Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Mircea Eliade
A KÖZÉPPONT SZIMBOLIKÁJA
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: http://www.tar.hu/lazadas/eliadekpont.htm

 

A VILÁG KÉPE


Az archaikus és hagyományos társadalmak az őket közvetlenül körülvevő világot úgy fogják föl, mint egy mikrokozmoszt. E zárt világ határán túl kezdődik az ismeretlen, az alaktalan birodalma. Itt a tér kozmizált: lakott és berendezett — ott, ezen az ismerős téren túl, a démonok, férgek, halottak és idegenek ismeretlen és félelmetes világa kezdő­dik: a káosz, a halál, az éjszaka. A mikrokozmikus lakott világnak, s az őt körülvevő kihalt vidéknek a képe (amely vagy a káosz, vagy a halottak biro­dalma) még olyan fejlett társadalmakban is tovább élt, amilyen a kínai, a mezopotámiai vagy az egyiptomi. Sok szöveg azonosítja a nemzeti terü­letet támadó ellenséget a férgekkel, a démonok­kal, illetve a káosz hatalmaival. A fáraó ellenségeit úgy emlegették, mint „a romlás, a farkasok, a ku­tyák fiait". A fáraót Réhez, az istenhez hasonlí­tották, aki legyőzte Apophiszt, a kígyót, ellensé­geit pedig a mitikus kígyóval azonosították.2 Az ellenséget, amely a város (vagy bármely más lakott és megszervezett település) életét és biztonságát támadja és veszélyezteti, démonikus hatalmakkal azonosítják, amelyek a mikrokozmoszt kaotikus állapotba igyekeznek taszítani, vagyis meg akarják semmisíteni. A rend feldúlása, egy archetipikus kép megsemmisítése egyet jelent a káoszba, az alaktalanba, a világ teremtését megelőző differenciálatlan állapotba való visszazuhanással. Ilyesfajta képeket egyébként ma is használunk, amikor je­lezni akarjuk, hogy civilizációnkat veszély fenye­geti. Ilyenkor is „káoszról", „rendetlenségről", a világunkat elnyelő „sötétségről" beszélünk. Nyil­vánvaló, hogy ezek a fogalmak ez esetben is a rend, egy „Kozmosz", egy struktúra megsemmisítésére utalnak, ami után civilizációnk cseppfolyós, alak­talan állapotba kerülne — egyszóval káoszba fúlna. Az ellenségnek valamiféle démonikus lényként, megtestesült Gonoszként való megjelenítése szin­tén él ma is. Ezeknek a modern világban is aktív mitikus képeknek a pszichoanalízise megmutat­hatja, mily mértékben vetítjük ki az „ellenségre" saját destruktív vágyainkat. De e problémák kifej­tése meghaladja kompetenciánkat. Ezúttal csak ar­ra kívánunk rámutatni, hogy az archaikus világ a mikrokozmoszt veszélyeztető ellenséget többnyi­re nem emberi lényként, hanem ellenséges, romboló hatalmak megtestesüléseként tekintette fe­nyegetőnek. Igen valószínű, hogy a lakott helyek és városok védelme mágikus védekezéssel kezdő­dött; az árkok, labirintusok, bástyák sokkal inkább a rossz szellemek beözönlését igyekeztek megaka­dályozni, semmint az emberi támadást.3 Még későbbi történelmi időkben is, például a középkor­ban, a városok falát rituálisan megszentelték, hogy védelmül szolgáljon a démon, a betegség és a ha­lál ellen. Az archaikus szimbolizmus számára nem okoz nehézséget, hogy az emberi ellenséget a Dé­monnal vagy a Halállal azonosítsa. Hiszen akár démonikus, akár katonai jellegű a támadás, eredmé­nye ugyanaz: pusztulás, a rend felborulása, halál.

Minden mikrokozmosznak, minden lakott te­rületnek van egy „Középpontja", amely kiemel­ten szent hely. Ott, a „Középpontban" nyilvánul meg a szentség a maga teljességében: vagy elemi hierofánia formájában (mint a „primitíveknél", gondoljunk a totemikus középpontokra, a bar­langokra, ahol a csuringák-at földbe rejtették stb.), vagy az istenek személyes megjelenése révén, amint az a hagyományos civilizációkban történik. De ennek a Középpontnak a szimbolikájához nem szabad a nyugati tudományos szellem geometrikus szemléletével közelednünk. A mikrokozmoszok mindegyikében több „Középpont" is létezhet. Mint látni fogjuk, valamennyi keleti civilizáció — a mezopotámiai, az indiai, a kínai stb. — a „Közép­pontok" végtelen sokaságát ismerte. Sőt: e „Középpontok" mindegyikét a „Föld Középpontjá­nak" tekintették, s így is nevezték. Minthogy szent helyről volt szó, amely vagy egy hierofania révén adott, vagy pedig egy szertartás során konstruálták meg, nem pedig valamiféle hétköznapi mértani számításon alapult — nem okozott prob­lémát, hogy akár egyetlen lakott vidéken belül is több „Középpontja" legyen a Földnek.4 A „Kö­zéppont" szent és mitikus földrajzi hely, épp ezért valóságos, és semmi köze a profán, „objektív" geográfiához, amely bizonyos értelemben elvont, nem lényegi, olyan térkonstrukció, ami nem lak­ható s ennélfogva nem is ismerhető meg.


A mitikus földrajzban a szent tér a leginkább valóságos tér, hiszen — amiként nemrégiben kimutatták5 — az archaikus világ számára a mítosz való­ságot jelentett, mert az egyetlen igaz valóságról: a szentségről szólt. Olyan tér ez, amelyben közvet­lenül kapcsolatba lehet lépni a szentséggel — vagy azért mert bizonyos tárgyakban testet ölt (csuringák-ban, az istenek ábrázolásaiban stb.), vagy azért mert hierokozmikus szimbólumokban nyilvánul meg (Világoszlop, Világfa stb.). Azokban a kultú­rákban, amelyekben a három kozmikus világ vagy réteg — Ég, Föld, Pokol — fogalma ismert, met­széspontjuk a „Középpontban" található. A réte­gek ezen a ponton „megszakadnak", s ezáltal le­hetséges lesz a közlekedés közöttük. Okunk van feltételezni, hogy a három kozmikus réteg képe meglehetősen archaikus; például a Maláj-félszige­ten élő szemang pigmeusok között is találkozha­tunk vele: a világ középpontjában egy hatalmas szikla áll, a Batu-Ribn; alatta van a Pokol. Valaha régen egy fatörzs meredt a Batu-Ribnből az ég felé.6 A Pokol, a Föld középpontja és az Ég „ka­puja" tehát ugyanazon a tengelyen helyezkedik el, és ezen a tengelyen át lehetséges az átjárás egyik kozmikus rétegből a másikba. Talán némi kétkedéssel fogadnánk, hogy ez a kozmológiai elmélet valóban létezett a szemang pigmeusok kö­rében, ha nem tudnánk, hogy már a történelem előtti időkben is körvonalazódott ugyanez az elképzelés.7 A szemangok hite szerint egykor ha­talmas fatörzs kötötte össze a Kozmikus Hegység csúcsát, a Világ Középpontját az Éggel. E képzet rendkívül gyakori mitikus elképzelésre utal: az Éggel és az istenséggel valaha könnyen és „termé­szetes" módon lehetett kapcsolatot teremteni, ám valami szertartásbeli hiba következtében a kap­csolat megszakadt, és az istenek feljebb húzódtak az Égbe. Csak az orvosságos emberek, a sámánok, a papok, a hősök, illetve az uralkodók képesek — átmenetileg és kizárólag „saját használatra" — fel­venni ismét a kapcsolatot az Éggel.8 A valamiféle hiba folytán elvesztett ősi Paradicsom mítosza rendkívüli fontossággal bír, s bár bizonyos szempontból kapcsolódik témánkhoz, e helyütt nem áll módunkban tárgyalni.

A „KÖZÉPPONT" SZIMBOLIZMUSA

Térjünk vissza a három kozmikus réteg képéhez, amelyeket tengely köt össze egy „Középpontban". Ezzel az archetipikus képpel főként az ősi keleti kultúrákban találkozunk. Nippur, Larsa és Sippar szentélyeinek a neve: Dur-an-ki, azaz „Kötelék az Ég és a Föld között". Babilonnak tömérdek neve volt, hogy csak kettőt említsünk: „Az Ég és a Föld Alapjának Háza", „Kapocs Ég és Föld között". De Babilonban jött létre az összeköttetés a Föld és az alvilág közt is, mert a város a báb-apszi-ra épült, és „Apszu kapuja" volt; Apszu a Teremtés előtti ká­osz vizeit jelenti. Ugyanezzel a hagyománnyal ta­lálkozhatunk a zsidóknál is. A jeruzsálemi szikla mélyen benyúlik a föld alatti vizekbe (tehom). A Misna megjegyzi, hogy a Templom pontosan a tehom fölött helyezkedik el (ami az Apszu héber megfelelője). És amiként Babilon az Apszu kapuja, a jeruzsálemi templom sziklája a „tehom száját" zárja le. Hasonló hagyományokkal találkozhatunk az indoeurópai világban is. A rómaiaknál például a mundus az a pont, ahol az alvilági régiók és a föl­di világ közti érintkezés létrejöhet. Az ókori Itália templomai a felső (isteni), a földi és a föld alatti (pokol) világ találkozási pontjai voltak. (Lásd: Az örök visszatérés mítosza, 28. oldaltól.)

Minden keleti város a Világ Középpontjában állt. Babilon Báb-iláni, vagyis „az Istenek Kapuja" volt, melyen át az istenek időnként lejöttek a Földre. A tökéletes kínai uralkodó fővárosa min­dig a Csodás Fa, a Kien-Mu mellett helyezkedett el, amely a három kozmikus réteg, az Ég, a Föld és a Pokol tengelyét képezte. És vég nélkül sorol­hatnánk a példákat. Mindezek a városok, templo­mok vagy paloták, melyeket a világ középpontjá­nak tekintettek, a világ három rétegét tartó Kozmikus Hegy, Világfa vagy Központi Oszlop archaikus képét ismétlik meg.

A világ középpontjában álló Hegy, Fa vagy Oszlop nagyon elterjedt szimbólum. Emlékeztessünk az indiaiak Meru hegyére, az iráni Haraberezaitira, a germánok Himingbjörére, a mezopo­támiai „Országok Hegyére", a palesztinai Tábor- hegyre (amely talán helyesen tabbur, s azt jelenti: omphalosz, vagyis köldök), a Gerizim hegyre, még mindig Palesztinában, melyet szemléletesen „a Föld köldökének" neveztek, vagy a Golgotára, amely a keresztények számára jelenti a világ középpontját. (Lásd Értekezés..., 321. oldaltól; Az örök visszatérés mítosza, 28. oldaltól.) Mivel az ille­tő település, város, templom vagy királyi palota a Világ Középpontjában volt, vagyis a Kozmikus Hegység csúcsán, a világ legmagasabban fekvő he­lyének is tekintették, amit nem tudott elárasztani a vízözön. „Izrael földjét nem árasztotta el az Özönvíz", mondja egy rabbinikus irat. Az iszlám hagyomány szerint a Föld legmagasabb pontja a Kába-kő szentélye, mert „a Sarkcsillag tanúsítja, hogy az Ég középpontjával épp szemben van". (Lásd: Az örök visszatérés mítosza, 32. o.) A babilo­ni szent tornyok és templomok neve is arról ta­núskodik, hogy a Kozmikus Hegységgel, vagyis a Világ Középpontjával azonosították őket: „A Ház Hegye", „Minden Földek Hegyének Háza", „A Viharok Hegye", „Kapocs Ég és Föld között" stb. A zikkurat lényegében Kozmikus Hegység, vagy­is a Kozmosz szimbolikus képe: hét szintje a hét bolygóeget jelképezte; ha a pap felhágott ezeken a fokokon, a Világmindenség csúcsára ért. Ugyan­ennek a szimbolikának a szellemében épült Bara-budur óriási temploma is, amely úgy fest, mint egy mesterséges hegy. Megmászása a Világ Kö­zéppontjába tartó eksztatikus utazással ért fel. Legfelső szintjére érve a menet elhagyta a profán teret és belépett a „tiszta régióba". Vagyis ami itt zajlott, „Középpont-szertartás" volt (lásd az Érte­kezés...-t 323. oldaltól).

A Kozmikus Hegység csúcsa nemcsak a Föld legmagasabb pontja, hanem egyben a Föld köldö­ke is, ahol a teremtés kezdődött. „A százszor Szent úgy alkotta a világot, akár egy embriót", állítja egy rabbinikus szöveg. „Amint az embrió a köl­dökből nő ki, hasonlóképpen Isten a világot is a köldöknél kezdte teremteni, s az onnan terjedt szét azután minden irányban." ,,A világ teremtése Sionnal kezdődött", mondja egy másik szöveg. Az ősi Indiában is megtaláljuk ugyanezt a szimbolikus képet: a Rig-véda szerint a Világmindenség egyetlen középpontból kezdett terjeszkedni. (Lásd Értekezés..., 324. o.; A mítosz, 36. o.)

Amiként a világé, az ember teremtése is egy központi helyen történt, a Világ Középpontjá­ban. A mezopotámiai hagyomány szerint az em­ber a „Föld köldökében" teremtetett, ahol a Dur-an-ki is található, a „Kapocs Ég és Föld között". Ormazd a Világ Középpontjában teremtette az ősembert, Gajómartot. A Paradicsom, ahol Isten agyagból megteremtette Ádámot, természetesen szintén a Világ Középpontjában van. A Paradi­csom a „Föld köldöke" és egy szír hagyomány szerint „a világ legmagasabb hegyén" volt. A Kin­csesbarlang című szír könyv szerint Ádám a Föld Középpontjában teremtetett, ugyanott, ahol ké­sőbb Jézus keresztje állt. Ugyanezt a hagyományt őrizte meg a judaizmus is. A zsidó apokaliptikus iratok és a Midrás szerint Ádámot Isten Jeruzsálem­ben teremtette. Ugyanott temették is el, vagyis a Világ Középpontjában, a Golgotán, s a Megváltó vére őt is megváltja majd. (Lásd Értekezés..., 323. o.; A mítosz, 32. o.)

A Középpont legelterjedtebb szimbólumválto­zata a Világfa, amely a Mindenség középpontjá­ban áll, és a három világ tengelyét képezi. A védikus India, az ősi Kína, a germán mitológia, valamint a „primitív" vallások a Világfa különféle fajtáit ismerik, melynek gyökerei a Pokolig nyúl­nak le, ágai pedig az Eget súrolják. A közép- és észak-ázsiai mitológiákban ennek a fának hét vagy kilenc ága a hét vagy kilenc égi réteget, vagyis a hét bolygóeget jelképezi. Nincs módunk itt a Vi­lágfa teljes szimbolikáját áttekinteni.9 Bennünket most kizárólag a „Középpont" rítusaiban játszott szerepe érdekel. Általában elmondhatjuk, hogy a szent és rituális fák többsége, melyeket a vallástör­ténet vizsgál, e példaértékű archetípus: a Világfa tökéletlen másolatai. Vagyis minden szent fa a Vi­lág Középpontjában áll, és minden rituális fa vagy oszlop, amit valamiféle vallási szertartás előtt vagy közben megszentelnek, a Világ Középpontjára való mágikus utalás. Elégedjünk meg most csak néhány példával.

A védikus Indiában az áldozati oszlop (júpa) olyan fából készült, amit az Univerzális Fával azonosítottak. Amíg leverték, az áldozatot bemutató pap a következő szavakat intézte hozzá: „Csúcsoddal ne tépd fel az Eget, közepeddel ne sebezd meg a levegőt..." Vagyis nyilvánvaló, hogy ez esetben is magával a Világfával van dolgunk. Mi­vel az áldozati oszlop a Világfa anyagából készült, kozmikus oszloppá vált: „Emelkedj, ó, erdőnek Ura, a Föld csúcspontján!" — szólítja meg a Rig-véda (III, 8, 3). „Csúcsodon hordozod az Eget, kö­zeped betölti a levegőt, lábad megszilárdítja a Föl­det" — mondja a Satapatha bráhmana (III, 7, l, 4). Az áldozati oszlop felállítása és felszentelése „Középpont-szertartás". A Világfával azonosulva az oszlop a három kozmikus réteget összekötő tengellyé válik, melynek révén lehetséges lesz a közlekedés Ég és Föld között. És az áldozatot vég­rehajtó pap (sacrificateur)* valóban fel is megy a ri­tuálisan a Világ Tengelyévé változtatott oszlopon az Égbe, egyedül vagy a feleségével. Létrát támaszt az oszlophoz, s így szól hozzá: „Gyere, menjünk fel az Égbe!" S az asszony erre azt mondja: „Men­jünk!" (Satapatha bráhmana V, 2, l, 9.) És elindul­nak fölfelé a lépcsőn. Amikor fölérnek a létra tete­jére, megérintik az oszlop csúcsát, s az áldozat­-végrehajtó pap felkiált: „Megérintettük az Eget!" (Taittiríja szamhítá, Satapatha bráhmana.) Máskor a pap a karját széttárva (mint madár a szárnyát!) ha­lad felfelé az oszlop fokain, és amikor a csúcsra ér, így kiált: „Megérintettem az Eget, az isteneket: halhatatlanná lettem!" (Taittiríja szamhítá, l, 7, 9.) „Valójában — amint még mindig a Taittiríja szamhítá mondja (VI, 6, 4, 2) — az áldozatot végző pap ma­ga válik létrává és híddá, hogy elérje az égi világot."

A híd vagy a létra azért köthette össze a Földet az Éggel, mert a Világ Középpontjában állt. Csakúgy, mint az az égig érő lajtorja, amelyet Jákob látott álmában: „...és ímé az Istennek Angyalai fel- és alájárnak vala azon" (Mózes L könyve, 28, 12). Az indiai szertartás is utal rá, hogy az égbe való fölmenetel révén halhatatlansághoz lehet jutni. Mint majd látni fogjuk, sok Középpont­szertartás szintén a halhatatlanság elérését szol­gálja.

A szent fának a Világfával való azonosítása még nyilvánvalóbb a közép- és észak-ázsiai sámánizmusban. Amikor a tatár sámán felmászik egy ilyen fára, hite szerint a mennybe jut. Amikor felka­paszkodik azon a hét vagy kilenc fokon, amit a fá­ba metszenek, teljes bizonyossággal kijelenti, hogy az égben jár. Elmondja hallgatóságának, mit lát azokon az égi szinteken, amelyeken áthalad. A ha­todik mennyországban köszönti a Holdat, a hete­dikben az eget, a Napot. Végül, a kilencedikben, Bai Ulgánnak, a Legfőbb Lénynek hódol, és fel­ajánlja neki a feláldozott ló lelkét.10

A sámánikus fa csupán a Mindenség Közép­pontjában álló Világfa mása, amelynek csúcsán ott a Legfőbb Isten, vagy a Nap formájában elképzelt Isten. A sámánikus fán ejtett hét vagy kilenc vágás a Világfa hét vagy kilenc ágát jelképezi, vagyis a hét vagy kilenc eget. De a sámánt egyéb misztikus szálak is fűzik a Világfához. Beavatási álmaiban a majdani sámán eljut a Világfához, és ott magának Istennek a kezéből kap három ágat a Fáról, hogy dobokat készítsen belőlük.11 Tudjuk, milyen nagy szerepet játszik a dob a sámánikus szertartások­ban, hiszen a sámán elsősorban a dob segítségével jut eksztázisba. És ha még azt is tudjuk, hogy a dob a Világfa fájából készült, nyilvánvalóvá válik a dobolás szimbolikus jelentése és vallási értéke; a sá­mánt, miközben a dobot veri, eksztázisa a Világfához röpíti. 12 E misztikus utazással előbb a Középpont­ba ér, majd onnan a legmagasabb egekbe, így hát akár a rituális oszlop megmászása, akár a dobszó ré­vén, a sámán az Égbe utazik. De a felemelkedés, a kozmikus rétegek szakadékán átívelő eksztatikus repülés csak ott: a Világ Középpontjában lehetsé­ges, ahol — mint már láttuk — megvalósulhat a köz­lekedés a Föld, az Ég és a Pokol között.13


A FELSŐ VILÁGBA VALÓ UTAZÁS SZIMBOLIZMUSA

A közép-ázsiai és a szibériai vallások Középpont­szimbolikájára valószínűleg hatással voltak az indo-iráni, végső soron pedig a mezopotámiai kozmo­lógiai elképzelések. A hetes szám kiemelkedően fontos szerepe is ezt látszik bizonyítani. De különbséget kell tennünk a „Középpont-szimbolika" kö­rül kidolgozott kozmológiai elmélet — például a hét­rétegű égről való elképzelés — átvétele és magának a Középpontnak a szimbolikája közt. Ez utóbbi, mint már láttuk, olyannyira archaikus, hogy a Maláj-félsziget pigmeusai is ismerték. És még ha ebben az esetben feltételeznénk is az indiai hatást, akkor is magyarázatra szorulnának a Középpont­-szimbolika történelem előtti emlékei (Kozmikus Hegységek, a négy folyó, a Fa, a spirál stb.). Ki­mutatható, hogy a kozmikus tengelyt mint szim­bólumot már az archaikus kultúrák is ismerték (Graebner és P. W. Schmidt iskolájának „Urkul-turen"-jei), elsősorban a sarkvidéki és az észak­amerikai népesség: a települések közepén álló osz­lop a Kozmikus Tengelyt jelképezte. Ennek az oszlopnak a tövébe helyezték el az égi istenségek­nek szánt ajándékaikat, amelyek csak ennek a ten­gelynek a mentén juthattak fel az Égbe.14 Amikor a lakóhely formája másmilyen, és a kunyhók he­lyét a jurta veszi át (mint például Közép-Ázsia ál­lattenyésztő-pásztorainál), a központi oszlop mi­tikus-rituális funkcióját az a felső nyílás veszi át, amelyen a füst eltávozik. Áldozatok bemutatása­kor egy fát állítottak a jurtába, amelynek a csúcsa kinyúlt a nyíláson. Ennek az áldozati fának a hét ága a hét égi réteget jelképezte. Egyrészt tehát a házról azt feltételezték, hogy maga a Mindenség, más­részt azt, hogy a Világ Középpontjában áll, hiszen a füst számára vágott nyílás épp a Sarkcsillagra nézett.


Még visszatérünk a lakóhelynek a „Világ Kö­zéppontjával" való szimbolikus azonosítására, mint az archaikus vallásos ember egyik legtanulságo­sabb viselkedésmódjára. De előtte vegyük még szemügyre a felső világokba való utazás rítusait, amelyek mindig egy Középpontban zajlottak. Láttuk, hogy a tatár vagy a szibériai sámán fölmászik egy fára, az áldozatot végrehajtó védikus pap pe­dig felmegy egy létrán. Mindkét szertartásnak ugyanaz a célja: a felső világba, az Égbe tett utazás. Tömérdek mítoszban szerepel olyan fa, kúszónö­vény, kötél, pókháló vagy létra, amely összeköti a Földet az Éggel, és amelynek segítségével bizo­nyos kivételezett személyek a szó szoros értelmé­ben az Égbe mehetnek. Ezeknek a mítoszbeli segédeszközöknek természetesen megvoltak a ri­tuális megfelelőik, amilyen például a sámánikus fa vagy a védikus áldozati oszlop. A szertartásbeli lépcsőnek is fontos szerep jutott. Hogy csak né­hány példát említsünk: Polyaenus (Stratagematon, VII, 22) Kosingasról, néhány trák nép papkirályá­ról szólva megemlíti, hogy a király egy ízben azzal fenyegette meg alattvalóit, hogy elhagyja őket, s egy falépcsőn fölmegy az Égbe, Héra istennőhöz; ami azt bizonyítja, hogy létezett ilyesfajta rituális létra, amelyen a közhiedelem szerint valóban fel­mehetett volna a papkirály az Égbe. A ceremoniális létrán történő „Égbemenetel" valószínűleg bi­zonyos orfikus beavatási szertartásoknak is a része volt — a mitrászinak biztosan. Mitrász vallásában ez a létra (climax) hétfokú volt, és a fokok külön­féle fémekből készültek. Celsus szerint (Origines: Contra Celsum, VI, 22) az első lépcsőfok ólomból készült és a Szaturnusz bolygó „egéhez" vezetett, a második ónból volt (Vénusz), a harmadik bronz­ból Jupiter), a negyedik vasból (Merkúr), az ötödik „fémpénzöntvényből" (Mars), a hatodik ezüstből (Hold), a hetedik aranyból (Nap). A nyolcadik lépcsőfok, amint Celsus mondja, az állócsillagok szintjére vezetett.15 E ceremoniális létrát meg­mászva a beavatandó áthalad a hét bolygóegen, és végül fölemelkedik az Empyreumba — ahogyan az Égbe emelkedik az, aki a babiloni zikkurrat hét fokán vagy a Barabadur templom teraszain halad fölfelé, mely utóbbi, mint láttuk, lényegét tekintve Kozmikus Hegység és imago mundi.

Nyilvánvaló, hogy a mitrászi beavatási szertar­tás lépcsője is egyfajta világtengely volt, s a Világegyetem Középpontjában állt; a kozmikus réte­gek közti szakadék áthidalása egyébként nem lett volna lehetséges. A „beavatás", mint tudjuk, az újonnan megtértek halálát és feltámadását jelenti, más kontextusban a Pokolba való alászállást, amit mennybemenetel követ. A halál — akár beavatási, akár hétköznapi értelemben — leginkább szintbeli változást jelent. Ezért lehet a jelképe a lépcső, amely egyébként — csakúgy, mint a létra — a gyász­szertartásoknak is gyakori rekvizítuma. A halott lelke hegyi ösvényen kapaszkodik fölfelé, esetleg fán vagy valami kúszónövényen mászik föl az Ég­be. Ezzel az elképzeléssel szinte az egész világon találkozhatunk, az ősi Egyiptomtól Ausztráliáig. Asszír nyelven gyakran használják a „meghalni" ige helyett a „felmászni a hegyre" kifejezést. De Egyiptomban is a „felkapaszkodni" a „meghalni" eufemizmusa. Az indiai mitikus hagyomány sze­rint (Rig-véda, X, 14, 1) Jama, az első halott föl­mászott egy hegyre és végigjárta a „magas hegy­szorosokat", hogy megmutassa „az utat az embereknek". A halottak az urál-altaji népek hie­delme szerint is hegyi ösvényeken járnak; a kara­kirgiz hős, Bolot csakúgy, mint Kesar, a mongolok legendás királya beavatási próbaként jut el a túlvilágba: áthalad egy nagy hegység csúcsába vájt barlangon. A sámán ugyancsak egy barlangból száll alá a Pokolba. Az egyiptomi gyászszertartás­szövegekben találkozhatunk az asket-pet kifejezés­sel (asket = lépcsőfok) jeléül annak, hogy a Re ál­tal birtokolt létra egy valódi létra, amely összeköti a Földet az Éggel. „Létrát állítottak nekem, hogy láthassam az isteneket", olvashatjuk a Halottak Könyvé-ben. „Az istenek létrát alkottak néki, hogy azon az Égbe fölmehessen", mondja ugyancsak a Halottak Könyve. Az ősi vagy középkori dinasztiák idejéből való sírokban gyakran találtak létrát (ma­get) vagy lépcsőt ábrázoló amulettet. A létra he­lyenként még ma is a gyászszertartás kelléke: szá­mos primitív ázsiai nép — például a lolók vagy a karének — rituális létrát helyez a sírokra, amin az elhunyt fölmehet az égbe.16

A lépcsőnek tehát, mint láthattuk, rendkívül gazdag a szimbolikája: plasztikusan fejezi ki az egymást követő szinteket, s az egyik létezési módból a másikba való áthaladást; illetve kozmológiai síkon: a közlekedést az Ég, a Föld és a Pokol között. Ezért játszik a lépcső, illetve a felfelé való haladás olyan figyelemre méltó szerepet a beavatási rítusokban és mítoszokban éppúgy, mint a gyászszertartások­ban, a királyok és papok felszentelésében, de még a házassági szertartásokban is. A lépcső és a felfelé haladás szimbólumával gyakran találkozunk a pszi­choanalitikus irodalomban is, ami megerősíti azt a véleményünket, hogy az emberi psziché egy ar­chaikus képződményével van dolgunk, nem pe­dig olyasvalamivel, ami egy bizonyos „történelmi pillanatban" jött létre (például az ősi Egyiptom­ban, vagy a védikus Indiában). Csak egyetlen pél­dát említek ennek az ősi szimbólumnak a spontán felbukkanásáról.

Julien Green 1933. április 4-én a következőket jegyezte fel Naplójába: „A félelem, vagy más, erőteljes érzés valami megmagyarázhatatlan módon minden könyvemben a lépcsőhöz kötődik. Ezt tegnap vettem észre, amikor szemlét tartottam re­gényeim fölött... (Itt az ominózus részek felsorolása következik.) Vajon miként ismételhettem oly gyakran ezt az effektust, anélkül, hogy észrevet­tem volna? Gyermekkoromban gyakran álmod­tam azt, hogy egy lépcsőn üldöznek. Anyámat ugyanez a rémkép gyötörte ifjúkorában. Talán tőle örököltem rémálmomat..."

Mi már értjük, miért asszociálta a francia író a félelem érzéséhez ismételten a lépcsőt, hogy miért kötődött műveiben minden drámai esemény — szerelem, halál, bűntény — lépcsőhöz. A felfelé haladás vagy felemelkedés az abszolút valóság felé vezető utat jelképezi, ami a mindennapi tudatot ambivalens érzéssel, a félelem és az öröm, a von­zás és a taszítás elegyével tölti el. A megszentelődés, a halál, a szerelem vagy a megszabadulás élményét mind magába foglalja a lépcső szimboli­kája. Igazából mindezek a létezési módok a pro­fán emberi lét megsemmisülését jelentik, vagyis az ontológiai szint megszakadását; a szerelem, a halál, a szentség, a metafizikai megismerés — aho­gyan azt a Brihadáranjaka upanisad mondja — „az irreálisból a valóságosba" emeli át az embert.

De ne feledjük, hogy a lépcső csak azért képes mindezen dolgok jelképévé válni, mert feltételez­zük, hogy egy „Középpontban" áll, s így a segítsé­gével a létezés különböző szintjei közt közleked­hetünk; a lépcső végső soron a három kozmikus szintet összekötő mitikus létrának, kúszónövény­nek, pókhálónak, Világfának vagy a világot tartó Oszlopnak egy konkrét megjelenési formája.


A KÖZÉPPONT „MEGALKOTÁSA"

Láttuk, hogy nemcsak a templomokról feltételez­ték, hogy a világ „Középpontjában" helyezked­nek el, hanem minden szent helyről is, vagyis minden olyan helyről, ahol a profán térből út nyí­lik a szentség felé. Ilyen szent tereket létre is lehet hozni, ami lényegében kozmogónia, egyfajta világteremtés; ez csak természetes, hiszen, mint lát­tuk, az archaikus hiedelem szerint a világ is egy „Középpontból", egy embrióból nőtt ki. A védikus tűzáldozat bemutatására szolgáló oltár létrehozása is a világ teremtését utánzó aktus volt, az oltár maga pedig mikrokozmosz, imago mundi. A víz, amelyben az agyagot elkeverik, a Satapatha bráhmana szerint (I, 9, 2, 29; VI, 5, l stb.), az Ős-víz; az agyag, amiből az oltár épült maga a Föld, az oldalfalak pedig a légkört jelképezték. Talán azt is hozzá kell tenni, hogy az oltár megalkotása egy­ben a kozmikus Időt is „megalkotta", de erre a problémára most nem térhetünk ki. (Lásd: Az örök visszatérés mítoszá-t, 118. oldal.)

A vallástörténet tömérdek rituális céllal megal­kotott „Középpontot" ismer, melyekkel kapcso­latban fel kell hogy hívjuk a figyelmet egy érdekes és fontos jelenségre: ha bizonyos régi szent he­lyek, templomok vagy oltárok veszíteni kezdenek vallási hatóerejükből, újabb — földjósló, architekturális vagy ikonográfiai — képleteket kapcsolnak hozzájuk, s azok végső soron, és néha meghök­kentő módon, ugyanezt a Középpont-szimboli­kát sugallják. E motívumok közül egyet említünk most csak: a mandalá-t.18 A szó maga azt jelenti, kör; tibeti fordításokban inkább „középpont", néha pedig: „az, ami körülvesz". Valójában a mandala négyzetbe írt köröket rejt, amelyek hol koncent­rikusak, hol nem. Ebben a diagramban, amelyet színes fonalakkal vagy színezett rizsporral rajzoltak a földre, a tantrikus panteon istenségei kaptak helyet. A mandala tehát egyszerre imago mundi és szimbolikus panteon. A beavatási szertartások so­rán, sok egyéb próbatétel közt, az újonnan meg­tértnek el kellett érnie a mandala különféle szint­jeire is. Ez a behatolási rítus értelmét tekintve megegyezik a közismert templomi körmenettel (pradaksina), illetve a teraszról teraszra, „a tiszta régióig", azaz a templom legfelső részéig való fo­lyamatos fölfelé haladással. Az újonnan megtért­nek egy mandalába való behatolása ugyanakkor egy labirintusba való belépést is jelent: bizonyos mandalák kifejezetten labirintus jellegűek. A man­dala funkciója, éppúgy, mint a labirintusé, leg­alábbis kettős. A földre rajzolt mandalába történő behatolás a beavatást jelképezi, ugyanakkor a man­dala meg is védi az újonnan megtértet minden külső ártó hatalomtól, és segíti, hogy figyelmét összpontosítva megtalálja saját „Középpontját".

De az indiai templomok bármelyike, felülné­zetben vagy egy síkra kivetítve, mandala. És vala­mennyi indiai templom, éppúgy, mint a mandala, mikrokozmosz s egyszersmind panteon is. Mi szükség volt ezekre a mandalákra? Miért kellett a „Világ Középpontját" egy újabb Középponttal megerősíteni? Egyszerűen azért, mert bizonyos hívők, akik igazabb és mélyebb vallásgyakorlatra vágytak, a hagyományos szertartást már nem érezték kielégítőnek: egy tűzáldozat-oltár felépí­tése, vagy egy templom teraszain való felfelé hala­dás a számukra nem volt elegendő ahhoz, hogy megtalálják saját „Középpontjukat". Az archaikus vagy a védikus embertől eltérően, a tantrikus ember már csak a személyes tapasztalás útján tudta föléleszteni magában az ősi szimbólumokat. Ez az oka annak is, hogy egyes tantrikus iskolák a kül­sődleges mandalákról lemondva interiorizált man­dalákra tértek át, melyeknek két válfaja ismert; az egyikben a mandala mentális konstrukció, a me­ditáció „hordozója"; a másikban a mandala azo­nossá válik a testtel. Az első esetben a jógi mentá­lisan egy mandala belsejébe helyezi magát, ahol azután tökéletes figyelem-összpontosításra képes; ugyanakkor a mandala megóvja a szétszóródástól, a figyelmetlenségtől és minden kísértéstől. Ami­kor pedig — ez a második változat — a mandalát saját testével azonosítja, a maga misztikus fizioló­giáját igyekszik mikrokozmosszá változtatni. Túl messzire vezetne azoknak a technikáknak a rész­letezése, amelyek segítségével a jógi behatolhat oda, amit saját „misztikus testének" nevez. Most csak annyit jegyzünk meg, hogy a kozmikus és mentális élet metszéspontjainak tekintett csakrák, „kerekek" vagy „körök" fokozatos működésbe helyezése megfelel a mandala belsejébe való be­avatási behatolásnak. A Kundalini felébresztése egyenértékű az ontológiai szint megszakításával, vagyis valójában a „Középpont" szimbolikájának teljes és tudatos megvalósítása.

A mandala tehát — egyidejűleg vagy egymás után — egy konkrét szertartás, a szellemi koncentráció hordozója, vagy egy misztikus fiziológiai technika segédeszköze lehet. A „Középpont" szimbolikájának egyik fő jellemzője ez a „több vegyértékűség", vagyis az a képessége, hogy különböző, bár egymással összefüggő síkokon is meg tud nyilvánulni. Ez könnyen érthető, hisz min­den emberi lény, öntudatlanul is, a Középpont felé törekszik, s egyben saját Középpontja felé is, hogy részesüljön a teljes valóságból, a „szentség­ből". Mélyen gyökeredzik az emberben az a vágy, hogy a valóság szívében, a Világ Középpontjában élhessen, ott, ahol lehetséges a közlekedés Ég és Föld között: ezért van olyan végtelenül sok „Kö­zéppontja" a világnak. Már láttuk, hogy az emberi lakóhelyet a Mindenséggel azonosították, s a tűz­helyet vagy a nyílást, melyen át a füst távozott, a Világ Középpontjának tekintették, így hát min­den ház - mint ahogy minden templom, palota és város is - ugyanott volt: a Mindenség Közép­pontjában.

De vajon nincs-e itt valami ellentmondás? Mí­toszok, szimbólumok és szertartások tömege su­gallja, hogy a Középponthoz nehéz eljutni; ugyan­akkor más mítoszok és rítusok szerint a Középpont igenis elérhető. Például a szent helyekre elzarándo­kolni nehéz, de zarándoklatnak minősül az is, ha bármely templomba betérünk. A Világfa megkö­zelíthetetlen - mégis ott lehet minden jurtában. A „Középponthoz" vezető utat ezernyi akadály tor­laszolja el, ugyanakkor minden város, minden templom, minden lakóhely a Világegyetem Kö­zéppontjában van. Odüsszeusz szenvedésekkel és „próbatételekkel" nehezített hazaútja hősi kaland - de minden hazatérés „felér" Odüsszeusznak Ithakába való visszatérésével.

Mindez mintha arra utalna, hogy az ember csak szent térben tud élni: a Középpontban. A hagyományok egy csoportja az embernek azt a vágyát elé­gíti ki, hogy a Világ Középpontjába erőfeszítés nélkül lehessen eljutni, egy másik csoportja pedig a Közép­pontba való eljutás nehézségét hangsúlyozza, és persze az érdemet, ha az utat mégis sikerül végigjárni. Most nem kívánunk e két hagyomány történeté­vel részletesebben foglalkozni. Annyi bizonyos, hogy az első, amely tehát a „könnyebb" megoldás mellett dönt, s a Középpontot egyenesen az em­ber házába telepíti, sokkal elterjedtebb; ez feljo­gosít bennünket arra, hogy fontosabbnak tartsuk. E hagyomány olyan emberi helyzetet fogalmaz meg, amit a Paradicsom utáni örök vágynak ne­vezhetnénk: mindig és erőfeszítés nélkül a valóság szívében, a Világ Középpontjában lenni, azaz ki­lépni a megszokott létezési módból, és olyan élet­helyzetbe kerülni, amit keresztény terminológiával a bűnbeesés előtti létezésnek mondhatnánk.19

Nem fejezhetjük be e fejezetet anélkül, hogy ne emlékeztetnénk egy európai mítoszra, amely bár a Középpont rítusait és szimbolikáját csak közvetve érinti, mégis egy szélesebb keretbe in­tegrálja őket. Parsifal és a halászkirály legendájának egy részletéről van szó.20 Emlékszünk a rejtélyes betegségre, amely megbénította az öreg királyt, a Grál titkának őrzőjét. És nemcsak ő betegedett meg, körülötte is minden romlásnak indult: a pa­lota, a tornyok, a kertek; az állatok nem szaporodtak, a fák nem hoztak gyümölcsöt, a források kiapadtak. Sok orvos próbálta meggyógyítani a halászkirályt, de minden eredmény nélkül. Éjjel­nappal érkeztek a lovagok, és mindnyájan a király egészségi állapota felől érdeklődtek. Egyetlen lovag akadt csak — szegény, ismeretlen s egy kicsit nevetséges is —, aki fittyet hányt a ceremóniára és az etikettre: Parsifal. Ő egyszerűen odalépett a ki­rályhoz, s minden teketória nélkül csak ennyit kérdezett: Hol a Grál? S ebben a pillanatban minden megváltozott. A király kikelt betegágyából, a patakok és a szökőkutak ismét csörgedeztek, a természet újraéledt, még a kastély is csodálatos módon megújult. Parsifal néhány szava elegendő volt, hogy az egész Természet újraszülessen. De ez a néhány szó a legfontosabbra: a lényegre vonatkozott, amely nemcsak a halászkirályt érintet­te, hanem az egész Mindenséget is: hol a szentség, az egyetlen igaz valóság, az Élet Középpontja, a halhatatlanság forrása? Hol a Szent Grál? Parsifal előtt senkinek sem jutott eszébe ezt a központi kérdést föltenni — és a világ belepusztult a metafi­zikai és vallási közömbösségbe, a képzelet és a va­lóság utáni vágy hiányába.

A lenyűgöző európai mítosznak ez a kis részle­te a Középpont szimbolikájának egy kevésbé is­mert arcát fedi föl előttünk: az Univerzum és az ember üdve nemcsak hogy mélyen összefügg, de elegendő pusztán fölvetni az üdv problémáját, vagyis egy olyan kérdést tenni föl, amely a lé­nyegre irányul, s a Világ máris újjászületik. Mert a halált — amint ez a mitikus történet mutatja — gyakran csak a halhatatlanság iránti közömbössé­günk hozza ránk.

 

Jegyzetek:


2 Lásd könyvünket, Az örök visszatérés mítoszá-t (Le Mythe de l'Eternel Retour): Archetípusok és ismétlés, (Archétypes ét Répétition) Gallimard, Párizs, 1949. 68. o.


3 W. J. Knight: Cumaean Gates (Oxford, 1936); Kerényi Ká­roly: Labyrinth-Studien (Amsterdam-Leipzig, 1941. Albae Vi-gilae, Heft XV.)


4 Lásd munkánkat: Értekezés a vallástörténetről (Traité d'Histoire des Religions); Payot, Párizs, 1949. 315. o.


5 Lásd R. Pettazzoni: Miti e Leggende, I (Torino, 1948). Verita del Mito (Studi e Materiali di Storia delle Religioni, XXI. kötet, 1947-1948. 104-116. o.); G. van der Leeuw: Die Bedeutung derMythen (Festschrift für Alfred Bertholet, Tübingen, 1949. 287-293. o.); M. Eliade: Értekezés a vallástörténetről (Traité d'Histoire des Religions), 350. oldaltól.


6 P. Schebesta: Les Pygmées; (franciául: Párizs, 1940) 156. ol­daltól.


7 Lásd például W. Gaerte: Kosmische Vorstellungen im Bilde pre-historischer Zeit: Erdberg, Himmelsberg, Erdnabel und Weltenstrőme (Anthropos, IX, 1914. 956-979. o.).


8 Lásd könyvünket: A sámánizmus és az eksztázis archaikus tech­nikái (Chamanisme ét les techniques archaiques de l'extase); Payot, 1951.


9 Lásd Értekezés... (Traité...), 236. o.; A sámánizmus (Le Cha-manisme), 244. oldaltól; A kereszt keresztény szimbolizmusá­ról = Világfa, lásd H. de Lubac: Aspects du Boudhisme (Párizs, 1951), 61. oldaltól.


*„Sacrificateur" = kb. „áldozat-végrehajtó"; M. Mauss francia vallásetnológus által alkotott szó. Az indiai áldozatok során ő hajtja végre az áldozatot a „sacrifiant" = az áldozat-bemutató javára. (A szerkesztő megjegyzése.)


10 Lásd A sámánizmus (Le Chamanisme) című könyvünk doku­mentumait és bibliográfiáját.


11 A. A. Popov: Tavgijci. Materiali po etnográfii avamszkih i Vedejevszkih Tavgijcev (Moszkva-Leningrád, 1936), 84. oldaltól; lásd még A sámánizmus (Le Chamanisme), 160. oldaltól.


12 Lásd E. Emsheimer: Schamanentrommel und Trommelbaum (Ethnos, IV. kötet, 1946. 166-181. o.).


13 A rituális fáról való felemelkedést az indonéz, a dél-ameri­kai (araukán) és az észak-amerikai (pomo) sámánikus beavatá­si szertartások is ismerik; lásd: A sámánizmus (Le Chamanisme), 122. és 125. o.


14 Lásd A sámánizmus (Le Chamanisme), 235. o.


15 A sámánizmus (La Chamanisme), 248. o. A keresztény menny­bemenetel szimbolizmusáról lásd Louis Beirnaert: Le Symbolisme ascensionnel dans la liturgie ét la mystique chrétiennes — Eranos-Jahrbuch, XIX. Zürich, 1951. 41-63. o.


16 Értekezés a vallástörténetről (Traité d'Histoire des Religions), 96. o.; A sámánizmus és az eksztázis archaikus technikái (Le Chamanisme...), 420. o.


17 Lásd tanulmányunkat: Durohána and the „waking dream " (Art and Thought, A volume in honour of the late Dr. Ananda K. Coomaraswamy, London, 1947. 209. oldaltól).


18 Lásd könyvünket: Jógatechnikák (Techniques du Yoga), Gallimard, 1948. 185. oldaltól; Giuseppe Tucci: Teoria e practica del mandala (Róma, 1949); a mandala szimbolikájáról lásd: C. G. Jung: Psychologie und Alchemie Zürich, 1944. 139. oldaltól; Gestaltungen áes Unbewussten Zürich, 1950. 187. oldaltól


19 Értekezés a vallástörténetről (Traité d'Histoire des Religions), 326. oldaltól; A sámánizmus (Le Chamanisme), 417., 428. o.


20 Perceval (Hucher kiadó), 466. o.; Jessie L. Weston: From Ritual to Romance (Cambridge, 1920), 12. oldaltól; ugyanezzel a mitikus motívummal találkozunk a Sir Gawain-ciklusban is (Weston, ibid).

(Mircea Eliade: Képek és jelképek. Európa Kvk., 1997.)