A kínai orvoslás
A kelet orvostudománya
Az
orvostudománynak az a rendszere, amely a régi Kínában alakult ki, gyakorlatilag
változatlanul él napjainkban is. Ez a rendszer nagymértékben különbözik a többi
ősi keleti kultúra tudományától, amelyek első állomásai a mai modern nyugati
orvostudománynak.
Az ősi Kína
Kínában
nagyjából az időszámítás előtti 400. évig a vallás és a mágia az orvostudománytól
szétvált, és az orvoslás olyanok kezébe került, akik azt hivatásszerűen művelték.
Az orvosok államilag szervezett rendszerben és tevékenységüktől függő besorolásban
dolgoztak.
A legalacsonyabb fokozatba a sebészek tartoztak, akik kis csoportot alkottak
a kínaiak által "harmadrendű képzettségű"-nek minősítettek között.
A kínai orvos úgy próbálta gyógyítani a betegséget, hogy helyre akarta állítani
a harmóniát és az egyensúlyt egyrészt az öt alapelem - a föld, a víz, a tűz,
a fa és a fém - között, amelyekről azt hitték, hogy azok építenek fel mindent,
másrészt a két szembenálló, de egymást kiegészítő erő a jin és jang között.
A jin a sötét, nedves, női jellegnek, a jang a fényes, száraz, férfiúi tulajdonságoknak
felel meg. A kínaiaknak az a felfogása, hogy ezek egyike a másik nélkül nem
létezhet, kitűnik a két szó eredeti jelentéséből is: a jin a domb árnyékos oldalt,
a jang a napos oldalát jelenti.
A kínai orvoslásról való tudomásunk nagy része a Nej-csingben található, amely
szabadon "A fizika kézikönyvé"-nek fordítható, és feltételezhetően
i.e. 479 és 300 között állítottak össze. A munka az arany császár, Huang-Ti,
és miniszterelnöke, Csi-Po beszélgetését tartalmazza, és csaknem kizárólag akupunktúrával
foglalkozik. Ez a kezelési módszer a kínai felfogás szerint lehetővé teszi,
hogy az energia (csi) behatoljon a szervezetbe vagy elhagyja azt annak a 365
- más orvosi iskolák szerint 600 - pontnak az egyikén, amelyekbe a meridiánok
lefutásának megfelelően, finom tűket szúrtak be. A meridiánok függőlegesen elhelyezkedő
utak, amelyeken keresztül a csi áramlik, és közülük minden egyes kapcsolatban
van valamelyik más szervvel. Nem azonosak az idegek lefutásával. A régi Kínában
szigorúan tiltották a boncolást, így az orvosnak meglepően csekély volt az anatómiai
tudásuk, de úgy tűnik, hogy némelyik a tovavezetett fájdalom lefutásának megfelelően
halad. Például a jobb lapockába sugárzó epekőfájdalom.
A Nej-csing leírja, azt a 12 pulzusformát is, amelyet az orvosnak ki kell tapintania,
hatot-hatot egy-egy csuklón. A sokféle észlelhető pulzusminőségre meglehetősen
költői leírásokat találunk, pl. "sima, mint az elfolyó patak"; "halott,
mint a szikla" ; olyan, mint ?a tetőről csepegő esővíz"; "könnyű,
mint a bőrt érintő pehely"- és a vizsgálat több órát is igénybe vehetett.
A kínai orvos moxibustio alkalmazásával is kezelte betegeit. Ilyenkor egy moxa-kúpot
(fekete üröm porrá tört leveleiből álló kis halmocskát) gyújtottak meg az előírásnak
megfelelő akupunktúrás ponton. A hő és a következményeként kialakuló égési hólyag
feltételezésük szerint a jang befolyását növelte, az újabb fájdalom nyilvánvalóan
háttérbe szorította a betegség okozta eredeti panaszt.
Óriási mennyiségű gyógyszert használtak. Hozzávetőleg 2000 alapanyagból és 16000
gyógyszerből választhattak. Nem mind volt növényi eredetű, és közülük sokat
- nyugati szemmel nézve - furcsának vagy undorítónak találunk. Porított tengeri
csikót adtak pl. golyva ellen, Kígyóhúrt egyes szembetegségre, polip (szépia)
festékanyagát ecettel keverve szívbetegség ellen és elefántbőrt a nehezen gyógyuló
fekélyre.
Kínában a hagyományok
szerint már 300 körül Krisztus előtt politikai alkotmányra, tudományokra és
iparra találunk.
Hagyományos alak őstörténetükben Fuh-hu, aki kultúrájukat alapozza meg. King-nong
császár hagyta ránk az első gyógyszerkönyvet és növénytant (Pen-csao). Huang-Ti
császár az akkori orvosi ismereteket foglalja rendszerbe. Öt elemet ír le: víz,
tűz, fa, fém és föld. Tőle ered az aktív és a passzív, a hím és nő elve, mely
a Nai-Kiyo nevű orvosi értekezés élettani részében nagy szerepet játszik.
Az orvostudomány a Krisztus előtti XI. században lesz önálló. Ekkor épülnek
az első kínai orvosi iskolák.
A kínai Hippokrates csak a Krisztus utáni 220. év táján születok meg, Ko-Kin-kei
a neve. Művei közül ránk maradt egy a lázas és egy a láztalan megbetegedésekről.
290 körül egyik császári orvos, Vamg-Su-he ír tízkötetes pulzustant. A XIII.
században King-Cse-ming női betegségekről értekezik 24 kötetben.
Bonctani és élettani nézeteik összefüggenek kozmológiájukkal. Világnézetük analitikus:
aktív erőt (le), és passzív anyagot (ke) képzelnek. Az anyag öt elemből áll.
Az anyagban kétféle tulajdonság rejlik: pozitív férfias (jang), és negatív nőies
(jin). Az orvos kötelessége, hogy betegében az uralkodó tulajdonságot felismerje.
A test főszervei a szív, tüdő, máj, vese és bél, melyek különböző színt produkálnak:
vöröset, fehéret, kéket, feketét és sárgát. Belőlük ismerhető fel a betegség
székhelye. A szervek egymással összeköttetésben állnak. A szervek táplálója
a vér, mely a vénákon át szállítja a pozitív és negatív tulajdonságokat. A pulzus
oka a meleg, s mivel minden testterületen más- -más a melegmennyisége, a pulzus
is ennek megfelelően változik.
A betegségek okai külsők és belsők. Külső okok a szél, a hőmérsékletváltozások,
a nedvességi viszonyok, a táplálékhibák, fáradtság, mérgek, rovarok és csúszómászók;
az emberben létező okok a szenvedélyek, a gond, a félelem, érzelemhullámzás.
A diagnózis sok nehézséggel jár, mert az orvos figyelmének sok mindenre ki kell
terjednie. A kopogtatás és hallgatózás ismeretlenek, a vizsgálat fő pontja a
pulzustapintás, mely órákig is eltarthat. Anatómiai és kórbonctani ismereteik
híján a máj, lép, tüdő, szív és vese bajait felismerni nem tudják.
Gyógyszertáruk fő részét növényi drogok képezik. Hosszú recepteket írnak, a
komponensek hatását nem kutatják. Minden főszerv olyan színű orvossággal kúrálható,
amilyen színűvé a szerv a bőrt festeni tudja. Leghíresebb növényi gyógyszerük,
melyet a gazdagok naponta isszák, a gin-seng gyökér (zsen-sen). Alkalmazták
TBC, vérszegénység, lázas betegség esetén. Használták a citrust, kámforfát,
rebarbarát, indiai kendert, fiatal bambuszhajtásokat, teát, hagymát, bürköt,
a fák gyantáit, stb.
Az állati eredetű gyógyszerek közül ismeretesek voltak a foltos szarvas még
bőrrel borított agancsa, a mosusz, az állati máj és velő, de különösen nagyra
becsülték a tigris belsőségeit és vérét, a tigrisfogat, a hosszú élet elérésére
pedig macskaagyvelőt chrysanthém virággal, az örökélet jelképével. Vérköpés
esetén csontenyvet adtak.
Patikájukban értékes a vas, az arzén, melyet golyva, köszvény, malária esetében
adagolnak, valamint a syphilis ellen a higany. Ezen kívül ásványi gyógyszerként
antimont, ként és magnéziát is használtak. Bőrbajokban kénes fürdőket rendelnek.
Receptre gyógyszerhasználati utasítást nem írnak. Elvük, a természet mindenkinek
megmutatja, hogy meddig szedje az orvosságot. A kúrába bevonnak még varázslást,
talizmánokat is.
A bonctan elhanyagolása kihat a kínai sebészetre is. Tulajdonképpen nincs is
a kínai orvostudománynak ilyen ága. Nagyobb, véres műtétektől a törvények tiltanak.
Az orvost a büntetéstől való félelem is visszatartja a sebészi beavatkozástól.
Ami sebészetet folytatnak, az a fürdősök és borbélyok kezében van. Tudnak vérzést
csillapítani, ficamodott vagy törött tagot helyre tenni. Ilyenkor bambusznádból
kis síneket kötöznek a törött végtaghoz. Sebészeti gyógyeljárásaik a gyapottal
való égetés, a tűszúrás (akupunktúra), a massage és az ojtás.
A kínai gyógyászat sajátos és mindenre használt gyógyító eljárása az akupunktúra.
Ezt hosszú fém, esetleg csonttűvel végezték, olykor egész mélyen szúrták a testbe.
A kínai orvos szerint az akupunktúra ismét helyreállítja a szervezet megzavart
vér-és nedvkeringését. Minden betegségnek megvan a pontos akupunktúrás helye
(körülbelül 400) pont. Rendkívüli ügyességet és gyakorlatot igényel. Főleg idegzsábák
és rheumatismus eseteiben alkalmazzák, sokszor sikerrel.
Másik hasonló és jellegzetesen kínai gyógymód a moxa vagy moxibustio, az égetéses
gyógymód. Szárított ürömből készített golyócskát meggyújtanak és azt a bőr bizonyos
pontjaira nyomják, így égési sebeket ejtenek a bőrön, melynek szintén gyógyító
hatást tulajdonítanak.
Az ojtást himlő ellen végzik. Vagy a beteg ingét adták el, vagy a himlőhólyagocskák
tartalmával közvetlenül ojtottak. Ilyenkor a himlős beteg himlőhólyag-váladékával
oltják be az egészséges embert. Ezáltal enyhébb lefolyású himlőben betegszik
meg az adott személy, s utána egész életére védettséget szerzett. A beoltás
úgy történt, hogy a himlőhólyag beszáradt váladékát az egészséges ember orrnyálkahártyájába
dörzsölték be.
A szülészet beláthatatlan idők óta a bábák foglalkozása Kínában, alacsony színvonalú.
Orvos segítségét nem igényelt a kínai nő. A jósló fájások idején ágyba fekszik,
időnként kis sétát tesz a szobában, hogy a gyermek fejjel lefelé forduljon,
mert azt hiszik, hogy a magzat a szülést megelőző utolsó órákban fordul fejre.
A torzszüléseket különös mesékkel magyarázzák.
A kínai orvoslás
nagy súlyt helyezett a betegségek megelőzésére, a tanácsok általában a helyes
életmódról szóltak. A táplálkozásnak különleges figyelmet szenteltek, mert ?a
betegség a szájon keresztül hatol be".
A kínai gyógyászat arra törekedett, hogy az egész szervezetet erősítse. Ezért
diétát, masszázst, napfürdőt, vízgyógyászatot és gyógytornát alkalmaztak.
A kínai birodalom virágzásának szakaszában állami egészségügyi szolgálat is
működött, fő feladata a császári udvar egészségügye fölötti őrködés volt. Az
állami egészségügyi szolgálat irányításával dolgoztak az udvari és tartományi
orvosok.
A kínai orvosok gyógyszerkincse igen gazdag , sok növényi, állati és ásványi
anyagból állt.
A régi kínai orvoslás érzéstelenítő, kábító szereket is használt: mandragórát,
ópiumot, hasist, stb. Olykor műtéteket, még mellkasi és hasi műtéteket is végeztek
az elkábított betegen. Később azonban a kínai sebészet a vallás tilalma miatt
abbamaradt, visszafejlődött.
A vallás szigorúan tiltotta a test megcsonkítását. Ha elkerülhetetlen volt az
amputáció, a levágott végtagot gondosan meg kellett őrizni és a beteg halála
után vele együtt eltemetni. A vallás a boncolást is tiltotta, mely megakadályozta
az anatómia fejlődését.
A kínaiak képzeletében az emberi szervezet a világ kicsinyített másaként élt.
Úgy képzelték, hogy az emberi szervezetben lejátszódó folyamatok a világot alkotó
elemek változásaival kapcsolatosak. Az embert nem választották el a természettől.
A szervezetben is ellentétes erők harca folyik, ezek ingadozása, kimenetele
határozza meg az egészséget illetve a betegséget. A két fő erő a jang ( aktív,
meleg, száraz, férfias) és a jin (passzív, hideg, nedves, nőies). Egyensúlyuk
biztosítja az egészséget.
A diagnosztikában nagy jelentőséget tulajdonítottak a pulzus vizsgálatának.
A kínai orvos kifinomult tapintásával több, mint 100 féle érverést különböztetett
meg.
További diagnosztikus következtetéseket vontak le a nyelv, valamint a testnyílások
vizsgálatából. Vizsgálták a szájat, szemet, fület, orrnyílásokat, végbélnyílást
és az ürüléket (székletet, vizeletet). A vizelet ízéből (édeskés, savanykás,
stb.) következtettek bizonyos betegségekre.
A gyógyítás fő módszerei ?az ellentét elvén" alapultak. Az egyes betegségek
gyógyítására sokféle tapasztalati gyógyszert használtak, például a vérbajt higannyal,
a rühösödést kénes kenőccsel kezelték. A fertőző betegeket elkülönítették. Gyógykezelésre
alkalmazták a masszázst is. A rabszolgatársadalom és a vallás megerősödésével
a vezető szerep a papok kezébe került. Az orvosi tevékenység a templomokban
és kolostorokban központosult.
A feudális társadalmakban egyre jobban teret hódított a templomi és kolostori
gyógyászat.
A hivatalos vallások által fémjelzett feudalizmus évszázadai megakadályozták
az orvostudomány fejlődését. Ezekben a századokban visszafejlődött a sebészet,
szülészet, és általában a műszeres beavatkozásokon alapuló orvoslás. Csak a
fogászat fejlődött tovább. A fogászok az ujjaikkal tudtak fogat húzni, a lyukas
fogak betömésére amalgámot használtak.
A kínaiak a
jin és jang kiegyensúlyozására törekszenek
Krisztus
előtt II.század. Elkészül a kínai orvoslás első nagy tankönyve, a "Huang-Ti
nei-csing", azaz "A Sárga császár klasszikus belgyógyászata".
E munka korának anatómiai, élettani és kórtani elképzeléseit éppúgy tárgyalja,
mint a diagnosztikai és terápiás módszereket. Leírja az analógiás medicina alapjait,
ahol is az emberi szervezet működési területeit összehasonlítja a természeti
jelenségekkel, és a társadalom életével.
Három természetfilozófiai koncepció alkotja a nei-csing klasszikus orvoslásának
alapját: a jin és jang ellentétes princípiumainak tétele, a mindent átható életleheletbe
(csi) vetett hit, valamint az öt elem tana. A könyv az ősök kultuszából származó
korábbi hagyományokat is őriz a démonűzés és a varázslás köréből.
A jin és jang kiegészítő rendszere végső soron a filozófus Kung Fu-ce (Konfuciusz)
társadalompolitikai elképzeléséből vezethető le. Tanait Cson-Jen filozófus fejlesztette
ki teljesen a Krisztus előtt 300 körüli időkben a jin és a jang típusú erők
és jelenségek átfogó elméletével. Minden természeti jelenséget két ellentétes
és mégis egymást kiegészítő lételem kifejeződéseként értelmezett; ez a jin és
a jang. A jin eredetileg egy domb árnyékos, a jang pedig a napsütötte oldalát
jelentette. Alapjában véve a jin a test anyagának jelképe, a jang a funkcionális
tevékenységé. A természetben minden test vagy jelenség a jinhez (például föld,
nőiesség, eltűrés) vagy a janghoz (ég, férfiasság, cselekvés) kapcsolódik. A
két véglet harmonikus egyensúlya jelenti az egészséget. Az egyik oldal túlsúlya
(si) vagy csökevényes volta (hszü) betegséghez vezet. A testrészeknek és szerveknek
is betegségeik lehetőségével megvan a jin és vagy a jang jellege. A klasszikus
kínai medicinában a jin és a jang rendszerét a csiről az életlehetelről szóló
tanítás egészíti ki. Ennek alaptétele szerint mind az élettelen, mind az élő
természet áthatja egy mindenben megnyilvánuló erő. Ez a "csin", amely
a széllel, a felhővel vagy a lehelettel asszociálódik - az emberi testben lévő
vezetékrendszeren átkering.
A hibás életvezetés következtében zavar léphet fel a jin és jang egyensúlyában.
Ennek a helyreállítása akupunktúra vagy moxibuszció (gyógyfüvek beleégetése
a bőrbe) segítségével történhet.
Az analógiás orvoslás duális, kéttagú jellege a jin-jang tan mellett a Krisztus
előtti III. században kibontakozott egyfajta ötös tan is, az öt elemé és azok
változásaié, mely szerint minden természeti folyamat ezekre az átalakulásokra
vezethető vissza. Az "öt átalakulási fázis" középpontjában e különböző
elemek átalakulása, illetve egymásból való kialakulása és "legyőzése"
áll. Az öt elem: a tűz, a víz, a föld, a fém és a fa. A fából tűz lesz, a tűzből
hamu stb., a víz pedig eloltja a tüzet. Ez az átalakulás és megszüntetés áll
az "öt átalakulási fokozat" elméletének középpontjában.
A belső szervek osztályozásának is a párhuzamok keresése az alapja. Az államszervezet
részeinek megfelelően öt ?magtárszerv" van (máj, szív, lép, tüdő és vese),
továbbá hat palotaszerv" (epehólyag, vékonybél, gyomor, vastagbél, hólyag
és szívburok), melyeket vízszintes és függőleges (meridionális) csatornák kötnek
össze.
A gyógyítás feladata abban áll, hogy valamely szervnél levezesse a túlsúlyt,
és eltakarítsa az útból az akadályokat.
Égetés és szúrás,
mint gyógymód
Krisztus
előtt II. század. A kínai orvosok gyógyító módszerei az akupunktúra és a moxibuszció.
Ezekkel a technikai eljárásokkal igyekszik az orvos a "csi"-t csökkenteni,
vagy növelni a meleg életerejét, amely a meridiánokon, testen belül ez függőleges
pályán át áramlik.
E gyógyító eljárások során a test bizonyos pontjait (apró nyílásait, a forameneket)
tűszúrásokkal (akupunktúra) vagy ürömfűlabdacsok beégetésével (moxibuszció)
ingerlik.
Az eljárások szétszóró illetve kiegészítő hatása, amelynek a jin és a jang analógiarendszer
megbillent egyensúlyának a helyreállítására kell irányítania, számos tényezőtől
függ: például az akupunktúra alá vetett testrésztől , az akupunktúrás tű anyagától
(hogy ezüstből vagy más fémből van-e), a tű forgatásának irányától (tehát a
"csi"-életerő folyásiránya szerint vagy annak ellenében). A vezetékek
egyes szakaszai összefüggnek az emberi test öt szervének tevékenységi területeivel,
a májjal, a szívvel, a léppel, a tüdővel és a vesével, a belső jinnek és a külső
jangnak megfelelően.
A "Huang-ti nei-csing" című tankönyvében az akupunktúrát (a latin
acus=tű és pungere=szúrni szóból) és a moxibuszció (a japán mogusa=meggyújtott
növénykoszorú szóból) a kínaiak egységes kifejezésbe foglalták össze, ez a dzsencsin
(a dzsen=tű és csin=égetni kínai szavakból). Az akupunktúra módszerét, amelyet
?aku-moxi terápiá"-nak fordíthatunk le, Kínában feltehetően már a démonűző
gyógyászat korában (Krisztus előtt I. évezred) is ismerték. Alighanem a tű döfésének
kellett kiűznie a démont a páciens testéből. A gyógyszerrel társulva a tűszúrás
és a fűlabdacségetés a klasszikus kínai medicina támasza, s alapköve lett. Az
akupunktúra fogalmát a XVII. századi európai Kína-utazók tették ismertté.
A bizonyos betegségek gyógyításához szükséges szúráspontokat az évszázadok során
pontosan meghatározták. A XVII. században már eljutottak a ma is érvényesnek
tekintett 361 pont pontos helyének meghatározásáig. Anatómiailag, fiziológiailag
és biokémiailag még nem sikerült teljesen tisztázni, hogy mi is a "csi"-pályáknak
az egyes szervekkel való összefüggési rendszere.
A fülakupunktúra vagy a narkózist helyettesítő éa az operációknál éppenséggel
a mai Kínában használatos akupunktúra viszont valószínűleg európai vagy arab
eredetű. Ugyanis a kínai tradíciókkal semmilyen történeti összefüggésben nem
állnak, és a klasszikus kínai medicinából sem ismertek.
Kínai ujjhegytapintásos
diagnosztika
300.
körül. A kínai diagnosztikai gyakorlatban egyre inkább elterjedt a Vang Su-ho
?Mo-zsing" című művében leírt érveréstan.
A kínaiak olyannak tekintették az emberi szervezeten belül az érverést, mint
a hárfaszerű hangszer rezgő húrját.
Ezeknek a "húrok"-nak a kitapintásából a kínai orvos a test harmódiájáról,
illetve annak megbomlásáról kapott információkat. Az ütőeret mutató-, középső
és gyűrűsujjával érintette a csukló fölött. A három legfontosabb tapintási pont
mindkét kézen a hüvelykujj oldalán, a kéztőcsonton (radialis) egymás mellett
helyezkedett el.
Ez az összesen hat pont a különböző szervrendszereknek felelt meg, amelyek közül
az öt legfontosabb a szív, a máj, a vese, a tüdő és a lép voltak. Az alsó, a
hüvelykujjhoz legközelebb eső pont a rekeszizom felett elhelyezkedő szerveknek
felel meg, ezt kínaiul cunnak hívják. A középső érintési pont a mellkasi, a
felső pont az alhasi részek egészségi állapotát tükrözik.
A tartam, a kiterjedés és a mélység a pulzus három fő tulajdonsága. A klasszikus
kínai orvoslás 28 különböző pulzusjelleget különböztet meg. A feszült pulzushoz
például egy megfeszített zsinór képe társul. Ekkor a "hideg" jelét
állapíthatják meg, ez pedig belek pangására utal. A pulzusvizsgálat azonban
csak egyike az ősi kínai diagnosztika gyakorlati módszereinek. Csupán része
a palpációnak, tapintásnak (kínaiul csu-csen, an-csen), amelybe a has megnyomkodása
(hasdiagnosztika) is beletartozott. A palpáción kívül még három diagnosztikai
alapelv volt: a páciens külsejének szemügyre vétele (latinul inspekció, kínaiul
vang-csen) , ebben nagy szerep jut a nyelv vizsgálatának; hallgatózás és szaglászás
( azaz auszkultáció és olfakció, kínaiul vén-csen), ami elsősorban a lélegzés
hangjait és a szájszagot vizsgálta, és végül a diagnosztikai célú kikérdezés
( interrogáció, kínaiul ven-csen). A klasszikus pulzusdiagnosztikát egyszerűsített
formájában ma is oktatják Kínában. Alkalmazásához alapos képzettségre és állandó
gyakorlatra van szükség.
Akupunktúra
az egyetemi orvosképzésben
Az
akupunktúra is hatékony módszere a fájdalomcsillapításnak, illetve érzéstelenítésnek.
1958-ban Kínában a sebészet területén kezdik alkalmazni az akupunktúrát. Először
műtét utáni fájdalmakat enyhítenek vele, de az akupunktúra hamarosan sok kórházban
a hagyományos gyógyszeres anesztézia helyébe lép, például mandula- és vakbélműtéteknél.
Az viszont tapasztalati tény, hogy az úgynevezett akupunktúrás analgéziával
(fájdalomérzés kiiktatása) nem érhető el általánosan, vagyis minden páciensnél
a szükséges és megfelelő hatás.
Az NSZK-ban at akupunktúra az ötvenes években csak szórványosan kap helyet az
orvosi gyakorlatban, de miután a hetvenes évek elején Kína felveszi a diplomáciai
kapcsolatot a Nyugattal, az akupunktúra az orvostudomány szemében mindenütt
felértékelődik, még ha ennek nincsenek is különösebben nagy gyakorlati eredményei.
Kínai akupunktúrás
kezelés a fájdalom csillapítására
Az
akupunktúra része a hagyományos kínai orvoslásnak; évezredes múltja van a gyógynövénykúrának,
a masszázs (akupresszúra), a moxibiszció (égetéses kezelés gyógynövényekkel)
és meditációs gyakorlatok mellett.
Az eljárás azon a megállapításon alapul, hogy tűk behelyezése a bőr megfelelő
pontjaiban (amelyek az úgynevezett meridiánokon helyezkednek el, és meghatározott
szervekkel állnak funkcionális kapcsolatban) a szervek felduzzadt energiaáramlását
normalizálja, s a kiürülés és feltöltődés újra kiegyenlíti egymást.
Az akupunktúra az elváltozásokat fenomenológiai kritériumok szerint osztályozza
a beteget külső jegyeinek , tüneteinek és panaszainak gondos megfigyelése alapján
látja el.
A nyugati medicinában az akupunktúrát leginkább fájdalom csillapítására használják:
migrén és más fejfájások, a hát és mozgásszervek fájdalmai esetén, reumatikus
kórképekben, neuralgiáknál és különböző vegetatív zavaroknál.
Használatos továbbá a légzés és az emésztés funkcionális zavarainak kezelésére.
Az akupunktúra alkalmazása előtt nélkülözhetetlen a panaszok igen alapos klinikai
kivizsgálása és a kórkép meghatározása, mert a fájdalomnak mint tünetnek a csökkentése
gyorsan megnehezíti egy adott kórkép diagnosztizálását.
Az akupunktúra
rejtélye
Két
évtized kölcsönös ellenségeskedés után a hatvanas évek vége felé javulni kezdtek
a politikai kapcsolatok az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság között.
Az új korszakot látványosan fémjelezte Richard Nixon amerikai elnöknek 1972-ben
Kínában látogatása. Az esemény többek közt a nyugati országoknak a kínai dolgok
iránti érdeklődését erősen megnövelte, természetesen az ősrégi gyógymód, az
akupunktúra iránt is; Mao Kínájában egyébként több, mint egymillió orvos művelte
az akupunktúrát.
A Nixon látogatás nyomán számtalan küldöttség utazott Kínába, mindre nagy benyomást
tett az ott elterjedt módszer: ezüst ötvözetből, rozsdamentes acélból vagy egyéb
fémből készített finom tűket szúrnak be a beteg bőrének legalább 365 nevezetes
pontja közül gondosan, pontosan kiválasztott pontokba. A kínai orvosi tanítás
szerint a tű a csinek nevezett energiát közvetíti, bocsátja a szervezetbe, vagy
engedi ki belőle, ez állítja helyre vagy őrzi meg az egészséget vagy csillapítja
a fájdalmat.
Az akupunktúrát és a vele rokon japán siacut a nyugati orvosok szűk, beavatott
köre már rég ismeri. Az akupunktúra divatba jötte mégis nagy vitát váltott ki,
nemcsak erről a gyógymódról, hanem a többi kiegészítő eljárásról, kutatás és
kísérletezés is indult a gyógymód hatásmechanizmusának tisztázására.
Az igények megrostálása
A
hetvenes évek elején a legvadabb igényekkel léptek fel az akupunktúrával szemben,
ezeknek a javallatoknak a nagy részét hamarosan megalapozatlannak kellett nyílvánítani.
Még legnevesebb szószólói is hamar elismerték, hogy számos betegségcsoportban
semmilyen vagy csak nagyon szerény hatása van: ilyenek a csonttörések, a különféle
rákok, a szívelégtelenség , a mozgató idegsejtek megbetegedései, az izomsorvadások.
Azt is be kellett látni, hogy bizonyos betegeken alkalmazhatatlan a módszer,
ilyenek a kisgyermekek és a nagyon idős emberek, legalábbis tűvel nem lehet
őket kezelni, legfeljebb ujjnyomással.
De azért még elég sok betegség maradt az akupunktúrás kezelésre alkalmasak listáján,
számos testi és lelki baj, a szorongástól az aranyérig igen széles a skála.
1973-ban az angol Királyi Orvostársaság 642 akupunktúrával gyógyított beteg
történetének elemzését tette közzé, a betegeket kilenc kategóriába osztották.
Összességében 37%-ban észleltek gyógyulást vagy jelentékeny javulást a gyógyeljárás
következtében, a többiben nem következett be kedvező változás.
A legjobb gyógyulási arányt migrénben észlelték, valamint asztmában és fájdalmas
menstruációban (ezekben az állapotokban az 50%-ot is meghaladta a gyógyultak
arányszáma).
A legrosszabb gyógyulási arányt (ha a betegek több, mint egyharmadában semmi
javulást nem tapasztaltak) ismét csak fájdalmas menstruációban, gyomorfekélyben,
rossz emésztésben, általános lelki zavarokban, impotenciában és frigiditásban
találták.
Némi javulást tapasztaltak az izomfájdalmakkal küszködő betegek 9/10-ében a
szénanáthában szenvedők 4/5-ödében és a különböző izületi betegségek által súlytottak
ľ-ében.
Ez és az ehhez hasonló vizsgálatok az akupunktúrának a nyugati orvostudomány
szigorú standardjai szerint kismértékű hatékonyságát mutatták.
Ennek ellenére növekedni kezdett azoknak a hagyományos gyakorló orvosoknak az
aránya, akik az addigi kezelésmódok mellett betegeiknek az akupunktúrát is felajánlották.
1980-ban több száz ilyen orvos volt az Egyesült Államokban, Európában pedig
több ezer.
A módszer sokkal gyorsabban hódított tért olyan országokban, amelyekben az akupunktúrához
hasonló gyógymódok már korábban elterjedtek voltak, így Indiában és Srí Lankán,
érdekes módon ez az eljárás a Szovjetúnióban is rendkívüli népszerűségre tett
szert.
Az akupunktúrával foglalkozó nyugati kutatás előterében a gyógymód fájdalomcsillapító
hatása állott, de azért más tulajdonságaival is foglalkoztak, így nagyon elterjedt
a fülcimpába helyezett apró tű vagy kengyel a nikotintól vagy valamely gyógyszertől
való függés leküzdésére; az eredmények meglehetősen vegyesnek bizonyultak.
Lassanként több elgondolás is keletkezett az akupunktúra hatásmódját illetően.
Hogyan hat az
akupunktúra?
A hagyományos
kínai elképzelés szerint az akupunktúra hatása azon alapszik, hogy a csi energia
a meridiánnak (délkörnek) nevezett számos vonal mentén terjed a szervezetben,
így jut el az egyik életfontos szervből a másikba. A legmegfelelőbb akupunktúrás
pontok ott helyezkednek el, ahol ezek a meridiánok a bőrfelszínhez legközelebb
futnak, itt a megfelelően képzett és kellően könnyű kezű szakember a tű beszúrásával
helyreállítja, vagy a megfelelő szintre hozza az energiaáramlás intenzitását.
A meridiánok létezését azonban eddig még nem sikerült kimutatni, nincs bennük
olyan közös vonás, ami a nyugati tudományos szemlélet igényeit kielégítően tudná
megmagyarázni s kiválasztásukat.
A nyugati kutatók az akupunktúra hatását annak tulajdonították, hogy valójában
az eljárás folyamán hipnózis vagy szuggeszció érvényesül.
Sok adat szól emellett a feltételezés mellett. Az akupunktúrában jártas személyek
elismerik, hogy egyesek - a hozzájuk forduló betegek mintegy Ľ-e - nem alkalmasak
e gyógymód befogadására. Még inkább bizonyítja ennek a magyarázatnak a helyességét
az a körülmény, hogy szigorú megfigyeléssel jóval nagyobb hatékonyságot lehetett
megállapítani Kínában, mint a nyugati országokban, ez tulajdonítható talán annak,
hogy a kínaiak neveltetésük és meggyőződésük révén jobban hisznek a gyógymód
hatékonyságában.
Mindezzel szemben az akupunktúra hívei azt állítják, hogy a módszert állatkísérletekben
is eredményesnek találták, ahol pedig nem várható a szuggerálás hatékonysága.
Azt is hangoztatják, hogy Kínában a gyógymódot egyéb gyógyító beavatkozásokkal,
valamint diétával, testgyakorlással együtt alkalmazzák; mindezek a jin és jang
energia egyensúlyban tartását célozzák; a nyugati világban viszont az akupunktúrát
az ottani észjárásnak megfelelő izolált formában használják.
A hatvanas évek derekán az akupunktúra fájdalomcsillapító hatásának magyarázatára
pontosabban megfogalmazott elmélet látott napvilágot, érdekes módon még a gyógymód
széleskörű elterjedése előtt. Ronald Melzack a Patrick Wall kapuellenőrzési
teóriája értelmében az akupunktúra vagy a siacu gátolhatja a gerincvelőbe befutó
fájdalomingerület továbbhaladását.
Ez persze nem magyarázza meg teljesen az idült fájdalom kezelésében, például
izületi gyulladásban mutatott hatékonyságát, de hozzájárulhat a hatásmód megértéséhez.
Az akupunktúrás pontok közelebbi vizsgálata azt is kimutatta, hogy a legtöbbjük
olyan helyen van, ahol ideg a mélyből a bőr közelébe érkezik vagy ahol egy mozgatóideg
az általa ellátott izomba hatol.
Az is kiderült, hogy a nevezetes pontok 71%-a az úgynevezett kiváltó - (trigger)
pontokkal azonos - ezek azok a területek, amelyek belső szervek betegsége esetén
a bőrfelületen fájdalmassá válnak, például a májbetegség fájdalma különös módon
a jobb vállba sugárzik.
A hetvenes években a központi idegrendszer működését tanulmányozó kutatók egy
másik magyarázat lehetőségét vetették fel.
Kiderítették, hogy a morfin és származékai, így a heroin is kábító hatásukat
az agyvelő és a gerincvelő erre specifikus receptoraira hatva fejtik ki. Logikusan
úgy vélték, hogy a szervezetben nem létezhetnének ilyen receptorok, ha benne
nem keletkeznének rajtuk hatni képes anyagok, olyanok, amelyek természetes körülmények
között a fájdalmat csillapítják és az egészséges ember jó közérzetét hozzák
létre. 1973-ban meg is találták a szervezetnek ezeket a termékeit, és endorfinoknak
nevezték el őket.
Ma azt véljük, hogy az endorfinok felelősek azért a késedelemért, amelyet a
baleseti áldozatok fájdalomélményének kifejeződésében már régóta ismerünk.
A futó feldobottságát is ezek okozzák a fizikai kimerülés kínjának fennállása
ellenére. Némelyek úgy vélik, hogy az akupunktúra és a hozzá hasonló gyógymódok
endorfinok vagy egyéb kémiai átvivőanyagok termelésének fokozása révén hatnak.
Ez a feltevés még egyáltalán nem tekinthető bizonyítottnak, a kutatás azonban
ma is folyik, hiszen a ma még hiányzó biztonságos, rászokás veszélyével nem
járó természetes fájdalomcsillapító felfedezésével kecsegtet.