Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Krasznahorkai László (1954-)
egybegyűjtött beszélgetései

Művei

 

Beszélgetések

Para-Kovács Imre
Egy vándorköltő nyomában (Krasznahorkai László író)
Magyar Narancs, 1998. febr. 12., 6. sz. 6–7.
http://www.narancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=2067

Krasznahorkai László Márai Sándor-díjat kapott, és ez nagyszerű alkalomnak látszott, hogy beszélgessünk Szarajevóról, Zágrábról, filmforgatásról, Li-tai Póról, Kínáról és a borról, szóval mindenről, csak irodalomról nem.

Krasznahorkai László: A dolog Szlovéniában kezdődött, ahol összeismerkedtem egy szarajevói emberrel, aztán még egyszer találkoztunk Németországban, ahol közölte, hogy másfél év után most visszatér, és mondta, ha úgy alakul, akkor én is mehetek vele, én meg mondtam, hogy alakuljon úgy. Én már egyszer megpróbáltam bejutni a háború alatt, de nem sikerült, így most nem is sokat gondolkodtam azon, hogy menjek-e vagy ne.

Magyar Narancs: Miért mentél volna oda a háború alatt?

KL: Voltak ott barátaim, és szerettem volna látni őket. Ez most ugyanaz volt, csak egy kicsit másképpen. Elindultam Horvátországon keresztül, hogy elmegyek Zágrábig, és onnan repülővel tovább, mert az eredeti magyar információk szerint ez lett volna a legbiztonságosabb. Persze Zágrábban kiderült, hogy erről szó nincs, mert az a repülő, amelyikre nekem jegyem volt, körülbelül olyan valószínűséggel tartotta magát a saját menetrendjéhez, mintha Timbuktu hadiövezetébe mentem volna. Tehát ott, Zágrábban, ki kellett deríteni, hogy hogyan tovább. Másnap reggel aztán egy buszon találtam magam, mert mégiscsak az tűnt a legjobbnak, hogy elhagyom ezt a rettenetes várost, mármint Zágrábot.

MN: Amennyiben?

KL: Nagyon rosszul éreztem magam Zágrábban. Ez már egy új korszaka ennek az országnak, amit én nagyon nem szeretek. Szóval egy buszon találtam magam, teljesen híján minden közelebbi információnak, hogy hova megyek, hova utazom. Már maga a busz is döbbenetes volt. Boszniaiak ültek rajta, de addig nem nagyon beszélgettek egymással, ameddig meg nem tettünk vagy hat-nyolc órát, be nem értünk Boszniába, és el nem hagytuk azt a rövid, kis szerb korridort, amin mindenképpen át kellett haladnunk. Akkor néhány ember leszállt, és a boszniaiak elkezdtek beszélgetni, hirtelen megélénkült az egész. Átmentünk Jajcén. Ez volt nekem a legdöbbenetesebb, és az is maradt. Csontváryra gondoltam, miközben először láttam olyat, hogy szándékosan azért pusztítsanak el valamit, hogy fájjon annak, akié volt. A különbség az általam kívülről elképzelt helyzet meg a valóságos között kibírhatatlannak látszott. Először is, hogy a háborút túlélt boszniaiak kedélye, az egész egyszerűen dermesztő. Jó kedélyű, szeretetreméltó emberek, mégpedig egy olyan fajtáját tudják a jókedvnek és derűnek, ami azok után, amin keresztülmentek, egész egyszerűen irracionális.

MN: Nem éppen ez a racionális?

KL: Ők is ezt mondják.

MN: Gondolom, abból indulnak ki, hogy már mindenen keresztülmentek, amin ember keresztülmehet, így aztán könnyű bulizni.

KL: Igen, napról napra, percről percre, másodpercről másodpercre, most már tényleg elveszthetetlen irracionalizmussal.

MN: És borzasztóan élvezik a dolgot.

KL: Hát, az életet nagyon élvezik például Szarajevóban. De nagyon sok aggasztó dolgot láttam. A boszniai muszlimizálásról kevesebbet tudok, és kevesebbet is tapasztaltam, de az biztos, hogy Szarajevóban nagyon féltek, akik nem voltak muszlimok, azaz szerbek voltak. Rengeteg olyan házat láttam, ahol nem volt névtábla, és ezeket a névtáblákat már a háború befejezése és a muszlimizálás kezdete után vették le. Nem jó szerbnek lenni most Szarajevóban, annak ellenére, hogy nagyon sok olyan szerb lakik a városban, akik a bosnyákokkal együtt végigélték szerb testvéreik támadásait. Mentünk emberektől emberekig, és arcokat ismertem meg, nagyszerű figurákat. Olyanokat, akikkel korábban, bármikor, a világ bármelyik pontján szívesen találkoztam volna, és a jövőben is bármikor szívesen találkoznék. És hihetetlen történeteket hallottam.

Amikor visszafelé jöttem Szarajevóból, körülbelül két hét után, akkor szintén busszal utaztam, de egy másik irányba, a dalmát tengerpart felé, mert akkoriban Brckónál fölrobbantottak valamit, és bizonytalan volt a zágrábi járat, ezért aztán dél felé mentünk. Az úton összebarátkoztunk egy rendkívül szeretetreméltó kalauzzal. Ez a hatvan és hetven közötti férfi kezdett el váratlanul beszélni arról, hogyan telt az élete Szarajevóban a blokád alatt, illetve hogy majdnem kilenc hónapot töltött szerb fogolytáborban. És akkor elmondta, hogy 43 éves, vagyis velem pont egykorú.

MN: Aztán hazajöttél, és folytattad azt a munkát, amit az elutazásod előtt megkezdtél Tarr Bélával.

KL: Közvetlenül azért nem.

MN: Pedig milyen szépen hangozna egy interjúban, hogy amint hazajöttél, rögtön nekiálltál dolgozni.

KL: Nem, nem így van. Hosszú ideig, mint akit fejbe lőttek, kóvályogtam ezután a boszniai út után. De aztán később elkezdődött a munka Bélával.

MN: És mi ez a munka?

KL: Ismét egy regényadaptáció, mint szinte minden közös munkánk. Ezúttal Az ellenállás melankóliája című regényemről van szó, amelynek központi szereplője egy óriásbálna, illetve egy idős meg egy fiatal ember barátsága. Itt a forgatókönyv már korábban elkészült, legalábbis az a verzió, amit forgatókönyvként meg szoktunk nevezni, de aztán a mi esetünkben a forgatókönyvírás folyamatos: ahogy kezdenek konkretizálódni a szereplők, a helyszínek, abban a pillanatban elkezdődik vagy abban a pillanatban folytatódik a munka, és a forgatókönyvet, a szerepet, a helyszínt rá kell mérni arra a tájra vagy arra a belsőre vagy arra az emberre, akit kiválasztunk. Az írás még mindig tart, noha már a forgatás is elkezdődött, mert az utolsó pillanatig alakítunk. Sőt az egész forgatás egy állandó átalakítása az eredeti elképzelésnek. Mert ahogy én látom, legalábbis Tarr Béla mellett mindig úgy tűnik, hogy a filmkészítés, ha helyesen végzik, akkor nem más, mint egy állandóan bekapcsolt kamera, folyamatosan arra vár, hogy valami megtörténjen, hogy valami nagyon lényeges megtörténjen a kamera előtt. Igazából csak befolyásolni lehet, és mi igyekszünk, de aki igazán őszinte önmagához, és filmez, az tudja, hogy minden a szerencsén és a véletlenen múlik, hogy az a pillanat, ami méltó volna egy filmre, az tényleg bekövetkezik-e.

MN: Kikkel dolgoztok?

KL: Akit már biztosan tudok, az egy nagyszerű német jazzmuzsikus, aki az egyik főszerepet játssza a néhány főszerep közül, egy Lars Rudolph nevezetű fúvós fiú Berlinből, Bélának egy hajdani tanítványa a berlini filmfőiskoláról, aztán néhányan olyanok, akik a Sátántangóban már szerepeltek, például az ott doktort játszó Peter Berling, aki itt ennek az óriásbálnának a direktorát fogja alakítani. Biztosnak látszik, hogy Pécsi Ildikó egy jelentős szerepet játszik el. Az ő párjának kilétét az utolsó pillanatig nyitva hagyjuk. A zeneszerző ismét Vig Mihály, a díszlet megteremtője ismét Pauer Gyula. A stáb nagyrészt a Sátántangó forgatásából áll össze, egy-két ember cserélődött ki, például az operatőr, aki idegenből érkezik. Őrületes a forgatás, képzeljétek el, például kell csinálni egy óriásbálnát! 16 méteres, a világ legnagyobb óriásbálnája!

MN: Úgy emlékszem, összetörik a történet végén.

KL: Összetörni nem törik össze, csak leborul. A világ legnagyobb leborult óriásbálnája.

MN: Hogy áll a forgatás?

KL: Most kezdtük. Baján van a döntő helyszín, meg Kárpát-Ukrajnában, Beregszászon, Erdélyben.

MN: És mi lesz, ha erre azt mondod: kész?

KL: Elmegyek egy nagyobb kínai utazásra. Valaki, aki olvasta Az urgai fogoly című könyvemet, megkérdezte, mikor megyek újra Kínába. Ez egy barátságos, de csekély érdeklődést mutató kérdés volt, amire mondtam, mint aki komolyan veszi a kérdéseket, hogy soha többet. Na de mégis, erősködött tovább. Hát egyetlen esetben, talán, mondtam, akkor, ha visszamehetnék Li-tai Po Kínájába, a klasszikus Kínába, abba a korba, amit én annyira szeretek, a Tang-dinasztia idejébe. Végigmenni a Sárga-folyó nagy fővárosain, és utána lemenni a Jangce felső folyásához, megnézni Li-tai Po állítólagos születési helyét, Szecsuánt, és onnan végighajózni a Jangcén, aztán elmenni Hangchouba és Suchouba, ezt természetesen megcsinálnám - mondtam somolyogva. Egy hét múlva levelet kaptam egy vadidegen embertől, aki közölte velem, hogy döbbenten hallotta nagyszerű ötletemet, és szeretné támogatni, mert indul egy olyan nemzetközi program, melyben különböző országából tizenkét írót hívnának meg, García Márqueztől Juan Goytisolóig. Mindenkit a saját extrém utazási álma megvalósítására kérnének fel, és erről aztán mindenki írna valamit, majd összegyűjtenének bennünket, ahol egyrészt fölolvasnánk ezeket az írásokat, aztán összezárnának bennünket, hogy egymást is megismerjük. A cél egy kísérlet volna, hogy vissza lehete-e még kanyarodni a riportázs műfajához.

MN: Mi ez a szervezőcég?

KL: Ez három németországi műhely. A müncheni központú Goethe Intézet, a Lettre Internationale berlini szerkesztősége és egy harmadik intézmény, a Haus der Kulturen der Welt. Hárman találták ki ezt a programot, és január közepén dőlt el, hogy komolyan lehet venni.

MN: Ez annyira logikus és zseniális, hogy nem is értem, miért nem jutott eszébe még senkinek.

KL: Igen, szenzációs az ötlet. Nem is szállt ki senki. Talán az idős Márquez töpreng azon, megmássza-e azokat a 4000 méter magas hegyeket, de tulajdonképpen Márquez nem is szorul rá, hogy elutazzon egy úti élményért, neki nemigen kell kitennie a lábát ahhoz, hogy egy utazásról megírja a legfantasztikusabb beszámolót. Nekünk még el kell utazni Peruba, Kínába, ide-oda. Neki nem.

MN: Hogy nézne ki a te utad?

KL: Meglátogatnám Konfuciusz szülőhelyét, Chü-fut. Ott mindenképpen szerét kéne ejteni, hogy a Tai-San nevű szent hegyet, a taoisták öt szent hegyének egyikét - amely éppen Peking közelsége miatt az egyik legjelentősebb - megmásszam magam is. Én ezt különben sűrű borozgatásokkal szeretném egybekötni, mert hiszen Li-tai Póról is az hírlik, hogy igen nagy borissza volt, és a részegségben misztikus élményt keresett. Bizony, hova jutottunk már.

MN: Végül is mi is azt keressük.

KL: Megmondom őszintén, én a részegségben már nagyon ritkán keresek misztikus élményt. Ezt egészen másképp képzeltem és képzelem el. Például úgy, hogy a Tai-sahról tovább indulnék Khaifengbe és Luoyangba, majd Xianban, Changanban töltenék el egy hosszabb időt. Changan volt ennek a Tang-kori Kínának a ragyogó fővárosa, de nemcsak a Tang-kornak, hanem körülbelül ezer évig az egész világnak legnagyobb városa volt, egy olyan város, ahol Li Po volt az egyetlen, aki a Hanlin Akadémia elvégzése nélkül kapott császári udvari költői címet. Ezt a státust azonban eléggé rövid ideig tudta csak fönntartani, másfél év után kirúgták az udvartól. Nagyszerű verseket írt, de látszik rajta, hogy rendkívüli szenvedéseket élt át, mert az udvari intrikáknak egy olyan hálójába került, amiből egyszerűen nem talált ki. Végül aztán száműzték is jó messzire, és bár mint oly sok száműzött, menet közben ő is megkapta a kegyelmet, mire visszajött, már megváltozott az egész birodalom. Így aztán folytatta addigi életét, a vándorköltőét, amit különben egészen hajmeresztő pontossággal dokumentált. Szinte minden egyes hegycsúcsról, minden egyes házról, ahol vendégként befogadták, írt egy verset. Megpróbálok emberekkel beszélgetni róla. Olyan emberekkel, akik Li Póhoz akár mint irodalmárok kötődnek, akár mint olvasók. Sőt olyan emberekkel is, akik nem kötődnek hozzá semennyire, a nép egyszerű gyermekeivel. Ezekre a beszélgetésekre különösen kíváncsi vagyok.

MN: Bírod-e a nyelvet?

KL: Nem bírom a nyelvet, de velem lesz egy kínai barátom, aki nagyszerűen beszél magyarul. Tehát közvetlenül tud tolmácsolni majd, meg orvos is, akire szükségem is lesz, mert az utóbbi utazásoknál különféle betegségek támadtak meg, néha egészen veszélyesek.

MN: És azután, ha visszajöttél?

KL: Egy könyvön dolgozom.

 

"...lélegzetre írom ezeket a mondatokat"
Krasznahorkai Lászlóval beszélget Rádai Eszter
Élet és Irodalom, XLIV. évf., 4. szám, 2000. január 28.
http://es.fullnet.hu/0004/interju.htm

Kritikusai metafizikus prózaírónak nevezik őt, ő maga azt állítja, minden művében egyetlen kép után nyomoz, amelyről azonban nem tudja, látta-e valaha, vagy csak valami fájó hiányérzet hajtja utána. A kultuszkönyvvé lett Sátántangó szerzője, aki utolsó regényét egy regényről írta, benne az elsüllyedő európai kultúráról, most arra készül, hogy teljes figyelmét a természetre fordítsa. Új művében az embernek nem szán szerepet.

- Mit tesz és mit gondol magában egy olyan közmondásosan túlérzékeny szerző, mint maga, ha új könyvét - másfél évtizednyi szinte egyöntetű ünneplés után, ezért talán váratlanul - helyenként fanyalgás fogadja? És nem csak itthon, azt hallottam, a Háború és háború fogadtatása Frankfurtban is vegyes volt...

- Az ember ilyenkor türelemmel vár, és azt gondolja, hátha megbánják. Másrészt, amikor úgy döntött, hogy nyilvánosságra hozza belső ügyeit - és az író ezt teszi -, akkor arra is fel kell készülnie, hogy nem mindenkit tud levenni ezzel a lábáról. Kétségtelenül olyan író vagyok persze, aki csakugyan értetlenül áll minden ilyen eset előtt, és ha kilencvenkilencen elfogadják ugyan, de egyvalaki nem, akkor attól kezdve már csak az az egy érdekli.

- Maga a magabiztos, saját értékeikben hívő írók közé tartozik, vagy azok közé, akiknek állandó kételyeik vannak önmagukkal kapcsolatban? Mándy Iván például állítólag mindig úgy ült le az írógép elé, hogy azt gondolta, most fog kiderülni, hogy ő valójában nem is tud írni...

- Mivel nem más művekkel vetem össze a sajátjaimat, egyáltalán nem érzem magabiztosnak magam sem írás közben, sem később. A könyveim vége talán homályosan példázza ezt. Tudniillik befejezni egy könyvet, az már önmagában is azt jelenti, hogy valaminek a végére jártam, végrehajtottam. Az én könyveim végén azonban többnyire ott marad valami eleven... A Sátántangó sem ér véget a szó hagyományos értelmében, és Az ellenállás... vége sem vég, hiszen a hős halálával egy nagy világkörforgás részévé válik egy emberi történet, de nem ér véget... És hasonló a helyzet legújabb könyvemmel, a Háború és háborúval is...

- ...ami a valóságban, tehát a könyvön kívül, a szerző-főszereplő által végrehajtott aktussal ér véget, sőt azzal sem...

- Azzal sem. Szóval - válaszolva a kérdésére - szerintem ebből is látszik, hogy egyáltalán nem vagyok magabiztos, éppen ellenkezőleg, egyre bizonytalanabbá válok. Nem érzem késznek magam semmilyen tekintetben, ráadásul el sem tudom választani magamban azt a részemet, amelyik könyvet ír, attól, amelyik nem. Engem mindegyik minőségemben csak egyetlen ügy érdekel, és mindegyik minőségem bizonytalan...

- Lehet, hogy ezért fog hozzá újra és újra ugyanahhoz a könyvhöz? Az olvasójának az az érzése, akárhány regényt ír, mindig ugyanazt az egyet írja, egyetlen könyvet, egyetlen történetet...

- Ez így is van, meg nem is. Mert engem egyetlen ügy érdekel kétségtelenül, egy képet keresek mindig, amit szeretnék a homályból valahogy előhívni, a történet azonban, amelyet írok, fejlődik, zajlik, és én ezt a zajlást, ezt a folyamatot követem is, mert azt remélem, hogy általa végre eljutok ahhoz a "homályló" képhez, ami - mint ügy - egész eddigi életemben foglalkoztatott. Persze az is lehet, hogy ennek a megtalálásához nem elég ezer könyv sem, sőt talán nem is könyveken keresztül vezet hozzá az út. Ezért is vagyok egyébként annyira bizonytalan önmagamban és a műveimben.

- Ezzel azt akarja mondani, hogy amikor ír, akkor - mintha tudós lenne - valami kutatómunkát végez? Azért ír, hogy végre valaminek a nyomára jusson? És ha ez így van, akkor előbbre jutott-e a második könyvében, mint az elsőben, és az utolsóban, mint az utolsó előttiben?

- Tovább semmiképpen nem jutottam. Mert ez nem egy előre haladó folyamat. Ugyanakkor az igaz, hogy ez az egész dolog csakugyan a kutatáshoz hasonlít legjobban, vagy valamilyen nyomozáshoz... Nyomozáshoz egy kép után, ami valamikor talán fölvillant előttem, de ebben sem vagyok biztos, mert nem emlékszem rá, és mégis az emlékezetemből kellene előhívni... Vagy az is lehet, hogy ez az emlékkép nem is az enyém, bennem csak valami rejtélyes hirtelenséggel felbukkanó, majd eltűnő érzés él egy képről...

- Mit tud erről a képről?

- Tudni semmit. Csak találgatni tudok. Olyan ez az egész, mintha az embernek az élete előtti állapotairól lennének emlékei. Mintha volna valami bennünk, amiről azonban sosem szerezhetünk biztos tudomást, sőt semmilyen információt.

- Akkor honnan tud az egészről? Vagy a hiányát érzi?

- A hiányát rettenetesen érzem... És már összekeveredik bennem a keresés éveinek a hiányérzete azzal az érzéssel, azzal a reménnyel, hogy ami ennyire hiányzik, az bizonyosan létezik is, csak meg kell találni, alkalmassá kell válni rá, hogy megtaláljam. Nagyon sokáig azt is gondoltam (és ebben a reménytelenségemben csak mostanában kezdek meginogni), hogy olyasmit keresek, ami egyáltalán nincs. És ezt talán - úgy véltem - szépségnek is nevezhetnénk, ami persze koronként és világonként mást és mást jelent. Most annyival járok beljebb, hogy sejtem már: ez a folyamat, az én kutatásom, nyomozásom a hiányzó egész, a talán soha nem létezett, ám örökre eltűnő kép után, a kísérlet a szépség "beállítására": ez az én történetem: ennek az egésznek a fölfejtése, a folyamat maga. Egyébként - hogy az első kérdésére érdemben is válaszoljak - én annyira híján vagyok a magabiztosságnak, hogy dolgozni is csak a bírálóimmal való dialógusban tudok, tehát kifejezetten rászorulok az elemző kritikára. De nem tudok mit kezdeni a bírálattal, ha úgy érzem, aki írta, az nem az én könyvemet olvasta.

- Nemrég a 2000 című folyóiratban arról írt, hogy az évszázad könyvének Franz Kafka Kastélyát tartja. Én egyébként azelőtt is mindig ezt gondoltam magáról: egy író, akire Kafka olyan nagy hatással volt, hogy - akarva vagy akaratlanul - minden művében felismerhetôen benne van. Ugyanaz a nyomasztó atmoszféra, ugyanaz a titokzatosság, ugyanaz az elidegenedettség...

- Igaz, hogy benne van a műveimben, de valahol nagyon mélyen. Ez ellen egyébként sosem akartam küzdeni, igazából különbözni sem akartam, sosem éreztem szükségét, hogy egy másik világot teremtsek az általam rajongásig csodált nagyszerű életművek mellé. Én csak - ismétlem - azt a homályló képet akarom előhívni... De visszatérve Kafkára és a rám gyakorolt hatására: az emberi egzisztencia mibenlététől való megrettenés, az elborzadás előbb van, mint az, hogy az ember elolvas és megért valamit egy Franz Kafka nevű szerzőtől; nála csak ráismer arra, amit először ki tudja, mikor, talán már szomorú kisgyerekként felismert...

- Szomorú kisgyerekként az emberi egzisztencia végső kérdéseivel foglalkozott? Tudom, hogy álnaiv a kérdés, mert aki képes visszaemlékezni a gyerekkorára, az ezt pontosan tudja...

- Nem lehet elég korán kezdeni. Akkor kezd az ember ilyesmikkel foglalkozni, amikor először jut eszébe, mi az, hogy megszületni, és vajon vele is előfordulhat-e, hogy meg fog halni. És akkor jut eszébe először az is, hogy ugyan mi értelme lehet annak, ami a kettő között van. Ezeket a kérdéseket később már nem szoktuk merni nyíltan föltenni...

- De hiszen maga minden művében éppen ezeket a kérdéseket teszi föl...

- De jól én sem kérdezek...

- Akkor mi másról szólnának a könyvei, ha nem erről?

- Az igaz, hogy erről igyekeznek szólni, de inkább a válaszról, arról, hogy semmi értelme... Ahogy azonban múlnak az évek, egyre kevésbé szeretem az ilyen nagyon kategorikus válaszokat, egyre rezignáltabb vagyok az ilyen gyorsan kimondott "semmi értelme az egésznek" típusú kijelentésekkel.

- Egyre rezignáltabb a rezignációval kapcsolatban?

- Nem a rezignációval, hanem a hirtelenkedéssel, az indulatból megszülető ítéletekkel, egyáltalán az ítélkezéssel szemben vagyok rezignált. Mert ennek a már sokat emlegetett folyamatnak valószínűleg egy olyan pontjához érkeztem, ahol már nemcsak az a fontos, hogy meg tudjak valamit kutatásom tárgyáról, a "homályló" képről, a hiányról és annak körvonalairól, hanem az is, hogy egyensúlyt találjak, ha van. Hogy a kergetett, sóvárgott, ám talán soha nem létezett kép lehetőleg minden fontos színt tartalmazzon. Ezekről a színekről - egyáltalán a színek létéről - elképesztően keveset tudtam én azelőtt. Most, amikor az egyensúly kereséséről beszélek, akkor arról a törekvésemről szólok, hogy a dolgokról, a világról igazságosabb képet szeretnék rajzolni, s hogy vissza kívánok lépni az ítélkezésben.

- Azt akarja mondani, hogy már nem látja olyan sötétnek ezt a világot, nem is érzi olyan nyomasztónak ezt az atmoszférát, mint ahogyan mondjuk a Sátántangóban vagy a halálnovellákban lefestette?

- Azt akarom mondani, hogy szeretném, ha ez a kép nélkülözné az én személyes indulataimat és személyes ítéleteimet. Ez nem azt jelenti, hogy a sötét mellé - csak azért, hogy a kép ne legyen olyan sötét - odafestem a világos színt is, de ha ez a feltétele az egyensúlynak, a föld mellé odaállítom az eget is, az alsó régiók mellett megmutatom a felsőket is.

- Ez mit jelent? Ezentúl nem fog beszélni a földön létező pokolról, csak ha mindjárt a mennyországról is beszél? És van ennek valami köze az ön sokat emlegetett metafizikai érdeklődéséhez?

- Képzeljen el egy román kisgyereket (aki épp most lépte át életében először a román-magyar határt), amint a Cora áruházban a tekintetével megpróbálja átfogni az áruk elképesztô sokaságát és csillogását. Akkor a szemében a szituáció keltette szörnyű megalázottság mellett valami metafizikai fényt is fog látni... Az általam ábrázolt ember - miközben piszok tapad hozzá, és a mulandóság bűzét árasztja - eltéphetetlenül az égi magasságokhoz kapcsolódik. Ha máskor nem, akkor bizonyosan, amikor átéli a maga transzcendens pillanatát, tudniillik amikor megérti, hogy egyszer meg kell halnia. Az a gyerek a Corában megérti! Így aztán a leggyűlöltebb szomszédomban is megláthatom és ábrázolhatom azt az embert, aki egyszer ennek a metafizikai pillanatnak az alanya lesz. Nem zárhatok ki senkit ebből a pillanatból, a feltáruló metafizikai tartományokból.

- Lehet, hogy errefelé kell keresni azt a bizonyos maga által keresett "homályló" képet is?

- Nem, egyáltalán nem, amiről tudok, amit bizonyosan tudok, azt nem keresem.

- Azon gondolkoztam a találkozásunk előtt, vajon ugyanolyan hosszú mondatokban beszél-e, mint ahogyan ír. Megszámoltam, például legutóbbi regénye, a Háború és háború mindössze 152 mondatból áll. Nem volt nehéz a számolás, hiszen maga is megszámozta mondatait fejezetről fejezetre. Csak ezeket a számokat kellett összeadnom.

- Tudok így is beszélni. Most fegyelmezem magam. De félretéve a tréfát: nálam a mondat - minden mondat - élet és halál kérdése; egy-egy mondaton több hétig dolgozom, ráadásul fejben, nem a papír előtt, és csak ha kész, akkor írom le. És utána már alig változtatok rajta.

- Például egy 96 soros mondatot - nem ritkaság - három héten át fejben "ír"?

- Igen, valószínűleg ezért nincs a fejemben más. A környezetem is mélyen fájlalja, hogy kissé foglalt a fejem. Egyébként lélegzetre írom ezeket a mondatokat.

- Az mit jelent?

- Azt, hogy ahol az olvasó levegőt vesz, ott nem szabad megszólalnia semminek. Zenei példával élve: az ütemhatáron nincsen hang. A szöveg az olvasó lélegzésének ritmusát követi.

- Értsem úgy, hogy ez időmértékes próza?

- Ez nagyon szép, köszönöm szépen, ezt a kifejezést én is használni fogom. Időmértékes prózában született mondatok, melyek a lélegzetvétel ritmusában íródtak, és aki fölveszi ezt a ritmust, az hamarosan arra is rájön, hogy saját lélegzetvételének a ritmusát követi.

- Beszéljünk kicsit a csavargásairól: azért utazik annyit, mert szeretné jól megismerni leendő könyvei helyszíneit, vagy éppen ellenkezőleg, azért választja éppen ezeket a helyszíneket, mert utazásai révén sokat tud róluk?

- Én sosem tanulmányutakat teszek, inkább "hirtelen felindulásból" utazom. Tudniillik hajlamos vagyok rá, hogy szombat reggel megbánjam, amit péntek este eldöntöttem, ezért - hogy ne kelljen szembesülnöm ezzel a tulajdonságommal - rendszerint azon nyomban, tehát még péntek éjjel útra kelek. Ezért aztán az utazásaimban, én sosem nevezem őket csavargásnak, főszerepet többnyire a véletlenek játszanak. Például Kínába is teljesen véletlenül és a sorsomba egyáltalán nem illően keveredtem el, mégpedig Mongólián keresztül, és nem is repülővel, hanem vonattal, vagyis bezakatoltam ebbe az őrületes és fantasztikus birodalomba. Mert - erre hamarosan rájöttem - a kínai birodalom egy megkérdőjelezhetetlen jogfolytonosságú őskori birodalom...

- Szóval nem a Kínai Népköztársaságot érezte maga körül, hanem egy birodalmat?

- Pontosan. Nem láttam, nem is érzékeltem a maoizmust és a huszadik századi Kínát, hanem csak azt a birodalmat, amelyben az ember visszafelé már akadálytalanul közlekedhet, amelyben Li Taj-po állandó részegségében metszette a holdat, amelyben a döbbenetes kínai erotikus regények születtek... És ettől kezdve persze az ember a maoizmust is másként kellett, hogy értelmezze, hiszen kis vizsgálódás után rájött, hogy Maóból volt már sok ebben a birodalomban, és nem zárult le és nem is kezdődött el semmi az ő megjelenésével, mint ahogy a halálával sem, számtalanszor történt már ott azelőtt ilyesmi. És ez a felismerés engem boldoggá tett. Életemben először ott éreztem magam boldognak. És ott történt meg velem életemben először az is, hogy kapcsolatba kerültem az irracionális térrel, egy Pekingtôl északra fekvő kolostorban, ahol 500 lohan, 500 buddhista szent szobra áll, helyesebben ül, és arcukról sugárzik az emberi és isteni természetről való mindentudás... És én, aki addig biztos voltam benne, hogy mindez csak az emberi nyomor, kiszolgáltatottság és korlátoltság terméke, ott ráeszméltem, hogy valóban van tőlünk független metafizikai tartománya az életnek. De amikor hazajöttem, mégsem éreztem úgy, hogy erről nekem írnom kellene, sőt azt sem tudtam akkor, fogok-e még egyáltalán írni. És nem azért, mert megsemmisültem az élmény hatása alatt, hanem mert úgy éreztem, elég, hogy ez a világ létezik, minek még írni is róla. Aztán mégiscsak megírtam Az urgai fogolyt, és persze szép lassan visszatértem a saját világom falai közé, és vissza is szoktam közéjük. Ami egyébként szintén nagyon megrendített: hogy vissza lehet szokni egy paradicsomi látogatás után a pokolba...

- És miért ment el másodszor is Kínába? Mert visszavágyott ebbe a paradicsomba?

- 98-ban azért utaztam be éjszakai vonaton és hajón a klasszikus Kínát, hogy minél több embertől kérdezhessem meg, mit jelent ma neki Li Taj-po. Ezt az egyetlen mondatot kérdeztem körülbelül 300 embertől. Mintha a Nyírségben vonatozgattam volna, és arról faggattam volna az embereket, ismerik-e Petőfi Sándort.

- Miért olyan fontos magának, hogy ismerik-e az éjszakai vonatokon utazó kínaiak Li Taj-pót?

- Mert kíváncsi vagyok rá, jelent-e valamit a kínai ember számára a költőiség. És van-e valami állandóság abban, ahogyan a kínaiak a természettel való viszonyukat felfogják és ábrázolják. Engem már a Háború és háború befejezése óta ez érdekel igazán: a keleti ember természethez való viszonya. Közben Japánban is jártam, és Kiotóban láttam valamit, ami irtózatosan megdöbbentett... Ott értettem meg végre, hogy az egyetlen valóság a természet, és hogy nincs más valóság rajta kívül, semmi sincs rajta kívül. És ez a lényeg: hogy a metafizikai tartományokat nem a természeten túl kell keresni, hanem benne. A mesének tehát vége. A transzcendencia benne van a valóságban, nem utána. És nincs tükör, amin át kell lépni. És a racionalizmus nem semmisíti meg a metafizikát - hanem éppen ellenkezőleg -, út, ami elvezet hozzá. Ahogyan egyébként az irracionalizmus is: ez a két út egyfelé visz.

- És ezek a "felismerései", ezek a ráébredések milyen viszonyban vannak korábbi gondolataival a rendről és a természetben megnyilvánuló rendetlenségről, jóról és rosszról? Például a Herman, a vadőr című novellája hősének ma hogyan alakulna a története?

- Amikor azt a novellát írtam, akkor a természetet még ellenséges erőnek láttam, az ember legerősebb és legveszélyesebb ellenségének, annyira, hogy akkoriban a kirándulókat is ostobának, sőt cinikusnak tartottam, akik üres óráikat azzal töltik, hogy csodálják az erőt, amely csak megfékezettsége, gúzsba kötöttsége miatt nem öli meg azonnal őket. Ezért más viszonyt elképzelni sem tudtam a természettel, mint azt, ami védelmet keres ellene az emberi, a városi civilizációban. Ma már tudom, milyen ostoba és korlátolt voltam, amikor így gondolkoztam, és ezt a keleti útjaimnak köszönhetem, annak a természetszemléletnek és természetfilozófiának, amit nem a filozófusoktól tanultam, hanem az "élettől", ami ott a leghatározottabban természeti maradt. A Háború és háború óta megváltozott a figyelmem. Középpontjában ugyanis olyanféle ember áll, aki például arra teszi föl az életét, hogy a valaha Közép-Európában létezett 183 almafajtából nemesítéssel és szemezgetési trükkökkel minél többet visszaállítson, mint ahogy annak a barátomnak a szavai is élet-halál fontosságúvá váltak számomra, akitől egy alkalommal tanácsot kértem egy sűrűn, sövénynek ültetett, gyönyörűen fejlődő tujasor ügyében, amely egyszer csak hihetetlen erővel kezdett magokat hozni - megölve ezzel saját példányait. És amikor tanácsot kértem ettől a barátomtól, akkor ő tett egy megjegyzést, ami a természettel foglalkozó ember számára nyilván közhely, de számomra rendkívüli fontossággal bírt. "Ó, igen - mondta -, a természet így dolgozik, neki nem érdekes az egyed, neki a faj fontos, ezért bármikor feláldozza az egyedeit, hogy a faj megmaradjon." És engem azóta is nyugtalanít ez a mondat. És próbálok róla beszélgetni tudós emberekkel, mert az időm java részét most már botanikusok társaságában töltöm, és növényélettanról és hasonlókról olvasok.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy a következő könyve szereplői növények lesznek?

- Elsősorban növények. Ezért megyek vissza Japánba, hogy még egyszer elmerülhessek az ottani kertekben, a mesterségesen létrehozott "emberi" természet japán változatának világában. Természetregényt fogok írni. Vagyis ugyanazt, mint eddig.

 

Ozsda Erika: Egymásra méretezettség
Tarr Béla elkészítette Werkmeister harmóniák című filmjét.
Ötödik alkalommal dolgozott együtt Krasznahorkai László íróval.
Filmkultúra, 2001.02.20.
http://www.filmkultura.iif.hu:8080/2001/articles/profiles/krasznahorkai.hu.html

Tarr Béla elkészítette Werkmeister harmóniák című filmjét.
Ötödik alkalommal dolgozott együtt Krasznahorkai László íróval.

Hogyan lett író, illetve forgatókönyvíró Önből?

Krasznahorkai László: Az első kérdésre nem tudok válaszolni, mert még ma sem vagyok egészen biztos abban, hogy író vagyok. A forgatókönyvírásról már többet mondhatok, mert azt tudtam, hogy forgatókönyvíró nem akarok lenni. Amikor 85-ben megjelent az első könyvem, a Sátántangó, Tarr Béla felkeresett, hogy filmet csinálna belőle. Először elhárítottam, aztán másodszor is elhárítottam és harmadszor is,... de nem ismertem még Tarr Bélát. Aztán megismertem és rájöttem, hogy teljesen fölöslegesen húzódozom. Csak a saját időmet vesztegetem, ha továbbra is ellenállok. Igent mondtam, de nem a forgatókönyvírásra. Bennem olyan nagy volt az ellenállás a filmkészítéssel szemben, hogy Béla úgy érezte, a forgatókönyvírásról nem is érdemes megkérdeznie, mert nyilván nem vállalnám.

És ez így is lett volna. Az ügyet végül egy politikatörténeti esemény oldotta meg. Miután én valahova elutaztam, 1985 kora nyarán úgy váltunk el egymástól, hogy egy adott júniusi napon kijönnek értem egy állomásra, mert aznap kezdik a Sátántangó című film forgatását. Ők tényleg kijöttek elém, de nem azért, hogy részt vegyek az első forgatási napon - ez Béláéknak nagyon fontos lett volna -, hanem, hogy elmondják, az alatt a néhány hét alatt, míg én távol voltam, nemcsak a filmet tiltották be, hanem az egész stúdiót, a Társulás Filmstúdiót, amelynek az égisze alatt készült volna a film. Akkor a Társulás Filmstúdió betiltása, azoknak az embereknek a betiltása, akik a progresszív filmet, az alternatív, vagy az experimentális filmet célozták meg, nemcsak a stúdió,és alkotóinak tönkretételét jelentette, hanem magának a filmnek a tönkretételét is. És akkor úgy tűnt, örökre, hiszen akkor minden örökre szólt. Aztán ennek a döntésnek az időtlenségében meghalt Bódy Gábor, többek között éppen azért, ami a Társulással történt. Ez a két ügy így együtt olyan rettenetes hatással volt az akkori rendezők egy döntő csoportjára, főleg fiatalokra, többek között Tarr Bélára is, hogy egyszerűen erkölcsi kötelességem volt nem mondani nemet tovább. Béla amúgy is nagyon szimpatikus ember volt számomra. Jó kemény, nyers, őszinte. Kissé eltúlozva, az ember akkor úgy érezte, hogy az ő életben tartása a filmkészítés. Ha én nem segítek neki, ha én nem veszek részt filmje elkészítésében, akkor ő nem is él tovább. Ennyire drámai volt a helyzet.

Az eltelt 15 év alatt két rövidfilmet (Az utolsó hajó, Utazás az Alföldön) és három nagy játékfilmet (Kárhozat, Sátántangó, Werckmeister harmóniák) készítettek együtt. Hogy dolgoznak, együtt is írnak?

Igen, mivel nem lettem forgatókönyvíró, úgy írunk forgatókönyvet, hogy elkezdünk beszélgetni arról, Béla mit akar. Mióta ismerjük egymást, ez mindig úgy történik, hogy elolvassa a kiválasztott könyvemet, arról neki már van valamilyen elképzelése, azt elmondja nekem, és akkor elkezdünk beszélgetni a dolgokról. Nagyon ritkán esik szó részletekről, arról, hogy bizonyos kérdéseket hogyan oldunk meg. Azt már mindketten tudjuk, hogy a részleteket a forgatáson fogjuk megoldani. Olyan mértékben eltér egymástól a forgatás szituációja és a forgatókönyvírás szituációja, hogy már tapasztalatból tudjuk, a részletekről jobb később beszélni. Kezdetben inkább arról társalgunk, hogy mi a film, mit akarunk ezzel az egésszel, egyáltalán, szabad-e még filmet csinálni? Mindig így kezdődik. Kell-e ez a film? Mi indokolja azt, hogy mindazok után, amin együtt keresztül mentünk a filmjeinkkel, megint készítsünk egyet. Mi az, amit Bélának újra meg kellene fogalmaznia a filmben, és mi az, amiben én tudok segíteni? Erről nagyon sokat tudunk beszélgetni. Természetesen mindig arról van szó, hogy milyen film legyen, és nem arról, hogy milyen adaptáció szülessen. Béla megismerkedésünk óta az én regényeimet, írásaimat használja, de mégse adaptációkat csinál. Szellemük szerint adaptációk, valójában nem azok. Mindig van egy elképzelése, ami benne hosszú ideig formálódik. Azt én megpróbálom megérteni, és miután megértettem vagy elkezdem sejteni, mit akar, utána már minden erőmmel azon vagyok, hogy segítsek neki megvalósítani ezt.

Az utolsó közös munkánál, a Werckmeister harmóniáknál milyen magyarázatot találtak, hogy miért kell elkészíteniük?

A magyarázat mindig az aktuális kétségbeesésből születik. Hogy Az ellenállás melankóliája című regényemre miért esett a választás...? Ezt soha nem mondtuk ki, de majdnem biztos vagyok benne, hogy nála is, nálam is hasonló okok indokolták, hogy ez a film elkészüljön. Ez az első olyan könyvem, amelyik egy csillagról szól a még csak nem is sötét éjszakában. Egy kis ragyogásról a szürkületben. Az volt a kérdés, hogy egyáltalán el tudunk-e képzelni még egy olyan alakot, aki hordozza ezt a ragyogást. Soha nincsenek végleges válaszok sem a filmekben, sem a könyveimben az ilyen típusú kérdésekre. Most is csak annyit mondhatok: filmünk megpróbálja elképzelni ezt a csöppnyi ragyogást.

Mi magyarázza Ön szerint a Werckmeister Cannes-i sikerét?

Valószínűleg a teljes oda-nem-illősége. Az történhetett, hogy mégiscsak vannak néhányan, legalább egy moziteremnyi ember, akiknek nagyon fáj, hogy nincs már film, és akik, ha mégis látnak egyet, akkor úgy érzik, a saját méltóságukra figyelmeztették őket. Talán ezt fejezték ki ezzel az ünnepléssel.

Az elképzelhető, hogy Ön más rendezővel is dolgozzon?

Nem, nem valószínű. Ez nemcsak egy közös munka, hanem egy egymásra méretezettség is. Ez nehezen ismétlődne meg még egyszer. Minthogy én nem is törekedtem soha arra, hogy filmek szülessenek a könyveimből - maga az ötlet sem tőlem, hanem Tarr Bélától ered -, ezért ez nem valószínű. Aztán emberileg is,... az a 15 év, amit együtt töltöttünk a filmekkel, az iszonyú hosszú idő. Ezenkívül nem gondolom, hogy egy új házasság nekem még elviselhető volna. Épp elég ez a régi.

El tudja képzelni, hogy Tarr Béla valaki mással, egy másik íróval csináljon filmet?

Elképzelni el tudom, de ez nem valószínű.

Türelem kell hozzá?

Hát énhozzám is kell türelem, velem se könnyű filmet csinálni, nemcsak Tarr Bélával nehéz. Ez egy kicsit olyan, mint egy összezártság egy elemi élményben, amiből tulajdonképpen mindketten úgy látjuk, hogy azonos típusú okok miatt nincsen kiút. Mi nagyon ismerjük egymást és minthogy már türelmetlenek vagyunk, ezért nem kezdenénk el mással megértetni, hogy mire gondolunk. Valószínűleg neki is ez az egyszerűbb. Én föltétlenül segítem őt a filmkészítésben, és nem az én eredeti irodalmi gondolataimnak, az adaptációnak a filmi megvalósítását erőltetem. Az én könyveim könyvek, úgy is élnek és nem szorulnak rá vizuális megerősítésre, kiteljesedésre és így tovább. Arról van szó, hogy ezek a könyvek inspirálják őt, és ameddig én képes leszek őt inspirálni - és ez valószínűleg még eltart egy darabig - addig mi a csudának keresne mást.

A közös munkák közül melyik az Ön által legjobbnak vélt?

Szerintem Tarr Béla egy filmet csinál folyamatosan. Ezt sok ember elmondja magáról, vagy sok emberről elmondják, de őnála látom a legegyértelműbben, hogy ez így van. Én magam alig tudom különválasztani a Kárhozatot és a Sátántangót. Ráadásul a Kárhozat azért készült el, mert a Sátántangót - mint az elején említettem - betiltották. Közölték, hogy ameddig ők - nem tudom kik - az urak, addig ebből a könyvből semmiképp nem lehet film. Cserébe megengedték, hogy egy másik film elkészüljön. A Sátántangó akkor tehát abszolút kizárt volt, Béla viszont már nagyon sok mindent kidolgozott, hogy mit hogyan fog csinálni benne. Ezért a Kárhozat a Sátántangó előtanulmánya is, annak ellenére, hogy önálló film. A nézőnek nem muszáj ismernie se ezt vagy a Sátántangót vagy a Werckmeistert, de ha ismeri őket, akkor elképzelhető, hogy megérti, bennem miért egyetlen film, amit eddig csináltunk. Film egy emberi állapotról, mely elég szomorú, és nagy szüksége van arra a csöppnyi ragyogásra, amiről már beszéltem. Annak idején túlzottan sötétnek tűntek ezek a filmek. Ma megdöbbentő, hogy mennyire realisták. Újranézve Tarr filmjeit, hát... azt kell mondjam, hogy a valóság tényleg fölülmúlhatatlan. Ezekben a filmekben még mindig nagyon sok az illúzió, a hely a reményre, azokra a nagyszerű emberi értékekre, amelyek már akkor sem voltak, és ma sincsenek. A hely ábrázolása, az mindig egyfajta pozitív üzenet, és erről Tarr sosem mondott le. A valóság azonban igen.

Ön szerint a mai magyar rendezői palettán hol van Tarr Béla helye?

Mindenképpen kívül. Nagyon társtalannak látom. Úgy érzem, hogy az, ami őt érdekli, az nem érdekli a többieket, és viszont. Az, ami a többieket érdekli, az őt nem érdekli. Abszolút társtalan, túl a szükségképpeni magányos alkotói helyzeten, és ez azért megdöbbentő, mert Tarr filmjei végtelenül magyarok. Sem leforgatni, sem megérteni, sem átérezni, sem megcsinálni őket nem lehetne a magyar viszonyokon kívül. Ez nem azt jelenti, hogy csak ő csinál magyar filmet, de ennyire konzekvens filmrendezőt nemcsak itt Magyarországon, de máshol sem ismerek. Aki ennyire befolyásolhatatlan lett volna, és akit ennyire nyugtalanná tett volna az az eredeti invenció, ami miatt egyáltalán elkezdett filmmel vagy művészettel foglalkozni. Ő mintha még mindig emlékezne arra, hogy miért kezdünk el egyszer csak kamaszkorunk és felnőttkorunk határán hirtelen művészettel foglalkozni. Ő mintha még mindig nem felejtette volna el, hogy a művészetet önmagában művelni - pusztán egy jó filmet csinálni - ez tulajdonképpen kisebb ambíció, mint amit az ügy, maga a tárgy megérdemel. Úgy érzem, hogy ezt még mindig nem felejtette el, és amíg nem felejti el, addig biztos, hogy együtt dolgoztunk. Bennem is tartja ezzel a lelket, mert addig engem is figyelmeztet arra, hogy csak így, ennek az eredeti élménynek a felejthetetlenségében érdemes bármihez hozzákezdeni.

(Az interjú rövidített változatát a Duna TV Mozgó kép című műsorában láthatták.)


Krasznahorkai Lászlóval beszélget Eve-Marie Kallen
A film valami gyökeresen más, mint az irodalom
(Az ellenállás melankóliája)
Lettre, 2001. Tél, 43. szám
http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre43/krasznahorkai_int.htm
http://www.epa.oszk.hu/00000/00012/00027/krasznahorkai_int.htm

EVA-MARIA KALLEN: Szeretnék néhány dologról szót váltani Önnel az irodalmi munkáival kapcsolatban. Úgy látom, írásaiban elsősorban a széthullás elemzéséről van szó, ennek a társadalomnak a széthullásáról, amelyben itt élünk, a magyar és az egész európai társadalom széteséséről. Egy egész évszázad, vagy talán egész évezred széteséséről is szó van. Nagyon jellemzőnek találom, hogy a Werckmeister harmóniák című film végén, amiért éppen most kaptak díjat, ez áll: 1997-2000.

KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ: Én igazán szívesen csinálnék regényeket az ember felemelkedéséről, az ember nagyságáról s a nagy metafizikai reményekről, a kor azonban, amelyben élek, az ember bukásáról, az ember ostobaságáról, s az ostobasága keltette irdatlan veszélyekről, végül a metafizikai remények kihunytáról szól. Nem akartam írni, nem akartam regényt írni, nem kívántam elemezni a széthullás Ön által említett állapotait, egyszerűen csak a döbbenetemnek akartam formát találni, melyben világosan láttam, hogy az ember egész egyszerűen elfelejtette a világot, s mint egy reménytelen idióta: mindent rosszul ért, s ezt a mindent mint igazságot éli át. Egyetlen mondatban szerettem volna erről mindig beszélni, nem egy regényben. Viszont tényleg nem könnyű ez az egyetlen mondat. Hosszú lesz, ahogy a Tarr-filmek snittjei is hosszúak. S nagyon úgy néz ki, hogy csak velem együtt ér majd véget...

EMK: A snittek hosszúsága a filmben számomra megfelel a mondatok szövegbeli hosszúságának. Ahogy ezt most leírta, közelebb visz ahhoz, amiről itt szerintem szó van. Hogyan adódik az a feladat, hogy EGY mondatban és EGY snittben akarjanak kifejezni mindent? Abból fakad ez, hogy éppenséggel a folyamat az, ami érdekes, nem pedig az eredmény?

KL: Azt hiszem, a türelemről van szó. Én egészen másképp gondolkozom, mint valaki, aki fog néhány darab papírt, néhány darab írógépet vagy computert, aztán leül, gondol valamire, majd esetleg még egyszer átgondolja ezt, és elkezd írni egy hosszú regényt. Én tulajdonkeppen soha nem akarok regényt írni, nem akarok én írni semmit. Csak a figyelmem egyszeriben ráirányul egy tárgyra, s ott ragad. A szó szoros értelmében a foglyául ejt. És én akkor nem akarom a figyelmem elvonásával hirtelen megmondani, mi az a tárgy. Hagyom, hogy a figyelmem ott maradjon. S türelmesen várok. Várok, amíg csak meg nem jelenik valami hirtelen fény, amely bevilágítja ezt a tárgyat. És nem nekem kell mondanom róla valamit. A dolgom annyi, hogy hagyom, hogy megjelenjen, formát öltsön, aztán lejárjon, elpárologjon. Magát a stílust is ez a türelem határozza meg. Mert a stílus tulajdonképpen a helyesen megválasztott sebesség.

EMK: Ezt a tempót lehetne andanténak nevezni, lentónak is, valamikor aztán jön egy prestissimo vagy egy molto furioso, mert akkor aztán tényleg becsapnak az élet villámai. Amikor például a Werckmeisterben teljesen váratlanul ott áll a tank a város közepén, vagy amikor először mutatják be ezt a rendkívüli szimbólumot, a bálnát, ezek kirívó események, amelyek arra utalnak, hogy az emberi kapcsolatokban is történt valami. Hogy viszonyul egymáshoz a lassú tempó és a hirtelen sorscsapás?

KL: Az a sebesség, amelyről beszelek, nem az ember sebessége. Nem azé az akaraté, amelynek az ember megpróbálja alávetni a világot. Az emberi akarat értelmében az én könyveimben valójában nem történik semmi, ami ott történik, az van.
.
.

EMK: A reménytelenséget ábrázolják. A bálna nagyhatású kép, a helikopterjelenet, a tank a város közepén, az áruló nő, ezek mind szörnyű dolgok. De aztán van olyan szörnyűség is, ami megtörténhetne, és nem történik meg. A meztelen öregembert nem ölik meg. Ez lehetne az isten szimbóluma. Vagy Eszter úr, ez a művészi és érzékeny zenetudós, ő életben marad. Vajon a zene segítségével éli túl? Nem tudom. Vajon ezek a remény kis vágányai egy szétesett
kontinuumban, lehetnének-e máris a jövő útjának előkészítői?

KL: Válaszul elmondanék egy kis történetet, ha lehet, amely pár nappal ezelőtt esett meg. Egy kis faluban lakom egy hegy tetején Budapest közelében. Van ott egy igen jóindulatú, szerény, csöndes s igen érzékeny orvosunk. Nagyon fogékony ember. Nem nagyon szoktunk privát dolgokról beszélni, egyszer mégis összeszedtem magam, és azt mondtam neki: Szeretném, ha tudná, hogy van egy új filmünk, és ha van kedve, nézze meg. Aztán elhallgattam, átérezvén, hogy talán zavarba hoztam, mert mondjuk soha nem jár moziba, az ilyesféle filmektől pedig talán irtózik, mint amilyeneket mi csinálunk... Néhány nap múlva találkoztam a feleségével, aki elmondta, hogy a férje egy barátjával megnézte a Werckmeister-harmóniákat. Aztán én magam is beszéltem az orvossal, mert tartottam attól, hogy néhány effektus túl erős lehetett neki, például, mondtam neki óvatosan különben, hogy rögtön megnyugtassam majd valahogy, ha szükség lesz rá – amikor az öregember ott áll a fürdőkádban. Erre azt felelte: Hát, az az öregemberes jelenet tényleg nagyon súlyos ... nagyon megrázó volt, ahogy ott álltUNK! Teljesen megrendített, ahogyan a többes számot használta. Nagyon költőinek, nagyon szépnek találtam. Ráadásul amit ez az orvos ott látott, s amit ilyen ragyogó világossággal kifejezett, az reményt ad arra is, hogy vannak emberek, akik egészen pontosan értik, mit akarok, mit akarunk elmondani nekik. Lélegzetelállítóan kevesen, de vannak. Külön-külön léteznek, nem is tudnak egymásról, sőt talán azt se tudjak, hogy rájuk gondolok, amikor megértő emberekről beszélek.

EMK.: Más. Az ön elbeszélői perspektívájából, az ön megfigyelői pozíciójából feloldódik minden hagyományos kategória. Amikor Az ellenállás melankóliáját olvastam, és megnéztem az erre épülő filmet, a Werckmeister harmóniákat, úgy éreztem, hogy a jó és a rossz hagyományos fogalmai itt tulajdonképpen feloldódnak. Van egy önkéntes mozgalom a hely felszabadítására, amely a végén egy kórház elleni támadásba és a betegek agyonverésébe torkollik. Még Jánoska/Valuska is résztvesz benne, egy különben nagyon pozitív figura, aki eltorzul a becsepegtetett méregtől. Nem egy megállapítás ez is? Nincs-e a jó és a rossz is a teljes felbomlás állapotában?

KL.: Mindenek előtt: fogalmam sincs, honnan veszi, hogy Valuska részt vesz a támadásban és a betegek agyonverésében. Ő éppoly áldozat, akit a tömeg arra kényszerít, hogy együtt menjen velük; tanúja, nem elkövetője az eseményeknek. A kérdésére pedig: a Werckmeister harmóniák nem arról szól, hogy az úgynevezett jó és rossz létezik-e, efelől ugyanis semmi kétség nem lehet, hanem arról, hogy mit jelent ez a kérdés a regény hőseinek a számára. Valuska azt mondja: Vannak persze olyan dolgok a földön, amelyek a gonosztól valók. De mi emberek mindig arra kell hogy gondoljunk, hogy az Egész, amelyben valójában létezünk, ennél sokkal nagyobb: ez az univerzum, ahol a gonosz nem működik. Valuska mindig azt mondja: "Eszter úr, az univerzum csodaszép! Az egész teremtés rettentő nagy. Persze hogy az emberrel együtt ott van benne a rossz is. De az egész teremtés kimondhatatlanul csodálatos. Eszter úr, akinek mennyei vágyakozásában van valami az isteni állandóság utáni reménytelen hajsza hősies és tragikus lendületéből, azt mondja: Az emberi létezés a gonosz nyomása alatt áll. S ezen kívül nincsen semmi. Nem érti meg, hogy Valuska miről beszél neki nap mint nap, hogy ugyanis van egy univerzum, amelynek műsorrendjében nincs benne mindaz, amit az ember gondol arról, mi a világ.

EMK.: Azt akarja ezzel mondani, hogy ez a nagyobb térre való vonatkozás semlegesíti a morális kategóriákat?

KL.: A mi emberi fogalmaink ott már egyáltalán nem működnek. A morál emberi világunkra vonatkozik.

EMK.: Ez azt jelenti, hogy ezeknek az emberi fogalmaknak nincs értelme?

KL.: Nem, csak hogy az érvényességük nagyon korlátozott.

EMK.: Tehát sub specie aeternitatis semmi nem számít.

KL.: Minden számít. S az a baj ezzel az örökkévalósággal, ahogy Ön használja, hogy túlságosan át van itatva az antropomorfizmussal. Arról az örökkévalóságról, amelyről Valuska mesél, mi nem mondhatunk semmit. Csak elhihetjük Valuskának, hogy ez a nagy univerzum, ez a számunkra felfoghatatlanul nagy tér létezik.

EMK.: De azt jelenti ez, hogy teljesen mindegy, megölöm-e a felebarátomat vagy sem?

KL: Ha jól értem a kérdését, vissza is utasítom rögtön. Már hogy lenne mindegy?! A tér, amelyben Ön megöli a felebarátját, emberi tér. Az univerzum, amelyről Valuska tud, nem emberi tér.

EMK.: Tehát ebben a nagyobb térben nincs helyük a morális kategóriáknak.

KL.: Nem erről van szó. Hanem arról, hogy az embernek sincs helye ebben a nagyobb térben úgy, ahogy ő a helyről gondolkodik. Mi erről a nagyobb térről tényleg nem tudunk semmit. Valuska tud róla, tudja, hogy van. S vele együtt vagy megértjük ezt, vagy soha nem értünk meg belőle semmit. Maga a morál is Valuska számara ebből a tudásból következik, s lesz m a g á t ó l é r t e t ő d ő !!! Valuska azt mondja: Nem választhatjuk meg, hogy morálisak vagy amorálisak legyünk-e. Az emberi létezés alá van vetve a morálnak. Ez örök harc közte és Eszter úr között.
Eszter úr kantiánus, Valuska egyáltalán nem az. Valuska olyan, mint egy kő, mint egy fa, mint a szél, majdnem pontosan úgy létezik, mint a kő, mint a fa, mint a szél. Nagy relativista, abban az értelemben, hogy tudja, mindennek azonos súlya van. Valuska olyan, mint az első ember. Számára az univerzum, melyet csodál, a félelem és rettegés valamilyen végleges határa. E határ után nincs félelem és rettegés. Megérteni valami mást csak akkor ért meg, amikor valamit kezdenie kell azzal a szörnyűséggel, hogy a szeme előtt a cirkusz miatt ideérkezett emberek lerombolják az egész várost. Akkor olyan kétségbeesés, olyan halálos rettegés lesz rajta úrrá, mint az őzön, ha bekerítik, és nincs tovább: akkor lefekszik, és megpróbálja m e g é r t e n i a vadászt, aki meg fogja ölni. És az a másik igazság túl van rajta. Valójában ezért mindegy már neki, hogy miután végigélte a borzalmakat Az ellenállás melankóliájában, mi lesz vele. Valuskát elmegyógyintézetbe zárják. De nem azért, mert tényleg megőrül. Hanem mert már minden mindegy neki, és az, akinek már minden mindegy, az olyan, mint az őrült.

EMK.: A szerző a mű vonalának és logikájának megalkotója. A szerző rajzolja meg az alakjait, ő teremti az egész regényt A-tól Z-ig, az egész szöveget, tehát a szöveg logikáját is, a cselekmény logikáját. Ennyiben persze mégiscsak felelős azért, hogy mi történik. Miért fordítja a végén úgy a dolgokat, hogy sor kerüljön erre a rombolásra az emberek részéről? Mi rejlik emögött?

KL: Egy puszta technikai kérdés. Egészen más egy tömeg, amelyről el tudjuk képzelni, hogy pusztító lehet, ha úgy alakul, s egy tömeg, amely tényleg pusztít, mert úgy alakult. Óriási különbség. A felelősségről pedig annyit most, hogy ebben a regényben egy olyan tömegről van szó, amely nem az én képzeletem szülötte. Ez a tömeg létezik, és mindig is létezett. Éreztem a jelenlétüket, mindig, mióta csak élek. Éreztem és érzem őket az utcán, a boltban, a kocsmában, a vonaton, Európában és Ázsiában és Amerikában és mindenütt. Felelőtlenség lett volna nem írnom róluk. És persze hiába írtam: mindez jó esetben is riogatásnak tűnt. Ma már m i n d e n k i tudja, hogy nem riogattam. Valóságos erőnek adtam alakot.

EMK.: Vannak fontos divergenciák az írott szöveg és ennek a filmbe való átfordítása között. A kettő a cselekmény szempontjából sem fedi egymást egészen.

KL.: Igaza van. Van egy mű azzal a címmel, hogy Az ellenállás melankóliája, és ez a mű, ez a regény egy teljes, nagyon széles epikai tartomány. És aztán van egy film, a Werckmeister harmóniák, ez pedig egy másik univerzum, mely ugyan az első nélkül nem lehetséges, de mégis csak önálló létformája van. A regény epikai tartományával szemben ez magától értetődően egy különben szinten teljes vizuális-drámai tér, melyben a regénnyel ellentétben mindössze egy
főszereplő van, míg a regényben Valuska mellett egyszerűen szinte mindenki főszereplő: Eszter úr, Eszterné, Valuska anyja, a rendőrkapitány a gyerekeivel és így tovább. A film számára redukálnunk kellett ezt a széles epikai világot. És itt el kell mondjak valamit. A könyveim könyvként léteznek, nincs szükségük adaptációra, vizuális újrateremtésre, feldolgozásra. És Tarr Béla filmjei, vagy ahogy ő, lefegyverző túlzással, kifejezi ezt, közös filmjeink; nem is adaptációk. Természetesen a Tarr-filmeknek szükségük van az én irodalmi univerzumomra. Anélkül magától értetődően nem is léteznének. Hiszen mindent én találok ki: a hősöket, a történetüket, a filozófiájukat. Hogy úgy mondjam, minden megvan, mielőtt ő a kezébe venné a dolgokat. De van egy elképzelése, és ez valami egészen speciális: egy film. Valami gyökeresen más, mint az irodalom. Az egyiket már halálra ítélte ez a kor, az irodalomnak, hogy Ernst Jandl egyik utolsó mondatát idézzem: vége. A filmet most ítélik halálra. Egyik utolsó hőse: Tarr Béla.

EMK.: Köszönöm.

(Budapest, 2001. 2. 20.)

 

Keresztury Tibor-Székely Judit
"Nincs már sehol semmi"
Látogatóban Krasznahorkai Lászlónál
Litera nagyvizit, 2002. október
http://www.litera.hu/terepjaro/nagyvizit/8600.html

A pilisi faluban hosszas bolyongás után két élő járókelővel találkozunk. Az egyik áll. A másik a kocsma felé imbolyog. A Rózsahegy utcát keressük, de olyan nincsen itt egyáltalán - Úttörő néven viszont ismernek egy utcát, amelyik fekvésében a keresettel kísértetiesen megegyezik. (Később megtudjuk, maga Krasznahorkai László keresztelte át, miután évekkel a rendszerváltás után sikerült meggyőznie a polgármestert, hogy már nem fognak visszajönni az oroszok.) Megérkezünk: a tájba simuló faház egyszerű és nyugodt belső terébe lépünk. A nappali falát a keleti kultúrákkal kapcsolatos könyvek elképesztő gyűjteménye tölti be. Az óriási ablakokon át a kilátás annyira imponáló, hogy beszélgetés közben egyfolytában kifelé pislogunk, s az interjú felét végül a teraszon készítjük el.

Ha valaki ezt a gyönyörű környezetet látja, elkezdi érteni, miért van az a köztudatban, hogy a magyar írók közül az az öt-hat él meg az irodalomból - közöttük te -, aki a német könyvpiacon sikeres.

Ez esetemben teljes tévedés. Én éppen azért élek itt, mert nem tudok megélni az irodalomból, mint ahogy semmi egyébből sem. Mint hajdani szentendrei, én egyetlen helyre nem akartam lakni jönni, mikor Szentendréről lakni jönni kellett, ebbe a legendás mód rossz hírű faluba, viszont épp e hír miatt, meg hogy nem volt itt se víz, se csatona, se gáz, tehát az égadta világon semmi hatszáz megátalkodott breugheli figurán kívül, itt voltak egyedül minden mértéket alulmúló árú telkek. No, egy ilyet vettem én meg ebben a különben gyönyörű völgyben, viszont helyzetemnél fogva, vagyis mert nem tartozom azok közé, akik meg tudnak élni az irodalomból, úgynevezett baráti kölcsönből hajtottam végre ezt, amit különben kizárólag törleszteni és törleszteni és törleszteni voltam mind e napig képes, visszafizetni, eljutni a dolog végére: nem. Az úgynevezett "németországi ötök", akik közé tehát nem tartozom, viszont kívánkozom, különben ismereteim szerint megint csak nem könyveik honoráriumából élnek meg abban a köztudomásúlag tejjel-mézjel folyó Kánaánban. Bár ott magasabbak a szerzői jogdíjak, mint Magyarországon, hiszen itt nagyjából annyi honoráriumot fizet egy magas színvonalú irodalmi kiadó egyik kedvenc szerzőjének, amennyiből az a szerencsétlen szűk másfél hónapig képes megélni Magyarországon, szóval ennél azért magasabbak a német honoráriumok, de nyilván sok kedves magyart megdöbbentene, ha megtudná, mennyivel magasabbak, nem sokkal ugyanis, és csak azok keresnek kissé jobban, akik a könyveik kapcsán felolvasókörutakra mennek - ez a szisztéma évtizedek óta működik ott. Meg aztán: valóban volt egy időszak, amikor a magyarok iránt komoly érdeklődés mutatkozott Németországban; egyrészt azért, mert unták a lengyeleket és a cseheket, másrészt a magyarok iránt közismerten létezik egyfajta német szimpátia. Ennek mára vége van, ráadásul egy magyar író külföldön nem a szerzői jogot, hanem a fordítás jogát adja el, és ez lényeges különbség. És ezek mindig előlegek - éppen ezért jegyezte meg egyszer Esterházy: amikor meglátod, édes fiam, az előleget, akkor tudd meg, hogy annyi lesz összesen a pénzed, a szerződés összes többi pontját nyugodtan elfelejtheted. És ez tényleg így van. Az irodalmat ma már nem becsüli semmire semelyik nyugat- és közép-kelet-európai társadalom, azért lehet az, hogy Magyarországon ötezer példány már sikernek számít. Lényegében a német volt az utolsó, amelyik megbecsülte, tíz-tizenöt évvel ezelőtt még volt egy olyan olvasóközönség, amelyik képes volt úgy bemenni egy könyvesboltba, hogy számára nem ismert kelet-európai szerzőket is megvett. Ennek most valóban vége: masszív gazdasági válság van a kultúrában, a néhány nagy német kiadón túl a többi vegetál.

Bár ez a pilisszentlászlói ház nagyon is kézzel fogható, az embernek folyamatosan az a képzete van veled kapcsolatban, hogy nem vagy itthon. Azt gondolom, hogy ez metaforikusan tökéletesen alkalmazható a helyzetedre. Sőt, azt is mondhatnám, hogy számomra a leginkább ennek a nem-itthonlevésnek a különféle árnyalatai karakterizálják a művészetedet. Minden írói gesztusodban visszaköszön ez; a könyveidben, az alkalmi cikkekben - gondolok itt Kertész Imre Népszabadság-beli köszöntésére. Lehet-e úgy benne lenni bármiben - nevezzük mondjuk a magyar irodalomnak vagy létezésnek -, hogy közben sosincs itthon a résztvevő?

A magyar irodalom és a létezés között persze lehetne némi különbséget tenni, de hogy válaszoljak is: igen, lehet. Erre alkalmas műveket kell írni. És akkor az ember magában az irodalomban "benne van", legfeljebb az irodalmi köztudatban nem, mint Kertész Imre évtizedeken át, hogy egy az utóbbi időkben ismert példát mondjak. De hogyha neked olyan érzésed támadt, hogy nem vagyok itthon, ez azért van, mert egyrészt tényleg gyakran nem vagyok itthon, aminek különben nem az az oka, hogy én folyamatosan feltöltött bukszával a zsebemben, miközben egy hatalmas Havanna-szivar áll ki nyílegyenesen a számból, állandóan utazgatom össze-vissza a világban, hanem például az, hogy volt egy korábbi könyvem, a Háború és háború, amelyhez feltétlen szükség volt a regény szóba jöhető helyszínein tanulmányozni, hogy az általam keresett ókori Európa-határ egyfelől: milyen, másfelől: mi van a helyén, s ehhez oda kellett menni. Ezeket a szó szoros értelemben vett tanulmányutakat svájci kiadóm s néhány jóakaratú külföldi barátom segítségével különböző ösztöndíjakból oldottam meg. De: van ennek az itthon-nemlétnek egy másik oka is. Én Magyarországon nem találom a helyem. Gyakran megyek száműzetésbe Amerikától Kelet-Ázsiáig bárhová, hogy ne legyek itt, tényleg, akárhová elmegyek, csak itthon ne kelljen lennem, ami a végén persze azzal jár, hogy viszont onnan, ahová így elvetődöm, rendszerint megtörve, még magányosabban, csalódottan és kiábrándulva érkezem vissza újra meg újra. Mert nincs már hely a világon, ahonnan ne megtörve, magányosan, csalódottan és kiábrándulva érkezne haza az afféle alak, mint én. S ami még rosszabb, ebből az is következik, hogy a vágyódásainknak sincs már semmi értelme, mert lassan, sok évnyi kényszerű vándorlás után egyre határozottabban azt súgja valami: nincs hely sem, ahová érdemes lenne elvágyódni. Hogy nincs már sehol semmi. Itthon tehát egy negatív vonzás, külföldön pedig egy pozitív taszítás. És ha mindez úgy hangoznék, mint valami új fejlemény az életemben, akkor itt rögtön hozzáfűzöm: nem csupán most nem találom a helyem itthon, nem találtam én azt korábban sem. Abba születtem bele, hogy azzal az esztétikai és morális érzékenységgel, amire engem ítéltek, ebben az országban nem lehet megmaradni. Elég egy érzékeny, sérülékeny ember az egyik oldalon, s már ott is a halálos veszély a brutális másikon. Persze különböző módszerek vannak, hogy az ember mégis valahogy megmaradjon: én például boldogan ittam magam részegre, amikor csak lehetett. Egészen addig tettem ezt, amíg az egészségem nem sínylette meg annyira, hogy azt kockáztattam: drámai hős leszek egy olyan korban, amely már szarik a drámára, és amely kornak egy drámai befejezés annyi, mint amikor egy adott kagylóhéjat épp porrá őről a tízezer és tízezer többi kagylóhéj közt az olajba fulladt kócsagokkal színesített tengerparti fövenyen a Nagy Daráló. Ha bármit jelentene, ha bármire felhívná a tappadt figyelmet, ha bármilyen érzékeny ifjúnak erőt adna egy efféle drámai zárlat, bevallom, a leghatározottabban felléptem volna ebben a szerepben, azt hiszem. De nem jelent semmit, nem hívná föl semmire, és nem adna semmiféle erőt, hisz még annak a lőporfüstnek a szagát sem szívták be igazán, tüdőre, amely abból a vadászfegyverből származott, amellyel Márai agyonlőtte magát a biztos távolban. És ez nem volt azért mindig így. A diktatúra évei alatt az ország nagyobb fogadókészséggel bírt volna arra a lőporfüstre... Egyszóval ilyenfajta színészi ambíciók értelmetlenné válása után egyet tehettem: beletörődtem abba, hogy gyakorlatilag száműzöttként élek. A Háború és háborút követő években tulajdonképpen már az összes utam kényszer hatása alatt történt: minden esetben azért mentem el, mert nem volt helyem Magyarországon. Nem csupán a magyar irodalmi életben, ahol olykor kifejezetten alávaló cikkekkel, alávaló szándékú szórakoztató rádió- és tv-műsorokkal vagy alávaló hallgatással igyekeztek meg nem történtté tenni, amit addig én vagy más csináltunk abban a tudatban, hogy mindannyiunk nagyobb örömére tesszük, tehát nem pusztán ott, a magyar irodalmi életben nem volt helyem, hiszen ott amúgy is nehéz volna helyet találni annak, amit én "képviselek" - még ha, biztos vagyok benne, nem is egyedül. Nincsen helyem egyáltalán: a legjobb elmék is félrehúznak, és privát sarkokban mondják el, hogy nagyon becsülik, amit én művelek, sőt, kacsintanak rám huncutul... de hát a világ, teszik hozzá még huncutabb képpel, megváltozott, így "ennek" ma nem lehet sajnos olyan teret adni, amekkorát érdemelne - és akkor jönnek az érvek, hogy miért nem.. És szörnyű, de ezek az érvek mégcsak nem is érdekesek, mivel egy ilyen társadalomban, amely ilyen mértékben és ilyen vakon vetette alá magát a Nagy Molochnak, a kérdésnek egyáltalán nincs is értelme. Van itt művészet, méghozzá a maga módján olykor kifejezetten magas minőségben, de csak olyan, amelyiknek létezik ára, tehát amelyik kifejezhető forintban, és amelyiknek az előállításához ugyanakkor pénzre van szüksége a művésznek, mert jön, mint a végzet, a villany, a csatorna és a gáz.. És még az sem volna helyes, ha az ellenkezőjét állítanánk annak, hogy e művészet művészei ne szenvednének olykor attól, hogy ez így van, hiszen gyakran nagyon tehetséges emberekről van szó. Csak az a baj, hogy másokkal együtt ők is úgy gondolják: itt valami olyan legyőzhetetlen, megmásíthatatlan, felülbírálhatatlan kényszer van, amelyet vagy elfogad az ember, vagy - és akkor itt megáll mindenki, és nem gondolkodik azon, hogy hát bizony pedig elgondolkozhatna egyszer: vajon olyan biztos-e, hogy tényleg nem lehet ecset nélkül festeni, hangszer nélkül zenélni, és nemhogy számítógép, de papír és toll nélkül írni, és így tovább. Valahogy, az ördög egyetlen intésére, mindenki elhitte, hogy ez lehetetlen. De csak képzeljünk el egy világot, MOST AZONNAL, amelyről tudomásunkra jut, hogy vannak valahol benne művészek, akik ecset nélkül festenek, hangszerek nélkül zenélnek és toll és papír nélkül írnak. Már a puszta gondolatától is boldog leszek. Hogy ez a világ akár lehetne a miénk is, itt.

Nem lehet, hogy egy adott kor legkiválóbbjai örök idők óta mindig ezt érzékelték, amit most te? Nem lehet, hogy a közeg mindig ilyen, és csak utólag tűnnek szépnek bizonyos korszakok?

Nem azt akarom mondani, hogy a múlt olyan káprázatosan szép, hisz a közelmúltba történetesen majdnem belehaltam, csak volt valami az emberekben ebben az elnyomott helyzetben, ami reményt adott arra, hogy ha az általunk akkor elképzelt demokratikus eszmények szerinti társadalom jönne létre, akkor abban ezekkel a morális-esztétikai igényekkel egy elviselhető országot tudnának - talán - létrehozni. De, ismétlem, semmiképp sem akarom idealizálni azt, ami volt. Már hogy tenném! Inkább azt akarom mondani, hogy még az a kevés is kihullt a rostán, eltűnt, elveszett, ami nem hagyta az embert a helyzetébe belevakulni, azaz a méltóságáról egy kanálnyi millióért, vagy egy kanálnyi ingyen osztott levesért, kinek mi van a kanálban, lemondani teljesen. És - a kérdésedre visszatérve -: persze, így van, valószínűleg minden független szellem úgy érezte a saját korában, hogy a neki megadatott társadalom elviselhetetlen, s ebből könnyen jött a következtetés: hogy minden emberi társadalom elviselhetetlen, mely nem magas erkölcsi és esztétikai eszmények szerint létezik. És ez nem csak a nyugati civilizációkra tűnik igaznak, érvényesnek látszik ez a keletieknél is: nem más, mint Konfuciusz figyelmeztetett állandóan az övét megelőző korai-Zhou-korra mint eszményre, amelyhez kortársainak igazodnia kéne. És Konfuciusz, aki a kétfajta létezés közti tragikus különbségből építette föl a világ legemelkedettebb erkölcsi rendszerének poétikus vízióját, a Krisztus előtti hatodik-ötödik században élt.

Ebben a helyzetben mit ad neked egyáltalán az írás, az irodalom? Mit jelentenek a könyvek? Nyilvánvalóan nem kivezető utat, mint ahogy az írás személyes üdvtörténetként sem működik számodra. Akkor, mondjuk, az ellenállás legszelídebb formája? Vagy bizonyos jelzések adása a szerepe?

Amikor sikerül végletesen megfogalmaznom az álláspontomat, akkor a beszélgetőtársam mindig figyelmeztet a világ bármely pontján: uram, ha ön ilyen sötét képet fest a világról, akkor miért ír? Finoman szólva azt akarja tudni, hogy miért nem lövöm magam ott, azonnal fejbe, sőt: miért nem tettem meg ezt már korábban. Egész biztos vagyok benne, hogy valami minimális megelégedést kis körben kiváltana, mint ahogy idővel ki is fog, ha ez az egyébként igen enyhe zavaró tényező, amit én jelentek az irodalomban, egyszer csak megszűnne. '89 előtt tényleg úgy éreztem egyébként, hogy már az is szép, hogy nem állítanak kivégzőosztag elé. Mert ha igazán megértették volna, mi van a Sátántangóban, akkor minimum azt kellett volna tegyék velem, amit Petriékkel. Nem értették, talán mert nem is érdekelte őket - ez akkor már, a nyolcvanas években egy nagyon cinikus rendszer volt, ami tulajdonképpen csak a személyes túlélésre játszott. A helyzet aztán ebből a szempontból nem nagyon változott; ha valaki venné a fáradságot, és megnézné, hogy mik vannak a '89 után írott könyveimben, akkor arra jutna, hogy ezek - finoman szólva - megint csak nem a mi új, s úgymond: szabad társadalmunk apoteózisai. Ez az eljövendő könyveimre természetesen ugyanúgy vonatkozik, vagyis mindre áll, hogy "társadalomellenesek" - abban az értelemben, hogy legmélyebb eresztékeinél próbálják meg szemügyre venni azt a társadalmi rendszert, amely a miénk, és amelyet én elviselhetetlennek tartok, mert szemben áll minden egyes értékkel, ami nekem fontos. Néha arra gondolok, valóságos csoda, hogy az NKA példának okáért egyáltalán pénzt ad az én könyveim megírására és kiadására, mint ahogy annak érzem azt is, hogy ti egy virágzó irodalmi site szerkesztőiként éppen nálam ültök. De azért itt szeretnék valamit megmagyarázni. Mert kritikus megjegyzéseim nem jelentik, hogy azt hinném, vagy hittem volna bármikor, hogy az irodalom közvetlenül beleavatkozhatna annak a társadalomnak a működésébe, amelyet bírál vagy elutasít. Sokkal, de sokkal finomabb, szinte áttekinthetetlenül bonyolultabb, lépcsőzetesebb az a hatás, amit művész gyakorolhat a saját társadalmára, ha egyáltalán a közvetettségnek ebben a méretében ez még hatásnak és befolyásnak nevezhető. A keleti kultúrában a dolog szinte radikálisan oldódott meg: a művészet esetében szó sem lehetett arról, hogy az bármiféle kapcsolatban állhatna saját korának közvetlen realitásával, ellenkezőleg: a valódi művész nem volt "tagja" a társadalomnak, ahogy egy szent sem az, így aztán művészete sem a társadalom betagolható, definiálható, megragadható részeként létezett, hanem egy kifejezetten spirituális, bár még a valóság részeként érzékelt térben. Li Tai-baira, Wang Xi-zhire vagy magára Konfuciuszra soha, illetve Japánból is hozván példát: Hasegawa Tohakura, Bashora vagy akár Kawabata éteri lényére saját korukban és ma sem úgy gondolnak, mint közönséges emberekre, tudni lehet és lehetett, hogy rájuk más törvények vonatkoztak, tudni lehet és lehetett, hogy ha ezek beléptek egy ajtón egy szobába, akkor ők nem azon az ajtón léptek be, mint ahogy nem is azon távoztak onnan, mint a többiek.

Úgy gondolom, hogy a Kelettel való találkozás gyökeresen megváltoztatta - ha nem is az életedet, de - gondolkodásodat, a világ értékeiről alkotott képedet.

Így van. Az ember megtanulja, megismeri, mintegy megtudja a saját kora által a tudás összességének nevezett halmaz egy részét, és fel sem tűnik neki, hogy amit így megtudott, azt folyton az egész "világra vonatkozóan" tudta, ismerte meg. Így esett ez persze velem is, annál nagyobb volt hát a döbbenetem, amikor a véletlen elvetett Ázsiába, ahol szembesülnöm kellett valami egész elképesztővel, azzal tudniillik, hogy ott is, ők is megismertek, megtanultak, megtudtak egy tudást, és nekik sem lett gyanús, hogy amit így megtudtak, azt "az egész világra vonatkozóan" tudták meg...! Nos, az a döbbenetes és az az elképesztő, hogy ez a két "világ" nemhogy nem ugyanaz, de mégcsak nem is hasonlít egymásra!!! S akkor nekem, aki egyre jobban belemerültem a sajátom után egy másik civilizáció szintúgy lenyűgöző tudásába, meg kellett értenem, mégpedig világosan meg kellett, hogy a "világra" vonatkozó kijelentéseinknek nincsen univerzális kiterjedésük, sem ott, sem itt. Hadd mondjak egy példát. A kínai kultúra számára, ami azt jelenti, hogy a kínai ember számára nem létezik metafizika mint különálló entitás. Nem is értik, és ez nagy nehézséget jelent nekik attól fogva, amióta a mandzsu uralom vége felé elkezdtek megismerkedni a nyugati filozófiával, s meg kellett értsék példának okáért ezt a fogalmat, mert az ő számukra a metafizikai nem válik szét a reálistól, nem két külön létezést jelent, hanem az egyik benne van a másikban, a kínai ember számára csak egyetlen valóság van, abban van, ha van egyáltalán az, amit mi metafizikainak nevezünk, de nem külön attól. Most képzeld el, megérkezel hirtelen, előkészület nélkül ebbe a világba, ahol mindaz, amit te mint transzcendentálisat gondolsz el, ott van előtted, körülötted, a hátad mögött, alattad és fölötted, a járdán, a sárban, az esőcseppben a falevél meghajló ívén, egy távoli csecsemősírásban, ahogy feléd sodorja egy éjjel az enyhe szél. Az első találkozás egyébként úgy történt, hogy megérkeztem Mongóliából a Góbi-sivatagon átvonatozva Pekingbe, és zsebemben egy folyamatosan cserélt whiskysüveggel folyamatosan jártam a várost. Tulajdonképpen nem a külsőségek voltak váratlanok a számomra, hanem egy tény lett egyre fontosabb, amivel nem tudtam mit kezdeni. Éreztem ugyanis, hogy itt VAN valami, ami körbevesz, csak nem látom, mi az, bármerre lépek, ott van az orrom előtt, de nem tudom, nem értem, nem vagyok képes megragadni. Aztán egyszer csak megértettem, hogy uramisten, én nem a Mao-kori Kínában, én nem a posztkommunista Kínában, én nem a lobogó vöröst hihetetlen gyorsan a yüan pirosára-kékjére váltó merkantilizmus visszataszító poklába züllött Kínában vagyok, hanem az utolsó működésben lévő ókori birodalomban: hogy ez a hely még mindig az, hogy ez a hely még mindig ugyanaz, ami a Zhou-korral, Konfuciusszal, Lao-cevell és Qin Shi Huang-divel kezdődött, s amely a Tang-dinasztia fantasztikus civilizációjával folytatódott, és amelynek végül a folytonossága máig fennáll! Ez a felismerés egészen fejbe vert - még jó, hogy volt nálam whisky. Később elvetődtem Japánba, majd hosszabban is éltem ott, Kyotóban, s megtudtam, mi a különbség beszélni arról, hogy lehetséges tökéletes szépség, illetve meglátni ezt a tökéletes szépséget a valóságban. Végül eljutottam a történeti Buddha alakjához, elkezdtem a reménytelen küzdelmet, hogy megtudjam, mit mondott ő VALÓJÁBAN, s ez a találkozás, a Buddha feltételezett filozófiája, olyan hatással volt rám, mint semmi más ifjúkorom óta. Rendkívüli tudás ez, szinte megközelíthetetlen, szinte elérhetetlen. Sok millióan hiszik, hogy tudják, miben áll. Nekik nagyon jó, nekem nagyon rossz. Mert én nem bírom kiverni a fejemből a körülményeket. Hogy a Buddha szavait legalább kétszáz évig nem írták le. Hogy a Buddha a szavait egy olyan nyelven mondta el, a maghadain, amelyről nem tudunk szinte semmit. Hogy minden, amit a Buddha szavainak hisznek, az jó kétszáz évvel későbbi fordítás pálira és szanszkritra és így tovább. De csak belesejtenie magát az embernek, mi lehetett az, amit a Buddha a Tripitakában megőrzött valamiből kikövetkeztethetően mondhatott, több, mint ami megváltoztathatja egy ember életét.

(Kimegyünk a teraszra, ahol továbbra is Buddha tanításairól, valamint a japán kertek művészi tökélyéről esik szó sok más egyéb mellett - a nemrég befejezett új regénytől nem függetlenül.)

Mindennek fényében más lesz-e az új könyved, mint az eddigiek?

Új regényem valószínűleg februárban jelenik meg, és az Északról Hegy, Délről Tó, Nyugatról Utak, Keletről Folyó címet viseli. Már évek óta szerettem volna egy olyan regényt írni, amiben nem szerepel ember. Na, ez az. Boldogan írom le banális eszközökkel: hogy Japánban játszódik, főhőse egy kyotói kolostor, hogy a kép, amit nyújtani igyekszik, egy villanó kép a teljes univerzumról, persze a magam igen szerény eszközeivel. Három évig tanulmányoztam a klasszikus matematikai halmazelméletet, a botanika néhány különleges ágát, köztük a bryológiát, a mohákra vonatkozó tant, a történeti meteorológiát, a japán könyvtörténetet, a japán kolostorépítészet történetét, kristályfizikát és kristálymorfológiát, ásványtant és még sok egyebet az egyes tudományterületek jeles művelőinek a bostoni MIT-től a kyotói templomépítőmesterekig tartó jótékony árnyékában, mire ez a könyv megszületett. S az egész megy tovább, mert már benne vagyok egy újabb, a most befejezettel azonban párhuzamos regényben, mely egyrészt megfelel a klasszikus regényről alkotott elképzeléseinknek, de amelynek egy közös vonása lesz emevvel, hogy tudniillik a tárgya közös: ugyanaz a kyotói kolostor és annak kertje. Meg az imént említett tanulmányok is sokkal részletesebb formában támasztják majd alá azt az épületet, mely reményeim szerint valóban regény lesz: hősökkel, magyar állapotrajzzal, sorssal, végzettel, komikummal és szánalommal.

A kortárs magyar irodalomban nem nagyon van olyan író, akinek hasonlóan szerves kapcsolata lenne az Internettel, mint amilyen neked a Háború és háború és annak CD-ROM-változata kapcsán volt, illetve kellett, hogy legyen.

Ez igaz, de olyan sem nagyon volt még, hogy ennyire ne vettek volna tudomást arról, hogy valami létezik... Ez a CD-ROM nemcsak az első, hanem az utolsó ilyen jellegű vállalkozás is, legalábbis az én esetemben. Saját magam hoztam létre egy-két lelkes segítőtárssal. Mert nagyon untam már, hogy folyton el kell meséljem itthon is, és külföldön is, hogy a Háború és háború cím alatt nem pusztán egy könyv formában megjelent művet kell érteni, hanem sok egyebet, amely egy e cím alatt álló mű része. Aki az egész Háború és háború című művel meg kívánt ismerkedni, annak meg kellett csináljam a CD-ROMot. Mert csak ez tartalmazza a teljes vonatkozó anyagot, mégpedig a következőképpen. A Háború és háború négy nagy fejezetből áll. Az első alatt két esztendőn át, 1996-tól 1997 végéig, erre kiválasztott irodalmi folyóiratokban publikált, egy mondatos üzenetek együttesét kell érteni, amelyek mintegy a cseppjei voltak a teljes koncepció második fejezeteként említendő, s az 1998-ban a Magvető által megjelentetett Megjött Ézsaiás című klasszikus szerkezetű novellának. Ez a novella egy őrült és részeg monológja annak a Korim Györgynek, aki viszont aztán az egész mű harmadik fejezeteként a Háború és háború című 1999-es regény főhőse. Végül a negyedik fejezet már a valóságban esett meg, amely fejezet azzal foglalkozott egy Fehér György által rögzített dokumentumfilmben, hogy hogyan teljesedik be a regényfőhős utolsó akarata, s hogyan kerül fel a regény utolsó mondata egy schaffhauseni múzeum falára, azaz miképp lépi át egy fiktív alak, Korim György Gyuláról, a fikció határát. A CD-ROM ezt a négy fejezetet közli kronologikus sorrendben, de hozzátesz még valamit. Bevezet egy új alakot, aki a CD-ROMot használó öntudatlan hozzájárulásával mintegy a Korimra vonatkozó írott anyag megsemmisítésére tör. Külön kiadtam egy füzetet a CD-ROMhoz, amely az egész irodalmi koncepciót rendkívül fontos fényképekkel és idézetekkel igyekszik kiterjeszteni. Végezetül el kell áruljam, hogy a CD-ROMban összefoglalt és kiteljesített irodalmi terv nem ért véget, azzal, hogy átirányítottam a valóságba, szabadjára is eresztettem a dolgot. Ennek következtében belépett a történetbe az a Mario Merz, aki központi szerepet játszik a fiktiv Korim életének végén. Mario Merz, a világhírű s a szívemhez nagyon közel álló alakja az újabb kori képzőművészetnek, azzal az ötlettel ajándékozott meg ugyanis, hogy tovább vezette Korim valóságban zajló dolgait: eljött Gyulára, Korim szülővárosába, hogy építsen számára egy iglut, az ő évtizedek óta épített rendkívüli szobrainak sorozatában egy vadonat újat, csak neki, Korimnak, ennek a szerencsétlen, fiktív alaknak, valami jóvátételként, hogy itt kell bolyongania a fikció és a valóság közti hideg térben. Merz nagyon öreg és beteg, az iglu még nincs sehol, azaz hogy mégis csak van: Merz terve, Merz jelenléte Gyulán, az az egész elképesztő történet, ahogy helyet kerestünk neki együtt a polgármesterrel, felejthetetlen, s örökre nyitva hagyja a Háború és háború teljes történetét...

Úgy hallom filmes körökből, hogy amennyire elszigetelt vagy az irodalomban, amennyire nem tartasz kapcsolatokat, annyira jó együttműködő partner vagy a filmkészítésben. Tarr Bélával való viszonyodról legendák keringenek.

Hát, elég nehezen tudom elképzelni, hogy kettesben írjak meg egy regényt, tehát az irodalom nyilvánvalóan másképp működik, mint a film. A normál adottságú magyar entellektüelek különben megtettek mindent, hogy - a Werckmeister-harmóniák kapcsán - egymásnak ugrasszanak minket. Tarrt az utolsó nagy magyar filmrendezők egyikének tartom, és mindig kérdezik, nem érzem-e sértőnek, hogy én találtam ki az egészet, ő pedig megkapja érte a babérokat. Ugyan mi a fenét válaszolhatnék erre? Egyrészt nem igaz, hogy én találtam ki az egészet, én a regényeket hoztam, és segítettem mindenben, ami lehetséges volt. A filmet azonban egyedül Tarr Béla csinálta, még ha valóban voltak is segítői, mégpedig nagyszerű, zseniális, érzékeny alakok, igazságtalanul csak egyet említenék most közülük, Vig Mihályt. Szóval, én csak egy vagyok a sorban Tarr mellett, mégha a szerepem tényleg fontos is, ez kétségtelen. De összességében nemhogy sértőnek találom, hogy az úgynevezett babérokat ő aratja le, hanem igazságosnak is. Nekem egy babér amúgy is rosszul állna, marhára nem megy a szemem színéhez, már próbáltam, nem kellett, mint tudják, másrészt meg elég nekem, ha egy ilyen nagy rendező úgy érzi, hogy inspiráló a munkájára az, amit én csinálok, szóval, nem és utoljára is: nem, nagyon örülök, ha Tarrt valami kitüntetés éri, ő az az ember, aki ezt már nagyon-nagyon régóta nagyon-nagyon megérdemli. Tehát minden babér, amit ő kap, megtisztelő rám nézve, megtisztelő, hisz részt vehettem a műveletben, amelynek a végén néhány különleges és kivételes film született.

Ahogyan látsz, ahogyan írsz, amit itt elmondasz, az valóban egy tőről fakad és konzekvensen egy irányba mutat. Adódik-e ezenközben alkalmasint bármiféle "kegyelmi pillanat"?

Válaszként akkor engedj meg egy történetet. Vig Mihály barátomról van szó, aki egyébként negyvenvalahány évesen hirtelen elkezdett egyetemre járni, magyar-népművelés szakos Pécsett. Együtt sétáltunk az utcán, és én panaszkodtam neki, hogy ez a mai ifjúság milyen borzalmasan távol áll a szellemitől, hogy amikor én voltam fiatal, akkor azért voltunk egy páran, akik olvastunk, zenét szereztünk, képeket festettünk, egyszóval gondolkodtunk és megszállottan kerestünk valamit, ami összekapcsolt bennünket, és hogy ez mennyire kiveszett. Miska erre azt mondta, hogy szerinte tévedek, mert azok az emberek, akikre én gondolok, számra megvannak ma is, csak nem látszanak. És mutogatván fölfelé az ablakokra, akkor, azon a pécsi estén, megkérdezte: honnan tudod, hogy nem ül ott fönn egy? Csak nem akar veled, egy úgynevezett íróval találkozni... Más dolga van. Nem bírja elviselni ezt a világot, és valamilyen módon próbálgat egy másikat. Talán létrehozni. Talán csak szomorú, ezért nem ér rá. És ebből a szomorúságból majd lesz valami. Egy újabb rés, hogy a tűrhetetlenből ki lehessen látni a tűrhetőre. Vagy, mondta Miska, ő, ott, egymagában, épp téged olvas. Nagyon mélyen hatott rám, amit mondott, hisz ez arról szólt, hogy talán csak rossz szögből nézünk. Hogy talán létezik egy másik szög, amelyből rálátunk arra, amit annyira óhajtunk valamennyien, elégedetlenek és nekikeseredettek, az egyetlen embert, aki olvas minket, ott, az ablakok mögött. Mert már egyetlen egy: elég.

 

Legát Tibor - Para-Kovács Imre
Krasznahorkai László lemezen: Köd a kávéscsészében
Magyar Narancs, 2002. dec. 19., 51–52. szám. 54. oldal
http://www.narancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=8294

Néhány hete érdekes postai küldemény érkezett szerkesztőségünkbe: a Holt Költők Társasága Mikor fáj az élet című lemeze. Feladója a zenekar frontembere, Krasznahorkai László volt. Szeretnénk, ha a Kritika rovatban írnának néhány szót a legutóbb megjelent lemezünkről. A zenekar 1998 májusában alakult, újsághirdetés útján. Korábban már mindenki játszott más zenekarokban, és tisztában volt vele, hogy milyen lehetőségei vannak egy induló, amatőr zenekarnak. Ezért kezdetben kizárólag a szabadidőnk kellemes eltöltésére gondoltunk. Később azonban felgyorsultak az események... A próbák során kiderült, hogy rendkívül termékeny a csapat, és egymás után születtek a dalok. Ekkor merült fel bennünk, hogy ezeket a nótákat másoknak is meg kellene mutatnunk.

A levélből kitűnik, hogy a Holt Költők Társaságának ez már a második albuma, produkciójukról a rockmagazinok is elismerően nyilatkoztak, zenéjükben pedig "a dark, a wave és rock keveredik gyakran egyetlen számon belül is".

A küldemény vegyes fogadtatásra talált, legindulatosabban lapunk kultúrrovat-vezetője reagált, aki szerint döbbenetes, hogy a Sátántangó írója egy rockegyüttesben azt énekli: Repülj dalom új utakon.

De valóban döbbenetes?

Krasznahorkai László

úgy ül a Művész cukrászda asztalánál, mint egy meggyötört felkiáltójel, pedig még csak nagy vonalakban ismertetjük vele a reá váró beszélgetés iránypontjait.

Krasznahorkai László: Nem értem a kérdést.

Az író óvatosan körbekémlel, nem rejtőzik-e valamelyik zugban Tarr Béla, aztán reményt vesztetten megismétli, "nem értem a kérdést".

Pedig a kérdés viszonylag egyszerű. Tudott-e arról, hogy létezik az országban egy Krasznahorkai László nevű gitáros-énekes, aki ráadásul szövegeket is ír, és nagy sikerrel szerepelt a Mezőtúri Sörfesztiválon.

Netalán ő maga lenne ez a gitáros-énekes?

A mester pislog a csapás súlya alatt, és minden erejét összeszedi, hogy ne tűnjön úgy, mintha az idei év legszomorúbb hírét mondtuk volna el neki az imént.

KL: Nem értem a kérdést.

Kezébe adjuk a Holt Költők Társaságának Mikor fáj az élet című lemezét, kaján vigyorral mutatunk az ismerős névre, és felhívjuk figyelmét a szövegekre.

KL: Szerintem ez egy poén, és ti találtátok ki. Nincs más Krasznahorkai az országban a családon kívül. Szlovákiában volt egy mozgalmi hős, de őt Krasznahorszkinak hívták. Nem értem.

Magyar Narancs: Nem gondolod, hogy már eleget használtad ezt a nevet, és itt az ideje, hogy más is viselje?

KL: Nem.

MN: Nem lehet, hogy mégis alakítottál egy zenekart?

KL: Nem értem a kérdést.

Krasznahorkai László tényleg le van sújtva, láthatólag nem tud mit kezdeni a helyzettel, identitásának eddig biztosnak hitt bástyáin repedés keletkezett, életébe benyomult egy Krasznahorkai László.

MN: Elképzelhető, hogy ez csak egy folyamat kezdete, és most gombamód fognak előbújni a művészet és tudomány minden területén a Krasznahorkai Lászlók?

KL: Jaj.

Megpróbáljuk vidámabb irányba terelni a beszélgetést, és megkérdezzük, igaz-e a hír, miszerint Tarr Béla egy hordozható vasútállomással járja a tengerpartokat, és mindenhová odailleszti, hogy megfelel-e az elképzelt helyszínnek. Ennek a történetnek legalább van valami valóságtartalma, mert az utolsó állva maradt magyar filmrendező valóban parttól partig cikázik, és terepet keres készülő filmjükhöz, ami egy tengerparton játszódna, ahol vasútállomás van. A dolgok eddigi állása szerint ilyen létesítmény nincs Európában, bár az albán partszakasz felderítése még hiányos.

Búcsúzóul megkérdezzük, örül-e annak, hogy a nevével megjelent egy könnyűzenei alkotás, de a mester szemei elfelhősödnek, tekintete rettenetes sorsot ígér: hamarosan nyomorult mellékszereplők leszünk egy nyomasztó és félelmetes regényben, oldalról oldalra egyre szarabbul fogjuk érezni magunk, míg valamelyik lap alján kiszenvedünk.

 

Krasznahorkai László

úgy ül az Ibolya presszó asztalánál, mint ahogy bárki más. Sört kortyolgat, és láthatóan örül annak, hogy a rockmagazinok után egy politikai-kulturális hetilap is érdeklődik a Holt Költők Társasága iránt.

MN: Példaképeitek, a Joy Division, a Bauhaus, a New Model Army mostanában nem igazán divatosak.

Krasznahorkai László: Ezen a zenén nőttem fel, ez áll hozzám a legközelebb. Amikor összejött a zenekar, kiderült, hasonló az ízlésünk, így logikus volt, hogy valami hasonlóval próbálkozzunk. Persze nem terveztük el, hogy ilyen dalokat játszszunk, egyszerűen ez jött. Tisztában vagyunk vele, hogy ez rétegzene, ezzel nagy sikereket nem fogunk elérni, de nem is ezért csináljuk. Négy év alatt elég sok helyen megismertek bennünket, a magunk módján sikereink is vannak.

MN: Sokan azt gondolták, a közismert író alapított egy zenekart.

KL: Hát, igen... Magyar szakra járok az ELTE-n. Két évvel ezelőtt az egyik vizsgán mondta a tanár, hogy amikor bent járt nála az író és meglátta a vizsgalapomat, teljesen ledöbbent. A másik ezzel kapcsolatos "élményem" az, amikor 1994 tájékán Tiszadobon részt vettem a fiatal írók és költők találkozóján, és úgy csinálták meg a beosztást, hogy Krasznahorkai Balázzsal, az író unokaöccsével kerültem egy szobába.

MN: Azt hittük, az lesz a csattanó, hogy te kaptad a legjobb szobát.

KL: Azt már megszoktam, hogy lépten-nyomon megkérdezik, rokonok vagyunk-e. Nem vagyunk azok, csak névrokonok.

MN: Ha arról lenne szó, hajlandó lennél a névváltoztatásra?

KL: Nem szívesen, de ha komolyra fordulna a dolog, akkor természetesen vállalnék valamilyen megkülönböztető jelzést.

MN: A lemezborítón van egy kép. Ott azért eléggé hasonlítasz rá.

KL: Véletlen. Krasznahorkai Lászlónak eddig csak néhány novelláját olvastam.

 

A világban semmi sincs a helyén
Krasznahorkai László író a könyveit foglalkoztató kérdésekről és az irodalomról
Szerző: Varga Lajos Márton
Népszabadság, 2002. december 21.
http://www.nol.hu/Default.asp?DocCollID=87608&DocID=81946#81946

Krasznahorkai László (1954) díjak sorával elismert életműve – Sátántangó (1985), Kegyelmi viszonyok (1986), Az ellenállás melankóliája (1989), Az urgai fogoly (1992), A Thészeusz-általános (1993), Megjött Ézsaiás (1998), Háború és háború (1999), Este hat; néhány szabad megnyitás (2001), továbbá öt filmforgatókönyv – civilizációnk megrendüléséről beszél. Arról a felismerésről, még inkább állandósult érzésről, hogy nem vagyunk a helyünkön. Hogy senki és semmi sincs a helyén, s hogy ezt a helyet nincs is módunk megtalálni, vagy ha úgy tetszik: a helyünkre visszatalálni.

– Első könyve, a Sátántangó óta, tehát immár tizenhét éve, pillanatra sem szűnően árad műveiből a világvégi lepusztultság, kietlenség, reménytelenség érzése.

– Mert tizenhét év óta nem változik a véleményem. Az a világ, amelynek a művészetem, vagy egyáltalán a művészet alternatívája lehet, ezekkel a kategóriákkal leírható.

– Keményen fogalmaz.

– Ma, az általános csalódottság idején, még keményebben fogalmaznék, ha erről írnék. Most már ugyanis annak a szocializmus idején még reményt, jóllehet homályos reményt adó illúziónak is befellegzett, hogy van a világnak egy olyan része, amely – fogalmazzunk úgy – működik, hogy tehát van a világnak egy olyan része, ahol a szabadság elvei uralkodnak, s ellentétben a mienkkel, amelyet irreálisnak és abszurdnak éreztünk, az valóságos és normális. Most már tudjuk, hogy ez nem igaz, a nyugati ember szabadsága viszonylagos, ráadásul ennek a korlátozott szabadságnak súlyos ára is van, de ennél még fontosabb: azok az eszmények, azok a képességek, amelyek egy társadalom elitjét létrehozzák, fenntartják, megőrzik, már olyan régóta halottak ott is, hogy bennük hinni eleve anakronizmus volt, egyenesen nevetséges, mely sok egyéb mellett kiszolgáltatott helyzetünkre is fényt vet, arra, hogy bár talán kényszerűen, de végig valami nem létezőre építettük reményeinket, amelyek vesztésével valóban lesújtó, mi több: kétségbeejtő helyzetbe kerültünk. Nem mondanám tehát, hogy eltúlzom a bajt, amikor ennek a veszteségnek a nagyságáról beszélek, hisz itt egy civilizáció búcsúztatásáról van szó, az elköszönés módjáról a keresztény-zsidó civilizációban, amelynek különben értékeit sem szűntem meg csodálni soha. Csodálatos szellemi teljesítmény is volt, 1999-es Háború és háború című regényemben igyekeztem is e teljesítmény dicséretének formát találni, hogy ízlésem szerint búcsút vehessek tőle.

– Végül is: mi az, ami megváltozott, romlott vagy gyengült?

– A klasszikus artikulációra való képesség, a klasszikus artikuláció értelme. Egy civilizáció legmagasabb szellemi rendjét a tökéletes szépség létrehozása teremti meg és élteti. Mi már régóta nem vagyunk képesek e szépség beállítására, sőt élvezetére sem. Mert nem értjük.

– Minden hőse keres valamit, mindegyik egy a könyvei szerint kijárat nélküli labirintusban keresi ezt a számára egzisztenciális fontosságú valamit.

– Így van, hőseim fáradhatatlanul kutatnak és kutatni is fognak egy labirintusban, mely labirintus nem egyéb, mint saját eltévedésük helye, s ahol az embernek mindössze egyetlen célja lehet: ezt a tévedést, ennek a tévedésnek a szerkezetét megérteni. Közvetlenül saját nyugtalanságuk okát kutatják, személyes fájdalmukra keresik a gyógyírt, vagy legalább a belátást, hogy nincs gyógyír a sebre. Ezek a hősök teremtett emberek, és nem egy irodalmi játék szimbolikus félistenei, akiknek már senki nem hisz – olyanok, akik rettenetesen hiányoznak nekem a valóságból, s akiket emiatt megpróbáltam annyi erővel beleírni ebbe a valóságba, amennyi csak telt tőlem. Emberek, akik természetesen sorsukban az európai krízis áldozatai is, így hát sorsuk, banális szószerintiségben: túl is mutat önmagán. Velük, az ő történetükkel könyveimben minden folyton egy irányba tart: egy felismeréshez, hogy az elkerülhetetlenül bonyolult és körültekintő mérlegelés és kutatás után az eredmény majd nagyon egyszerű is lehet. Arról az állandósult érzésről, gyakori tapasztalatról beszélek, hogy nem vagyunk a helyünkön. Hogy senki és semmi sincs a helyén, s hogy ezt a helyet nincs is módunk megtalálni, vagy ha úgy tetszik: a helyünkre visszatalálni. Lehet, hogy a krízis lényege ez.

– Ezek az ön személyes érzései és tapasztalatai is?

– Természetesen. De nem tartom a magam konfliktusait olyan súlyúaknak, hogy elérhessem velük a kérdést megillető lehető legáltalánosabb érvényességet, ezért aztán semmi értelme feszegetni, hogy a mű mögött én vagyok-e avagy más, és ha én vagyok, akkor mennyire vagyok én, ez ugyanis nem érinti a mű lényegét.

– Sokat utazott, volt Amerikában, Mongóliában, Kínában, Japánban, bejárta Európát, egy teherhajón az Atlanti-óceánt, vagyis a művekben is megjelenő országokat, tájakat. Szökött itthonról vagy – mint hősei – keresett valamit?

– Ha vallomást akar, mely a látszólagos életrajzi megfelelések ellenére sem értelmezi a műveket, mert a bennük lévő személyes, ha egyáltalán fel-feltűnik olykor, csak irodalmi játék, akkor azt mondhatom, hogy igen, szöktem magam is, sőt szökésben is vagyok, azonos okokból, mint a hőseim. Mert elmondhatatlanul megrendültem attól, hogy mennyire nem vagyok a helyemen, hogy mennyire nem az én helyem az az ország és az a haza, amely az én országom és az én hazám. Kamaszkorom óta végtelen csalódottsággal nézem, hogy milyen állapotban volt és milyen állapotban van ez az én hazám, s ennek a hazának a társadalmi és művészeti elitje. Egy olyan országnak, mint Magyarország, a jellegét, a lényegét, azt, hogy miként érzi magát benne az ember, az elitje határozza meg. Ez az elit a XX. század egészében végig kiábrándító képet nyújtott magáról. Tanúbizonyságot tett arról, hogy számára egy műveltségellenes világban semmifajta eszmény nem elég erős arra, még a saját méltóságának eszménye sem, hogy ráébredjen a maga jelentőségére és felelősségére, mára pedig, az ajándékba kapott politikai szabadság tizenkét éve alatt, egy olyan országot hozott létre, amelyből kiábrándult szívvel és fejjel minden valóban érzékeny és nemes lélek csak elvágyódhat és csak fontolgathatja, hogy elmegy innen, míg meg nem teszi végül, és el nem megy tényleg: a semmibe. Mert ez sem változott: hisz nincs hova menni, hely e kívül tényleg nincsen.

– Nem a politikai élet természetéből vonja le ezt a következtetést?

– Abból a tényből vonom le, hogy hiányzik a független, a hagyományozó, a normát teremtő, példaadó értelmiség. S itt természetesen többes szám első személyben gondolom, amit mondok. Hiányzunk.

– A Magvetőnél kiadás előtt álló regénye, az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó mintegy összefoglalja az életmű belátásait. Nem véletlenül jelöli zsebkönyvnek az alcím. A színhely Japán, közelebbről egy megtámadott buddhista kolostor – a cím a kolostor elhelyezésének követelményeit definiálja –, amelyben, mint az áttekinthetetlen világban, Genji herceg ezeréves unokája bolyong, hogy megtaláljon valamit, amit egész eddigi létezése során keresett – hiába. Ez a keresett valami itt a kolostor labirintusának mélyén egy kert. Hogy értsük ezt?

– A kert nagyon gazdag fogalom, a történetben mindazt jelenti, amit paradicsomként az északi, a déli, a nyugati és a keleti ember egyáltalán el tud képzelni, s amire tudománya, művészete, filozófiája, kudarcokkal teli egész mivolta vágyakozik. A kert ennek az elemi irányultságnak, vágynak és sóvárgásnak a tárgya és célja, a remélt beteljesülés helyszíne: a tökéletesen szép.

– Ez a kert kicsi és egyszerű. Nyolc hamisciprus és egy mohaszőnyeg mindössze.

– Kicsi és egyszerű, kétségtelen, de az emberi és természeti erők lehető legbonyolultabb együttműködésének eredménye, a rendezetlenséggel szemben a rendezettség világa: műalkotás. Azaz egység. Ebben a könyvben egyébként nem szerepelnek emberek. Genji herceg unokája sem az, egy messzi múltból fénylő eszményinek a kísértete csak.

– Ahogy a tér sem valóságos, nem létezik itt semmi, a kolostor a modern Kyoto teréből kiszigetelt, s onnan a valóságos embereknek megközelíthetetlen valóság. Még a kolostor kicsi, törékeny, védelemre szoruló Buddhájának szobra is dobozban áll, mi több: a dobozban is félrefordítja a fejét, mintha a valóságtól, az emberi való legenyhébb érintésétől is jóvátehetetlenül elporlana minden, ami nemes, igaz és jó, ami szép, ami emelkedett, ami szent. Az egész így nagyon reménytelenné válik.

– Pedig ez a könyv inkább a reménység könyve. Azt állítja ugyanis, hogy a leghatározottabban megvan valahol, amit keresünk. Csakhogy, akár Genji herceg unokája a kert mellett, mi is elmegyünk mellette. Elvétjük reményeink beteljesülésének helyszínét. Újra és újra. Pedig mennyi erőt pazaroltunk arra, hogy meghatározzuk a paramétereit! Milyen bonyolult számításokat végeztünk ezért! És milyen nevetséges ez! Mert valószínűleg nagyon egyszerű dologról van szó. De mi alkalmatlanok vagyunk arra, hogy megvizsgáljuk gondolkodásunk, számításaink, logikánk, kíváncsiságunk természetét. Vagy a jelen foglyainak érezzük magunkat, s akkor már itt elvétjük: fogalmunk sincs ugyanis arról, mit érthetünk valójában az alatt, hogy jelen. Vagy a jövő félelmében, vagy reményében élünk, de hát fogalmunk sincs a jövőről. Kijelentéseink ugyanakkor egyre félelmetesebben arrogánsak lesznek. Pedig vakok vagyunk, nem tudjuk tudásunkat, nem látjuk, talán nem is láthatjuk, amit látunk, így aztán egyre nagyobb gőggel egyre nagyobbakat tévedünk, és megint tévedünk, és újra tévedünk, miközben önhittségünk soha nem tapasztalt méreteket ölt. Az első tehát, hogy az európai ember belássa most: a hübrisz bűnébe esett, le kell tehát számoljon felfuvalkodottságával, finoman szólva is túltengő önbizalmával, azzal a meggyőződésével, hogy az ő analitikus gondolkodása az egyetlen megengedhető módja a tudás megszerzésének, a labirintusra vonatkozó kíváncsiság kielégítésének. Le kell számolnia ugyanakkor azzal a teljesen megalapozatlan hitével is, hogy felismeri, érti és hasznosítja a maga félreértéseit, hibáit. S akkor talán válaszolni tud majd arra, mi is az oka, hogy saját civilizációjában sem ő, sem a dolgok nincsenek a helyükön.

– Mi az irodalom az ön számára?

– Az egyik lehetséges módja, hogy kifejezzem mindazt, amit gondolok.

– Csak az egyik?

– Igen, sokáig nem is dőlt el a dolog, mert zenével is komolyan foglalkoztam, így aztán jó ideig tartott, míg megértettem: számomra az irodalom a kizárólagos forma.

– Megbízik az irodalomban?

– Hogyne, a legnemesebb eszközök egyike, eszköz arra, hogy az emberi civilizáció minden mély és fontos kérdését újra meg újra föltehesse. És rendkívüli eszköz nekem magamnak is, akit egyébként íróvá nem az a lehetőség tett, hogy nap mint nap ott ülvén kis szobám meleg ölén, sorocskákat róva egymás alá, mint egy szorgalmas hivatalnok, úgynevezett irodalmat hozhatok létre, hanem hogy kibírhatatlannak érzem kis szobám meleg ölén, amiben élek, s a kibírhatatlanság érzése olyan erős, hogy beszélnem kell róla, de ahhoz, hogy beszélhessek róla, s elmondhassam, nem bírom, mert nem bírható el, meg kellett és folyton meg kell találnom a megfelelő szavakat. Az irodalom előtt is van tehát valami, egy kiindulópont ugyanis: kétségbeesett kíváncsiság, szomorú érdeklődés, valami kínzó kérdés, a kijáratot nem nyitó labirintus élménye, mint ahogy van valami az irodalom mögött is, a szépség kétségbe nem vonható rendje, a kert eszméje, mondjuk, ami felé az én kérdéseim ezúttal vezettek. S köztük ott van az újkori irodalom, az elégtelen szépség tényleg gyötrelmes terepe, a még gyötrelmesebb vággyal: hogy ez a szépség egyszer ne legyen annyira elégtelen. Egy biztos: az volna jó, ha irodalommal csak költők és csak írók foglalkoznának megint, és olyanok nem, akik azt gondolják, hogy írónak, költőnek lenni az valami foglalkozás, olyanok nem, akik szerint az irodalom, a művészet voltaképpen csak az egyik módja a társadalmi érvényesülésnek, a sikernek, amiért egyszer, a sebességkapcsoló legmagasabb állásában zúgva el az ámuló világ előtt, például, na, nézd csak, még Nobel-díjat is lehet kapni. Ez teljes félreértés. Az ilyenek válasszanak egy foglalkozást, s akkor minden bizonnyal boldogabbak is lesznek. A művészet gyakorlását nem lehet választani, az soha nem vezethet semmiféle sikerhez, az csupán egy kopár sziget az ordenárévá lett létezés körülményei közt, egy szinte megközelíthetetlen, s mára már el is feledett, érdektelenné vált, koszos és szabad bugyor, ahol a rendszeresen végzett művelet mindig rituális.

– Miért szenved ennyire attól, hogy nemcsak írók és költők vannak jelen az irodalomban?

– Mert felzaklat, hogy még ebben a koszos és szabad bugyorban sem hagyják békén az embert. Eddig csak a hatalom korrumpálta művész volt jelen, most már itt van a domesztikált művész is, aki a piaci viszonyok teljes jogú szereplője, és aki művét, mint egy darab nemes szappant kínálja egy olyan világban, amelyben ő is magától értetődőnek tartja, hogy a szappan: áru, így hát a nemes szappan is az.

– És mi a baj ebben?

– Az elháríthatatlan zavar. A hazugság förtelmes ténye a dologban: hogy valami másnak mutatja magát, mint ami valójában. A domesztikált művész terméke ugyanis úgy tesz, mintha maga is az emelkedett artikulációért, mintha maga is a kínzó ismeretelméleti gyötrelemből, s mintha maga is abban a koszos bugyorban készült volna. De: nem. Mert abban a koszos, abban az érdektelenné vált, abban a szinte megközelíthetetlen bugyorban: szabadság van.

 

„Lementem egy félórára”
Krasznahorkai László íróval beszélget Rádai Eszter
Beszélő, 2003. július-augusztus
http://beszelo.c3.hu/archivum/index.htm


Amikor egy korábbi beszélgetésünkben azt mondtam magának, hogy minden sora mögött ott érzem Franz Kafkát, nem tiltakozott, de hozzátette, Kafkában csak ráismert a saját érzéseire, világlátására. Legújabb regénye, az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó olvasása közben viszont egyszer sem jutott eszembe Kafka, nem éreztem sehol a hatását.

Évtizedek óta ülök a szobámban, félhomály van, a fiókomban ott nyugszik egy töltött revolver. Iszonyú régóta ülök abban a homályban. Most kimentem sétálni egy félórára. Teljesen elvakít a nap. Szédülök. De tudom, hogy a félóra hamarosan lejár. És tudom, e félóra minden pillanatában tudom, hogy ott az a szoba, az a félhomály s az a töltött revolver. Az az érzésem, hogy ezt az Olvasóm is tudja, amikor szóban forgó könyvemet lapozni kezdi. Hogy kint vagyok épp. Egy félórára. S hogy teljesen elvakít a nap. Nem szoktam hozzá. De én vagyok az, odakint is. És mindjárt megyek vissza. A helyemre.

Félreismerem? Nem értem a könyvet?

Maga nem ismer félre, és nagyszerűen érti a könyvet, és Kafka nélkül az Északról hegyet sem írhattam volna meg, ahogyan a korábbiakat sem, mert Kafka nélkül semmi sem lett volna, én sem lennék, mert védtelen voltam Kafkával szemben, ahogy Kafka védtelen volt a világgal szemben.

Azt hogy érti, hogy Kafka nélkül semmi nem lett volna, talán maga sem?

Egész biztosan nem születtem volna meg.

Írónak?

Semminek sem, ha nincs Kafka, engedje meg ezt az irracionális gondolatot, én biztos nem vagyok. Sokatmondó rejtély a számomra, hogy a családi könyvespolcon, amelyen a hatvanas években kapható magyar klasszikusokon kívül néhány háztartással foglalkozó könyv volt csupán, szóval hogy egy szokásos kisvárosi könyvespolcon mit keresett Kafka. Tudniillik ott volt. Idősebb korában kérdeztem a mamámat, nem tudott rá válaszolni. Kérdeztem, olvasta-e, nem olvasta, mondta, mert neki ez valahogy túl távolinak tűnt, de úgy őrizgette, mint valamit, ami a család régi életéhez tartozott, én pedig úgy nőttem föl, hogy Kafka kicsi korom óta ott volt a könyvespolcon.

A per és A kastély?

Igen, ez a kettő, az Amerika nem. És tudja, nagyon mélyen bele tud égni néhány könyv, talán nem az összes, de néhány könyv gerince az ember agyába. Még nem tud beszélni, fekszik a rácsos ágyban, most vette le az anyja a melléről, jól van, csendes, szopja az ujját, és tartósan néz egy irányba, melyről az anyja soha nem fog tudomást szerezni, és amerre néz ebben az időtlen nyugalomban és csendességben, az épp egy könyvespolc, amelyen van néhány dolog. Nem egy porcelánhattyú a könyvek között, de nem is a Szegény gazdagok vagy az Esőisten siratta Mexikót, hanem a Per és a Kastély gerincén akad meg a tekintete. És százszor és ezerszer oda tér majd vissza ez a tekintet, ahogy folynak a végtelenbe azok a csendes, nyugodt délutánok, és az a két könyvgerinc a szó szoros értelmében beleég az agyába. Nem egyszerűen: sohasem felejti el, hanem beleég az agyába.

Maradjunk még kicsit Kafkánál: amikor először olvastam a Sátántangót, bevallom, azt gondoltam, ez a fiatal író írt néhány újabb fejezetet a Kastélyhoz, annyira szembetűnő volt a hatása, ugyanazt a nyomasztó atmoszférát és elidegenedettséget éreztem benne. Volt ebben szándékosság is, a nagy példakép követése, esetleg utánzása, vagy mindez önkéntelenül, öntudatlanul történt?

Nem, nem tudtam arról a veszélyről, hogy a világirodalmi hatások nagyon nyomaszthatják a kezdő írót. Hála istennek, ezzel nem voltam tisztában, mert akkor valószínűleg jobban féltem volna tőle. Egyébként egyetlen olyan írót sem tudok mondani, aki közvetlen hatással lett volna a könyveimre. Közvetve, ó istenem, hát nagyon is, elsősorban Kafka, és – stiláris értelemben sajátos pátoszával – egy amerikai, William Faulkner, de hát ugye őt magyarul ismertem csak, vagyis voltaképpen a fordítót kéne megneveznem.

Kafkát mindjárt németül olvasta?

Kafkát németül, igen.

Szóval nem az otthoni könyvespolcról emelte le a könyvet, annak csak a gerince szerepel a történetben…

De, azért később, talán úgy tizenkét-tizenhárom éves koromban már leemeltem őket otthon, viszont igazán elmélyült olvasásukba csak később, amikor már kicsit kezdtem németül tudni, akkor kezdtem. Nemcsak ezzel a két könyvvel, más könyvekkel is voltam így, olyan nyelveken, amelyeket azóta sem tanultam meg, de mert nem volt magyar fordításuk, viszont hihetetlenül vonzottak, szótár segítségével átrágtam magam rajtuk. Például a „nagy Proustot”, mert nem tudtam belenyugodni, hogy Gyergyai halála miatt az Á la recherche du temps perdunek csak a töredékét ismerhettem meg: a Swann, a Bimbózó lányok árnyékában és a Guermantes-ék után egyszerűen vége lett, „megállt az élet”, pedig hátra volt még öt kötet, és ez annyira izgatott, hogy szótárral és nyelvtankönyvvel fölszerelkezve átküzdöttem magam a francia eredetin. Fontos csak az volt számomra, hogy megértsem, miről van szó, az nem, hogy megtanuljak franciául. Ugyanígy kokettáltam később a spanyol nyelvvel is, amikor a dél-amerikai írókkal ismerkedtem, Carpentier-t szeretem a legjobban, de mindegyikük nagy hatással volt rám: Borges, Onetti, Cortázar és így tovább.

Egyáltalán hány nyelven olvas?

Abban a megszorításban, amelyet említettem, angolul, németül, spanyolul, franciául, latinul, ógörögül, oroszul…

És ezek közül melyik nyelvvel bánik jól?

Megszégyenít, hisz egyikkel sem, és tartok tőle, hogy sosem fogom már megtanulni rendesen őket, épp csak annyira, hogy eljussak valaminek vagy valakinek a megértéséig, azaz hogy képes legyek olvasni vagy beszélni.

Kínában és Japánban – ez utóbbi, pontosabban a régi főváros, Kioto a helyszíne az Északról hegy, Délről tónak, de hosszú hónapokat töltött mindkét helyen – milyen nyelven beszélt?

Hát, ez különös ügy: a modern kínai nyelv engem nem nagyon érdekel, mint ahogyan a modern, hevesen kapitalizálódó Kína is inkább csak mint valami rémisztő tény fenyeget, mintsem érdekel. A klasszikus kínai nyelv elsajátítására viszont, ami rendkívüli erővel vonz, olyan sok időt kellene áldozni, hogy rájöttem, mire megtanulok, addigra talán meg is halok, ezért elhatároztam, inkább olyan feleséget választok, aki már tud klasszikus kínaiul. Ez alapjában így is történt, csak a sorrend cserélődött föl, rábeszéltem, hogy tanuljon meg, és mára ez sikerült, így ő segített és segít nekem, ha kínai barátaimmal beszélgetek. A japánnal más a helyzet, ott a modern nyelv sem lehet közömbös számomra. Japánban is főként a múlt foglalkoztat, de ott még megtalálom azokat az embereket, akiknek közük van a klasszikus kultúrához, és általuk nemcsak a múlthoz, a japán jelenhez is erősen kötődöm. Él ott néhány ember, aki nagyon fontos lett a számomra, és ez a kapcsolat tartós, vissza is igyekszem menni ezért. Eddig angolul értekeztünk, de visszatértemig tudnom kell már modern japánul. Mert csak így lehetséges valójában velük az érintkezés. Az amerikanizálódás sajátosan morbid japán történetének pusztító hatása ellenére a japánok hagyománykultusza nem engedte megszüntetni, eltemetni, elzárni, sőt, karbantartja a klasszikus kultúrához visszavezető utakat, azokon ma is lehet járni, Kínában viszont nincs út már a hagyományhoz. Csak közös szomorúság, hogy nincs már meg ez az út. A hajdani írástudók leszármazottainak egy része ott is őszintén tiszteli a saját klasszikus hagyományait, csak a dolog Kínában attól olyan fájdalmas, hogy az ember még tizenöt évvel ezelőtt is érezhette úgy: olyan birodalomban jár, mely az utolsó nagy ókori civilizáció, ahol ez a civilizáció még mindig működik. Mára már nincs oka, hogy így érezzen. Ma már szeretetre méltó kínai barátaimmal is az a helyzet, hogy – átvitt értelemben – tolmácsra van szükségük, hogy felemlegessék a klasszikus hagyományt, így hát nekem is elég, ha tolmácsol valaki közöttünk.

Emlékszem, még három-négy éve is arról beszélt, hogy azért érezte egykor olyan fantasztikusnak Kínát, mert egy soha meg nem szűnt ókori birodalmat talált ott, ahol Mao Ce-tung is csak egy volt a zsarnokok sorában…

Igen, ez még határozottan így volt ’90-ben, amikor először jártam ott, azóta végzetes változások történtek. E változások megítélése azonban rendkívül bonyolult, hiszen egyrészt Kína modern társadalommá kezd válni, aminek egy feltétlenül pozitív következménye, hogy az az évezredes szegénység, mely már e mostani rendkívüli erejű történelmi változás elején is nagyon látszik, tűrhetetlenné lesz, nyomorrá válik, és nem engedi, hogy a társadalom elviselhetőnek, magától értetődőnek, természettől fogva eleve elrendeltnek tekintse, ahogy eddig. Viszont ez a szédítő kapitalizálódás befejez egy tulajdonképpen nagyon hosszúra nyúlt, a Qing-dinasztia utolsó periódusától pedig felgyorsult drámai folyamatot: a régi kínai kultúra valami elevenből menthetetlenül és jóvátehetetlenül muzeális emlék lesz. ’90-ben még nem tudtam megmondani, mi a nagyobb baj, az, hogy a maoizmus elpusztította, vagy legalábbis megpróbálta elpusztítani a klasszikus kínai kultúra tárgyi világát, vagy Teng óta az az új szellem, amely a „nemzeti érték helyreállítása” címén, egyszerre üzleti és nagy-nacionalista megfontolásból, meghamisítja a megmaradt töredékeket, megsemmisítve ezzel e tradíció eleven lényegét, éltető spirituális esszenciáját. Ma már tudom, hogy melyik volt a végzetesebb: ez utóbbi. Tudniillik Mao leromboltatta az épületeket, és elégettette a könyveket, a fejekből azonban nem tudta kimetszeni azt, hogy mi a hagyomány. Ez az új rendszer, a kapitalizálódó, a világban a helyét az elsők közt megjelölő Kína azonban a legközönségesebb ízlés elvárásaihoz igazítja saját klasszikus kultúráját, és ezt a hamisítványt kínálja fel azoknak a generációknak, amelyeknek már fogalmuk sem lehet, mi volt ennek az egyedülálló és soha többet fel nem mutatható, a világból nyomtalanul eltűnő valaminek a lényege. Ezért ’98-as utamon is elég szomorúan hajózgattam és vonatozgattam Kínában, tavaly pedig az írástudók, a mandarinkultúra koncentrált területén jártam, vagyis a Jangce-torkolattól délre, kétségbeejtő volt látnom ezt a drámai összeomlást, és egy egészen keserű írásban adtam számot erről. Az Északról hegy című regény óta tudniillik írtam egy újabb könyvet, úgy látszik, a Távol-Kelet megváltoztatja az íráshoz való viszonyomat is.

Egy újabb regényt?

Egy irodalmi reportage-t, de aki regényként olvassa majd, nem téved olyan nagyot. Az a német újság, ahol annak idején megjelent a ’98-as utazásomról szóló írásom, a Csak a csillagos ég, most újra felkért, készítsem el a folytatását, és hirtelen egy kétszáz oldalas könyv kerekedett belőle.

És ha meg kell magyaráznom most, miért beszélek ennyit Kínáról, mikor egy a japán klasszikus civilizációról szóló regényről kellene beszélnem, az könnyű lesz, mivel csak fel kell hívnom a figyelmet arra a közismert tényre, hogy a japán kultúra szőröstül-bőröstül a kínai kultúra átvételéből született, ahol persze, mármint a mai Japánban, ugyanolyan megrázó a dráma és veszteség. Japán az amerikanizálódás évtizedei alatt szintén elvált a saját klasszikus hagyományaitól, de ebbe nagyon nehezen tudott beletörődni. Formálisan mindig fönntartotta vele a viszonyt, s minél határozottabban ritualizálódott ez a formalitás, annál inkább nyilvánvalóvá lett, hogy ennek oka a belátás, miszerint az eleven kapcsolat hagyomány és társadalma közt: megszűnt. E megszűnés félelme nagy, s ezért olyan intenzív a hagyományok tisztelete és őrzése, hogy ami megmaradt műemlékként, művészeti értékként, annak a gondozása példátlan. Azt hiszem, a világban másutt sehol ilyen intenzitással nem őrzik a múltat, valóban eredeti minőségében és irgalmatlan nagy tömegben.

Akár egy egész elhagyott fővárost, Kiotót például, amely az Északról hegy főszereplője, nem tévedés, ennek a könyvnek valójában ez a halott, ember nélküli város, pontosabban egy kolostor a főszereplője… És most szeretnék visszakeveredni Kafkához, akivel elkezdtük ezt a beszélgetést, oda, amikor azt mondta, hogy Kafka hatása nélkül ez a könyv sem született volna meg. Ebben a regényben azonban minden szép, esztétikus és fényes, az emberkéz alkotta, de évszázadok óta elhagyott épületek, a derűs, kék ég, a felhők, és még szebb a természet, a növények, a kövek, még a természettudományos pontossággal leírt szelek is. Semmi emberi nyomorúság, kétségbeesés, megalázottság, sötétség, csak szépség és melankólia.

Én egy kicsit másképpen látom. Ebben a szóban forgó regényben nem minden szép, esztétikus és fényes, a regény kiindulópontja egy megnevezetlen fenyegetettség. Gondoljon arra, hogy a háttér, amelyből a könyv főhőse megérkezik, a ma Kiotója: egy olyan realitás, mely a baljóslatú és a borzalom között helyezkedik el. Ne feledkezzen meg arról, hogy egy olyan kolostorba vezetem, amelyet hirtelen és most és magyarázat nélkül álló, de határozottan ijesztő ok miatt hagytak el, amiként arról se, hogy a regényben feltáruló kolostorrombolás, mégpedig brutális és érthetetlen rombolás nyomait viseli magán. És ne tekintsen el a szinte halálra vert kutya utolsó útjától, ne tekintsen el a szemükön át felszegezett aranyhalaktól a deszkabódé falán, ne tekintsen el a szentségtöréstől a kolostorapát magánrezidenciájában, s főként attól ne, hogy az a tébolyba zuhant róka elpusztul a szemünk láttára – mielőtt átadja magát a szépség élvezetének, mely a kolostor megismerése közben elfogja. Mindent megtettem, hogy a kolostor bemutatásakor a tökéletes szépség teljes körű leírásában maga tényleg gyönyörködhessen, és hogy megértse és boldogsággal töltse el, mit jelent az emberi összpontosítás, a rituálisan kezelt hagyomány, a halhatatlan teremtőerő nagyszerű volta az emberi artikuláció e paradicsomában. Ugyanakkor nem szűntem meg folyton jelezni, inteni magát: e mennyei szépség birodalmának nem tagja az ember, csak kivételes eseti megbízatással mint a hagyomány individuális küldötte, csak addig, míg ez a paradicsom megszületik, de mint történeti és szociális lény: a leghatározottabban nem, s minden, ami még része a hagyomány alkotta szépségnek ebben a kolostorban, a szél, a föld, a moha s a ciprusok, az nincs összefüggésben az emberrel, az a történeti és szociális ember itt e szépségben és nagyszerűségben csak mint kisstílű vagy nagystílű gonosztevő van jelen, így hát: szépség és melankólia? Csupán? Inkább: a baljóslatú és a borzalom háttere elé feszített vásznon a védtelen szépség tehát, az érthetetlen, s ezért a dühnek és rombolásnak kitett Szép, mert ráadásul, ha van is, nekünk, az embernek elérhetetlen, megközelíthetetlen, a teremtő ember távozása után az érkező ember számára brutális mód kiszolgáltatott.

Mert megközelíthetetlen az értelem számára?

Igen, az értelem számára felfoghatatlan... Semmi köze az értelemhez…

Hanem?

Ereszkedjünk most egy kicsit vissza a magasból, alább, s hadd meséljem el, hadd kezdjem onnan, hogy megismétlem: a japán kultúra voltaképpen kínai, tudniillik annak totális átvételén alapszik, de ebből a teljesen primitív, törzsi animalitásban élő japán közösségek háromszázötven év alatt egy az emberiség történetében példátlan színvonalú elit kultúrát hoztak létre, aminek a példátlan volta tulajdonképpen az átvétel zsenialitásán és sebességén kívül abban állt, hogy ők, a Heian-kor arisztokratái ezt a nagyon kifinomult elit kultúrát bevezették mint hétköznapi életet. Könyvem ezer éves főhőse, Genji herceg unokája persze valami homályosan játékos kapcsolatban ugyan áll Murasaki Shikubu úgy nagyjából Kr. u. 1000-ből származó felejthetetlen regényének főhősével, de ennek ugyanakkor egy végtelenül finom, törékeny esszenciája is, mindannak az érzékenységnek és kifinomultságnak, amely a klasszikus japán kultúra szellemét jelenti. Ha például mindketten a Heian-kor szülöttei volnánk, maga mint udvarhölgy, én pedig mint egy a Balkéz felőli japán miniszter tanácsosa, aki udvarolni kíván magának, ez csak akkor volna lehetséges, mármint az udvarlás, ha mindketten egyforma mélységben ismernénk a klasszikus kínai költészetet. Tudniillik miközben egy minket elválasztó ellenző két oldalán ülnénk, megfelelő színű és jelentésű papíron egy-egy sort nyújtanánk át egymásnak, egy-egy idézetet a klasszikus kínai költészetből, amelyet nemcsak ismernünk kellene, hanem azt is pontosan tudnunk, mit jelent ebben a szituációban a kérdés és mit jelent a válasz, értenünk az ötször-hatszor megszűrt jelentést, túl az értelmen, száz és száz kimondhatatlan, rejtjeles gesztus belső mélységét, tágas holdudvarát, színeit, ízét, illatát, tapintását.

Azt akarja többek között jelezni mindez, hogy a japán kultúra számára a kínai kultúra nem csupán a kezdetet és a teljességet, hanem a felérhetetlent is jelentette, az utolérhetetlent, így már e japáni magaskultúra kibontakozásakor ez a kultúra és ez a műveltség lényege szerint rajongás volt a kínai klasszikus artikuláció iránt, rajongás, vagyis valami ésszel, értelemmel nem követhető és nem ellenőrizhető, nem kifejthető és nem körvonalazható emocionális képesség, egy fokozatosan az irracionálisba hajló szenvedély, egy meggyőződés, hogy az, ami az élet lényege, az túl van, messze túl azon, amit mi az értelmünkkel megközelíthetünk.

Nagyon fontos szerepe volt e folyamat kialakulásában, hogy a kínai kultúra átvétele egybeesett a buddhizmus felvételével is természetesen, hisz az is mélyen a kínai műveltség része volt, történetesen a két nagy szekta, a japánul Shingonnak és a Tendainak nevezett mahájána buddhizmusé, mely az úgynevezett ezoterikus buddhizmussal való ismét csak rajongó azonosulással volt egyenlő. Ez a kor…

Vagyis a hatodik század…

…igen, most már pontosan tudjuk, mikor történt, 538-ban, akkor érkezett meg a nevezetes küldöttség a koreai Paekche királyságból, amely az első nagy mahájána szútrákat, az első Buddha-szobrokat, egyszóval, amely az első híradást hozta arról, mit jelent a buddhizmus, s ezzel, hogy mit a transzcendens és az irracionális, mely a maga szuggesztív erejével megint csak hozzájárult ahhoz, hogy a lét lényegéről való eszmélkedésben az értelem, az ész, a tudat ne játsszon semmiféle szerepet. És ez csak a kezdete volt a történetnek, ami a Heian utolérhetetlen kulturális virágzásához vezetett... S ha van egyáltalán igazi modellje az én kis könyvecském főhősének, az a már említett regényhős mellett a valóságos Shotoku herceg, a hatodik-hetedik század határán élt régens, egy lenyűgözően sokoldalú és nagyformátumú figura, művész és politikus, ebből a forradalmi időből származik, és akkor már baj van, mert ha őt említem, nem hagyhatom említés nélkül Kobo daishit, vagy más néven Kukai szerzetest sem, egy szintén végtelenül művelt, a klasszikus kínai kultúrában szintén otthonos, Kínát megjárt, példátlanul tehetséges szerzetest – sok egyéb mellett neki tulajdonítják például a két japán írásrendszer, de legalább is az egyik megteremtését. Folytathatnám és folytatnom is kellene a felsorolást, mert ez egy nagyon nagy korszak volt, és egy rendkívül tehetséges nép, amely a kínai szellem originalitásával szemben az alkalmazkodás zsenialitásával járult hozzá ennek a közös kultúrának a létrejöttéhez. Amelynek lényege a sokféleképpen nevezett Szépség, a számos módon megközelített Tökéletes volt, inkább egy folyamat, mint valami állandóság, inkább valami elfutó, mint valami megragadható, egyszóval valami, ami nagyon is határozottan ott van a japán kultúra középpontjában, de amelyet meghatározni, éppen értelemellenes volta miatt, mindig nagyon nehéz volt, és ma is nagyon nehéz.

Megértem, hogy fontos, de miért olyan fontos ez a világ a maga számára?

Hogy miért épp Kína és Japán, vagyis a kínai kultúra két változata tart most bűvöletében engem? Ez épp annyira tekinthető véletlennek, mint sorsszerűnek. Páratlan napokon véletlennek, páros napokon sorsszerűnek érzem. Egyébként nem is közvetlenül a kínai vagy a japán kultúra különleges volta van olyan nagy hatással rám, hanem az a művészi perfekcióra való csillapíthatatlan szomj, ami ezt a két kultúrát jellemzi, a perfekt artikuláció, illetve a művészetnek mint filozófiai vagy kozmológiai kijelentésnek az elbűvölő ereje. Láttam, vagy azt hittem, hogy látom az utolsó ókori birodalmat teljes pompájában. Pontosabban: kizárólag teljes pompájában pillantottam meg. S ez a teljes pompa itt azt jelenti: láttam valamit, amit értelmemmel képtelen vagyok felfogni. Láttam valamit, ami túl van a valóságon. Nem vizionáltam, nem képzelődtem, nem álmodoztam, láttam ezt. Láttam: őket.

Ami mármost Kafkát és a maga Kafkával kapcsolatos törhetetlenségét illeti: mondom, lementem egy félórára, és nagyon elvakított a fény. Nem látok semmit. A szemem nem is bírja megszokni. És minthogy mindössze egy félóráról van szó, tudom, nem is bírná megszokni soha. Így hát vissza is megyek, s leülök mindjárt ugyanoda, ahol eddig ültem. S maga azt mondja, mindez nem Kafkából következik! Mit gondol, miért nem tudja megszokni a szemem azt a ragyogást odakint? És miért nem tudná soha? Gondolja, hogy az, aki arra a szobára és arra a félhomályra van ítélve, bármiféle megváltásban bízhat abban a ragyogásban? Megváltás? Ugyan. Nem változott itt az égvilágon semmi. Voltam kint, és beszélek róla. Hogy mennyire ragyogott. Meg hogy: nem láttam semmit. Meg: nem is lehet. Nemhogy elvesztettem volna Kafkát, mindent ő határoz meg nekem. Azt a félórácskát odakint meg különösen.

És ha maga most azt kérdezné, hogy de hát hogy van ez? Hogy a realitásnak, annak a konkrét hétköznapi valóságnak, amelyben létezem, semmiféle szerepe nincsen ebben a mozdíthatatlanként megélt és előadott gondolatmenetben? Hogy tényleg semmi nem változtat, enyhít vagy módosít ezen a feszes kis metaforán, hisz azért a történelemben, a mi történelmünkben is, vannak fontos vagy éppen döntő változások, akár példának okáért a mi esetünkben 1989 vagy 1990, ha ezt kérdezné, akkor arra csak azt mondhatom, hogy mint eddig is, magának a legteljesebb mértékben igaza van, ezek a változások, történelmiek és politikaiak akár, természetesen hatnak erre a gondolkodásmódra, viszont azt is hozzá kell tennem: az a Kastély: realitás. És realitás az odavezető út is, meg az a szoba, meg az a félhomály a fiókkal, amelyről beszélek. Körülnézek, társaim nem változtak. Megvan Frida, megvan Olga, megvan Erlanger és Barnabás, Gerstacker és Klamm, Momus és K. Kérdem tőlük: 1989? Kérdik: He?

És körülnézek, és tényleg: csupa-csupa sötét sarok. S a távolban valahol fent, a Kastély.

Bizonyos abban, hogy Japánban vagy bárhol a világban nincsenek hasonlóan sötét sarkok és nincsenek kastélyok? Nem lehet, hogy a világ, ha borzalmas – és most magához hasonlóan megfeledkezem a politikai és gazdasági meghatározottságokról –, mindenütt egyformán borzalmas?

Én inkább úgy fogalmaznék, hogy tulajdonképpen csak az ember borzalmas. Eltekintve az eseti megbízásoktól: az egész egy rakás borzalom.

Semmi mentséget nem talál számára?

Nézze odakint a tájat. Nézze a csodálatos völgyeket. Képzelje maga elé, ahogy hajnalban egy pici tó felszíne fölé siklik egy fecskeraj, s egy csepp vizet vesz fel a csőrébe, s ugyanazzal a sebességgel felível a magasba, és eltűnik. Figyelje meg egy napon át az erdők mélyén nyugvó, mohával benőtt hatalmas köveket. Üljön végig egy naplementét az elejétől a végéig. Kövessen gondolatban egy tengeráramlatot.

A Rossz az emberrel jelent meg a Földön.

Mindig zavarban vagyok, amikor az ember „görögös” oldaláról beszél valaki. A már emlegetett eseti megbízásokról van szó. Miért magyarázkodjam, hogy azok közé tartozom, akik nemcsak a nyugati és a keleti civilizációk múltbéli teljesítményeit, de a jelenkori eseti megbízások individuumát is csodálattal és szívesen idézik fel? Engem is elkápráztat és magával ragad, ha Homéroszra, Platónra, Dantéra, Shakespeare-re, Bachra, Newtonra, Leonardóra, Goethére, Hölderlinre, Rilkére vagy Kafkára, illetve ha Konfuciuszra, Lao-cére, Gautama Sziddhárthára, Wang Xizhire, Li Baire, Sesshura, Zeamira, Hasegawa Tohakura vagy az isei szentély mestereire gondolok. Ezek az elragadó, kivételes tények azonban, úgy tűnik nekem, az ember univerzumban játszott szerepével tragikus mód nem függenek össze, azaz mintha az eleuziszi szentély, a reimsi székesegyház s a suzhoui kertek mind a mi belső ügyeink maradnának: nem változtatnak semmit univerzális helyzetünkön, vagyis hogy rajtunk kívül a bennünk lévő nagyszerű vagy a nagyszerűre való képesség vagy a vágyakozás a nagyszerűre „senkit” nem érdekel. Viszont a Rosszal más a helyzet. A Rosszal képesek vagyunk mostanra vagy hamarosan olyan iszonyatos kárt tenni a rajtunk kívül létezőkben is, amelynek már önmagunkon túlmutató jelentősége van. Pusztításra való képességeink elérték azt az intenzitást, ami komolyan veszélybe sodorhatja az összes völgyet, fecskerajt, követ és naplementét. És a XXI. század elején talán már van okunk és elég tapasztalatunk kimondani, az nem egy rövid krízis lesz, ami jön. És talán ennek köszönhető, hogy története során valószínűleg soha nem volt az ember annyira bizonytalan abban, soha nem tudott olyan keveset arról, kicsoda is ő, mint ma. A technikai civilizáció, amit a nyugati racionalizmus létrehozott, egyszerre ijesztő és csodálatra méltó, mondták a XX. század nagy fizikusai. Mostanra a csodálatról már inkább hallgatunk, akkora a veszélye annak, ami létrejött e tudás összegződéséből. Lehet, hogy igen-nem alapon, anélkül, hogy tudták volna, mi mire jó, és közben mi történik velünk, de a technikai civilizáció már a mai állapotában is hihetetlen magasrendű tudást tartalmaz, miközben ez a tudás elveszítette emberi jellegét. Voltaképpen a méretei ijesztőek. Ezek már nem emberi méretek. Ember által már nem uralhatók. Túl nagyot építettünk. Valami dolgozik bennünk, ebben a tudásban, pontosabban a tudásnak ebben a mérhetetlen, emberfeletti koncentrációjában, mely a Rossz megismerhetetlen törvényeinek birodalmába vezet át minket. És egyáltalán nem állíthatunk meg semmit. Nem is mi indítottuk el. Viszont az biztos, hogy velünk indult az egész. Úgyhogy csak félóra, az is csak egyszer, odakint, a ragyogásban. Egyébként rémülten a félhomályban.

Azt a hihetetlen mennyiségű matematikai, botanikai, geológiai, kolostorépítészeti és kertművészeti, csillagászati és meteorológiai tudást honnan, hogyan szerezte, amit felvonultat ebben a könyvben? Ezek valódi ismeretek vagy halandzsa?

Többévnyi tanulás van mögötte. Egy másik könyv írására készültem, s amelyhez most már visszatértem, amikor elkezdtem foglalkozni ezekkel a dolgokkal, a kolostorépítészettel, növénytannal, történeti geográfiával és matematikával és a többi, és igyekeztem elsajátítani azt, amit könyvekből lehet. Ezután megkerestem a szóban forgó szakterületek legjobb tudósait, akik hajlandóak voltak segíteni, s velük folytattam egyfajta speciális elmélyedést. Hihetetlen alakokat és nagyszerű figurákat találtam, elsősorban a biológusok között. De van a japán könyvnek egy matematikával, a matematikai végtelennel foglalkozó fejezete, aminek a megírásában például rengeteget segített egy matematikus, aki a bostoni Massachusetts Institute of Technologyn, az MIT-n tanít. Nagyon sokat foglalkoztam tudniillik a már emlegetett készülő másik könyv miatt egy George Cantor nevezetű, számomra – és a modern matematika számára is – kulcsfontosságú, különös személlyel, egy XIX. századi matematikussal, a klasszikus halmazelmélet megalapítójával, aki megpróbálta a végtelent formalizálni, egyébként egy misztikus figura. Oroszország területéről került Németországba, ahol mindvégig erős mellőzöttségben élt egy Kronecker nevezetű, akkor vezető matematikus iránta tanúsított ellenszenve miatt, ami úgyszólván a paranoiáig fejlődött benne, és tulajdonképpen bele is bolondult, élete utolsó évtizedeit őrületben, illetve súlyos pszichopátiában töltötte. Vele is el kellett kezdenem foglalkozni évekkel ezelőtt kezdett, s most majd még évekig írott regényem miatt, s például ebben a kérdésben, a cantori végtelen egyfajta deformalizációjában ez a matematikus barátom a lehető legmélyebb értelemben benne volt. Aztán közbejött az Északról hegy, melyről beszélünk. Ez pedig úgy történt, hogy Svájcban, ahova azért mentem, hogy nyugodt körülmények között dolgozhassam az említett regényen, egy éjjel igen rosszul aludtam, mert ott éjszaka a nagy csendben, ha az ember érzékeny rá, állandóan hallja, ahogy a svájciak számolják a pénzt. Egész éjjel nem tudtam elaludni tehát, de hajnalban mégis elnyomott az álom. Ám alig egy óra múltán, úgy négy és öt óra között, még sötét volt és hideg, arra ébredtem, hogy egy kéz egy leírhatatlanul könnyed érintéssel, lehelet finoman megsimogatja a vállamat, s egy hang azt mondja: „Diktálni fogunk”. És akkor a kolostorban, ahol laktam és dolgoztam, és ahol egy szárny kimondottan erre a célra volt elkülönítve, odaültem a computer elé, ez volt az első regényem, amit computerbe írtam, és így született ez a könyv. Egy pillanatig sem gondolkodtam írás közben, ahogy egyébként szoktam, mert máskor hetekig dolgozom fejben egy-egy mondaton, mielőtt leírnám, most szó szerint, a diktálás szerint mindent azonnal leírtam.

Egy ismerősöm azt mondta a regényről: „Krasznahorkai most unalomban utazik”. Érdekes, engem ezek a részletező leírások, ezek az éles, nagyon finoman rajzolt képek egy épületről, egy kapuról, egy selyemkendőt tartó kéz mozdulatáról, egy Buddha-szoborról, egy gyönyörű arcról, egy faldarabról vagy bármiről, lekötöttek és – tudom, kicsit fellengzősen hangzik – elbűvöltek. De mégis azt gondolom, nem kis kockázatot vállal, aki ilyen könyvet ír, azt, hogy az olvasói az első oldalak után elhajítják. Ilyesmivel én még a prózairodalomban nem találkoztam, nem tudom, van-e erre példa. Talán a szimbolista költészetben vagy a parnasszistáknál?

Nem hiszem, hogy volna. Nem hiszem, hogy kétszer diktálnák le ugyanazt.

Úgy értsem, hogy ezt – bár szinte mellesleg született – eddigi legfontosabb könyvének tartja?

Már a Sátántangó óta kínlódom mindig, ha egy efféle válasz előtt állok, mert miközben például az Olvasó 1985-ben a Sátántangót mint afféle politikai tettet könyvelte el, én hiába bizonygattam, hogy á, nem, nekem semmiféle politikai szándékom nem volt a Sátántangóval, mert hisz eszembe sem jutott, hogy egy afféle alantas színvonalú valamiről, mint a kádári rendszer, bármit is írjak, én a magam módján valami olyasmit akartam, ami úgy általában az emberi létezésre vonatkozik. Folyamatosan kínlódtam aztán ezzel az elhelyezősdivel, mert Az ellenállás melankóliájáról pedig azt próbáltam tök hiába bizonygatni, különösen a német nyelvű Olvasómnak, mikor a hír ráadásul, a baden-badeni Bestenliste-díj, mely különben a legnagyobb, ami írót errefelé érhet, hiszen 38 vezető kritikus szavazta meg szinte egyöntetűen az 1992-es év legjobb könyvének, mintegy belelökött az úgynevezett kelet-európai lét ábrázolójának szerepébe, hogy nem, nem a kelet-európai lét ábrázolására gondoltam Az ellenállással, hanem megint csak úgy általában az emberi létezésről akartam írni, de így ment ez végig, olyan mulatságos történetekig, mikor egy ízben meg azt bizonygattam hiába, hogy azért, mert egy szövegemben, Az urgai fogoly című regényben az „én” szócskát használom, ez még nem azt jelenti, hogy a magam főszereplésével írtam egy könyvet, úgyhogy most, az Északról hegy besorolásának nehéz akadálya előtt csak álldogálok egyik lábamról a másikra nehezedve a könyvespolc előtt, nézem könyveim szerényke csomóját, s miközben tudom, hogy úgysem akadályozhatom meg, hogy valami „japán regényként” vagy a „klasszikus japán kultúra dicséretére írott” boldog vagy boldogtalan könyvként ítélje meg boldog-boldogtalan, én magam egyszerűen beteszem a sorba, ahova való, miközben legalább magának elmondom, hisz ezt legalább csak maga hallja most, hogy folyamatosan megyek én ezekkel a könyvekkel körbe-körbe abban a ma már sokat emlegetett félhomályos szobában, szinte szó szerint, körbe-körbe, míg maga alszik, s bár én mindig úgy érzem, folyton ugyanarról írok, az egyetemes kiszolgáltatottságról, valami aprócska újdonság azért mindig akad, ezúttal mondjuk, az Északról hegyben az, hogy megírása közben és az azt megelőző időkben hátborzongatóan közvetlen tapasztalataim támadtak arról, hogy mindaz, amit az európai gondolkodástörténetben és vallástörténetben problematikus absztrakcióknak tartunk, Isten, Jézus, Atya, illetve Sátán, Lucifer, Mastema és így tovább: az mind létező tény, entitás, személy. Hogy amit az ember valaha fölsodort az artikuláció szintjére, az mind létezik.

Milyen értelemben?

Abban az értelemben, hogy van Isten, van pokol, van mennyország, van Sátán, ebben az értelemben. Nagyot ugrottam, mindjárt megmagyarázom, miért.

Úgy érti, hogy ami a tudat számára létezik, ami szubjektíve létezik, az objektíve is létezik?

Amiről azt gondolnánk, hogy vita tárgya, hiszen a racionalisták képesek voltak létrehozni egy olyan univerzumképet, amely tökéletesen működött – legalábbis a racionalisták számára – mindezen metafizikai tények és lények nélkül is, arról ma már azt gondolom, hogy nem az. Mi, XXI. századi emberek elveszítettük a kapcsolatunkat a metafizikai tartománnyal, saját metafizikai tartományainkkal, de ettől ezek még nem szűntek meg. A boszniai háborúban, amelyet közvetlenül a daytoni szerződés másnapjától bejártam, megtapasztaltam, hogy van pokol, és az a pokol itt van; Kiotóban pedig szembesültem azzal, hogy van például mennyország, és az is itt. És mindezekből az következett a számomra, hogy semmi nem múlik el nyomtalanul. És már nem gondolom azt az értelmetlenségről, amit korábban, sőt, azt sem gondolom, hogy létezik értelmetlen.

Ami létezik, mindennek van értelme?

Minden, ami van, annak van értelme, miközben egy ilyen kijelentés azonnal meg is semmisíti önmagát, majd visszaállítja, hogy újra megsemmisítse, és ezt személy szerint éppen Sziddhártha herceg valóságos alakjához kötöm, és ahhoz a filozófiai belátáshoz, amit neki tulajdonítok a Tripitaka feltételezett eredetijének sejtelmében, őhozzá kapcsolom, nem a vallásalapítóhoz, aki nem volt, hanem a Föld egyik legmélyebb filozófuszsenijéhez. Az ő kauzalitásról feltételezhetően elgondolt tanai értelmében ma már egyáltalán nem kétséges számomra, hogy létezik is meg nem is az, amit mi itt, távol a hercegtől, metafizikai tartománynak nevezünk. Vagyis: aki azt állítja, létezik metafizikai tartomány, az nem áll messze az igazságtól. Aki pedig azt mondja, nem létezik, az sem áll messze tőle: s ez azért van így, mert ők ketten nem ugyanazon a ponton állnak. Viszont: ugyanakkora, azaz irgalmatlanul nagy távolságra a metafizikai tartománytól. Azt a nagy sötét árnyékot is, amit Kafka vetett, ma már másképpen látom, mivel úgy gondolom, Kafka egész léte és írásművészete a bizonyíték rá, hogy nagyon is tudatában volt a metafizika létezésének, s hogy tagadása a metafizika tagadásának tűnt fel, az egyszerű félreértésből származott… Én is úgy értelmeztem húsz-harminc évvel fiatalabban, amikor az első nagy Kafka-élmények elementáris korszakát éltem, hogy az univerzumot magát tekinti a reménytelenség helyszínének. Ma már világosan látom, hogy ez a drága, kifacsart alak annak az abszurd felismerésnek a zsenije volt, miszerint az ember számára mindaz, ami egyébként a teljességéhez tartozik, elérhetetlen. Mostanában egyébként sokat foglalkozom azzal, hogyan válnak nagy gondolatok szinte megjelenésük pillanatában galád félreértések martalékává, hogyan zabálják tönkre társaink különböző korszakokban egy-egy nagy ember gondolatainak a lényegét. Amiképp egy-egy ilyen valóban forradalmi gondolat belekerül a félreértések pokoli gépezetébe. Sziddhártha hercegből például, az emberből, aki hajdan volt, és aki természetesen tagadta a maga isten voltát, félreértések hosszú láncolata eredményeképpen isten lett és vallásalapító, és filozófiájából, amely tagadta a vallást, vallás lett. Ráadásul az erről szóló tanítása egyszerűen „beépült” abba a rendszerbe, amely a Buddha isteni voltát, illetve a buddhizmus vallási mivoltát állítja, vagyis az eredmény egy a Buddhára hivatkozó, de ilyen értelemben a Buddha eredeti tanait tagadó tanítás. Az emberi szellem története a nagy gondolatok megszületésének és azonnali félreértésének cinikus komédiája. Bánatosan látom, hogy még mindig van, aki azt állítja például, hogy érti Jézust. A zseniális, a valóban originális gondolatmenetek vizsgálata mindig arról győz meg, amikor összehasonlítom őket a tanítványok értelmezésével, hogy az azonnali félreértésre többnyire azért kerül sor, mert ezek a gondolatmenetek szinte mindenki más számára érthetetlenek, kivéve persze azt, aki létrehozta őket. A Newton utáni fizikáról, a tanítványok interpretációjáról – ha közelebbről megvizsgáljuk – ki fog derülni, hogy ezek a tanítványok nem értették meg a newtoni elmélet lényegét. Egészen megdöbbentő például, ami Konfuciusszal történt a kínai gondolkodástörténetben. Ahogyan Konfuciusz eredeti gondolataiból, a Lun-junek, a Beszélgetések és mondások című híres művének értelmezéséből konfucianizmus lett. Egy korszakalkotó gondolatmenetből a félreértések, nem értések és félremagyarázások pokoli láncolata létrehoz valami megdöbbentően mást, amire aztán egy egész világ épül rá, mely még mindig Konfuciuszra hivatkozik, ahogy ezt aztán tette is, kétezer-ötszáz éven keresztül, amikor is eme igen hosszú, példátlanul hosszú idő alatt mint rendkívül hatásos társadalomszervező erő ráadásul még nagyszerűen működött is.

Járok körbe-körbe a szobában, míg maga alszik, és arra gondolok, hogy ami egyszer volt, az nem múlik el soha többé. És nem múlik el senki sem nyomtalanul. Nem múlik el sem Zeusz, ahogy nem múlik el a kimondhatatlan nevű sem, ahogy nem múlik el Jézus, és nem múlik el Konfuciusz, Lao-ce, a Buddha és Newton, és folytathatnám a sort. Senki és Semmi nem múlik el nyomtalanul, de ez sem reményt nem ad, sem reményt nem vesz el. Korábban mélységes melankólia fogott el, ha arra a távolságra gondoltam, mely elválasztott attól, engem és valamennyiünket, amit itt metafizikai tartománynak neveztem. Később egyre fontosabb lett számomra, hogy egyensúlyt találjak a dolgok között. Ma pedig úgy gondolom, nem megtalálni kell ezt az egyensúlyt, hanem felfogni, hogy az ember benne áll. Iszonytatóan bonyolult a rendszer, amelyben ez az egyensúly fennáll, és iszonytatóan pici esemény vagyunk ebben az egyensúlyban. Nem tudom, mi vár rám, míg járok továbbra is körbe-körbe abban a félhomályban, nem tudom, még csak nem is sejtem, mire jutok. Lehet, hogy sokkal kevesebb lesz, mint ami elképzelhető, és lehet, hogy minden nagyszerűséget nélkülözni fog. Lehet, hogy egy teljesen egyszerű kis mondat lesz az egészből a végén. Nem tudom. Félek, reszketek, és ebben a félelemben és reszketésben lehet az is, hogy végre majd jobban fogom érteni azt is, hogy egy nagyszerű művész, Ozu Yasujiro, miért íratott a sírkövére összesen egyetlen írásjegyet, a mu jegyét, amely egyszerre jelenti az ürességet és a mindent. Nem hiszem, hogy a dolgok vége az egyszerűség, ne értsen félre, a Buddhával együtt azt gondolom, hogy a világ felfoghatatlanul bonyolult. De lehet, hogy a végén eljutok egy teljesen egyszerű kis kijelentéshez, amelyre azonban rá tudom tenni az életemet. Csak az a baj, hogy valami azt súgja: az a pillanat, amikor ráteszem az életemet, lesz egyúttal a halálom pillanata is.

 

A Távol-Kelet kultúrája - nyugati ember meg nem értheti
Pál Melinda: Beszélgetés Krasznahorkai Lászlóval
Kritika, 2003. November
http://www.szochalo.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=2854

Divatos dolog manapság a Távol-Kelet kultúrájával foglalkozni, arról beszélni, mennyire „merült el szépségeiben” valaki. Krasznahorkai László író utóbbi köteteit bárki elolvassa, láthatja, hogy a szerzőt nem a divat vezérelte, de ő is beleszeretett a távoli világ gondolkodásába, szépségeszményeibe. Az idén jelent meg Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyók című kötete, s nem ez az első könyve, amelyben a keleti kultúra foglalkoztatja. Az urgai fogoly is érintette már a témát. Művein érződik, hogy az alapkérdések foglalkoztatják. Hogyan találkozik, és mely területeken ütközik a keleti és a nyugati kultúra? Mennyiben más a két filozófiai gon-dolkodás mélyrétege? Feltettük hát neki az ide vonatkozó direkt kérdéseket.

- Egy ideje foglalkoztatja a Kelet tökéletesség- és szépségeszménye. Nincs egyedül ezzel, és most természetesen nemcsak a megközelítés populáris szintjére gondolok. Miért érdekli ma Európa-szerte ennyire az embereket „a” kelet?

- Azt hiszem, másoknál is ugyanarról lehet szó, mint ami az én esetemben áll fenn. Mert ahogy annyian, én is úgy kezdtem, hogy egy anyám volt, egy apám, egy istenem, egy hazám, következésképpen olyan törvényeket ismertem, és tanultam meg, egy idő után olyan kijelentéseket tettem magam is, amelyek a világra, mint egyetlen egészre vonatkoztak. A lényem fundamentumába volt beleépítve a meggyőződés, hogy ugyanis a világ az egy úgynevezett „egyetlen adottság”, s ez a meggyőződés szinte soha nem került kritikus helyzetbe, hiszen annyira magától értetődőnek tűnt, hogy az ember nem is kérdezett rá. Vagyis, még egyszer: hogy egy világ van, és hogy ez a világ azzal azonos, amely körülöttem megfellebbezhetetlen adottság. Aztán - a véletlenek folytán - elvetődtem a Távol-Kelet néhány országába, elsősorban Kínába és Japánba, és szembesültem egy különös ténnyel: ott ugyanis ugyanazt mondja magáról minden kínai vagy japán ember, mint az európaiak, tudniillik hogy egy apa, egy anya, egy haza, az isteneket most hagyjuk, és így tovább, amiképpen nem mondtak mást magukról az ősök sem, hogy tehát egyetlen világ van, és minden, amit úgymond „magától értetődően” tudunk, az erre az egyetlenre vonatkozik. Na, most a döbbenetet az okozta a számomra, hogy a két világ, a miénk itt, meg az övék ott: egyáltalán nem ugyanaz. Vagyis ez azt jelenti, rezzentem össze egy idő után, hogy korántsem egyetlen világ van. Talán ez lehet a közös az én érdeklődésemben és azokéban, akik a Távol-Kelet felé fordultak.

- Gondolja, hogy ilyen létfilozófiai alapkérdések sokakban vetődnek fel?

- Hullámzó tömegekről azért nincs szó persze, bár nem ártana sokat nagyon, ha volna majd, amikor valamennyien megértenénk: amennyiben a kínai vagy japán civilizációval foglalkozunk, akkor nem egyszerűen a távol-keleti kultúra pusztán a tárgyunk, hanem ama forradalmi tény, hogy nem egy világ van, azaz hogy a kijelentéseink nem univerzális érvényűek. Továbbá azt sem volnék képes egészen kizárni, hogy abból a zárt rendszerből, amelyben élünk, s amellyel szemben és joggal oly kritikusak vagyunk, lehetne talán egy amolyan eshetőleges kivezető út... Nem állítom, hogy maga a Távol-Kelet volna maga ez a megváltó tér, de azt igen, hogy akár ott is megidézhető ez a tér, és hogy szavakba alig foglalhatóan csodálatos.

- Ha nem olvastam volna az Északról hegy... című könyvét, most azt kérdezném: hogyan? Viszont olvastam, s a kötetből egy különleges, egyedi szépség világa bontakozik ki, egy olyan szépségé, amely ugyanakkor megérinthetetlen, megfoghatatlan. Ha meg is érintheti az ember egy pillanatra - úgy érzi legalábbis -, megtarthatatlan a számára. S ez a szépséges „objektum” lehet Kiotó környékének valamelyik gyönyörű temploma, és lehet - ez nincs a könyvében, de legalább annyira emblémája manapság a japán kultúrának, mint a templomok -, szóval lehet Kiotó egy negyedének valamely gésája is. Mindkettő a hajdani kultúra hordozója. Szembetalálta magát a klasszikus női eszményükkel is, nem csak a templomokkal?

- Hogyne. Magával ragadó az a szépség, amely a japán nőkből árad - úgy nagy általánosságban is. Egészen elképesztő, amikor az ember először találkozik Kiotóban vagy Tokió bizonyos negyedeiben az úgynevezett első japán nőkkel. Példátlan a szépségük. Nem vezethető le semmi másból, nem hasonlít semmilyen más női szépségre. Ilyen fajta gyönyörű nők csak Japánban vannak.

- Csak meg lehet ragadni szavakkal: mi ennek a szépségnek a lényege?

- Szavakkal keveset lehet megfogni belőle, s én amúgy is szívesebben ragadnám meg nem szavakkal a női szépségeszmény lényegét, de hát, vegyük, amit szavakkal lehet, hogy tudniillik van az ő szépségükben valamilyen légies, földön túlian finom, leheletszerű fegyelem, mely mintha abból eredne, hogy tudják: az ember által teremtett világban, s magában a japánok által átélt természetben is minden egyes elemnek harmóniában és tökéletesen kimért arányokban kell a többivel és az egésszel lennie. Egyetlen hiba a kézelőn, a szemfestéken, egyetlen rosszul álló hajtincs, egyetlen oda nem illő ékszer, egyetlen szín, amely nem illik, mondjuk, az adott évszakhoz - s ez az egész szépség azonnal törékennyé, sebezhetővé, védhetetlenné válik. Az a fajta japán nő például, akit én soha nem szűntem és nem szűnök meg csodálni, ugyanazt árasztja, koncentrálja, sugározza a világra, mint a japán kolostor -, hogy ennyire merész legyek. Ugyanaz a szépségeszmény munkálkodik a nő művészetében, a rituálisan végzett munkatevékenységben, a shamisen-gyakorlatban és a teaszertartásban, mint abban a régi könyvnyomtatásban, amelyet még ma is művelnek. Egyszóval a klasszikus japán kultúra „megmaradt”. Bár nem eleven, de mégiscsak megragadható az élet folyamatos perfekcionista törekvéseiben.

- Kiotó ma igazi metropolis. Mondana kézzelfogható példát arra, hogy a klasszikus kultúra, ha nem is elevenen, mégis hogyan ragadható meg benne?

- A japán szépségeszmény természete éppen az, hogy nem ragadható meg, különösen „kézzel” nem. Olyan közel lehet hozzád egy gyönyöru nő, egy gyönyörű kolostor, egy gyönyörű pillanat a nóban, amilyen közel már nem lehet semmi más, ennek a hihetetlen közelségnek a távolsága mégis áthidalhatatlan. S nem azért áthidalhatatlan, mert te nyugati vagy, hanem azért, mert ennek a kultúrának ma már nincsen valósága. Írásom megidézi az artikuláció e klasszikus módját, de itt most be kell vallanom, hogy ez a klasszikus artikuláció, amelynek a csodálatára és megidézésére könyvem készült, holt tér, vak folt, süket csend ma már. Ez nem jelenti azt, hogy ha az ember Kiotóban van, akkor azért ne tudná összerakni ennek a kultúrának a teljes szerkezetét a maga számára. Arra érzékeny és arra rendelt ember Kiotóban vagy Kamakurában - ezen a két helyen legalábbis feltétlenül - találkozni tud a benne elevenné vált klasszikus japán kultúrával. S az is nagyon fontos, hogy nincs kizárva belőle senki, még a nyugati ember sem, noha még mindig azt mondom, érteni soha nem fogja. Ez azonban egyáltalán nem olyan nagy csoda. Egy japán éppen úgy nem érti ezt az elképesztő szépséget, bár odamegy, hogy megcsodálja és felidézőn: gyakorolja, mint amiként ő, de ez a japán ember azt nem érti, amit az európai klasszikus artikuláció létrehozott. Először is amiatt, mert ez a szépség nem az ész dolga. S itt, mifelénk is működött egy zsenialitás, mely a magunk artikulációs magaslatait megépítette, ami - azt hiszem - hasonló módon megközelíthetetlen - másnak. Bizonyára van könyv, amely az európai kultúra eme klasszikus kiteljesedésének legbámulatosabb pontjait már képes volt összekötni egy szerkezetben. A Háború és háború című könyvemben én is megpróbáltam kísérletet tenni egy efféle összefoglaló megidézésre. Mert miért is volna ez megvalósíthatatlan, vizionálni egy eszményt?! Gondoljon csak arra, micsoda esztétikai paradicsomot építhetünk fel magunk is akkor, ha összekötjük például az ötödik századi görögök kultúráját és Hadrianus római kultúráját meg Firenze és Velence korai és virágzó reneszánsz teljesítményeit mondjuk a barokk zenének, valamint, megkockáztatom, a XX. század második fele „kríziskultúrájának” bizonyos pontjaival. Egy olyan ideális állapotot tudnánk leírni ezzel, amilyenre én most e szóban forgó távol-keleti könyvvel tettem kísérletet. A japán kultúráról szóló méltató szavak, a japán vagy kínai kultúra dicsérete - hiszen a kettő rendkívüli módon összefügg - ugyanakkor nem azt jelenti, hogy szemben az európaival oly ragyogóak ezek a távol-keletiek - európaiak, föl tehát, repülőre, vonatra, lóra, ki mire vágyik, s irány a Kelet, vissza a klasszikushoz, hiszen itt minden értéktelen, itt semmi semmit nem ér. Szó nincs róla. Itt csak arról van szó, hogy nem ártana, ha mindenki repülőre, kocsira, lóra kapható volna, és megnézhetné, mi van ODAÁT, hiszen akkor egy dologgal feltétlenül szembesülne, hogy van, hogy létezik: másik világ. Mi erről eddig nemigen tudtunk, vagy nemigen vettünk tudomást.

- Ragadjunk le még egy pillanatra a két égtáj esztétikájánál: van különbség a között a szépségeszmény között, amely az első pillantás szépsége, s a között a kanti kategória között, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik?

- Nincsen, hiszen amikor Immanuel Kant, ez a különös tekintetű ember ezeket a sorokat írta, megdöbbentően keletiesen gondolkodott.

- S egyben nyugatiasan is...

- Ebben nem vagyok olyan biztos. A nyugati gondolkodásból, műélvezetből, esztétikai gyönyörből egyáltalán nincs kizárva az ész...

- Meg talán a kételkedés sem.

- ...és a kételkedés sem, amely bizonyos mértékben az ész tünete. A keleti esztétikai élvezetből viszont tökéletesen ki van rekesztve az ész és minden ezzel kapcsolatos képesség, adottság. Az a furcsa, hogy nemcsak az idézett híres kanti mondat, hanem annak a szövegkörnyezete is, az egész oldal, a gondolatmenet, amelyben ez szerepel, meglehetősen szokatlan Kanttól, de egyértelmű, főként akkor, ha arra a másik emlékezetes szövegrészletére gondolunk, amikor arról beszél, hogy két dolgot csodál igazán, a csillagos eget „fölöttem” és az erkölcsi törvényt „bennem”. Ez megint csak megdöbbentően hasonlít, a lényegét tekintve megdöbbentően közös a távol-keleti kultúra szemléletével. A távol-keleti kultúrában tudniillik, miközben az általa mesterségesen létrehozott természeti világban megteremti a maga esztétikai tárgyait és kialakítja ezek élvezetét, az egész folyamat nem más, mint az erkölcs működés közben. Ott az esztétikum mélységes mélyén ugyanolyan jelentősége van az erkölcsnek, mint a nyugati kultúrában, miközben - s ez talán nem olyan meglepő - a két kultúra egészen mást ért alatta. Igyekszem megvilágítani a dolgot. Az erkölcs az európai kultúrában az egyénre épülő, az egyénre nézve kötelező vagy azt magasztosító/elítélő isteni eredetű egyetemesnek hitt törvényrendszer. A távol-keleti, tehát a kínai-japán kultúrában ugyanez az egyetemesként érzékelt erkölcsi törvény a közösségre vonatkozó törvényegyüttes, amelynek betartása minden egyénre nézve kötelező, pontosabban, amelynek be nem tartása ebben a közösségben elképzelhetetlen. És nem azért van ez így, mert ő, az individuum egyénileg, személy szerint úgy döntött, hogy be kell tartania, mivel ahhoz a közösséghez tartozik, hanem azért tartja be, mert egyénisége, személyisége abból következik, hogy egy közösségnek a része. Csak a közösségnek van erkölcse, az egyén e közösségen át tartozik oda ehhez az erkölcsi rendhez, vagyis számára az erkölcs rávonatkozása éppolyan természetes, mint amiképpen nincs kérdése a patak egyetlen cseppjének arról, hogy a többivel együttfolyjon-e. Nem tudják, de teszik - hogy egy egészen másfajta nyugati filozófust idézzek. A távol-keleti kultúrában az egyénnek nincs választási lehetősége, a japán kultúrában pedig különösen nincs. A kínai, amelyből ez a japán kultúra ered, egy kicsit szabadabb népség, ott azért ez a rendkívüli nép a taoizmus filozófiájára és gondolatrendszerére, érzésvilágára hagyatkozva fönntartott magának egy nagyon jelentős kiutat, ahol az egyén mindenféle közösségtől függetlenül megfogalmazhatja önmagát. A kínai a konfuciánus törvény hatálya alól, hogy így fejezzem ki a dolgot, meglóghat, s ez a taoizmuson keresztül vezet egy-egy felhőbe fúrt hegyszirtre, egy-egy magányosan eltöltött éjszakához valami sűrű rengetegben. Ugyanerre viszont a japán embernek semmiféle lehetősége nincsen, a japán embernek nem adatik meg, hogy az önfegyelemre épülő törvények hétköznapi hatálya alól bármi úton-módon egyéni kiutat találjon. Egyetlen módja van a közösségi szabályok alóli kitérésnek, s ez az őrület.

- Diktatórikus múlttal is rendelkező országokban - még szinte Európa egyetlen országa sem kivétel - ez nem megdöbbentoen újszerű állítás, nem mondhatni, hogy történelmükben ne akadna erre példa.

- Ez csak a modern társadalomban ilyen nyilvánvaló, viszont a „törvény” visszamenőleg is érvényes.

- A tárgyalt japán kultúra megalapozásának, és egyben igazi virágzásának ideje a X. század. Az az időszak, amelyben az a Genji herceg élt, akinek unokája regénye főhőse. Az unoka keresi, kutatja az egyetlen, a legtökéletesebb templomot, a legtökéletesebb kertet, amely a világon létezik. Egyébként nem találja meg. A már nem létező X. század és a nagyapa szellemalakja a letéteményese annak, hogy „az emberi együttérzésnek, részvétnek, a jóindulatnak, tapintatnak, alázatnak, emelkedettségnek van helye és világa a földön.” Ezen tulajdonságok együttese a keleti eszmény esszenciája?

- Ezek inkább a tünetei eme eszmény esszenciájának. Maga az eszmény lényege a japán szellem valamennyi területén fölöttébb rejtélyesen van megfogalmazva. A rejtélyesség oka, azt hiszem, néhány egyéb dolog mellett az, hogy szavakkal ne is lehessen megragadni. Vagy hogy figyelmeztessen, túlzottan teljes, túlzottan tökéletes, túlzottan bonyolult ez az eszmény ahhoz, hogy néhány szó csak úgy egyszerűen befogja a lényegét.

- Belekóstolt a távol-keleti kultúrába, megtapasztalta azt, megírta először Az urgai fogoly aztán az Észak-ról hegy... című regényeit. Korábbi könyvei a pusztulás „dokumentumai” voltak, nagyon európai, nagyon kelet-európai regények. Jelent ez fordulatot az életművében?

- Nem, fordulatot nem jelent, úgy gondolom. Mert ugyanaz az agy, ugyanaz a szív, vagyis ugyanaz a kéz írta mindet. A hangsúlyok változtak meg, és lehet, hogy nagyon. De a konfliktus, amely az én írásaimat létrehozza, egyszerűen mozdíthatatlan. Az urgai fogoly című regényben beszél a főhős erről a legélesebben. S itt akkoriban, amikor a könyv megjelent, meg-megesett, hogy félreértette némelyik bírálója. Egyes szám első személyt használtam ugyanis, s az ebben a személyben és számban megnyilatkozó narrátor azt fejtegeti keserűen, hogy a valóság megidézése, azaz az élet megidézése, amivel az elbeszélő megpróbálkozik, ab ovo lehetetlen, így - közvetve - azt is állítja, hogy az irodalom helyzete meglehetősen reménytelen. Azt, hogy az irodalom, úgy, amiképp műveljük, elérkezett egy újabb válságos pontra, ahonnan a valóság: nem látható. És azért nem, mert már tud ennek az úgynevezett valóságnak a végtelen bonyolult voltáról, de még mindig úgy véli, akkor jár el helyesen, ha kiválaszt, ha kiemel ebből a bonyolult rendszerből egy elemet, azt megvilágítja, s azon „keresztül” idéződik fel majd az „egész”. Hát, nem idéződik fel! Egyetlen pillanat ábrázolására sem vagyunk képesek. A félreértés abból eredt, hogy bírálóim némelyike úgy vélte, hogy itt én, a szerző szól, mégpedig arról, hogy válságban van. Nem, ez a könyv nem ezt akarta elmondani: hanem csak azt, hogy válság van.

- Soha nem érzi azt, hogy időnként személy szerint, kizárólagosan önmaga is krízisben van?

- A magántermészetű krízisek örvényeit nem tekintve, melyek unalmával senkit nem terhelnék most, vagy azt kell mondjam, folyamatos krízisben vagyok, vagy azt, hogy nem én, soha nem érzem ezt a krízist. A kérdés voltaképpeni értelmére felelve azt mondhatom, inkább azok vannak krízisben, viszont ők valamennyien, akik úgy vélik, mögöttük nincsen hagyomány, előttük pedig nincsen jövő. Nem vagyok az a hitbe-bizalomba merevedő fajta, de pont e két kardinális kérdéssel viszonylag jól állok. Soha nem vesztettem el a hagyományba vetett bizalmamat, hogy ugyanis volt ilyen, s biztos vagyok benne, hogy a mi emberi léptékeink között mindig van következő pillanat, még ha lehet, hogy iszonyatosan sötét is ez. Thomas Pynchon számára, aki Bernhard halála óta mégiscsak a legjelentősebb alakja a világ irodalmának, nem a hagyomány és az elkövetkező pillanat léte és ereje a krízis oka, hanem a hagyományra és a következő pillanatra nézve pusztító elem, az ember. Magam is a legteljesebb értelemben alávetem magam ennek a gondolatmenetnek, s azt próbálom vizsgálni, e pusztítás behatárolhatatlan-e. Azt igyekszem megidézni, ami a hagyomány és a következő pillanat közt van: a jelen pillanatát, amitol Szophoklész híres sorai az ember nagyszerűségéről annyira fájt Malcolm Lowrynak. És nem irtózom a felelősségtől. Annak a tudatától, hogy ha valaki egy formát megteremt, ha valamit megnevez, az még ma is ugyanazzal a következménnyel jár, mint Ádám idején, tudniillik attól kezdve az a dolog létezni kezd. A művész, ha egyáltalán még van ilyen, eme felelősség nélkül a leglehangolóbb cinizmusba zuhan. Zsonglorré lesz a menekülő tömegben, kábító szemfényvesztővé a kétségbeesettek között, a hangja meg végül értelmetlen kurjongatássá - talán épp abban a pillanatban, amikor azt kéne kiáltania: Föld! Föld!

 

Szelek, kövek, növények, kozmikus tér
Részletek a Krasznahorkai Lászlóval folytatott beszélgetésből
Beszélgetőtárs: Nagy Gabriella
2003. augusztus 1.
http://www.hajonaplo.hu/041barka_kikotok.shtml

"Nézem, forgatom a kortárs irodalmat, együttérzésből és tiszteletből, de ilyenkor néha tényleg azt érzem, mi az ördögnek foglalkozom én ilyen dolgokkal?! Miért nézem, miért forgatom?! Ott az a tér, amelyben teljes egyenrangúság áll fenn. Ott van a kövek, a növények, a kristályrendszerek, s az elvillanó létezés, a madárhangok, a hulló csillagok, a gyermeksírás, a lerészegedés meg mondjuk ... a patakcsobogás világa. A figyelmemet tehát, hisz talán alig van már időm visszafelé, erre a térre és erre a világra kellene terelgetnem. Ott meg úgyis tökegyedül vagyok.

Mindent egybevéve nem érzem igazából, hogy a könyveimnek volna egyfajta valahová vezető rendje. Hogy mégis úgy tűnhet, az talán a távol-keleti tapasztalataim véletlenjéből fakad, abból tudniillik, hogy igen kiéhezett voltam az emberi romlás, a politikai alantasság korában a metafizikai kérdésekre, és a találkozás ezzel a távoli Kelettel nyilvánvaló nyomokat hagyott és hagy a műveimen, még visszafelé is... Lassan jutottam el a pontig, ahonnan beláttam, hogy egyáltalán beszélhetünk metafizikáról. Nem volt magától értetődő, mindenki lebeszélt, aki pedig nem, azt én nem értettem meg. Lehet, hogy ez volna az, ami felé hajlik az egész? Mármint a könyveim sora? Lehet, mindenesetre menekülés és a metafizikai megragadása, az az én esetemben pontosan ugyanabból a szenvedélyből származik."

"A mestert Inoue Kazuyukinak hívják, s az én életemben ő az, aki minden kétséget kizáróan nem a földi világhoz tartozik. (...)

Kijelentette, hogy teljesen tisztában van azzal, mit csinálok én ezen a földön, hogy érti, és tudja, hogy miért érzem reménytelennek a köröket, amiket írok. Azt mondta, az én sorsom az, hogy megértsem végre, a szavakkal nem jutok sehová, hiába igyekszem a legnagyobb gondossággal eljárni. Ahhoz, mondta, amire én törekszem, a gondosság és az elégedetlenség nem elég. Szavai közben, úgy az első óra után valahogy, iszonyú álmosság tört rám, miközben a tudatában voltam, milyen rémületesen fontosak nekem ezek a szavak. Hogy legyőzzem ezt a kényelmetlen és teljességgel érthetetlen, rettentő álmosságot, meg akartam akasztani a monológját, s be akartam neki számolni róla, hogy igen, igen, tökéletesen így van, egyre inkább érzem a mondatok nehézkességét, és egyre inkább elégtelennek kell ítélnem, hogy mindent, de mindent a szavakra terhelek. El akartam mesélni neki, hogy mindaz, aminek az ábrázolására törekszem, az egyre inkább elfut, mint a hab, s hogy túlontúl durvák a módszereim. De ő nem hagyott nekem lehetőséget arra, hogy átvegyem a szót. Mert akkor csak egy árnyalattal, de megemelte a hangját, hogy jelezze, fel sem merülhet, hogy közbeszóljak, s részletesen, az addigiaknál is egyszerűbb szavakkal arról kezdett el beszélni, hogy ő azért van, hogy megértsem, az utam egyszerűen nem is lehet más, mint a szavak nélküli létezés. Még nyersebben is megfogalmazta, amikor így szólt: "László-szan, abba kell hagynia az írást." Azonnal elmúlt az a rettenetes álmosság. A mesteremet nagyon szeretem, de attól fogva, hogy elkerültem Kyotóból, megpróbáltam újra és újra valami megoldást találni arra, ami az ő ítéletének egy nem szó szerinti értelmezését lehetővé teszi. Vagyis: keresem a kiutat az ítéletből. Miközben érzem a megmásíthatatlanságát is ennek az ítéletnek. Talán van egy cseppnyi esélyem: ha majd egyszer mindössze egyetlen szóra korlátozhatok mindent."

 

A késő Kádár-kor beidegződései dolgoznak mindenkiben
Várkonyi Benedek beszélgetése Krasznahorkai Lászlóval
Kossuth Rádió, 2004. április 5., hétfő 15:32
http://www.radio.hu/index.php?cikk_id=83685

– Az irodalom és a politika kapcsolata nagyon régi kérdés, és mi most nem is inkább erről beszélgetnénk, hanem ennek egy oldalhajtásáról, az irodalomnak és a közéletnek a kapcsolatáról. Azért vetem ezt fel, mert mostanában az írók nagyon erősen részt vesznek, legalábbis egyes véleményükkel a közéletben. Mennyire kell egy írónak részt venni a közéletben, fontos-e ez? Persze semmit sem „kell”, azt tudom, de mennyire része mondjuk az írói életnek az, hogy valaki nemcsak írja a regényeit, hanem emellett még a közéletben is ott van?

Krasznahorkai László:– Hát sem „kell”, sem „szükséges” természetesen, de hát ezt maga is mondta. Teljesen meg vagyok döbbenve több okból is. Egyrészt, hogy egy ilyen közéleti vihar van, amiben éppen ezúttal az írók keverték a teljes magyar közéletet, másrészt, hogy egyáltalán ez a vihar csak most tört ki, illetve, hogy egyáltalán van – ettől is eléggé meg vagyok döbbenve. Személy szerint azért vagyok megdöbbenve, merthogy mit keresek én egy ilyen beszélgetésben, ahol az irodalom és a közélet, az irodalom és a politika hosszú története a téma?

– Talán azért, mert vannak olyan személyiségek, akik viszont igyekeznek ettől távol maradni – és talán akkor onnan jobb a rálátása erre, nem?

– Én azt hiszem, hogy ez nem választás kérdése. Lehet azt mondani, sőt lehet játszani egy primadonnát, és azt mondani, hogy én távol maradok az irodalmi élettől, vagy az irodalmi közélettől, vagy a művészeti közélettől – ami hát még furcsább kifejezés. De én azt hiszem, hogy ez mégsem választás kérdése, ha valaki távol van tőle, vagy nem. Választani vannak politikai vagy történeti események, helyzetek, amikor erkölcsi okokból nem is lehet mást választani, mint a távolmaradást. Róma bizonyos korszakai, vagy az ötvenes évek Magyarországa pedig példát adott erre, úgyhogy ez azt hiszem, mindenki előtt teljesen világos, hogy milyen időszakokra gondolok; amikor nem ilyen jellegű választásról van szó, ami nyilván megelőz egy morális döntést, ami nem lehet más, mint a távolmaradás. Én minden kapcsolatot a művészet és a politika között egyszerűen tanácstalanul figyelek, hogy úristen, hát ezek a… hát végül is mágusok, varázslók, szentek, költők örökösei, drága barátaim, művészek, drága barátaim és ismerőseim, mit kerestek ti ezekben az ügyekben?! Mi közötök nektek ahhoz, hogy a cukor ára, meg a taxi, meg a híd, hogy átmennek rajta vagy nem? Én nem azt mondom, hogy mindenki üljön és fessen, és zenéljen, ne fessen, ne üljön… de ezek a közéleti megnyilvánulások olyan mértékben elszakadtak már attól, amivel egy művésznek elvben foglalkoznia magától értetődő, hogy szerintem tényleg magyarázatra szorul, hogy hogyan keverednek bele művészek a politikába, illetve hogyan keverednek bele a közéletbe.

– A politika és az irodalom mindig kapcsolatban volt egymással, és itt most nem annyira a művészi alkotások és a politika kapcsolata az érdekes, hanem amiről itt beszélünk, az író vagy művész személye. És ez a bizonyos közélet. Nem rendezkedhet be valaki úgy, hogy mondjuk írja a regényét, és a szabadidejében politikai közélettel foglalkozik, és aláír petíciókat, vagy nem ír alá; kilép, belép?

– De hát mindenkinek teljesen jogában áll, azt csinálni, amit akar. Én saját magam nevében nem értem, hogy hogyan kerül egy író olyan helyzetbe, mint, amilyen van most. Úgyhogy azt kell mondjam, hogy éppen a művész személyiségének a státusza az, amely egy normális esetben kizárná az ilyen típusú odaadást. Csakhogy itt egy olyan országról van szó – és itt most megint csak a magam nevében beszélek –, ahol semmi nem megy normálisan. Például azt sem sikerült megoldani, amiben mindenki reménykedett, sőt voltak kijelentések születtek ’89 felé, hogy na végre, megszabadult az irodalom mindentől, ami eddig ráragadt – és amiről te is beszélsz, hogy az irodalom kivételes szerepet játszott a kultúrpolitikai dolgokban az elmúlt isten tudja, hány száz évben. Az irodalom mindig, sokkal szorosabb kapcsolatban állt a politikával, történelemmel, és történelmi eseményekkel, mint minden más művészeti ág alkotója. Na most végre ez megszűnik. Nemhogy megszűnt volna, hanem kirobbant ez a képtelenség, végül is különfajta gyógyíthatatlan sebeket okozva, folyamatosan viharzik végig ezen az úgynevezett szabad Magyarországon. És persze azt is meg kell mondjam, hogy azért nagyon nem csodálkozom azon, hogy itt tartunk, ahol tartunk, mert ha visszagondolok a késő kádárizmus idejére, akkor minden normális ember, vagy minden érzékeny művész láthatta, hogy milyen emberek veszik körül őt, vagy milyen emberek veszik körül azt az érzékenységet, amely neki fontos. Na most hogyha akkor valaki alaposan körülnézett, igazán nem gondolhatta, hogy abból az emberi anyagból, amely a régi Magyarország volt, talán a ’89 előtti, most a ’89 utáni, egy gyökeresen más fog következni. Egyszerűen szembe kell nézni azzal a mondattal, hogy egy olyan országban élünk, amelyet most először senki nem kényszerített ránk, és ez nagyon fontos, most először nem kényszeríti senki a művészeket például arra, hogy részt vegyenek a közéletben. Most aztán igazán mindenki átadhatná magát annak, hogy végre felnézzen az égre, és megvizsgálja a viszonyát a csillagokhoz. És megvizsgálja azt, amit eddig még talán sosem látott.

– Pont ezt akartam kérdezni, hogy itt most tizenöt évvel a rendszerváltás után, tényleg olyan lehetőségek vannak, amikor már nem kéne politikával foglalkozni annak, akinek ez nem okvetlenül szükséges. Ha egy író persze ambicionálja ez, akkor legyen neki, de általában az íróknak az a dolguk, hogy írjanak. És, hogy mégis most egy olyan helyzet alakult ki, és nem most egyik napról a másikra, hanem már évekkel ezelőtt, vagy talán meg sem szűnt ez az állapot, hogy nagyon sokan kicsit mintha kifelé is figyelnének az írásból. Te, aki mondjuk úgy, hogy elvonultan élsz, nem is laksz Budapesten, és alig veszel részt valamiféle mozgalomban, hanem írsz.

– Annyira, hogy egyáltalán nem.

– És, akkor te mit gondolsz, hogy mi annak az oka, hogy mégis valahogyan az írók és költők, mintha áhítanák ezt a fajta állapotot? Ez valahogy azért lehet, mert az egész közélet erre van kondicionálva, erre működik?

– Ami eszembe jut a kérdésedre, az az, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan keveredtek ilyen mélyre, azt kell mondjam, írók. Hogy keveredhettek olyan helyzetbe, hogy nagy tehetségű és igazán nagyon értékes emberek egy olyan atmoszférát hoztak létre – senki nem kényszerítette rájuk, ők hozták létre –, amelyben a gyűlölet az úr, amelyben harag és a másik oldal a megbocsáthatatlan vétke... amelyben a megértésnek vagy az eltekintésnek semmiféle esélye nincsen. Egyformán vétkesnek tartom a vitázó feleket, még akkor is, hogyha van egy határ, amit természetesen senki nem léphet át. Ez például a most akuttá vált ügyben, ez a határ természetesen az, hogy történt egy rendkívül súlyosan minősíthető esemény, amelyre minden más nyugat-európai – vagy minden más európai országban, de hát itt általában a nyugat-európai demokráciákat hozom mintaként – azonnal az a válasz született volna meg, ami itt természetszerűen nem. Nagyon sajnálom azokat az embereket is, akik bent maradtak ebben az úgynevezett Írószövetségben, meg akik kiléptek, akik közé én magam is tartozom. Én azért lépek, vagy léptem ki ebből az egészből – még az sem biztos, hogy kiléptem, mert azt sem tudom, hogy benne vagyok-e, mert ugyanis én soha nem léptem be, azt hiszem automatikusan vettek fel, azt gondolván kilencven tájban, hogy én biztos azért nem vagyok a tagja, mert nem vettek fel. Valamilyen kommunista herce-hurca miatt… és ezt tisztáznom kell, hogyha benne vagyok, de a lényeg az az, hogy én semmiképpen nem tudok olyan szervezethez tartozni, amelyben egymást gyűlölő és létüket kölcsönösen kizáró emberek élnek. Ráadásul mintha mindenki belevakult volna ebbe az egész helyzetbe, és egyszerűen nem látok semmiféle olyan mozdulatot, senkinek a tekintetében egy olyan villanást, ami egy picit azt jelezné, hogy talán akár be is lehetne gyorsan fejezni például ezt az egész piszkos ügyet.

– Csakhogy ez egy ilyen láncreakciószerű esemény, nem? Elindult valahogy és az embernek el kell döntenie, hogy vagy reagál rá, vagy nem reagál, vagy így reagál, vagy úgy – tehát mindenképpen valamit kell csinálni, akkor is, ha az ember nem csinál semmit, hiszen az is egy aktus ebben az esetben, nem? Hogy lehet akkor ebből egyáltalán kimaradni?

– Hogy lehet kimaradni? Hát egyszerűen úgy, hogy benne sem vagy, akinek már ki kell maradnia belőle, az már egyszer sajnos belelépett ebbe az ügybe, vagy mibe? És akkor már tényleg ki kell lépnie belőle. Énszerintem az lett volna a megoldás, hogy nem kerülnék egyszerűen kapcsolatba a politikai megnyilvánulásnak, a politikai strukturálódásnak semmilyen fokával. Mit jelent az, hogy Írószövetség? Már bocsássanak meg mindazok a barátaim, akiknek ez fontos, történelmi és politikai okoknál fogva. Tényleg tiszteletreméltónak tartom ezeket a ragaszkodásokat és itt olyan emberek vannak, olyan szélsőpontok vannak, mint mit tudom én, Szörényi tanár úr, vagy Konrád Gyuri barátom. Akiknek a maguk szempontjai szerint, mindkettőjüknek rendkívül fontos a szövetség. Ők biztos, hogy megértik, amikor azt mondom, hogy nekem viszont sosem volt az, én nem szeretem a szövetséget.

– Mármint az általában a szövetségeket?

– Igen. a szövetséget mint szervezetet; nem szeretnék belépni sehova, soha nem akartam. A LÉT-be sem léptem be, ami szintén egyfajta struktúra, oda sem jelentkezési alapon kerültem, hanem egyszer csak, biztos, ott is úgy történhetett, mint az Írószövetségben, hogy ’54-ben megnézték a listát, nem volt rajta, hát ez biztos, ezt azért nem vettük „LÉTre”, mert valahogy mindig ott a homokozón kívül akar lenni. És akkor hirtelen automatikusan felvettek ’54-ben a Létezésbe – szerintem ez is így ment. Amit mondani szeretnék, hogy egy olyan szervezetről van ráadásul szó, ahol írók vannak, és amely megengedi magának azt, hogy olyan szavakat használjon, például mint a választmány. Az én számomra ez a hihetetlen, ocsmány, undorító szó, hogy „választmány” eleve kizárja a gondolatát is annak, hogy közel lépjek hozzá – persze tárgya a figyelemnek, ahogyan minden az. És tulajdonképpen ezt javasolnám valamennyi művésznek, aki most hezitál, aki most haragszik a többiekre, aki most a maga szempontjai szerint ítél – ami szerintem nem egészen azonos a saját szempontjaival, itt egy politikai ügyről van szó, és nem művészi ügyről van szó –, hogy lépjen egyet hátra. Próbáljon egy kicsit odaállni a tavaszi nap alá, most éppen süt. Nézze a napsugarakban éppen vibráló életet, és először is bocsásson meg azoknak, akiknek a legjobban ártott az a gyűlölet, amelyet ő maga is él – és bocsásson meg önmagának is, hogy egyáltalán nem figyelt oda, és belekeveredett, talán akaratán kívül, a kor nyomásától és egyéb természeti erőktől fogva egy olyan folyamatba, ahol neki tulajdonképpen csak egyféle módon van keresnivalója, mint filozófus, mint költő, mint a csillagoknak és a mélységeknek a kutatója.

– Említetted a filozófust… 1927-ben egy Julien Benda nevű francia író megjelentetett egy könyvet, ami aztán nagyon híres lett, az Írástudók árulása – és talán könyvről a XX. században ekkora vita nem nagyon volt. Ő azt mondja, hogy az írástudók, vagyis azok, akik az írással, az elmélkedéssel foglalkoznak, elárulták a szakmájukat akkor, amikor a politikába ártották magukat. Szerinted ez ma még mennyire lehet érvényes, mennyire kell oda visszatérni, amit Benda mond, vagyis, hogy aki írástudó, az maradjon az írásnál és ne foglalkozzék mással? Vagy ha akar, persze megteheti, de a szellemet mennyire árulja akkor el?

– Mindenképpen elárulja, gondoljon mindenki Hamvas Bélára. Miért nem zavarta Hamvas Bélát az, hogy nem vett részt a közéletben? Gondoljon mindenki Pilinszky Jánosra; el tudja valaki képzelni, hogy Pilinszky Jánossal egy ilyen beszélgetést lefolytat? Gondoljanak Weöres Sándorra… és még tudnám sorolni. Ezek az emberek egyáltalán nem arról voltak híresek, hogy ne lennének határozott véleményeik a politikai vagy történelmi kérdésekről – erről szó nincsen. De hát van valami teljes képtelenség a puszta feltételezésben, hogy ezeket az embereket még aláírásgyűjtésre és különböző politikai akciókra meg lehetett volna nyerni. Itt látszik a dolognak a nevetségessége és egyfajta gyerekessége is, és a haragnak is, ami jellemzi a gyerekességet. Ami pedig Bendát illeti: persze, ennek nemcsak hogy ma van aktualitása, hanem azt a művet minden évbem közösen Magyarországon újra ki kéne adni, vagy újra meg kéne írni. Időnként meg is történik, és itt a Benda utáni korszakból szinte ötévenként tudnánk említeni a magyar irodalomból és a társadalomtudományból olyan írásokat, amelyeknek a célja, feladata, tartalma ugyanez volt. Figyelmeztetni az értelmiséget, az írástudókat, ahogy a régi kínaiak mondták, tehát azokat az embereket, akik műveltségüknél fogva abban a kivételes helyzetben vannak, hogy életüknek legalább egy tartományában nem kénytelenek feladni azt az egyéni szabadságot, amely elvben megadatik mindenkinek. Minden nap meg kell ismételni, hogy a szellem embere az maradjon a szellemé, ne engedje kiszolgáltatni magát semmi másnak.