Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Mészáros Csaba
KULTÚRA ÉS MŰVÉSZET KOREÁBAN

Forrás:
Ethnica, 2001. III. évfolyam, 2. szám
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

 

Az antropológusok többsége etnikai és kulturális rokonságot vél felfedezni Kelet-Ázsia primitív lakói és a Koreai-félsziget őslakossága között. Ezt bizonyítja a Koreában és Japánban fellelt neolitikumbeli agyagedények hasonlósága is. Több történész hangsúlyozza azt a mérhetetlen tiszteletet, amit a koreaiak évszázadokon át a szomszédos Kínával szemben tanúsítottak. A kultúrtörténészek egyöntetű véleménye szerint a koreaiak a művészeti alkotás terén kínai és japán esztétikai elveket, motívumokat, technikákat és formákat alkalmaztak, miközben kifejlesztették sajátos, egyéni stílusukat. Kiemelik, hogy míg a kínai művészet jellemzője a nagyság és a fennköltség, a japáné pedig a díszesség és a dekoratív kifinomultság, addig a koreai művészet ereje az egyszerűségben és a spontaneitásban rejlik - s mindkét tulajdonságot mélyen áthatja a természet iránti tisztelet.
Szilla királyainak (i. e. 57-i. sz. 935) arany koronái az ősi koreaiak sámánisztikus elképzeléseit testesítették meg, akik uralkodójuk közbenjárásával reméltek kapcsolatba lépni a természetfölötti hatalmakkal. A Korjó korszak (918-1392) finom és elegáns szeladon mázas kerámiái a középkori uralkodó osztály kifinomult esztétikai ízlését tükrözik, azon társadalmi rétegét, amelyre mély hatást gyakorolt a minden átölelő irgalom buddhista tana.
A korai koreai irodalom kezdete több ezer évre vezethető vissza, a mítoszok, legendák és epikus költemények korába. Az egyes legendák érdekes adatokat szolgáltatnak a koreaiak eredetéről és nemzetalapításáról. Az epikus költemények pedig varázslatos epizódokat ábrázolnak a koreai civilizáció kezdeteiről. Fennmaradtak több ezer éves szerelmi dalok is, melyeket csalódott szerelmesek rögtönöztek. E dalok szájhagyomány útján nemzedékről nemzedékre szálltak, míg végül bekerültek az írott irodalomba (a 15. századi Csoszon királyság pragmatikus gondolkodású konfuciánus tudósai megalkották a világ egyik legtudományosabb írásrendszerét).
Egy ősi, hadakozó állam arisztokratáinak életét ábrázolják, valamint a túlvilágról vallott taoista elképzeléseket mutatják be a koreai festészet legkorábbról fennmaradt emlékei, a Kogurjó (i. e. 37-i. sz. 668) sírkamrák falain található képek, Dél-Mandzsúriában és Phenjan közelében. Ezeknek a stukkódíszítéses falaknak a színes falfestménye a 4. és az 5. századból származnak. A hasonló időből származó kjondzsui Szilla sír az ősi falfestészet egy másik monumentális emlékét őrzi: egy fehér ló, hátán nyírfakéregből készült nyereggel, repül az égen át. A Korjó korszak idején (918-1392) a hétköznapi életet és a művészi alkotótevékenységet egyaránt a buddhista hit hatotta át. Ebben az időszakban a magas művészi igényű ikonfestészet virágzott. Sajnos a fekete ikonok többsége az idők folyamán elveszett, ma már csak néhány ismert darabjuk maradt fenn Koreában. Ekkor számos koreai művész látogatott Szung Kínába, s mély hatást gyakorolt rájuk a kínai tus- és ecsetfestészet. Az elkövetkezendő évszázadok során a kínai hatás töretlenül élt tovább, minthogy a koreai művészetek elsősorban Kína képzeletbeli tájképfestészetét utánozták. A 18. századi Csoszon időszakban jelentős változás következett be, mert a művészek elvették a kínai mintát, és hazai témákon alapuló, eredeti stílust teremtettek. A 18. század második fele a festészet virágkora. A festők témájukat a mindennapi koreai élet népszokásaiból, a hagyományokból és a természetből merítették. Megjelennek a festészetben a női alakok, sőt a szerelmi jelenetek ábrázolása is előfordul (Szin Jun-bok, Kim Hong-do művei), ami a szigorú konfuciánus etika uralta Csoszon társadalomban egyfajta tabunak számított. A hagyományos erényeket jelképező négy "nemes növény" - a szilva, az orchidea, a krizantém és a bambusz - kifinomult tus- és ecsetfestészetén, valamint a hagyományos tájképfestészeten kívül, a Csoszon korszakban (1392-1910) születtek a népi festészet kimagasló alkotásai is. A névtelen művészetektől származó képek kevésbé kifinomult stílust tükröznek, mint a konfuciánus művészeké, de hívebben ábrázolják a koreai ember mindennapi életét, vágyait és álmait. Színesek és élettel vannak tele, s mentesek a konvenciók nyűgétől.
A művészettörténészek és műértők körében világszerte Korea leghíresebb művészeti alkotásai a kerámiák. A neolitkorból származó korai kerámia edények keskeny, kör alakú alapzatát párhuzamos vonalakkal, pontokkal vagy "fésűmintákkal" díszítették. A festett cserépedény és agyagszobrocskák megjelenése egy későbbi időszak eredménye. A Szilla sírokban talált nagyszámú cserépedény világosan mutatja a fazekasság fejlődésének az útját: a szürkétől, néha barna tónusokon át, egészen a fekete színig (a különféle árnyalatok kialakulása az égetőkemencében az oxidáció mértékétől függött). Ezek a korai kőedények eredeti stílust tükröznek, néhányuk a sámán hatás félreismerhetetlen jegyeit mutatja. Az 5. Század után készült Szilla cserépedények kevésbé élénkek, ami valószínűleg a buddhizmus hatásának köszönhető. Sok fazekas bélyegzőmintát használt, hogy ugyanazt a mintát több temetési urnára is rámásolhassa. Az egyesült Szilla időszak alatt (668-935) a fazekasság kiforrottabbá, egyúttal jellegtelenebbé vált, s igencsak nélkülözte a korábbi időszakok ötletességét. A 12-13. században, a Korjó királyság idején, a koreai fazekasművészet a titokzatos kékeszöld szeladon máz és a berakásos technika feltalálásával elérte fejlődésének a csúcsát. A szeladon máz technikája eredetileg a Szung kori (960-1279) Kínából, valószínűleg a 10. századi Tzujao égetőkemencéiből származott. A 12. század első felére viszont a kínai hatás egyre inkább háttérbe szorult, és a hazai alkotótehetség elérte a mesterség legmagasabb színvonalát. A berakás technikáját, az intarziát koreai fazekasok fejlesztették ki: az agyagba mintákat karcoltak, a mélyedéseket fekete vagy fehér agyagkeverékkel tömték be. A felesleget égetés előtt óvatosan eltávolították. Ezek a minták, melyek eleinte egyszerűek és visszafogottak voltak, adják a szeladon mázas edények finom és méltóságteljes szépségét. A 13. század végére a fazekasok fokozatosan eltávolodtak a természeti motívumokon alapuló, változatos formákat felvonultató edénykészítés ősi hagyományától. A mongol támadás után a kézművesség erős hanyatlásnak indult, a berakásos minták leegyszerűsödtek. A 14. század folyamán a szeladon-készítés műhelytitka, a kékeszölden csillogó máz előállításának a módja a feledés homályába merült, egészen a 20. századi újrafelfedezésig. A Csoszon királyság kezdetén, 1392-ben a konfucianizmus, mint állami tan, átvette a buddhizmus helyét, és nagyobb jelentőséget tulajdonított az emberi érintkezésben megnyilvánuló etikus magatartásnak és erkölcsi feddhetetlenségnek, mint a túlvilágról szóló, misztikus elképzeléseknek. Részben ez magyarázza a Csoszon és Korjó korabeli fazekasság radikális különbségét. A Csoszon edények nyílt, egyszerű férfiassága éles ellentétben állt a Korjó szeladon kerámiák finoman arisztokratikus, szinte nőies eleganciájával. A Csoszon kerámiák, melyek jellemzője a tömör, nehézkes forma és a felületes technika, meglehetősen kezdetlegesnek és közönségesnek tűnnek. Az előbbieket leegyszerűsítve, ezek két csoportba sorolhatók: a természetes és díszítetlen puncsong agyagedényekre, valamint az egyszerű fehér porcelánokra.
A természeti környezetnek mindig nagy fontosságot tulajdonítottak a koreai építészetben. Kétféle épülettípus különíthető el az építészetben: a főleg kínai hatást tükröző paloták és templomok, valamint az igen sok helyi eltérést mutató lakóházak. Az előbbiek esetében Korea ősi építészeti kínai konzolos megoldásokat alkalmaztak, míg a lakóépületek jellegzetessége a zsúpfedél és az "ondol"-nak nevezett padlófűtés. A felsőbb társadalmi osztályokba tartozók nagyobb házakat építettek, s a tetőt mázas cserepekkel fedték be. A tetők elegánsan ívelt vonalát enyhén emelkedő ereszek hangsúlyozták. Az ország területén mindenütt megtalálható nagyszámú buddhista templomot például többnyire festői szépségű hegyormokra építették, gondosan ügyelve arra, hogy az épület harmonikusan illeszkedjen a természeti környezetbe. A hely kiválasztásánál döntő szempont volt, hogy a kilátás hegyekre és vizekre nyíljon. A természettel való állandó kapcsolat hangsúlyozása nem csak esztétikai indokkal függött össze. Szerepet játszott ebben a koreai pszichológiát átható geomantia-elv is. Hosszú történelmük folyamán a koreaiak mindig nagyon kedvelték a zenét és a táncot. A történeti feljegyzések szerint, több ezer évvel ezelőtt a parasztok összegyűltek, hogy énekkel és tánccal ünnepeljék meg az aratást. Az aratási ünnepből fejlődött ki a népzene és a néptánc, mely a mai Koreában is nagy tiszteletnek és népszerűségnek örvend. Korea hagyományos zenéje nagyjából két fő áramlatba sorolható: a királyi udvar és a nemesi osztályok zenéje, a "csong"-ok, valamint a köznépnek szóló "szog"-ok. Az előbbi a Tang és Szung kínai eredetű világi zenedarabokat, valamint eredeti koreai zenét foglal magába, köztük udvari és konfuciánus rituális zenét, rendszerint lassú és méltóságteljes, bonyolultan egymásba fonódó dallamokkal. A szogok típusához sámánisztikus és buddhista rituális zene, népdal, földművesnóták és "panszori"-nak nevezett dramatikus dalok tartoznak. Ez színes, eleven zene, amely elsősorban az érzelmekre hat. Az udvari táncok méltóságteljesek, és erősen stilizáltak. A néptánc viszont gyors és élénk, vibráló mozdulatokkal. A koreai népi hangszerek többsége kínai eredetű, mint például a húros citerák, fuvolák, dupla nádsípok és a legkülönfélébb ütőhangszerek. Az énekhangot hagyományosan csupán dobbal kísérik, hogy a ritmust jelezzék.

[IRODALOM: Han, Woo-keun: The History of Korea. Seoul: Eul-Yoo Publishing Co., 1971.; Park Jong-guk: Korean Music and Dance. Seoul: Foundation for the preservation of Cultural Properties, 1981.]