Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Krizsán László
MAGYAR LÁSZLÓ NYOMÁBAN

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár


Tartalom
Az inkák földjén
A koncentrált rabszolga-kereskedelem
Királylány a feleségem
Afrika titkos történelme
Az út véget ér


Az inkák földjén

Magyar Lászlónak, a XIX. század legnagyobb magyar Afrika-kutatójának tudományos munkássága – korát messze megelőzve – az afrikai történelem, társadalmi intézmények és kultúrák olyan új összefüggéseit tárta fel, amelyek irányt jelölhettek volna ki a korabeli Afrikakutatásoknak, ha műve nem magyar nyelven jelenik meg.

A talján földről Szombathelyre származott Zanelli fűszeres házában 1818. november 13-án keresztelőre készülődtek. A szolgálóleány, Horváth Anna fiúgyermeket szült. A kis jövevény hajnalban érkezett, de olyan vézna csecsemő volt, hogy a vallásos fűszeres jónak látta mielőbb keresztvíz alá tartani. Mivel az apa ismeretlen volt, az újszülöttet anyja családi nevén anyakönyvezték: „Horváth László, törvénytelen”.

Kegyelemkenyéren

Miközben mindenki a kisfiú életét féltette, az anya, a makkegészségesnek látszó parasztlány halt meg röviddel a szülés után. Valószínűleg gyermekágyi láz vitte el. Az árván maradt kisfiút anyai nagyanyja vette gondjaiba, de erejéből csak annyira tellett, hogy megossza unokájával az adakozásokból gyűjtött falatokat.
A legnagyobb szükség idején, mikor az idős asszony haldoklott, megjelent az apa. Nem valami vándorlegény vagy csavargó volt, mint sokan vélték, hanem igazi úriember, a Festetics grófok tiszttartója, az Európa-hírű keszthelyi főiskola tanára, Magyar Imre.
A gazdatiszt a gyermeket Dunaföldvárott élő özvegy édesanyjánál helyezte el, ő maga pedig a távoli Hont megyébe utazott, hogy a nagymányoki birtokot irányítsa. A kis Horváth László nyiladozó értelmét ismét egy idős asszony alakította. Nem csoda, hogy a gyermekből mindenkitől elzárkózó, félénk fiú lett. Magányát testi hibája, kancsalsága is növelte.
A fiú legszívesebben a földvári Várdombon töltötte napjait. A „török torony” tövében ábrándozott egy távoli világról – minthogy a közeli nem fogadta be. Apja családja, melyben egyre születtek a törvényes féltestvérek, idegenként kezelte Horváth Lászlót még akkor is, amikor már gimnazista volt a nagy hírű kalocsai intézetben. Családi helyzetét mindennél beszédesebben jellemzi az iskola anyakönyve, melyben az apa „tutor”-ként, vagyis gyámként szerepel.

Horváth Lászlónak édesapja talán akkor adta az egyetlen ajándékot, amikor a „zabigyereket” nevére íratta. A család azonban továbbra sem fogadta be. A mellőzött fiúnak egy diploma megszerezésére jó lehetőséget kínált az akkor létesített fiumei Tengerész Akadémia. 1842-től három éven át járta a világtengereket, majd 1845-ben váratlanul katonai karrier lehetősége bontakozott ki előtte. A La Plata köztársaság néven emlegetett Argentína államelnöke jól képzett tengerésztiszteket keresett Uruguayjal kirobbant háborújához. Magyar László egy Brazíliában élő honfitársa támogatásával elnyerte a flottahadnagyi rangot és az argentin állampolgárságot. „Édes Atyám! – írta e sikeréről Magyar László. – Soha nem éreztem nagyobb örömet, mint a midőn először látám ragyogni vállaimon a díszes arany vály rojtokat, de nem csoda, hiszen már gyermekkori álmaimat látám beteljesedni.”
A dicsőség árát csaknem életével fizette meg. Az argentin flotta az egyesült uruguayi-angol-francia hajóhad fogságába esett, s Magyar Lászlót is halálra ítélték. Gyötrelmes napokat töltött el a siralomházban, míg végre egy francia hajóparancsnok vallomásából bebizonyosodott ártatlansága. A háború végéig Maldonado külvárosába internálták. E szegénynegyedben pénz, munka és remény nélkül napi megélhetési gondokkal küzdött.

A tudós társaság közömbös maradt

A zsákutcából kínálkozott egy kiút: eljutni az inkák hajdani birodalmában, és annak tudományos feltárásával hírt és elismerést szerezni hazájának és önmagának. Ismerte a bennszülött nyelveket, ráadásul a spanyolt, a portugált és az angolt is, s a tengerésztisztnek a térképészeti, helymeghatározási műveletek sem okoztak gondot.
Egyetlen dolog hiányzott egy sikeres expedícióhoz: a pénz. Ennek elnyerését a Magyar Tudós Társaságtól remélte.
Magyar László egy esztendeig dolgozott a kutatóút tervének részletes leírásán, s 1846. június 2-án postára adta a Magyar Tudós Társaság címére. Tervezetéhez egy levelet is mellékelt Széchenyi István „Fő Méltóságú a Nagyon tisztelt Gróf Úr” részére. A levélben megemlékezett Széchenyinek a tudomány és a haza felvirágoztatásáért tett nagybecsű szolgálatairól, majd,
ismertetve tengerészpályájának főbb állomásait, két kérést terjesztett a gróf elé. Az első az volt, hogy beadványát „a szokott formalitással” maga terjessze az Akadémia testülete elé. E kifejezés mögött – kimondatlanul – tervének pártfogását kérte. Abban bízott, hogy aki az előterjesztést vállalja, ajánló véleménnyel szokta a tervet döntésre bocsátani.
Másik kérését is közvetett módon fogalmazta meg: „A pénzbeli subsidium a melyet a Főméltóságú Magyar Tudós Társaságtul vállalatom kivitelére kérek, az utazásra ugyan ezen tartományokon keresztül elég; de (a mi szinte kívánatos volna) a természeti ritkaságok példányai megszerzésére és azoknak által szállítására gyéren jut.” Udvarias és tartózkodó kérelem volt ez, Széchenyi azonban Magyar tervezetét nem „a szokott formalitással”, hanem minden személyes állásfoglalást mellőzve küldte tovább Szent Mihály napján az Akadémia titkárának.
A hivatali szempontból szabályos és korrekt kísérőlevél az ügy iránti teljes közömbösséget fejezte ki, a döntéshez semmi útbaigazítást nem nyújtott a testületnek.

„Tekintetes Úr!
Magyar Lászlónak, ki ezelőtt, mint előadja, a dél-amerikai argentinai confoederationál mint flotta-hadnagy szolgált, a magyar tudós társasághoz intézett, s ide mellékelt kérelmét, melyben magának a dél-amerikai tartományokban teendő tudományos utazásra pénzbeli segedelmet nyújtani esedezik, Tekintetes Úrnak mint az említett társaság titoknokának tárgyaltatás végett ezennel áttévén, megkülönböztetett tisztelettel maradok Tekintetes Úr kész köteles szolgája
g. Széchenyi István
Pest, sept. 29. 1846.” – szól a levél.

Az Akadémia titkári tisztét ekkor még néhány hétig Scheidel Ferenc töltötte be. A titkári hivatalhoz 1846. október 2-án érkezett meg Magyar László beadványa Széchenyi kísérőlevelével együtt. A folyamodványt az egy hónap múlva, november 4-én összeülő kisgyűlés tárgyalta. Ennyi idő igen kevés ahhoz, hogy a javaslat tudományos értékét komolyan mérlegeljék, és a javaslattevő személyéről bővebb adatokat szerezzenek be. Az akadémiai hivatalos iratanyagban semmi nyomát sem leljük annak, hogy az ügy referálására szakembert jelöltek volna ki. Így, ajánló- vagy szakvélemény hiányában látott hozzá az akadémiai testület – melyben egyébként egyetlen geográfus sem volt – egy leköszönő tisztviselő által előterjesztett ügy, a Dél-Amerika tudományos feltárására tett javaslat tárgyalásához. „Olvastatott Gróf Széchenyi István ő Excellentiájának levele, melly mellett Magyar Lászlónak, az argentinai confoederatiónál volt flotta-hadnagynak folyamodását tárgyaltatás végett által küldi; továbbá olvastatott maga a kérdéses folyamodás is, mellyben Magyar László a délamerikai tartományokban tudományos utazást tenni ajánlkozik, bőven előadván azon indítóokokat, mellyek e vállalkozásra bírják, úgy szinte a’ teendő útnak két rendbeli tervezetét, ‘s e’ czélra az academiától három év lefolyása alatt fizetendő, mintegy tizenkét ezer pengő forintnyi segedelmet kér. Határozat: Az academiai pénztár állapota illy tetemes segedelmezést teljességgel nem engedvén, ez a’ folyamodónak, hazája és a’ tudomány iránt nyilvánított buzgalmának méltánylása mellett válaszképen megíratni rendeltetett.”
Az elutasítás szinte törvényszerű volt, ráadásul felmerülhetett a gyanú Magyar László hazafiúi érzésének őszinteségével kapcsolatban is, arra gondolva, hogy szorult helyzetéből az Akadémia pénzével próbál kilábalni.

Irány Afrika!

Magyar László jól ismerte a dél-amerikai térségekben a XVIII. század folyamán kutató magyarok, elsősorban tudós szerzetesek eredményeit, és igyekezett ezeket expedíciója előkészítése során felhasználni. Ily módon nem első, úttörő vállalkozásnak tekintette tervezett útját, hanem a dél-amerikai magyar kutatóiskola folytatásának, amely megvalósulása esetén a magyar kutatási eredmények betetőzése lehetett volna. Dél-amerikai expedíciós tervébe ugyanis valamennyi olyan tudományos kérdés vizsgálata bekerült 1846-ban, melyeket csak fél évszázaddal később, elsősorban Karl Steinen expedíciói oldottak meg.
Magyar László két útvonalon tervezte végigjárni Dél-Amerika ismeretlen térségeit. A nyitott szárú ollóhoz hasonló utak közös pontja Peru fővárosa, Lima volt, s a megjelölt vonalon öt ország ismeretlen térségeit kívánta bejárni. Tervezetében kiemelten szerepel az Amazonas folyásának feltérképezése és az ősi indián kultúrák anyagi és szellemi emlékeinek összegyűjtése. Tervezetében fontos helyet foglaltak el a részletes föld- és néprajzi kutatások, „a föld abroszának elkészítése és az ott élő népek életének, szokásainak és múltbéli emlékeinek leírása és öszszegyűjtése a magyarhoni ritkaságtár (múzeum) számára”.
Az expedíciós terv a benne közölt adatokkal bármely kétkedőt meggyőzhetett arról, hogy rendkívül gondos előkészítés után olyan hozzáértéssel készült, melyhez hasonlóval ekkoriban a döntéshozatalra jogosult, nagyobbrészt szépirodal-
mi alkotókból álló akadémiai testület ritkán találkozott. Így eshetett meg, hogy a Dél-Amerika tudományos megismerése szempontjából oly jelentős tanulmánynak még tudománytörténeti értékeit sem ismerték fel. A kéziratot irattárba helyezték, arra sem méltatva, hogy a Tudós Társaság folyóiratában, az Akadémiai Értesítőben közreadják; úgy legalább írásban értesült volna a tudományos világ arról a kísérletről, melynek megvalósítását a szegénység – vagy talán a bizalmatlanság – nem tette lehetővé.
A tudományos tervezet csak fél évszázad múltán került elő az akadémiai levéltár mélyéről. Akkor, midőn a világ lelkesen ünnepelte azokat a tudományos eredményeket, melyeket a század utolsó évtizedeiben Karl Steinen és kutatótársai elértek, a Budapesti Szemle egy 1895. évi számában Bárczay Oszkár gondozásában megjelent Magyar dél-amerikai útiterve. A közlemény „megmutatta a művelt világnak”, hogy a századvég ünnepelt kutatói az ismeretlen földrész azon ösvényein szerezték új ismereteiket, melyeket fél évszázaddal korábban egy „pénz és taps nélkül” a világban kallódó magyar tengerésztiszt jelölt ki és járt végig gondolatban.
A Magyar Tudós Társaság elutasító végzésének kézhezvételét követően Magyar Lászlónak kenyérkereset után kellett néznie. A brazíliai kikötőkben megforduló hajósoktól hallotta, hogy az afrikai Kalabár állam ura európai tengerésztiszteket keres flottájához. Magyar László lemondott hát dédelgetett álmáról, Dél-Amerika tudományos feltárásáról, lemondott kéziratáról is, amely nemcsak első tudományos munkája volt, hanem egyben az első magyar nyelvű történeti forrás is Dél-Amerika ismeretlen térségeinek felkutatásáról, s az első hajóval elindult Fekete-Afrika partjai felé.


A koncentrált rabszolga-kereskedelem

Miután Magyar László dél-amerikai expedíciós tervét a Magyar Tudós Társaság elutasította, 1847 tavaszán megjelent a kalabári „Fekete Fenség”, Trudodati Dalaber Almanzor udvarában. A bennszülött király flottillájánál „mint parancsnok szolgálatot vettem, s itt csaknem két esztendeig az említett fekete fenségnek egész megelégedésével maradtam”. Magyar László önbizalmát és kutatókedvét a néger király adta vissza. Ő beszélte rá az Alsó-Kongó vidékére vezetendő expedícióra. Ő adott pénzt, felszerelést, sőt európai árukat a minden törzsfő által megkövetelt útivámra.

A „Fekete Fenség” joggal tarthat igényt arra, hogy Afrika majdan megírandó művelődéstörténetében azon kisszámú bennszülött között őrizzék meg emlékét, akik sokat tettek szülőföldjük tudományos megismeréséért. S mivel Trudodati Dalaber Almanzor Magyar László számára teremtette meg a tudományos kutatás lehetőségét, közvetve alkotó szereplőjévé vált a magyar művelődéstörténetnek is .

Rabszolga-kiviteli tilalom

A kongói útról csak az 1848. május 8-a és július 1-je közötti napokról maradtak fenn naplóbejegyzések. Ezek minden más európai utazó leírásánál hitelesebb és bővebb adatokat tartalmaznak a nagy folyó alsó szakaszán élő népek életmódjáról, gazdaságáról, szokásairól, a bennszülöttek társadalmi intézményeiről, a vidék természeti kincseiről és az itt működtetett dús hozamú rézbányákról. Az útinapló egyedülálló értéke azonban nem adatgazdagsága, hanem a rabszolga-kereskedelem koncentrálódási folyamatának észlelése és megjelenési formájának leírása.
Magyar László először mutatta be azt az egész Afrika gazdaságát és a korabeli interkontinentális kereskedelem alakulását döntően befolyásoló jelenséget, melyet az évszázados rabszolga-kereskedelem okozott.
A fekete földrész már régóta előkelő helyet foglalt el Anglia gyarmati terveiben. Hogy megőrizze majdani gyarmatainak hasznot termelő és jó piacot ígérő lakosságát, az 1815-ös Bécsi Kongresszussal elfogadtatta a rabszolgák kiviteli tilalmát. Angol hadihajók indultak az Atlanti-óceánra, hogy elfogják a rabszolgákat szállító bárkákat. A partokon létesült rabszolgavásárhelyeket lerombolták, és minden módon akadályozták az „élő áru” eladását. Vízen és szárazon a kalózkodásra érvényes büntetéssel sújtották a tilalom megszegőit: felakasztották őket.
A súlyos büntetés ellenére a gyorsjáratú hajók kapitányai gyakran próbáltak afrikai rabszolgákat szállítani az Újvilágba, mert éppen a tilalom hatására az ottani ültetvények munkáskezek nélkül maradtak, a rabszolgák ára pedig olyannyira felszökött, hogy csak részletre tudták megvásárolni őket. A rabszolga-kereskedők a nyílt partvidékről rejtett helyek, egy-egy nagyobb folyó torkolatának közelébe húzódtak. A korábbi több száz part menti kereskedőtelep ezernyi kalmára két-három biztonságosnak látszó helyen gyűlt össze.

Hatalmas tömeg rabszolgát szállítottak oda Belső-Afrikából. Az afrikai társadalmakban az emberkereskedelem évszázadai alatt kialakult rabszolgatermelő mechanizmus 1815 után mit sem változott. A bíráskodás, a hadsereg és minden egyéb társadalmi intézmény, a szokások, sőt még a vallás is olyanná vált, hogy minél több rabszolgát juttasson azok tulajdanába, akiknek kellő hatalmuk és befolyásuk volt, s a rabszolgaáru-termelést saját hasznukra kisajátíthatták. A korábban tárgyilagos és mérsékelt ítéletekre törekvő bírósági tanácsok minden bűnt ekképp büntettek, súlyosabb vétség esetén pedig nemcsak az elkövetőt, hanem családját is rabszolgasággal sújtották. Óriási tömeget taszítottak rabságba a babonák, a rosszindulatú vádaskodások, a határidőre meg nem fizetett adósságok, nem is szólva a rabszolgaszerző háborúkról. E belső társadalmi rabszolgaáru-termelés következtében olyan helyzet alakult ki, hogy „a nemzetnek csaknem fele a másik fele résznek mint rabszolga adatik el” – írta Magyar László.
Az átvevőhelyen az embereket a hajósgazdák gondosan átválogattak, és csak a legerősebbeket vették át. A többit, gyakran 80-90 százalékukat egyszerűen szélnek eresztették. A fegyver, szerszámok és élelem nélkül maradt „felesleges” rabszolgák, akik sokszor egymás nyelvét sem értették, hiszen számos törzsből szedték össze őket, megrohanták a környék falvait, s raboltak, öltek, fosztogattak. Azok a távoli területek, ahol a rabszolgákat összefogdosták, azért pusztultak el, mert elvesztették a munkáskezeket, a koncentrált kereskedelmi központok környékét pedig éppen a „felesleges” rabszolgák rabolták ki.

Eleven céltábla

A legszembetűnőbb azon helységek pusztulása volt, ahol „élőáruval” kereskedtek. E telepeken rendszerint hajóépítő műhelyek működtek. Kovácsok, takácsok, kötélverők és egyéb kézművesmesterek dolgoztak ott. Amikor azonban a rabszolga-kereskedők elvonultak, nem volt többé igény a munkájukra. Az egykor virágzó partvidéki városok romlásáról – Benguela példáján – Magyar László így írt: „...a városban közönségesen puszta csend uralkodik, s ezt csak időről-időre a belföldről érkező kisebb karavánok szakasztják meg, melyek az eladásra magukkal hozott árucikkekkel, milyenek az elefántcsont, viaszk, és kopálmézga (gyanta), ... a benguelai külkereskedelmet még némileg fölélesztik. Azelőtt ez a nagy számmal kivitt rabszolgáknál fogva nagy értékű volt, de most már igen csekély és jelentéktelen.
Ha napközben uralkodó síri csenden a jövevény... erősen megdöbben..., estve a nyolc és kilenc óra között tökéletes sötétségbe borult városon el fog szörnyülködni: sehol emberi lényt nem lát, mind elhagyta az utcákat, melyeken csak a prédát kereső hiénák és sakálok fülhasító ordításai és a tenger felől fúvó szél üvöltései hangzanak el, azt gondolná: valami egyiptomi nekropolisba, nem pedig élő emberektől lakott városba érkezett.”
Hogy ne veszélyeztessék a közbiztonságot, a „felesleges” rabszolgákat legyilkolták. Egy német Afrika-kutató, Hermann Wissmann megdöbbentő képet közöl könyvében: egy rabszolga-kereskedő céllövést gyakorol, céltáblái eleven rabszolgák, akiket a szállítmányozó nem vett át. Van aki már átlőtt fejjel a földön fekszik, mások meg rémült arccal várják, hogy a pribékek a „gazda” fegyvere elé lökjék őket.
A Kongó menti felfedezőút a rabszolga-kereskedelem miatt megint csaknem Magyar László életébe került. „Képzeljék olvasóim állapotomat: én egyedül, nemzetségemre magyar, csaknem egészen ismeretlen utakon keresztül, váratlanul, mintegy 30 különféle nemzetből alakult pirátaéletmódú rabszolgakereskedők között, kiknek többnyire portugál és spanyol nyelvét beszélem is, de conditiomra nézve, mint ex-haditengerészeti tiszt kétségkívül esküdt ellenségüknek tartottak. – Mit keres itt ez az ausztriai magyar kutya? – kérdezték egymástól a durvábbak. Mások, mint bizonyost, azt állíták, hogy én nem lehetek egyéb, mint valamely angol cirkálóhajó spionja, ki búvóhelyeiket akarom felderíteni, megvásárolt rabszolgáik számát, azoknak behajózási idejét és helyét, mely esetben könnyű leend az angoloknak, nemcsak a tengeren behajózott rabszolgákat elfogdosni, hanem megismervén a folyami hajózást, portékájuk itteni depóját is megsemmisíteni.
Mindez nem volt titok előttem, ezért csaknem egészen elvesztettem reményemet innét tovább felfelé utazhatni, de szerencsémre különfélék voltak irántam a vélemények, annál is inkább, hogy volt alkalmam itt némely sympathiákat találhatni, egy ismerősömnél a la platai vizekről (Magyar László korábban La Plata, vagyis Argentína tengerésztisztje volt. – Lásd erről bővebben 29. számunkban. – A szerk.), kit itt ismét feltaláltam.”
A kongói utazás naplója először, a szemtanú hitelességével írja le azokat a jelenségeket, melyek az interkontinentális gazdasági kapcsolatokban és Afrika egész területén mélyreható válságot idéztek elő. A mű azonban, mivel szerzője magyar nyelven írta meg, nem válhatott a korszak egyetemes történelmének meghatározó forrásává. Nemzeti tudománytörténetünk ily ritka becsű forrásainak világnyelveken való kiadása még ma is jelentősen növelhetné az egyetemes történetírás forrásbázisát.

Baráti búcsú

A kongói expedíciónak további tudománytörténeti vonatkozása is van: ez volt Fekete-Afrika történelmében az első olyan felfedezőút, melyet egy európai és egy afrikai közös vállalkozásként hajtott végre.
Az expedíció során Magyar László egészsége aggasztóan megromlott. Így a „fekete felségtől egy hosszú pipázás után” meghatározatlan időre szabadságot kapott, és előkészületeket tett arra, hogy egy egészséges éghajlatú vidékre utazzon. A kalabári uralkodó ezúttal is atyai barátként viselkedett. Nemcsak a gyógyulást hozó vidéket – a benguelai fennsíkot – jelölte meg, hanem ismét bőségesen ellátta Magyar Lászlót európai árukkal és egyéb csereeszközökkel is, hogy felgyógyulása után folytathassa felfedezői munkáját.
1849 elején tetemes árukészlettel és készpénzzel Magyar László megérkezett belföldi afrikai expedícióinak kiindulási állomására, Benguelába. (A következő folytatásban közöljük Magyar László térképét e vidékről. – A szerk.) „Itt tartózkodásom ideje alatt volt alkalmam tapasztalni a nagy nyereséget az afrikai belföldi kereskedésben (elefántcsont, gumi, urzelle, viasz stb.) úgyszintén tapasztalt emberektől értettem, hogy mintegy 80-90 geographiai mérföldre az ország belsejében, egy nagy síkságon, gyönyörű tartományok léteznek, a legjobb és egészséges klímával. A lakosok bár pogányok, de Afrika belsejére kiterjedt kereskedésük következtében, minden nemzetekkel kapcsolatban vannak, és természetileg kosmopoliták, minden jövevényt keblökbe fogadnak, bátor utazók, és ügyes elefánt-vadászok. Pénzemen – mintegy tízezer frank értékben – belföldi kereskedésre alkalmas árut vettem. Benguelában több kereskedőházakkal ismeretséget és levelezést váltva, 1849. január 15-én, az első utazó karavánnal Bihé országba utaztam... Kitűzött célomat, Dél-Afrikát beutazni, csak úgy remélhettem jó sikerrel elérni, ha elébb a lakosok nyelvével és szokásaival tökéletesen megismerkedem. Erre pedig sehol jobb alkalmat nem találhattam volna, mint az ügyes, kereskedő szellemű bihéiek között. Azért kötelességemnek tartottam általában népszerű magamviselete által a nép kedvét megnyerni, s különösen a fejedelemnek is barátságát megszerezni.”
Ilyen elhatározásokkal indult Magyar László Afrika belső területeire, s utazása során a kitagadott „zabigyerekből” egy afrikai királyi család tagja lett.


Királylány a feleségem

A kalabári néger király anyagi segítségével Magyar László nagy kutatóutat szervezhetett. Az előkészületeket a Kuitu folyó partján fekvő Masisi-Kuitu faluból irányította. Ott lakott kiszongója (tolmácsa) népes családja, akik azt a nagy megtiszteltetést, hogy gyermekük fehér urat szolgál, úgy köszönték meg, hogy az utazót is fiukká fogadták. Magyar Lászlónak e jelképes inkorporációja az afrikai társadalomba rövidesen valóságossá változott, és döntően meghatározta további életét. A bihéi uralkodó, Kajáia Kaiángula ugyanis egyik leányát, Ina-Kullu-Ozoro hercegnőt feleségül ajánlotta neki.

Magyar László 1849. április elején tisztelgő látogatást tett a bihéi uralkodónál, aki már korábban felismerte, hogy a fehér ember jelenléte az igazgatása alatt álló tartományban növeli tekintélyét a többi afrikai főnök és uralkodó körében. Ezért az ideiglenes tartózkodási szándékkal érkezett Magyar Lászlót végleges letelepedésre igyekezett rábírni. Először a ganguella népek ellen tervezett hadjáratában való részvételre szólította fel, majd – miután Magyar László ezt ügyesen elhárította – leányát küldte feleségül az idegennek. A felajánlott családi kapcsolat elutasítása súlyos következményekkel járt volna. Ezért Magyar László 1849. május 23-án házába fogadta a számos rabszolga kíséretében érkező hercegnőt. „Ina-Kullu-Ozoro (Ozoro hercegasszony) karcsú, magas és szép termetű, valami 14 éves leány, fényes fekete arcában két nagy kerek szem ragyog, vastag domborodott rózsaszín ajkai közül indiai gyöngyhöz hasonló, hófehér fogak tűnnek ki. Öltözete különbféle, elevenszínű, finom szövetekből készült, bő lobogó ruháját cafrangos fehér öv szorítja karcsú derekához, haja sokszínű apró gyöngyökkel van hímezve, s a gordiusi csomóhoz hasonló, megoldhatlan tekercsekbe és fürtökbe felosztva. De a nyakán, vékony aranyláncon Megváltónknak ugyancsak aranyból készült keresztjét vevém észre, s ennek látása bizodalmat s reményt önte szívembe, hogy egyesülésünk szerencsés lesz, a menyasszonyom által hordott keresztény jelkép ótalma alatt.”

„Engem semmi európai nem segített”

Magyar László először igen elbúsult, hogy e kötelező kitüntetést vállalnia kell, mert a királyi családból való asszonyért fizetendő ajándék csaknem egész árukészletét elvitte. Miből fizet tervezett expedícióján úti vámot és ajándékokat kapzsi törzsfőnököknek? Ám aggodalma hamarosan eloszlott. Az új családi állapot lényegesen könnyítette a kutatóutak szervezését. Míg korábban, „hogy tolakodó kérdéseimmel gyanússá ne váljak az afrikaiak előtt, azt adám okul, hogy szokásaikhoz és törvényeikhez nagyon ragaszkodom”, a megváltozott helyzetben a megismerés szándékának ilyen álcázására nem volt szükség. Az afrikaiak semmifé-
le kételyt vagy bizalmatlanságot nem tápláltak többé az idegen iránt, hiszen az házassága révén nemcsak társadalmuk tagja, hanem elöljárója is lett.

Ina-Kullu-Ozoro kíséretéhez mintegy háromszáz gyakorlott elefántvadász tartozott. Ezek társaságában az egyébként számos veszélyt rejtő utazás biztonságossá vált, amiben jócskán közre játszott Kajáia Kaiángula messze földön ismert és rettegett ne-
ve. Mindezen körülmények Magyar László helyzetét – minden más Afrika-kutató mozgási és megfigyelési korlátaival szemben – egyedülállóan előnyössé tették. Erről így írt 1853. december 25-én édesapjának: „Engem semmi európai hatalmas kéz- vagy tudományos egyesület nem segített... ennek ellenére azt hiszem, hogy még eddig semmi európai utazó Afrikában nagyobb térséget nálamnál be nem utazott.” Mindehhez házassága segítette hozzá. E nélkül „kitűzött célomat soha el nem érhettem volna, és most midőn ez sikerült, mondhatom: nincs európai hatalom, vagy kincs, mely magában egyedül lehetséges lehetne a legbátrabb utazót is arra képesíteni, hogy ezen vad és sivatag világrészen keresztül vándorolhasson. Nőmnek fegyveres rabszolgái voltak öt esztendőn át kísérőim, engedelmes műszerek parancsaim teljesítésében, bátran előre haladva velem mindenütt, merre utunk célja vezetett.”
Ezek az utak Afrika ismeretlen vidékeire vezettek, ahova fehér ember addig még nem tehette a lábát. 1850 és halálának éve, 1864 között Magyar László kilenc kutatóúton látogatta meg Délnyugat-Afrika tizenhét „királyságát” vagy törzsi főnökét, közöttük a rettegett Muata-Janvót, akinek nevét a bennszülöttek ki sem merték ejteni. E tartományokról Magyar László térképet készített, amely – mint egy gyarmatosítás előtti pillanatfelvé-
tel – rögzíti a délnyugat-afrikai királyságok életének utolsó „szabad” állapotát. E páratlan történelmi forrásértékű kéziratos térképet jelen sorok írója Magyar László születésének 175. évfordulóján a Cartographia gondozásában közrebocsátotta. Kisebb méretben hátlapunkon látható.
A másfél millió négyzetkilométernyi felkutatott terület lakossága Magyar László személyében először látott fehér embert. Csupán a tengerparti vidékek számítottak kivételnek és Linnyanti környéke, ahol nem sokkal előbb Livingstone is megfordult. Ezen utazási feljegyzések – akárcsak a kongói útinaplók – jelentősen gazdagíthatnák az Afrika-történeti egyetemes irodalmat, ha hozzáférhetők lennének világnyelveken.

Az elsikkasztott levél

A folytonos utazásban elfáradt vándor 1851-től mind gyakrabban említi leveleiben, hogy szeretne hazatérni: „Írod édes atyám, hogy bízol ügyességemben, hogy ezen barbár országokból valahára szabadulok és magyar hazámba visszajutandok. Oh, hiszem és remélem, hogy koszorúzva fáradságom gyümölcsivel és tisztelve a földleírás tudomány kedvelői által, térendek vissza.”
A királylánytól született fiát is magával akarta vinni, hogy „legalább Hazám nyelvét megtanulhassa.” A hazatérés súlyos anyagi akadályait elhárítandó, Magyar László kéréssel fordult Ferenc József császárhoz: „Tizenkét esztendő óta távol Hazámtól és már hét évek óta elszakadva a művelt világtul, Dél-Afrika sivatag vadonaiban létezek, elszántan annak esmeretlen belsejét megismerni. De már most célomat elérve, egyedüli óhajtásom Hazámba visszatérhetni... De ezen óhajtott áldást, csak egyedül Felséged nagylelkű kegyelmétől várhatom. Azért egész alázatossággal bátorkodok Felséged kegyes szíve elejbe járulni, esedezve, hogy személyem eltartására nekem évenként egy kegyelempénz segítséget rendelni méltóztasson, melynek következtében magamat meghúzva, egyedül munkám tudományos szerkesztésével működhessek...”
A császár nem válaszolt. Nem is tehette, mivel Magyar Imre, annak ellenére, hogy ő beszélte rá fiát a levél megírására, nem adta át a Szegedre látogató Ferenc Józsefnek. A levél ma is abban a XVII. századi vasládában van, amelyben Magyar Imre az iratait őrizte.
Magyar László, miközben a válaszra és arra várt, hogy a könyvét kiadják – mellyel egyébként megelőzte volna Livingstone 1857-ben publikált művét –, 1856-ban Masisi-Kuitúban elkészítette a kimbundu tartományok és társadalom leírását. E munka miatt utazási tervét ismételten elhalasztotta, majd amikor elkészült vele, a bihéi fegyveres puccs nyomán kialakult és családját fenyegető bizonytalan helyzet késztette maradásra. „...a bihéi népek pártos belháborúskodása következtében, javaimban tetemes veszteséget szenvedvén, jónak véltem Bihéi országot legalább egy időre elhagyva, biztosabb tájakra húzódni…
1857 utólján elhagyám Bihét és a Benguelától délre több fokon keresztül elterülő sivatagokra fordítván figyelmemet, hol az önként bőven tenyésző urzella (lichen rocella), mely éppen az időszakban lett oly kívánt árucikk az európai vásártereken, nekem megélhetést biztosított.” Magyar László új szálláshelyének környékét és távolabbi szomszédságát újból csak tudományos alapossággal derítette fel. Családja – egyik fia kivételével – régi otthonában maradt. „...nőm, Ozoro, családom egy részével még mindig az országban létezik, várva a jó alkalmat, hogy rokonai valamelyikének sikerül az elveszett hatalmat kézhez keríteni, de én nem tartom tanácsosnak a dühöngő pártos felek között fellépni.”

A család nem kívánta látni

Közben szüntelen kérte apját: küldje el az évekkel előbb ígért 150 aranyat, hogy mielőbb hazatérhessen. De pénz helyett csak egy levél érkezett Szabadkáról: „Hazatérésed tartalmazó leveled megkapván, nem tagadhatom megdöbbenésemet és rosszallásomat. Te, ott Afrikában, egy tekintélyes fejedelmi házzal rokonságba keveredvén és a portugál királyi kormány kegyesen jóakaratú támogatását is élvezvén, meggondolatlan tájékozatlansággal ott akarod hagyni pályád kínálkozó emelkedését. Tudd meg tehát a szigorú és szomorú valóságot: itthoni... állapotaink olyan nyomorúságosak, hogy azokba jelenleg visszatérni, esztelenség. Itt semmi olyan állandó és téged eltartó javadalmazásra nem számíthatsz, ami méltó jutalma lenne eddigi fáradozásodnak. A Tudós Társaság által művedért neked utalandó jutalmazás oly csekély, hogy még hazautazásod költségét is alighogy fedezné. Arról pedig, hogy én téged eltartalak – különösen, ha gyermekedet és vele együtt egy egész szerecsen udvartartást is hozni szándékozol – szó sem lehet, hiszen magunk is súlyos adók kimondhatatlan terhe alatt nyögünk, hónapról hónapra koldusabbak leszünk és maholnap kegyelemre szoruló, vándorló lengyelek sorsára jutunk.
Fogadd meg apai tanácsomat: állj a portugál kormány szolgálatába, hasznosítsd ottani fekete családod által nyert befolyásod és minden tehetségeddel arra törj, hogy ott vagyont szerezz. Mit eddig végesztél a kutatások terén, azt is add át
a portugáloknak, mert azok e munkák világi dicsőségét is jobban tudják biztosítani, mint e koldus és érdektelen ország.”
A szókimondó apai levél mellett azért másfajta üzenet is érkezett a hazából: a Magyar Tudós Társaság értesítette arról, hogy tagjai közé választotta. A díszes diploma mellé ajándékot is kapott: saját könyvét, melynek kéziratát 1857-ben küldte el az Akadémiának. Magyar László már azt hitte, kézirata elveszett, s minden szenvedése hiábavaló volt, miközben a nagy elismerés szinte karnyújtásnyira volt lucirai szálláshelyétől, a benguelai vámhivatalban: „...bár a ládácskára ragasztott felirat világosan tartalmazta nevem, mely egész Benguela lakosaitól ismeretes, de a csak hasznot leső, és a gyakori forróláztól enervált benguelai vámtisztek (kik engem mind személyesen ismernek) a legnagyobb egykedvűséggel hagyták a ládácskát egész éven által a vámházban heverni, anélkül, hogy csak egy is közülök nékem, annak ottlétéről tudósítást küldött volna. – Egy váratlan eset által jutott a ládácska híre hozzám ...anélkül még most is ott heverne, míg végre a fehér hangyák emésztették volna azt fel.”
A reméltnél jóval nagyobb elismerés – amint ez a Tudományos Akadémia elnökének írt leveléből kitűnik – egy időre újra fellobbantotta régi alkotókedvét: „Excellenciás Elnök Úr! Hozzám intézett, s Pesten december 20-án 1858. évben kelt, felette becses hivatalos levelét folyó hó 16-án, és így kelte napjától számított három évek lefolyása után volt nagy szerencsém kezemhez venni és abból érteni a kitűnőleg díszes megnevezésemet: mint a Tekintetes Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. – Örömöm a legnagyobb pontra hágott ezen nem várt és nem érdemlett megtiszteltetésen és amelyet én inkább a Tekintetes Magyar Tudományos Akadémia tagjai személyem iránt kegyesen résztvevő meleg pártfogásának, mint tulajdon érdemeimnek köszönök.
Megvallom Excellenciás Úr, hiányzik nálam a díszes ranghoz megkívántató talentum: de higyje el, nem hiányzik a jóakarat és szilárd lélek. – Én mindig szent kötelességemnek tartottam édes Hazám javát és díszét a tőlem minden kitelhető módra előmozdítani. Ezen hazafiúi kötelességemnek most már kettőzött erővel akarok megfelelni: csekély ismereteimet a dél-afrikai föld leírása körül, híven és szorgalmatosan feljegyezve, és mint a közös tudományok birtokát fogom a Tekintetes Magyar Tudományos Akadémiának általadni...
Kelt Dél-Afrikában, Gyikolo-Moino (Felső Karum-Dsamba), december 25-én, 1861. évben.
Excellenciádnak alázatos szolgája, Magyar László.”


Afrika titkos történelme

Magyar László afrikai kutatásainak utolsó esztendeiben megfejtette a kilombó települések és társadalmaik titkát; felfedezte azokat a rejtett szállásokat, ahol a rabszolga-kereskedelem Afrikában
való megjelenése óta a kontinens lakosságának nagy része élte a világ elől eltitkolt mindennapjait.

A quilombo (magyarosan kilombó) portugál szó, amellyel a szökött rabszolgák és rejtőző népcsoportok szállásait jelölték. A szó eredete arra a korra utal, amikor a rabszolgaság borzalmai elől hatalmas tömegek menekültek hegyekbe, őserdőkbe vagy mocsarak közé. E sajátos afrikai jelenség a kontinensről elhurcolt „élő áru” révén elterjedt az Újvilágban is, és vált a rabszolgatartó államban önigazgatású árnyéktársadalommá.

Rejtőző emberek

A kilombókban az emberek valósággal eltemetkeztek. Az ide menekülők számára megszűnt a külvilág. Elvesztették családi-rokoni-törzsi kapcsolataikat, kiszakadtak saját népük közösségéből és a jól ismert természeti környezetből, amely addigi életüket alakította és ahonnan az életmódjukhoz nélkülözhetetlen természeti javakat nyerték. Az izoláltság és rejtőzés megszüntette annak lehetőségét is, hogy a kilombók lakói szomszédaiktól tanulják el mindazt, ami életüket elviselhetőbbé tette, de amelyet saját erejükből nem tudtak volna elérni.
Legtöbben – gyakran egész falvak lakossága – a rabszolga-vadászok elől menekültek, de óriási volt az úgynevezett „felesleges” rabszolgák száma is. Voltak, akiket 4000-5000 kilométeren keresztül hajtottak a rabszolga-átvevő kikötőig, ám ott a hajósgazda a sok tízezres tömegből csak a legerősebb 120–150 embert vásárolta meg. A többit hazájuktól távol szélnek eresztették. A feleslegesek e tömegéből sokan rablókká váltak, többségük azonban rejtekhelyre húzódott.
Óriási tömegeket kényszerítettek a menekülők úttalan útjára a törzsi ellentétekből fakadó háborúságok, az elemi csapások, az éhínség és nem ritkán a babonás hiedelmek is. Ezeknek az embereknek a megélhetése olyannyira bizonytalan és nehéz volt, hogy a menekülők között sokfelé elterjedt a kannibalizmus. E szerencsétlen, otthonukat vesztett emberek a menekülés közepette gyakran egymást falták fel.
De – különösen kezdetben – új lakóhelyükön is gyötrelmes élet várt reájuk. A zord természeti környezet, ahol meghúzódtak, lehetetlenné tette minden fejlettebb termelési kultúra alkalmazását. A rejtőző emberek gyűjtögető, primitív életmódra kényszerültek. Az Afrikára zúduló nagy történelmi vihar a négereket valósággal visszakergette a fákra.
A kilombók helyének kiválasztáskor a legfontosabb szempont éppen a zord természeti környezet volt, amely emberi településre alkalmatlannak mutatta a vidéket és elriasztotta az odamerészkedő rabszolgavadászokat.
Angola déli részén, a Munda–Evambo–Lungo és Kapota tartományok határövezetében fekvő, Magyar László által a XIX. század közepén felfedezett kilombók népe már több évszázada élt a „tüzes szél” oltalmában, olyan vidéken, ahová, ha véletlenül rabszolgakereskedő tévedt, azonnal visszafordul.

Szükséggazdaság

„A tüzes szél rendesen május hó 15-én, de legkésőbb 20-áig zúdul a vidékre. A légmérséklet langyossá, később égetővé lesz, oly formán, mint valamely nagy sütő kemence közelében érezhető. – Dühében hova-tovább növekedve, napkeltével már egészen dühös orkánná válik, kaviccsal kevert iszonyú porfellegbe burkolván a láthatárt.
Fuvásában kurta időnkénti újabb és újabb rohanásokban tör elő, oly erővel, hogy a leghatalmasabb állatot is képes lábáról lefordítani. Óriási fákat csavar ki gyökerestől a földből; de nem csak ezen okból, hanem még inkább az egészségre ártalmas befolyásánál fogva félelmes ez az emberre, mert általános testi lankadtság, kemény főfájás és émelygés állanak be azonnal a testen, a bőr a fehéreknél zöldes-sárga, a feketéknél hamvas fakó színt ölt, sok repedéssel. A szemben vérrel injectált foltok mutatkoznak. A házi állatok, még a szárnyasok is, gondosan elrejtőznek...
A fűnemű plánta-élet, a széltől illetve, azonnal kiszárad, a fák levelei fonnyadtan hullanak alá, a tavakban létező vizek, a nagy párolgás következtében, mintegy varázslattal illetve, tünnek a föld alá. A léget betöltő finom fövény a leggondosabban elzárt ládákba is behatol, s a bennük rejtett tárgyakba vegyül. De még ezen ládák deszkái is megrepedeznek és hajlanak, a bennük megfeszített szögek ingadozókká és könnyen kihúzhatókká lesznek.”
A kilombókban a hagyományos afrikai kézművességet elfelejtették. A földművelést és állattenyésztést a szántó- és legelőterületek szűkössége korlátozta. A létfenntartás a körülmények által meghatározott legkezdetlegesebb termelőtevékenységből állt. Így váltak a kilombók az afrikai elmaradottság konzerválóivá. Ám e szükséggazdaságban kialakultak az emberiség történelmének magas szervezettségű, demokratikus, önigazgatású mikró-társadalmai.
A kilombók lakóit azonos jogok és kötelességek illették meg, elöljáróikat képességeik alapján, népgyűlésen választották, és mindenki választható volt. A munka általánosan kötelező volt. Visszaállították azokat az archaikus törzsi intézményeket, melyeket csupán szájhagyományokból ismertek. Ezek, különösen az igazságszolgáltatásban alkalmazott régi szokások, megszüntették azokat a torzulásokat, melyeket a rabszolga-termelő társadalom hozott létre.Az önigazgatású kilombó-társadalmak demokratikus jegyei leghatározottabban a rabszolgaság intézményének elutasításában fejeződtek ki. Magyar László a kilombó életformát ismertető – A dél-Afrikai Munda-Evámbo, Lungo és Kapota tartományok általyányos földleirati vázlata – című tanulmányában az alábbiakat írja: „...a rabszolgaságot, mint az emberiség legcsúfabb vétkét, lelkökből útálják, azért soha rabszolgákat el nem adnak, vagy vesznek, és igazán kimondva, közöttök a rabszolgaságnak még csak legkisebb jelét sem tapasztaltam. A közöttük előforduló pereket váltság útján szokták elintézni, az öregek közbenjártával...
Ámbár e népek is, a többi afrikaiak módja szerint, a halálozás esetét nem
a természeti rendszer következtének, de mindig valamely ellenségtől származó erőszakos tettnek hiszik: annak okáúl mindig valamely rég kimúlt, és a megholt rokonsághoz tartozó lelkek valamelyikét szokták kinevezni; melynek következtében elkerülik az úgynevezett boszorkányság vétkét, s mentve vannak ezáltal a sok véres bosszuálló scenák ostorától, mely oly iszonyúan dúl és pusztít más afrikai népek között, s a melynek következtében számos család, de egész helységek is, elpusztíttatnak.”
A legnemesebb emberi és társadalmi tudat fejeződött ki a kilombólakók azon véleményében, mellyel „módosították” a sok száz esztendős babonás hiedelmet, és a halál okozójának nem élő, rabszolgaként eladható, hanem régen halott családtagot vagy rokont jelöltek meg. A kilombó-társadalom morális önvédelme volt ez a rabszolgaságot vagy vérbosszút kiváltható helyzettel szemben.

Mindig más úton

Kilombó szálláshelyek létéről Magyar László már 1849 tavaszán közölt rövid tudósítást: „Tumba a Bulumbulu puszta közepén magasló halom tetején épült, környezve incendera fáktól; mintegy 800 gunyhója van; lakossága a már említett tartományokból ide futott, s letelepedett szökevényekből áll magok választotta főnök patriarchalis igazgatása alatt élnek ... az idegenek iránt nyájasak vendégszeretők...”
E néhány szavas utalás egy karavánút mentén fekvő, szökött rabszolgák által alapított helységet mutat be. Kivételes, hogy a szökött rabszolgák faluja egy forgalmas út mellett épült fel, és „nyájasan” érintkeztek is az idegenekkel. A kilombók népét általánosan jellemző viselkedés az idegenekkel szembeni bizalmatlanság és teljes elzárkózás volt: „...annyira megy nálok ezen óvakodás a külsők iránt, hogy az általok lakott tartományba, a szó teljes értelmében véve éppen semmi utak nem léteznek; mert közös szokás nálok, ritkán vagy soha nem térni vissza az előbbi úton, de mindig... más utat keresni; ezt pedig csak egyedül azon okból cselekszik, hogy ily móddal nem maradván lábcsapás, az idegenek hozzájok közelítését könnyebben kikerülhetik.”

Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a mu-kuandok rejtőző faluja mellett letelepedő Magyar Lászlót annyira közel engedték magukhoz, hogy e népről és annak életmódjáról hiteles képet kaphatott: „A mu-kuándok általában közép termetű, izmos és a fáradságok elviselésére igen alkalmas testalkotással bírnak, békések, de egyszersmind átkozott fene gyanakodók, azért az idegenekkel nem csak nem társalgók, de még azokkal a legkisebb érintkezést is minden módon kikerülni igyekeznek...
Kimondhatatlan béketűrés kívántatik arra, hogy az idegen, bármely színű legyen is, e népek bizodalmát csak kis mértékben is megnyerhesse; mert a legkecsegtetőbb szavait is annak, mint hamisakat és célokra tervezőket, becsmérlik. Bővebb adakozásait pedig nekik vetett cselnek tekintik. Azért éppen el nem fogadják, vagy pedig a vett adománnyal eltávozva, nehezen, vagy soha többé nem kerülnek szem elé.
Három egész év óta itt laktom után voltam csak képes nagynehezen az általok elhirlelt Kalume-gyivoa (jó ember, vagy jó barát) nevet tőlök elnyerni, melynek következtében bátorkodtak néhány gyermekeiket is mind a két nemből hozzám, vagy jobban szólva cselédeimhez, nevelés végett általadni, míg ők magok a felnőttek csak időnként szoktak tanyámra betérni, egypár napra, mely alkalommal némely ajándékokat, mint szárított vadhúst, mézet, vadállatok bőreit, szoktak nékem ajándékul bemutatni, melyre én is őket viszont megajándékozván, eltávoznak.
Ezen népek szokástörvényei, melyek által társadalmi létüket igazgatják, a mennyire ismerem, mondhatom szelídek és emberségesek. A gyilkolás és lopás vétkei közöttök igen, de igen ritka esetek. Ez erkölcs még az idegeneket illető javak iránt is ismertetik; huzamos ittlakásom tapasztalatából mondhatom, hogy éppen semmi általuk okozott lopásról sem volt alkalmam panaszkodni...”
Magyar László jellemzéséből határozott vonásokkal bontakozik ki a kilombó embere. Az az afrikai, aki egyszerű létezésével és százados fennmaradásával, egy rabszolgaságot nem ismerő társadalmi közeg megtartásával bizonyította be, hogy – a gyarmatosítók véleményével szemben – rendelkezik közösségfenntartó erővel és képességekkel. A kilombók világától nem vehetünk búcsút anélkül, hogy ne tegyük fel a kérdést: Miért nem voltak Afrikában rabszolgafelkelések? Holott ez a kontinens szenvedett legtöbbet a rabszolgaságtól. A válasz a kilombók létezésében keresendő. A kilombók biztosították a szabad életet és megmaradást. Mint Magyar László kutatásaiból kitűnik – hosszú időre. A felkelések ellenben csak addig nyújtottak szabadságot, amíg le nem verték őket. A kilombó volt a megtartó erő, a rabszolgasággal szembeni tiltakozásnak erőteljes és hatékony formája.


Az út véget ér

Magyar László Afrika-kutató még halálában sem lelhetett nyugalmat. Amilyen tragikus volt az élete, olyan szomorú utóélete is. A hivatásos kutatók és önkéntes vállalkozók tiszteletreméltó igyekezete kevéssé oszlatta el a homályt életének utolsó éveiről, halálának körülményeiről és afrikai családjának sorsáról. Nyughelye éppoly felderítetlen, mint a fekete kontinens azon tartományai voltak, melyekre 1847-ben először lépett. Nyáron cikksorozatban idéztük fel tudományos kutatását és életét. Az „út végéről” azonban nem szóltunk. Olvasóink kérésének teszünk eleget azzal, hogy közöljük a történet befejezését.

Magyar László Dél-afrikai utazások című könyvének 1859-es megjelenésével születésnapot ünnepelhetett a magyar tudomány: megszületett a hazai Afrika-kutatás első jelentős alkotása.
A könyv kézirata kalandos úton, hosszú tengeri hányódás után, a portugál külképviseletek segítségével jutott el a Magyar Tudományos Akadémiához. A kéziraton kívül két – Magyar László édesapjának és Imre öccsének szóló – levél is lapult a testes csomagban. A leveleket Toldy Ferenc, az Akadémia főtitkára elküldte Szabadkára. Az időközben tekintélyes bácskai földesúrrá rangosodott apától hamarosan válasz érkezett; a hosszú levélben az apa egyszer sem nevezi fiának házasságon kívül született gyermekét, rendre africai utazó megjelölést használ. Aki nem ismeri az apa és fiú viszonyát, talán helyesli az anyagi gondoskodást a régóta hazavágyó fiúról és egyetért a könyv kiadásának letiltásával. Magyar Imrét azonban elsősorban nem a fiáról való gondoskodás vezette, hanem az a meggondolás, hogy a hazatérő László csökkentené a két asszonytól hat főre szaporodott gyermekeinek öröklési esélyeit.
Szerencsére a „titoknok” az apai tiltakozás ellenére folytatta a mű kiadási munkálatait, és a könyv hamarosan megjelent. Magyar Imre ez időtől nem akart tudni sem az Akadémiáról, sem az africai utazóról. Haragja 1871-ben bekövetkezett haláláig tartott. Törvénytelen fiát a végrendeletéből is kizárta.
A könyvet a benguelai vámhivatalnokok hanyagsága miatt csak két évvel megjelenése után vehette kezébe Magyar László az akadémiai tagságról szóló okmánnyal egyetemben. Már elveszettnek hitte kéziratát, és ezért félretette munkája további köteteinek nyomdai előkészítését is. Úgy érezte, hiábavaló minden fáradozása. Ám a siker új fényben láttatta a világot. Könyve vétele után nyomban levelet írt Toldy Ferenc főtitkárnak: „Értem, mikép Hazámba munkám hátralevő részére várakoznak. Csak most hiszem, hogy nagyon hibáztam amidőn azokat hátratartva, nemcsak: el nem küldöttem, de még azoknak végképpi letisztázását is elhanyagoltam... Hazámból vett levelek értelme következtében lett tudtomra, hogy ott majd csaknem végkép kihalván a magyar nyelv szelleme és helyette minden német lábra állván...”
Magyar László kettőzött erővel igyekezett mulasztását pótolni, hogy műve további kötetét mielőbb hazaküldhesse. Titkon élt benne a remény, hogy a kéziratokat nem küldi, hanem viszi. Évek teltek el azonban, de sem a kézirat, sem szerzője nem jött. Annál több rémhír érkezett. A külügyminisztérium 1868 áprilisában értesítette a magyar miniszterelnököt arról a londoni tudósításról, „mely szerint Magyar László afrikai utazó 1866-ban még élt volna, de a bennszülöttekkel elvadulva, s távol minden tudományos foglalkozástól”.

Nem vették észre, hogy eltűnt

Néhány lapban arról írtak, hogy Magyar László felcsapott rabszolga-kereskedőnek, más hírek meg arról szóltak, hogy fejedelmi apósának párthívei Bihe államban visszaszerezték a hatalmat, és Magyar László egyik fiát, Fernandót ültették trónra. De ilyen nevű gyermeke nem volt az Afrika-kutatónak.
A valóságos ok, amiért sem a kéziratok, sem Magyar László nem érkezett meg, sokkal egyszerűbb és szomorúbb: Magyar László 1864. november 9-én, a benguelai körzet Dombe Grande kerületének Ponto do Cujo helységében elhunyt. Élete végéig dolgozott a Dél-afrikai utazások további köteteinek előkészítésén, miközben fenn kellett tartania magát: festőmohát gyűjtött angol textilgyáraknak.
Halálát és annak körülményeit környezetén, szolgáin kívül senki sem ismerte. A Tudományos Akadémián pedig, utolsó levélváltásuk óta tisztújítás következtében a Magyar Lászlóval kapcsolatot tartó személyek nem töltöttek be vezető szerepet. Így hallgatása sokáig senkinek nem tűnt fel. Csak 1868 áprilisában írta meg Arany János, az Akadémia főtitkára felkérő levelét Magyar László hollétének felderítésére báró Eötvös József miniszternek: „Óhajtandónak ismerné ezt az Akadémia, nem csupán azért, mivel egy oly ismeretlen földre bujdosott hazánkfia és akadémiai tag iránt érdekkel és aggodalommal viseltetik; nem csak azért, mivel Magyar Lászlónak, e tudományos intézet által kiadott »Közép Afrikai Utazása« mind a tudós világban mind a mívelt közönségnél nagy és méltó figyelemben részesült; hanem főleg azért, mivel ugyanazon érdekes munkának folytatása, II és III kötetei, a Szerző legutóbbi tudósítása szerint, kéziratban már készen voltak; s ezek kipuhatolása, megnyerése azon esetben is megérdemlené a fáradságot, ha maga a Szerző valami fatum vagy az égalj romboló hatása következtében, immár bevégezte volna viszontagságos életét...”
Csaknem újabb öt esztendő telt el a hivatalos nyomozás megindítása után, míg 1872 decemberében a lisszaboni osztrák–magyar követség útján válasz érkezett: „Levelükre válaszolva, amely a feltehetően Benguelában elhunyt osztrák–magyar állampolgár Magyar László által hátrahagyott kéziratokkal kapcsolatos, van szerencsém tisztelettel jelenteni, hogy az államtitkári hivatalhoz érkezett hír szerint Ivao-Esteves d’Aranjo – kit az elhunyt javainak őrzésével bíztak meg – házát tűz pusztította el, s minden a lángok martalékává vált, ami a házban volt elhelyezve, köztük két láda is, ami Magyar László hagyatékához tartozott. Az egyik könyveket, a másik kéziratokat tartalmazott, mely esetleg éppen a keresett anyag lehetett...”
Ezzel lezárult a hivatalos nyomozás Magyar László irodalmi hagyatéka után. De sok kortárs, később a rokonok és Afrika-kutatók kétségbe vonták a Magyar-hagyaték teljes pusztulását. E sorok írója is éppen a kéziratok pusztulásáról szóló jelentés századik évében, 1973-ban kapott a benguelai római katolikus püspöktől olyan tájékoztatást, melynek alapján ismeretlen, Magyar Lászlótól származó, illetve reá vonatkozó okmányokat szerezhetett a lisszaboni Tengerészeti és Tengerentúli Ügyek Minisztériumának levéltárából.

A titok megfejtetlen

Az első kétkedő Lux Antal főhadnagy, földrajztanár volt a kőszegi katonai alreáliskolából. Lux azért csatlakozott a Német Afrika Társaság 1874 decemberében induló közép-afrikai expedíciójához, hogy felkutassa Magyar László afrikai családját, és tőlük hiteles adatokat szerezzen honfitársa afrikai életéről, esetleg lappangó kéziratokhoz jusson.
Hazatérte után újságoknak adott nyilatkozatában Lux főhadnagy elmondta, hogy Benguelában találkozott Magyar László egyik fiával, José Barreisos Tongallal. A fiú anyja, Magyar László felesége, Ozoro hercegnő egy 4-5 ezer alattvalót számláló tartományt kormányoz. Írásos emlékeket azonban nem talált.
1907-ben Torday Emil második afrikai útján, Magyar László egykori szállásterületeinek közelében kutatva,megpróbálta kideríteni Magyar halálának körülményeit és kéziratainak sorsát. Afrikai emlékek című könyvében így ír erről: „Tudakozódásaim közben titkon reméltem, hogy megtudok valamit a mi Magyar Lászlónk sorsáról, aki sok-sok évvel ezelőtt eltűnt a babundák között. Tudtam jól, hogy Magyar László jóval délebbre járt valahol, de ma is meggyőződésem, hogy több reményem lehetett az igazság kibogozására olyan távol eső helyen, amely nem lehetett belekeveredve holmi gonosz üzelmekbe – ha ugyan a bennszülöttek egyáltalán ludasak a magyar utazó eltűnésében. A négerek kitűnően szoktak emlékezni a rajtuk esett sérelmekre és föltehető, hogy a nyomozó bírót fogják bennem sejdíteni. Biztosra veszem, hogyha Magyar László hagyott hátra írásokat, ezeket gondosan megőrizte a lakosság; a primitív népek roppant tiszteletben tartják az írott
szót és bűvös erőt tulajdonítanak neki. Az idő viszontagságai évtizedek alatt persze elpusztíthatták a följegyzéseket, de – gondolám – érdemes lesz mégis kísérletet tenni. Mindent elkövettem, hogy beférkőzzem a tekintélyesebb emberek bizalmába s végül, napok multával, szóvá tettem a dolgot a főnök előtt. Kijelentettem természetesen, hogy eszem ágában sincs megbüntetni a netáni bűnösöket – akik hiszen különben sem lehetnek már életben –, csak a fehér ember mikandé-it, írásait szeretném megszerezni s ha rátalálunk, tekintélyes árt fizetek értük. A főnök a legnyomatékosabban tagadta, hogy valaha is hallott volna Magyar Lászlóról, de mert beszélgetésünk után mindenáron buzgólkodott rajta, hogy sohsem hagyjon magamra négyszemközt a törzs véneinek valamelyikével s mindig nyakamra küldte egyik-másik bizalmi emberét; gyanú támadt bennem, hogy mégis csak tud valamit Magyar László sorsáról s hogy a törzs érdeke ezt előlem eltitkolni.” Torday elhatározta, hogy legközelebbi expedícióján megpróbál feltevéséhez bizonyítékokat szerezni. De e kutatóúton súlyos baleset érte. Egy orrszarvú csaknem halálra gázolta. Többé nem tudott Afrikába menni, noha még két évtizedig élt lakásába zárva mankójával és a gyanúval, hogy Afrika-kutató elődje nem természetes halállal végezte életét 46 évesen.

Talán még nem késő!

A kutatókon kívül több újságíró is Magyar László nyomába eredt: „Talán még nem késő!” – írta a forradalmár költő, Tóth Kálmán fia, a népszerű publicista Tóth Béla a századfordulón. De nyomoztak a rokonok is. Magyar Emma, az első magyar pilótanő, sportgépével végig akarta járni nagybátyja életének afrikai helyszíneit. Vállalkozásáról a Budapesten megjelenő Nemzet című lapnak így nyilatkozott 1937. november 24-én: „Nagybátyám Magyar László, a híres Afrikautazó annakidején a bihei királylányt vette feleségül. Később nagybátyám lett ennek az országnak királya is. Most egy portugál tudós Goyaz tanár foglalkozik azzal, hogy felkutassák Magyar László utódait. A terv az, hogy rövidesen repülőexpedíciót vezetnek a Kongó vidékére és a rendelkezésre álló adatok alapján megkeresik a magyar afrikai »király« leszármazottait. Ebben a repülőexpedícióban minden körülmények között részt akarok venni.”
A tervről Magyar Emma 1992 nyarán e sorok írójával az alábbiakat közölte: „A Safari, amely tervbe volt véve, sajnos nem valósulhatott meg, mert a magyar orvos – akit az itteni Explorers Club révén ismertem meg – a megvalósulás előtt meghalt. Ő lett volna a vezető, mivel ismerte Afrikának ezt a részét és ismert sok törzsfőnököt és más befolyásos embert. Akkoriban kellett Salazar beleegyezése az expedícióhoz. Ez már lehetséges volt, úgyszintén a washingtoni Geografical Intézetnek a hozzájárulása egy megfigyelő kiküldésével. Francia részről: France Soir volt érdekelve és a párizsi Société Geographique. Tehát nem egy portugál professzor lett volna a kísérő. Nem tudom honnan eredt ez a hír.”

Egy másik magyar nő, Márffy Judit, Listowel lord felesége azonban valóban repülőre szállt, és azon ösvények, erdei utak fölé repült, amelyeken egykor Magyar László haladt végig. Lady Listowel részletesen beszámolt izgalmas, esetenként azonban vitatható kutatási eredményeiről. Íme az 1973. március 31-én Luandában, Angola fővárosában kelt levelének részlete: „Silva Porto vasútállomásán egy vasutas elmondta, hogy apja két éve halt meg, s halálakor 100 évesnél idősebb volt. Ez az öreg mesélte, hogy sok-sok évvel ezelőtt, a hideg országok egyikéből egy nagy vadász jött erre a tájra. Letelepedett e vidéken és 100 oroszlánnál többet lőtt, és Kajangulától (Kajangula Magyar László apósa) hozatott magának afrikai feleséget... Magyar László egykori lakóhelyétől – Masisi Kuitótól – mintegy 80 kilométerre egy négyosztályos elemi iskola neve: Scola Americo Magyar... Régi feljegyzések szerint, Magyar László a Dombe Grande nevű helységben van eltemetve..., nagy nehézségek árán, a csupa kátyú afrikai utakon elvergődtünk ide..., a régi temetőben vezetőnk mutatott egy sírt, amelyen máltai kereszt látható, több mint százéves, és úgy tudják, magyar ember van benne eltemetve. Igaz, délebbre vagy 80 kilométerrel, van egy másik temető is az Elefánt-öböl mellett, és ott is van egy sír, amelyről úgy tudják, hogy magyar ember pihen benne.”

A Máltai Lovagrend tudós könyvtárosának tájékoztatása szerint azonban a Magyar Lászlónak tulajdonított sírban Maximilien Ryllo jezsuita szerzetes nyugszik, aki 1841-től végzett térítőmunkát Angolában és 1848 júniusában halt meg, akkortájt, mikor Magyar László Afrikának e térségébe érkezett.