Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Krizsán László
RABSZOLGALÁNYBÓL FELFEDEZŐ LADY
Elektronikus
kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Sass Flóra házassága
Hosszú és rögös utat járt be az a bátor magyar nő, aki az erdélyi Háromszékből indult. Előbb rabszolgasorba süllyedt, majd angol ladyvé emelkedve férje, Samuel Baker oldalán nemzetiszínű szalagot tűzhetett az általuk felfedezett, Albert névre keresztelt tó parti bokraira.
Sass
Flóra székely kisbirtokosi családban született 1841-ben. Szüleit és testvérbátyját
1848 őszén lázongó román parasztok ölték meg. A kislány a család román szolgálójának
köszönhette életét, aki a gyermeket magáénak vallotta. Flórát egy erdélyi örmény
család vette magához a szolgálóleánnyal együtt. Világos után azonban, félve
a megtorlástól, a befogadók is Vidinbe menekültek, a török szultán védelmét
keresve. A városka, melyet felkészületlenül leptek el magyar emigránsok, valóságos
keleti bazárrá vált. A forgatagban a kis Flóra elvesztette nevelőszüleit.
Samuel White Baker angol vasútépítő mérnök és az indiai Singh herceg tíz évvel
később vetődött a városba. A két férfi egy ceyloni vadászaton barátkozott össze.
Baker hatalmas teaültetvény birtokosaként boldogan élt Ceylon szigetén a családi
és a vadászörömöknek hódolva. De a sors hamar véget vetett idilli életmódjának.
A sárgaláz – négy leánykája mellől – elvitte szeretett asszonyát. Baker nem
tudott tovább megmaradni egykori örömeinek színhelyén, s Európába utazott. Gyermekei
nevelését londoni rokonaira bízta, őmaga pedig elvállalta a balkáni vasút építésének
irányítását.
A
munka és az al-dunai vadászparadicsom lassan meggyógyította Baker kedélyét.
Újra vadászni kezdett. Meghívta barátját, Singh herceget is egy dunai vadászkirándulásra.
1859 decemberében egy Pesten bérelt hajóval indultak a téli kalandra, de Vidin
mellett – amely akkor még a Török Birodalom egyik dunai erőssége volt – bárkájukat
összeroppantotta a jég.
A városban gyorsan híre ment az előkelő vendégek érkezésének. Mindenki baksisért
nyújtogatta a kezét. Ritka élményt kínálva a titokban még mindig működő rabszolgapiacra
is elvitték a vendégeket. A kínálat főként erőszakkal összeszedett fiatal nőkből
állott. Közülük egy húsz év körüli, aranyszőke szépség árát tartották legmagasabbra.
Bakert megigézte a gyönyörűség, és mit sem törődve kormánya tiltásával, mely
szerint angol állampolgár még vevőként, azaz kiváltóként sem vehet részt a rabszolga-kereskedelemben,
magához vette a nőt: az 1849 szeptemberében eltűnt Sass Flórát. A balkáni vasútépítő
társaság igazgatóságára már együtt utaztak.
Baker
munkahelyén kapta a hírt, hogy a Nílus forrását kereső honfitársai, Speke és
Grant kapitány valahol Afrika szívében eltűntek. Eszébe jutott ifjúkori álma
arról, hogy ünnepelt felfedezőként szolgálja majd Anglia dicsőségét. De gondolt
ennek a lehetőségnek a gyakorlati előnyeire is: ha felfedezőként nagy eredményt
érne el, a hagyománytisztelő angol társadalom megbocsátaná, hogy a rabszolgapiacról
nősült, s hogy még házasságlevele sincs.
1861 tavaszán Samuel Baker és Sass Flóra elindult azon a semmibe vesző ösvényen,
melyen ezer év óta sok-sok bátor férfi és kalandor pusztult el egyetlen célért:
a Nílus forrásának megtalálásáért.
De miért volt annyira fontos a Nílus eredetének tisztázása? Egy ősi hiedelem
szerint csak az lehet ura a fára-ók országának, aki ura a Nílusnak. Egyiptom
élete a Nílus áradásától függött. Ezt mindenki tudta. Csak azt nem tudták a
XIX. század európai kutatói sem, hogy az éltető iszapot nem a Fehér-, hanem
az abesszíniai Tana-tóból kiömlő Kék-Nílus teríti az egyiptomi pusztaságra.
Ha a Nílus forrását megszállottan kutató idegenek akár csak egy pillantást vetettek
volna Abesszínia történelmére, megtudhatták volna: a hajdan János pap országának
nevezett birodalom keresztény uralkodója, Lalibala akként büntette meg az egyiptomi
kopt keresztényeket üldöző arabokat, hogy eltereltette a Tana-tóba ömlő folyók
medrét. A tó vízszintje csökkent, megszűnt a víz kiáramlása, elapadt a tóból
táplálkozó Kék-Nílus. Egyiptomra pedig a bibliai idők hét szűk esztendeje szakadt.
A Baker házaspár utazása minden feltételezett szenvedést felülmúlt. Kísérőik
kétszer fellázadtak. Bakert majdnem megölték, életét csak Sass Flóra lélekjelenléte
mentette meg. Az út utolsó – 1863 februárjától 1864 márciusáig tartó – szakaszát
betegen, vánszorogva tették meg. Egyre gyakrabban gondoltak arra, hogy feladják.
De visszafordulni már nem lehetett. Menekülniük kellett előre.
1864. március 14-én érték el azt az addig ismeretlen, óriási tavat, melyben
Baker a Nílus második forrását feltételezte. A tavat Viktória királynő férje
után Albert névre keresztelték. A felfedezés magasztos érzését Baker naplójában
ekként örökítette meg: „A pillanat nagyszerűségét lehetetlen leírnom. 500
méter magasan álltam a tó tükre fölött, és a meredek gránitszirtről boldogan
tekintettem le a vágyva vágyott tüneményre – arra az óriási tartályra, amelynek
vize Egyiptomot öntözi, népét táplálja, arra a nagy forrásra, amely annyi ideig
elrejtőzött milliók szeme elől. Elhatároztam, hogy nagy névvel tisztelem meg:
legkegyelmesebb királynőnk elhunyt férjére emlékezve a tavat Albert Nyanzának
neveztem el... A nagyszerű látvány magával ragadott. Feleségem, aki olyan nagy
odaadással kísért, az oldalamon állt, halványan, kimerülten, összetörten. Első
európai utazókként álltunk itt. Birtokába jutottunk a nagy titoknak, amelynek
felderítésére Julius Caesar is hiába vágyakozott. Megtaláltuk a Nílus nagy víztartó
medencéjét.”
Samuel Baker és Sass Flóra abban a hitben utazott Londonba, hogy megtalálták
a Nílus forrását. Másfél évtizeddel később azonban Henry Morton Stanley igazolta,
hogy az Albert-tavat egy attól délebbre fekvő állóvíz táplálja, a Nílus forrását
ezért oda kell helyezni. A kérdést véglegesen csak 1934-ben, a belga Bruckhardt
Waldecker expedíciójának sikerült megválaszolnia.
A Londonba érkező Baker házaspárt 1864. november 13-án oly nagy tisztelettel
fogadták a Királyi Földrajzi Társaság tudósai, amely csak azokat illetheti,
akik koruk legnagyobb tudományos problémáját oldották meg. Viktória királynő
lovaggá üttette Bakert, de hitvese nem jelenhetett meg előtte. Talán mert rabszolgalány
volt? Vagy mert olyan helyen találkoztak és fogadtak egymásnak egész életre
szóló hűséget, ahol még pap sem volt? (Viktória szigorúan ítélt, holott komornyikjához
fűződő érzelmeiről fél Európa szalonjaiban kuncogtak.)
Ha
a királynő elutasította is, a walesi herceg annál inkább kereste Bakerék társaságát.
Egy 1868. szeptember 27-én kelt levelében édesanyját is igyekezett meggyőzni
fenntartásainak alaptalanságáról: „Kedves Mama! … Sir W. Knollys tájékoztatott
arról, hogy értesültél Sir Samuel és Lady Baker itt-tartózkodásáról, s hogy
ezzel kapcsolatban azt kívántad, tudassák velünk, miszerint Lady Baker még házasságkötésük
előtt bizalmas kapcsolatba került férjével. ...
Lady Baker kiegyensúlyozott, tökéletes úri személy, hűséges, és csak férjének
él. Úgy vélem, nagy igazságtalanság mindkettőjükkel szemben, hogy vannak, akik
e történetnek hitelt adnak... Sir Baker nevét a történelem úgy tartja majd számon,
mint a legnagyobb felfedezőét.”
A walesi herceg, úgy látszik, sikerrel védte meg felséges anyjával szemben a
Baker házaspár erényeit, mert Viktória királynő beleegyezett abba, hogy a Szuezi-csatorna
megnyitására utazó angol küldöttség „kalauza” Baker legyen.
A csatorna megnyitásának ünnepségeit Iszmail, az egyiptomi alkirály álarcosbállal
zárta. A bálon a walesi herceg félrevonta Sir Samuel Bakert, és arról beszélt
neki, hogy a csatorna megnyitásával új helyzet alakult ki. A Brit Birodalom
számára már nemcsak a Nílus forrásvidéke, hanem az attól délre fekvő területek
feletti ellenőrzés is fontossá vált. E területek meghódítását emberbaráti küldetésként
– a nílusi rabszolga-kereskedelem elfojtásával – lehetne leplezni. Baker vállalta!
Angliába már Baker „pasa” néven utazott vissza.
Kiadatlan
napló
Samuel Baker 1871-ben nem mindennapi vállalkozásba kezdett: az Ottomán Birodalom angol vezérőrnagyaként az egyiptomi alkirály megbízásából egy hatalmas afrikai tartomány elfoglalására készült, arab pénzen, Anglia számára. A veszélyes küldetésre felesége, a magyar Sass Flóra is elkísérte, aki a történtekről naplójában számolt be. Egyedülálló, páratlan történelmi forrás: megírta a gyarmatosítás hétköznapjainak krónikáját.
Az első ellenség, amellyel a kétezer főnyi, gőzhajókkal és a legmodernebb fegyverekkel felszerelt sereg találkozott, maga a folyó volt. A Nílus papiruszból, hínárból, sárból olyan gátat épített a benyomulók elé, hogy meg kellett állniuk. Amikor megkísérelték az áthatolást, törtek a hajócsavarok, leszakadtak a lapátkerekek, s naponta tucatjával pusztultak a katonák. Samuel Baker belátta, hogy várnia kell. Várni, amíg be nem köszönt az esős időszak, amely annyi vizet zúdít a mederbe, hogy az ár segít a természet alkotta gátak elmozdításában.
A győztes Nílus
De az eső késett, s malária és vérhas járvány tört rájuk. Meg marhavész. Ember, állat számolatlanul pusztult. Úgy látszott, hogy a Nílus egyedül is képes legyőzni a forrásvidékének meghódítására érkezett idegeneket. Baker e válságos napokban, amikor embereinek egynegyedét már elveszítette, és a megmaradtak verebeket próbáltak fogdosni, hogy éhüket csillapítsák, elhatározta: a szükséghelyzetben „lefoglalja” a környéken élő bári törzs szarvasmarháit. Sass Flóra naplójában így emlékezik a meglopott bennszülöttek válaszára: „A bárik éjszaka észrevétlenül a táborhoz kúsztak, lándzsákkal és borzalmas horgas nyilaikkal megölték az őrszemeket. Sok lőfegyverük is volt. Ily módon Sam [Samuel Baker] – akarata ellenére – háborúba keveredett a bárikkal.”
A harc elkezdődött. Nem a rabszolga-kereskedők ellen, nem is a hódításra kiszemelt, még ezer mérföldnyi távolságra fekvő területek lakói, hanem a marháikat, a táplálékukat védelmező nílusi bennszülöttek ellen. Samuel Bakernek a walesi herceghez intézett, 1871. augusztus 26-án kelt leveléből úgy ítélhető meg, hogy az „egyenlítői tartományért” indított vállalkozás hosszú időre megrekedt a szarvasmarhákért kipattant csetepatéban.
Táncoló harosok
A
rabszolga-kereskedők közben zavartalanul folytatták üzelmeiket. Sőt, odáig mentek,
hogy Abu Szaud a Baker által óriási erőfeszítések árán vágott folyami átjárókon
szállította rabszolgáit. Az angol pasa seregének maradéka 1872. április 25-én
ért a meghódítandó tartomány királyi székhelyére, Masindibe. Flóra naplója szerint:
„egy borzalmasan piszkos, magas fűvel benőtt faluhoz, ahol a bozóttól alig
lehetett a kunyhókat látni. Április 27-én fuvolák, trombiták, dobok és vagy
3000 harcos kíséretében látogatásunkra érkezett a király. Mikor a sátorba lépett,
reszketett a félelemtől... Kávéval kínáltuk, amit nem ivott meg, pipával, amit
nem szívott el. Sam ekkor neki ajándékozta a pipát, amit örömmel elfogadott.
Nem sokat beszélt. Egyre csak azt hajtogatta, hogy Riongát, az ő ellenlábasát
meg kell ölni.
A király nem lehetett több 18 vagy 19 évesnél. Külsőre tiszta ember benyomását
keltette, körmei a kezein és a lábain kifogástalanul tiszták. Nagyon szép, világosbarna
háncsruhát viselt nyaklánccal. Bőre sötétbarna, szemei nagyok, de bennük mindvégig
félelem tükröződött…Másnap édesburgonyát küldött a király a katonáknak, és egy
üveg pálinkát kért, meg négy üvegpoharat, hogy legyen miből innia. Sam nagyon
ízléses, piros és kék poharakat küldött neki, de Kabba Rega visszaküldte a tolmácsot,
hogy hozzon még két poharat, mert négy felesége van, és mindegyik akar inni...
Sam egy erőd építésébe fogott. A király gyakran meglátogatta az építkezéseket,
és közben mindent megnézett: a látcsövet, a zenélődobozt, és mindent elkért,
ami a szeme elé került... Gyakran volt részeg. Egy alkalommal a katonák a város
melletti terepre vonultak gyakorlatozni. Tíz perc sem telt el, és máris 5-6000
bennszülött jelent meg velük szemben. A harcosok lándzsáin nem volt védőtok.
Ekkor azonban még semmi különösebb nem történt, mert Sam, kitűnő megérzéssel,
parancsot adott a zenekarnak, hogy zendítsen rá. A harcra készülő katonák erre
táncolni kezdtek.”
Az
afrikai uralkodó egyre panaszkodott a szűnni nem akaró fejfájásra, amelyet alkohollal
próbált gyógyítani. Június 8-án a király, a saját jószántából, gabonát és több
korsó banánbort küldött. A fejedelmi ajándék következményeiről Sass Flóra ír
egy levelében, amelyet Baker leányainak küldött Londonba: „Éppen vacsorához
ültünk, amikor Abd-el-Káder ezredes feldúlt arccal jött és közölte, hogy a katonákat
megmérgezték a banánborral... Az erődben már több mint negyven katona fetrengett
betegen.
A papa [Baker] hánytató borkőport adott be nekik, ami csodás hatást váltott
ki. Ahogy ott forgott katonái között, egy ricinusfáról lövést adtak le a papára.
A golyó megölte a mellette álló tizedest.
Azonnal megfúvatták a kürtöket. E pillanatban minden irányból ezernyien támadtak
ránk. Mivel sok bennszülöttnek volt lőfegyvere, golyók is röpködtek. Egyik katonánk
halálos sebbel zuhant ki az erődből. A papa legjobb katonáival keményen harcolt.
Megtisztította a környéket, majd a várost. Másfél óra elteltével a közelben
egyetlen bennszülött sem volt, és a több ezer fűkunyhóból épült királyi székváros
lángokban állt. Az ütközetet megnyertük, de négy embert vesztettünk. Katonáink
viszont nagyon sok bennszülöttet öltek meg. Így végződött június 8-a, a drága
papa születésnapja.”
Öt nap múlva a bennszülöttek ismét támadtak. A többórás harcban sok száz bennszülött
vesztette életét, és amit addig megkímélt a tűz, azt a második ütközetben felperzselték.
Ekkor ment füstbe Baker eredeti terve is, hogy Unyoro országot (a mai Uganda
egy részét) Kabba Rega felhasználásával hódítja meg. Vállalkozását a kudarctól
Baker csak egyetlen módon menthette meg: ha szövetséget köt Kabba Rega ellenfelével,
Riongával, és őt teszi meg az ország báburalkodójának.
Borzalmas menetelés
A
masindi ütközetek pirruszi győztesei előkészületeket tettek az elvonulásra.
Június 14-én hajnalban minden el nem szállítható eszközt felgyújtottak és tíz
órakor elindultak. A „halálmenetről” ismét Sass Flóra levele tudósít: „A
papa összeállította a menet rendjét: elöl Abd-el-Káder ezredes tizenöt, Sinder-puskával
felszerelt katonával és egy kürtössel. őket a papa követte tíz puskással. Én
a papa mellett haladtam, egy nagy kaliberű puskához való lőszerekkel. A papa
valahányszor belelőtt a nagy puskával a fűrengetegbe, mindig hallottuk a bennszülöttek
nyöszörgését. Követtek minket láthatatlanul... Vittem még két üveg brandyt,
két poharat, két esernyőt, továbbá övemben a pisztolyomat.
A lőszerládákat a menet közepén helyeztük el. A hátvédet Mohammed effendi, kapitány
vezette...
Lehetetlen leírni e menetelés borzalmait, a láthatatlan ellenség okozta félelmet.
Talán az egész ország ott lapult a fűtengerben. Mi nem láttunk közülük senkit,
csak lándzsáikat, melyek előttünk csapódtak a földbe, és gyakran az eleven testekbe.”
A
menekülő győztesek több mint egy hónapi keserves menetelés után érkeztek meg
arra a szigetre, ahol a lázadó Rionga főhadiszállását rendezte be. E szigeten
fogadta Baker Rionga hűségnyilatkozatát és a híreket arról, hogy az engedetlen
Kabba Rega király elmenekült az országából. A vállalkozás sikerült: Baker lovag
egy országgal kárpótolta királynőjét az általa okozott fejfájásokért.
Sass Flórára a bennszülöttek még évek múlva is emlékeztek. Jóságáról több történet
is keringett. Egy ízben például, amikor Baker ki akarta végeztetni bennszülött
testőrcsapatának egyik tagját engedetlenség miatt, Flóra eszközölte ki a kegyelmet
számára. Lobogó szőke haja és jósága miatt kapta a Nílus menti népektől a Hajnalcsillag
és a Holdleány nevet.
Sir Samuel Baker 1893 decemberében halt meg szívinfarktusban. Szeretett felesége
1916 márciusában követte. Nem tudni pontosan, hány éves volt, mivel végrendeletében
úgy intézkedett, hogy halála után minden iratát égessék el.
