katonája éppen félezer évvel az őshazában maradt testvéreket kutató dominikánus szerzetes, Julianus barát utazása után talált rá arra a területre, melyen a XIV. század végéig egy többségében keresztény magyar népcsoport élt. E népesség – mintegy hatszáz ezerre becsült lélekszámmal – a IX. század végén bekövetkezett besenyő támadás után is helyén maradt, míg a törzs másik felét, a későbbi Kárpát-medencei honfoglalókat, a támadás nyugat felé sodorta.

A helyben maradók a Kuma folyó termékeny völgyét lakták. Itt épült fel fővárosuk Magyar, melyről arab, görög, tatár, orosz és vatikáni források a korai középkortól a XIV. század végéig számos leírást közöltek.

1396-ban e vidéket súlyos csapás érte. Timur, ez a birkatolvajból világhódítóvá lett despota, 1388–96 között négy irtóhadjáratot vezetett a kaukázusi törzsek ellen, s többségüket legyilkolta, szétszórta. Ez a sors érte a Kuma-menti magyarokat is.5

Turkolly, a XVIII. század kuruc Julianusa az 1722–24. évi orosz-perzsa háború idején látogatta meg a régi magyar szállásterületet és egykori fővárosa, Magyar (Madzsar) gazdag múltról tanuskodó romjait.

„... Kegyelmeteknek ha unalmára nem lészek – írta 1724. ápr. 2.-án, egy tatár fogságból szabadult magyar által küldött levelében – ezen országnak dolgairól és szokásairól mullatságnak okáért egy kevesset írok.

Mivel az Historicusok írják hogy Magyarok Hunnusok Scithiabol jöttenek Európában, én ezen országban tudakoztam, hol laktanak azon Magyarok lakó hellyekre rá akadtam, Lokasok vol a Volga vize mellet, igen fövenyes és erdőtlen hellyen; Mind azon által szép házakban laktanak, mivel mais a földben kályha darabok találtatnak, a kiből nállunk uj keresztyén korsot tsinálnak, a téglák pedig igen szélesek és szépek: mellyből meg esmerhetni, hogy derek házakban laktanak. A Magyarok királya pedig lakot Kuma nevű folyó víz mellet, kinek Palotái jollehet rongyosok, de mais fen állanak, és azon falu hellyet, itt valo Pogány nyelven hívják Magyarnak. Magyar-nyelven pedig sehol sem beszélnek, sem Magyar faluk sohult nintsenek. Amint pedig a Magyar kalendariom írja, hogy négy Száz negyven ött esztendőben viszsza tértek Scíthiában azon Magyarok le telepedtenek a Chrimi Tatárok között, mostis Chrimben a Tatár Chan protectioja alatt hét Falukban voltamis ollyan ország pedig, az hol Magyarul beszélnek több nintsen a mi Magyar országunknál...

Írám Asztrakámban a Csospium tenger mellet

Die 2 Áprillis 1724.”

1722-ben Péter cár hadserege felvonult Perzsia ellen. A hadműveletekben különleges feladatot kapott a hadiflotta, melynek állományában és ütközeteiben, tüzérként maga az uralkodó is részt vett. Ugyanúgy, mint Turkolly vagy egy másik, ugyancsak idegenből érkezett főtiszt, Gusztav Gaerber.

A hadműveletek során a flotta elfoglalta Derbentet és Bakut, majd a háború befejeztével megkezdte a Kaszpi-tenger partvidékének, az akkor nagyrészt tatárok lakta terület katonai felderítését.

E feladat teljesítése közben jutott el Turkolly az egykori magyar szállásterületekre, Gaerber pedig a cári parancsnak megfelelően, hozzálátott a Kaukázus előterének térképezéséhez. Jelentésében a feltételezett főváros, Madzsar romjairól az alábbiakat jegyezte fel:

„... ott, ahol a Kuma egyesül a Bujvola folyóval, szép földek és erdőségek terülnek el, továbbá régi helységek és falvak maradványai láthatók. Itt egy nagy városnak romjait is megtalálhatja az ember. Szép kőházakat és bolthajtásokat. Ezekből, valamint a romok alatt heverő, nagyrészt művészien faragott kövekből bizonyosan arra a következtetésre juthatunk, hogy ennek valaha terjedelmes és híres városnak kellett lennie. Még a mai napig is Madzsarnak nevezik... Gyanítható, hogy erről a vidékről származtak a magyar királyság alapítói...”

Így alakult a hadmenet – a véletlen folytán – a magyar múltba vezető expedícióvá.

Hogy akkor célirányos kutatások nem kezdődtek a Kaukázus előterében, annak egyetlen oka Péter cár váratlan halála. A múlt emlékei iránt oly nagy érdeklődést és tisztelet érző uralkodó, 1725 januárjában tüdőgyulladás következtében elhúnyt. Egy vízbeborult halászt mentett ki a jeges Nyévából. Ekkor fázott meg.

A cár által kiküldött felderítők jelentése így nem az uralkodó kezébe, hanem hivatalnokok fiókjaiba került. Ezután a romváros neve csak tudományos értekezésekben bukkant fel olykor-olykor. Arra is csaknem száz esztendőt kellett várni, hogy újabb magyar ember lépjen Turkolly Sámuel nyomába.

Ez a magyar kutató Orlay János, az orosz szolgálatában államtanácsosi rangot elért udvari orvos volt, aki 1819-ben járt a magyarok egykori szállásterületén a Kaukázus előterében.

Mielőtt azonban rátérnénk a későbbi magyar őshazakeresők e térségbeli kutatásainak ismertetésére, áttekintjük azokat a külföldi tudósok személyéhez köthető eredményeket, amelyek jelentősen gazdagították e tartomány tudományos megismerését.

Nagy Péter cár e vidéket érintő katonai vállalkozása kapcsán az 1720-as években – nagyjából egy időben Turkolly Sámuel küldetésével – megfordult itt Scholer, katonai sebészorvos is, aki természettudományi megfigyelésekre kapott megbízást az uralkodótól. Jelentésének szövegét nem ismerjük. A leírás egykori létezését az Orosz Tudományos akadémia egy kiadványa igazolja,6 mely közleményben külön fejezet foglalkozik Magyar főváros romjaival.7

1735-ben Taticsev, az asztrahányi kormányzó megbízottai, 1756-ban pedig egy Parobitz nevű őrnagy és kísérői kutattak a cári udvar megbízásából Magyar környékén. Munkájukról részletesebb ismeretekkel a történelemtudomány nem rendelkezik.8

A magyarok egykori szálláshelyének intenzívebb kutatása a XVIII. század utolsó negyedében kezdődött. 1772 őszén S.G. Gmelin talált rá a Bujvola és Kuma folyók találkozásától nem mesze az első romokra. Módszeres vizsgálat eredményeként sikerült meghatároznia a magyarok egykori fővárosának és a környező előszállásainak pontos elhelyezkedését, melynek területe 23