Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Krasztev Péter
HÉTKÖZNAPI TÖRÖKLÉT - NŐTAN ALAPFOKON

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: C3 Alapítvány c3.hu/scripta/

A törököt legalább annyira nem lehet megismerni, mint a magyart, hollandot vagy a szenegálit, lévén mindezek vegytiszta formájukban nem fordulnak elő a természetben. Ha azonban valaki egy kicsit is érteni akarja, mi zajlik körülötte Törökországban, meg kell próbálnia megközelítően azt és úgy szeretni, amit az utcákat benépesítő török plebejus tömegek szeretnek. A hétköznapi töröklétnek vannak szembeszökő mozzanatai: a seízű Efes sör és a néhai Baltix köptetővel vetekedő raki vedelése, a másnaposság elleni savanyú pacalleves szürcsölése, a kebabzabálás, a tízpercenkénti, kényszeres teázás, a rögeszmés kereskedés, a nyilvános borotváltatás és fürdőzés, a kocsmai focinézés, az utcai lökdösődés, üvöltözés és csulázás. Ez mind egyszerű és reprodukálható cselekvés, ha némi indulat még szorult is belé, érzelem biztosan nem. Szenvedélyt csak a nő tud kiváltani, ezért ha akár egy rövidke pillanatra is egy átlagos török hím bőrébe akarjuk képzelni magunkat, mindenekelőtt meg kell tanulnunk vele együtt szeretni és keresni a török nőt.

Az európai szakirodalom méltatlanul keveset foglalkozik a török nőkkel: a középkori és koraújkori nyugati utazók a balkáni asszonyok szépségéről regélnek csudákat, az anatóliakról említés sem esik, aminek alighanem az lehetett az igazi oka, hogy a Szentföldtől Filibéig (a mai Plovdivig) egy sem került a látóterükbe, így amikor hosszú idő után először láttak fedetlen orrot és ajkakat, érthető, hogy kitört belőlük a poéta.

Napjainkban, amikor már tömegesen lehet nőt látni a utcán, a vizualitásnak ez a szintje - s ez nagyon is emberi - már nem elégíti ki korunk törökét, aki felteszi magának a kérdést (mely mellékesen egy egész tudományágat éltet, a feminista földrajzot), hogy: hol van itt nő?

A szexmozi

A legkézenfekvőbb feleletnek a szexmozi látszik. Az intézményre az ankarai Atatürk sugárút egyik forgalmas mellékutcájában találtam rá, a kapualjban vitrin, benne fotók, az izgalmasabbnak vélt részletek sokat sejtetőn leszigszalagozva. A pénztár mellett lépcső, messze levezet a föld mélyébe. A sűrűn befüstölt előtérben bőrjakós, bajuszos fiatalok toporognak a betonig kopott műkövön, senki sem szánja rá magát, hogy bemenjen. A filmnek tehát biztos van története, igaz is, kár lenne az elsietett, pillanatnyi gyönyör oltárán feláldozni az esztétikai élvezetet. Végre beengednek, a nézőtér lehet akkora, mint a néhai Corvin mozié volt, a vászon akár az óvodai diavetítéseken, az üléseken szétcincált kárpit. A kezdéssel megvárják a félházat, majd lámpa le, biztonságba helyezem magam az utolsó sorban az ajtó mellett. A recsegésből arra következtetek, hogy a film a hatvanas évek közepe óta lehet műsoron, feltehetően megszakítás nélkül, várom az erotikát, helyette családi perpatvart látok, egy férj gorombán bánik az asszonnyal, épp csak meg nem veri, a közönség egykedvűen szotyolázik. Aztán hirtelen táj, az asszony szemez egy fiatalabb kollégával, érintés, a film elszakad. És ment volna ez így tovább, ha a kényszerszünet után a hölgy ki nem gombolja a melltartóját, csakhogy az epizód nem bontakozhatott ki, mert valami bennfentes az évtizedek során kivágta és hazavitte a folytatást. A nagy ugrást újabb lapos dialógus követi, majd a férj erotikus fantáziájából végre látunk valamit: a szomszédasszony hastáncot lejt, persze, felső nélkül. Néhányan felállnak, odakinn ajtócsapkodás, követném őket szívesen, azért egy szabadnapos antropológus türelme se végtelen. Csakhogy közben hazatér az asszony, sunyít, mint aki cipővel lépett a mecsetbe. A férj látja az ablakból hazatérni újdonsült sógorát, gaz arcán árulkodó vigyor. Megvilágosodás a férj képén, közel tíz másodperces szótlan nagytotálban elmesélve. Megint szakadás a drámai csúcsponton, fütty, kiáltozás, hat a mű. A folytatásban a férj nagyon elveri, majd koseresztésben meghágja félig se pucér asszonyát. Csupa arctotál: az egyik élvez, a másik bizonytalan. Újabb csoport vonul ki, megint ajtózaj, felismerem a vécébejárat nyikorgását. Alig telik el néhány perc, újabb csapkodás szabálytalan időközökben, csoszogás fel a lépcsőn, majd csönd az előtérben. A következő turnussal már én is kimegyek, benézek utánuk a vécébe. Fehérre csempézett terem, körben válaszfalak, ajtó nélkül, a kasznikban elszabadult fantázia.

A kupi

Ennél jóval igényesebb körülmények között hódolhatnak a törökök a női szépségnek a kupikban. A török nyilvánosház a hárem és a klasszikus európai bordélyház felemás keveréke: a gondolat talán magától Atatürktől származik, aki imádta összebarkácsolni a nemzeti hagyományokat az európai rutinnal. Így vezethette be a nemzet atyja honfitársai épülésére a köztársaság, a szekuláris állam, az általános választójog, az európai öltözet, a latin betűs írás és a piálás mellé a kurvázást is. Jól látta azonban, hogy mindent, amit a vallási előírások tiltanak - alkoholt, képzőművészetet, prostitúciót -, állami felügyelet alá kell vonni, mert ez egyrészt megvédi az igazhitűek fanatizmusától, másfelől pedig jobban jövedelmez.

A török bordélyház állami tulajdont képez, egyfajta nemzeti intézmény, rendeltetése a krónikus nőhiánnyal küzdő férfipopuláció szexuális gerjedelmének levezetése, nagyipari hatékonysággal. A nagyobb városokban működik belőle egy-kettő, a hálózat kizárólagos üzemeltetője egy kiszolgált örömlányból országos madámmá avanzsált, örmény illetőségű matróna. Az ár szigorúan szabott, menetenként öt-tíz dollárnak megfelelő helyi líra, minőségtől függően. Az intézmény nemzeti jellegét hivatott erősíteni, hogy kizárólag török állampolgárok látogathatják, amiről a kapuban posztoló rendőr gondoskodik, aki személyi igazolvány ellenében engedi csak be a kuncsaftokat. Ez viszonylag új fejlemény, az iszlamista önkormányzat rendelkezése lehet, mely komolyan vette azt a vallási parancsolatot, miszerint igazhitű és gyaur nemi szerv nem érintkezhet egymással. Hogy miért éppen ezt a szúrát tartatják be, annak csak Allah a megmondhatója.

A közhiedelem szerint - a háremhagyományoknak megfelelően - a szolgálatot teljesítő lányok zsenge ifjúkorukban kerülnek oda, s attól kezdve egész életüket ott töltik: nincs kijárás, magánélet, soppingolás satöbbi, csak munka és szolid kikapcsolódás. Ebből annyi igaz, hogy a nagyobbik hányaduk úgy tesz szert erre a munkahelyre, hogy a férj egyszerűen kiadja gebinbe az asszonyát; a többiek megélhetési gondjaikon enyhítenek ilyen módon. Ami a kijárást illeti, az örömlányok passzusába bejegyzik a foglalkozásukat, tudja csak meg mindenki, akiknek tudnia kell, hányadán áll velük; de azért mászkálhatnak a városba, ha előtte a szolgálati út betartásával elkéredzkednek hosszabb-rövidebb eltávra. Aki a nagy igénybevétel ellenére véletlenül mégis megéri a nyugdíjkorhatárt, ritkán lép ki, megpróbálja helyben hasznossá tenni magát: takarít, jegyet szed, miegymás, hiszen az évtizedek alatt elveszti minden kapcsolatát a külvilággal, rendszerint nem is érdekli, megszokta a teljes panziót, nem is tudná ellátni magát. Ráadásul - állítja hű adatközlőm, Mehmet - a kinti világ be se fogadná őket, bizonyos fokig hasznos elmebetegként kezelik a lányokat, s ezért saját érdekükben izolálják őket a társadalomtól. Aki viszont meglátogatja őket, néhány húzás erejéig szultánnak érezheti magát.

Az egyik isztambuli kupi a város talán legsötétebb sikátorában található, alig néhány száz méterre az Atatürk hídtól. Ha nem állna előtte több tucatnyi tipródó-hezitáló atyafi, az életben nem találná meg az ember. A rendőrt nehéz kicselezni, de nem lehetetlen: fel kell mutatni egy kölcsönvett török személyit, mondjuk Mehmet fiáét, amit a közeg szemrevételez a húszas izzó fényében, kérdez valamit, amire határozott igennel kell felelni, majd még kettőt, amire nemmel. A kiejtés nem számít, rengeteg a tájszólás. Egy szuk átjáró után az érdeklődő egy jókora udvarban találja magát, egy ideig hunyorog a teret körülvevő vitrinekből áradó fénytől. Apró, tíz éves forma krapekok rohangásznak körbe teástálcákkal, a gyerekmunkát még a nyilvánosházakban sem tiltja az iszlám.

Innentől már minden az európainak nevezett konvenciók szerint alakul: az ember körbejár, válogat, odalép valamelyik kirakat bejáratához, megmutatja a kisasztalnál ügyelő al-madámnak a vágy tárgyát, kifizeti a numerát, kap egy kulcsot és néhány szigorú tisztálkodási útmutatást, felmegy a kaszniba, a lány utánamegy, szolgáltat, és mindenki megy a dolgára. Az extrákért persze itt is fizetni kell, semmi komoly, természetesen, például az esemény utáni tisztálkodáshoz használatos szalvétáért, pénzváltásért, (a kasszírnők ugyanis nem adhatnak vissza, csak pontos összeget vesznek át), ilyesmiért, a komolyabb dolgokat tiltja a vallás.

Ezt teszi a török, az idegen útlevéllel simliző külföldinek viszont csak az udvarig tart a szeánsz, mert itt nyelvi okokból lebukni igazi pancserség lenne, és ráadásul a többi - már amennyiben hihetünk Mehmetnek - aligha különbözik az otthonitól. Mint ahogy a lányok se voltak se szebbek, se csúnyábbak a hazaiaknál: akadtak hiperaktívak, főleg az idősebbek között, akik állva maszturbálást színleltek az üveg túloldalán, mások szolidan mutogatták borotvált Vénusz-dombjukat, simogatták és rázogatták a mellüket, integettek a felismerhetetlen kintieknek, vagy csak egykedvűen néztek ki a bőrükre rétegzett sminkből; fehérneműjük mind a legfrissebb divatot utánzó hazai áru, frizurájuk kifogástalanul rendezett, egymáshoz viszont egy szót sem szóltak, persze, minek is, találkoznak még eleget.

Amikor Nazme, burszai adatközlőm elmesélte, hogy náluk a városban mindenki csak lotyóként emlegeti az 1989-es bulgáriai bevándorlók feleségeit, meglepődtem, de arra gondoltam, csak az európai öltözködésük miatt vekzálják a derék asszonyokat. Kísérőm meg is mutatta az országút melletti szakaszt, ahol a testüket állami felügyelet nélkül kínálók magukat napszámosnak álcázva várnak reggelente fuvarra. Másnap hajnalban valóban nagy tömörülést láttam, egy csoportban ácsorogtak a férfiak, egytől egyig bevándorlók, egy másikban az asszonyok - csupa középkorúnál idősebb, kövér nő, földet söprő, csiricsáré salaváriban, a kendő alól az orruk se látszott ki, csak ráncos szemük figyelte a résen át a mozgást. Néha megállt egy-egy autós, kiválasztott egyet közülük, és elhajtott vele. A bevándorlószex gondolata egyre abszurdabbnak tűnt, hiszen a mámik alig tudták begyűrni magukat a kocsiba, az öltözetükre pedig a legmegátalkodottabb gerontofil libidója sem rezzenhetett meg. A közeli felüljáróról figyeltem az eseményeket, a férfiakat már meginterjúvoltam a munkalehetőségekről, akár mehettem is volna vissza a szállodába lejegyezni az adatokat, amikor egy hatvanas asszony megszólított, hogy mit fényképezek. Güldennek hívták, bevándorló volt ő is, csak tízegynéhány évvel korábban települt át Bulgáriából mint a többiek. Megkérdezte, kell-e nő, mert ő ugyan nem olyan, de ismer lent nyitottabbakat a témára. Aztán elmesélte, hogy ezek az újabb bevándorlók kapanyelet még nem fogtak, durungot viszont annál többet, mert aki itt megáll, annak mind csak a lyuk kell. "Ne azt nézd, hogy vannak felöltözve, ezek mindent tudnak, amire egy férfiembernek szüksége van. Jön az anatóliai a faluból, nem azt nézi, öreg, vagy fiatal, luk legyen rajta és ne fiú legyen, mert azt már unja. Felviszi az asszonyt a hegyoldalba, ki se várja, hogy levetkőzzön, már löki is be neki sliccen át. Aztán ad tíz dollárt, és vagy visszahozza ide, vagy otthagyja, de volt már, hogy bolond volt és lerugdosta a lejtőn. Három hétig ápolták a kórházban." "És a férjük, gyerekeik vagy unokáik tudják?" - tettem fel a létező leghülyébb kérdést, mert elég nehéz lenne gyomlálás közbeni munkahelyi balesetnek elkönyvelni, mondjuk, egy többrendbeli bordatörést. "Hát má' hogy ne tudnák, a legtöbbet maga az ura hajtja ki minden reggel, mert már öregek a munkához, nyugdíjat nem kapnak se Bulgáriából, se innen, valami kereset meg csak kell, az asszonnyal amúgyse igen tudna mit kezdeni, már abban az értelemben, tehát mindegy, a gyerekek meg nem szólhatnak egy szót se, mert nem is tudnák eltartani az öregeket."

Az Ülker utcai lányok

Az isztambuli Ülker sokak-beli, vagyis Ülker utcai lányok az elmúlt évben fogalommá váltak Törökországban. A kenyerüket az éjszakai zenés lebujokban, Gazinókban kereső lányok éppen azon a környéken találtak kompaktul letelepedni, amelyet a helyi narkódílerek és egyéb apró gengszterek már régóta állandó találkahelynek használtak, ezért a negyed megkapta kerületi főparancsnoknak az amúgy sem galamblelkű török rendőrök legkegyetlenebbikét. Lett is rend, a környékbeli függők azóta is hiánytünetekre panaszkodnak, csakhogy a karhatalom munkája is elfogyott, a tétlenség viszont köztudottan elpuhítja a fegyverforgatót. Történt azután egyszer, még 1996 késő őszén, hogy egy sarki szatócsbolt hithű tulajdonosa felháborodott lakossági bejelentéssel fordult a rend fenntartóihoz mondván, hogy a lányok állandó gyüszmékelése zavarja gyermekeit a harmonikus fejlődésben. Több se kellett a parancsnoknak, szolgálatba helyezte magát, és máris akciót indított az inkriminált házak ellen. Merthogy az volt ellenük a kifogás, hogy ezek a lányok nem is annyira lányok, mint inkább fiúk, akik művi úton tettek szert a nőiességre, márpedig ilyen - a főrendőr újságban kinyilatkoztatott credója szerint - nem létezik, Allah teremtett két nemet, oszt' ámen. Időközben fellázítottak néhány környékbeli huligánt, akik az ősi basibozuk (martalóc-népfelkelő) hagyományokat felelevenítve előkészítették a szpáhiknak (elitalakulatoknak) a terepet: kővel bedobálták a travik ablakait, az arra járókat meglincselték, az utcai kapukat betörték. A travik ellenálltak, elbarikádozták magukat a lakásokban, és egészen addig védekeztek, míg rendbontásra hivatkozva be nem hatolt a közeg, és félholtra nem verte a fedezékbe bújt csapatot.

Amikor ott jártam, az ablaktáblákat még nem pótolták, az utcafronton csak két lakásban égett a villany, kihallatszott az utcára a jellegzetes, nőiesen intonáló-affektáló, öblös férfihang, egymás közt vitáztak valamiről. "És közben egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy előző éjjel az alakulat valamelyik tagja épp valamelyikünkkel kamatyolt egy jót" - jegyezte meg az egyik ott ragadt travi, akit még két hónappal az események után sem sikerült kiutálni a bérleményből. A többieknek viszont menniük kellett, mert a tulajdonos halálos fenyegetéseket kapott, és több ígéretet arra, hogy felgyújtják a házát.

A rendőrfőnök pedig átkérte magát abba kerületbe, ahová újabban letelepedtek, hogy végleg leszámoljon velük, hiszen ők azok, akikkel se Allah, se Atatürk nem kalkulált az ő végtelen szeretetében, s mint elkülöníthetetlenek és rendszeren kívüliek pusztulásra vannak ítélve.

Ezekből a történetekből ezerféle következtetést lehetne levonni. Egy török szellemi arisztokrata biztos megjegyezné, hogy ez az egész atipikus, hiszen nem érinti a társadalom közép- és felsőosztályait, melyek mélyen lenézik az efféle lumpenvircsaftot, és nem is igen vesznek róla tudomást. Előhúzhatnám az ázsiai hímsovinizmusról, a macsótársadalmak nőelnyomó mechanizmusairól szóló feminista mesét; lehetne beszélni arról, hogy a férfiak államkoncepció- és ideológiaváltásainak állandó áldozata a nő, amennyiben mindig alkalmazkodnia kell az új és újabb normarendszerekhez. Huntington logikáját követve mondhatnám, hogy jobb hagyni a dolgokat a maguk útján menni, vegyék csak vissza a nők a csadort, ha annyira akarják (mert mostanában már akarják), üssék rá a prostikra a stigmát, hiszen ez is része a társadalom "kulturális kódjának", esetleg egyszerű jogvédőként ágálhatnék a szexuális jogok egyetemessége mellett, a mindenféle diszkrimináció ellen. Feszenghetnék, hogy elbeszélésemből süt az európai kultúrdölyf, már puszta mondatfűzésemmel kolonizálni akarom a török Keletet, vagy ahogy Edward Said mondaná, az orientalizmus bűnébe estem. Végül talán Rorty szellemében meg kellene állapítanom, hogy igen, ez valóban egy állam, de több társadalom, s a tagjaik között semmiféle szolidaritási viszonyok nem alakultak ki, írjuk hát le inkább az egészet, hátha ezáltal csökkenthető a szenvedésük.

És biztos, hogy a fenti szempontok bármelyike szép és igaz befejezést kerekítene a történet végére. De ez, persze, cseppet sem vigasztal afeletti bánatomban, hogy a keresett nő helyett megint csak a férfiak fantazmagóriáira bukkantam.