Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
ABDERRAHMAN
MUNIF
Közel-keleti
történet
Fordította: Sárkány László
Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0304/03042.html#mlam
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Október
17-én, szerdán összepakoltam a dolgaimat, mielőtt elhagyom a börtönt. Október
16-án, kedden, este 6 órakor dőlt el az ügyem. Négyen voltak a fősmasz-szer
szobájában. Csak kettőt ismertem közülük, a többit most láttam először. A főnökük
így szólt hozzám:
- Megjött a jóváhagyás, holnap szabad leszel!
Nem lepődtem meg. Maradéktalanul megfizettem mindenért mostanáig,
amikor végre elhagyhatom a börtönt. Nem válaszoltam, csak a padlót néztem. Éreztem,
hogy figyelik a mozdulataimat. Nehéz volt a szoba levegője a dohányfüsttől,
nyomasztóvá tette a korábbi események emléke és a falióra ketyegése. Végül felemeltem
a fejem, hogy a szemébe nézzek. Könnyű mosolyra húzódott a szája, s mikor találkozott
tekintetünk, így szólt:
- Négy-öt évvel ezelőtt kellett volna ezt megtenned. Sokat
késtél a döntéssel, és ráment az egészséged is.
Továbbra is hallgattam. Csupasznak éreztem magam, ugyanúgy,
mint amikor meztelen testemen oltogatta el a cigarettáit... a hónaljamnál, az
államon, a halántékomon. Az óra fél hatot ütött, és a hangjára felkaptam a fejem.
Az egyik ismeretlen férfi beszélt most hozzám:
- Sajnáljuk, nem mi akartuk így, a konokságodat hibáztasd.
Ránéztem, s a fáradt mosoly, mely a fejemben körözött, nem
jutott el az arcomig, és a szám sem mozdult válaszra. Most a másik szólt hozzám,
kimérten, mintha hivatalos közleményt olvasott volna fel:
- Nos hát... új fejezetbe kezdünk. Reméljük, nem távozol
innen haraggal. Vagy talán tévedek?
Ezt a kérdést most tették fel nekem először, mégis ismerős
volt, mintha már hallottam volna korábban is:
- Orvoshoz akarok kerülni - csak ennyit tudtam eldadogni.
- Ennek semmi akadálya. De hajlandó leszel-e jelentéseket
küldeni?
- Most csak az egészségemre tudok gondolni, és az nem teszi
ezt lehetővé.
- Hát amennyire lehetővé teszi... hetente-kéthetente egy
jelentés.
- Nem tehetem, nem...
A smasszert láthatóan dühítette ellenállásom:
- Ne legyél önfejű, mindent tönkreteszel.
Megkérdeztem: - Leülhetek?
Rögtön mozgolódás támadt, s maga a főnök kínált hellyel,
nevetve:
- Hiszen nem vagy már fogoly... Ülj csak le, barátom.
Előre jött az íróasztala mögül, cigarettával kínált, meg
is gyújtotta nekem. S hogy baráti érzületét kihangsúlyozza, jóindulatúlag megveregette
vállamat.
Hat óra előtt megváltozott a légkör. Az egyik idegen így
összegezte beszélgetésünket:
- Holnap délelőtt távozol. Egy- két nap pihenés után elutazhatsz.
Az első hónapban még békén hagyunk, még a másodikban is. Azt követően viszont
feladatot kapsz. Reméljük, gyümölcsöző lesz az együttműködésünk, s a haza javát
szolgálja... a lényeg, hogy erre minél előbb sor kerüljön... Értetted?
- Most nem tudok mit mondani.
Elütötte a hatot. Az igazgató először sajátjára, majd a faliórára
pillantott. Ráütött az asztalra, jelezve, hogy a beszélgetésnek vége. Mielőtt
felálltam volna, már ki is nyitották az ajtót mögöttem. Az őr ezt az utasítást
kapta:
- Mondd meg az őrség parancsnokának, hogy a fogoly másik
helyre kerül.
Október 17-én, szerdán délelőtt 11 órakor ott álltam a börtön udvarán. Meleg
napfény árasztotta el a teret, míg a papírokra vártam. Az igazgató, látva, hogy
rendesen felöltöztem és még nyakkendőt is kötöttem, mosolyra húzta a száját.
Rám kacsintott, s szó nélkül elment mellettem.
Valamivel déli tizenkettő előtt óvatosan benyitottam
a házba. Finoman kopogtam, majd beléptem. Először a nővéremet pillantottam meg,
amint éppen teregetett. Mellette egy idős asszony ült, akit nem ismertem. Aniszának
a meglepetéstől s az örömtől nyitva maradt a szája. Szólni nem bírt, csak nézett
és nézett. Végül odaszaladt hozzám, s össze-vissza csókolt. Ezután hátralépett,
hogy újból szemügyre vegyen. Bánat és öröm könnyei patakzottak az arcán, s közben
le nem vette rólam a tekintetét. Éreztem, hogy az én könnyem is kicsordul, s
felemeltem a kezem, hogy elrejtsem, de sikertelenül. Az idős asszonyról sem
feledkeztem meg eközben, illő módon üdvözöltem:
- Isten hozott, néném!
Anisza újból átölelt, mintha másodszorra ismert volna fel
igazán, ezúttal a hangomról. Viszonoztam ölelését, s megcsókoltam a homlokát,
az arcát, a fejét. Anélkül, hogy ránéztem volna, magabiztosságot tettető hangon
azt mondtam:
- Aludni akarok, Anisza, nagyon-nagyon fáradt vagyok.
Megint hátralépett, talán hogy jobban lásson. Könnyes szemében
kérdés tükröződött.
Megfogta bőröndömet, s jelezte, hogy kövessem.
- Egyél először, majd azután alszol.
- Nem vagyok éhes, csak aludni szeretnék.
Két lépés után hátranézett, hogy elindultam-e. Kis mosoly
jelent meg az arcán, egészen megváltoztatta a vonásait. Már majdnem megálltam,
kiáltani szerettem volna. Aggódva fürkészte arcomat, s közben gondolkozott,
majd amikor a folyosó végére értünk, rám mosolygott.
- Tiszta, rendezett a szobád.
- Most senkit sem szeretnék látni... se rokont, se szomszédokat...
kérlek, hagyjatok aludni.
Mégsem tudtam elaludni, noha Anisza mindent megtett érte.
Odaadta férje, Hamid pizsamáját, tiszta alsóneműket hozott. Egy doboz cigarettát
s egy hamutálat is tett az ágyam mellé. Leengedte a függönyt, s elégedetten
kiment a szobából. Még utoljára visszaszólt:
- Napnyugtakor ébresztelek.
- Miért pont akkor?
- Ébresszelek később?
- Majd magamtól felébredek valamikor.
Az ágy ragyogó tiszta volt. Összehajtogattam a párnát a fejem
alatt, oldalamra fordultam, s néztem a falat... Az oklevelemen akadt meg a szemem,
s a bal sarkában levő fényképen. Felkeltem, s felálltam a székre, hogy jobban
szemügyre vegyem. Sokáig néztem, majd a tükör elé álltam. "Nem hasonlítunk egyáltalán
egymásra. Ősz hajszálak vannak a halántékomon, a fejem tetején, a szemem fehérje
halványsárga színű, s körülötte ráncok. Ki ez az ember a tükörben? Kinek az
arca ez?" Ezután visszatértem a fényképhez. "A kettő közül valamelyik meghalt!
"- villant át az agyamon. Visszafeküdtem aludni. Jó illata volt az ágynak, becsuktam
a szemem, s egyenletesen lélegeztem. De mégis... ez nem lehet az én ágyam, hiszen
az, akié volt, meghalt. Az illata is megváltozott, jód és kórházak szagát éreztem.
Hirtelen változtatnom kellett a testhelyzetemen. Megigazítottam
a párnát, s megpróbáltam aludni, azonban mindenféle gondolat gyötört: Mit csinálhatnak
most? Egy óra elmúlt, tehát szieszta van. Az ebéd negyed egykor ér véget, tíz
percnél nem kapunk többet. Haszib nem mondana le a szokásairól... Délután mindig
aludnia kell. Aszmat is alszik... de vajon Amdzsad? És Ibrahim? Ők egészen biztos,
hogy nem alszanak... egyikük sem. Hiszen van miről beszélniük... S jól tudom,
hogy mit mondanak. Kétszer is fültanúja voltam. Amdzsad sírni fog. Az előző
két alkalommal is sírt. Nem beszélt, s viszolygott Ibrahim szavaitól. Amikor
már mindenki alszik, ő még ébren fekszik a szórt fényben, és sír, de nem akarja,
hogy ezt mások is lássák. Ő nem mond rólam semmit, behunyja a szemét, s már
távol jár mindentől. A többiek szájából viszont súlyos szavak fognak elhangzani.
De miért kellene félnem most? Mielőtt aláírtam azt a papírt, nem éreztem semmi
megbánást, de amikor meghallottam a toll sercegését, megrettentem. Utálatos
volt a tinta szaga, s a tenyeremet elöntötte a verejték. Miután elvette a papírt,
az igazgató így szólt:
- Ameddig még itt vagy, titokban tartjuk a dolgot... a társaid
is hamarosan sorra kerülnek...
Hosszú ideje nem írtam alá a nevem. Vajon most ugyanúgy írtam-e
alá, mint ahogy szoktam? Utoljára négy évvel ezelőtt került rá sor. Akkor még,
mielőtt odahelyeztem volna a nevem, mindent figyelmesen elolvastam. Fel is dühödtek,
s veszettül szidalmaztak. Gúnyosan mondták:
- Nézzétek csak! Fél vállalni a szavait!
Némán, gyűlölettel néztem őket. Miután elolvastam az elém
rakott nyilatkozatot, néhány szót kifogásoltam.
- Töröld csak ki azokat a szavakat, amelyekkel nem értesz
egyet, és aztán írd alá!
Két mondatot kihúztam, s utána aláírtam. Mielőtt elhagytam
volna a helyiséget, arcon köptek, és egy rúgást kaptam a bal vesémbe. Aztán
belöktek egy cellába. Néma haraggal meredtem az őrre, majd a földre tévedt a
tekintetem, ahol tócsába folyt össze a vérem... Nem, ez nem ugyanaz az aláírás!
Most sokkal gyorsabban írtam alá, de következménye sokkal hosszabb és zavarosabb
lesz. Az igazgató elégedetten vette át a papírt. Cigarettával kínált, s lassan,
nyomatékosan azt mondta:
- Allahra, ezt négy évvel ezelőtt kellett volna megtenned,
de hát az ember a saját kárán tanul.
Némán megráztam a fejem. Ez az ember, aki most itt állt velem
szemben, teljesen más, mint az, akit négy évvel ezelőtt megismertem. Testesebbnek
tűnt, s keze súlyosabbnak...
Mit mondhatnak most rólam? A rituálé már kora este megkezdődik.
Így volt ez az előző két alkalommal is. Este elcsendesedik a börtön, s a főnök
kedélye is lecsillapodik a hosszú szieszta után. Legutóbb, amikor Nadzsib írta
alá azt az átkozott papírt, felsorakoztatott minket. Egy rövid botot tartott
a kezében, először azt gondoltam, hogy fából van. Amikor azonban az asztalra
dobta, fémes csengést hallottam... Az íróasztal mögött ült. Gyenge zöld fény
világította meg, hideg színbe borítva a helységet. Meredten néztük, miközben
tekintetét fel-alá járatta közöttünk. Miután minden egyes arcot jól megnézett,
megrázta a fejét, s így szólt Amdzsadhoz:
- Gyere közelebb, kedvesem, és olvasd fel hangosan ezt!
Amdzsad odabotladozott a feléje nyújtott papírhoz. Arca piros
volt a láztól, s a hideg zöld fényben lila színt öltött.
"Én, Nadzsib Szálim, szabad akaratomból, felelősségem
teljes tudatában kijelentem a következőket ..."- amint az első szavakat kiejtette,
elcsuklott a hangja, s megrándult az arca. Leengedte az írást, s értetlenül
rázta a fejét. A főnök felugrott, s ráordított: - Olvasd tovább, te dög! Olvasd
hangosan!
Amdzsad habozott egy pillanatig, ellenállni, ellenszegülni
próbált talán. A mellkasára lecsapó bot azonban folytatásra késztette. De ez
még csak a kezdet volt... Egyenként felolvastatta velünk a nyilatkozatot. Miután
befejeztük, diadalittasan visszaült az asztalához. Újból végigmért minket, s
lassan, élvezettel megkérdezte:
- Na, ki lesz a következő?
Mivel hallgattunk, bólintott, s folytatta.
- Így kezdték mindannyian... Ha nem ma, hát holnap. Meg fogtok
törni, egytől egyig. Aki holnap írja alá, fogolyként teszi. Ha viszont most
szánja rá magát, akkor innen egyenesen az utcára távozik, szabad emberként.
Majd én eljuttatom hozzá a dolgait... Na, mi lesz? Senki sem jelentkezik?
Nem tetszett neki a konokságunk. Ráütött az asztalra, s felállt.
Odajött hozzánk, körbejárt minket, majd nekitámaszkodott asztalának. Most egyenesen
hozzám intézte a szavait:
- Idefigyelj, te fattyú! Bizonyisten visszajuttatlak az anyádba!
Te is térdelni fogsz előttem!
Nem néztem rá. Most Amdzsadhoz lépett.
- És te is, virágszálam! Anyád szerelme, te! Te sem akarsz
beismerő vallomást tenni?
Hirtelen stílust váltott: - Édesanyádnak mekkora fájdalmat
okoztál. Minden áldott nap eljön ide, és azt mondja: " Az én kicsi fiam nem
tehet semmiről! Kérlek, engedjétek haza!"
Most megint visszaváltott:
- Valld hát be, s magam vágok birkát az ünnepen neked és
a ringyó anyádnak!
Ibrahim, Aziz és a többiek ugyanígy sorra kerültek. Minden
létező szitok s gyalázkodás elhangzott. Öt évvel ezelőtt, amikor először láttam
azt az állatot, olyan ártalmatlannak tűnt, mint egy félénk kamasz. Tekintete
nyugtalanul ugrált, s nem nézett soha egyenesen az ember szemébe. Most egy ordibáló
stricire emlékeztetett leginkább.
Egy idő után belefáradt az ocsmányságokba. Le kellett
feküdnünk a földre, s nekilátott, hogy megdolgozzon minket a cipőjével. Ibrahimnak
rálépett a nyakára, teljes súlyával ránehezedett, s közben másik lábát szabadon
lengette. Azizt még az elején nekitaszította a falnak...
Biztosan most is a fellépésére készülődik. Kettő előtt kimegy
az irodájából, s ötkor visszatér. Röviddel utána megkezdi a rituálét, ennek
ma én leszek a főhőse... Így szól majd hozzájuk:
- Hát nem megmondtam, hogy egyszer mindannyian megtörtök?!
Mennyien maradtatok? Holnap vajon melyikőtök tesz vallomást? Amdzsad, ha nem
sietsz, már csak a halotti imát mondhatjuk el fölötted! És te, Ibrahim! Barátom,
Ibrahim! Veled mi a helyzet?... Csak nem emlékművet akartok magatoknak? A rettenthetetlen
Amdzsad! Barom Ibrahim! Kire hagyod a kölykeidet, amikor megdöglesz? Szégyelld
magad, te hős! Nálad keményebb gyerek adta most be a derekát!
Engem tartottak a legkeményebb fejűnek. Néhány alkalommal
bizalmaskodó hangot ütve próbált meggyőzni a főnök:
- Írd alá azt a papírt, s majd meglátod... azután az ő ellenállásuk
is megtörik. Különben mind előtted fognak betörni, te leszel a leghosszabb ideig
börtönben. Nagy hatással leszel rájuk, ez egészen biztos. Hallgass rám, Radzsab,
fogadd meg baráti tanácsom! Eleget tűrtél, tűrjenek ezentúl mások helyetted!
Ne légy bolond!
Forog velem a mennyezet... Ez a szoba már nem az én szobám.
Az ágyat sem láttam még ezelőtt, most alszom rajta először. Minden megváltozott...
nem, én változtam meg.
Tegnap este még más voltam. Este hatig erős ember voltam...
egészen pontosan hat óra előtt néhány percig... Ránéztem az órára, azt akartam,
hogy bukásom utolsó tanúja legyen.
Ezek az emberek behízelgő szavaikkal halálos ellenségeim
voltak, és maradtak... mind a négy az ellenségem. Az óra volt az egyetlen semleges
résztvevő... hat előtt négy perccel... vagy talán öt perccel... tegnap este
még erős ember voltam... igaz, mondtam nekik bizonyos dolgokat néhány nappal
ezelőtt, de ki tudna rákényszeríteni, hogy visszavonjam?...
Éppen ebédeltünk, mikor szólítottak. Kevéssel a megszokott
idő előtt hozták az ételt. Kenyérre tettem a kebabot, és enni kezdtem. Ízletes
volt... A megegyezés után már nem tudtam a maradékhoz nyúlni. Hideg és ízetlen
lett a kebab... s a többiek is már rég befejezték az evést. Hosszasan néztek,
majd Ibrahim megkérdezte:
- Késtél. Sokáig elvoltál. Mi történt?
Figyeltek, s várták azokat az átkozott szavakat. Nem tudom,
hogyan nyögtem ki végül:
- Orvosi ellenőrzés.
- Délután?
Ezt Aziz kérdezte, miközben elindult a tálcájával. Nyugalmat
erőltetve magamra válaszoltam:
- Nagyon leromlott az állapotom, már a végemet járom.
Hallgattunk... Mindannyian gondolkoztak, kivéve Amdzsadot,
aki elment vizelni a sarokba. Sötét szemeket meresztett rám, sejthetett valamit.
Majdnem kiesett kezemből a tálca, ahogy vittem vissza az ebédemet, befejezetlenül.
Elárult-e az arcom? Az igazgató megígérte, miközben elrakta összehajtogatott
beismerő vallomásomat, hogy csak távozásom után kezdi majd el a leleplező színjátékot.
Egész éjjel nem aludtam. Amdzsad négy-öt alkalommal felemelte
a fejét, mint valami ragadozó, s figyelte, hogy alszom-e. Igyekeztem egyenletesen
venni a levegőt, s legyengült állatként menekültem tekintete elől. Egyszer oda
is jött hozzám, s egészen közel hajolva hallgatta lélegzetvételem ritmusát.
Gyakran mondogatta:
- A lélegzetvétel elárulja, hogy az illető alszik-e vagy
sem. Az alvó egyenletesebben veszi a levegőt.
Valahányszor nyugtalanság kerítette hatalmába, elkezdett
körözni a cellában, sorra járta az alvókat, és figyelte az arcukat a gyenge
fényben... Csak azután folytatta a járkálást, miután meggyőződött arról, hogy
mindannyian alszunk. Végül mindig leült a vasajtó mellé.
- Sokat fogunk még aludni... az alvás a halál kisöccse. Csak
annyi különbség van köztük, hogy az utóbbi hosszabb ideig tart. Rövidítsétek
le az alvásotokat, hogy minél tovább élhessetek! - figyelmeztetett minket nem
egyszer.
Az utolsó éjjel mindannyiuknak világított a szeme, megérezték,
hogy valami történt, a légkör hirtelen más lett. Ránk nehezedett súlyos árnyékával
a szomorúság, s teljesen megbénított bennünket. Ordítani szerettem volna, ráborulni
Amdzsad vállára, és kisírni magamat. Ragadozó-szemükben tükröződő gondolataik
az ilyesfajta érzelemnyilvánításra azonban nem bátorítottak. Ibrahim, miközben
a vödörbe vizelt, anélkül, hogy felém nézett volna, így szólt:
- Radzsab... adtak valami új gyógyszert?
Miért említi betegségemet éppen vizelés közben? Talán hasonlóságot
vél felfedezni a kettő között? Valamilyen homályos célzás ez a megtörésem és
a húgy közötti kapcsolatra?...
Biztos, hogy effélék fordulhattak meg a fejében, különben
miért kérdezte volna ilyen furcsán.
- A gyógyszerek már úgysem használnak. Halálomon vagyok,
Ibrahim - válaszoltam.
Anélkül, hogy begombolta volna a nadrágját, odalépett hozzám,
s olyan tekintettel nézett rám, mintha valahonnan lelke legmélyéről fürkészett
volna. Arca csak homályos tükörnek tűnt. Azonnal elfordultam, nem álltam a nézését.
Ez az utolsó éjem odabent olyan nehéz volt, mint egy halvaszülés.
