Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kosztolányi Dezső kínai versfordításai
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

KÁTÉ
Előszó a KÍNAI ÉS JAPÁN VERSEK c. kötethez
Második kiadás, Révai, Budapest, 1931

A halál pitvarában

A kínai nép állandóan a halál pitvarában kuksol.
Régi szentkönyvei alapján azt hiszi, hogy a föld négyszögletes s az ég kerek. Helytelen csillagászati fogalmai vannak. De az ember helyét pontosan tudja a világegyetemben.
Aki a földre született, két végtelenség között van. Megelőzi az a tenger idő, mely születése előtt telt el s követi az a tenger idő, mely majd halála után fog lepörögni. Így az ember csak láncszem egy óriási láncban, egymásra következő nemzedékek összekötő csatja, a jelen és jövő pántja. Mozzanat az élet, gyors és esetleges: pillanat és villanat.
Az egyéni élet holmi halavány, derengő álom. Csak a "napnyugati barbárok" égnek az egyéniség forró tébolyában, akik már tudják, hogy a Nap nem a Föld körül forog, de azt még mindig nem bírták megtanulni a természettől, hogy az erkölcsi világrend nem egy kis sejthalmaz magja körül forog.
A kínai jelentéktelen, de titokzatos valaminek tekinti magát. Fegyelmezett és közönyös. Élete becses számára, de nem túlontúl fontos. Összeolvad a világgal. Komoly és vidám, béketűrő és tartózkodó, nyájas és hűvös. Hozzá képest a legalázatosabb európai is - úgy látszik - nagyzási hóbortban szenved.
Szemlélete jellegzetesen nem földi, nem gyakorlatias, de nem is túlvilági, csak csillagközi. Azon a napon, amikor világra jön, szülei már egyévesnek számítják, mert azt az időt is életnek minősítik, melyet mint magzat a fogantatás pillanatától kezdve édesanyja szíve alatt töltött, álom-öntudatban. Ezt a másik (valamivel élesebb) éberöntudatot nem becsülik oly sokra, hogy megkülönböztetnék az előbbitől. Minden kínai egy évvel idősebb, mint nálunk volna.
Halála után tovább él rokonai, barátai emlékezetében. Számára az emlékezet: a túlvilági üdvösség. A feledés: az örök kárhozat. Három évig köteles gyászolni hozzátartozóit. De egész életében halottjainak szolgál.
Nekik tartogatja a legjobb helyet szívében, de városaiban is. Míg ő piszkos utcában, zsúfolt lakásban nyomorog, temetői egytől-egyig széljárta, verőfényes hegyoldalban fekszenek. A kínai halottak szállása minden tekintetben megfelel az újkori, orvosi követelményeknek: kifogástalanul levegős, egészséges.
Májusban van a halottak ünnepe, amikor a fák roskadoznak a fehér virágoktól.
Gyászuk színe: a fehér, a tisztaság, az egyszerűség, a beíratlan papírlap, a rejtély s a korlátlan lehetőségek színe, mely láthatatlanul minden színt magában foglal. Az elmúlás nem fekete, nem ijedelmes, csak ismeretlen. "Sárga Tavasz"-nak nevezik a halált. A sárga az előkelőség, a fönség színe.
Ők maguk is sárgák. Óriási, csontos fejük gömbként trónol nyakukon. Kezük finom, lábuk kecsesen-picike.
Nem a Nap a jelképük, mint szigetlakó szomszédaiké, a japánoké. A kínaiak holdnézők, holdimádók. Csillaguk az a nyugodt korong, mely oly zöld fényt áraszt, mint teájuk.
A Hold: a halottak Napja.

Szertartás és lélek

Giles szerint nem vallásosak, csak babonásak.
Ez - amint kimutatták - tévedés. Az ő vallásukat - a taoizmussal elegy buddhizmust - nem igen látni. Annyira eggyé vált mindennapi életükkel, hogy észre se lehet venni. Itt nincs külön ember és vallás.
Ha teáznak, ha egymás előtt hajbókolnak, ha hazaszállítják idegen földön elhalt szegény sorsú testvéreiket is s születésük helyén temettetik el, ha belátóak embertársaikkal, ha gyöngédek az állatokkal, ha az Első Telt Hold, a Lampionok, vagy a Sárkányhajó ünnepé-t ülik, akkor vallásosak. Természetesen a külföldi utazó megdöbben azon, hogy templomaikban nevetgélnek s a szentképek előtt kalmárkodnak. Nem értik őket.
Vallásuk kézzelfogható mivolta két sarktételen nyugszik. Tisztelni kell a természetet s tisztelni kell a családot. Egyéb parancsot nem igen kaptak. Ez a kettő mélyen él bennük. Hittérítőink szerint a kereszténység elterjedésének egyik főakadálya náluk Krisztusnak az a hősi követelése, hogy aki igazán szereti őt, annak el kell hagynia családját, apját-anyját, hogy magára vegye a keresztet s őt kövesse. Ezt egy kínai sohase tudja elképzelni.
Istenük láthatatlan, megfoghatatlan, még külsőségében sem emberiesített. A titkok millió redője födi. Azt lehetne mondani, hogy ennek az istennek egyetlen tulajdonsága: a megismerhetetlensége. Nem ő teremtette sem az embert, sem az állatokat. Két tanítómesterük, Konfucse és Laocse egyáltalán nem foglalkozik a túlvilági élettel, de nem szól az élet eredetéről sem, mindössze az élők egymás közötti viszonyát igyekszik szabályozni. Konfucse az Ős-okról ezt mondta a Krisztus előtti VI. században: "Úgy látszik, hogy Ő még előbb volt, mint maga Isten". Laocse ekképp beszélt: "Isten olyan, mint egy edény üressége".
Ezek a kijelentések mindig ilyen tétovák, mindig ilyen homályosak, minthogy a megismerhetetlenről szólnak. A jóért nem jár jutalom, a rosszért nem jár büntetés, sem ezen a földön, sem a halál után. Lázálom az élet s értelmünk is az. Mégis cselekednünk kell a jót. Csak ekkor vagyunk emberek, csak ekkor kerülünk összhangba a természet egységével. Tilalmaik sohase erkölcsiek, inkább széptaniak. Konfucius nem azért tiltja a rosszat, mert rossz, hanem, mert "nem szép".
Kétségtelen, hogy akik ilyen világnézetben növekednek, bizonytalanul lebegnek Ég és Föld között. Minthogy istenük határozatlan, megannyi szellemet, kisistent ismernek. Minden helyet fölruháznak lélekkel, akár a gyermekek. Az ajtónak, a küszöbnek, az udvarnak külön szellemei vannak. Miután érzik, hogy eredetünk és célunk földerítetlen, különös jelentőséget tulajdonítanak mindennek, ami körülveszi őket: egy mozdulatnak, egy szó ismétlődésének, egy tekintetnek. Hisznek a varázslókban, a boszorkányokban, az ördögökben, melyek megkísértenek bennünket s rossz útra vezethetnek. Főképp a véletlen izgatja képzeletüket. Gyakran megesik, hogy a kínai kisfiú cukrot vásárol a kereskedésben, ki is fizeti, azután fölszólítja a boltost, vessenek kockát, azzal döntsék el, vajon duplát kap-e, vagy semmit? Papírsárkányokkal versenyt rendeznek s azokra fogadnak, mint nálunk a lovakra. Örökké játszanak.

Az írás népe

Ez a földkerekség egyetlen népe, mely egy írót tett istenné. Tzi-shon az írás istene.
Társadalmuk négy rendre tagozódik. Az első rendbe tartoznak az írók, a másodikba a földművesek, a harmadikba a kézművesek, a negyedikbe a kalmárok.
Csak a szellemet, a tudást, a lelket becsülik. Tisztelet övezi a magas rangú hivatalnokot, kit érdem emelt a polcra s a hatalmasokat is, akiktől függ életünk, de ez a tisztelet nem jár ki sem az előkelő származásúaknak, sem a gazdagoknak. A lázas munkát, a sürgő-forgó szorgalmat, a robotoló igyekvést alsórangú tulajdonságnak tekintik. Legtöbb előttük a szemlélődő bölcsesség, a termékeny, lusta álmodozás. Ebben egy másik nagy néppel találkoznak: a göröggel.
Krisztus előtt 2357-ből már van írásos följegyzésük, Yao császár költeménye. Eleinte fatáblákra, bambuszlemezekre rajzolgatták négyszögletes betűiket, szőrecsettel, színes tintával, később selyemre. Krisztus után 105-ben fölfedezték a hártyapapírost. 932-ben könyveket nyomtattak, több mint félezer évvel előbb, mint az európaiak. Pekingben jelenik meg a világ legrégibb újsága.
Jobbról balra írnak és olvasnak, ami nekünk olyan furcsa, mintha szívünk jobb oldalon dobogna s nem a balon. Betűik mindig egész szót jelentenek. A gyorsírási jelénekhez hasonlítanak - elvben - de nem rövidítések: képek. Minden kínai könyv: képeskönyv. Nem hangokat jegyeznek le. Magát a tárgyat, a személyt, a fogalmat ábrázolják. A szemre hatnak, nem a fülre. Lerajzolják azt, amiről írni akarnak. A kínai írás: kép-írás, festészet, képzőművészet. A szóképek hurkos köteleiben, rovátkáiban ma is fölismerszik az ősi ábra, mely az idők során fokozatosan egyszerűsödött. Hajdan a Nap jele egy kör volt, közepén ponttal, a Hold jele egy sarló, közepén ponttal, a hegy egy cikcakkos, három helyütt kipúposodó vonal. Az erdő jele két fa egymás mellett.
42.000 ilyen jelük van, de aki ebből 2000-et ismer, már valahogy tud kínaiul olvasni. Ezek a jelek elmés, csodálatos rugékonysággal köthetők össze. Értékük a papír síkján való elhelyezésüktől - magasságuktól vagy mélységüktől is - függ, akár a gyorsírásban. Ha a Nap jelébe egy rovátkát rajzolok, az már egész állító mondatot jelent: "A Nap fölkelt". A nyelv jele egy száj, melyből kétrovátkás vonalka nyúlik ki. Ha a száj fölé leheletet rajzolok, - három vonalkával - az a "szó"-t jelzi. A Nap és Hold együtt: "világos", anya és gyermek együtt: "jó" - mert mi lehet jobb a családnál - s két egymásba kulcsolódó kéz: a "barátság".
Ők, akik nyolc tájnyelvet beszélnek, annyira különbözőt, hogy nem is érthetik egymást, akár az oroszok s az angolok, közös írásukat oly folyékonyan olvassák, ki-ki a maga nyelvén, akár az oroszok s az angolok az arabs számjegyeket.
A kínai nyelv a délkelet-ázsiai nyelvcsaládhoz tartozik. Minden szava egytagú. Ilyenformán a változatok száma csekély s tekintve, hogy nyelvük még magánhangzókban is szegény, külső alakra közel sincs annyi szavuk, mint amennyire szükségük volna. Egy-egy szó sok mindent jelent.
Például a shi a következőket jelenti: történelem, kormányozni, holttest, vásár, hadsereg, oroszlán, bizakodni, költészet, idő, ismerni, lenni, kihirdetni, tekinteni, fölszedni, kő, nemzedék, ház, törzs, elengedni, ügy, alkalom, esküdni, történni s ezenkívül még más egyebet is. Ebből okvetlenül bábeli nyelvzavar támadna, ha a kínai nyelvnek nem volna oly finom műszere, mely az azonos hangcsoportokból más és más szót formál, nekünk alig észrevehető árnyalattal. A li szó, mely egyébként szertartást is jelent, emelkedő hangsúllyal ejtve: szilva, magas hangsúllyal s gyorsan ejtve: körte, hanyatló, de parancsoló hangsúllyal ejtve: gesztenye. A kérdő hangsúlynak szintén ilyen színező szerepe van, anélkül, hogy az egyenes kérdést érzékeltetné meg.
Természetesen az ő fülük csecsemőkoruktól fogva hozzászokik ezekhez a zenei hangsúlyokhoz. Szinte nem is szavakat tanulnak meg, hanem dallamot, muzsikát. Segítségükre szolgál a megértésnél a szavaknak a mondatban való elhelyezése is. Minket se zavar, hogy az ár szót háromféle tárgy jelzésére használjuk: a kenyér árát, a varga árját s a folyó árját. Náluk azonban a szavaknak helyzeti energiája majdnem minden. Nincs nyelvtanuk, esettanuk, igeragozásuk. A gyök egyszerre főnév, melléknév és ige is lehet. Egyetlen szó fejezi ki ezt: "fölmászni a hegyre" és "magas rangú hivatalnok" s egyetlen szó fejezi ki ezt is: "belépni a szobába", "kimenni az erdőbe" és "koporsóba tenni".
Több mint 400 millió ember beszéli ezt a nyelvet, a földgolyó lakosságának egyötöde.

Mi az ő versük?

Kína irodalma szakadatlan folytonosság, immár több mint négyezer esztendő óta. Az elbeszélést - a mesét meg a regényt - meglehetősen kevésbe veszik, nem is tekintik költészetnek. Szemükben csak a bölcselet nagy s a vers, mely az élet sűrített kivonata, önfeledtség és önkívület, gyermekélet és örökélet.
A Mennyei Birodalomban sziklákon, házfalakon, teaházakon, bódékon mindenütt verseket olvasni. A vers mindennapi kenyerük. Aki nem tud verset írni, az legföljebb teherhordó kulinak való.
Úgyszólván csak az írás és olvasás gyönyörűségének éltek, míg közéjük nem férkőzött az európai fölvilágosodottság, mely haladásra, gyorsabb ütemre, butító munkára, testvérgyilkoló háborúkra kényszerítette őket. Addig a költészet volt az örömük. Papírjukat ma is pirossal keretezik, az öröm színével. Leveleiket piros tintapackával pecsételik le.
Amikor nálunk javában folytak a népirtások, a vallásüldözések, a kínaiak álmodoztak. Első irodalmi forradalmuk a IV. századra esik. Ekkor tűnnek föl a regényesek, a jelképes költészet hívei, akik hozzánk csak a XIX. század derekán érkeznek. Irodalmuk a VII. és IX. század között virágzik legdúsabban. Ezekben a századokban él Meng Hao-jan, az alázatos költő, aki mikor egyszer a császár meglátogatta szegényes kalyibájában, ijedtében az ágy alá bujt, azután Li Tai Pe, a "Száműzött Angyal", a nagy részeges, aki a szóhagyomány szerint úgy halt meg, hogy csónakázás közben, pityókosan, a hold tükörképét akarta megölelni a folyón s belefúlt, azután Tu Fu, a finomság és kellem remekírója, azután Po Csü-i, akinek költeményeit már életében kőtáblákra vésette a Menny Fia, a Császár.
A kínaiak, minthogy oly régóta műveltek, többek akartak lenni a természetnél. Folyton javítják, szépítik, nemesítik. Sziklákból építenek kerteket, nem fákból. Gyermekeik kövekkel játszanak, melyekbe mindent beleképzelhetnek. A virágokat csak egymagukban, külön-külön szeretik, együtt nem. Egy csokor virág előttük ízléstelen és erkölcstelen: a virágok bordélyháza. Télen-nyáron forró vizet isznak - a legnyomorultabb koldus is - hideget soha. Naponta többször teával mossák ki gyomrukat. Ennek tulajdonítják, hogy köztük sohasem pusztított kolerajárvány. Évszázadokon át hosszú varkocsot növesztettek s beretváltatták koponyájuk elülső részét. Leányaik elnyomorították lábukat, hogy szebb legyen, mert ott a szerelem nem a kézfogásnál kezdődik, hanem a lábfogásnál. Nőik mindig festették arcukat, szemöldöküket, szempillájukat. Előkelő uraik tíz centiméterre is megnövesztették kisujjuk körmét s ezt hosszú ezüst kupakkal védelmezték az eltörés ellen. Konyhájuk a szemenszedett ínyességek tárháza. Egy ünnepi ebédjük ötven fogásból is áll, de legalább huszonötből. Szakácsaik serlegekben tálalják elébük a különböző étkeket, melyeket oly agyafúrtan készítenek el, hogy nem lehet fölismerni, miből valók. Mindenből egy-egy csipetnyit vesznek, az ízéért, a zamatáért. Eszik a selyemhernyót, a póklábat, a bogárlábat, egyes madárfészkek ragadós, enyvszerű anyagát, a rothadt tojást, melyet földbe ásnak, vagy sós vízben, fahamuban őriznek meg évekig s a cápauszonyt is. Egyáltalán nem "természetesek".
Művészetük se "természetes". A művészet - a neve is erre vall - nem lehet természetes: ez a természet kifinomítása, fölmagasztosítása, fokozása. Mindaz, amit a barbár műkedvelő "becsületes őszinteségnek, szókimondó kitárulásnak" vél, még nem művészet, ha ezerszer is úgynevezett "emberi megnyilatkozás". Emberi megnyilatkozás nélkül nincs művészet. De ez csak kezdete. Nem itt fejeződik be, nem itt tetőződik.
A kínai költészet telis-tele van hagyománnyal, számunkra szinte elképzelhetetlen hangtani és alaktani megkötéssel s bénítónak látszó verstani béklyókkal. Micsoda a régi francia költészet hármas egysége, szigorú sormetszete, a szonett tizennégy sora s hétféle pontosan meghatározott négyes-ríme, vagy a madrigál és akrosztikon ahhoz képest, amit tőlük kíván a költészet szertartása egy négysoros vagy hétsoros vers keretében.
Hogy mást ne említsek, annak a szónak, melyet egyszer már használtak, többé nem szabad előfordulnia ugyanabban a költeményükben, ha az mindjárt ezer sorra is rúg. Aki egyszer leírta, hogy "én", vagy "megy", többé nem írhatja le. Rím nélkül nincs vers, akár a franciáknál. Rímeiknek teljesen össze kell csengeniök. A szentkönyv verseiben használt rímek azonban ma is azoknak számítanak, noha kiejtésük azóta merőben megváltozott. Ezek az emlékezetnek, a kegyeletnek rímelnek. E mellett a rímelő sorokban pontosan egymás alá kell kerülniök a főnevek, a jelzők s az igék szóképeinek. A színek, melyek rikítóak, tilosak. Amint ők maguk is többnyire sötétkékben s bordóban járnak, mint a fuksziák és irtóznak a cifraságtól, a költőnek se szabad zagyválnia a színeket. Az ég legszebb jelzője: "kék", a mező legszebb, legeredetibb jelzője: "zöld".

Ihlet és teremtés

A kínai költő a tárgy választásában se föltétlen szabad. Alig van vallásos és szerelmi költészetük. Mind a vallást, mind a szerelmet magától értetődőnek érzik s nemigen beszélnek róla.
Olykor-olykor megéneklik a csók testi gyönyörűségét, akár a bor-okozta mámort. Azt az émelyítő magakelletést azonban, melyet az európai költők visznek véghez névvel is megjelölt kedvesük ablakánál, azt a nyilvános ömlengést és hódolatot, melyet "lovagi költészetük" honosított meg, ők nem ismerik. Ha ismernék, bizonyára kínosnak és nevetségesnek tartanák. Egy nő birtoklásáról vagy nélkülözéséről épp oly kevéssé írnak, mint arról, hogy ebédeltek-e vagy sem.
Csak a megoldhatatlan, igazán végzetes kérdések foglalkoztatják őket: az élet múlása, az elválás, a barátság, az öregedés, a halál, a gyermeki és szülői szeretet s a természet. Millió és millió költeményük ünnepelte már a napfölkeltét, a fűben cirpelő tücsköt, a holdat, az őszt, de még mindig az a legnagyobb becsvágyuk, hogy újra és újra ezekről az el-nem-múló, el-nem-nyűhető tárgyakról daloljanak, eredetien, de eredetieskedés nélkül, úgy, ahogy érzik és látják.
Mi az értelme ennek a formai nyűgnek, az egyéni szabadság e megnyirbálásának, ennek az akadékoskodásnak és önkénynek? Van mély értelme is. Az, amit Arany János mond: "Pongyolajárású lovadat fékezd meg erősen. S lépni tanul büszkén, tánchoz emelve nyakát". Tiporják az egyéni szeszélyt, az egyéni hóbortot, hogy a költő a formai bilincsektől megzsibbadjon, hogy értelmi ellenőrzése lazuljon, hogy mintegy öntudatát veszítse s ebben a bűvölt állapotban, ebben a csalafintán előidézett révületben elfelejtse tárgyát, ne is gondolhasson rá, csak a lényegre, a dolgok mély mivoltára s a szavakra, melyek a pattanásig feszülő rámából egyszerre kilendülnek s akkor az egész élet örökkévaló jelképeivé válhatnak. Minden egyéniségnek ezekbe a szavakba kell fúlni.
Egy ma élő japáni költő, Kitahara, aki mint minden japáni költő, a kínaiak tanítványa, ezt mondja az ő ihletük természetéről:
- A művészi alkotásban négyféle mozzanat van: az első a mozdulatlanság: vagyis a mély elmélkedés, azután a figyelem, amikor az ember egészen megsemmisül a természet szemléletében, majd a több-kevesebb ideig tartó fölfűtöttség, melynek kirobbanás-ából születik a művészet. A haiki egy mozgó másodperc. Megérzékelteti a dolgok előbbi állapotát s azt, ami majd utána következik. Az a fontos, hogy a dolgok legvelejét érintsük. Ez voltakép csak hatodik érzékünkkel lehetséges, holmi szellemi szimattal. Az érzés mélyén ott lakozik a test elcsigázása által élesült észlelet, a csönd, a természetben való teljes elmerülés. Ha ezt mondom: "A kacsák kiáltása fehér", egy lelkiállapotomnak azonosságát fejezem ki a természettel. Amikor Basho ezt írja:

"Öreg halastó szendereg a langyos
magányba, némán... Most beléje cuppan
loccsanva egy loncsos varangyos."

akkor ez a varangyos, mely a tó vizét zavarja, pár másodperc utána költő szívét is éppígy megbolygatja. Basho tulajdon élete fölé emelkedett a természet megfigyelése által. A vers értelme mindig magasabb, mint a szavak jelentése.
Egy hang pendül meg s elhallgat, de tovább zeng az olvasóban. A kínai és japáni vers soha sincs befejezve. Csak az olvasó fejezi be önmagában. Idegzsongító oltás minden vers, szavak ürügye, melyet az olvasó kedve szerint értelmez, ezer és ezerféleképpen él át. Ezért remekmű.
A rossz költőknek verstárgyuk van, elgondolásuk van, meggyőződésük van, a jó költőknek csak szavuk van, rímük van, formájuk van. A rossz költők természetesek, laposak, becsületesek, a jó költők kézzelfoghatóak, izgatóak, érzékiek. A rossz költők a tárgyukban eredetiek, abban bátrak és egyéniek, a jó költők a kifejezésük módjában eredetiek, abban bátrak és egyéniek. "Minden halhatatlan vers tárgya meglelhető a legcsapnivalóbb verseskönyvekben."
Ha számba vesszük, hogy az európaiak zöme a költészetben ma is a tárgyat tekinti, - a költő politikai állásfoglalását, a gyakorlati szempontokat - s ezek szerint osztályozza, méri a költeményeket, nyilvánvaló, hogy ők a költészet értékelésében még a legalantibb fokon állnak. Hasonlítanak az emberevőkhöz, akik elvigyorodnak, mikor egy csöndéletre néznek s utána kapnak a vászonra festett húsnak, mert meg akarják enni. A kínai költészet lelkisége, szellemisége, emberiessége utolérhetetlen magasságban áll minden nép költészete fölött. Ez a nép, mely erkölcsében a szertartás udvariasságát tette kötelezővé, a költészetben a teljes formát emelte teljes tartalommá.
Csak két nép lépett nyomába, később a történelem rendjén.
Az egyik a görög, mely a művészetet techné-nek nevezte s az arányok muzsikájának érezte.
A másik az a nép, mely éppoly szertartásos, udvarias, formatisztelő, világosfejű, érzéki és érzékletes, mint a kínai: a francia.

 

A GÁRDA PANASZA
Ismeretlen költő

Vezér!
Létrák vagyunk, császár pillérei.
Mint víz enyésztünk semmiségbe mi.
Vérünk hiába ontottad te ki.
Vezér!

Vezér!
Nézd baglyaid, a harci sasokat.
Nőnk, gyermekünk mind éhezik sokat.
Porló csontunkba eke hasogat.
Vezér!

Vezér!
Reszket tetőled az ármádia.
Anyánknak ingyen kell dolgoznia.
S melyik anyának nincsen egy fia?
Vezér!

A VÖLGY TÚLSÓ VÉGÉN
Ismeretlen költő

Ki voltam úr, fogoly vagyok manapság,
fejem fölött a szégyen és a rabság.
A csontjaim kiállnak, nincs mit enni,
erőm fogyóban, egy vár rám: a semmi.
Bátyám pedig, a Mandarin, vigad,
kukoricát ád a lovainak.
Hiába hozzá átkiáltani,
pénzt úgyse küld engem kiváltani.

KAKASSZÓ
Ismeretlen költő

Kelet felé már virrad is, az ég pereme sugaras,
a városfalra fölrepül, kukorít a kevély kakas.
Lejárt a vízióra már, de a korhely tivornya áll,
dal halkul, hold, csillag kihuny, a hajnal a városra száll.
A hal alakú kulcs forog tízezer kicsi kapuban,
a Palota, a Vár fölött a szarka száll, varjú suhan.

RÉGI KÖLTEMÉNY
Ismeretlen költő

Tizenötéves voltam, hadba szálltam,
most megjövök s nyolcvan év nyomja vállam.
Falum határán már tudakolom,
hogy áll-e vajon régi otthonom?
"Menj arra, nézd, amott a házad, az,
vén fák borítják, fölveri a gaz."
Nyulak tanyája lett a kutya óla,
bús az eresz, elszállt a fácán róla.
Vadfű tenyész az udvaromba lent,
a kút körül néhány vadmályva leng.
Hát fűmagot szedek, az lesz a pempő,
mályvát szakítok, abból meg leves fő.
Pempő, leves elkészül csendesen,
de senki sincs, akivel megegyem.
Ki-kitekintek az udvarba újra
és könnyben ázik a kabátom ujja.

DALOCSKA
Mej Seng

De zöld, de zöld
ott a patakpart és a lanyha domb.
De dús, de dús
amott a kertbe minden fűzfalomb.
Sötét, sötét
a kastély ablakába az a nő.
Fehér, fehér,
fehér ruhában ül magában ő.
Piros, piros,
piros a festék arcán, ajakán.
Piciny, piciny,
piciny kacsója sápadt, halavány.
Rég táncosnő volt és táncolt szegény,
elvette aztán egy vándorlegény.
Az messze ment s ő most mást nem talál.
Éjjel hideg és üres ágyba hál.

HALOTTJAINKKAL...
Mej Seng

Halottjainkkal nem beszélhetünk.
Mást kell szeretni, csak úgy élhetünk.
Szétnézek a városkapu előtt,
de sírt találok, mit a fű benőtt.
A régi sírt fölszántja ekevas,
gerenda lesz a ciprus, a magas.
Dalol a szél a nyírfasorban és
zúgása a szívembe belevés.
Falumba mennék, ám nincs tiszta víz,
nincs sáros út, mely oda visszavisz.

LI FU-JEN SIRATÁSA
Han Vu császár

Selyemruhája többé nem zizeg.
Márványlépcsőjét por lepi. Nem él.
Üres szobája csöndes és hideg.
Künn ajtajánál száradó levél.
Ki csöndesíti el a bús szívet,
mely egyre vágyik és remél?

A FOLYÓN
Han Vu császár

A nő felé, kit oly nagyon szerettem
és nem tudok feledni sohasem,
szállnék-repülnék én eszeveszetten,
a csónakon, folyón át, sebesen.
Vágyam vadul máris feléje lendül,
de engem itt hágy bénán, bágyatag.
Mért roskadok le elmúlt életemtül,
jaj, a folyó tükrén ki ez az agg?

KATONADAL
Jüe Fu

Üvölt az ősz, a szívem megreped.
Mi katonák megyünk tovább
és dúdoljuk a régi éneket.
Hajunk deres,
a szél repes.
Köröskörül sudáran áll a fa.
Jaj, mért nem is kerülhetek haza.
Ruhám lötyög, övem szalagja bő,
lelkem fanyar, vad fájdalomba fő.
A szomorúság virraszt, hál velem,
forgókerék szaggatja a belem.

LEGYEZŐ ŐSSZEL
Pan Csie-jü

Oly fehér, oly olvadó,
mint a jég és mint a hó,
mint a halvány hold-szelet.
A Császár arcát enyelegve -
csókolgatja gyenge selyme,
hajtva rá hives szelet.
Ámde ránk köszönt az Ősz,
a Nyár nem soká időz
s a hű legyezőt leejtik,
porba dobják, elfelejtik...

HALOTTVIVŐK ÉNEKE
Miu Hszi

Míg éltem én, benn a Városba jártam,
most holt vagyok s itt hagytak ők a sárban.
Reggel kocsiztam s így értem haza:
föd a Halálnak Sárga Tavasza.
Mikor fehéredett az alkonyóra,
a négy lovam, hintóm megállt velem.
Eztán a nagy Mindennek Alkotója
se bírja visszaadni életem.
Test, lélek eltűnik, többé nem érez,
haj, fog kihull, lassanként semmivé lesz.
Mióta ember él, így volt örökkön:
el nem kerüli senki ezt a földön.

ASSZONY
Fu Hszüan

Beh szomorú asszonynak lenni!
Olcsóbb dolog nincs nála semmi.
Mint égi istenek hiúk,
magukba bízók a fiúk.
Szívük Négy Tengerrel dacolhat,
mérföldeket futnak maholnap.
De kicsoda örül a lánynak?
Őnéki nyomba fittyet hánynak.
Nevelkedik sötét szobába,
a férfira fölnézni gyáva,
gyorsan megy el, ha férje eljő -
mint a vihar után a felhő.
Fejét lehajtja, arca vidám,
szájába mar, ha sírni kíván.
Hajlong, ezerszer is letérdel,
cserélne minden rossz cseléddel.
A férje Nap és ő szomorgó,
fényért sóvárgó napraforgó.
Ura nem is tekint feléje: -
bú-gond viharzik a fejére.
Arcát bekarmolják az évek,
a férje más karjába téved
és szíveik, megtörve bútól,
oly messze vannak, mint Csin Hu-tól,
vagy fönn a vad, testvértelen
égbolton a Csan és a Csen.

BÖLCS A SZŰK UTCÁBAN
Co Sze

Csitt-csatt, vergődik a fogoly madárka,
szárnyát szünetlen a kalitba vágja.
A bölcs is szűk utcában mendegél,
árnyat szorongat, üres házban él.
Olykor kimegy az útra is talán,
de amit itt szed, csak tövis, csalán.
Kérvényt ha ír, nem olvassák sehol,
mint száraz tóban a hal, fuldokol.
Zsebét a pénz nem szokta soha nyűni,
nincs kamrájában liszt sem, egy gyűszűnyi.
Kártvallani nevelte a szülő,
vendége nem jön, egyedül ül ő.
Észak Su Csin-t imádja, mint a bálványt,
Li-su Nyugatnak küld harsány kiáltványt.
Szerettem az élet gyümölcseit,
de hát lemondanunk jobb bölcsen itt.
Egész folyót be nem vehet a bendőd,
ne várj sokat, becsüld az elegendőt.
Madár az erdőn is egy ágra száll.
Így szól a bölcs s vigasztalást talál.

A CSÁSZÁRLÁNY PANASZA
Hszi-csün

A népem adott férjhez engem,
s mostan Kelet határinál
élek kietlen idegenben,
uram Vu-sun király.
Sátor a házam énnekem,
és ponyva itt a fal,
nyershús a napi ételem
és kancatej az ital.
Mindig haza vágyom azóta,
a szívemen a bánat.
Jaj, bár lehetnék sárga gólya,
hogy vissza-vissza szálljak.

VÖLGYI LAK
Lu Jün

Magányban élek, távol a Világtól,
nem bánt öröm és nem bánt félelem,
beljebb húzom ajtóm záró-zsinegét,
szobám gyökérrel, gallyal bélelem.
Ha künn tavasz van, lelkemben tavasz van,
év hajlatán szívembe száll az ősz.
Itt benn utánzom az Idők futását
s tanyámon a nagy Mindenség időz.

HAZAFELÉ VITORLÁZVA
Csan Fang-seng

Sziklák, a roppant, távol égbe
fölmeredők,
tavak, miken csönddé simulnak
a hab-redők,
szeplőtelen puszták fövénye,
ezüsthomok,
hűs fenyveserdők, nyárba-télbe
zöld sátorok,
folyók, amiknek árja száguld,
folyton siet,
fák, tiszta fák, húszezer éve
jók és hívek:
ti gyógyítottátok bús szívem énnekem,
ti adtatok erőt megírni énekem.

TAO-ÉNEK
Csi Kang

Könyvet, tudást eldobtam végre-végre,
rágondolok a nagy-nagy Semmiségre.
Mit ér siratni, ami volt, a rosszat,
fájdítani a szívem órahosszat?
Horgászgatok magamban egy kis éren
s mint víg király boldogságom dicsérem.
Hajam kihull, de üdvök üdve vár rám,
ezt zengik itt az Ország négy határán,
az én dalom kiáltják, mind az égre:
"Rágondolok a nagy-nagy Semmiségre."

ÁRVÍZ
Tao Csien

Száguld a felhő, vastag, tömzsi tömlő,
csöpög az eső, éjjel-nappal ömlő.
Nyolc tartományban víz és köd esik,
egy megvadult, sötét folyó a sík.
Barátaimra gondolok. Borom van.
Hát csak iszom keleti ablakomban.
Az ég a lucskos földdel összefoly.
Kocsi, hajó, dereglye, komp, sehol.

IDILL
Tao Csien

Árnyékos erdő bólogat itt szembe, házikóm előtt,
nyár végivel ez ád nekem híves, nyugalmas
pihenőt.
A déli szél csatlós gyanánt rohan a múló nyár után,
belém-belém csimpaszkodik, buggyosra fújja a
ruhám.
Itt nem kötöz béklyó-bilincs, aztán időm is volna
sok,
ha fölkelek, lantot verek, könyvekbe bújok,
olvasok.
Kertemben a salátafőn hajnalnak csillog harmata,
van gabonám is, tavalyi, padlásomon egy garmada.
Józanság és mérték vezet, sose vétkeznék ellene,
mi az "elég"-en túl vagyon, nekem ingyért se
kellene.

RÉSZEG APA PANASZKODIK
FIAIRA
Tao Csien

Hajam fehér, bozontos, repkedő,
arcom csupa redő.
Van öt fiam, van nékem öt fiam
s utálják a papírt mindannyian.
A-su tizennyolcéves,
folyton henyél, lustálkodik az édes.
A-süan, az iparkodó gyerek,
de gyűlöli a Szépművészetet.
Tizenhároméves már Jang-tuán,
ám a betűre csak bámul bután.
Tung-csu kilenc, értelme az kevés,
csak egy dolog érdekli, az evés.
Ha így ver az ég, mit tegyek? Bizony,
részeg vagyok mindig. Iszom, iszom.

AZ ÍRÁSTUDÓT BESOROZZÁK
KATONÁNAK
Pao Csao

Vitéznek
küld a korom parancsa és a Végzet.
Hát torlaszon küzdök majd népek ellen;
rinocerosz-kabátban, nem selyemben.
Vállamra nyomnak egy fekete íjat,
hogy hosszú köntösöm feltűrve víjak.
De el se kezdtem, megrogyok erőben:
mi lesz velem, mi lesz, mi lesz belőlem?

VÖRÖS HEGYEK
Pao Csao

Nyugat felé ijesztenek a szörnyű, nagy Vörös
Hegyek,
lángokban állnak a sziklák, mihelyt Délszak felé
megyek.
A test tüzel, a fő sajog, a homlok-ér kopog vadul,
madár ha erre tévedez, lélektelen a földre hull.
Bugyog a forró záporár,
felhődzik a pállott mocsár,
a szikla rése szüntelen izzó, sötét füstöt okád,
a Nap, a Hold is feketén takarja el bús homlokát.
Eső locsog és meg nem áll, harmat csorog, nyirkos
piszok,
vörös kígyók kúsznak felénk, százlábú, hosszú
áspisok
és tíz-hüvelyk-vastag kígyók, feketék, távol és
közel,
a napsugárra a föveny halálos mérgeket lövell.
A bogarak a tűzesőn megpörkölődnek ízibe,
éhes majom odván lapul, prédára se jön már ide,
madár se mer kiszállani, hajnalban is fészkében áll.
A Csin-folyón százezreket pusztított el a döghalál,
a Lu-folyón a láz sunyít, iszonytató, utálatos.
Szegény, eleven talpunk itt régen-halott földet
tapos.
Hiába minden akarat,
a Sors halottakat arat.
Mondd, érdemes volt küzdened, te hajdani Dzsidás
Vezér,
s te híres Óceán-Verő, mi lett győzelmedért a bér?
Császár, ki bölcs vagy és nemes s az ócska hírt úgy
megveted,
miért pazarlod, ami szent, a drága-drága életet?

TÁVOLI URAM KÉPE
Vang Szeng-zsu

A lámpa sért. Elojtom csendesen.
A hold ragyog ott künn a tengeren.

Most hull a könnyem, hull szomorúan.
S fanyar vizében arcod ég, uram.

NYÁRI ESTE
Vu Jün

Barnulnak a hegyek köddel feresztve.
A bambuszerdőn a nap színezüst.
Sok-sok madárka száll a házereszre.
Az esti légbe fölnyilall a füst.

TÉLI ÉJSZAKA
Liang Jüan császár

Üres, magányos ágyba rettenek fel:
hideg van és fúj-fúj a téli szél.
A függönyöm dagad, akár a tenger:
jaj légy te tenger és hozzá vigyél!

POLITIKAI FOGOLY ÉNEKE
Lo Pin-vang

Tücsök vigasztalt nyáron börtönömben,
itt csattogott zenéje, messzire.
Most néma lett és ettől visszadöbben
egy ősz hajú szegény fogoly szíve.
Tücsköm szavát elfojtja őszi pára,
szél fújja szét a vészes éjszakán.
Ki tudja, hogy hallgatnak-e dalára? -
ki tudja, hogy figyelnek-e reám?

BARÁTOMHOZ
A FORRADALOMBAN
Sze-kung Su

Nehéz időkben sorsom társa lettél.
Most hazamész, lábad majd odaér.
De ne feledd, otthon, a kék hegyeknél,
fejem, mely idegenben lett fehér.
...Leáldozik a hold egy régi várban,
egy vén kapun csilló ködöt kavar...
Bármerre nézz, itt csak riadt madár van
s csörgő avar.

MIKOR LU-LUN UNOKAÖCSÉM
ÉJSZAKÁRA HOZZÁM SZÁLLOTT
Sze-kung Su

Csupán az Éj a szomszédom. Borongva
tengek szegényes kalyibámban én.
S mint fényes eső asszu, sárga lombra,
ősz főmre úgy ragyog a lámpafény...
Elkoptam én itt rég s te messze estél,
szégyenlem is e rozoga tanyát.
De nem jöhetsz elégszer, drága testvér,
több mint testvér: hű és örök barát.

KERESKEDŐK
Csen Ce-ang

Ravaszdiak, csalfák, pereskedők,
kisgyermekek a jó kereskedők.
Kérkednek a haszonnal, jár a szájuk,
de nem törődnek, hogy mi vár reájuk.
Nem ismerik, ki oly magasra hágott,
Őt, a Sötét Igazság Mesterét,
ki látta egy jáspiskupába rég
a Földet, az Eget és a Világot
és úgy rohant be, mint élő csuda
Mozgó Kocsin az Álló Kapuba.

EMBEREK
Csen Ce-ang

Jaj, én előttem mennyi ivadék volt,
jaj, én utánam mennyi jön özönben.
Oly véghetetlen a Föld és az Égbolt.
Csak én vagyok magam s szakad a könnyem.

VÁNDOR TAVASZI DALA
Tu Sen-jen

Ki tud a földön az örök csodákról
s arról, mi szép? Más senki, csak a Vándor.
A szél fehér, piros felhőket űz,
tavaszt jelent a szilvafa, a fűz.
A forró légbe fölszáll egy aranybegy,
nádas ragyog a vízbe, mint aranyhegy.
Egyszerre hallok egy vén éneket
és hazavágyom, könnyem megered.

DÉVAJKODÁS
Vang Csi

"Mondd, mit kívánhat még, ki órahosszat
csak üldögél és boldogan borozgat?"
Hát azt, hogy amikor nyílik az ajtó,
egy jó barát jöjjön, ne végrehajtó.
Három fiam gazdag mátkát találjon,
jó férjet kapjon mind az öt leányom.
Sorsomnak így nem szólnék ellene,
még a mennyország, az se kellene.

VÁNDOR
Ho Cse-csang

Ifjan mentem. Vénen jövök haza.
Gyér a hajam. Bús szívem panasza.
A fiaim rám néznek hidegen.
Nevetve kérdik: "Honnan, idegen?"

PITYIZÁLÁS A HOLDDAL
Li Taj-po

Boroskancsóm magamba szopogattam,
künn a virágos réten, a határban.
Kupám emelve szóltam föl a Holdhoz,
hogy küldje le árnyam s legyünk mi hárman.
Csakhogy a vén Hold nem bírt vélem inni,
az árnyam is csetlett-botlott setéten.
De ott maradtak, mint jó cimboráim,
vigasztalgattak a tavaszi éjen.
Aztán daloltak és a Hold vigyorgott,
táncoltam és árnyam bokázva forgott.
A hű komák lassan hozzám szegődtek,
végül berúgtam s elvesztettem őket.

EGYEDÜL A GING-TING
HEGGYEL
Li Taj-po

A madarak szállnak vidám körökbe,
a felleg is száll, aztán tovamegy.
Csak egy marad mellettem mindörökre:
komor, sötét szikláival a hegy.

MAGÁNYOS HÖLGY
Li Taj-po

Harmat hull a márványlépcsőre már.
Ruhája nedves lesz, későre jár.
Bevonja kristályfüggönyét, dalolgat.
Bámulja az opálos, őszi holdat.

SI-SI
Li Taj-po

Lótusz-virágoktól fehér a csarnok.
Lágy pamlagon kövéren ül a Zsarnok.
Táncol Si-si, édes vágyat lehellő,
alélt varázzsal, mint a lenge szellő.
Mostan megáll, sóhaj kél kebeléből,
fáradt mosollyal a pamlag felé dől.

RÉTEN
Li Taj-po

Fekszünk virágok közt, tavaszi réten
és hajtogatjuk a kupát serényen.
Ha majd berúgtam s mint egy régi várrom
kapuja hortyogok, hozd a gitárom.
Hagyj részegségem csónakjába ringva:
új dallal ébredek föl karjaidba.

VÁNDOR
Li Taj-po

Éjjel ocsúdok föl idegen ágyon,
a zúzmara künn a tájat befútta.
Föl a fejet - tekints a holdra vágyón.
Le a fejet - gondolj a vándorútra.

MÁMOR
Li Taj-po

Folyt a folyó
s a hold-golyó
fényét feledve szállt felettem
és én magam is elfeledtem,
amíg lassan boroztam.
Eltűnt a kócsag, a daru is,
az ember, a világ, a bú is
s egy kis derűt oroztam.

ÖRÖKKÉVALÓ BÁNAT
Li Taj-po

Szememben könny ragyog,
mert Csanganban vagyok.
...Az őszi bogár zümmög körbe-körbe,
gyékényemen a jég, mint kis tükörke.
Lobog a lámpa, elhúzom az ernyőm,
a holdra bámulok hosszan, merengőn,
mely mint virág leng a híg éteren.
Fönn a határtalan és tiszta kékség,
lenn a dühös-zöld víz s a kétség.
Az ég magas, a föld meg végtelen.
Ég s föld között repül-repül a bánat,
de szirteken hogy szállhatok utánad?
Szívem beteg
és megreped.

IZENET MENG HAO-ZSÁNNAK
Li Taj-po

Mester, köszöntlek, te nagyobb a nagynál,
ki hírneveddel immár égbe nősz.
Kalap helyett akartál fákat,
hintó helyett felhőt s most nyájas ősz
holdfény-bolond, álom- s virág-szerelmes
füled süket, ha a Császár beszél...
Rád gondolok s köröttem edzve repdes
acélosan a zúgó, bérci szél!

AZ Ő ERKÉLYE
Li Taj-po

Virág az arca és ruhája felhő
s erkélye úgy ég a tavaszba távol,
mint a Jáspis-hegy orma, vagy a sejlő,
magas mennyország, min a hold világol.

KESERŰ SZERELEM
Li Taj-po

Széthúzza gyöngyös függönyét a lány.
Kinéz az ablakon. Oly halavány.
Egyszerre fényes könnye megered.
Jaj, kit szeret?

TAN CSIUHOZ
Li Taj-po

Barátom a hegyekbe fönn lakik,
imádja a táj völgyét, ormait.
Tavasszal elhagyott erdőbe jár
s alszik, mikor már tűz a napsugár.
Ruhái a szelektől nedvesek,
legyezgetik a hűvös fenyvesek.
Fülét-szívét csiszolja mormoló,
érces zenével a köves folyó.
Irigykedem is rád, ki tétován
heversz a fellegek kék vánkosán.

TAVASZI RÉSZEGSÉG
Li Taj-po

Hsien-jangban, a harmadik hóban,
lehullt virágokból lágy takaró van.
Ki búslakodhat egyedül tavasszal?
Ki mer, ha józan, szembenézni azzal?
Pénzt és nyomort és életet kimért
az Alkotónk, nem tudni, hogy miért,
de rendbehoz mindent, ki hinni bátor
és igazat szolgáltat egy pohár bor.
Mit nékem akkor földek és egek,
ágyamba bújok és nem rettegek,
végül felejtem azt is, hogy vagyok
s a boldogságom akkor legnagyobb.

BÚCSÚ BARÁTOMTÓL
Li Taj-po

Ott fönn komorlik kék hegyeknek orma,
itt víz fehérlik, halvány csillogás.
Indulsz tehát s mérföldeken sodorva,
inogsz alább, mint árva vízisás.
Felhőt ha látok majd, te jutsz eszembe,
alkonyt ha látsz majd, gondolj én reám.
... Búcsúra int a kéz, könny forr a szembe.
Idegesen nyerít a paripám.

AZ ÖRÖK VERS
Li Taj-po

Pingálgatok magam, betűket írva,
gyöngy harmatoz, bambusz zúg, mint a hab,
verset vetek a tündöklő papírra,
mint hóba szilvafa-virágokat.

Nők hónaljába mandarin virága
meddig szagos? És meddig él a hó?
Jaj, bár örök lehetne ez a drága,
bús versem, amit most kezem leró.

HAVAS ÉJSZAKA
Liu Csang-csing

A nap a hegy mögé bukott, nyugatnak,
kunyhókon a hó mázsás halmaza.
A rácsos ajtónál ebek ugatnak.
Hóförgetegbe vándor tér haza.

ALKONY A ZARÁNDOK
KALAPJÁN
Liu Csang-csing

Bambusz-övezte templomból a halvány,
csöndes harangszó áhítatra hí.
Az alkonyt egy zarándok a kalapján
a zöld hegyekbe mind alább viszi.

LANTOS
Liu Csang-csing

Milyen csodásan zeng hét, tiszta húrja -
hűs szél suhan fenyők között így el.
Sok régi, édes dalt mond újra-újra
s rá senki sem figyel.

JÜAN BUDDHISTA PAPHOZ
Meng Hao-zsan

Beh szívesen vonulnék a hegyekbe,
csak nem tudom még, vajon lehet-e?
Állásomat is biztosan letenném,
hogy véled éljek, tiszta remete.
Ifjúi vágyam lassacskán kilobban,
mint a fahéj lángján arany-hamu
s ma a szeles alkonyban a tücsökszó
úgy fáj szívem mélyéig, mint a bú.

KÖZELÍTŐ TÉL
Meng Hao-zsan

Hull a levél, már délre húz a vadlúd,
hideg a víz, robog Észak szele.
Szülőföldemre vágyom, a Hsiang zúg
és fönn az ég felhőkkel van tele.
Megyek. Kisírt szemem előre réved.
Ott egy vitorla száll a mesze éghez.
Ki mondja meg, ki tudja itt a révet?
Hidegre fordul az idő. Sötét lesz.

ELHAGYOTTAN
Meng Hao-zsan

Császár kegyét már többé nem esengem.
... Bölcs, jó uralkodóm száműzött engem
rossz kunyhócskába, sok hibám miatt.
Nem láthatom eztán barátimat.
Beteg vagyok, ősz fürt libeg a főmön,
a régi év fakó fénnyel kilobban.
Hát csak virrasztgatok, fekszem, tűnődöm
holdas fenyőknél, puszta ablakomban.

NYÁRI ÉJJEL
Meng Hao-zsan

A fény kilobban a tüzes hegyormon,
a tó fölött a Hold sétál szomorgón.
Lótusz-illatot hoznak a fuvalmak,
bambuszlevél hull és az éji harmat...
Most játszanék a lanton. Ám kinek?
Ki hallja itt meg és ki érti meg?
Rád gondolok hát hű barát, vívódva,
ó, éji álmaim megbolygatója!

AZ ÜLDÖZÖTT
Meng Hao-zsan

Vártam, haboztam napról-napra, drága
barátom, ámde mostan menni kell,
bárhogy marasztal az utak virága,
mely nyájas és minden szegényt szível.
De az Urak itten gonosz bolondok
s kalmár se szán meg minket semmi áron.
Hazamegyek hát és egy szót se mondok,
kertem kapuját végképpen bezárom.

ÉJSZAKAI HORGONYZÁS
A CSIEN-TE FOLYÓN
Meng Hao-zsan

Míg a ködös révben hajóm leng mint kísértet,
gondolkodom arról, ami valaha volt...
Mily nagy volt a világ, a fák az égig értek
s a fényes vízre mily közel hajolt a hold.

ÉJJEL IDEGEN ORSZÁGBAN
Tu Fu

Szellő motoz a parti fűben...
Az éjbe nyúlik árbocom,
sok csillag ég fönn egyszerűen,
a vízre holdsugár oson.

Ha nagy költő volnék, picinyke,
csöpp írnok én s nem agg, beteg.
De röpdösök, mint árva cinke
a végtelen világ felett.

KEDVES A TÓBAN
Tu Fu

Ha a Hao-cseng hullámába leng
s fölötte a rózsás tavasz mereng,
alabástrom-testén a vér dereng,
majd úgy repül ki ő a lanyha vízből,
mint lenge tündér, kit két szárnya visz föl.

KIKELET
Tu Fu

A fű kibújik kedvesen
és úgy ragyog, mint zöld selyem.
Nyíl az eperfa, kedvesem,
s fáj, hogy nem gondolsz rám te sem.
Lásd, az, akit nem ismerek, a szél,
bejön szobámba és hozzám beszél.

A NAGY MINISZTERELNÖK
SÍRJÁNÁL
Tu Fu

Amint bolyongok itt a messze tájon,
megállítom a sírjánál lovam.
Könnyem vizétől ázik hantja fájón,
sötét egen sötét felhő rohan...
Ki sakkozgattam Véle, a nagy Elnök
kedves tőrét hoztam Neki ide...
Hull a virág, a szellő néha felnyög,
más nem beszél, csak egy kenderike...

TÉBOLYULT VILÁG
Tu Fu

Hó a hegyen és a három erődön,
nagy híd alatt a fényes tó remeg.
Hányszor reméltem, hogy hazaverődöm,
de rab vagyok, előttem tengerek.
Mi vár reám még ezután? Az aggkor.
Elpusztulok s por lesz belőlem akkor.
A városon kívül tűnődve járok
és bámulom a tébolyult világot.

VEJ BARÁTOMNÁL
Tu Fu

Barát baráttal úgy találkozik csak,
akár a hajnali és esti csillag.
De hát ma este - ritka alkalom -
víg gyertyaláng lobog az asztalon
s két férfi ül itt - régi kenyeres -
még ifjú nemrég, most koránderes.
... Barátaink fele nem él, bizony,
bólogva mondjuk s elfog az iszony.
Húsz éve annak is, - alig hiszed, lásd,
mikor utolszor láttuk hajdan egymást.
Még nős se voltál akkor és ma itt
sürögnek fiaid és lányaid,
apjuk öreg barátját egyre kérdik,
hogy utazott, alig lelik helyét itt.
Erről beszélünk, majd arról beszélünk,
boroskancsót, tálat raknak elébünk,
tavaszi hagymák illatos rakását,
mit az esőben szedtek s barna kását.
... Tíz ünnepi kupát tölt házigazdám,
reám köszönti, meg kell innom aztán -
állok elébe, hogy rúgnék be ettől,
részeg vagyok már rég a szeretettől.
... Holnapra köztünk sok hegy meredez
s holnapután ki tudja, hogy mi lesz?

ÉJSZAKA AZ ŐRTORONYBAN
Tu Fu

A téli nap már vaksi és rövid,
az éj fehér darát, havat röpít,
dobog pörögnek, kürtök öble búg.
... A csillagos ég néz le s a Tejút.
Nők jajveszékelnek csata után,
barbár halászok ballagnak bután.
... Elestek a vezérek, daliák.
Csitt, percre csitt, te tébolyult világ!

MIKOR LI PÓ-T
ÁLMOMBAN LÁTTAM
Tu Fu

Ha valakink meghal, könnyekben úszunk,
de - jaj - míg élünk, egyre csak búcsúzunk.
... Száműzve élsz lázas mocsárvidéken
s azóta egy betűt se írsz te nékem. -
Ma éjszaka álmomba láttalak,
mert mindig óhajtlak, kegyes alak...
Töprengve néztem, vajon nem csalódtam,
ily nagy utat tettél, te vagy valóban?
Zöld fák közül búsan elémbe jöttél
és eltűntél egy zord, sötét erődnél...
Hogy nőhetett ki hirtelen a szárnyad
te néked, akit megkötnek, bezárnak?
... Ocsúdtam s a kilobbant, elviharzott
hold alacsonyan lengett, mint az arcod.
... Mi sok folyónak léptél át vad árkán,
hol annyi víziszörny van s annyi sárkány.
Felhő lebeg az égen, fodra tiszta,
s mint vándor elmegy, nem jő soha vissza...
Tevéled álmodtam már három éjen -
meghitt s való voltál, akárcsak ébren.
Egyszerre útra készültél s csak akkor
szóltál nekem veszélyről és kalandról,
hogy zúg a tó, hogy küzd a gyönge csolnak,
mit a vihar hullámai locsolnak.
Dörzsölted ősz fejed a kapualjnál,
mint hogyha ámulnál vagy megriadnál.
... Most minden úr és hölgy Pekingbe gyűl,
csupán te tengődsz árván, egyedül.
A Sors hiába égi, néha téved.
Öregkorodban sújtott földre téged.
... Rólad csodás regéket majd a Hír mond,
de hát mit ér, ha elföd már a sírdomb?

FORRADALOM UTÁN
Tu Fu

Csi-te második esztendejében az Aranyfény-kapun
menekültem a fővárosból, és Fenghszienbe tértem.
Csen-jüan első esztendejében elvesztettem a császári
udvarnál addig élvezett könyvvizsgáló állásomat,
s mint közhivatalnokot Huacsaouba helyeztek.
Barátaim, atyafiaim összegyűltek, s nézték,
mint hagytam el Pekinget ugyanezen a kapun.
Akkor írtam ezt a költeményt.

Ezen az úton menekültem én el,
hogy a Várost bevették lázadók
s a forradalom véres fegyverével
azóta hányszor űzött-támadott.
... Most visszatért az Udvar, zeng a Város
s elküld a Császár, rólam mit se tud.
Lovamra hajlok, árva agg s halálos
bánattal nézem ez ezer kaput.

ÉNEK KUNG-SZUN ÚRHÖLGYRŐL,
A TŐRTÁNCOSNŐRŐL
NÖVENDÉKÉNEK AJÁNLVA
Tu Fu

Ta-li második esztendejében, a tizedik
hónap tizenkilencedik napján Jüan Tö-
nek, a kuj-fu-i főhivatalnoknak úri házában
láttam egy ling-jing-i, Li nevű leányzót,
aki tőrrel táncolt. Megbámultam ügyességét
s érdeklődtem, kitől tanult.
Azt válaszolta, hogy Kung-szun úrhölgytől.
Akkor eszméltem arra, hogy Kaj-jüan harmadik
esztendejében, Jen-cseng-ben, mikor még
gyermekeskedtem, láttam Kung-szun úrhölgy
táncát. A Császári Színház művésznői között
ő volt az egyetlen, aki el tudta lejteni a tőrtáncot.
Most már elöregedett, ismeretlen is, növendéke is
túl van első fiatalságán. Azért írtam ezt a költeményt,
hogy kifejezzem ezen való mély megilletődésemet.
Még a betűvetés nagy mestere, a Vu tartományból
származó Csang Hszü is ihletet merített
munkájához, mikor egy ízben Je tartományban
végignézte Kung-szun úrhölgy táncát.
Ebből is kitetszik, milyen nagy művésznő volt
Kung-szun úrhölgy.

Itt táncolt a szép Kung-szun ezelőtt,
tőrét dobálva s ég-föld nézte őt,
a hallgatóság - vad hegyláncolat -
mozgott, figyelve a tőrtáncokat.
Úgy tündökölt, mint Nap, ha fölragyog
s röpült, mint sárkány-űzte angyalok.
Vihar gyanánt kezdette, mely eget ver
s lágyan pihent el, mint a nyári tenger...
Hol rózsaszája, gyöngyös ruhaujja?
Hírének illata már nem kel újra,
csak ő dalol még, táncol így, a drága,
kedves növendék, Ling-jing virága.
Hejh, más idők járnak ma már felettünk,
sóhajtozunk, mi mindent elfeledtünk.
Van a Császárnak nője, nyolcezer,
de ezt a táncot egy se lejti el.
... Egy emberöltő vágtatott tovább,
por szürkíti a fényes Palotát,
a régi Játékszín becse alábbszállt,
egy-két zenészlány deríti a Császárt,
Kertjében a szél gallyakat zavar,
halottasan csörren meg az avar.
... Némák a lassú húrok, gyors sípok,
a holdvilág mint torz bohóc vihog.
Elindulok hát csüggedt öreg én,
a Bánat és a Betegség hegyén.

HÁBORÚ UTÁN
Tu Fu

Ország bukik, ám a hegy, víz a régi,
tavasz a fűre-fára visszajön,
hol búcsút mondott a madárka néki,
s virágszirom hullt, mint a tiszta könny.
... Három hóig, őrtűznél kergetőztem,
most tán falum nyugalmas partja vár.
... De ősz hajam úgy meggyérült eközben,
hajtűimet se tartja már.

FELESÉGEM HOLDSUGÁRBAN
Tu Fu

Feleségem távol tőlem, Fu-csúban
a holdra bámul és hite meging, -
mert kisfiúnk, kislányunk, nőve búban,
még azt se tudják, merre van Peking.
Felhős haja köddé hígul ijedten,
hűs válla márvány s mint a fagy, vakit.
... Mondd, nézzük-e még vidáman mi ketten
ernyőnkön a hold fényes rajzait?

ÉJSZAKAI VIRRASZTÁS
A CSÁSZÁRI PALOTA
BAL UDVARÁBAN
Tu Fu

Sötétedik. Csupa árny a virág itt,
madárka rebben, halkan citeráz.
A Menny tizezer ablaka világít,
holdfényben ég kilenc felhő-terasz.
... Kezem mikor lesz az aranykilincsen?
Órák verése vágtat rémesen...
Reggel kérvényt kell átadnom. Nagy Isten,
hány óra már? - mindig ezt kérdezem.

HITVES, EGYEDÜL
SZÉPSÉGÉVEL
Tu Fu

Ki nyájasabb és édesebb ki nála?
Egy puszta völgyben él most hangtalan.
Meséli, hajdan nagy volt a családja,
de hírük és hatalmuk porba van.
... Kuan vidékén a forradalomba
kardélre hányták atyját, bátyjait.
Mit ér a földön rang és úri pompa,
ha ennek ennyi hasznát látja itt?
Kit űz a Balsors, azt mindenki űzi,
reményünk mécse ellobog hamar.
Nem kell urának Ő, a drága, szűzi,
mint új edényt, most új arcot akar.
Mikor az Est sötét zászlót emelget
s kacsák alusznak éji tereken,
a férj galádul hajszol új Szerelmet,
magába sír a régi Szerelem.
A kútfőnél a csermely habja tiszta,
túl a hegyen piszkot, sarat fereszt...
Szegényke pesztonkáját várja vissza,
foltozza zsuppal a rozzant ereszt.
Hajába nincs virág, a lelke kába,
fenyőgallyat morzsolgat egyedül
s hűs éjszakán, vékony selyemruhába
egy bambuszfához búsan odaül.

KUJ NJEN
Tu Fu

Víg hercegeknél kergetőzni,
komédiázni hányszor láttalak.
... Fut a tavasz ... s te most az őszi
parton magad jársz, síró fák alatt.

A FÉNY UDVARHÖLGYE
Tu Fu

Tízezer lejtőt látsz és völgyszegélyt,
hol egykor a Fény Udvarhölgye élt.
Pusztába ment a Bíbor Palotából
s most zöld halom lett sárga porba, távol.
az arca? - Festhetsz-e tavaszi szellőt?
De holdas éjen még jő róla hír,
ha a tatár-lant fájó hangja felnyög
s őérte sír.

IZENET EGY BARÁTOMMAL
Vang Csang-ling

Estére Vu-ba érkezel a szakadó, sötét esőben,
hajnalra már a Csu-hegyet mászod-mászod
magadba rég.
Ha Lo-jang-ba kérdezik, hogy megy sorom, mi lett
belőlem,
csak azt feleld neki: "Szilárd, mint kristály-
kancsóban a jég."

HADIASSZONY
Vang Csang-ling

Az ifjú feleség most tudja, mi a bánat,
bámulja balkonán a sok zöld fűzfaágat
s fáj néki a tavasz, a könnytől nedves ég, -
mert rangért küldte el harcolni kedvesét.

EGY HATÁRERŐDNÉL
Vang Csang-ling

Igyál lovam, míg úszol a folyóban! -
Az őszi víz hideg, a szél maró,
a pusztaságon az alkony hunyóban
s zordan komorlik messze Ling-tao.
Hány nagy csata dúlt itt a régi korba
s szállt híre büszkén minden ajakon.
Mi lett ez a dicsőség? Sárga por ma
és a fűben fehérlő csonthalom.

A JANGCÉN VITORLÁZVA
Vej Jing-vu

Baráttól és rokontól messze-messze
ring a hajóm a ködpárába veszve.
Visz a vitorlám csöndesen Lo-jang-ba.
A fák között a tornyok estharangja
kongatja utam és engem sirat.
Mikor látom megint barátimat?
Hajó a Sors, hab verdesi mogorván
és akaratunk rajta gyönge kormány.

FENYŐTOBOZ
Vej Jing-vu

Hűs, őszi éjszakán megyek magamba,
rád gondolok a versem mondogatva.
Most a hegyen lehullik egy toboz...
Fölébredtél s a lelked itt motoz.

KISLÁNYOMHOZ,
AMIKOR FÉRJHEZ ADTAM
EGY JANG-CSALÁDHOZ
Vej Jing-vu

Szegény szívem egész nap oly nehéz,
itt hágysz, te kedves, itt hágysz, messze mész.
Ha férjhez adnak egy kislányt, kit ónak,
roppant vizekre fut a kicsi csónak.
... Csöpp lányka voltál, hogy meghalt anyád,
imádtalak, folyton vigyázva rád.
Egymásra rogytok, válni mégse tudtok.
Nénéd nevelt, most a füledbe suttog.
Sajog az én szívem is odabent.
De menni kell tenéked, ez a rend.
... Minthogy anyátlan nőttél mardosó sok
gondban, hogyan is tiszteled Anyósod?
Jeles család ez. A hibád, ha látja,
nagylelkűen bizonnyal megbocsátja.
Szégyellni, hogy szegény vagy, nincs okod,
ne is fogadj el nagy ajándokot.
Légy kedves és hű, tiszted hittel éld át,
szólj, tégy, ahogy illik, kövesd a példát.
... Ma reggel búcsúzunk, mindenki válik,
ki tudja meddig és milyen sokáig.
Fájdalmamat, lásd, félve takarom,
de sírni kezdek, bár nem akarom,
mert árva arcocskádra a keservtül
egyszerre két nagy, fényes könnyű perdül.

FENG CSU-VAL
VALÓ TALÁLKOZÁSOM
A FŐVÁROSBAN
Vej Jing-vu

Vidékről jössz és most nálunk időzöl,
ruhádon még Pa-ling esője gőzöl.
"Mi járatban?" kérdem s megtörve percét
a hallgatásnak, szólsz: "Vettem szekercét".
... A fecske még ma is csivogva röppen
rózsás ligetben, rózsás, könnyű ködben,
mint hajdanán. Az élet most se más.
Csak a hajunk lett zúzmarás.

KÉK TAVASZ
Liu Sen-hszü

Az út fehér bárányfelhőkbe ér,
kékebb tavasz van, mint a kék patak.
A szél virágot hajt s a csöndes ér
ringatja illat-ágyán álmatag.
Kapum a hegy lábára nyíl alant,
kunyhóm előtt pár árnyas fűz is áll
s ruhám ujjára délbe lágy aranyt
szitál.

JAPÁNI PAP, LAMPIONNAL
Csien Csi

Te küldettél, hogy megtaláld a forrást.
Most visszamégysz, csodásan, csoda-pap.
Rozzant ladikban, halványodva folyvást,
eltűnsz, hol Ég és Tenger összecsap.
Hited nyugodt, akár a Hold s az Álom,
igédre sárkány, hal repül feléd.
Nézünk utánad s túl a szemhatáron
csak lampionod szentelt fénye ég.

FÜSTBE MENT LÁTOGATÁS
EGY REMETÉNÉL
Csiu Vej

Tíz mérföldet jártam meg én serényen,
amíg a hegyre, a kunyhódig értem.
Kopogtam ott, egy hang se szólt, marasztalt,
Kamrádba néztem a zsámolyt, az asztalt.
Talán halásztál künn az őszi, kristály
tavakba vagy ernyős hintón kocsiztál.
Fájt egy kicsit, hogy otthon nem talállak,
ám kósza lelkem megpihent tenálad
a buja, nedves fű zsendülve nőtt,
fenyők daloltak ablakod előtt.
Mindazt, mit láttam, hallottam, szelíden
magamba fogtam, elcsitult a szívem.
Nem volt se vendég itt, se házigazda,
de láttalak, nincs is okom panaszra.
Így hát lementem a sziklákon át.
Mért vártalak is volna már tovább?

AMIKOR A HOLDRA
BÁMULTAM S A TÁVOLLEVŐ
KEDVESRE GONDOLTAM
Csang Csiu-ling

A hold a fényes tengeren dereng és
hatalmasan feltündököl az ég.
A szeretőknek szétszakadt szívét
most egybefűzi az áldott Merengés.
Gyertyám kiojtom, ám nincsen sötétebb,
zekém felöltöm, ám nincs melegebb.
A holddal izenek hát s ágyba térek.
Álmomba tán találkozom veled.

A PEKINGI KENGYELFUTÓ
Csen Sen

De messze is hazáig ez az út.
Öreg vagyok, alig bírom a bút.
Kengyelfutó, nem írok, nincs levél,
egy szót izenek. Ezt mondd otthon: "Él".

IZENET TU FU CSÁSZÁRI
FŐSZÁMVEVŐNEK A BAL
PALOTÁBA
Csen Sen

Vezettek a skárlát lépcsők özönjén,
vártunk a Bíbor Falnál, Őt keresve...
Hajnalba jöttünk a Kastélyba s este
felhőzve kísér a császári tömjén...
Agg fő lehullott rózsáit siratja,
víg csízt is irigyelhet kék tavasz,
de sziklaként áll a Menny Birodalma,
mert senki ajkán nem kelt itt panasz.

RÉGI NÓTA
Li Csi

Volt egyszer egy legény, elment háborúba,
verekedett Jen-be, verekedett Ju-ba,
hétöles testével ellenét tiporta,
lova patájával rugdalta a porba.
Karakán vitéz volt, kötekedő, büszke,
bajusza úgy borzadt, mint sündisznó tüske.

Szállt a fehér felhő, fekete is vele.
De ki térhet haza, ha nincs ki ideje?
Tizenöt éves lány Liao-ba várta,
dalolgatott, táncolt, pöngött a gitárja.
Gitárja ma is zöng régi szerelemrül,
katona ha hallja, a könnye kiperdül.

ISTENHOZZÁD TO LI
TUÁNHOZ
Lu Lun

Öreg kapumnál, sárguló avarba
csak álldogálunk, szívünk egyre fáj.
Hideg, fagyos felhőkkel eltakarva
indulsz ma este s hóba fúl a táj.
Meghalt atyád s úgy vágyott látni téged,
lelkünkben mostan sívó pusztaság van.
Némán sírunk. Mit is mondjak tenéked
e téli, zúgó, szélvészes világban?

RÉSZEG KATONÁK
Vang Han

Jáspiskupát forgat, dalol, bolondos
gitárt nyekerget lóháton a zsoldos,
majd részegen horkol. Nincs igaza?
Vagy annyi katona jutott haza?

CSOLNAK TAVASSZAL
A JO-JA TAVON
Csi-vu Csien

A hetyke dölyf sosem kapat erőre:
akármi jön, előre, csak előre.
Az esti széllel szállok én s a csolnak,
a tó enyelgő habjai locsolnak.
A völgy felé vitorlákat eresztek,
csodálva a tündöklő Délkeresztet,
a lágy ködöt, a fák alján a kancsal
és görbe holdat, két ezüst aganccsal.
Nincs már világi gond az én eszembe,
Egy agg vagyok, horgászbottal kezembe.

ZÖLD CSERMELY
Vang Vej

Futott vitorlám a Sárga-Virágok-
Folyóján, mely zöld csermelyből ered
s harminc mérföldön megkerüli ágbog-
folyása tízezerszer a hegyet...
Gyorsan morajlik, szirteken ömölve,
majd ráborul fenyők halk borúja,
aprócska sajkák úsznak az öbölbe
s a part kies és nedvesen-buja.
Akár e víz, oly tiszta, szűz belül még
a szívem is, oly tiszta ott a hit.
Jaj, hogyha egy nagy-nagy sziklára ülnék
és horgászhatnék mindörökre itt.

EZÜSTLANT
Vang Vej

Újholdkor a dér ráfagy itt e nő
lágy köntösére s őt nem bántja semmi -
Ezüstlantján játszik virradtig ő,
mert nem mer az üres szobába menni.

REMETE
Vang Vej

Mint férfi leltem én meg az Utat,
most lelkem e hegy lábánál mulat.
Barangolok, ha kedvem van, henyén,
minden, mi szép e földön, az enyém.
Megyek, amíg víz nem kerül elébem,
akkor leülök, a felhőket nézem.
Végül találok majd egy agg favágót,
vele kacagok és többé se láttok.

BAMBUSZOK KÖZÖTT
Vang Vej

Fekszem, köröttem bambuszok.
A lantomon lágy dal buzog.
Oly szép, ne hallja fül soha,
csupán te Hold, vén cimbora.

A CSÁSZÁR SZERETŐJE
Vang Vej

Egy ország tiszteli a szép Si-si-t,
ne kérdezd hát, hogy ő mért nincs is itt?
Reggel ruhát mosott - a vízbe lába -
s estére dáma lett, főrangú dáma.
Tegnap szegényen vergődött alant,
ma őt dicséri-hirdeti a lant.
Nem festi többé már maga a száját,
udvarhölgy adja föl selyemruháját,
mert megszerette mosolyát a Császár
s boldog, mihelyt a pillantása rászáll.
A hintaját is messze látja most a
sok lány, ki a ruhákat véle mosta.
Utánozgatja is őt mindegyik nő,
de egy se tud úgy fintorogni, mint ő.

ÉNEK A LOJANGI
PARASZTLEÁNYRÓL
Vang Vej

Lojang leánya az utca felé les,
kikeleti virág, csak tizenötéves.
... Míg jáspis-kantárral lovagol a férje,
aranytálcán teszik a halat eléje.
Vörös toronyra néz kies kerti háza,
szilvafavirággal, fűzfákkal cifrázva.
Ura rangos-módos, fiatal és deli,
nincs nála gazdagabb, mindenki tiszteli.
Kincse e parasztlány, övé minden pénze, -
táncra taníttatja, másra sose nézne.
A pici asszonynak táncba telik napja,
mihelyt felöltözik, füstölő fogadja.
Már hajnali szél kel, amikor titokban
kilenc rózsaszínű lámpája kilobban.
Gazdagokhoz szól csak selypegő szeszéllyel,
úri kastélyukban mulat nappal-éjjel.
... Ki sejti, hogy egykor elhagyva, szegényen
szoknyácskáit mosta a patak vizében?

BÚCSÚZKODÁS
Vang Vej

Leugrom a lóról, borral kínállak,
kérdem, hová mégysz és mi hír tenálad?
Szólsz: "Nyugtalan vagyok, mindent eluntam,
pihenni vágyom Délen, hegyodumban.
Hát mitse kérdj, ne is tekints felém...
Majd a fehér felhőket nézem én."

REMETE-LAKOMBAN
HOSSZÚ ESŐ UTÁN
Vang Vej

Roskadnak a fák az esőtől, távol mezőkről lassú
füst jön,
a rőzséken a riszt pirítják s amint viszik, ragyog
ezüstlőn.
A nagy, nyugalmas lápvidéken tempózva száll-
száll egy fehér gém,
mangó-madár dalol-dalolgat a nyári lombok dús
setétjén...
Tudom már nézni én a hajnalt, mikor a szűz
hegyek fogadják,
fenyő alatt rágcsálni bölcsen a napraforgó pici
magját,
nem szólni, ha paraszt fajankót az én helyembe
tesz a Császár....
Hát mért riasszam a sirályt el, ha nyájasan
vállamra rászáll?

VÁLASZ CSANG KAPITÁNYNAK
Vang Vej

Amint öregszem, vágyam egy: a béke.
Mit érdekel ezer bolond dolog?
Nincs édesebb, mint az otthon vidéke,
szüntelenül csak erre gondolok.
A fenyvesekből szél fú a szobámba,
a hegyi holdtól tündököl a lant.
Azt kérdezed, ki boldog és ki árva...?
Figyelj csak, egy halász dalol alant.

ŐSZI ESTE A HEGYEKBEN
Vang Vej

Eső után a hegy oly őszi,
üres, kietlen, hallgatag.
A hold a fenyves-barlangot tetőzi,
kristály-követ görgetget a patak.
A bambusz ifjú lányokról susog,
bárkák előtt imbolygó lótuszok.
De mégse kérdezem, hogy visszajő-e
a szép tavasz s órája perceg-e, -
hisz itt vagy én velem e bús időbe,
barátom, ó Barátok Hercege.

PÜNKÖSDI RÓZSA
Jüan Csen

Pünkösdi rózsa nyílt ki benn az ódon
császári kertben s nem hat semmi módon.
Az udvarhölgyek hófehérek lettek,
míg megvitatták a szent Etikett-et...

HŰ HITVES SIRATÁSA
Jüan Csen

Itt üldögélek és gyászollak téged, édes.
Számlálgatom, mikor leszek már hetven éves,
Jobb embereknek sem adott fiút az ég
és jobb költőket is ért ily nagy veszteség.
De én halál után se látlak, hitvesem,
mert nem hiszek ebben és nem hittél te sem.
Csak éjjelente, hogy rád gondolok,
látom a porban fáradt homlokod.

ZÜLLÖTT KÖLTŐ SIRATJA
FELESÉGÉT
Jüan Csen

Hsieh leánya, ó te szép, te boldog,
ki egy rongyos költőé lettél ifjan,
kis szatyrodból varrtál ruhámra foltot,
én meg aranyhajtűid is elittam.
Ebédre hányszor giz-gazt szedegettünk,
télvíz-időn rőzsénél melegedtünk.
... Ma kézhez kaptam százezer ezüstöt
s mit vettem néked? A templomba füstöt.

A FOLYÓ MELLETT
Liu Cung-jüan

Hordtam soká taláromat és hivatalnok-kalapom.
Beh jó, hogy most száműzve itt a déli pusztákon
lakom.
Szomszédjaim földmívelők, szelíd parasztok,
aratók,
míg nem múlik el a napom, erdők vendége maradok.
Hajnalba harmatos rögön vezetgetem gyarló ekém,
estente kis halászbárkám ingó deszkáin lengek én.
Így élek ismeretlenül, gondolva jókat, szépeket,
egy hosszú verset dúdolok és bámulom a kék eget.

ŐSSZEL ZARÁNDOKOK KÖZÖTT
Liu Cung-jüan

Amint a kor e lépcsőket letörte,
beteg szívem az Ősz úgy vette meg ...
Kevés zarándok mászik föl a görbe
úton gázolva sziklát, felleget.
... Egy kőharang sír az erdőbe távol,
vén várakon fény izzik, lángoló.
... Mi is maradt a sok Dinasztiából?
Más semmi, csak a nagy Folyó.

ÖREG HALÁSZ
Liu Cung-jüan

Öreg halász hált itt az éjjel a sziklagát megett,
amott,
vizet merített a Hsiang-ból, bambusznádból
tüzet rakott.
Hajnal felé már ment a köddel, nem is maradt
utána más
a zöld hegyek közt, zöld folyónkon, csak néhány
evezőcsapás.
... Most föltekintek és az égen hullám csobog a
szirt megett
és egyre jőnek-jődögélnek a fellegek, a fellegek.

HAVAS FOLYÓ
Liu Cung-jüan

Száz hegy van itt s madár mégsem dalol,
út is ezer, de lábnyom nincs sehol.
Öreg halász - rajt bambusz-takaró van -
halászgat a havas, hideg folyóban ...

FUVOLASZÓ
SU-HSIANG FELŐL
Li Ji

Lenn a homok úgy csillog, mint a hó,
fagyos, kemény holdfényben áll a táj.
Egyszerre fölsír a fuvolaszó
s szegény katona szíve hazafáj.

RÖVID, BOLDOG
TALÁLKOZÁS SÓGOROMMAL
Li Ji

Fejünk fölött tíz bús év elviharzott
s találkoztunk. Előbb meg sem ismertelek,
de hogy kiejtetted gyermekkori neved,
egyszerre újra láttam kihamvadt, ifjú arcod...
Aztán beszéltünk mindenről patakzó
özönbe, míg nem szólt az estharangszó ...
Holnap már Délre indulsz s hogy vágyad megelőzd,
majd szirtről-szirtre ugrálsz és itt hagyod az Őszt.

BÚCSÚ TU ELÖLJÁRÓTÓL,
AKIT SU-BA HELYEZTEK
Vang Po

Itt, hol a Fal három határt is alkot
és öt folyó a sűrű ködben egy,
elbúcsúzunk mi, két főhivatalnok,
az egyik jobbra, másik balra megy.
De míg barátunk nékünk ősi Kína
s szomszéd gyanánt köszöntjük az Eget,
mért tétovázunk, vissza-visszaríva,
könnyezve, nyafkán, mint egy kisgyerek?

ŐRÜLTEN DALOLVA
A HEGYEK KÖZT
Po Csü-ji

Mindenkinek van itt hibája sok:
az én hibám, hogy verseket írok,
Széttépem én az élet-szálakat,
de ez a gyöngém mégis megmaradt.
Ahányszor egy szép táj elém kerül,
ahányszor egy barát szívemre dül,
dalolni kezdek s fújom, egyre fújom,
mint hogyha egy istent látnék az úton.
Mióta a Császár elüldözött,
künn élek a magas hegyek között.
Ha befejeztem egy uj versemet,
a Keleti Sziklá-hoz fölmegyek,
ráhajlok a fehérlő sziklapartra,
kezem a fák zöld fürtjét simogatja
s őrült dalom úgy harsog, hogy a bámész,
riadt madár meg a majom reám néz.
Ki is nevetnének. Jobb élni nékem
ezen az ember-nem-lakott vidéken.

EBÉD UTÁN
Po Csü-ji

Ebéd után - egy csöppet szundikálok,
fölébredek - két csésze tea vár.
Kicsit kinézek, hogy sző tűzi hálót
nyugat felé a lankadt napsugár.
Bizony rövid a nap annak, ki vidám
és rest az év annak, ki küszködik,
de annak, aki már semmit se kíván
s csak éldegél, nincs "hosszú" és "rövid".

ARANY-HARANG
Po Csü-ji

Negyven se voltam s lányom született
s fölvette az Arany-Harang nevet.
Egy éve éppen, hogy a földön él,
csak ülni tud még, ámde nem beszél.
Szégyen reám - mert a bölcs nem szelídül
a földi jókhoz, több neki a rang.
Most nem magamban van békém, de kívül
a kincsem, jutalmam egy: Arany-Harang.
Ha nem hal ifjan el leányom és őt
megtarthatom, férjhez kell adni később.
Így ötven is leszek, mikor utóbb
a nagy hegyekbe visszavonulok!

EMLÉKEZÉS
ARANY-HARANGRA
Po Csü-ji

Bús roncs vagyok, beteg és negyvenéves,
ő három volt s ártatlan, kedves-édes.
Nem is fiú, de több a semminél,
kislányka, aki csókol, gőgicsél.
Egy nap pedig eltűnt a semmiségbe,
árny lett belőle, aki ragyogott.
Oly furcsa szókat suttogott szegényke
halálos ágyán, mert már gagyogott.
Azóta érzem, hogy vérünk s a testünk
a föld felé húz és rabláncba estünk.
Végül derülten néztem őt, ki megholt,
azt mondogatva, hogy a múltba sem volt.
Három tavasz, tél múlt így csendesebben,
már azt hittem, feledni is tudom
s ma reggel vér fakadt a régi sebben:
öreg dadáját láttam az úton.

A NAGY PAPLAN
Po Csü-ji

Hogy fáznak az utcán, kiket kivert a bosszú.
Én nem szerezhetek nekik kabátot, inget.
Csak volna paplanom, tizezer lábnyi hosszú,
hogy betakarhatnám vele egész Peking-et. ...

AMIKOR ÉJJEL VISZONTLÁTTAM
JUNG-JANGOT
Po-Csü-ji

Itt nőttem én föl, Jung-jang-ban itt,
de sorsom innen más hazába vitt.
Már negyven éve - szól egy égi hang
s az éjbe újra feltün Jung-jang.
Hogy elkerültem, voltam tizenegy,
ötvenhat éves most, ki erre megy.
De változatlan látom az egészet,
játékaimra hogyha visszanézek.
A régi ház helyébe csonka rom,
nincs a falun egy ismerős, rokon.
Más utca vár, ha útnak eredek,
ami lapos volt, az ma meredek.
Csak két folyónk, a Csiu és a Ju
zúg csöndesen, - akár a régi bú.

A KALAP,
MELYET A KÖLTŐNEK
LI-CSIEN ADOTT
Po Csü-ji

Sok év előtt egy őszhajú öregnek
adtál egy fekete tüllkalapot.
A tüllkalapot én még egyre hordom,
de éjbe tűnt már nyájas alakod.
Öreg kalapom a fejemen ing még
s te messze vagy már, nem lát, aki él.
A hegy mögül most fölragyog a holdgömb
és sírod fáin zúg az őszi szél.

EGY KÖNYVSZEKRÉNYRE,
MELY SAJÁT MŰVEIT
TARTALMAZZA
Po Csü-ji

Cédrusfából szekrényt ácsoltam én,
szép könyvszekrényt, a cédrus az kemény.
Miféle költő nyugszik mélyiben?
Ezt pingáltam reá: "Po Lo-tien".*
Mióta élek, könyvet-könyvre írtam,
mint zsenge ifjú s most, agg napjaimban.
Hetven kötet zár régi s új tüzet,
nagy és kicsiny, háromezer füzet.
tudom, felejtik a rosszát, a jobbját,
de nem szeretném, hogy szemétre dobják.
Lakatjait bezárja a kezem,
vigyázva a függöny elé teszem.
Minden betű a vérem s itt hagyom,
nem is törődnek majd velük nagyon.
Hát így leányaimnak adom át,
aztán megőrzik tán az unokák...
* A költő másik neve

ÖREG KÖLTŐ ÁLMA
Po Csü-ji

Álmomba éjszakánként mászom egyre
jó pálmafabotommal, föl a hegyre.
Barangolok völgyön, megannyi bércen,
nem fárad el a lábam, meg sem érzem.
A szirt, ahány van, egy-egy ismerős,
ifjú vagyok, mint hajdanán, erős.
Ha lelkem a szent ifjúságom issza,
testem miért nem fordulhatna vissza?
Miért hogy én már csak senyvedve élek,
ha bennem éber és vidor a lélek?
Test, lélek: - erről gondolkodni meddő,
álom, valóság: - ábránd mind a kettő.
Nappal totyogva, botladozva lépek,
de lábaim éjente újra épek.
Éj nap között hánykódik így a szívem,
s amit nyerek ott, azt itt elveszítem.

PIROS KAKADU
Po Csü-ji

Piros kakadut kaptam én,
oly szép volt, cifra, fénylő,
mint a tüzes barackvirág
s mint ember, úgy beszélt ő.

Miképp becsülték meg ezért
a hű, tudós madárkát?
Ahogy a jókat, bölcseket:
rácsos kalitba zárták.

GYERMEKEK
Po Csü-ji

Kis unokám: "Teknősbéka-Kisasszony",
hatéves s lányom: "Nyári--Ruha", három.
Egyik pötyög, még babrálgatja arcom,
másik dalol, verselget mindenáron.
Reggel vidáman lábaimra kúsznak,
éjente meg a mellemen alusznak.
Jaj, gyermekek, miért jöttetek ti későn,
hogy már hanyatlom és a feledés jön?
E picikék az aggastyán szívéhez
férkőznek és az mostan újra érez.
Elromlik a bor, bár ereje volt
s mihelyt kerek már, fogy a telehold.
Így a szívekhez húzó szeretet
csak bánatoknak ád új keretet.
De ha mindenki ilyen balga rab,
miért legyek én náluk okosabb?

A KORHELY KÖLTŐ BERÚG,
AZTÁN ÉJSZAKA
KIJÓZANODIK
Po Csü-ji

Elváltunk sárga alkonyattal, bedőltem az ágyamba
menten,
éjfélkor ébredtem s dülöngve barátommal sétálni
mentem.
Boros fejem párnámra ejtve aludtam és
kijózanultam.
Torony mögött az Óceánon Hold nézett a
dagályra dúltan.
Láttam, hogy a fecskék röpülnek, aztán pihennek
a gerendán,
gyertyám, mely ablakomba hamvadt, egyszerre
fényesen dereng rám,
de gondolataim virradatig homályosan, vadul
pörögtek
s zúgó fülembe akkor is még fuvolák és húrok
zörögtek.

KÉSŐNKELŐ ÖREGEMBER
KÉTÉVES UNOKÁJÁVAL,
A-CSUI-VAL JÁTSZADOZIK
Po Csü-ji

Egész nap az ágyamban heverésztem,
most fölkelek, ásítok a setétben.
Kályhám begyújtom, még tüzes a pörnye,
lustán fésülködöm, hideg tükörbe.
Főzöm teám, már bugyborog a hóvíz,
tejesdarámra jut egy kis túró is.
Nem mondja senki: "te falánk, mihaszna",
csak én tudom, hogy nincs okom panaszra.
Derék borom nem részegít, de csikland,
a lantomon derűs, lágy, mindegyik hang.
Könyvet se bújok, sem újat, sem ócskát,
kis unokámmal játszom majd bújócskát.

CSIU-KU-BAN
VESZTEGELVE
TÍZ NAP ÓTA
Po Csü-ji

A viharos folyót hullám kavarja zordul,
akármibe kapok, minden csak balra fordul.
Mint földi pályámon, reám mered a korlát,
ellenkedő szelek csikarják a vitorlát.
Rothadt halak, rákok szaga orromba röppen,
Vén lettem és fáradt, az életem hunyóba.
Csiu-ku-ban ülök hajómon tíz nap óta.

A HATVANÖTÉVES KÖLTŐ
MEG EGY TIZENÖTÉVES
LEÁNY
Po Csü-ji

Csitris haja még két fonatba van.
Tizenöt éves - mondom untalan.
Édes ruhája csillogó selyem
és vándorol hegyen-vízen velem.
Tavaszi árba hancúrozva fürdünk,
virágos fákra mászunk, leng a fürtünk.
Orcája kipirul a tánc hevétől,
a homloka, ha nótáz, elsötétül,
Ne énekeld a versem: "Fűzfa ága..."
Már nem tudok érted meghalni, Drága.

ÁRVA SZERETŐ
Po Csü-ji

Sírt már sokat. Nem alhatik a lány.
Mások dalolnak künn az éjszakán.
Ő kedvesét gyászolja. Egyedül.
Vele a párnán csak Szépsége ül...

LIU BARÁTOMHOZ
Po Csü-ji

Zöld bor ragyog a kancsóm fenekérül,
kályhámba zörren a veres zsarát.
Künn a homályba hulló hó fehérül,
nos egy kupával innál-e, barát?

ELÉGEDETTSÉG
Po Csü-ji

Festetlen ernyőt látok nyoszolyámból,
a kék függönnyel szembe kályha lángol.
Unokám olvas nékem csöndes estén,
melegítik a szolgáim leveském.
Még verset írok, tollam fürge, friss,
pénzem csörög, jut patikára is.
Ha vége e sok balgaságnak, alszom
a vánkoson, Délnek fordítva arcom.

BETEGSÉG
Po Csü-ji

Bús és sovány, kit nyű hosszú betegség,
a nap, az éj oly egyhangún suhan.
A nyári fákat elfödik az esték,
az őszi gombán harmat csorg búsan.
Hogy ágynak estem, még kisded tojás volt
az a madár, mely mostan elrepült
s az álca akkor egy tücsköt palástolt,
mely rég kiugrott s a gallyakra ült.
Tél és Tavasz, Nyár és Ősz elsietnek,
nem áll a Természet egy percre sem,
más, egyre más. Csak szíve a betegnek
sajog, sajog, éppoly keservesen.

LAO-CE
Po Csü-ji

"Aki beszél, semmit se tud,
bölcsnek nem kell a szó se."
Ezt mondta a nagy hallgató,
mindentudó Lao-ce.
Ha azt hiszed, hogy ő a bölcs
s mindent tudott valóban,
miképp lehet, hogy könyvet írt
s ott ötezernyi szó van?

VIRÁGPIAC
Po Csü-ji

Kivirult a tavasz. Jegy-egy lovas ring el,
a pekingi utcán sok hintó csilingel.
"Pünkösdi rózsának van idénye" - mondják.
Virágot vesz a nép, sutba veti gondját.
"Tessék - szól az árus - van olcsó, van drága,
aszerint, hogy milyen, mennyi a virága.
E finomabb fajta kerek száz rőf damaszt,
az öt darab selyem, megveheted amazt.
Ernyő védi őket, a hideg, a metsző
szél rohama ellen, hajladozó vessző.
Ha sárba ülteted csínján a gyökeret
s szorgosan öntözöd, otthon is megered."
Senkise hiányzik az ősi vásárról,
mindenki vásárol.
De ott állt csöndesen egy öreg, egy szíves,
hallgatag földmíves.
Lehajtotta fejét s ezt nyögte ki: "Ó jaj".
Nem tudta a sok úr, mért kel ez a sóhaj.
Ezt gondolta szegény. "Egy-két virág ára
tíz családnak futná ételre-ruhára."

EPERFA
Po Csü-ji

Künn az úton száraz eperfa áll,
már rég nem él, lebírta a halál.
A héja zöld még, friss nedvektől éled
s halott szívébe férgek foga ás.
Olyan, mint a bánat-sujtotta lélek.
Őt sem kívülről érte a csapás.

NYUGALOMBAN
Po Csü-ji

Gyolcsköntös, sipka, bő mamusz. Így hallgatom
a csendet,
kisvárosi, kedves tanyán piros parázs melenget.
Testem pihent, lelkem nyugodt, nem várok semmi
koncot,
dehogy cserélnék véletek, pekingi udvaroncok.

VERS A HATVANÉVES
LIU MENG-TÖ-NEK
Po Csü-ji

Harminc, negyven közt hejjehujja vérünk,
hetven, nyolcvan közt sok bút-bajt megérünk,
de ötven, hatvan közt nem bánt betegség,
csöndben köszöntjük a nyugalmas estét.
Mögöttem a Vágy, a Csók, Pénz, a Hírnév
és messze-messze a Vénség, a Sír még.
Völgyön-hegyen futok, ha ti rohantok,
elandalítják lelkemet a lantok.
Újbort iszom, mikor jut rész nekem,
sok régi verset fújok részegen.
Ne búsulj Meng-tö, ez a kor az édes,
az ért a vershez, aki hatvanéves.

AMIKOR BETEGSÉGEMBEN
MEGLÁTOGATOTT EGY
BARÁTOM
Po Csü-ji

Jaj, mily soká feküdtem ágynak esve,
az ablakon be-benézett az este,
künn az eresznél lármázó sereggel
éhes verébnép cserfelt este-reggel.
Pihegve keltem föl, motozva hosszan,
üggyel-bajjal kapumhoz botladoztam.
Hát egy barátom lépett ott be, szembe,
hozzá siettem, épp ő járt eszembe.
Kivitte a hunyó napfényre ágyam,
rádőltem az erkély-korlátra lágyan.
Baráti szó lett az én medicinám
s fásult szívem most újra élni kíván.

ÖREG HÁRFA
Po Csü-ji

Pár összeábdált fából áll a hárfám,
ódon dalok szunnyadnak benne árván,
öreg, szelíd és csöndeskés dalok,
nem kedvelik már a fiatalok.
Jáspis-nyergére festék kéne újra,
portól sötétlik rózsaszínű húrja.
Kiérdemült és rozzant, régi holmi,
de hangja tiszta, szépen tud dalolni.
El is játszunk mi - én s az ócska szerszám -
megpengetem, bár senki sem figyel rám
s a régi hárfást senki sem hivatja:
a csinnadrattának van ma divatja.

ŐRÜLT VERS
UNOKAÖCSÉIMHEZ
ÉS UNOKAHÚGAIMHOZ
Po Csü-ji

Kik nem tudnak betűt, azt mondják, holdasok,
én hála égnek írok, olvasok.
Kinek nincs tisztje, annak zsebe pang,
de az enyém a hivatal, a rang.
Beteg a vén,
de fájdalmat sohasem érzek én.
Az öreg élete csupa teher,
én nőt temettem, új nőt vettem el.
Nincs változás, mely megbolygatná elmém
s rést ütne az élet örök szerelmén.
Ezért a testem, lelkem már tíz éve
nyugton hever, mint a napon a kéve,
hisz a jövőben oly kevés dolog
kel énnekem s csak ezzel gondolok,
egy takaró, mely melegen fed el,
naponta egy-egy tálnyi eledel.
Mit bánom én, hogy hajlékom kicsiny,
nem alhatom egyszerre két szobába,
mit bánom én, hogy ménest tart a kába,
nem hajthatok egyszerre két kocsin!
A földgolyón hét ember tíz közül
van itt, aki ily módon üdvözül,
de száz ember közül egy sem lehet,
aki mint én, ilyen elégedett.
Mások dolgába könnyen lelsz vigaszt,
saját dolgába a bölcs is bibaszt.
Hát csitt, csupán hozzátok búg a rím,
unokaöcséim, unokahúgaim.

TANYÁZÁS A PARTMENTI
ÖREGGEL
Po Csü-ji

Az ember vágya az arany, a kincs,
boldogtalan, ha húsa, bora nincs.
Nem így ez agg, aki a parton él,
kulacsa tökhéj s dolgozgat, henyél.
Füvet kaszál, szed egy kis tűzifát,
sárból ragaszt magának kalyibát.
Évente egy hold földecskét bevet,
tavasszal hajt két sárga tehenet.
Elégedett. Bólongat csendesen,
semmit se vár, nincs ennyi gondja sem.
Múltkor találkoztam ővéle itt,
meghálni nádas kunyhójába vitt.
Reggel, hogy az Udvarhoz sietek,
a jövedelmem kérdi s címemet.
De nem hiszi, kacag s a nyelve szúr:
"Már csűrbe nem hál egy kegyelmes úr".

TÉLI ÉJSZAKA
Po Csü-ji

Házam szegény. Szeretteim nem élnek.
Testem beteg. Búcsút mondtam a fénynek.
Nincs élőember, aki ilyen árva.
Fekszem magányos kunyhócskámba zárva.
Rozoga lámpám gyönge lángja pislog,
szakadt a kárpit s nem föd, bárhogy is lóg.
Csöpög az ablakon, ajtón a hólé,
"pitty-potty", beszól a zord hang, a valóé.
Öregszem és ha alszom is, alig,
némán ülök az ágyban hajnalig.
Ha nem tudom, hogy kell "feledni s ülni",
e búba hogy bírnék ma elmerülni.
Testem forró marad, míg el nem ásnak,
de lelkem enged a nagy Változásnak.
Négy szörnyű évig így kínlódtam át
ezerháromszáz hosszú éjszakát!

PIROS KÁLYHÁM LÁNGJA
Po Csü-ji

Tavaszi nap ez, már az ötödik.
A táj kies színekbe öltözik.
A nap fehér derűt ígér nekünk,
lenn fellegek kék-szürke fürtje csüng.
Utolsó jégcsapunk gyémántszilánk,
új tőn bíbor bimbó, mint égi láng.
Nyájas vidámság zsong köröskörül,
tavasz van és mindenki úgy örül.
Ezer virág a hátsóudvaron,
künn az eresznél napfény, nyugalom.
De megsajog szívem mégis, mivel
piros kályhám lángjától válni kell.

ÖRÖMUJJONGÁS
CSEN HSZIUNG ÉRKEZTEKOR
Po Csü-ji

Hogy a sárgamadár csőrén elhalt az ének
és a zöldszilva is félig-meddig megérett,
sirattam a tavaszt, hogy már-már elmúlik,
elmentem csöndesen a kerti kapuig.
Leültem ott búsan, pityizáltam magamban,
egyszerre hallom, hogy ropog a kapu halkan.
Örültem, hogy vendég jön, kit nem is hívunk,
hát még mikor láttam, hogy ő az, Csen Hsziung.
Gond nélkül és vígan beszéltünk és beszéltünk,
tréfázva és gyorsan meséltünk, hogy mit éltünk.
Egy kupa bor milyen csodát mível velünk:
elmondjuk általa az egész életünk!

LIU-HOZ, BOLOND ÖREG
KÖLTŐBARÁTOMHOZ
Po Csü-ji

Éppoly öreg vagy s friss, mint én vagyok,
még látsz kicsit, nem is hallasz nagyot.
Jókat iszunk együtt, tavaszi társ
s velem duhaj fiúk körébe jársz.
Hejh, amikor virágot szedegettünk
az őr lován, s az ordított megettünk.
Hajh, amikor Ling herceg csónakába
ültünk mi s az dühöngött, mint a kába.
Ha hall rólunk, Lojang elborong:
"Liu és Po, az a két vén bolond."

A REST EMBER ÉNEKE
Po Csü-ji

Van pártfogóm s rest voltam fölkeresni,
van földem s rest voltam munkámnak esti.
Házam bedűlt s rest voltam tatarozni,
ruhám rongyos s rest voltam rendbehozni.
Bort kaptam és meginni rest a gégém,
így hát a telt pincém üres a végén.
Lantot is kaptam s ujjam rest a húrra,
így hát nem is peng, hallgat újra-újra.
Nincsen kenyér, szól az asszony s tudom bár,
rest a kezem őrölni, kong a hombár.
Barát, rokon ír, a levelük itt ni,
olvasni jó ezt, ám nehéz kinyitni.
Csi Su-je - mondják - mindig tétlen élt,
csak lopta a napot, lebzselt-henyélt.
De ő varázsolt, lantolt néha-néha.
Lefőztem őt: nincs ily mihaszna-léha.

TAR FŐMRE
Po Csü-ji

Reggel meg este féltem untalan,
sóhajtva néztem, hullik a hajam.
Mi lesz, ha elhágy e pár ritka tincs...
Most víg vagyok, pedig írmagja sincs.
Hát nem mosom, szárítom többet én,
fáradt fésűm pihen örök helyén.
Mily kellemes, hogy nem nyom már soha
fejbúbom érdes, vastag varkocsa,
a porban alszik csúcsos süvegem,
nyakfodromat kiengedem.
Hideg patakvíz az ezüstcsöbörbül
kopasz fejemre mint pezsgő gyönyör dűl,
csak élvezem hűs habját esztelen,
mint Buddha-pap magam keresztelem.
Ma már tudom, a pap miért beretvált,
ki szenny helyett szűz, tiszta életet vált.

LEMONDÁS
Po Csü-ji

Sosem tűnődj te a múlt napjain,
mert elemészt a bánat és a kín.
Sosem búsulsz te a jövő-időn,
mert elsötétülsz attól, ami jön.
Nappal csak ülj ágyadba, mint a zsák,
éjjel feküdj ágyadba dermeteg.
Ha jő az étel, tátsd ki rá a szád,
ha jő az álom, csukd le a szemed.

A POLITIKUS
Po Csü-ji

Gyógyfüvet eladni a városba mentem,
künn a Kék Kapunál kissé megpihentem.
Egyszerre egy lovas nyargalt lóhalálba,
rémüldöző arca haloványra válva.
Rokonok, barátok, várták, egészcsapat,
köréje siettek, de ő mégse maradt.
Ámulva kérdeztem, ki ez és miféle,
mért menekül így, mi is történt véle?
Azt mondották nekem, a Miniszterelnök,
az Állam támasza, kit a Császár ellök.
Ezer aranya volt, nem volt soha gondja,
háromszor ment hozzá a Császár naponta.
A hősök gyűlésén még ő beszélt tegnap,
most pedig száműzik s egy fityinget sem kap.
Mindig így hullnak el azok, akik nagyok,
dicsőségük fénye csak alkonyig ragyog.
De itt a külváros gyöpe zöldell egyre,
pázsitok közt nyájas ösvény fut a hegyre.
Jobb nézni hát nekünk fönn a fehér felhőt,
mert porba alázzák a büszke törekvőt.

LÓHÁTON ALVA
Po Csü-ji

Kocsmánk felé poroszkáltunk, nyugodtan,
szememre köd szállt és elszundítottam.
Lógott az ostor jobbkezembe lengőn,
a balkezembe meglazult a gyeplőm.
Fölébredek. Hol járunk? Az inas szól:
"Száz lépést sem tettünk, mióta alszol".
Test és lélek helyet cserélt repesve,
sebes lassúra vált, lassú sebesre,
mert míg álmomba vitt tovább lovam,
úgy rémlett, millió év elrohan!
A bölcs szavát most méginkább csodálom:
"Száz év olyan, akár egy percnyi álom".

AZ ÉLET SEMMISÉGÉRŐL
Po Csü-ji

Hajdanában, amikor aprógyerek voltam
s mostan is, amikor öreg vagyok beteg,
mindig különböző dolgokért bomoltam,
de akkor is, most is, folyton teszek-veszek.
Akkor künn a parton raktam homokvárat,
mostan az Udvarnál kezem egyre fárad.
Akkor az a homok, mostan ez a jáspis,
de mindkettő játék, bár anyaga más is.
Ha a kezünk serény, benn a szívünk renyhe,
csak a gondatlané a boldogság enyhe.
Meg kéne tanulni, hogy tétlenül éljünk,
lázasan ügyelni, hogy végre henyéljünk.

JÜAN CSEN VERSEIT
OLVASGATVA A HAJÓN
Po Csü-ji

Olvasgatom a gyertyafénynél, barátom, sok szép
költeményed.
Most befejeztem s nem dereng még, a gyertyaszál
csonkig leégett.
Csöpögő gyertyánál virrasztok, az éj feketül rám
mogorván
és hallgatom, hogy zúg a szélvert, mély víz kisded
hajómnak orrán.

EGY FESTŐNEK,
AKI LE AKART PINGÁLNI
Po Csü-ji

Miért üljek én most öregen tenéked,
ki úgy pazarlod a vöröst, a kéket?
Művészeted mért rajzolná le itt
egy beteg ember hervadt tagjait?
A Csi-lin palotában a falon
hősök ragyognak ránk fiatalon.
Ne örökítse hát festék, selyem
az én szegény, rég-elfáradt fejem.

FÖLKELT A SZOLGÁM
Po Csü-ji

Fölkelt a szolgám: "Nap süt újra, gazdám,
hozom a tálad, fésűd s kelj föl aztán.
Idestova tél lesz, csípős a reggel,
maradj ma itthon, nem jó künn, ne menj el".
Ha itt ülök, nem jut vendég se nékem.
át mit tegyek? Időm az volna sok.
Az őszi fénybe állítom a székem,
bort forralok, költőket olvasok.

LI CSIENHEZ
Po Csü-ji

Megint világi gond bolygatja elmém
s nincs semmi mód, hogy békén elviselném.
Régóta hagytalak el, Li Csien,
de nem találom kedvem semmiben.
Emlékezem, hogy látogattalak,
lovam megállt a kertkapu alatt,
még ágyba voltál, akkor jöttem én,
előbb a kisfiad futott elém,
aztán te pajkos, dévaj hangulatba,
röpült ruhád, a sapkád félrecsapva.
a söprött udvaron lágy, zöld moha,
a pad porán árny ákombákoma.
Keleti házadból nézünk a hegyre,
a kertbe várjuk a delet nevetve,
egy-két madár dalol nyugodt kapudban,
a csöndes utcán dob ha néha puffan.
Ültünk s futott a gyors idő megettünk,
pénzt és dicsőséget nem emlegettünk.
Azóta, hogy a lelkem vele volt,
négyszer megújult már a telehold.
Hullottak akkor hervadt rózsakelyhek
most újra őszi tücskök énekelnek.
Múlik az év is, vége-vége néki,
csupán a bánatom a régi, régi.

KESERŰ ESŐ
Po Csü-ji

Mióta Hszian-jang-ba elvetődtem,
keserű eső búsan mormog a
ködben, eget alig láttam fölöttem,
sötéten alszom, mint a mormota.
A tó az éggel összeér, kitágult,
felhő ereszkedik a vízre s száguld.
Túl a sövényemen fecseg a révész,
dalol az utca sarkán a halász.
Madár a sárga légbe semmivé vész,
szeles vitorlát árvíz habja ráz,
kapu előtt ló, utca tegnap óta
belefordul a megdagadt folyóba.

FANYAR VIGASZ
Po Csü-ji

Az ifjú rózsás arca sárga kő lesz,
halántékán fagy, horpadt üregek.
Hát mit csodálkozol? hisz érthető ez:
testem öreg, s szívem még öregebb.

TRÉFÁS VERSEZET
Po Csü-ji

Amikor elkészültem tizenötödik kötetemmel,
barátaimnak, Jüan Csen-nek és Li Csien-nek
ezzel a tréfás versezettel küldtem el.

Nagy versem "Az örök bú" műremek,
csupa zene és dal az "Énekek".
Vén Jüan lopja rímeim s kevesli,
hát hagyja néki mind a kis, heves Li.
Míg éltem itt, nem volt aranyam, ércem,
munkám s hírem holtomba nő meg, érzem.
Hiú beszéd, de érthető dicsekvés:
tizenötödik kötetem ma lett kész.

TŰNŐDVE SZÁLLOK
Po Csü-ji

Tűnődve szállok tűnt napokba át,
szobámba lép sok régi-jó barát.
Kérdezgetem mind: "Hova lettetek?"
Halál kertjébe hulló levelek.
Han-Jü labdacsba vett be sárga ként
s elvitte egy kór, az éj árnyaként.
Jüan-Csen vízbe nyelt vasércű kristályt,
de meg se vénült, elfogyott, nem is járt.
Tu mester ösmert minden nagyszerű szert,
kerülte gondosan a húst, a fűszert,
Csui azt hitte, neki mi sem árt,
télvízidőn is kiskabátba járt
s betegség azt, ezt gyors halál, korábban...
mindegyik eltűnt még javakorában.
Csak énnekem nőtt nagyra, annyi lázban,
arasznyi életem, ki nem vigyáztam
s ifjúkorba bágyatag
kergettem könnyű, korhely vágyakat.
A dús falat láttán bő íz futott
szájamba, azt ettem, nem bizmutot
s minthogy tudtam, mástól nem falom el,
az gyógyított meg, nem a kalomel.
Éhembe forró étkeket bekaptam,
szomjamba ittam jégkérges patakban.
Megénekeltem testem, jó sorokkal,
meg-meglocsoltam lelkem óborokkal.
Naponta toldtam-foldtam rög-mezem
s itt állok, majdnem egészségesen.
Két fogsoromba nincsen semmi rés,
tagomba pezsgő, vidám lüktetés.
A hetvenedik éven áttapostam,
alszom-eszem, mint hajdanába, mostan.
Hörpintgetem hát, míg lehet, kupám
s az égre bízom sorsom azután.

BETEGEN
Po Csü-ji

Mióta fekszem, ágyam nyomorultja?
Biz száz nap is elmúlt, lomhán-tunyán.
Gyógyfüvem már a lány is szedni tudja
s ha jő az orvos, nem ugat kutyám.
Pincében korsóm, mit penész belombol,
poros maszattá omlik a haraszt.
Jaj, hogy bírom majd nézni vánkosomról,
ha újul a Föld, az ifjú tavaszt?

AMIKOR MEGBÉNULTAM
Po Csü-ji

Kedves barátom, nem értem ezt a tenger-nagy
bánatot,
hisz hébe-hóba a világba ezután is kijárhatok.
Ugyan minek nekem a láb már? A szellem többet
ér, ha jó.
Gyaloghintó elvisz a földön s a vízen elvisz a hajó.

VÉNSÉG
Po Csü-ji

Liu Jü-si-hez,
aki velem egy esztendőben született

Egyszerre vénültünk meg, kenyeres, lásd.
Milyen a vénség? - vallatgatjuk egymást.
Nehéz szemünk korán zárul, aléltan.
Boglyas fejünk meg kócos, bárha dél van.
Olykor kisétálunk, boton dülöngve,
vagy zárt ajtóknál kuksolunk a csöndbe.
Tükrünk sima arcába nem tekintünk,
ha csöpp betűket látunk, búsan intünk.
Régi barátokat jobban csodálunk,
az ifjú már fehér holló minálunk.
De egy öröm, mint rég, ma is kecsegtet,
az, hogy te eljössz s az ember fecseghet.

RESTSÉG ÉS BETEGSÉG
Po Csü-ji

Nekem időt hagy restség és betegség.
Napom üres. Vigaszt hol is keresnék?
Ecsetemet veszem és tussomat
s írok, hajszolva költő-jussomat.
Ha kész a versem, nincs mód, hogy ma tessék
s igaz sorai hírre jussanak.
Annak, ki művelt, a mértéke kongó,
annak, ki műveletlen, szókimondó.
Így hát magamnak írok s eltűnődöm
múló időmön.
Kinek is kellene efféle ének,
efféle randa rím?
Talán Szucsou és Peng-cse Főnökének,
de rég halott már mindkét mandarin.

Nem hallja az sem.
Ma egy szeretné hallani, Jüan-Csen,
de messze földön egymaga ül ő,
száműzte a Császári Székülő.
Háromezer mérföldre, jaj, mi hír van?
Még azt se tudja meg, hogy verset írtam.

FIATAL LÁNY
Tu Mu

Nyúlánk, kecses, alig tizennégy éves,
a kankalin tavasszal nem ily édes.
A Jang-csu úton minden lány kitárja
gyöngyfüggönyét. De nincsen néki párja.

ŐSZI ÉJSZAKÁN
Tu Mu

Üveggyöngy-függönyén a gyertyaláng ezüstje.
Legyezője körül száll sok fénypille nyüzsgve.
A holdas lépcsőt nézi s ezalatt
fönn az égen két csillag leszalad.

VÁLÁS
Tu Mu

Ha válsz, hogyan kacagjon a szerelmed,
hogyan lehet a bánattal perelned?
A gyertya is, az árva gyertyaszál
csorgatja könnyét, vélünk sírdogál.

AZ ARANY VÖLGY KERTJE
Tu Mu

Ha szeretünk, még a por is aranyló,
békés a fű és minden víz aranytó
s úgy leng a rózsa szellős alkonyatban,
mint kedvesünk könnyű szoknyája hajdan.

ÉJJEL A CSAPSZÉKBEN
Tu Mu

Itt a csapszékben egymagamban ülnék,
de vélem a Gond és az Egyedüllét.
Mécsem kilobban s lelkem úgy mulat,
hogy hallgatok egy árva vadludat.
... Hajnalba rossz álomból rettenek fel.
Egy otthoni, egy év előtti hírlap
cikkét betűzgettem, hogy hátha hírt ad,
aztán soká babrálgatom kezemmel
s eszembe jut folyónk a holdsugárba,
kapunk előtt egy fáradt, régi bárka.

HONVÁGY
Csang Hu

Húsz éve nem járt otthon és azóta
itt távol a Császár kedvese lett.
De kérdezd őt, hogy is van az a nóta,
s mondd pár sorát ... a könnye megered.

IDILL A CSÁSZÁRI
PALOTÁBAN
Hszüe Feng

Az udvarhölgyek tizenkét terembe
díszben lesik az Urukat merengve.
Arany-teknőc ül a záron nyugodtan,
a bronzsárkányos vízióra csobban.
Egy nő kibontja haja koszorúit,
új illatot vesz, új selyembe bújik,
mert látja, hogy benn párnákat cseréltek
s őneki vetnek ágyat a heréltek.

UDVARHÖLGY SÓHAJA
A CSÁSZÁRI PALOTÁBAN
Tu Hszün-ho

Ki szép, annak szépség az átka.
Sóhajtva nézek a tükörbe.
A császár kényes, büszke mátka.
Mily díszt vegyek ily úri körbe?
Akkor dalol madár, ha nyár van
s rózsák virítnak a határban.
Az évek telnek, egyre telnek.
Papsajtot szednek künn a lányok
s a szerelemről énekelnek.

NŐ EGYEDÜL
Ven Ting-jün

Hideg-ezüst ágy, nincsen benne álom.
Víz-zöld az ég, rajt bárányfellegek.
Vadlúd kiáltoz. Szürke holdvilágon
magányos ház. Tizenkét emelet.

TÜCSÖK
Li Sang-jin

Te tiszta, mindig éhező barát,
cél nélkül is dalolsz az éjen át.
Ó fönn a zöld, közönyös levelek
közt ez a csöpp, halk, élő lehelet.
Úgy szállok én is, mint kóró a szélbe.
A kertem otthon fölveri a gaz...
Csupán te biztatsz, hogy legyek, miként te,
oly tisztaszívű, árva és igaz.

IZENET KÉT PONTTYAL
Li Sang-jin

Csin-erdő, Sun-hegy, messze vagy ma tőlem.
Két ponttyal én csak ennyit izenek:
"Mao-ling-ben az őszi, nagy esőben
egy száműzött poéta áll s beteg."

A NÉVTELEN KEDVESNEK
Li Sang-jin

Vidám szobádban...

Vidám szobádban mennyi-mennyi függöny
és hajnalig alélsz gyönyörbe te.
... Ha nincs ajak, mely az ajkunkon csüngjön,
mit ér az angyaloknak élete?
... A mogyoróbokrot vihar cibálja,
de édes harmat mosta levelét,
én is tudom, hogy ábrándom hiába
s oly édes-édes nézni tefeléd.

Azt mondtad, eljössz...

Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi
jel se fent, se lent,
tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng.
Sírok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a
szobán,
kusza leveled olvasom, de a tintája halovány.
... Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a
gyertyafény,
bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít
felém.
De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan,
én itt vagyok, te messze túl, köztünk tízezer
szikla van.

De rég találkoztam vele...

De rég találkoztam vele, de rég feledtem
a gyönyört,
azóta a keleti szél hányszáz virágot elsöpört.
A szorgalmas selyemhernyó munkálkodik,
ameddig él,
estente mindig könnyeket hullajt a síró gyertyabél.
Reggel tükrébe nézi ő hajának kócos fellegét,
de éjjel égő énekét hallgatja a hűs hold s az ég.
... Az Elvarázsolt Hegy körül lakik a Drága
valahol -
Ó kék madárka, hallgatózz! - Mondd el nekem,
hogy mit dalol.

LEVÉL ESŐS ÉJSZAKÁN
TÁVOLI BARÁTOMHOZ
Li Sang-jin

Kérded, mikor jövök tehozzád. Én nem tudom,
édes barátom.
Itt a hegyekről álmodom csak s az őszi tócsák
vadvizéről.
Mikor ülök az ablakodnál, nyirdalva mécsesed
kanócát?
Mikor hallom kedves beszéded a hosszú, esős
éjszakákon?

NINCS NÁLA...
Li Sang-jin

Nincs nála kedvesebb, nincs ily igazi asszony -
de fél, ha tavaszi szél zörren a haraszton
s hajnalban az idő még csípős és hideg,
mert ekkor az ura a Császárhoz siet
és édes ágyában korán magára hagyja.
Ő, az Arany-Teknőc-Rend hírneves lovagja.

ZARÁNDOK
Li Sang-jin

Alkonnyal a hegyek között kerestem
a szalmakalapos, jó szerzetest.
Nem volt ott, csak a lomb hullt néha resten,
jeges felhőkkel jött felém az est.
Most rádőlök vékony botomra bátran,
az éjszakának kőharang felel.
Jaj, hol van itt e kis porszem-világban
ily végtelen bánat számára hely?

ÓDON REGE
Li Sang-jin

Kelet felől párás eső lanyház és zúg vele a Szél,
fönn a Bagoly-tavon halkan dörög az Ég, zenél-
zenél.
... Arany-teknőc itt a kilincs, tömjén szitál
szagos ködöt,
csodálatos jáspis-tigris áll őrt a régi kút fölött...
Nagyúri dáma szeretett hajdanta egy pásztor-
legényt,
tündér ígért királyfinak mátkát s otthagyta a
szegényt.
... Mondd, mért virágzik a szívünk, ha a tavasz
fuvalma fú?
S abból, mi fényes, tiszta láng, mért lesz hideg,
sötét hamu?

ÖRÖK TAVASZI HOLD
Csang Pi

Álmomban a Kedves házába jártam.
Boltíves csarnokokban, mély homályban,
tornácokon kerestem mindenütt.
Majd udvarára értem, hol örökre
tavaszi hold ragyog a kerti rögre
s álomrózsákra és arcára süt.

SZEGÉNY LEÁNY
Csin Tao-jü

Viskóban éldegél. Nem volt selyemruhája.
Férjhez mehetne már. De ki gondol reája?
Kis, édes arcának a földön párja nincs.
A kincs után futók nem tudják mi a kincs.
Arannyal hímezett. Napok múltak meg esték.
Kedves szemöldökét nem érte soha festék.
A nászruhát mindig csak másoknak szövé.
Egy sem lett az övé.

MAGÁNYOS VADLÚD
Cuj Tu

Mind elrepültek társaid s te dőre
magadba bolygasz, bús kísértetül.
Utánuk sírsz az esteli esőbe,
egy tóra szállsz, hol már jég merevül.
Rohannak a nyirkos felhők előre
s szélükre félhold hűvös hegye dűl.
... Nem volna jobb, ha valaki lelőne,
mint vándorolni, mindig egyedül?

FALUM HATÁRÁBAN
Li Pin

Hogy messze kerültem, a nyáron, a télen
folyvást tudakoltam, virul-e hazám?
De most a falumnál, hogy jönnek elébem
és már közelebb van, megnémul a szám.

ÚJÉV NAPJÁN IDEGENBEN
Liu Csung-jung

Újév napján szívembe báj a bánat,
a száműzött könnyűje ugyanaz.
Öreg vagyok, húzom nehéz igámat
és itt felejtett engem a Tavasz...
Majmok ijesztenek fönn a hegyekbe,
mint ázott fűzfa roskadok le én.
Itt élt Csia Ji, itt van eltemetve -
s azon tűnődöm, mily sors lesz enyém?

ZÖLDSELYEM ABLAKOMBAN
Liu Fang-ping

Mikor a hold félig befösti az ereszt
s a Sarkcsillag delel s nyugszik a Délkereszt,
érzem, jön a tavasz forró fuvalma nyomban.
Egy kis bogár zörög zöldselyem-ablakomban.

LEÁNY,
VIRÁGFÖRGETEGBEN
Liu Fang-ping

Selyemablakján lobbadoz az alkony,
aranyszobájában sír-rí a drága,
minthogy nem bír kimenni most az ajtón.
Eltorlaszolta az utat haragvón
a körtefák hulló, fehér virága.

FIAM SZÜLETÉSEKOR
Szu Tung-po

Ha egy fiad világra jön,
észt kívánsz néki itten.
Lásd, én roppant okos vagyok,
de semmire se vittem.
Remélem, e fiam buta,
aki senkit se tisztel.
Így majd nyugodtan éldegél
és ő lesz a miniszter.