Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

« vissza a Kőrösi Csoma Sándor főoldalra

Benedek Elek
NAGY MAGYAROK ÉLETE
KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR

Megjelent 1907-ben
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/tortenel/atfogo/magyarok/magyarok.htm#2

Az 1799-ik év őszén porlepte utasember kopogtatott be a nagyenyedi kollégium igazgató-professzorához. Tarisznya volt a vállán, somfa pálca a kezében. Mellette állott egy eleven tekintetű, serdülő ifjú: a fia. Szőttes ruha volt rajta: az igazgató első tekintetre látta, hogy székely fiú. Az apa elémondta az igazgatónak, hogy: ő Csoma András székely katonaember. Háromszékről, Kőrös faluból való. Gyalogszerrel jött ide. Azért jött, hogy a fiát - Sándor a neve - beadja a kollégiumba. Eddig otthon tanult a falusi iskolában. De a fiú nem elégszik meg ezzel a tudománnyal, tovább akar tanulni. Ide jöttek hát, ha bevennék. S ha neki is adnának cipót, mint a többi szegény székely fiúknak.

Az igazgató-professzor beírta a fiú nevét. Nem ütközött meg azon, hogy a fiú már tizenöt éves s még csak most jő kollégiumba. Abban az időben még idősebb fiúkat is írtak be a kollégium első osztályába. Némely szülő csak azért vitte fiát kollégiumba, mert a diákot nem sorozták be katonának. Talán Csoma András uram is erre gondolt? Nem lehetne csodálni, mert az ő idejében nehéz élet volt a katonaélet. Ő tudta, mert ő próbálta. Székely határőr volt, s a székely határőrnek addig kellett viselni a fegyvert, míg vagy a fia, vagy valaki más az atyafiságból katonasor alá nem nőtt. Ez aztán felváltotta. Megesett, hogy húsz esztendeig, de még tovább is várt egyik-másik, míg akadt, aki felváltsa.

Ez a hosszas katonáskodás sok székely család leszegényedésének lett az okozója: szegény ember volt Csoma András is. Látszik abból is, hogy gyalog tette meg a rengeteg nagy utat, mely gyorsvonati utazással is kilenc óra. Hogy Csoma András és fia Kőrösről indulva mely falukon és városokon haladott keresztül, annak nem maradt meg az emléke. Valószínű, hogy nem jártak végig országúton; hogy mezei s erdei utakon és ösvényeken rövidítették útjukat; de így is bizonyára négy-öt napot megtartott a gyalogolás. Katonaviselt embernek "katonadolog" volt négy-öt napi gyalogolás oda, ugyanannyi vissza, az ifjúnak pedig nagy gyönyörűsége telhetett az "apostolok szekerén" való utazásban. Egy atyjafia feljegyezte Körösi Csoma Sándorról, a gyermekről, hogy szívós természetű, erős testalkatú volt, s ha egyszer gyaloglásnak indult, a cél előtt soha meg nem pihent. Ha egy domb tetejére feljutott, nem érte be ezzel, mert kíváncsi volt megtudni, mi van a második domb háta mögött s amazon túl is. S így néha beláthatatlan távolságokig elbarangolt.

Szívós természet, erős testalkat, erős akarat: e három tulajdonság nélkül vállalkozhatik vala-e a merész feladatra: fölkeresni a magyar nemzet bölcsejét? Mert Körösi alig végezte a gimnáziumi osztályokat, lelkében felébredett a vágy: fölkeresni a magyarok őshazáját, megismerni ama népeket, melyeknek nyelve a mi nyelvünkkel rokon. Megszületett, megérlelődött, határozattá formálódott lelkében a vágy, s nagyszerű elhatározásától többé el nem tántorodott: e főcélnak élt, ennek a szolgálatában tanult, utazott, nélkülözött, sanyarkodott halálig. De a magyar névnek világszerte nagy dicsőséget szerzett a szegény székely katona fia, ki a hazulról egyszer s mindenkorra kapott néhány húszassal kezdette a tanulást a nagyenyedi kollégiumban, s jóformán üres zsebbel indult a nagy útra, hallatlan sanyarkodások közt tört a cél felé, melyet diákkorában tűzött maga elé.


1.

Az 1784-ik év április 4-ikén született Körösi Csoma Sándor, tehát már tizenöt éves múlt, mikor a nagyenyedi kollégium első osztályába beiratkozott.[1] Tanárai, tanulótársai nagyon szerették. Soha sem tanárainak, sem tanulótársainak neheztelésre okot nem adott. Soha őt panaszkodni nem hallották. A munkát, a fáradságot bámulásig győzte. Termete középnagyságú, haja fekete volt, bőrszíne barna, arca hosszúkás, szelíd vonású; szeméből csöndes, vonzó mélabú nézett ki. Kevés, de igen nyájas beszédű volt; ha pedig ellenkező véleményen volt valakivel, makacsul mégis soha semmit sem vitatott. "Nem hiszem - írja róla egyik tanára s később hű barátja, Hegedűs Sámuel -, hogy valaha rendkívül megharagudni képes lett volna; ami neki mindenütt vonzalmat és rokonszenvet biztosított." Öltözete csinos, de nagyon egyszerű volt; kevéssel megelégedő és takarékos. Ami pénzt tanítással szerzett, gondosan megtakarította, s abban az időben, a gazdag ifjak mellett, kik hazulról kapták a pénzt, neki volt rendszerint a legtöbb pénze. A cipó ugyan mindennap kijárt a diákszolgának (mert az volt Körösi Csoma Sándor), de hazulról egy krajcárnyi segedelmet sem kapott, s így bő része volt a nélkülözésben: idejekorán megszokhatta azt. Később is, mikor tanítványai voltak s élhetett volna jobban, nagyon szűkösen élt, mértékletes volt ételben, italban, s ebbéli szokásától akkor sem tért el, mikor a messze idegenben időnként jobbra fordultak a körülményei.

Nem volt lángelméjű, mondja róla már említett tanára, de annál nagyobb volt a szorgalma. Legkedvesebb tárgya a történelem volt. Diáktársaival sokat vitatkozott a magyarok eredetéről és őshazájáról, s mikor a gimnáziumi osztályokat végezte (1807), két barátjával fogadást tett, hogy majd, ha tanulmányaikat végezték, elindulnak a nagy útra, felkeresik a magyar nemzet őshazáját. A fogadást, mint később kitűnik, egyedül Kőrösi Csoma Sándor tartotta meg. De még messze volt attól, hogy a nagy útra elinduljon. Előbb még végezte a kollégium felsőbb osztályait, majd tanító lett az alsóbb osztályokban, s csak 1815-ben jutott el odáig, hogy valamelyik külföldi egyetemen befejezze tanulmányait. A göttingai egyetemre ment, ahol papságra készülő enyedi diákok részére két alapítvány volt, mégpedig angol alapítvány, 15-15 font sterling mind a kettő. A nagyenyedi kollégium ugyanis Rákóczi szabadságharcának idején csaknem teljesen elpusztult, s a derék angol protestánsok tizenegyezer font sterlinget adtak össze, hogy a kollégium újra a magyar nemzeti művelődés szolgálatába állhasson. Ebből a tizenegyezer font sterlingből került ki az a két alapítvány, melyek közül egyiknek a kamatját Körösi Csoma Sándor élvezte a göttingai egyetemen.

Mikor Körösi a göttingai egyetemre ment, tudott latinul, görögül, németül és franciául. Mondanom sem kell, hogy e két utóbbi nyelvet magánszorgalom útján tanulta meg. A göttingai egyetemen Eichhorn, a híres történet- és nyelvtudós volt legkedvesebb tanára. Tőle hallotta, hogy az arab kéziratokban a magyar eredetéről sok érdekes adat található, s ez elég volt arra, hogy nagy szorgalommal lásson az arab nyelv tanulásának. Az volt a szándéka, hogy addig nem megy Ázsiába, míg előzetesen Konstantinápolyban át nem olvassa az arab történetírók ott megtalálható műveit. De jól tudta azt is, hogy az angol nyelv nélkül nem boldogul majd az útjában: az arab nyelvvel egyszerre tanulni kezdette az angolt is. Egyik magyar diáktársától, ki éppen hazaindulóban volt, kapott angol nyelvtant. Ez átadta neki a kalapját is, mivelhogy a Körösié már igen kopott volt, mégpedig, "mert ő ingyen semmit sem akart elvenni, tíz krajcárért".

Három évig volt Körösi a göttingai egyetemen, akkor, 1818 végén, hazajött. Egyenesen Nagyenyedre ment, hol azzal fogadta barátja és volt tanára, Hegedűs Sámuel, hogy Szigeten egyhangúlag megválasztották tanárnak. De Körösi nem fogadta el a tanárságot, az ő fogadalma nem egy lobbanékony ifjú fogadalma volt: pillanatra sem tántorodott meg abbeli elhatározásában, hogy amint kellőképpen elkészül, indul a nagy útra. Hiába biztatta Hegedűs azzal, hogy annak idején bizonyosan számíthat enyedi professzorságra is; hiába rémítgette az utazás tenger veszedelmével, legyőzhetetlen akadályaival, Körösi szilárdan megmaradt elhatározása mellett. "Innen Enyedről - mondotta Hegedűs -, ha kell, egy vesszőcskével elmegyek Londonig és senki sem bánt, de Közép-Ázsiát beutazni nem egyes embernek való feladat." De Körösi kedvetlenül fogadta az efféle beszédet, s Hegedűs, mikor ezt látta, többé nem is próbálta lebeszélni, sót látván szilárd elhatározását, biztatta. "Sem az itthoni szép kilátások - írja Hegedűs -, sem a csaknem bizonyos veszély, sem a barátságos kérelem nem tántoríthatá el őt céljától, ennélfogva ezentúl legjobb barátai sem nyugtalaníták többé ellenvetéseikkel, sőt biztatták és megerősítették szándékában."

Az volt az első terve, hogy Odesszának indul, onnan Moszkvának, valamely kereskedőkaravánnal Irkutszk felé, s úgy próbál behatolni Kína északi részeibe. E végből szüksége volt a szláv nyelvre, s ennek megtanulása végett 1819 tavaszán, hideg, zimankós időben, gyalogszerrel Temesvárra, majd Zágrábba utazott, honnan több hónapi tartózkodás után ismét visszatért Nagyenyedre. A horvátországi útra Kenderessy Mihály kormányszéki tanácsostól kapott száz forint segedelmet, s ez a derék hazafi megígérte, hogy ezután is, míg a nagy utat megjárja, minden évben küld száz forintot. És Körösi jóformán üres zsebbel, 1819 novemberében elindul, hogy fölkeresse a magyar nemzet bölcsejét. A legnagyobb csendben, szinte észrevétlen indult a nagy útra. Akkoriban nem voltak újságok, melyek telelármázzák az országot a székely ifjú vakmerő vállalkozásával, s ha lettek volna is, aligha veszik észre, mert Körösi szerény természete kerülve kerülte a nyilvánosságot, a személyével való foglalkozást.

Olvassátok csak, hogyan indult útjára Körösi. "Éppen vasárnap délután - írja Hegedűs Sámuel - látogatásomra jövén, így szólt »No, holnap isten segedelmével indulok.« Az idő most sem törlé ki azon ártatlan vidámság képét, mely akkor egész valójában elömlött. Sugara volt ez azon belső örömnek, hogy céljához közelít. Akkor barátságos beszélgetések között megittuk a búcsúpoharat egy üveg tokaji mellett. Másnap, azaz hétfőn reggel, újra belép szobámba, könnyűszerűleg öltözve, mintha csak mezőre indulna frissülés végett. Körösi le sem ült, hanem csak ennyit mondott: »Még egyszer kívántam látni.« Ekkor mindketten kiindulánk a Szentkirály utcán, mely a szebeni útnak vezet. Itt a mezőn végképpen megváltunk."

Így, minden ceremónia, minden komédiázás nélkül indult Ázsiába, akárcsak a szomszéd faluba indult volna. Csaknem üres zsebbel, de egyébként erős fegyverzettel: teljes tíz esztendeig tanult, mielőtt útnak indult. És mikor úgy hitte, hogy eleget tanult, a tíz év alatt szerzett tudományával elindulhat, pillanatig sem volt maradása otthon. A derék Kenderessy ígéretén kívül kétszáz váltóforintja volt: ezzel s "az isteni segedelemben, hazája iránt való áldozatkészségében s kiapadhatatlan lelkierejében bízva" indult el kitűzött célja felé. "Nem tartozom én - mondja ő maga a tibeti szótárhoz írt előszavában - ama gazdag emberek sorába, akik saját költségükön utaznak, élvezetet keresve, avagy kíváncsiságból, én csupán egy szegény tanuló vagyok, akinek óhajtása, hogy lássa Ázsiának különféle országait, az őskor annyi eseményeinek e színpadát; megfigyelje a különböző népek szokásait, megtanulja nyelvüket, oly reményben, hogy ezen eredménynek hasznát a világ egykoron majd belátandja."

A harminc éves komoly férfi, s nem a könnyen lelkesülő ifjú az, ki elhagyja hazája földét s nekivág a messze idegennek. Tisztán, világosan áll előtte a cél, mely felé halad, s érezzük jellemének eddigi ismeretéből, hogy ezt az embert csak a halál állíthatja meg útjában. Hogy, ha visszatér, nem jön üres kézzel haza.

Csodálatos, ritka jellemmel van dolgunk. Sokszoros érdekkel kísérjük minden lépését, mert érezzük, látjuk, hogy nem mindennapi ember áll előttünk. Induljunk mi is, kísérjük az útjában.


2.

A magyarázatot részben ő maga adja, aprajára leírva egy jelentésben, honnan indult, mi célból, hol járt, míg az angol kelet-indiai birodalom északnyugati határszélén, a Himalája közelébe, Szabáthu állomásra érkezett. Itt jelentkezett Kennedy századosnál, a Szabáthuban állomásozó angol parancsnoknál, aki azonnal jelentést tett erről Umballahban székelő főnökének. Az 1825. november 28-án kelt jelentés így szól:

"Van szerencsém jelenteni, hogy egy európai utazó, ki magát Alexander Csoma de Kőrösnek nevezi s magyar alattvaló, megérkezett az állomásra. Ő külön nekem szóló ajánló levelet is hozott Moorcroft úrtól, melyet önnek tudomás végett ide zárok. Csoma úr jelenleg itt marad, egy lámának megérkeztét várván, akivel néhány nap múlva Tibet felé óhajtana indulni. Utasítást kérek a nevezett úri egyénnek tervezett mozdulatai iránt."

Másnap a főnök ezt írta Kennedy századosnak:

"Kérem önt, hogy a nevezett európai utazót Szabáthuban tartóztassa addig, míg a főkormányzó Delhiben székelő ügyvivőjétől rendelet érkezhetik iránta."

A főkormányzó, ki Calcuttában székelt, lord Amherst, úgy rendelkezett, hogy Csoma adjon kimerítő jelentést magáról és terveiről, s ezt a jelentést Kennedy százados terjessze hozzá, további intézkedés végett.

Erre írta Körösi az alábbi rendkívül érdekes jelentést, melyből kitűnik, hogy Enyedről való elutazása után, tehát 1819. november végétől 1824. november végéig, mikor Szabáthuba érkezett, mi utat tett meg, hol tartózkodott, mit csinált.

Az 1825. január 28-án kelt s Kennedy századoshoz intézett jelentés szó szerint a következő:

 

Sir! (Uram!)

1. Van szerencsém elismerni közleményének vételét, mely kormányának 1824-ik évi december 24-én Calcuttában kelt feleletét tartalmazza az ön levelére, melyben Szabáthuban történt megérkezésemet felsőbb helyen tudtul adta, s miután kormányi parancs következtében az kívántatik tőlem, hogy kimerítő s érthető leírását adjam elő élettörténetemnek és foglalkozásaimnak a múltban s célomnak és terveimnek mivoltát a jövőben, és hogy mely határig óhajtom utazásaimat és tanulmányaimat folytatni: van szerencsém India főkormányzójának értesítése végett következőleg nyilatkozni:

2. Én a székely nemzetség szülöttje vagyok. Ez a magyar nemzetnek ama részéhez tartozik, mely a kereszténység negyedik századában a régi Dáciában telepedett le és jelenleg Erdély nagyfejedelemségét lakja, mely Ausztria császárja uralkodása alatt áll.

3. Miután bölcsészeti és hittani tanulmányaimat elvégeztem a Bethlen-kollégiumban Nagyenyeden, három évig, tudniillik 1815. évi augusztus elsejétől 1818. évi szeptember 5-éig Németországban tartózkodtam, s ő császári királyi Felségének engedelmével Hannoverában, a göttingai egyetemen hallgattam több rendbeli előadást 1816. évi április 16-tól 1818. évi július végéig. Folyamodásom következtében a hannoverai kormány egy egész éven át a "libera mensa regiát" (királyi szabad asztal, vagyis ingyen étkezés) engedte élveznem.

4. Mivel Erdélyben szlavón népség nem lakik, szülőföldemnek művelt egyénei pedig általában véve nem jártasak e nyelvben, ámbár hasznos lenne az már csak annál az oknál fogva is, hogy a szlavón írókból értesítést meríthessünk a régi magyarok történetére, látván, hogy mennyire körül vagyunk véve szlavón néptörzsektől; miután megismerkedtem több régi és újkori nyelvekkel: óhajtottam megtanulni a szlavónt is. Ennek okáért Németországból visszatérvén, Temesvárra utaztam, Dél-Magyarországba, ahol 1819. évi február 20-ika és november elseje közt e nyelvvel foglalkoztam s Horvátországba, Zágrábba is elutaztam az eltérő tájbeszédek megismerése végett.

5. A liberális tudományok között legkedveltebbjeim voltak a nyelvészet, a földleírás és a történelem. Igaz, hogy hittani tanulmányaim hazámban tisztességes életpályára készítettek elő, de hajlamom a fentemlített tudományok felé ösztönzött és arra késztetett, hogy tágasabb tért keressek behatóbb művelésök végett. Mivel pedig szüleim már elhaltak s egyetlen fitestvérem nem szorult segedelmemre, elhatároztam, hogy elhagyom hazámat s keletre jövök, s ahogy lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tanulmányoknak szentelendem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra, nemzetem történetében. Ily célra útlevelet nyerni a császári kormánytól reményem nem volt, nem is folyamodtam tehát érette.

Nagyenyeden egy nyomtatott passzussal láttam el magamat, hogy avval bizonyos üzleti ürügy alatt Bukarestbe, Havasalföldbe mehessek, s biztosítván a nagyszebeni katonai parancsnok aláírását is, 1819. évi november hó utolsó napjaiban a hegyeken át Havasalföld határára léptem. Bukarestbe való menetelemnek az volt a célja, hogy Konstantinápolyba utazzam, minthogy a török nyelvet némileg már ismertem. Bukarestben nem volt alkalom, hogy tanulmányokat folytassak, és mivel nem sikerült módot találnom Konstantinápolyba való továbbutazásra, ennélfogva:

6. 1820. évi január 1-én otthagytam Bukarestet, s átkelvén a Dunán, e hó 3-án Macedónia felé utaztam bizonyos bolgárok társaságában, kik onnan gyapotot hoztak s most lovaikkal teher nélkül visszafelé tartottak. Nyolc napi gyors utazás után elértük Szófiát, Bulgária fővárosát, ahonnan más bolgárok társaságában öt nap alatt elértem Filippopoliszba, mely Ruméliában, vagyis Thráciában fekszik. Innen Drinápolyon át Konstantinápolyba óhajtottam utazni, de az ott uralkodott pestis Enoszba, az Arkhipelagosz partjai felé késztetett. Elhagyván Enoszt február 7-én, egy görög hajón Khiósz és Rodosz-szigetek mellett elvitorláztam, és február utolsó napján megérkeztem Egyiptomba, Alexandriába. Szándékom volt Alexandriában vagy Kairóban időzni arabs tanulmányaim gyarapítása végett, melyekre már Európában szert tettem; de a pestisnek véletlen kiütése miatt elhagytam Egyiptomot, s egy szíriai hajóra ülve, megérkezem Ciprus szigetén levő Larnaca városába; onnan Szidon és Bejrútba - innét ismét egy más hajón Tripolisz és Latakiába vitorláztam. Latakiából elgyalogoltam Aleppo felé, hová április 13-án érkezem meg. Május 19-én elhagyám Aleppo városát, s több karaván kíséretében egyszerű ázsiai ruhába öltözködve, Orfa, Mardin és Mosszul városáig gyalog utaztam; innen egy csónakon Bagdadba érkezem július 22-én. Bagdadból augusztus havában levelet intéztem latin nyelven Mr. Richhez, az ottani angol követhez, mivel ő akkoriban távol volt, nyolc napi járásra, Kurdisztánban. Rich urat megérkeztemről és terveimről értesítem s pártfogását kérem. Titkára, Mr. Bellino öltönyt és pénzsegélyt adott egy Swoboda nevű barátja által, aki különben magyarországi születésű lévén, hozzája is külön ajánlatom volt, melynek következtében nála is laktam. Bagdad városát szeptember 4-én hagytam el, s európai öltönyben, lóháton egy karavánhoz csatlakoztam s Kermanshah felé utaztam, ahol több európai katonatiszt volt akkoron a perzsa király, Fateh Ali sah legidősb fiának, Mahomed Ali Mirzának szolgálatában. Kermanshahból Hamadan városán át 1820. október 14-dik napján megérkezem Teheránba, Perzsia mai fővárosába.

7. Teheránba érkeztemkor európai embert nem találtam, de az angol követségnél egy perzsa szolga előzékenységgel fogadott, szállást adott s egyéb tárgyakat bocsátott rendelkezésemre, melyeknek éppen akkor szükségét éreztem. November 8-án egy angol levelet írtam Mr. Henry Willock követnek, ki éppen akkor Taurisz-ból vagy Tebrizből jött vissza. Megismertetem őt körülményeimmel s terveimmel, és segélyért folyamodtam hozzá. A két testvérnek, Henry és George Willock uraknak, nagy hálával tartozom, szíves fogadtatásukért megérkeztemkor és nagylelkűségeikért elutazásom alkalmával; bátor vagyok reájok hivatkozni, jellemem megtudása végett. Az ő kegyességük folytán Perzsia fővárosában négy hónapig valék képes időzni, ahol a perzsa nyelvnek grammatikai alakjával megismerkedtem; némi haladást tevék az angol nyelvben is, és átolvastam néhány cikket, mely célom elérésére szolgált; megvizsgáltam több régi pénzdarabot a Parthus dinasztia idejéből. Teheránban hagyám európai öltönyömet s fölvevém a perzsa viseletet, ott hagyám minden könyvemet és iratomat, többek között a göttingai egyetemi bizonyítványt, erdélyi útlevelemet és egy szlavón bizonyítványt, mely arról tanúskodott, hogy minő előmenetelt tevék azon nyelvben. Willock úr kezében hagytam egy magyar levelet, Kovács József nagyenyedi matematikai és természettudományi tanárhoz, azzal a kérelemmel, hogy levelem rendeltetési helyére eljuttassék, ha netán bokharai utamban meghalni vagy egyébként elveszni találnék. Mr. Willock Johnson-féle zsebkiadású angol szótárával is kedveskedett nekem. Innen örménynek öltözködve utaztam tovább.

8. Március 1-ső napján, 1821-ben, elbúcsúztam nemeslelkű jótevőimtől, s április 18-án megérkeztem Meshedbe, Khorasszánban. A szomszéd tartományokban akkor uralkodott háborús villongások miatt csak október 20-án folytathattam utamat némi bátorsággal, s november 18-án szerencsésen megérkeztem Bokharába. De bizonyos aggályok következtében, melyek gyakran nagyított hírekből származtak, hogy tudniillik egy erős orosz had közeledik: öt napi várakozás után elhagyám Bokharát, ahol különben a telet valék töltendő, s egy karavánnal megérkezem Balkhon át Kulumba s onnan Bamian szoroson keresztül 1822-iki január 6-án elértem Kabul városát.

9. De mivel Kabul nem esett a célom felé vezető útba, s miután az ott lakó örmények által arról értesültem, hogy Mahomed Azim kán táborában, Kabul és Pesavár között, két európai katonatiszt szolgál: alkalom adódván, hogy egy karavánnal bátorsággal tovább utazhatom, január 19-én elhagytam Kabult s Pesavár felé vettem utamat. Január 26-án Duka helységben találkoztam két francia úrral, tudniillik Allard és Venturával, akiket későbben Lahorig kísértem; mivel az évszak nem volt alkalmas arra, hogy egyenesen Kasmírba menjek s onnan a hegyláncon át Tibetbe, 1822. év március 12-én megérkeztem Lahorba és e hó 23-án továbbutaztam Amritsar és Dzsammunak; április 14-én Kasmírba megérkezem, ahol a kedvező időszak beálltáig s alkalmas útitársak végett várakoztam. Május 19-én elhagyám Kasmírt, s négy egyén társaságában június 9-én megérkeztem Leh városába, Ladak tartomány székhelyébe. Itt azt tapasztalám, hogy a Jarkand felé vivő út nehéz, költséges és keresztényre nézve veszéllyel járó, huszonöt nap veszteglés után elhatároztam tehát, hogy Lahorba visszatérek.

10. Július 16-án Kasmír határához értem már visszafelé való utamban, amikor kellemes meglepetésemre Moorcroft úrral találkoztam Himbabs folyónál. Ő egyedül volt; megismertetem őt körülményeimmel és céljaimmal s beleegyeztével vele maradtam. Útjában Lehig visszakísértem őt, ahova augusztus 26-án érkezénk. Szeptemberben Trebeck úrnak, Moorcroft társának Pitiből való visszatérte után, Mr. Moorcroft kölcsön adta nekem átolvasás végett az Alphabetum Tibetanum nagy kötetét, amelyben Tibetország és a tibeti irodalom felől sok tanulságost találtam. Föltettem tehát magamban, hogy e különös nyelvnek szerkezetével megismerkedem. Moorcroft úrnak Lehből való eltávozásakor Kasmír felé, szeptember végével, arra kértem őt, hogy engedné meg, hogy Trebeck úrnál maradjak. Ez az úr egy értelmes egyént szerzett számomra, akitől tanulhattam, s mivel ez az egyén a perzsa és a tibeti nyelveket jól tudta, az ő segítségével tetemes ismereteket szereztem a tibeti irodalomban.

11. Minek előtte Moorcroft Lehből elutazott volna, kérelmére latin nyelvre lefordítani Szentpétervárott 1820. január 17-én kelt s Ranjit Singh Pandzsáb fejedelméhez intézett, perzsa nyelven írt ama levelet, melyet Moorcroft úr segéde, a Delhiben született Mir Izzat Ullah szerzett meg, s melyet, amint később értesültem, Moorcroft Calcuttába el is küldött.

12. Miután Trebeck úrral Lehből visszatértem Kasmírban a következő télen feltett szándékom az volt, hogy időmet a tibeti nyelvnek további tanulására és abban való tökéletesbítésemre szentelem, ha tudniillik erre segedelmet nyerek; azon célból, hogy behatóan megismerhessem az előttem már tudvalevő számos kötetek érdekes tartalmát, melyek minden nagyobb terjedelmű tibeti zárdában feltalálhatók. Nézeteimet ez ügyre közlöttem Mr. Moorcrofttal, aki érett megfontolás után azokat jóváhagyta, s e célból csakugyan pénzsegéllyel látott el mindennapi szükségeim fedezésére, s megengedte, hogy Ladakba visszatérjek, sőt ajánló levelet is adott Leh parancsnokához s a janglai Lámához Zanszkárba. Elkészültem utamra s elhagyám Kasmírt 1823. évi május 2. napján, miután öt hónapot és hat napot Moorcroftnál töltöttem vala.

13. Ladak tartományba visszatérvén, Leh városát június 1. napján 1823-ban értem el, átadtam Moorcroft úr és Mir Izzat Ullah leveleit s ajándékait, melyeket magammal hoztam a Kalon (első miniszter) számára. Ez a miniszter ajánlólevelet adott a janglai Lámához, s körülbelül nyolc font teát ajándékozott. Lehtől délnyugatra tartva, kilenced napra Janglába megérkezvén, 1823. évi június 26-tól 1824. évi október 22-éig a zanskari zárdában - Janglában - Ladak tartomány legdélnyugatibb részében tartózkodtam, ahol a Láma segítségével a tibeti irodalmat tanulmányoztam.

14. Zanszkárban való időzésem alatt ennek az értelmes Lámának ügyes útmutatása folytán nyelvtanilag megtanultam a tibetit s megismerkedtem az irodalmi kincsek néhányával, melyek 320 vaskos nyomtatott kötetben foglalvák s mely kötetek az összes tibeti tudományosságnak és vallásnak alapját teszik. Ezek pedig két osztályra szakadnak, mindkét osztály ismét alosztályokból áll - s mindnyája az indiai szanszkrit nyelvből van kölcsönözve s a tibetire lefordítva. Ezen óriási művek és tanulmányok jegyzékét lemásoltattam, ugyanazon rendben, amint azokat említve találjuk a nyomtatott tartalomjegyzékben. Minden munka vagy értekezés szanszkrit és tibeti címmel kezdődik, és a szerző vagy fordító és ama hely megnevezésével végződik, ahol az illető szerző élt, vagy a fordítás eszközöltetett. Mivel pedig több szanszkrit és tibeti szógyűjtemény van: magammal hoztam a legterjedelmesebbnek másolatát, mely 154 levélből áll, hat sorral minden lapon.

15. Miután már a Ladakban való hosszabb tartózkodás előnyömre nem szolgált volna, eltávoztam onnan azzal az ígérettel, hogy az 1824-25-iki telet a Lámával Szultanporban, Kulu tartományban fogom tölteni, hogy a tibeti és angol szótárom összeállítására gyűjtött anyagot elrendezzem. De a Láma késedelmezett, néhány napig még Zanszkárban kényszerülvén maradni.

16. A téli időszak azonban napról napra közeledett, a Láma tanácsa folytán tehát én magam keltem útra, hogy áthatolhassak a havasi szorosokon, még mielőtt az átkelés hófuvatagok által egészen elzáratnék. Szultanporba, Kulu tartományba veszély nélkül megérkeztem, és onnan Mandi, Sukti és Belasporén át, múlt évi november 26-án eljutottam Szabáthuba. Midőn Szultanporba megérkezem, azt reméltem, hogy a Láma legfeljebb tíz nap múlva követni fog. De ő nem tette, s ennélfogva már nem is remélhetem, hogy megérkezzék, mivel a himalájai útszorosok már most ez évre el vannak zárva előtte.

17. A kelet-indiai birodalomba való átléptemkor abban az erős meggyőződésben éltem, hogy a kormány reám barátságos szemmel fog tekinteni, azt képzeltem, hogy nevem, céljaim és tanulmányaim a tibeti irodalom terén ismeretesek Moorcroft úr ajánlatai folytán. 1823. év április hónapban, amidőn Kasmírban valék, Moorcroft úr írt felőlem a calcuttai Asiatic Society (Ázsiai Társaság) titkárához, s arra kérte őt, hogy bizonyos nagy fontosságú könyveket küldjön meg nekem, és én viszont saját kenem írásával megígértem, hogy hű leszek ígéreteimhez, tudniillik, hogy szorgalmasan folytatandom a tibeti irodalom terén kutatásaimat.

18. Úgy hiszem, hogy amint kívánták tőlem, előadtam érthető modorban múltamnak történetét s foglalkozásaim irányát. Ami pedig a jövőt illeti és azt a célpontot, hová utazásaimat s kutatásaimat vinni óhajtom: csak azt a megjegyzést bátorkodom tenni, hogy a polgárosult és tudományos világ máris sokkal adósa Nagy-Britanniának hasznos felfedezésekért és tanulmányokért, s úgy a műszaki, mint a szorosan vett tudományos téren eszközölt előhaladásért. Ázsiában még mindig van egy nagy »terra incognita« (»ismeretlen föld«) a keleti irodalom szempontjából. Ha a calcuttai Asiatic Society feladatául tűzné ki magának e »terra incognita« felderítését: miután a múlt négy éven keresztül, melyet ázsiai utazásaimban tölték, mindennapi szükségem fedezését úgyis egyedül a brit nagylelkűségnek köszönhetem: szerencsésnek érezném magamat, ha a nevezett Társaságot akként szolgálhatnám, hogy kutatásaim első eredményét neki terjeszteném be. De ha ez nem nyerné meg a kormány jóváhagyását, esedezem, hogy engedélyt nyerjek Moorcroft úrhoz visszatérni, akinek nagylelkűségére és szívességére vagyok egyedül utalva a jelenben; vagy ha India főkormányzója helybenhagyni méltóztatnék, legyen szabad önnek védelme alatt maradnom, míg nevezett pártfogóm visszatér bokharai útjából.

19. Szabáthuba való megérkezésem óta, jóllehet hogy szíves fogadtatásban és bánásmódban részesültem, némi aggodalmak között, de nyugodt lélekkel várakoztam, kedvező választ remélve önnek felőlem adott jelentésére: de amidőn a felsőbb helyről jött rendelet velem közöltetett, mélyen meg valék hatva és nem kevéssé megzavarva lelkületemben, attól tartván, hogy reményeimben talán majd csalódnom kell.

Amint a körülményekre emlékezem, akként állítottam össze gondolataimat és oly irányban, ahogy azt az angol nyelvben csekély jártasságom megengedte, s alázatosan esedezem, hogy helyzetemnek ezen őszinte előadását Ön elfogadni szíves legyen és hogy azt ő Excellenciája a főkormányzó és a birodalmi tanács kellő értesítése és megnyugtatása végett elküldeni szíveskedjék; legmélyebb hálám kifejezésével ő Lordságának abbeli eljárásáért, melyet személyem iránt a jövőre elrendelni jónak fog ítélni.

20. Bocsánatot kérek feleletem késéséért, írásomnak hiányos és irályomnak finomtalan voltáért, ha netalán helytelen kifejezéseket használtam volna.

Legalázatosabb szolgája:
Alexander Csoma de Kőrös.

Egész terjedelmében közöltem Körösi jelentését, nemcsak azért, mert e jelentés hitelesen megállapítja, hogy negyedfél esztendő alatt hol, merre járt, mit tett, de megvilágítja egyúttal a nagy ember jellemét is. Csak arról beszél, hogy mi célból indult a nagy útra, mit tett eddig s mi a terve, hogy célját elérje, küzdelmeiről, szenvedéseiről mélységesen hallgat, holott ezekben nyilvánvalóan bő része volt. Negyven évvel később Vámbéry Ármin megtette ugyanezt az utat Bokharáig, s aki Vámbérynek erről szóló könyvét olvasta, következtethet ebből, hogy mi nagy nehézségekkel kellett megküzdenie Körösinek, hányszor foroghatott veszedelemben az élete s mi nélkülözést kellett elviselnie.

A Kennedy százados levelében s Körösi jelentésében említett Moorcroft Angolországnak Közép-Ázsiába kiküldött ügynöke volt. Ez a derék, művelt angol megismerkedvén Körösivel s utazásának céljával, sietett felhívni az angol kormány figyelmét a székely-magyar utazóra, ki nagy szolgálatokat tehet Angolországnak, mely az idő tájban terjeszkedett Közép-Ázsiában. Moorcroft volt az, ki Körösinek ajánlotta a tibeti nyelv megtanulását, amely nyelv az európai emberek előtt akkor jóformán teljesen ismeretlen volt. Körösi készséggel vállalkozott az úttörő munkára. Írásbeli egyezséget kötött Moorcrofttal, ki őt ellátta költséggel, mit, természetesen, később az angol kormány megtérített a derék angolnak. A tibeti nyelv megtanulása valójában eltérítette egy időre Körösit eredeti tervétől, de szüksége volt rá, hogy magát fenntartsa, meglegyen a mindennapija, ezt pedig nem biztosíthatta magának másként, mint ha Angolországnak szolgálatot tesz. Mert a Közép-Ázsiában terjeszkedő Angol országnak nagy érdeke volt, hogy megismerje Tibet népét, szokásait s ennek első feltétele volt, hogy valaki e nép nyelvének megtanulását lehetővé tegye.

Moorcroft abban a levélben, melyben Körösit Kennedy százados figyelmébe ajánlja, nagy lelkességgel ír Körösiről. Elmondja, hogy Körösit, más néven Sekunder béget nyolc hónap alatt a legbizalmasabb körülmények közt tanulta ismerni, s a legföltétlenebb tanúbizonyságot tehet tiszta jelleméről, eszélyességéről, a tudomány ügye iránt való odaadásáról. Elmondja, hogy mi célból indult útjára Körösi, s hogy egyben megígérte neki a tibeti nyelv megtanulását, ha mindennapi szükségeit fedezik. Erre kér ő segedelmet Körösi részére s mellékelt egy 200 rúpiára (200 ezüst forint) szóló utalványt, hogy bekövetkezhető halála esetén azt Körösinek fizessék ki.


3.

Három hónap telt el, míg Körösi a Kennedy századoshoz intézett jelentésre választ kapott, amit érthetővé tesz az akkori közlekedési viszonyok nehézsége. A válasz kedvező volt: az angol kormány havi ötven rúpiát utalványozott Körösi részére, s most már biztosítva volt afelől, hogy folytathatja s be is fejezheti a tibeti nyelv tanulását. Amint a kormány segélyéről szóló értesítést megkapta, újabb terjedelmes jelentést intézett Kennedy századoshoz, melyben beszámolt eddigi tanulmányairól s jelezte jövendő terveit. Az 55 pontba foglalt nagy terjedelmű jelentés elején elmondja, hogy az utóbbi hat hónap alatt nem haladhatott eléggé a tibeti nyelvben, mert távol volt attól az értelmes lámától, aki Zanszkárban időzése alatt kezére járt s aki még mindeddig nem érkezett hozzá Szabáthuba. Erre a lámára pedig szüksége van, mert kétes esetekben felvilágosítással szolgálna neki. Egyébként a perzsa nyelv segítségével a tibeti nyelvből megtanult már annyit, hogy Ladakba történt visszatértekor közölhette eszméit a lámával, ki nagytudományú ember; jól ismeri a kis és nagybetűs írásmódot, anyanyelvének nyelvtanát, ismeri a számtant, költészetet, retorikát. Szaktudománya az orvostan, a csillagászat és a jóslás. Húsz év előtt hat esztendőt töltött tudományos utazásokban, bejárta Tibetországnak sok részét. Vallásának minden részletét jól ismeri, s kellőképpen tájékozott a tibeti könyvekben foglalt különféle tudományokban. Jártas a szokások, az ildomosság és a finom társalgási nyelv szabályaiban; tudja, hogyan kell tiszteletteljes modorban a magasabban állókkal beszédbe ereszkedni. "Ez a férfi az - írja Körösi -, akiről említést tevék, hogy Ladakba megérkeztem után, három hónap alatt, kérelmemre több ezer sort írt le s rendezett el bizonyos fejezetek szerint; és miután azt tapasztaltam, hogy ő neki magának sok célszerű szótárféle könyve van és hasonlókat a szomszéd zárdákból könnyen megszerezhetett, sok felvilágosítást adhatott a művészetben és tudományokban szokásos kifejezésekről: ekképp elég értesítést szereztem avégre, hogy a tibeti irodalomban tájékozva legyek s erélyesen folytassam a tanulmányokat, amelyeket magamnak feladatul kitűztem."

A tibeti nyelven megjelent s a tudomány, irodalom, művészet minden ágát felölelő könyvek óriási tömegéről beszámolván, viszonzásul a nagylelkű istápolásért, a következőket ígéri:

Készít egy terjedelmes elméleti és gyakorlati tibeti nyelvtant angol nyelven, összeállít több mint 30 ezer szóra menő szógyűjteményt tibeti és angol nyelven a művészetben és tudományban használt műszavakkal. Megírja a tibeti irodalom rövid ismertetését. Tibetország rövid történetét tibetül, szó szerint kiírva bennszülött írók munkáiból. Szemelvényeket ad a tibeti irodalomból.

Ezeket ígérvén, arra kéri Kennedy századost, eszközölje ki a kormány engedelmét, hogy miután itt, Szabáthuban munkáit befejezte, Calcuttába utazhasson.

"Hogy pedig megvan a lehetőség - írja jelentése 30-ik pontjában - kötelességem teljesítésére: bátor vagyok azt állítani, hogy én jártas vagyok több régi és újabb európai és ázsiai nyelvekben, és hogy anyanyelvem, a magyar, közel rokon, nem szavakban ugyan, de alkotásban a török, indiai, kínai, mogul és tibeti nyelvekkel. Bátor vagyok még kijelenteni azt is, hogy én nem csupán nyelvész vagyok. Többféle nyelvet avégből tanulmányoztam, hogy a művelt irodalommal megismerkedjem, hogy bejussak az ősrégi időknek érdekes tárgyakkal telt tárházába; hogy ott hasznos ismereteket szerezzek; hogy képes legyek mintegy beleélni magamat minden korszakba s közlekedni bármely híres nemzettel, éppen úgy, mint ahogy teszem most az angollal."

És befejezi e nagy terjedelmű jelentését a következőképpen: "Az itt előadottakban igyekeztem, amennyire tehetségem engedé, a kormány kívánságát teljesíteni, kivonatos jelentést tevén a birtokomban levő tibeti könyvek és irományok tartalmáról. A szanszkrit és tibeti irodalmak széles tért tárnak fel előttem az emberiség történetének tanulmányozására. Lelkesedésem még mindig ugyanaz, ami volt akkor, amidőn először terveztem és elhatároztam, hogy keletre jöjjek. Ha fáradozásaimnak, adataimnak és véleményeimnek az első, és érzem, hiányokkal telt kísérlete a kormány jóváhagyását megnyeri, boldognak fogom magamat érezni, ha képes leszek a jövőben irodalmi tanulmányaimnak méltóbb eredményeivel szolgálhatni." Május havában írta e jelentését Körösi, s június havában (1825) Szabáthuból elindult második útjára Tibet felé. Zanszkár tartományban, a puktali zárda alatt fekvő Tisza (Teese) nevű helységben telepedett meg: itt lakott a láma, kinek segítségével belefogott a tibeti nyelv tanulásába. A láma szerződésben kötelezte magát, hogy együtt dolgozik vele a puktali zárda egyik szobájában, mely a láma családi birtoka volt, s a következő év nyarán visszakíséri őt Szabáthuba. De a láma igen hanyag volt a tanításban, s csak rövid ideig maradt vele. Mindazonáltal biztosította levelében az Ázsiai Társaság titkárát, hogy ha nem is készül el mindazzal, amit tervezett, meglesz a nyelvtan s a nyelvtan mellett oly mutatványok a tibeti nyelvből és irodalomból, melyek ösztönözni fogják a jövő kor tudósait, hogy belebocsátkozzanak az ázsiai irodalom ezen ágának a tanulmányozásába.

Az 1827. év január havában tért vissza Körösi Szabáthuba. Visszatértéről Kennedy százados levélben értesítette az Ázsiai Társaság titkárát. Írván, hogy Körösi a kéziratoknak és nyomtatott könyveknek tömérdek halmazát hozta magával és "úgy látszik, tökéletes jártassága van a tibeti nyelvben és irodalomban".

Nagyon érdekes és jellemző, mit Kennedy még Körösiről ír e levelében. "Pénzre - írja Kennedy - sürgős szüksége nincs, mivel még kezében százötven rúpiára menő maradék abból az ötszáz rúpiányi összegből, mit a kormány utalványozott több mint két évvel ezelőtt. Ő visszautasít minden előzékenységet, mit én fölötte szerencsésnek fognám magamat érezni, ha bármi tekintetben tanúsíthatnék irányában, de ő egészen visszavonulva él."

Ám amily nagyon el van ragadtatva Kennedy százados Körösi útjának eredményével, oly kevéssé van megelégedve azzal maga Körösi. Kitűnik ez a Kennedy századoshoz intézett jelentésből, melyben azt írja, hogy föltett szándékának végrehajtásában csalatkozott ama lámának tunyasága és mulasztása miatt, akinek kedvéért Zanszkárba visszatért. "Műveimet - írja -, amint azokat terveztem, és megígértem, be nem fejezhettem. Elvesztegettem drága időmet és a pénzt. (Írja pedig ezt akkor, mikor az ötszáz rúpiából visszahozott százötven rúpiát!) Mindamellett magammal hoztam sok tekintélyes, bár kisebb terjedelmű nyomtatott könyvet, melyek nyelvtant, kronológiát, csillagászatot és erkölcstant tartalmaznak." És jelenti, hogy már elég anyaga van a nyelvtan megírására, a szótár is megvan tibeti nyelven, csak még nem volt érkezése, hogy minden szó értelmét angolul kitegye. A könyv legnagyobb részét hiba nélkül lefordíthatja, de sok szó megmagyarázása végett szüksége van egy értelmes tibeti emberre. Ő azonban azt tapasztalja az Ázsiai Társaság titkárának a leveléből és a Quarterly (angol folyóirat) tartalmából, hogy a tibeti nyelv és irodalom felől Calcuttában mit sem tudnak, s azt gyanítja, hogy nem is viseltetnek valami különös érdekkel iránta. Éppen ezért nem is fordul az angol kormányhoz segélyért, bár dr. Wilson (az Ázsiai Társaság titkára) tanácsolja, hogy megtegye. "Már eddig is - írja tovább - nehéz kötelezettség súlya alatt állok úgy a kormány, mint némely magánegyének iránt. Sohasem volt szándékomban az, hogy én pénzt várjak bármi formában műveim szerkesztéseért. Én el fogom készíteni azokat legjobb tehetségem szerint, és azután óhajtásom az lenne, hogy meggyőzzek bizonyos, arra képesített orientalista tudósokat közleményeim hitelessége és korrektsége felől. Kész leszek átadni az ön kormányának minden iratomat, ami a tibeti irodalomra vonatkozik, ama segedelem visszapótlása fejében, amelyben ő lordsága s más urak kegyéből részesültem. Az én becsületem sokkal drágább előttem, mint - ahogy a példabeszéd tartja - »a meggazdagodás«."

Íme, elégedetlen az elért eredményekkel; azt hiszi, idejét s a pénzt elvesztegette, mikor könyvekkel megrakodva tér vissza, s a magával vitt ötszáz rúpiát több mint két év alatt nem hogy elköltené, de még vissza is hoz belőle. A derék Kennedy szerencsésnek érezné magát, ha előzékenységet tanúsíthatna iránta, de ő visszautasít minden előzékenységet. Nem lévén megelégedve a maga munkájával, nem akar további segítséget kérni a kormánytól. Lelkes barátja és támogatója, Moorcroft meghalt közben, s azt hiszi, hogy mások nem érdeklődnek a tibeti nyelv és irodalom iránt. Az ő tiszta, egyenes jelleme mi következtetést vonhatna le mást a maga személyére, mint hogy ne legyen tovább terhére az angol kormánynak? Eddigi munkásságának gyümölcsét átszolgáltatja a nyert segedelmek viszonzásául, s mindössze az a kérése Kennedytől, hogy a következő év októberéig visszavonulva élhessen Szabáthuban vagy a környékén.

De csakhamar kitűnt, hogy Körösinek valóképpen nem volt oka az aggodalomra. A kormány újra kiutalványozta részére a havi ötven rúpiát, s megengedte felső Busahirba való utazását három évre, hogy ott tovább folytassa a tibeti nyelv és irodalom tanulmányozását. Az érzékeny, aggódó lelkű Körösi most már meggyőződhetett, hogy semmi oka nem volt az aggodalomra: az angol kormány már tisztában volt az ő nagy értéke felől, tisztában azzal, hogy az a pénz, amit Körösi tanulmányaira költ, gazdagon kamatozik majd Angolországnak. Harmadszor is elindult hát Körösi a tibeti útjára, s most Kanum nevű faluban vert szállást, nyomorú kis viskóban, hol négy telet töltött szünetlen munkában.


4.

Körösinek a kanumi viskóban töltött idejéről s a szomszédos zárdában végzett tanulmányairól egy rendkívül terjedelmes levél számol be. Ezt a levelet nem Körösi írta, hanem írta dr. Gerard, ki abból a célból utazott Kanavár tartományba, hogy ott meghonosítsa a himlőoltást. Ez a derék ember felkereste Körösit a kanumi viskóban, s neki köszönhetjük, hogy részletesebben, alaposabban megismerkedhetünk Körösinek a messze idegenben töltött életének négy esztendejével. Idegen ember még nem írt azzal a lelkességgel, azzal a szertelen elragadtatással magyar emberről, mint ahogy Gerard írt Körösiről. Ezt a levelet lehetetlen meghatottság nélkül olvasnunk, s meghatottságunkba önkéntelen belevegyül nemzeti büszkeségünk érzete: a mi vérünkből való vér volt az, kiről ezt a csodálattal, példátlan lelkességgel teljes levelet olvassuk!

Gerard doktor hivatalos jelentést tevén a maga útjáról a Delhiben székelő kormányügynöknek, Fraser úrnak, áttér a magyar utazóra, kivel Kanavár tartományban találkozott. Nem volt kötelessége, hogy beszámoljon Körösi munkásságáról, s ím a derék tudós árkusokat ír tele, véges-végig a bámulat, a mélységes tisztelet hangján arról a magyar emberről, ki reggeltől estélig ül a hideg, fűtetlen szobácskában, szünetlen tanulásban, a maga testi jóvoltával mit sem törődve.

Körösi életének magyar írója abban a különösen szerencsés helyzetben van, hogy újra meg újra idegeneket szólaltathat meg maga helyett, s így elkerülheti a nemzeti elfogultság vádját. Mely szerencse, hogy idegen ember beszéli el nekünk Körösi életének e fejezetét! Ha magyar ember írja meg, a mai nemzedék felét sem hinné el annak, amit Gerard leírt. Gerard, aki már Szabáthuban megismerkedett volt Körösivel, beszámolván a maga dolgáról. Így folytatja 1827. január 21-én kelt levelét:

"És most ama magyar tudós felé fordulok, aki a legérdekesebb tárgyak egyike, melyekkel ez utamban találkoztam, és akinek ügyei érdekében vagyok bátor ily hosszú levelet írni.

Kanum faluban találtam őt kicsi, de érdekes viskójában, könyveitől környezve s a legjobb egészségben. Nem felejtette el a Szabáthuban tapasztalt fogadtatását, s buzgólkodott tanúsítani háládatosságból eredő érzelmeit. Több mint egy év múlt el, amióta találkoztunk. Örömtől és megelégedéstől áthatottan mutatta fáradalmainak gyümölcseit. Rendkívüli kitartása sikert aratott, és ha egész lelkülete nem lenne áthatva tanulmányaitól, komoly akadályokra találna munkásságának közepette az éghajlatban és idegenszerű helyzetében, tekintetbe véve azt, hogy a csikorgó hideg itt négy hónapig tart.

A tél itt mindig kegyetlen.

Az utolsó télen át, íróasztalánál ülve s tetőtől talpig gyapjúruhába burkoltan reggeltől estig dolgozott minden melegítő tűz nélkül, legkevesebb időt sem engedve magának szórakozásra.

Egyszerű tápláléka az itteni szokás szerint készített zsíros tea volt. De a kanumi hideg évszak zordonsága eltörpül, ha összehasonlítjuk azt a zanszkári zárdában uralkodott telek fokával, ahol Csoma egy egész évet töltött. S ott ő a Lámával és egy szolgával kilenc négyszög lábnyi szobában 3-4 hónapon át el volt szigetelve. Szobácskájából egyikük sem mert kimozdulni, a környék hóval volt fedve és a hőmérő rendszerint a 10-16 fokon állott zéró alatt. Ott ült ő ködmönébe öltözve, kezeit ölébe téve; és ily állapotban olvasott reggeltől estig, melegítő tűz és alkonyat után világító mécses nélkül. A föld szolgált nyoszolyául, s az egyszerű csupasz falak voltak egyedüli oltalma az égalj zordonsága ellen. A hideg oly szigorú, hogy nehéz feladat volt a kezeket a gyapjútakaró alól kiszabadítani a könyv leveleinek átlapozása végett. Némi fogalmat szerezhetünk a Zanszkárban uralkodó klímáról, ha tekintetbe vesszük azt a tényt, hogy ott a nyár leghosszabb napján havazott és a következő szept. 10-től, amidőn az aratás még nem volt befejezve, a mezőség máris a téli takaróval volt befedve. Ilyen borzadalmas volt az arculatja e vidéknek örökké tartó telével.

Fölemlítek itt egy körülményt Csoma szorgalmának bizonyságául. Ő ilyen helyzetben, mely más embert bizonyára kétségbe ejtett volna, 40 000 tibeti szót összegyűjtött és elrendezett. Máris majdnem befejezte a szótárt, és a műszógyűjteményben jelentékeny haladást tett. Lelkesülten mondá el nekem, hogy máris elég ismeretet szerzett a tibeti nyelvben; hogy célját elérhesse, még arra az esetre is, ha Lámájának oktatásától meg lenne fosztva betegség vagy egyéb oknál fogva. A Láma kötelezte ugyan magát arra, hogy még két évig vele marad, s tekintetbe véve azt, hogy mély tanultsága van s ismeri a finom társalgási és az udvarnál divatozó nyelveket s tudja a történelmet is: segédforrásai még sokáig gazdag kincs gyanánt fognak szolgálni Csomának. Személyében ritkaság gyanánt egyesülvék a tudományosság, a szemérmetesség, és zsíros szokások, s e tulajdonságaiban Csoma nyomon követi tudóstársát, mi azonban nem látszik valami különösnek ebben az országban. A Láma nagy tanultságú férfiú, s ez az előnye szerény önbizalom leple alá van takarva. Társalgási modora a legszelídebb és tartózkodó, arckifejezését csak ritkán háborítja meg mosolygása. Ám tudományossága nem tette őt sem bigottá, sem elbizakodottá; de különös ellentétben van az mégis a külsejével, mely alázatos, méltóságteljes és - zsíros. Csoma maga az őskori bölcsek egyikének hatását teszi reánk. Magatartása a legegyszerűbb, környezetében semmi sem érdekli, egyedül irodalmi feladatának él, ideértve a szomszéd országok vallási rendszereit.

Munkáit élénk megelégedéssel mutogatta. Máris 44 kötetet olvasott át egy tibeti munkából, s kiapadhatatlan érdeket talál e könyvek tartalmában. Úgy látszik, nagy örömére szolgál neki az a kilátás, hogy sikerül majd felnyitnia a világ előtt a tudományos kincseknek ama roppant aknáit, és én bátorkodom állítani azt, hogy ő elég bizalmat érez képességében, hogy világot vessen ama tárgyakra, melyek naponta szemébe ötlenek. De, csupán emlékezetem alapján, nem merek oly álláspontot elfoglalni, mintha kimerítő jelentést akarnék tenni Csoma ismereteiről, melyeket eddig napfényre hozott, minthogy ő rendkívül féltékeny, hogy mindaz, ami őreá vonatkozik, vagy ami felőle állíttatik, kifogástalan legyen minden tekintetben. Függetlenségének magasztos érzelmeit oly magas fokig viszi, ami szokásos talán saját hazájában, de magatartását e részben én legalább hibának bátorkodom bélyegezni oly egyénben, aki a Csomáéval hasonló helyzetben van. Társalgása közben gyakran levert. Elárulja ezt abbeli aggodalmában, hogy elhagyatottnak és mellőzöttnek képzeli magát. Nem képes magának helyes fogalmat alkotni arról, hogy művei minő fogadtatásban fognak részesülni a kormánytól, s attól tart, hogy a biztosított eredmény nem fog oly elismerésre találni, mint aminőt fáradalmai megérdemelnek. Mindamellett búskomor lelkesültséggel kijelentette előttem, hogy, ha tibeti nyelvtanát és szótárát s egyéb irodalmi gyűjteményeit, melyeket Tibetben összeszedett, átadta a kormánynak: a világ legboldogabb emberének fogja magát tartani, s örömmel halna meg akkor, látván, hogy szavát beváltotta.

...De Csoma vagyontalan, s segédforrásai korlátoltak és távolról sem elégségesek annak a megvalósítására, amit lelkének látóhatára magába foglalna. A Láma 25 rúpia díjt kap havonkint, szolgája négyet, lakbére egy rúpiát emészt föl s az íróeszközökre szükséges költségek fedezése után alig marad neki 20 rúpiányi összeg mindennapi szükségre, melyek ama távoli és elzárt világrészben nagyon drágák és gyakran Szabáthuból kell azokat hozatnia, mely állomás 200 mérföldnyi távolságra esik.

Életmódja a legegyszerűbb. Szegénysége kényszerítené erre, ha különben hajlama más út felé irányulna. Egészsége azonban a legjobb állapotban van, talán éppen ez oknál fogva. A környék gazdag szőlő-, barack- és más gyümölcsnemekben; de ő azt mondta nekem, hogy ez évben mindezt megtagadta magától, abból az ésszerű meggyőződésből, hogy ezek az élelmiszerek boldogságát előmozdítani úgysem képesek és hátha még ártalmára lehetnének?

Fő és csaknem egyedüli tápszere a tea, tatármódra készítve, mely leveshez hasonlít; a vaj és a só, mit hozzá használnak, egészen elveszi a tea zamatját. Zsíros és tápláló eledel ez, s mivel könnyen elkészíthető, nagyon célszerű ebben a világrészben.

Csoma kunyhója Kanum falujának legvégső magasságán fekszik, 9500 lábnyira a tenger színe fölött. Körülötte állanak a szerzetesek regényes lakjai, akiknek vallási szertartásai, ájtatos éneklése rendkívüli hasonlatosságot mutatnak a római egyház szokásaihoz. Alább áll a zárda, melyet, midőn múlt novemberben visszatértem Kanumba, telve találtam szőlővel, és körülbelül harminc leölt juh volt ott sorra aggatva; de Csomának szegénysége nem engedi meg, hogy csak egy szeletet is ízleljen belőle. Az éghajlat itt nyáron meleg ugyan, de a levegő igen száraz s e körülménynek tulajdonítandó inkább, mint a hőmérő alacsony fokának, hogy a hús hónapokon át meg nem romlik.

Csoma előszámlálta azokat a javításokat, melyeket lakása körül eszközölt. Különösen megmutatta a kandallót, mely tizenkét rúpiába került. Valóban, lehetetlen volt mély rokonszenvet nem éreznem, látván, mily nagy becse van ily csekély összegnek ama férfiú előtt, akinek egész világi boldogsága abban áll, hogy megélhessen, de csak azért, hogy magát az emberiségnek szentelje, éspedig minden más jutalom nélkül, mint amit az igazságos méltánylás és becsületes hírnév helyez jövője elé. Amíg én naponta és alkalmasint esztelenül nagyobb összegeket költök, mint amelyek több mint elégségesek lettek volna arra, hogy kényelmet és jövőjére nézve biztosságot nyújtsak e nemes léleknek: mélyen éreztem lelkemben, hogy mily csekélység az, amire neki szüksége van, én pedig oly kevés becset helyeztem abba, ami neki testi és szellemi táplálékot biztosítana. Két parasztos ülőpad és még ennél is durvább készítményű két székből áll kis szobájának összes bútorzata; de a helyecske mégis házias, s a könyvek s egyéb kéziratok csinosan vannak körülötte felhalmozva.

Ha Csoma nagyobb pénzbeli kútforrásokkal rendelkeznék, meghívást küldene más tudományos férfiakhoz Tesilünpóba és Lhaszába, s segítségükkel megtanulná a mongol nyelvet, amelyet ő a kínai irodalom kulcsának tekint. Sok értékes munka van azoknak az őskori városoknak könyvtáraiban, melyek alkalmasint sohasem fognak tudományunk szerzeményeivé válhatni, ha csak oly lángszellemnek munkássága által nem, mint a Csomáé. Epedéssel teljes célja s szűnni nem tudó óhajtása Mongóliába hatolni, hogy megismerkedjék az ottani népnek érdekes őskori hazájával. A nyelvek betanulása neki fáradságba nem kerül, mivelhogy gyökeresen érti a klasszikai irodalmat és tudja többé-kevésbé valamennyi élőnyelvnek alkotását; de könyvekre van szüksége, hogy fölfrissítse azt, mit régen tanult. A mongol népnek irodalmával, történetével és szokásaival megismerkedvén, új felfedezések reménye hatná át egész valóját, s ha befejezte jelen tanulmányait, működését ama magasabb célok felé fogja irányozni.

Igaz, hogy Britannia birodalmához tartozó országban lakik Csoma, ahol a lakosság szelíd jellemű, mégis sok bosszantó megszorításokkal kell küzdenie. A zárdához tartozó Lámák meg nem engedik, hogy egyszerre két vagy három kötetnél többet kivihessen a zárdából, pedig Csoma munkálatai egybevágó s terjedelmes összeállítást kívánnak. A felügyelők ilyetén eljárása mélyen sebzi ama rátartó s független érzelmeket Csomában, melyeket annyira kirívóknak tapasztaltunk már Szabáthuban létekor. Az kétségtelen, hogy Csoma viseletének indító okai a legjobbak, de tekintve az általános társadalmi viszonyokat, elvei túlságosan érzékenyek és az igazat megvallva, türelemre kivált idegeneknél nem számíthatnak. Ő még mindig visszautasít minden ajánlatot fölsegélyezésére, s el nem fogad legcsekélyebb tárgyat sem; bár oly helyzetben, minő az övé, ki kellene az embereknek zárni minden negédes rátartást. Azt képzeltem, hogy az angol lapok utolsó számai kellemes szórakozást fognának neki szerezni, de néhány nap lefolyta után arra kért, hogy ne küldjem neki azokat, nehogy majd szemére hányják, hogy ő egyébbel is foglalkozott, mint csupán azokkal a tárgyakkal, melyeknek elkészítésére szavát adta. Ilyenkor lelkének egész hevével visszatért ama régi és különös eszméire, hogy egykoron őt kémnek tartották, s úgy bántak vele Szabáthuban, mint egy bolonddal: egyrészről kedvében jártak, másrészről ugyanakkor nevetség tárgyává tették; de nagy megelégedéssel jegyezte meg, hogy a világ nemsokára látni fogja, hogy ki ő? Ugyanez a rendkívüli érzelem szabályozza viseletét minden alkalommal. Nagyon féltékeny a legcsekélyebb gyanúra életmódját illetően. Azt a kérdést intéztem ugyanis hozzája, vajon ízlelte-e valaha a szőlőből készített szeszt, amely majdnem oly jó, mint a "Scotch Whisky". Azt felelte, hogy egyetlen alkalommal, betegség esetében vett magának egy csekély mennyiséget, de később úgy vélte, hogy a környék lakosai azt gondolhatják, hogy inkább iszik, mint tanul: elhatározta tehát, soha többé nem nyúl a szeszhez.

Kanumból való elutazásom alkalmával azt hittem, bátorságot vehetek Csomát arra kérni, hogy fogadjon el egy felső kabátot, mely nagyon hasznos lett volna oly hideg klímában; küldöttem neki egyszersmind egy kis mennyiségű rizst és cukrot, de ő mindent visszautasított s csekély pénzkészletéből küldött hozzám tizenhárom rúpiát, hogy avval bizonyos tárgyakat vásároljak számára Szabáthuban. Azokat én el is indítottam idejövetelem után. Ilyen magaviselet kétségkívül dicséretes, de én nem nevezhetem bölcs eljárásnak. Ámbár Csoma ily rendkívül módon büszke saját függetlenségére, mégis kész elfogadni fölsegélést nyilvános közegek útján, mivel meg van győződve, hogy képes lesz azt gyümölcsözően visszatéríteni a nagyközönségnek; de magánosoknak, úgy tartja, semmit vissza nem fizethet. Mindaz, amit Szabáthuban való első megérkeztekor tőlem elfogadott, néhány könyvből állott, olvasás végett, s az első könyv, amit kért, a Biblia volt, mint a legjobb, amelyből az angol nyelvet megismerheti. A Bibliát átolvasta nyolc nap alatt. Zanszkárból való útjában egy latin szótárt fogadott el, s a minap egy görög lexikont hagytam nála."

Gerard a további folyamán elmondván, hogy a tibeti nyelvtan és szótár szerkesztésén kívül sok egyéb, a tudományra hasznos kutatásokkal is foglalkozik Csoma. Így folytatja a nagyérdekű levelet:

"Csoma mély hálát érez a kormánynak iránta tanúsított nagylelkűségeért, mindazonáltal képességet érez magában, hogy méltó kárpótlást fog adhatni érette. Magam részéről én azt mondhatnám, hogy azok a művek, melyeken ő most dolgozik, ha kellő méltánylásban részesülnek, többszörösen vissza fogják téríteni a rájok tett költséget, és a netán jövendőbeli segítség összegét is, amit a kormánytól kapna, hogy munkáit befejezhesse. Másrészről azonban az is igaz, hogy ily pártfogás nélkül Csoma alkalmasint maiglan ismeretlenségben maradt volna, de már most, oly férfiak hozzájárulásával, mint dr. Wilson, Makenzie és Sterling urak, akik mind jól ismerik helyzetét és feladatát, én nem képzelhetek más eredményt, mint egy hozzá méltó jutalmat. Csoma maga nem csekély aggodalmak közt néz a jövő elé. Neki többre szüksége nincs, mint éppen annyira, hogy megélhessen. Különben csak fel kellene szólalnia, hogy azonnal rokonszenvet és tiszteletet biztosítson. De Csoma vagyontalan, ruházatja szegényes, kedélye szótalan, ha csak lelkesedésre nem hevül valami esetleg fölmerült tárgyon; s ha látjuk őt, úgy mint én láttam, bundájába takarva, minden szükségeit csekély segedelemforrásaihoz szabva: alig képzelhetnők, hogy ő az a férfi, aki a jó szerencse kedvezése mellett hivatva legyen bevégezni ama fontos munkákat, melyeken most fáradozik. Semmi sem tetszik neki annyira, mintha valaki érdeklődni látszik tárgyai iránt. Kitetszik azonban, hogy nem volt hozzászokva a világ modorához, és mivel tökéletesen nem bírja az angol nyelv sajátságait, gyakran ferde magyarázatokat ad a szavaknak, s nemtetszése ilyenkor különös és méltóságteljes izgatottságban tör ki. Jelleme élénk, de vidorságát gyakran félbeszakítják aggodalmai s ez természetének jellemvonása. Látható ok nélkül esik sokszor komorságba. Mikor könyvszükségéről beszélt, azt jegyezte meg, hogy az csekély s könnyen kielégíthető, s mégsem vette senki tekintetbe. Különös súlyt helyezett arra a körülményre, hogy az Ázsiai Társaság segédforrásokkal rendelkezik, de azt elfelejté, hogy ő azokért sohasem folyamodott. Sokkal bizalmatlanabb, semhogy saját érdekében folyamodjék, s nagyon független jellemű, semhogy segítséget keressen mások közbenjárásával.

Midőn én ajánlkoztam, hogy tudomásra juttatom helyzetét és az előhaladást, mit irodalmi műveiben már eddig tett, kifejezte háláját, s tán többet érzett, mint amennyit élőszóval kimondani kívánt. S midőn ezt megteszem, egyedül igazságot szolgáltatok az érdemnek egy oly helyzetű egyén irányában, aminő Csoma -, s minthogy én vagyok talán egyedül az, aki őt elszigetelt visszavonultságában meglátogatta, tudván, hogy mit várnak tőle, megjegyzéseim kielégítők lesznek talán, s én csak azt adom hozzá, hogy ha módot lehetne találni, hogy Csomának eddigi csekély havi illetményét netalán száz rúpiára emeljék, ily eljárás jól elhelyezett nagylelkűség lenne, mely annak idején bő jutalmat hozna. Csomának nincsenek önző céljai, egyedüli becsvágya az, mit becsületes hírnév elégíthet ki. Bizonyára sokan vannak Indiában, akik készséggel nyújtanának neki segedelmet szükségei fedezésére, de ő azonnal visszautasít mindent, ami elismert közkútforrásból nem jön.

Én magam sem merek folyamodni segélyért az Ázsiai Társasághoz oly egyén érdekében, aki érdeklődésének már is oly tündöklő tárgya: remélem azonban, hogy e ritka szellemi tehetségekkel megáldott, de szerény egyéniségnek érdemei sokáig nem maradnak figyelem nélkül. Csoma kész legkielégítőbb felvilágosítást adni nézetei felől, de óhajtaná, hogy erre őt valaki felszólítsa az Ázsiai Társaság vagy a kormány részéről. Ily elismerés hízelegne neki és serkentené. A Társaság egy ily egyén kellő ellátásával a legteljesebb jutalmat nyerné kiváló becsű szaktudományos művek közlése által oly világrészekből, melyeket eddig csak mint óriási "terra incognitát" ismerünk, fizikai alakja, lakosai és tudományossága tekintetében, és Csoma a maga részéről, legkedvesebb megelégedést találna abban, hogy összeköttetésben áll azzal az intézettel, melynek tekintélye oly szilárd alapokon nyugszik."

Csaknem teljes terjedelmében közöltem Gerard levelét: az idegen ember e fölemelő, megindító bizonyságtételét a mi vérünkből való vérről. Egy rendkívüli ember képét állítja elénk ez a levél, s mi büszke megelégedéssel gondolunk arra, hogy ezt a rendkívüli embert a magyar föld adta a világnak.

A derék Gerard jelentését felolvasták az Ázsiai Társaságban, s ebből az alkalomból a kormány lapja, a Government Gazette 1829-ik évi július 9-iki számában ezt írta:

"Az Ázsiai Társaság előtt felolvasott kivonatok Gerard jelentéséből Csoma úrnak munkálatai felől a legérdekesebb jelleműek, nemcsak azért, mivel eleven rajzot adnak e páratlanul önzéstelen és vállalkozó férfiúnak az irodalom érdekében való bámulatos, mondhatni, hősies önfeláldozásáról, oly nehézségek között, melyek egy kevésbé elhatározott lelket legyőzhetetlen zavarba hoznának, de azért is, mert itt a tudományosságnak oly tárházairól van szó, melyek századokon át csak egy különszerű népnek maradtak tulajdonai, oly népnek, melynek nyelvéről és intézményeiről csak keveset tud az európai ember; de Körösi úrnak szerencsés közvetítése által, tudós lámájától segítve, reményünk van, hogy az irodalmi világ előtt nem fognak azok lepecsételt kútforrás maradni."

Közölvén a nevezett lap a Csoma és Gerard találkozását s a kanumi viskó leírását, megjegyzi még: "A Tesilünpo és Lhasza régi városok zárdáihoz tartozó könyvtárakban, hír szerint, sok nagybecsű munka van, amelyek tartalmával a világ alkalmasint egyedül oly géniusznak közbenjárása által fog megismerkedni; mint a Csomáé. Nagyon óhajtozik, hogy a mongolok hazájába hatolhasson, hogy ott minden lehető kutatást véghez vigyen, annak az ősi népnek története és intézményei tekintetében."

Szóval: Körösi nem mondott le a reményről, hogy eljut oda, hová Enyedről elindult: a magyarok őshazájába. Hogy ezt a nagy feladatot végrehajtsa, az angol nemzetnek s általában a tudományos világnak tesz elébb szolgálatot. Így szerezvén meg az ifjúkorban kitűzött feladat megvalósításához szükséges eszközöket.


5.

Gerard levelének megvolt a hatása. Az Ázsiai Társaság titkára meleg hangú levélben értesítette Körösit, hogy a társaság havi ötven rúpiával járul tanulmányainak folytatásához s egyben ígéri, hogy megküldi neki az általa megjelölendő könyveket is. A Társaság titkára el is küldött egy száz rúpiára szóló utalványt a júniusi és júliusi hónapokra, de Körösi - visszaküldötte. Azt írta a titkárnak, hogy a Társaság határozata nagyon bizonytalan jellemű, jövőre is csak oly kétes lesz a helyzete, mint eddig volt, s miután kanumi tartózkodásának rövidsége miatt úgysem fordíthatná "jó haszonra" a pénzt, az utalványt visszaküldi. Elmondja levelében, hogy Moorcroft már 1823-ban kérte a társaság titkárát, hogy őt lássa el könyvekkel, ő azonban sohasem kapta meg a kívánt könyveket. Hogy hat egész éven át nem törődtek vele. Most már nincs szüksége e könyvekre. A jövő évre (1830) kész lesz irataival, akkor a Társaság meg fogja látni, minő eredményre jutott eddig s mennyit lenne még képes tenni. Akkor aztán, ha a Társaság kívánja a további kutatást, "szerencsés lesz méltányos feltételeket elfogadni akár a Társaság, akár a kormány részéről".

A túlságos érzékeny lelkű ember levele ez a levél. Magyarázata ennek az érzékenységnek az ő visszavonultsága. Azt sem tudta, hogy hány jó barát buzgólkodik mellette. Hogy annak idején a könyveket nem kapta meg, ezt az akkori nehéz közlekedési viszonyok magyarázzák. Nem csoda, hogy a levél különös hatást tett jóakaróira.

De a derék Kennedy százados védelmére siet, s jellemének ismertetésével mentegeti Körösit a Társaság titkára előtt, írván:

"Hajlandó vagyok azt hinni, hogy ha ön egykoron jobban fogja ismerni Körösit, a legkülöncebb jellemek egyikének fogja őt tartani. Ő át van hatva a lelkesedéstől feladatának véghezvitelében; tudniillik: hogy elkészítse a tibeti nyelv szótárát és nyelvtanát. Egészen kerüli az európaiak társaságát és figyelmét, véleményem szerint főleg azért, hogy megtartsa inkognitóját. Hasonló életmódot folytat most a kanumi zárdában is. Jelleme reményekkel teljes, ingerlékeny és gyanakodó. Én részemről egy alkalmat sem mulasztottam el ittléte alatt, hogy kívánságát teljesítsem, s mindenben eleget tegyek neki. Hiszem is, hogy hálát érez irányomban; de olykor előzékenységemet oly cinizmussal utasította vissza, hogy azt megérteni képtelen vagyok. Az kétségtelen, hogy ő kitűnő tehetségekkel megáldott egyén, emlékezőtehetsége rendkívüli, és úgy látszik, nagyon otthonos az általános irodalom mezején. Ünnepélyes ígéret által lekötve érzi magát a kormány iránt, hogy a jövő év végéig benyújtsa a nyelvtant és szótárt, s akkor Calcuttába szándékozik utazni, hogy műveinek kiadását gondozza.

Szükségei csekélyek. Úgy értesülök, hogy élelmi és egyéb kiadásai a legszerényebbek, egyszóval nem mennek többre, mint bármely egyszerű lakosé abban a faluban, ahol tartózkodik."

Közeledett a Calcuttába utazás ideje, de Körösi 1830 tavaszán engedelmet kért Kennedy százados útján a kormánytól, hogy november végéig, a közeledő esős időszakra való tekintettel, még Kanumban maradhasson. Egyúttal az év elejétől járó összegeket visszaküldötte Kennedynek, azzal a kéréssel, hogy tartsa magánál, míg Szabáthuba érkezik, mert pénzre nincs most szüksége, mivelhogy könyveket úgy sem vásárolhat. Kennedy a főkormányzó utólagos jóváhagyása reményében meg is adta neki az engedelmet a tovább való ottmaradásra, s jelentvén azt a főkormányzónak. Így ír Körösiről:

"Kötelességemnek érzem ez alkalommal kijelenteni, hogy Csoma úrnak magaviselete példás volt az egész három éven át, melyet a brit főuralom alatt álló területen eltöltött; mivel pedig okom van hinni, hogy bevégezte immár feladatát, melynek elérése végett a nevezett országokat látogatta, elkészítvén a tibeti nyelv grammatikáját és szótárát: bátorkodom önnek és így a kormánynak belátására bízni azt a méltányos kérelmet, hogy e tudományos és annyira vállalkozó egyén számára egy csekély összeg utalványoztassék Calcuttába teendő útjára. A költség, úgy hiszem, ötszáz rúpiát meghaladni nem fog. Helyén van talán megemlíteni, hogy Csoma úr 1827. évi június 14-ike óta a tibeti irodalom tanulmányozása végett ötven rúpiát tevő havi illetőséggel istápoltatott."

Az 1831. év május havában érkezett meg Körösi Calcuttába. Az Ázsiai Társaság még abban a hónapban ülést tartott s azon a titkár azt indítványozta, hogy a Társaság havi ötven rúpiát bocsásson Körösi rendelkezésére, aki meg viszonzásul elkészíti a Társaság birtokában levő tibeti könyvek rendszeres lajstromát, s értekezéseket terjesztene a Társaság elé Tibet történetéről és irodalmáról. A választmány tagjai nemcsak hogy hozzájárultak ehhez az indítványhoz, de havi száz rúpiát szavaztak meg Körösi részére. Ezzel biztosítva volt a megélhetése Calcuttában, s hozzáfoghatott a tibeti nyelvtan és szótár sajtó alá rendezéséhez. A társaság nem volt abban az anyagi helyzetben, hogy a nyomtatási költséget, mely 5000 rúpiát tett ki, magára vállalja, de nem is volt erre szükség: vállalta a kormány, mely tisztában volt azzal, hogy az ügy, amelyet támogat, nemzeti érdekű, s különben is az angol nemzetre kárba veszett volna az eddigi támogatás, ha lehetővé nem teszi a művek kiadását, melyek fejében támogatta eddig Körösit tanulmányaiban.

A tibeti nyelvtan és szótár 1834 elején meg is jelent a kormány támogatásával, s ugyanakkor nagy megtiszteltetés érte a magyar tudóst: az Ázsiai Társaság tiszteletbeli tagjául választotta. A társaság titkárának ajánlata nagy elismeréssel emlékezik meg Körösi érdemeiről.

"Csoma úr - így szól az ajánlat - a választmány előtt elég ismeretes mint tibeti, szanszkrit és általános nyelvtudós, nincs tehát szükség arra, hogy valamit hozzáadjak az ajánlathoz, mely megtisztelő beválasztását célozza. Csak azt említem meg, hogy ő a közelmúlt két éven át lajstromok és fordítmányok készítésével és a szótár kinyomtatása körüli felügyelettel foglalkozott, anélkül hogy akár a Társaság, akár a kormánytól valami jutalmat elfogadott volna."

Az egész választmány a legmelegebben csatlakozott az ajánlathoz, s egyhangúlag választották meg Körösit a Társaság tiszteletbeli tagjának 1834. február 6-án. Ezt az egy kitüntetést fogadta el Körösi idegen társaságok részéről, ezenkívül csak hazájából fogadott el kitüntetést: a magyar Tudós Társaság levelező tagsági oklevelét.


6.

Körösi nyugodt önérzettel tekinthetett a teljesített munkára: amire vállalkozott az angol kormány segítsége fejében, becsülettel teljesítette. Kész volt az összesen 588 lapra terjedő nyelvtan és szótár, kész volt anélkül, hogy ő ezért külön jutalmat várt volna. Az ő jutalma az volt - amint maga a kormány főtitkára írja hivatalos jelentésében -, hogy műveit a világ elé bocsáthatja, s szótára és nyelvtana érdemeit méltányolják a szakértők és az utókor. Ám a derék főtitkár, Prinsep, nem így gondolkozott: érezte, hogy az angol kormánynak kötelessége van Körösivel szemben, s mert Körösi sokkal szerényebb volt, semhogy maga kérjen jutalmat, az ő tudta és felhatalmazása nélkül figyelmezteti a kormányt kötelességére.

A jelentésnek erre vonatkozó része igen érdekes, mert benne pontos számadás van arról is, hogy mi pénzből élt és dolgozott Körösi 1820-tól 1834-ig.

"Illő - írja Prinsep -, hogy megkísértsem véget vetni a hallgatásnak, melyet ő reám parancsolt; teszem pedig ezt azért, hogy Csomának pénzbeli körülményeit feltárjam, és megemlítsem az igényeket, melyeket ő ekkorig feledésbe menni engedett.

A főkormányzó ő kegyelmessége kegyes volt ötven rúpiára menő havi illetőséget utalványozni a magyar tudósnak 1827. évi június havában, tibeti kutatásainak folytatása végett. 1831. évi július 22-ikén, tudniillik Calcuttába történt megérkezése után, ez az összeg egyszáz rúpiára emeltetett, azzal a kilátással, hogy ez folytatódni fog két év hosszáig, mely határnapnak leteltével jelentés lett volna teendő munkálatainak előhaladása felől.

Az első két hónap, 1831-ik év július és augusztus kivételével, Csoma eddig mit sem vett fel fizetéséből, mindennapi szerény költségeit azokból a csekély megtakarításokból fedezte, melyeket a múltban tett és a Társaság pénztárosánál letett; de e kútforrás is már most csaknem egészen kiapadt.

A kormány bizonyára tudni fogja, hogy Eszterházy herceg és néhány magyar főúr Csoma számára 142 font sterlinget küldött Calcuttába az osztrák követségi titkár, Neumann báró által. Ezt az összeget elődöm szerencsétlenül helyezte volt el Alexander és társa ügyleti cégnél: az összeg tudniillik ugyané cég által küldetett annak idejében Londonból ide, és letétemény gyanánt nála maradt. A cég időközben megbukott, s a pénz odaveszett. Csoma gyakran tett említést a veszteségről, azzal a vélekedéssel, hogy az angol nemzet becsülete megkívánná ez összeg megtérítését, minthogy azt mintegy a gondjaira bízta egy idegen hatalom, bizonyos kijelölt célra. Nem azért említette ő ezt, mintha az összeget saját használatára kívánta volna fordítani - ettől ő az első pillanat óta vonakodott -, de azért, mivel reménye volt ez összegen szanszkrit kéziratokat szerezni hazájának tudományos intézetei számára, és különben is folytatni óhajtja tanulmányait a magyar nyelvnek és Indiának régi nyelvei között fennforgó összeköttetésnek szempontjából, s azokat most megkezdeni készül.

Sokkal kellemesebb lenne tehát Csoma úrra nézve, ha jutalmának egy részét, amelyhez igénye van, kárpótlás alakjában kapná meg, mely helyrehozná a nevezett cég bukása által szenvedett veszteséget. Hogy vajon annál nagyobb összeg fog-e számára utalványoztatni vagy nem - az iránt ő tökéletesen közömbös, el lévén határozva, mindazt, amit neki utalványozni fognak, azonnal Magyarországba küldeni ösztöndíjak alapítására; mindamellett én azt hiszem, a kormány nem fogná megengedni, hogy az érdemes tudósnak egyéni érzelmei akadályul szolgáljanak igazságos igényeinek megvalósításában; jóllehet e jutalom formája idomítható akképpen, hogy annak elfogadása neki kellemessé tétessék.

Bátorkodom tehát indítványozni, hogy a már megállapított ötven rúpiára terjedő havi díj számíttassék 1834-ik év december végéig. Így tehát:

három év és négy hónapra esnék............

2000 rúpia

a bukás által okozott veszteség pótlása...

1400 rúpia

összesen................................................

3400 rúpia

Bátorkodom egész alázatossággal megtenni ez indítványomat. Hogy vajon méltányos-e, azt a kormány határozatára bízom; esedezvén, hogy magas pártfogását terjessze ki Körösire jövendőbeli utazásai alatt is, melyeket most Tirhut, Nepál és Ladak felé tervez, hogy a 9-ik és 10-ik századbeli szanszkrit irodalom érdekében tanulmányokat tegyen.

Életmódjának és mindennapi szükségeinek mértekét nem lehetne előnyösebben felmutatni, mint ha felszámítjuk az összegeket, amelyekből a múlt tizennégy éven át élt. Ezek pedig így állanak:

Kapott Willock úrtól Teheránban....

300 rúpiát

Moorcroft úrtól Ladakban...............

300 rúpiát

A kormánytól 1827. jún. 14-től

1830. jún. 30-ig..............................

2926 rúpiát

Két hónapra külön..........................

  200 rúpiát

Útiköltségre....................................

  500 rúpiát

összesen tehát.................................

4226 rúpiát;

ebből elköltött 4000 rúpiát, mi alig tesz többet húsz rúpiánál havonkint, élelmiszerre, útiköltségre, ruházat és szolgabér fejében."

A levél további folyamán elmondja Prinsep, hogy a szótár és nyelvtan csak egy kis része Csoma műveinek, s hogy az ötszáz példányban nyomott nyelvtanból és szótárból száz példányt kér Csoma a maga számára, osztrák, olasz és német egyetemeknek akarván azokat megküldeni.

Alább megtudjuk a levél eredményét, most egy pillanatra állapodjunk meg a tibeti nyelvtan és szótár mellett. A szótár angol címe magyar fordításban így hangzik:

Kísérlet egy tibeti és angol
szótárhoz
Bandé Szangje Puncog
Zanszkári zárdához tartozó Láma
segítségével
elkészítette Körösi Csoma Sándor
székely-magyar Erdélyországból
Kanumban a Himalája hegyei között történt
tartózkodása alatt,
India és Tibet határán
1827-1830 években.
Calcutta
Nyomtattatott a baptista misszió nyomdájában.
1834.

A szótár előszavában az angol kormány mellett köszönetet mondván mindazoknak a férfiaknak, kik tanulmányainak ideje alatt támogatták, érdekes kijelentést tesz Körösi. Ő, a "szerző - írja -, "nem küldöttje semmi kormánynak, s politikai céljai nincsenek. Nem is tartozik ama gazdag urak sorába, akik saját költségükön utaznak élvezetkeresés végett vagy kíváncsiságból, ő csupán egy szegény tanuló, akinek óhajtása volt látni Ázsia különféle országait, az őskor annyi eseményének színpadát; megfigyelni a különféle népek szokásait, s megtanulni nyelvöket abban a reményben, hogy eredményének hasznát a világ egykoron majd be fogja látni." Magáról a szótárról többek közt ezt írja:

"A tibeti nyelv tanulmányozása nem volt eleinte a szerző tervében. Csak miután a gondviselés őt Tibetbe kísérte, és boldogult Moorcroft bőkezűségéből kedvező alkalma nyílt megismerkedni, hogy minemű és mi eredetű a tibeti irodalom, szánta reá magát örömest, hogy avval alaposan megismerkedjék, abban a reményben, hogy ez eszközül fog szolgálni közvetlen tervének megvalósításában, tudniillik a magyarok nyelve és eredete körül való kutatásaiban. Szerző tanulmányainak eredménye pedig az, hogy Tibet irodalma egyáltalában Indiából származott. A tudomány különféle ágaira vonatkozó kötetek nem egyebek, mint tökéletes és hű fordítások a szanszkritból, mégpedig Bengál, Magadha, a gangeszi vagy Közép-India, Kasmír és Nepál országokból eredő munkákból. A fordítások Krisztus után a hetedik században kezdődtek. A most említett munkáknak nagy része pedig a tibetiből mongol, mandzsu és kínai nyelvekbe plántáltatott, ennélfogva a kínai Tatárországban a tibeti nyelv a tudósok nyelve lett, úgy mint Európában a latin."

"Miután a tibeti nyelv segítségével a szerző megismerkedett a buddhista vallási rendszer műszavaival, szellemével s általános tartalmával is, szerencsésnek érezte magát, hogy ily könnyű szert tett a szanszkrit irodalom tárházához eljuthatni, mely az utóbbi időben a művelt Európának oly kedvenc tanulmánya lett. Saját nemzetének pedig a szerző büszkeséggel jelentheti, hogy a szanszkrit tanulmányozása sokkal hasznosabb a magyarokra, mint bármely más európai nemzetre nézve. A magyarok dús aknát találnak tanulmányozásában, szem előtt tartván nemzeti eredetük, szokásaik, viseletük és nyelvük érdekeit, mégpedig azért, mivel a szanszkrit nyelv alkotása, valamint más indiai nyelveké is, nagyon párhuzamos a magyarokéval, mely különben eltér a nyugati Európa nyelveitől."

A szótár után csakhamar megjelent a nyelvtan is, szintén angol címmel, mely magyar fordításban így hangzik:

Tibeti nyelvtan
angol nyelven.
A kormány pártfogása és a bengáliai Asiatíc Society
felügyelete alatt
készítette
Körösi Csoma Sándor
székely-magyar.
Calcutta 1834.

Amint látjuk, székely-magyar voltát mind a két művén feltünteti, elejét véve annak, hogy majdan besorozzák a német tudósok közé, ami azóta nem egy jeles emberünkkel történt meg, különösen azokkal, kik magyar létükre idegen hangzású nevüket megtartották.

Már a szótár és nyelvtan megjelenését megelőzően, mint az Prinsep fentebb közlött leveléből kitűnik, Magyarországon is megmozdult az érdeklődés Körösi iránt, ki tudvalevően kétszáz forinttal indult Nagyenyedről ázsiai útjára. Prinsep leveléből tudjuk meg, hogy az az összeg, melyet Eszterházy herceg, londoni nagykövet küldött Körösi részére, elkallódott. Ugyancsak Eszterházynak Prinsephez intézett, 1835. augusztus 4-én kelt leveléből tudjuk meg, hogy 25-25 példányt kapott a szótárból és nyelvtanból, Körösi abbeli kívánságával, hogy azokat "ő császári felsége birodalmának intézetei közt" osszák el. Eszterházy e levélben megemlékszik az elkallódott 300 aranyról is, és köszönetet mond annak a "kipótlásáért", s egyben "mélyen érzett méltánylatát" fejezi ki az indiai kormánynak és az Ázsiai Társaságnak "azért a kegyes pártfogásért, mely tudós honfitársának osztályrészül jutott ő britanniai felségének indiai birodalmában".

Megszólalt a Magyar Tudós Társaság is, mely - miután hosszú időn át mit sem hallottak az országban Körösi felől - azt hitte, hogy "ő már el is hagyta az élők sorát". A Magyar Tudós Társaság nevében Döbrentei Gábor írt Prinsepnek 1835. szeptember 30-án, s ehhez mellékelt egy Körösinek szóló levelet is, azzal az oklevéllel együtt, melyet a társaság még 1833-ban állított ki Körösi részére, megválasztván öt a társaság levelező tagjául.

Döbrentei leveléből kitűnik tehát, hogy Magyarországban semmi bizonyos hírt sem tudtak Körösiről 1835-ig. Teheránból 1821-ben írt egy levelet a nagyenyedi tanároknak, ez a levél is, úgy látszik, a szabadságharc idejében a kollégium levéltárával együtt elpusztult. Egyéb haza írt levélről nincs tudomásunk. Jellemző ez Körösire. Nem ad életjelt magáról, csak dolgozik, dolgozik szakadatlan, s csak munkáiban szólal meg: ebből veszi hírül a haza, hogy nagy fia él a messzi idegenben.


7.

A szótár és nyelvtan ki volt nyomtatva, Körösi tehát ezzel lerótta háláját az angol kormánynak. Most már visszatérhetett eredeti tervének megvalósításához. Az Eszterházy által küldött s elkallódott 300 aranyat az angol kormány megtérítette, a munkáiért járó hátralékot, ötszáz rúpiát kifizette; de Körösi ez összegnek nagy részét - haza küldi. Neki csak útlevél kell s egy kevés pénz, azzal nekivág a nagy útnak! Küldött pedig a nagyenyedi kollégiumnak 140 aranyat, a kézdivásárhelyi katonai nevelőintézetnek 100 darabot, szülőfalujának és testvérének 100-100-at. A Magyar Tudós Társaságtól 200 aranyat kapott, ezt is visszajuttatta a társaságnak, Nagyenyedről küldöttek neki 450 aranyat, ezt is visszaküldötte Kenderessy-Csoma alapítvány címen.

Három évre terjedő utazást tervez, s bár Prinsep szerint a rendelkezésére álló összeg nem elegendő a költségek fedezésére, nem engedi meg, hogy az angol kormányhoz forduljon segedelemért, miután az utolsó esztendőt nem az angol kormány szolgálatában töltötte. De a derék Prinsep a tilalom ellenére a kormányhoz fordul s adatokkal bizonyítja, hogy Körösi az utolsó esztendőben is mily becses szolgálatokat tett az angoloknak s általában a tudományos világnak, s meg van győződve, hogy mostani útjában is nagy szolgálatokat fog tenni. Prinsepnek e leveléből tudjuk meg, hogy Körösi pénzének nagy részét őáltala hazaküldette "rokonai és a Magyar Tudós Társaság" számára. Prinsep leveléből veszem ki a Körösit oly annyira jellemző sort is: "Nem bírtam őt meggyőzni arról, hogy saját személye iránti méltányosság követelné, hogy legalább annyit tartana meg, amennyi szükségeinek és némi kényelmének fedezésére megkívántatik!"

További havi ötven rúpia segélyt kért Prinsep az angol kormánytól Körösi részére. Az angol kormány készséggel megadta a segedelmet, s kiállította az útlevelet is részére. Az 1836-ik év január 20-án érkezett Körösi Malda állomásra, Bengália északkeleti részébe; onnan írt Prinsepnek, jelentve megérkezését. A Hugli folyón felfelé, csónakon tette útját, s köszönetet mond Prinsepnek s mindazoknak, akik Prinsep megbízásából a csónakot becsületes emberekkel látták el.

"A csónak tulajdonosával kötött szerződés szerint, amit ide mellékelek - írja Körösi -, fizettem neki Calcuttában nyolc rúpiát, s azonkívül egy rúpiát olajra és vám fejében, s a még neki járó hat rúpiából adtam az embereknek itt ismét három rúpiát s esedezem, legyen oly kegyes a hátralévő három rúpiát neki kifizettetni, amely összeg számlámba lesz helyezendő. Az említett tizenkét rúpiára rúgó összegen felül adtam még ennek az öt embernek együttesen három rúpiát jutalomképpen azért a jó szolgálatért, melyet nekem tettek. Holnap itt hagyom e helyet, miután ismét egy kis csónakot béreltem, mely engem innen fölfelé Kisangandzsba fog vinni. Ha letelepedem hosszabb időre valamely helyen, e tartomány felső részeiben, és a szikkimi rádzsánál látogatást tettem: szerencsém lesz önt értesíteni, hogy mit tanultam ott. Komoly óhajtásom az, hogy megérdemeljem irántam tanúsított kegyeinek folytatását."

Március 7-én Dzsalpaigurból írt levelet Körösi Prinsepnek. Az utolsó levél ez, mely Körösi saját kezű írásában megmaradott. Dzsalpaigur állomás volt a szikkimi határszélen, a Himalája közelében. Itt ismerkedett meg Lloyd őrnaggyal, a közeli Titalja katonai állomás parancsnokával, ki a magyar tudóst a legszívesebb barátsággal fogadta, szolgálatait felajánlotta, ám Körösi arra való tekintettel, hogy a tisztekkel való társalkodás gyanússá lehetne a bennszülöttek előtt s akadályozná a tanulásban, nem akarta igénybe venni Lloyd őrnagy szívességeit. A Prinsephez intézett levélben sajnálattal jelenti, hogy most nem küldhet érdekes értesítést, mert nem látogathatja meg Szikkimet, Nepált és más bérci vidékeket, lévén az utazás azokban a tartományokban veszélyes, nehézséggel járó és igen költséges, s talán kevés előnye is volna az utazásnak az ő célja elérésében.

"E vidéken fogok tehát maradni - írja tovább - egy bizonyos ideig a bengáli szanszkrit nyelv tanulmányozása végett, azután Patnába megyek csónakon, s ha Indiának felső tartományait annak idejében meglátogattam, egész időmet a szanszkrit nyelv és az attól származó tájszólások tanulmányozására fordítom. Minthogy föltett célom egyedül nyelvészeti kutatások, tartózkodni fogok minden statisztikai, politikai, sőt földtani adatok gyűjtésétől. Ha tehát csak ritkán írnék önnek s akkor is csak röviden, remélem, hogy ön ki fog menteni. Hogy ha még élek és szerencsésen visszatérek Calcuttába, remélem, hogy alkalmam lesz közölni önnel tanulmányaim és indiai utam eredményét. Költségül kevésre lesz szükségem, s remélem, hogy az ötszáz sikka rúpiára terjedő összeg, mit önnek kezében hagytam, amidőn Calcuttából elutaztam, elegendő lesz arra az időre, melyet indiai vándorlásaimra szántam. Ha e tanulmányaimban való fáradozásaim sikerteleneknek találnának bizonyulni, úgy hogy az eredmények a kormány pártfogására méltók nem lennének: akkor az Ázsiai Társaság hatalmában lesz irodalmi célokra fordítani azt a pénzt, amelyet ön időnkint számomra átvesz a kormánytól."

Végül kéri Prinsepet, hogy ne küldje sem az Ázsiai Társaság naplóját, sem más egyéb könyvet, amíg Patnába meg nem érkezik, "de nagyon le fog kötelezni, ha oly szíves lesz elküldeni a netán hazámból érkezett leveleimet".

Úgy látszik, nem is igen írt ezután levelet Prinsepnek, s Lloyd őrnagy leveléből tudunk annyit róla, hogy Dzsalpaigurban három hónapig időzött, onnét visszatért Titaljába, s ott egy közönséges bennszülött kunyhójában lakott, melyet Lloyd őrnagy, amennyire lehetett, kényelmesen berendezett, "de mindamellett nyomorúságos hajlék volt az". Lloyd őrnagy fogadott szolgát is neki, akinek Körösi 3-4 rúpiát fizetett, saját ellátása szintén nem került négy rúpiánál többe. Titaljából 1837 novemberében távozott el. Ott-tartózkodása egész idejét - írja az őrnagy - a szanszkrit, maharatta és bengáli nyelvek tanulására szentelé.

Az 1837. év végén már Calcuttában volt Körösi. Távolléte alatt meghalt derék barátja, Prinsep, s a Társaság titkára dr. Malan lett. A következő évben Pemberton százados, ki mint a kormány küldötte Bhutánba készült, felszólította, hogy csatlakozzék hozzá, de Körösi nem fogadta el az ajánlatot, miután nem remélte, hogy Bhutánból Tibetbe juthat. Ott maradt Calcuttában, mégpedig mint az Ázsiai Társaság könyvtárnoka. Négy teljes évet töltött itt e minőségben. Erről a négy évről kevés adat van, de ez a kevés is igazolja, hogy Körösi szakadatlan munkában élt. Egy Pavie nevű francia, ki ez időben szintén itt tartózkodott s bensőbb barátságban volt Körösivel, azt írja egyik francia folyóiratban róla:

"Gyakran láttam őt elmerülve ábrándos gondolataiban, mosolyogva saját ideáinak folyamatán: hallgatagon, mint a brahmánok, kik íróasztaluk fölé hajolva, szanszkrit fejezetek másolgatásával foglalkoznak. Szobája az Ázsiai Társaság házában cella formájú volt, ahonnan soha ki nem ment, kivévén egy kis sétára az épület nagy termeiben." Ugyanakkor Calcuttában tartózkodott egy Schoefft nevű pesti festő is, ki ezt írja róla egy 1842 elején haza küldött levelében:

"Én igen barátságos viszonyban valék Csomával, midőn Calcuttában tartózkodtam, hol örömmel tapasztalam, miképp e város lakosainak már sokkal helyesb fogalmaik vannak Magyarországról, mit bizony csak Csoma Sándornak köszönhettünk. Egyébiránt meg kell vallanom, miképp én nálánál szokatlanabb embert soha nem láttam. Ő remeteként él a tibeti s más iratok halmazai közt az »Ázsiai Társaság« épületében, honnan ritkán jön ki. Este az udvarban kis sétát tesz, s azután szobájába becsukatja magát, úgy hogy midőn esteli lovaglásom közben néha meg akartam látogatni, mindig várnom kellé, míg a szolgák a kulcsokat előhozák, s őt mindig a könyvei közt találám. Víg volt, nevetgélt és nagy kedvre is derült mindenkor, ha Magyarországról beszélhetett. Általában ő igen beszédes, s ha nekieredt, alig várhatni végét. Gyakran oly kellemes beszédbe elegyedek vele, ha hazánkról s a magyarok eredetéről vitatkoztunk, hogy sokszor esteli tíz órán túl is mulattam nála. Félteni azonban, hogy Magyarországba nem tér vissza többé, mivel már koros s még tíz esztendeig szándékozik itt maradni, hogy az ó iratokból, amit lehet, mindent kiforgasson, s az oly egészen elkülönzött, úgyszólván tömlöcféle élet könnyen elfonnyadhat, s létének csak árnyemlékét hagyja meg."

Dr. Malan, az Ázsiai Társaság titkára, ki 1838-ban ismerkedett meg Körösivel, ezt írja róla:

"Ami Körösit illeti, mindenkor csak hálával s nagy érdeklődéssel emlékszem reá. Még mielőtt Indiába utaztam volna, hallottam felőle, a legelső látogatásaim közé tartozott annálfogva Calcuttában az Ázsiai Társaság háza, hol Csoma mint könyvtárnok élt. Egy középtermetű, kissé különös kinézésű embert találtam, ki utazásaiban megbarnult, de nyájas, szeretetre méltó és mindenkivel jót akar tenni. Mindamellett igen tartózkodónak és közönyösnek látszott. Miután megismerkedtem vele, megkértem, hogy adjon nekem egy órát hetenkint a tibeti nyelvből, s ő rögtön kész volt, de arra egyáltalán nem bírhattam rá, hogy e leckéért pénzt fogadjon el. Azt mondá, jöjjek el oly gyakran, amint akarok, mert ő szívesen tanít ingyen, élvezetből s a tárgy iránt való szeretetből. E körülmény akadályozott abban, hogy oly gyakran látogassam, mint különben tettem volna; de azért elmentem hozzá leckére, amennyiszer lehetett. Ámbár gyakran kértem, hogy jöjjön hozzám s lakjék velem levegőváltoztatás végett, tartózkodó modora s társaság kerülése miatt sohasem valék képes őt arra bírni. Ő és én igen jó barátok maradtunk egész indiai tartózkodásom alatt, mely, fájdalom, igen rövid volt. S midőn elváltunk, összes tibeti könyveit, mintegy harminc kötetet, nekem ajándékozta. Ez ereklyéket igen nagyra becsülöm; még most is ugyanazt a kötetet használom, mely az ő nyelvtanát és szótárát magában foglalja s melyet egykor együtt forgattunk."


8.

Körösi, mint az Schoefft leveléből kitűnik, még tíz esztendeig szándékozott maradni a messze idegenben, s csakugyan az 1842-ik év elején készült is az újabb útra, mégpedig Lhasza felé. Ladakban, Tibetország nyugati tartományában kezdette tibeti tanulmányait, most meg az volt a terve, hogy Tibet keletészaki részét járja be. Az 1842. év február 9-én kelt az Ázsiai Társaság akkori titkárához, Torrenshoz intézett levél, melyet Calcuttából való elindulása előtt írt s mely a magyar tudós végrendeletének tekinthető.

E levél egész terjedelmében így szól:

 

Sir!

Miután egy bizonyos időre Calcuttát elhagyni szándékozom, abban a reményben, hogy ha lehetséges, körutat tegyek Közép-Ázsiában, arra kérem önt, hogy elfogadni és megőrizni méltóztassék e jegyzéket, miután azt ön a Társasággal közölte volna.

Tiszteletteljesen elismerem, hogy én az Ázsiai Társaságtól sok jótéteményben részesültem, jóllehet vonakodtam mindig elfogadni az ötven rúpiára menő havi járadékot, melyet számomra nagylelkűen utalványoztak 1829, 1831 és 1841-dik években, csupán egy oknál fogva, mivel a több éveken át folytatott kormányi fizetés ellátásomra elégséges volt.

Szándékom visszatérni ismét Calcuttába, s utazásom eredményeivel megismertetni az Ázsiai Társaságot. De a tervezett utamban történhető halálom esetére, minthogy szintén kívánom a Társaság előrehaladását és fohászom az, hogy e nemes intézet sokáig virágozzék: kormányi értékpapírjaimat, könyveimet és egyéb tárgyakat, melyeket most magammal nem viszek, hagyományozom a Társaság rendelkezésére, s átadom önnek ezennel múlt január 31-ikéig folyó számlámat, melyet a kormány ügynöke elkészített s akinek kezeiben vannak a hitelpapírok. Ő oly szíves lesz, évenkint egyszer a járandó kamatokat nekem megküldeni.

Minthogy elhatározott szándékom minden európai levelezést visszautasítani, bocsánatért esedezem, amidőn arra kérem önt, hogy ha valami levél vagy csomag hozzám címezve megérkeznék, avval belátása szerint cselekedni méltóztassék."

A Társaság utasította a titkárt, hogy válaszoljon Csomának ebben az értelemben: készséggel elfogadja, amit reá bízott, minden lehető módon támogatni óhajtja őt Indiában léte alatt s szerencsés visszaérkezést kíván neki Bhután- és Tatárországokba tervezett útjából.

Hogy mely napon indult Körösi ez útjára, nem tudjuk. Bizonyos, hogy február folyamán elhagyta Calcuttát, s az általa már ismert úton haladott Titalján át Dardzsiling felé. Titalja táján már emelkedni kezd a föld a bércek felé, s a Himalája tövéig 25 angol mérföldnyi utat kell megtenni. Ennek a 25 mérföldnyi területnek utolsó tíz mérföldjét sűrű tropikus növényzet s abban az időben, mikor Körösi itt járt, itt-ott terjedelmes posvány borította. Ez a terület, a Himalája tövében, a legveszedelmesebb maláriás hely. Terái a neve e területnek, s ezen csak nappal és a lehető leggyorsabban lehet átutazni, hogy az utazó mielébb elérje a punkabari első magaslatokat. Az éjszaka itt nagyon veszedelmes. Aki itt éjszakára megállapodik, ritkán kerüli el a leghevesebb lázrohamot.

Körösi március 24-én érkezett meg Dardzsilingbe, az angol birodalom e hétezer láb magasan fekvő határállomására. Valószínű, hogy gyalog utazott, s meg is hált Terái veszedelmes területén. Április 6-án már leverte Körösit a láz, s hat nap múlva ki is szenvedett. Dr. Campbell, a dardzsilingi állomás kormányügynöke, ki már régebbről ismerte Körösit, közölte a szomorú hírt a calcuttai kormánytitkárral.

Átadom a terjedelmes levél nagy részét a mai nemzedéknek, hadd olvassa s könnyezze meg a nagy székely-magyart, kit akkor állított meg útjában a kegyetlen halál, mikor húsz esztendei küzdelem, rettenetes nélkülözések, sanyarkodások után végre közeledett a cél felé, mely Nagyenyedről elindította!

Campbell levele így szól:

"Nagy sajnálattal vagyok kénytelen jelenteni a magyar utazó és tibeti tudós Körösi Csoma Sándor e hó (április) 11-én itten (Dardzsilingben) történt kimúltát. Áldozatja lett az útközben kapott láznak, melynek orvoslása végett gyógyszert venni reá nem bírhattam, amidőn az még hasznára lehetett volna.

Körösi úr múlt hó 24-én érkezett meg s közölte velem, hogy a szikkimi rádzsa székhelyére s onnan Lhaszába óhajtana menni, a tibeti irodalom kincstáraihoz valójuthatás végett. Bizton hitte, hogy ezeket keleti Tibet fővárosában, Lhaszában, még mindig feltalálhatja. Ladak- és Kanumban folytatott tanulmányai alkalmával pedig az ott nyert értesítés után oka volt föltenni azt, hogy a szóban levő művek esetleg Szikkimbe hozattak át.

Családi szokás szerint a szikkimi rádzsának legidősebb fia a Láma, és mivel a jelenlegi tubgani Láma tanult főpap s terjedelmes könyvtára van, reményem volt, hogy megismertetvén a rádzsát Körösi úr szerény modorával, és mivel köztudomású dolog, hogy ő óvakodik avatkozni politikai vagy vallási ügyekbe, mint már bebizonyítá azon országok népeinél, ahol utazott, s így azt hittem, hogy a Tibetbe való menetelre számára engedélyt nyerhetek: e végett a rádzsa vakiljét (meghatalmazottját) küldém Csoma úrhoz, hogy meggyőződjék, mennyire haladott ő a tibeti nyelvben és irodalomban, s tudja meg Csoma úrtól magától, mi szándéka van a tubgani Láma és Lhasza városának meglátogatásában. A vakil, ki értelmes s némi tanultsággal bíró férfiú, elbámult, látván, hogy mennyire hatalmában volt egy pelingnek (fehér embernek) Tibet társalgási nyelve, s mennyire felülmúlta őt Tibet vallásának s irodalmának ismeretében. Körösi úr felől való számtalan kérdéseire tehetségem szerint akként iparkodtam felelni, hogy elmondván korát, életrajzát és közelebbi utazásait Ázsiában, tudomására adtam Csoma úr áldozatkészségét nyelvészeti és irodalmi kutatásokra, és hogy bizonyos tudomásom van arról, hogy Szikkimbe és Lhaszába való utazásra engedélyt adva, a rádzsának nem kell tartania sem a nép szokásai s vallása körül való avatatlanságától, sem a kutatásokban balul fölfogott túlbuzgóságától, s hogy Csoma úr semmi összeköttetésben nincs sem kormányunkkal, sem egyéb hatalommal Indiában, de hogy a főkormányzó engedelmet adott neki az Indiában való utazásra, és ha a rádzsa segédkezet ad, az az angol kormány részéről és magam részéről is jóváhagyóan fog vétetni. Kívánságom következtében a vakil írt a rádzsának, megmagyarázván minden kívánságomat, és míg a válasz Szikkimből megérkeznék, Csoma úr elhatározta magát az ittmaradásra. Édes örömmel remélte, hogy a válasz kedvező lesz, s a legnagyobb lelkességgel kéjelgett azon a boldogságon, mit elérni remélt a kelet tudósaival való érintkezésében, mivel a ladaki és kanumi Lámák - a lhaszaiakhoz hasonlítva - a tanultság alsóbb fokán állanak. Szerény és csaknem néma volt azokat az előnyöket illetően, melyeket az általános tudományok nyernének tervezett útjának végeredményéből. - »Mit adna Hodgson, Turnour s több más európai tudós, ha helyemen lehetne, amint én Lhaszába megérkeztem?« - volt gyakran felkiáltása megbetegedése előtt, társalgásaink közben. Arra az esetre, ha utazási engedélyt nyer, akként rendelkezett, hogy kezemben hagyja minden könyvét, papírjait és 300 rúpiára menő bankjegyeit visszatértéig, és az Ázsiai Társaság Naplójának egy teljes példányát, melyet ő a Társaságtól kapott s mondá, hogy tartanám meg számomra, ha többé vissza nem térne.

Mily hamar elborultak lelkes számításai, mily hamar megállottak vándor léptei örökre!

Midőn e hó 6-án meglátogatám, lázban volt, nyelve vastag nyálkával volt fedve, bőre száraz, fejfájásról panaszkodott. Kértem, hogy orvosságot vegyen, de hiába. Azt válaszolá, hogy sokszor szenvedett ily és más betegségekben, s mindig orvosság nélkül gyógyult meg, és hogy pár orvosi szeren kívül - tudniillik rhebarb és tartar emetic (hashajtó és hánytató) - mást soha nem vett. Az elsőt Moorcroft úr ajánlá neki, az utóbbit egy perzsa orvos. Táskájából egy ócska darab rhebarbarát vett ki, és egy üvegecskében volt a másik orvosszer. Mintegy nem bízva ez orvosszerek hatásában, így szólott: »Mivel ön kívánja, holnap reggel venni fogok belőlük, ha jobban nem érzem magamat, a nap szállófélben van, ma már késő.« Levest küldtem neki s másnap ismét meglátogattam; ez alkalommal sokkal jobban érezte magát, felkelt ágyáról, beszédbe ereszkedett s kedvére kibeszélte magát egy óra hosszáig, gondolatja s búvárkodásának kedves tárgyai fölött. Amióta ismerem, ez alkalommal vettem észre első ízben, mennyire érzékeny volt ő a világ helyeslő tapsaira, munkálkodása és szenvedései jutalmául. Tibeti útját egyhuzamban elmondá, és tanulmányai minden lépésének következményein megállapodva, felemlíté a kitűnő figyelmet, melyben az általa napvilágra hozott adatok s elvek részesültek, nemcsak Hindusztán, de Európa tudósai között is. Úgy látszik, különös megelégedésére szolgált egy vezércikk Wilson tanár úr tollából, mely a kormánylap mellékletében 1829. július 9-ikén jelent meg, melyet előmutatván, kért, hogy olvassam át. Abban elő voltak sorolva a határtalan szenvedések, melyeknek alá volt vetve a zanszkári zárdában (Janglában), ahol a Fahrenheit hőmérő zéró alatti hidegben négy hónapnál tovább kellé maradnia anélkül, hogy kilenclábnyi négyszögű kamarájából kimozdulhatna; mégis e körülmények közt és ily hajlék alatt, melegítő tűz nélkül, tanult reggeltől estig, a hideg föld volt nyoszolyája s a négy fal az éghajlat ellen egyedüli menedéke; mindazonáltal negyvenezer tibeti szót szedett össze s rendszerezett, szótárát s nyelvtanát majdnem egészen itt végezé el."

A levél további folyamán elmondja Campbell, hogy beszéd közben szóba kerültek a hunok is.

»Abban a munkában - mondotta Csoma -, melyet ön (ti. Campbell) a Limbukról írt, azt kérdezi, vajon a Hung nevezet nincs-e összeköttetésben az eredeti hunokkal, kik Ázsiában kutatásomnak tárgyai. Ez valóban különösen felötlő hasonlatosság, de az ön hungjai egy kis néposztály, míg az Ázsiából kiindult nép, mely a magyaroknak előde, nagy nemzet volt.« Erre én (Campbell) azt jegyeztem meg, hogy a limbui hungok eredeti hazája kétségkívül a Himalájától északra fekszik, és mivel maga Csoma is ezt hivé a hunok országáról, mindenesetre lehető tehát, hogy a szomszédságunkban lakó hungok ugyanazon nemzet egyik ágazatául tekinthetők. - »Igen, igen - volt Csoma felelete -, nagyon lehető, de én nem hiszem, hogy úgy van.« És aztán - folytatja levelét Campbell -, mintha inkább szeretne kéjelegni távol eső okoskodásokban kedvenc tárgyai fölött, mint véget vetni azoknak egy közel álló felfedezés által: gyors vázlatát adta abbeli hitének, mely meggyőzte őt arról, hogy szülőhazája miként jutott az eredeti hunok birtokába, előadván okait, miért követi azokat Közép- és Kelet-Ázsiába. Mindezt ő elmondá a legelragadóbb modorban; fájdalom, az elbeszélés összefüggése sokkal bonyolultabb volt reám nézve, semhogy azt folyamatosan följegyezhettem volna. Annyit azonban kivettem Csomával volt társalgásaimból, amióta őt megismertem, hogy minden reménye hosszú és fáradalmas kutatásainak végcélját elérhetni abban összpontosult: ha a jugarok országát felfedezheti. Ezt az országot meglelni hivé Lhaszától és Kamsz tartománytól északkeletre, Kína nyugoti határain: oda eljutni volt végcélja a legforróbb óhajtásainak, s ott, ott hivé feltalálni azt a néposztályt, melyet ekkoráig hasztalanul keresett.

Okoskodása, amennyire többszöri találkozásunkból kivehettem, a következő volt: Európának szláv, celt, saxon és germán nyelveiben a nemzet, melytől a mai Hungária veszi eredetét, hungar vagy jungarnak neveztetik; az arab, török és perzsa könyvekben is gyakori említés van téve egy nemzetről Közép-Ázsiában, mely sok tekintetben hasonló ama néphez, mely keletről Magyarországba jött; e nép a fölebb említett nyelvekben vogur, ugar, vagy vugarnak neveztetik, s ugyanazon könyvekből, szerinte, következtethető az is, hogy a jugarok országa azon a fentebb említett helyen fekszik.

Úgy tetszik nekem, hogy a most említett beszélgetések alkalmával Körösi úrnak mintegy előérzete volt, hogy halála közeledik, mivel ezelőtt soha ilyen nyíltan nem beszélt és sohasem fejezte ki akképp véleményeit, mintha óhajtotta volna, hogy azok emlékezetben maradjanak. De e napon valóban az volt az óhajtása, s én emléke iránt kötelezve érzem magamat azokat itt, habár igen tökéletlen módon is, feljegyezni. Vétessenek tökéletlen jegyzeteim mint utolsó szavai egy rendkívüli férfiúnak, tudván, hogy kellően fogják méltányolni, akik őt tisztelték terjedelmes tanulmányaiért, s bámulták fáradhatatlan munkásságát a nyelv, irodalom s történelem ügyében.

Jóllehet sokkal jobban volt április 7-én, mint az előbbi napon, attól tarték, hogy a láz vissza fog térni, s azért ismétlém kérésemet, hogy orvosságot vegyen, de ismét hasztalanul. 8-ikán nem láttam, de 9-én reggel dr. Griffith úrral hozzá mentem s úgy találtuk, hogy a láz ismét visszatért. Ekkor már elméje némileg zavart volt s félrebeszélt; arca beesve, sárga színű volt, s a halál nyomait magán viselte. Általában állapota fölötte veszélyessé vált. Végre rávettük, hogy orvosságot használjon. Ápril 10-én reggel kissé jobban érezte magát, de nem vala képes tisztán s összefüggően beszélni; estefelé ismét rosszabbul lett, s másnap reggeli 5 órakor, panaszos szó és küzdelem nélkül kimúlt.

Április 12-én reggeli 8 órakor, földi maradványai az állomás temetőjében tétettek le. Én olvasám fölötte a temetési végtiszteletet, majdnem minden európai lakos jelenlétében.

Négy szekrény, melyben könyvek és iratok valának; kék öltönye, melyet mindég viselt s melyben meghalt, néhány ing és főzőedény volt minden vagyona. Élelme főleg teából állott, mit fölötte kedvelt és egyszerűen készített rizsből, melyből nagyon keveset szokott volt enni. Földre terített gyékényen, könyv és iratai által környezve ült, evett, aludott és dolgozott, éjjel soha le nem vetkőzött s nappal ritkán hagyta el szobáját. Bort vagy más szeszes italt soha nem ivott; dohányt vagy más hasonló szert sohasem használt.

Mellékelve van egy lajstrom a szekrények tartalmáról. Papírjai közt találtattak a 300 rúpiára menő bankjegyek, melyekről halála előtt említést tett, egy értékpapír 5000 rúpiányi kormánykölcsönről. Február 8-án (1842) kelt egyik leveléből az tűnik ki, hogy ez összeget ő az Ázsiai Társaságnak hátrahagyni kívánta; készpénze 224 rúpiára ment, s 26 darab arany találtatott övében. Ennyi volt pénzbeli hagyománya. Ebből levonom temetése költségeit s egy lepcsa szolgájának hátralevő bérét, megtartván a többit, amíg a kormány rendeletét veszem. Mivelhogy a boldogult nem volt angol alattvaló, nem láttam szükségesnek más lépést tenni.

Prinsep úr egyik leveléből, melyet az irományok közt találtam, azt veszem ki, hogy Csoma úr Pest városában, Erdélyben született; egy másolatát is találtam Csoma levelének az Angliában lévő osztrák követhez, látszólag hazája ügyeiben írva, úgy látszik tehát, hogy ez lenne az az út, melyen halálát rokonaival tudatni kellene. Némely irományokban címét így találtam írva: »Kőrösi Csoma Sándor«."

A kormány Campbell megható jelentését közölte az Ázsiai Társasággal, az közzétette a Naplójában. A Társaság titkára, Torrens, Campbell levelét a következő jegyzettel kísérte:

"Dr. Campbell érdekes jelentéséhez megerősítésül hozzácsatolhatom még azt, ami emlékezetemben megmaradt a boldogult nyelvbúvárnak véleményeiről a hunok eredetét illetően. Ezek, valamint a buddhisták hitéről való különös felfogása: elmélkedéseinek legkedvesebb tárgyai voltak. Több ízben hosszabban értekezett velem e tárgyakról, különös említést téve a magyarországi hegyek és hegyláncok neveinek szanszkrit eredetéről. Ismételt kérésem volt hozzá ily alkalommal, hogy jegyezné fel e véleményeit, de ezt ő mindig megtagadta. (Körösinek erre vonatkozó saját kezű jegyzetei a Magyar Tudományos Akadémia birtokában vannak.) Homályos sejtelemmel említé, hogy egykoron tán hatalmában lesz közzétenni a világ előtt valami biztosabbat, mint puszta elmélkedéseket. S minél inkább unszolám, annál tartózkodóbb lett előttem az említett tárgyakat illetően. Ellenszenvvel látszott viseltetni véleményeinek közzététele iránt. Jellemének legbámulatosabb vonása volt: rendkívüli bizalmatlansága oly tárgyakat illetően, melyekben mestere lehetett volna a két világ tudósainak. Tibeti tanulmányain kívül mély olvasottsága volt az általános irodalomban; de oly ritka tulajdonok sohasem voltak összpontosítva egy emberben, ki midőn azokat hasznára fordíthatta volna, oly szerényül járt volna el."


9.

Valóban, Körösi magyar életírója rendkívül kellemes helyzetben van: minden díszt, mivel embert fel lehet ékesíteni, idegen emberek rakják rá, nekünk nem marad egyéb tennivalónk, mint hogy a díszt átvegyük!

Az Ázsiai Társaság ezer rúpiát szavazott meg, s Lloyd őrnagyot bízta meg azzal, hogy Körösinek a dardzsilingi temetőben méltó síremléket állítson. A síremlék nyolcszögű, hét láb magas, s szomorúfüzek és rózsabokrok veszik körül. A Társaság titkára által fogalmazott felírás, mely fehér márványtáblára van vésve, angol nyelven, magyar fordításban így hangzik:

Itt nyugszik
Körösi Csoma Sándor
magyar születésű,
aki nyelvészeti kutatások végett
Keletre jött
s évek folytán, melyeket oly nélkülözések közt
töltött, minőket ember ritkán szenvedett,
és a tudomány ügyében való fáradhatatlan
munkálkodás után a tibeti nyelvnek szótárát és nyelvtanát
készítette el - ezek legszebb és valódi emlékei.
Munkálkodásának folytatása végett
Lhasza felé való útjában
meghalt e helyen
1842-dik évi április 11-én
életének 44-ik évében.
Munkatársai
a bengáli Ázsiai Társaság
szentelik e követ emlékének!
Nyugodjék békével.

A megható felírásban van egy hiba: Körösi életkora. Életének nem 44-ik, de 59-ik évében halt meg, amennyiben halála előtt néhány nappal (április 4-én) töltötte be az 58 évet.[2]

A nagy székely-magyar halálát a kelet-indiai kormány hivatalosan közölte a londoni osztrák követséggel, s Eszterházy herceg 1842. október 6-ikán kelt levelében köszönte meg az értesítést, s egyben kormánya nevében abbeli kívánságát fejezte ki, hogy bár másolatban küldjék meg Körösinek azokat az iratait, melyek netalán a magyarok eredetére vonatkozó kutatásainak eredményét tartalmazzák.

Eszterházy e kívánságát az egyházi torvényszékhez tették át: a törvény értelmében ehhez tartoztak a végrendeleti ügyek. Az egyházi törvényszék a következő évben azt határozta, hogy miután Körösi a törvény követeléseinek megfelelő végrendelet nélkül halt meg, minden hagyománya a közkezelő (administrator generál) felügyelete alá kerüljön. Az Ázsiai Társaság nem kapta meg az 5000 rúpiát, mit Körösi egy levelében ráhagyott, miután ez a levél nem volt formaszerű végrendelet. Megállapítván Körösi hagyatékát, azt a közkezelő átadta a kormány titkárának, azzal a kéréssel, hogy azt a londoni hatóságok útján Körösi legközelebbi rokonaihoz juttassák. Volt pedig Körösi hagyatéka 3000 sikka rúpia, 2000 közönséges rúpia, 21 rúpia készpénz s 26 darab hollandi arany.

Ami Körösi magániratait illeti, ezeket egy kis vasszekrényben a calcuttai főítélőszék levéltárában helyezték el. Itt nyílt alkalma Duka Tivadar Londonba szakadt hazánkfiának, ki mint katonai orvos a kelet-indiai kormány szolgálatában 1854-ben Calcuttában járt, jegyzéket venni a szekrény tartalmáról. E derék hazánkfiának köszönhetjük Körösi első s eddig legteljesebb életrajzát, ama nagyérdekű levelek összeszedését, melyeknek nagy részét én is közöltem.

"Az ötvenes években - írja Duka Tivadar - orvostársam, dr. Collins viselte gondját a síremléknek; azután mint kormányi orvos Dardzsilingbe levék állomásozva három évre: nem volt tehát nehéz a megkívántató csekély gondozásra személyesen felügyelnem. 1874 óta csak ez évi (1883) február 10-én láthattam ismét a síremléket, amidőn meglepetésemre, azt egészen megújítva találtam, Hopf honfitársunknak, ki néhány hét előtt ott megfordult, szép koszorújával fölékítve."

De Körösi sírja különben sincs elhanyagolva: az angol állam gondozza azt mint közemléket, bizonyságot téve arról, hogy életében, mint halálában érdeme szerint tudta s tudja méltányolni az angol nemzet azokat a halhatatlan szolgálatokat, miket a nagy székely-magyar az angol nemzet s általában a tudományos világgal szemben teljesített. A magyar nemzet pedig jogos büszkeséggel őrzi emlékét e nagy fiának, kit ha meg is állított a halál eredeti célja felé való útjában, soha el nem múló dicsőséget szerzett a magyar névnek, azt szerzett a székely-magyar fajnak, melynek véréből való vér volt Körösi, e faj minden erényével ékesítetten s gyarlóságaitól menten. A kicsi faluba, honnét több mint száz esztendővel ezelőtt gyalogszerrel indult el Nagyenyedre Körösi Csoma Sándor, ő maga soha vissza nem tért, de visszatért világhíres neve, dicsősége, s fényt árasztott a kis falura és népére.

Büszke megindultsággal száll lelkünk a dardzsilingi temetőbe, mert a nagy székely-magyar porai messze föld porával vegyültek ugyan, de ez a föld nekünk nem idegen: valahol erre ringott őseink bólcseje, itt, ezen a tájon örömmel szállhatott koporsajába az őshazát kereső székely-magyar; itt, a dardzsilingi temetőben, egy művelt nemzet fiai állanak meg a síremlék előtt s olvassák: Itt nyugszik Körösi Csoma Sándor, magyar születésű...

1. Újabb kutatás szerint 1784. ápr. 4-én egy másik Csoma Sándor született Kőrösön, míg a világjáró születésének időpontja ma is bizonytalan, de ennél feltétlenül későbbi. A tudományos vita szerint valószínű, hogy Körösi Csoma Sándor 1789 tavaszán született, ez esetben a kollégiumba nem 15, hanem 10 éves korában került. A téves 1784-es adat Körösi Csoma Sándor első életrajzírójától, az Angliában élt Duka Tivadartól származik, aki Kőrösről bekérte a keresztlevelet; erről viszont csak mostanában derült ki, hogy egy másik Csoma Sándoré. Duka Tivadar 1885-ben megjelent könyve máig is Körösi Csoma Sándor legalaposabb életrajza, Benedek Elek is főképp ennek adataira támaszkodik. [VISSZA]

2. A Körösi Csoma-kutatás mai álláspontja szerint 53 vagy 54 éves lehetett. [VISSZA]

----------------------------------------------------------------------------------