Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Krasztev Péter
HÉTKÖZNAPI TÖRÖKLÉT - NŐTAN ALAPFOKON

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: C3 Alapítvány c3.hu/scripta/

A törököt legalább annyira nem lehet megismerni, mint a magyart, hollandot vagy a szenegálit, lévén mindezek vegytiszta formájukban nem fordulnak elő a természetben. Ha azonban valaki egy kicsit is érteni akarja, mi zajlik körülötte Törökországban, meg kell próbálnia megközelítően azt és úgy szeretni, amit az utcákat benépesítő török plebejus tömegek szeretnek. A hétköznapi töröklétnek vannak szembeszökő mozzanatai: a seízű Efes sör és a néhai Baltix köptetővel vetekedő raki vedelése, a másnaposság elleni savanyú pacalleves szürcsölése, a kebabzabálás, a tízpercenkénti, kényszeres teázás, a rögeszmés kereskedés, a nyilvános borotváltatás és fürdőzés, a kocsmai focinézés, az utcai lökdösődés, üvöltözés és csulázás. Ez mind egyszerű és reprodukálható cselekvés, ha némi indulat még szorult is belé, érzelem biztosan nem. Szenvedélyt csak a nő tud kiváltani, ezért ha akár egy rövidke pillanatra is egy átlagos török hím bőrébe akarjuk képzelni magunkat, mindenekelőtt meg kell tanulnunk vele együtt szeretni és keresni a török nőt.

Az európai szakirodalom méltatlanul keveset foglalkozik a török nőkkel: a középkori és koraújkori nyugati utazók a balkáni asszonyok szépségéről regélnek csudákat, az anatóliakról említés sem esik, aminek alighanem az lehetett az igazi oka, hogy a Szentföldtől Filibéig (a mai Plovdivig) egy sem került a látóterükbe, így amikor hosszú idő után először láttak fedetlen orrot és ajkakat, érthető, hogy kitört belőlük a poéta.

Napjainkban, amikor már tömegesen lehet nőt látni a utcán, a vizualitásnak ez a szintje - s ez nagyon is emberi - már nem elégíti ki korunk törökét, aki felteszi magának a kérdést (mely mellékesen egy egész tudományágat éltet, a feminista földrajzot), hogy: hol van itt nő?

A szexmozi

A legkézenfekvőbb feleletnek a szexmozi látszik. Az intézményre az ankarai Atatürk sugárút egyik forgalmas mellékutcájában találtam rá, a kapualjban vitrin, benne fotók, az izgalmasabbnak vélt részletek sokat sejtetőn leszigszalagozva. A pénztár mellett lépcső, messze levezet a föld mélyébe. A sűrűn befüstölt előtérben bőrjakós, bajuszos fiatalok toporognak a betonig kopott műkövön, senki sem szánja rá magát, hogy bemenjen. A filmnek tehát biztos van története, igaz is, kár lenne az elsietett, pillanatnyi gyönyör oltárán feláldozni az esztétikai élvezetet. Végre beengednek, a nézőtér lehet akkora, mint a néhai Corvin mozié volt, a vászon akár az óvodai diavetítéseken, az üléseken szétcincált kárpit. A kezdéssel megvárják a félházat, majd lámpa le, biztonságba helyezem magam az utolsó sorban az ajtó mellett. A recsegésből arra következtetek, hogy a film a hatvanas évek közepe óta lehet műsoron, feltehetően megszakítás nélkül, várom az erotikát, helyette családi perpatvart látok, egy férj gorombán bánik az asszonnyal, épp csak meg nem veri, a közönség egykedvűen szotyolázik. Aztán hirtelen táj, az asszony szemez egy fiatalabb kollégával, érintés, a film elszakad. És ment volna ez így tovább, ha a kényszerszünet után a hölgy ki nem gombolja a melltartóját, csakhogy az epizód nem bontakozhatott ki, mert valami bennfentes az évtizedek során kivágta és hazavitte a folytatást. A nagy ugrást újabb lapos dialógus követi, majd a férj erotikus fantáziájából végre látunk valamit: a szomszédasszony hastáncot lejt, persze, felső nélkül. Néhányan felállnak, odakinn ajtócsapkodás, követném őket szívesen, azért egy szabadnapos antropológus türelme se végtelen. Csakhogy közben hazatér az asszony, sunyít, mint aki cipővel lépett a mecsetbe. A férj látja az ablakból hazatérni újdonsült sógorát, gaz arcán árulkodó vigyor. Megvilágosodás a férj képén, közel tíz másodperces szótlan nagytotálban elmesélve. Megint szakadás a drámai csúcsponton, fütty, kiáltozás, hat a mű. A folytatásban a férj nagyon elveri, majd koseresztésben meghágja félig se pucér asszonyát. Csupa arctotál: az egyik élvez, a másik bizonytalan. Újabb csoport vonul ki, megint ajtózaj, felismerem a vécébejárat nyikorgását. Alig telik el néhány perc, újabb csapkodás szabálytalan időközökben, csoszogás fel a lépcsőn, majd csönd az előtérben. A következő turnussal már én is kimegyek, benézek utánuk a vécébe. Fehérre csempézett terem, körben válaszfalak, ajtó nélkül, a kasznikban elszabadult fantázia.

A kupi

Ennél jóval igényesebb körülmények között hódolhatnak a törökök a női szépségnek a kupikban. A török nyilvánosház a hárem és a klasszikus európai bordélyház felemás keveréke: a gondolat talán magától Atatürktől származik, aki imádta összebarkácsolni a nemzeti hagyományokat az európai rutinnal. Így vezethette be a nemzet atyja honfitársai épülésére a köztársaság, a szekuláris állam, az általános választójog, az európai öltözet, a latin betűs írás és a piálás mellé a kurvázást is. Jól látta azonban, hogy mindent, amit a vallási előírások tiltanak - alkoholt, képzőművészetet, prostitúciót -, állami felügyelet alá kell vonni, mert ez egyrészt megvédi az igazhitűek fanatizmusától, másfelől pedig jobban jövedelmez.

A török bordélyház állami tulajdont képez, egyfajta nemzeti intézmény, rendeltetése a krónikus nőhiánnyal küzdő férfipopuláció szexuális gerjedelmének levezetése, nagyipari hatékonysággal. A nagyobb városokban működik belőle egy-kettő, a hálózat kizárólagos üzemeltetője egy kiszolgált örömlányból országos madámmá avanzsált, örmény illetőségű matróna. Az ár szigorúan szabott, menetenként öt-tíz dollárnak megfelelő helyi líra, minőségtől függően. Az intézmény nemzeti jellegét hivatott erősíteni, hogy kizárólag török állampolgárok látogathatják, amiről a kapuban posztoló rendőr gondoskodik, aki személyi igazolvány ellenében engedi csak be a kuncsaftokat. Ez viszonylag új fejlemény, az iszlamista önkormányzat rendelkezése lehet, mely komolyan vette azt a vallási parancsolatot, miszerint igazhitű és gyaur nemi szerv nem érintkezhet egymással. Hogy miért éppen ezt a szúrát tartatják be, annak csak Allah a megmondhatója.

A közhiedelem szerint - a háremhagyományoknak megfelelően - a szolgálatot teljesítő lányok zsenge ifjúkorukban kerülnek oda, s attól kezdve egész életüket ott töltik: nincs kijárás, magánélet, soppingolás satöbbi, csak munka és szolid kikapcsolódás. Ebből annyi igaz, hogy a nagyobbik hányaduk úgy tesz szert erre a munkahelyre, hogy a férj egyszerűen kiadja gebinbe az asszonyát; a többiek megélhetési gondjaikon enyhítenek ilyen módon. Ami a kijárást illeti, az örömlányok passzusába bejegyzik a foglalkozásukat, tudja csak meg mindenki, akiknek tudnia kell, hányadán áll velük; de azért mászkálhatnak a városba, ha előtte a szolgálati út betartásával elkéredzkednek hosszabb-rövidebb eltávra. Aki a nagy igénybevétel ellenére véletlenül mégis megéri a nyugdíjkorhatárt, ritkán lép ki, megpróbálja helyben hasznossá tenni magát: takarít, jegyet szed, miegymás, hiszen az évtizedek alatt elveszti minden kapcsolatát a külvilággal, rendszerint nem is érdekli, megszokta a teljes panziót, nem is tudná ellátni magát. Ráadásul - állítja hű adatközlőm, Mehmet - a kinti világ be se fogadná őket, bizonyos fokig hasznos elmebetegként kezelik a lányokat, s ezért saját érdekükben izolálják őket a társadalomtól. Aki viszont meglátogatja őket, néhány húzás erejéig szultánnak érezheti magát.

Az egyik isztambuli kupi a város talán legsötétebb sikátorában található, alig néhány száz méterre az Atatürk hídtól. Ha nem állna előtte több tucatnyi tipródó-hezitáló atyafi, az életben nem találná meg az ember. A rendőrt nehéz kicselezni, de nem lehetetlen: fel kell mutatni egy kölcsönvett török személyit, mondjuk Mehmet fiáét, amit a közeg szemrevételez a húszas izzó fényében, kérdez valamit, amire határozott igennel kell felelni, majd még kettőt, amire nemmel. A kiejtés nem számít, rengeteg a tájszólás. Egy szuk átjáró után az érdeklődő egy jókora udvarban találja magát, egy ideig hunyorog a teret körülvevő vitrinekből áradó fénytől. Apró, tíz éves forma krapekok rohangásznak körbe teástálcákkal, a gyerekmunkát még a nyilvánosházakban sem tiltja az iszlám.

Innentől már minden az európainak nevezett konvenciók szerint alakul: az ember körbejár, válogat, odalép valamelyik kirakat bejáratához, megmutatja a kisasztalnál ügyelő al-madámnak a vágy tárgyát, kifizeti a numerát, kap egy kulcsot és néhány szigorú tisztálkodási útmutatást, felmegy a kaszniba, a lány utánamegy, szolgáltat, és mindenki megy a dolgára. Az extrákért persze itt is fizetni kell, semmi komoly, természetesen, például az esemény utáni tisztálkodáshoz használatos szalvétáért, pénzváltásért, (a kasszírnők ugyanis nem adhatnak vissza, csak pontos összeget vesznek át), ilyesmiért, a komolyabb dolgokat tiltja a vallás.

Ezt teszi a török, az idegen útlevéllel simliző külföldinek viszont csak az udvarig tart a szeánsz, mert itt nyelvi okokból lebukni igazi pancserség lenne, és ráadásul a többi - már amennyiben hihetünk Mehmetnek - aligha különbözik az otthonitól. Mint ahogy a lányok se voltak se szebbek, se csúnyábbak a hazaiaknál: akadtak hiperaktívak, főleg az idősebbek között, akik állva maszturbálást színleltek az üveg túloldalán, mások szolidan mutogatták borotvált Vénusz-dombjukat, simogatták és rázogatták a mellüket, integettek a felismerhetetlen kintieknek, vagy csak egykedvűen néztek ki a bőrükre rétegzett sminkből; fehérneműjük mind a legfrissebb divatot utánzó hazai áru, frizurájuk kifogástalanul rendezett, egymáshoz viszont egy szót sem szóltak, persze, minek is, találkoznak még eleget.

Amikor Nazme, burszai adatközlőm elmesélte, hogy náluk a városban mindenki csak lotyóként emlegeti az 1989-es bulgáriai bevándorlók feleségeit, meglepődtem, de arra gondoltam, csak az európai öltözködésük miatt vekzálják a derék asszonyokat. Kísérőm meg is mutatta az országút melletti szakaszt, ahol a testüket állami felügyelet nélkül kínálók magukat napszámosnak álcázva várnak reggelente fuvarra. Másnap hajnalban valóban nagy tömörülést láttam, egy csoportban ácsorogtak a férfiak, egytől egyig bevándorlók, egy másikban az asszonyok - csupa középkorúnál idősebb, kövér nő, földet söprő, csiricsáré salaváriban, a kendő alól az orruk se látszott ki, csak ráncos szemük figyelte a résen át a mozgást. Néha megállt egy-egy autós, kiválasztott egyet közülük, és elhajtott vele. A bevándorlószex gondolata egyre abszurdabbnak tűnt, hiszen a mámik alig tudták begyűrni magukat a kocsiba, az öltözetükre pedig a legmegátalkodottabb gerontofil libidója sem rezzenhetett meg. A közeli felüljáróról figyeltem az eseményeket, a férfiakat már meginterjúvoltam a munkalehetőségekről, akár mehettem is volna vissza a szállodába lejegyezni az adatokat, amikor egy hatvanas asszony megszólított, hogy mit fényképezek. Güldennek hívták, bevándorló volt ő is, csak tízegynéhány évvel korábban települt át Bulgáriából mint a többiek. Megkérdezte, kell-e nő, mert ő ugyan nem olyan, de ismer lent nyitottabbakat a témára. Aztán elmesélte, hogy ezek az újabb bevándorlók kapanyelet még nem fogtak, durungot viszont annál többet, mert aki itt megáll, annak mind csak a lyuk kell. "Ne azt nézd, hogy vannak felöltözve, ezek mindent tudnak, amire egy férfiembernek szüksége van. Jön az anatóliai a faluból, nem azt nézi, öreg, vagy fiatal, luk legyen rajta és ne fiú legyen, mert azt már unja. Felviszi az asszonyt a hegyoldalba, ki se várja, hogy levetkőzzön, már löki is be neki sliccen át. Aztán ad tíz dollárt, és vagy visszahozza ide, vagy otthagyja, de volt már, hogy bolond volt és lerugdosta a lejtőn. Három hétig ápolták a kórházban." "És a férjük, gyerekeik vagy unokáik tudják?" - tettem fel a létező leghülyébb kérdést, mert elég nehéz lenne gyomlálás közbeni munkahelyi balesetnek elkönyvelni, mondjuk, egy többrendbeli bordatörést. "Hát má' hogy ne tudnák, a legtöbbet maga az ura hajtja ki minden reggel, mert már öregek a munkához, nyugdíjat nem kapnak se Bulgáriából, se innen, valami kereset meg csak kell, az asszonnyal amúgyse igen tudna mit kezdeni, már abban az értelemben, tehát mindegy, a gyerekek meg nem szólhatnak egy szót se, mert nem is tudnák eltartani az öregeket."

Az Ülker utcai lányok

Az isztambuli Ülker sokak-beli, vagyis Ülker utcai lányok az elmúlt évben fogalommá váltak Törökországban. A kenyerüket az éjszakai zenés lebujokban, Gazinókban kereső lányok éppen azon a környéken találtak kompaktul letelepedni, amelyet a helyi narkódílerek és egyéb apró gengszterek már régóta állandó találkahelynek használtak, ezért a negyed megkapta kerületi főparancsnoknak az amúgy sem galamblelkű török rendőrök legkegyetlenebbikét. Lett is rend, a környékbeli függők azóta is hiánytünetekre panaszkodnak, csakhogy a karhatalom munkája is elfogyott, a tétlenség viszont köztudottan elpuhítja a fegyverforgatót. Történt azután egyszer, még 1996 késő őszén, hogy egy sarki szatócsbolt hithű tulajdonosa felháborodott lakossági bejelentéssel fordult a rend fenntartóihoz mondván, hogy a lányok állandó gyüszmékelése zavarja gyermekeit a harmonikus fejlődésben. Több se kellett a parancsnoknak, szolgálatba helyezte magát, és máris akciót indított az inkriminált házak ellen. Merthogy az volt ellenük a kifogás, hogy ezek a lányok nem is annyira lányok, mint inkább fiúk, akik művi úton tettek szert a nőiességre, márpedig ilyen - a főrendőr újságban kinyilatkoztatott credója szerint - nem létezik, Allah teremtett két nemet, oszt' ámen. Időközben fellázítottak néhány környékbeli huligánt, akik az ősi basibozuk (martalóc-népfelkelő) hagyományokat felelevenítve előkészítették a szpáhiknak (elitalakulatoknak) a terepet: kővel bedobálták a travik ablakait, az arra járókat meglincselték, az utcai kapukat betörték. A travik ellenálltak, elbarikádozták magukat a lakásokban, és egészen addig védekeztek, míg rendbontásra hivatkozva be nem hatolt a közeg, és félholtra nem verte a fedezékbe bújt csapatot.

Amikor ott jártam, az ablaktáblákat még nem pótolták, az utcafronton csak két lakásban égett a villany, kihallatszott az utcára a jellegzetes, nőiesen intonáló-affektáló, öblös férfihang, egymás közt vitáztak valamiről. "És közben egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy előző éjjel az alakulat valamelyik tagja épp valamelyikünkkel kamatyolt egy jót" - jegyezte meg az egyik ott ragadt travi, akit még két hónappal az események után sem sikerült kiutálni a bérleményből. A többieknek viszont menniük kellett, mert a tulajdonos halálos fenyegetéseket kapott, és több ígéretet arra, hogy felgyújtják a házát.

A rendőrfőnök pedig átkérte magát abba kerületbe, ahová újabban letelepedtek, hogy végleg leszámoljon velük, hiszen ők azok, akikkel se Allah, se Atatürk nem kalkulált az ő végtelen szeretetében, s mint elkülöníthetetlenek és rendszeren kívüliek pusztulásra vannak ítélve.

Ezekből a történetekből ezerféle következtetést lehetne levonni. Egy török szellemi arisztokrata biztos megjegyezné, hogy ez az egész atipikus, hiszen nem érinti a társadalom közép- és felsőosztályait, melyek mélyen lenézik az efféle lumpenvircsaftot, és nem is igen vesznek róla tudomást. Előhúzhatnám az ázsiai hímsovinizmusról, a macsótársadalmak nőelnyomó mechanizmusairól szóló feminista mesét; lehetne beszélni arról, hogy a férfiak államkoncepció- és ideológiaváltásainak állandó áldozata a nő, amennyiben mindig alkalmazkodnia kell az új és újabb normarendszerekhez. Huntington logikáját követve mondhatnám, hogy jobb hagyni a dolgokat a maguk útján menni, vegyék csak vissza a nők a csadort, ha annyira akarják (mert mostanában már akarják), üssék rá a prostikra a stigmát, hiszen ez is része a társadalom "kulturális kódjának", esetleg egyszerű jogvédőként ágálhatnék a szexuális jogok egyetemessége mellett, a mindenféle diszkrimináció ellen. Feszenghetnék, hogy elbeszélésemből süt az európai kultúrdölyf, már puszta mondatfűzésemmel kolonizálni akarom a török Keletet, vagy ahogy Edward Said mondaná, az orientalizmus bűnébe estem. Végül talán Rorty szellemében meg kellene állapítanom, hogy igen, ez valóban egy állam, de több társadalom, s a tagjaik között semmiféle szolidaritási viszonyok nem alakultak ki, írjuk hát le inkább az egészet, hátha ezáltal csökkenthető a szenvedésük.

És biztos, hogy a fenti szempontok bármelyike szép és igaz befejezést kerekítene a történet végére. De ez, persze, cseppet sem vigasztal afeletti bánatomban, hogy a keresett nő helyett megint csak a férfiak fantazmagóriáira bukkantam.