Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Mészáros Csaba
KULTÚRA ÉS MŰVÉSZET KOREÁBAN

Forrás:
Ethnica, 2001. III. évfolyam, 2. szám
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

 

Az antropológusok többsége etnikai és kulturális rokonságot vél felfedezni Kelet-Ázsia primitív lakói és a Koreai-félsziget őslakossága között. Ezt bizonyítja a Koreában és Japánban fellelt neolitikumbeli agyagedények hasonlósága is. Több történész hangsúlyozza azt a mérhetetlen tiszteletet, amit a koreaiak évszázadokon át a szomszédos Kínával szemben tanúsítottak. A kultúrtörténészek egyöntetű véleménye szerint a koreaiak a művészeti alkotás terén kínai és japán esztétikai elveket, motívumokat, technikákat és formákat alkalmaztak, miközben kifejlesztették sajátos, egyéni stílusukat. Kiemelik, hogy míg a kínai művészet jellemzője a nagyság és a fennköltség, a japáné pedig a díszesség és a dekoratív kifinomultság, addig a koreai művészet ereje az egyszerűségben és a spontaneitásban rejlik - s mindkét tulajdonságot mélyen áthatja a természet iránti tisztelet.
Szilla királyainak (i. e. 57-i. sz. 935) arany koronái az ősi koreaiak sámánisztikus elképzeléseit testesítették meg, akik uralkodójuk közbenjárásával reméltek kapcsolatba lépni a természetfölötti hatalmakkal. A Korjó korszak (918-1392) finom és elegáns szeladon mázas kerámiái a középkori uralkodó osztály kifinomult esztétikai ízlését tükrözik, azon társadalmi rétegét, amelyre mély hatást gyakorolt a minden átölelő irgalom buddhista tana.
A korai koreai irodalom kezdete több ezer évre vezethető vissza, a mítoszok, legendák és epikus költemények korába. Az egyes legendák érdekes adatokat szolgáltatnak a koreaiak eredetéről és nemzetalapításáról. Az epikus költemények pedig varázslatos epizódokat ábrázolnak a koreai civilizáció kezdeteiről. Fennmaradtak több ezer éves szerelmi dalok is, melyeket csalódott szerelmesek rögtönöztek. E dalok szájhagyomány útján nemzedékről nemzedékre szálltak, míg végül bekerültek az írott irodalomba (a 15. századi Csoszon királyság pragmatikus gondolkodású konfuciánus tudósai megalkották a világ egyik legtudományosabb írásrendszerét).
Egy ősi, hadakozó állam arisztokratáinak életét ábrázolják, valamint a túlvilágról vallott taoista elképzeléseket mutatják be a koreai festészet legkorábbról fennmaradt emlékei, a Kogurjó (i. e. 37-i. sz. 668) sírkamrák falain található képek, Dél-Mandzsúriában és Phenjan közelében. Ezeknek a stukkódíszítéses falaknak a színes falfestménye a 4. és az 5. századból származnak. A hasonló időből származó kjondzsui Szilla sír az ősi falfestészet egy másik monumentális emlékét őrzi: egy fehér ló, hátán nyírfakéregből készült nyereggel, repül az égen át. A Korjó korszak idején (918-1392) a hétköznapi életet és a művészi alkotótevékenységet egyaránt a buddhista hit hatotta át. Ebben az időszakban a magas művészi igényű ikonfestészet virágzott. Sajnos a fekete ikonok többsége az idők folyamán elveszett, ma már csak néhány ismert darabjuk maradt fenn Koreában. Ekkor számos koreai művész látogatott Szung Kínába, s mély hatást gyakorolt rájuk a kínai tus- és ecsetfestészet. Az elkövetkezendő évszázadok során a kínai hatás töretlenül élt tovább, minthogy a koreai művészetek elsősorban Kína képzeletbeli tájképfestészetét utánozták. A 18. századi Csoszon időszakban jelentős változás következett be, mert a művészek elvették a kínai mintát, és hazai témákon alapuló, eredeti stílust teremtettek. A 18. század második fele a festészet virágkora. A festők témájukat a mindennapi koreai élet népszokásaiból, a hagyományokból és a természetből merítették. Megjelennek a festészetben a női alakok, sőt a szerelmi jelenetek ábrázolása is előfordul (Szin Jun-bok, Kim Hong-do művei), ami a szigorú konfuciánus etika uralta Csoszon társadalomban egyfajta tabunak számított. A hagyományos erényeket jelképező négy "nemes növény" - a szilva, az orchidea, a krizantém és a bambusz - kifinomult tus- és ecsetfestészetén, valamint a hagyományos tájképfestészeten kívül, a Csoszon korszakban (1392-1910) születtek a népi festészet kimagasló alkotásai is. A névtelen művészetektől származó képek kevésbé kifinomult stílust tükröznek, mint a konfuciánus művészeké, de hívebben ábrázolják a koreai ember mindennapi életét, vágyait és álmait. Színesek és élettel vannak tele, s mentesek a konvenciók nyűgétől.
A művészettörténészek és műértők körében világszerte Korea leghíresebb művészeti alkotásai a kerámiák. A neolitkorból származó korai kerámia edények keskeny, kör alakú alapzatát párhuzamos vonalakkal, pontokkal vagy "fésűmintákkal" díszítették. A festett cserépedény és agyagszobrocskák megjelenése egy későbbi időszak eredménye. A Szilla sírokban talált nagyszámú cserépedény világosan mutatja a fazekasság fejlődésének az útját: a szürkétől, néha barna tónusokon át, egészen a fekete színig (a különféle árnyalatok kialakulása az égetőkemencében az oxidáció mértékétől függött). Ezek a korai kőedények eredeti stílust tükröznek, néhányuk a sámán hatás félreismerhetetlen jegyeit mutatja. Az 5. Század után készült Szilla cserépedények kevésbé élénkek, ami valószínűleg a buddhizmus hatásának köszönhető. Sok fazekas bélyegzőmintát használt, hogy ugyanazt a mintát több temetési urnára is rámásolhassa. Az egyesült Szilla időszak alatt (668-935) a fazekasság kiforrottabbá, egyúttal jellegtelenebbé vált, s igencsak nélkülözte a korábbi időszakok ötletességét. A 12-13. században, a Korjó királyság idején, a koreai fazekasművészet a titokzatos kékeszöld szeladon máz és a berakásos technika feltalálásával elérte fejlődésének a csúcsát. A szeladon máz technikája eredetileg a Szung kori (960-1279) Kínából, valószínűleg a 10. századi Tzujao égetőkemencéiből származott. A 12. század első felére viszont a kínai hatás egyre inkább háttérbe szorult, és a hazai alkotótehetség elérte a mesterség legmagasabb színvonalát. A berakás technikáját, az intarziát koreai fazekasok fejlesztették ki: az agyagba mintákat karcoltak, a mélyedéseket fekete vagy fehér agyagkeverékkel tömték be. A felesleget égetés előtt óvatosan eltávolították. Ezek a minták, melyek eleinte egyszerűek és visszafogottak voltak, adják a szeladon mázas edények finom és méltóságteljes szépségét. A 13. század végére a fazekasok fokozatosan eltávolodtak a természeti motívumokon alapuló, változatos formákat felvonultató edénykészítés ősi hagyományától. A mongol támadás után a kézművesség erős hanyatlásnak indult, a berakásos minták leegyszerűsödtek. A 14. század folyamán a szeladon-készítés műhelytitka, a kékeszölden csillogó máz előállításának a módja a feledés homályába merült, egészen a 20. századi újrafelfedezésig. A Csoszon királyság kezdetén, 1392-ben a konfucianizmus, mint állami tan, átvette a buddhizmus helyét, és nagyobb jelentőséget tulajdonított az emberi érintkezésben megnyilvánuló etikus magatartásnak és erkölcsi feddhetetlenségnek, mint a túlvilágról szóló, misztikus elképzeléseknek. Részben ez magyarázza a Csoszon és Korjó korabeli fazekasság radikális különbségét. A Csoszon edények nyílt, egyszerű férfiassága éles ellentétben állt a Korjó szeladon kerámiák finoman arisztokratikus, szinte nőies eleganciájával. A Csoszon kerámiák, melyek jellemzője a tömör, nehézkes forma és a felületes technika, meglehetősen kezdetlegesnek és közönségesnek tűnnek. Az előbbieket leegyszerűsítve, ezek két csoportba sorolhatók: a természetes és díszítetlen puncsong agyagedényekre, valamint az egyszerű fehér porcelánokra.
A természeti környezetnek mindig nagy fontosságot tulajdonítottak a koreai építészetben. Kétféle épülettípus különíthető el az építészetben: a főleg kínai hatást tükröző paloták és templomok, valamint az igen sok helyi eltérést mutató lakóházak. Az előbbiek esetében Korea ősi építészeti kínai konzolos megoldásokat alkalmaztak, míg a lakóépületek jellegzetessége a zsúpfedél és az "ondol"-nak nevezett padlófűtés. A felsőbb társadalmi osztályokba tartozók nagyobb házakat építettek, s a tetőt mázas cserepekkel fedték be. A tetők elegánsan ívelt vonalát enyhén emelkedő ereszek hangsúlyozták. Az ország területén mindenütt megtalálható nagyszámú buddhista templomot például többnyire festői szépségű hegyormokra építették, gondosan ügyelve arra, hogy az épület harmonikusan illeszkedjen a természeti környezetbe. A hely kiválasztásánál döntő szempont volt, hogy a kilátás hegyekre és vizekre nyíljon. A természettel való állandó kapcsolat hangsúlyozása nem csak esztétikai indokkal függött össze. Szerepet játszott ebben a koreai pszichológiát átható geomantia-elv is. Hosszú történelmük folyamán a koreaiak mindig nagyon kedvelték a zenét és a táncot. A történeti feljegyzések szerint, több ezer évvel ezelőtt a parasztok összegyűltek, hogy énekkel és tánccal ünnepeljék meg az aratást. Az aratási ünnepből fejlődött ki a népzene és a néptánc, mely a mai Koreában is nagy tiszteletnek és népszerűségnek örvend. Korea hagyományos zenéje nagyjából két fő áramlatba sorolható: a királyi udvar és a nemesi osztályok zenéje, a "csong"-ok, valamint a köznépnek szóló "szog"-ok. Az előbbi a Tang és Szung kínai eredetű világi zenedarabokat, valamint eredeti koreai zenét foglal magába, köztük udvari és konfuciánus rituális zenét, rendszerint lassú és méltóságteljes, bonyolultan egymásba fonódó dallamokkal. A szogok típusához sámánisztikus és buddhista rituális zene, népdal, földművesnóták és "panszori"-nak nevezett dramatikus dalok tartoznak. Ez színes, eleven zene, amely elsősorban az érzelmekre hat. Az udvari táncok méltóságteljesek, és erősen stilizáltak. A néptánc viszont gyors és élénk, vibráló mozdulatokkal. A koreai népi hangszerek többsége kínai eredetű, mint például a húros citerák, fuvolák, dupla nádsípok és a legkülönfélébb ütőhangszerek. Az énekhangot hagyományosan csupán dobbal kísérik, hogy a ritmust jelezzék.

[IRODALOM: Han, Woo-keun: The History of Korea. Seoul: Eul-Yoo Publishing Co., 1971.; Park Jong-guk: Korean Music and Dance. Seoul: Foundation for the preservation of Cultural Properties, 1981.]