Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Jókai Mór
KELET KIRÁLYNÉJA

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

 

Én nem tehetek róla, ha gondolataim mindig visszavisznek keletre, ahonnan támad a fény és minden, ami fényes, - ahonnan támad a nap is.

Igaz ugyan, hogy illendőbb volna ehelyett, hogy azon földről beszélek, mely bölcsőnk volt, arról beszélnem, mely sírunk lesz! de mit tehetek én arról, ha álmodni szebb, mint ébren lenni.

Ha olvasni akartok arról, mi újat talált föl tegnap óta a divatbölcsek, diplomaták, zsurnaliszták és börzeüzérek tudománya? fordítsatok a túlsó lapra, ott talán megtaláljátok, amit kerestek: vezércikk orákulumokat, becsületes, józan, fekete kabátos rendszereket, telegráfi mondatokat, örvendetes híreket táncvigalmakról, s szomorú tudósításokat vasúti balesetekről, börzefluktuációkról és miniszterkrizisekről, ott megtudtok mindent ami lesz, lehet és aminek úgy kell lenni.

De ha akarjátok tudni azt, ami volt, ami elmúlt, ami nem lesz többet, ha megúntátok ezeket a civilizált utcákat, ezt az egyszínű esernyővel járó népet, hallgatni a kávéházak politikáját, s olvasni bölcs dolgokat, miket aki írt sem értett, - jőjjetek velem; én elvezetlek benneteket oly helyekre, oly időkbe, mikről maga a história is azt mondja: ennek fele is csak álom!

 

1.

Azon időkben, midőn Róma határa ott volt, ahol Perzsiáé, s a nagy világváros az ismert föld legvégső tartományait nevezte szomszédjainak - akkor volt Róma legkisebb.

A nagy respublika császárjai bírták a félvilágot, melyet őseik meghódítottak, de nem azoknak szellemét. Rövid életű istenek voltak, ész és erő nélkül, - törpék, kikre óriások fegyverzete maradt.

De a hősök, a históriai gyászok szelleme nem maradt föld alatt, s ha Rómában obeliszkokat raktak hamvaikra, kitört a szabadság, dicsőség és honszeretet lelke távol Perzsia, Armenia és Palmíra ege alatt.

Míg Rómában egy Commodus, egy Caracalla trónra ültette a bűnt, s nyilvános tiszteletet adott a gyalázatnak, míg ott harc helyett árulás adta a győzelmet, diadal helyett pénz vásárolta meg a békét, míg Heliogabal rokka és orsó, Galienus főzőkanál által örökíté nevét, addig keleten új életre támadt a száműzött erény és dicsőség, s mintha szégyelné magát a férfiak által meggyalázott hősi szellem, egy nőbe költözött át, hogy azt minden élőkön túlemelje.

A keleti tartományok közt, mik Róma védurasága alatt álltak, volt Armenia is, veszélyes közelében Perzsiának, hol Sapor király Cyrus birodalmának helyreállításáról álmodozott. Tizennyolc satrapáját Ázsiának hajtotta már trónja zsámolya alá, s engedte őket királyoknak hivatni, hogy magát királyok királyának nevezhesse.

A tizenkilencediknek következék Chosrus király, Armenia fejedelme. Harminc évig tartott a harc, melyet Chosrus a királyok királya ellen országát védve viselt, s a szabadságharcba utoljára is a hódító fáradt bele; a hőst, kinek pajzsán kardja eltompult, orgyilkosok tőrével öletve meg. Csak így juthatott annak országához.

A hatalmas védúr, Róma, ezalatt folytatta ittas életét, saját fejével sem bírva többé, nemhogy távolabb eső tagjaira ügyelhetett volna. Csak akkor ébredt föl, midőn egyik kezét levágták.

Armenia elestét megbosszulni, összegyűjt légióit az akkori császár, Valerian, átkelt az Eufráton, s mielőtt a hír érkezhetett volna, maga előtt látta Sapor király lovas seregeit, - s nemsokára háta mögött is, - a láthatár végtelenéből köröskörül porfellegek húzódtak elő, melyek nemsokára összeértek a római légiók körül, mint egy acélláncszem. A praefectus praetorio, Marcian, elárulá az ellenségnek a császárt, s az minden oldalról körülvéve látta magát, mielőtt seregeit csatarendbe állíthatá. Még a kétségbeesés sem segített: az első merész, de sikertelen menekvési harc után lerakta a római sereg fegyverét, s császárját kiadta a barbár fejedelemnek.

A királyok királya láncot tetetett a császári fogoly nyakára, általa vezetteté magát saját provinciái ellen, miket a viharnál sebesebben elgázoltak a perzsa lovasok patkói. Egyik város a másik után esett el, árulás, gyáva megadás, vagy vitéz védelem után. Antiochiában a színházi mulatság közepett lepte meg a népet az ellenség. Edesszában a főpap védte maroknyi népével a várost és templomait, s Caesarea falai közt Demoszthenész állítá meg a diadalmenetet. Mind hasztalan; elvesztek a városok, palotáikkal, templomaikkal, a hősök és az árulók egy sírba lőnek hányva. Sapor király egész völgyeket töltetett meg holttestekkel, s míg a szétdúlt provinciákból kiölt mindent, ami élet, csúfságból új római császárt nevezett ki számukra, egy ismeretlen rabot a legalsó börtönökből, kit bűnei miatt halálra ítéltek; azt felöltözteté az elfogott császár bíborpalástjába, s kikiáltatá és megéljenezteté az elfogott légiók által, míg az igazi császár, a szerencsétlen Valerián, a despota lova előtt térdelt, ki az ő nyakára hágott előbb, úgy ült fel nyergébe.

Valeriant megölte a szégyen. Egy rómainak tudni kellett a gyalázat miatt meghalni. Az elbízott győztes kitömette a holt fejedelem bőrét, s ott állt az századokig a nap templomában borzasztó diadaljelül, császári palásttal vállán, rabszolga-lánccal nyakában, barbár, kemény gúny a legmagasabb büszkeségen ejtve.

Három országot kipusztított már az eleven dögvész, a halál angyala emberi alakban; a határos birodalmakremegve várták, melyik fog közülök következni, midőn egy napon Sapor király elé követség érkezett Palmírából, egy levelet hozva neki, melynek tiszteletteljes, de bátor szavai haragra gerjeszték a despotát.

A levél Odenath palmírai polgár által volt aláírva, ki a hódító engesztelésére kétszáz tevét külde kincsekkel rakottan, minőket csak a fejedelem adhatott fejedelemnek.

Kicsoda ez az Odenath? - kiálta föl büszke dölyffel az ellenállhatlan hódító; - ki a vakmerő, aki levelezni mer urával? hányjátok ajándékait az Eufrátba! Fejedelem-e ő, hogy nekem ajándékot mer küldeni? s nem alacsony rabszolga-e? kinek a porban fekve kell előttem megjelenni, mert amije van, az csak irgalomból övé. Mondjátok meg neki, hogy ha kegyelmet akar találni arcom előtt, s büntetése enyhítését reményli, hátán összekötött kezekkel csússzék térdenállva trónom elé. Ha késlekedni mer, gyors pusztulás fejére, pusztulás a családra, mely hozzá tartozik, pusztulás a városra, melyben született és a népre, mely azon várost fölépíté!

 

2.

Fel, fel, ti szabad lakói az ősi pusztának, ti pásztorok, kik csordáitokat legeltetitek a sivatag forrásai körül, te szilaj vadásznép, ki elfogod a futó antilopot, s kihúzod az oroszlánt barlangjából, ti, kik sátrak alatt laktok, ősidőktől fogva nem tanulva mást, mint fegyverforgatást, te soha meg nem számlált nomádfaj, ki adót nem fizettél, s hódító arcát nem ismerted soha, ti délceg ifjak, kik három nap, három éjjel kitartjátok a nyargalást a szilaj paripán, átúsztok ragadó folyókon, keresztültörtök országokat ellepő erdőkön, s megelőzitek a homokfelleget, mit a puszták szele hajt a láthatárra, - fel!

Im fényes ellenség közelg nyugalmas berkeid felé; jer, mutasd meg neki, hogy itt minden porszem szabad, s föltámad az ellen, aki reátapod, minden férfi bajnok, minden rekettye nyílvessző, s minden bérc fellegvár, mely ellen vívni kell!

Az arab síkságok mintegy varázsszóra egyszerre megnépesülnek. A vad homokpuszták, miken azelőtt alig találkoztak az átvonuló karavánok egyes kóbor csapatokkal, egyszerre eláradnak száguldó hadseregekkel, az ismeretlen helységek vad, bőrrel övedzett harcosokat bocsátanak alá végetlen rajokban a szíriai rónákra, kik mind Palmíra felé sietnek, s amint a hegyekről jövők találkoztak a pusztákról érkezőkkel, dacos örömmel szorítanak kezet, mint kiket egy közös cél egyesíte fegyvert fogni. A fegyver egyszerű volt, buzogány, nyíl és dárda; de aki látta az izmos karokat, amik azokat forgatták, el kellett ismernie, hogy azon fegyverek jók fognak lenni.

E zajongó tömegek közt két vezéralak válik elő, kik jelenlétökkel bátorságot öntenek a harcosokba, rendezik a csapatokat, s minden vészt, a táborínség nélkülözéseit, éhséget, fárasztó útat, forró napot, hideg éjet együtt tűrve velök, vezetik Palmíra felé.

E város kapuinál találkozik mindkét vezér.

Az egyik egy szelíd, de bátor tekintetű férfi. Mellét nem védi semmi vas, elégnek tartja a kardot védelemre, ruháján semmi arany; tetteiről ismerje meg a nép vezérét, ne palástja gombjairól.

A másik vezér - egy nő; magas, istennői alak, villámszemek, barnapiros arc, királyi homlok. Karcsú, idomos, mint egy antik szobor; sűrű, gazdag hajfürtei fel vannak szorítva arany-sisakja alá, mi arra mutat, hogy a női piperével keveset szokott bajlódni, s a nagy, széles görbe pallos oldalán azt gyaníttatja, hogy a vállig meztelen, gömbölyű sima karokban férfierő van elrejtve.

A két vezér bámulva tekinte egymásra, mintha két nap támadna fel egyszerre az égre. A hölgy hófehér paripája büszkén emelte föl fejét, míg a fekete mén, melyen a férfi ült, aláhajtott fejjel húzódék hátra.

- Ki vagy te hős? Mi neved? Miért jössz? - kérdé a nő, hangja édes volt, mint a szerelmi dal és erős, mint a harcriadó.

- Nevem Odenath, - felelt a férfi - palmírai polgár vagyok, ki fegyvert emeltem a hódító ellen, hogy fejemet ne hajtsam meg előtte. S ki vagy te, istennő, ki pajzsoddal védni jöttél minket?

- Én Zenóbia vagyok, Szíria királynője, egyiptusi királynők s macedón királyok utóda, ki fölemelém kormánybotomat, hogy országom idegen ellenségtől megvédjem; - vagy az ellen törjék össze, vagy királyi pálcám!

A férfi lehajlék lováról, hogy Zenóbia palástja szegélyét ajkaihoz emelje.

- Üdv neked királynőm.

- Hagyd a királyi címet, s nevezz egyszerűen nődnek.

- Mit mondál?

- Azt, hogy ki tőlem távol, tőlem nem ismerve, velem egy gondolattól lelkesült át, annak lelke egy lélek az enyimmel. Te férjem leendsz.

- Én egyszerű polgár vagyok.

- És én egyszerű nő. A sors, mely előttünk áll, mindkettőnkre nézve egyenlő, dicsőség vagy halál, trón vagy katafalk. Mindannyi király és despota közül, kik kezeiket ajánlák nekem, egy sem jelent meg, midőn kardjokat kértem, és én nem akarom koronámat oly főre tenni, mely porba hajol meg ellenségem előtt; ők királynak születtek, bár inkább férfinak születtek volna, a sors rabszolgákat alkotott belőlök. Az első férfi, akire találok, te vagy, különben egy asszonyban kellene kihalni a dicsőségnek. Igy ketten leszünk. Ha te hős léssz, én méltó leszek hozzád, ha én király leszek, te méltó leszel hozzám. Elfogadod-e jobbomat, arcom nem taszít-e vissza?

Odenath gyönyörteljes pillanattal voná ajkaihoz a nyujtott szép kezet s szívből eredt hódolattal viszonzá:

- Arcod Kleopátrától örökléd, ősanyádtól, jobbodat Nagy Sándortól, ősödtől apai ágon.

- Ősöm isteneire! - kiálta föl lángragyulladt arccal a hölgy; - e kard is oldalamon ősapámról maradt, s nemde Sapor király nem Dárius utóda-e? E kard, mely az ős kezében összetörte az őst, az unoka kezében össze fogja törni az unokát; Nagy Sándornak Dáriust adta a sors, nekem Sapor királyt!

A tömegek lázas kiáltása szájról szájra adta e hangokat, s Palmíra körül ércfal támadt lelkesült férfiak karjaiból.

A királyok királya közelgett győzelmekhez szokott táborával. Kétszázezer lovas jött legelől, a keleti ragyogás sokféleségével. A külön nemzetek hadai saját színeikben, fegyverzeteikkel, egész ezredek csupa fehér lovon, mások mind feketén, utánok jött ötszáz elefánt, ballistákkal, hajítógépekkel terhelve, mik mázsás köveket, dárdákat és görögtüzet hánytak ezer lépésnyire, magát a királyt tízezer válogatott lovas környezé, ezüst-sisakos, arany-pajzsos vitézek, drágakövekkel kirakott fegyverzettel, a legutolsó is pompásabb, mint egy skandináv király.

Ezeket követte a hadi zsákmány, tízezer dromedár hátára fölhalmozva. Kipusztított országok kincsei, föl nem számítható érték, arany és drágakő. Leghátul maradt a gyalogság, léha, rendezetlen csoport, dárdával és parittyával, csak ütközet után rabolni jó, vagy ostromlott városok árkait betölteni holttestével.

Sapor király sohasem hagyott háta mögött ellenséget, azért serege rosszát és kincseit mindig leghátul tartotta, s javát maga előtt hajtá.

Mi volt e rendezett hadak ellenében a palmírai sereg?

Hirtelen összecsoportosult nomádnép, pásztorok, vadászok és békés kereskedők, kiknek kezébe a kétségbeesés adott fegyvert, kopját, nyilat, vagy buzogányt, s kiknél a hadirend helyét csak a szabadságszeretet pótolta.

De kettőjük között feküdt a sivatag!

És e sivatag ezeknek hazájok volt, amazoknak ellenségök harcra ellenök, s nem egyszer volt rá eset, hogy a perzsa hadsereg, midőn ellenét legyőzte, az éhség által veretett széjjel.

Az első nap megnyerte a csatát a perzsa had a sivatag ellen. Még ellenségre sem talált sehol a puszta homokon kívül, de ez is elég volt annak.

A forró szél, mely szemközt fujt arcaikba, keresztülszitálta a légen a finom homokot, mely mint megannyi tűszúrás hatott át a ruhákon keresztül, be a pórusokba, le a mellre, át a szemek idegein, az olthatlan szomj kiszárasztá a hőségtől égő ajkakat, a szúró napsugár elkábítá a főket.

A hadsereg kiállta e védtelen harcot az elemek ellen, s reggeltől estig éppen egy napi járóföldet foglalt el a sivatagból. Estefelé elmúlt a szél, csak az éhség és szomj maradt meg, a paripák fáradtan feküdtek le a földre, a tevék elszabadultak vezetőik kezéből, s bőszülten nyargaltak valamely távoli forrás felé, melynek irányát hatalmas ösztönük megsejté. Az eltikkadt katonák csoportosan futottak a tevék nyomait követve, némelyik elmaradt, s ott eldűlt a sivatagban, aki győzte velök a futást, meglátta az alkonyégen az ingadozó pálmákat, melyek az oázt jelölék, honnan a forrás fakadt, s akik odáig vánszorogtak, nem is tértek vissza többet, mielőtt szomjukat elolthatták volna, láthatlan nyilak elolták az éltöket.

Éjféltájon egy, az éj homályában is meglátszó, hosszú árny látszék húzódni a perzsa sereg sátorai felé, s amint csöndesen odaért, mint egy ijesztő kisértettábor rohant rémes ordítással a nomád lovagok ismeretlen száma az alvó, elcsigázott táborra.

A perzsák minden oldalról támadva voltak az ismeretlen ellenségtől, melynek erejét az éj sötétje még félelmesebbé tette. Ha visszaverték egy helyen, pillanat mulva a túlsó oldalon támadt, sokszorozva önmagát, s ijesztő üvöltésével fárasztva, csalva, bőszítve elleneit. A süvöltő nyílvesszők mindenütt élő célt találtak az összetömött hadsorokban, az őrtüzek által világított tömegekben, s ki lövöldözhetett ő utánok? a láthatlan éjbe, a külön álló, szökellő, nyargaló alakokra? Ki üldözhette őket a fekete pusztaságban, hol csak az ő szemeik ismerték az utat?

Ez így tartott szürkületig; reggelre csatarendbe állítá a király egész éjjel nyugtalanított seregeit, s íme ellenség nem volt sehol; mintha valóban a puszta rémei lettek volna, kik körülrajongák egész éjjel a tábort, s reggelre visszatértek volna sírjaikba, a perzsa had előtt nem volt köröskörül semmi, csak a homokpuszta.

Sapor király elbízott dölyffel parancsola előrenyomulást a hadseregnek, s még egy nap folytatta hódító útját a pusztában, de már e nap sikere alig volt néhány órai út, az eltikkadt hadsereg minden forrásnál megállt, mindeniket holttestekkel találta betemetve, s azon véresen itta ki belőlük a vizet az utolsó cseppig.

Újra eljött az éj. Csatarendben állt mindenki, sok, ki lefeküdt pihenni, ott elaludt és meghalt. Várták az éji támadást, s most már azt sem tudhaták, melyik oldalról jön az? Sokáig nem hallatszott semmi hang, csak az elefántok szomjdühös ordítása verte föl szokatlan hangokkal az éj csöndjét s benn a tábor közepében a harsogó zene és pohárcsörgés.

Míg a sereg epedve itta ki a források vérrel kevert vizét s az elhullt tevék húsából lakozott, azalatt Sapor király sátorában a világ legtávolabb tengereiből hozott halak, a legdrágább madarak s gyümölcsök illatoztak arany tálakban. Sátora hátulját núbiai zenészek foglalák el görög eunuchok énekét kísérve hárfáik és tollas sípjaikkal, s a sátor elején líbiai almék táncoltak áthevült arccal átlátszó öltönyeikben.

Sapor király maga hófehér, gyémántokkal hímzett pongyolában hevert bíbor nyugágyán; két kedvenc nője, kiket országok szépségei közül választott ki, mellette ült, egyiket ölébe vette, másiknak keblére hajtá ittas fejét, míg egy rabszolga ajkáig emelte az arany serlegbe töltött gránátszín ciprusit, melyre damaszki rózsák levelei voltak hintve, másik fűszeres gyümölcsökkel becsinált pávanyelvekből készült étellel iparkodék a királyok királyának eltompult étvágyát ingerelni, midőn egyszerre véletlenül, mint álomra az ébredés, rémes sikoltás hallik a sátoron kívül, s a nyílásnál őrt álló szerecsen halálra sebesülten bukik be a sátorba.

Sapor ijedten kapott fegyver után, s nem vevé észre, hogy amit kezébe ragadott, az kedvenc nőjének arany ollója volt.

A következő percben egy magas, harcias alak állt előtte, kivont karddal, csatától hevült arccal, villogó szemekkel.

- Ki vagy? mit akarsz? - ordíta rá Sapor mintegy helyére bűvölten.

- Nevem Odenath! - felelt a férfi. - Hivattál, itt vagyok.

Sapor dühös ordítással ugrott fel helyéről s sátora hátuljába futva, míg magukat közbevető rabszolgái élte megmentésében elestek, alvó testőrei közt lármát ütött és megmenekült.

Hogy neki kellett örülnie a megmenekvésen, hogy szemeivel kelle látnia, mint verik szét a mindenünnen támadó alakok egész gyalogságát, az éj sötétében háta mögé kerülve s egész sátoráig lopózva, mint oldják fel láncra fűzött rabszolgáit, mint hajtják el tevéit, mint rabolják el minden kincseit s két kedvenc hölgyét, kiket mind e kincsekért nem adott volna.

Ő rabolta el a babért, koronákat s rózsakoszorúkat, s mindazt más tette fejére, s ki tette azt? Egy megvetett asszony és egy tudatlan paraszt.

 

3.

Semmi sem oly jó tükre a napnak, mint a kivont kardnak lapja. A sugár, mely róla visszaverődik: a dicsőség.

Néhány év múlva, hogy Valerián császárral elbukott nyugot dicsősége, aki nagy tettekről akart még hallani, kelet felé fordítá figyelmét.

Ott ragyogott két új név, mint két új csillag, sugáraival egymásba fonódva, Odenath és Zenóbia. Az elgázolt tartományok mint bosszúálló nemtőt látták e királyi párt megjelenni, ki láncaikat feloldá s a fölöttük civódó ellenségeket saját országaikba kergette.

Kétszer látta őket Sapor király Ktesiphon kapu előtt, hová futó seregeit beüldözék, s a római hadseregeken annyiszor diadalmas gótok dárdái ellen a fejedelmi pár pajzsa védte meg Ázsiát.

S amily messze a férj és nő győzelmeinek híre elhatott, elhatott szerelmöknek híre is: mindenütt egymás mellett lehetett őket látni, egymástól elválhatatlanul, a trónon úgy, mint a csaták zajában.

Szerelmök nem volt a galambok szerelme, kik szüntelen turbékolnak, csókolóznak, hanem a sasoké, kik egy évben csak egyszer szeretnek; hanem azontúl hűk egymáshoz.

S míg nyugoton Cato és Scaevola népének elkorcsult utódi asszonyruhákba öltözve piaci látványt csináltak a förtelemből, s felforgatva a természet rendét, kényszeríték a gyönyört undorrá fajulni, összetévesztve Vénuszt Cupidóval, addig a tündérregék honában, keleten, hol lágyabb a szív, forróbb a vér és a napsugár, tudott élni egy nő, ki még férjében is csak a lelket szerette s a vér indulatait leláncolva tudta tartani erős akaratával.

Amott a vénség undorító szenvedélye, itt az ifjú szűzesség.

A római nép sóhajtva tevé az összehasonlítást s sajnálta, hogy nem született barbárnak. És a szenátus, melynek soraiba egyik császár kéjenceit nevezte ki, másik ugyanannyi számú kancsal, púpos és sánta vénasszonyt, a harmadik éppen jó nyerges paripáit, a patres conscripti, kiket majd pallossal, majd ostornyéllel, legutoljára éppen főzőkanállal kormányoztak, hódoló követeket küldöttek kelet királyi párjához, megerősítve őket azon trónban, melyet diadalaik által szereztek vissza az ellenségtől, ki Róma császárját kitömve tartotta templomában, míg annak édes fia Galienus csodálatos rántásokat főzött szakácsaival egy sorban s kinek midőn hírül hozták Fönícia elvesztét, csak azt sajnálta benne, hogy nem fog több menyhal-ikrát kaphatni onnan, s vállvonva kérdezé, hogy mit veszt Róma azzal, ha ezentúl az egyiptomi vásznat s galliai szőnyegeket nélkülöznie kell.

 

4.

Az orontes partján állunk. Jobbról a távolban látszik Emeza városa, tán inkább hihetnők a délibáb rajzolta ködképnek, magas palotáival, mik a távolban egymásba mosódva csak kék körrajzaikban tünnek elő. Közepettük a nap temploma, mint egy roppant, emberkézrakta hegy, még a messzeségből is ragyogó arany kúpfödéllel.

Balra sík lapályos erdőség terül, mely felé egy pompás vadászmenetet látunk vonulni. Ezer lovas, selyem és bíbor öltözékben, fegyverekkel, miknek markolatja drágakövektől ragyog, s miknek vasán csaták dicsősége, vonul félkörben az Orontes partján alá. Mögöttük ötven elefánt lépdegél, ébenfa tornyaik arab szőnyeggel beterítve, mikben bájos keleti hölgyek ülnek, meztelen karjaikon felgyűrve a patyolat öltöny, kezeikben aranyozott acél ívek s ezüst tollú nyilak. Csupán egyikében az elefántos tornyoknak ül egy férfi. Arcra, termetre az, de lélekre nem. A szegény, gyámoltalan ifjú Herode, Odenath fia első feleségétől, kinek apja lelkéből egy lehellet sem jutott; reszkető, érzékeny gyermek, ki elsápad, ha csak beszélni hall is azon veszélyekről, miken atyja és mostohája karddal szokta magát keresztülvágni, s ki most is csak úgy engedé magát a vadászatra kicsalatni, ha Zenóbia megigéré, hogy mellette fog maradni.

Zenóbia gyöngéd anyai szeretettel vevé pártfogása alá e szellemi nyomorékot; azon időben, mikor gyöngének lenni bűn volt, ő oltalmazta, kegyelte, ápolta e gyermeket, jobban, mint saját fiait.

Kettő azok közül, Timoll és Herend már csatában esett el, a harmadik, Vaballath, most is legelől lovagol apja mellett, a szegény Herodéval csak mostohája törődik, csak neki jut eszébe a lélekbeteg ifjúnak örömeiről gondoskodni, ő hoz neki tigrisvadászatról zengő madarakat, tengerviharokból ragyogó kagylókat, s vérengző csatákból bogláros csengőket, mikkel Herode el tud játszadozni, nem is gondolva arra, hogy az halállal játszott, ki ezeket hozta.

Zenóbia ott lovagol hófehér paripáján az elefánt mellett, melynek tornyából Herode aggodalmasan tekint le hozzá, félénken kérdezősködve: anyám, mi is bemegyünk e sötét erdőbe? vadállatokkal nem fogunk-e találkozni ottan? ugye nem hagysz magamra? légy mellettem, maradjunk itt a pálmák alatt, hallgassuk, a madarak hogy énekelnek? Nézzük a vízben a szökellő halacskákat. Nem, ne nézzünk a vízbe, mert én szédülök.

Az elefánt tulsó oldalán egy férfi lovagolt, izmos, vad tekintetű alak, ki Herode beszédjére hangosan felkacagott.

- Anyám, - szólt félénken Herode - Maeon itt lovagol mellettem és kikacag, nem merek odatekinteni, mert rám néz. Érzem, hogy sötét fekete szemei rajtam függnek, kérd meg, hogy maradjon el tőlünk, én szeretem őt, de mégis félek tőle.

- Maeon, - kiálta a nő - miért nem sietsz előbbre? - Maeon Zenóbia elé lovagolva, égető szemeit a hölgyre függeszté, s dacosan kérdé tőle:

- Mivel van nekem kevesebb jogom melletted lehetni, ki férjednek öccse vagyok, mint Herodénak?

- Te férfi vagy, ő gyermek, neked erős karokat adott a sors, neki gyönge szivet. Eredj oda, ahol veszély van.

- Nincs rám nézve nagyobb veszély, mint szemeidbe néznem. Örömestebb mennék a tigris barlangjába, s puszta kézzel fojtanám meg, örömestebb ülnék fel a szarvorrú hátára, minthogy téged lássalak, és én mégis tégedet akarlak látni, tégedet kereslek.

- Maeon! - monda a nő erényes borzalommal - arcom elpirul előtted. Még most csak a szégyen pirulása az, vigyázz, hogy a haragé ne legyen!

- Haragudjál reám. Tégy semmivé, tapodj el lábaiddal, lássam szemeidben a gyűlöletet, csak a hidegséget ne. Én csak szivedtől félek, nem kezeidtől.

- Minő démon szól belőled?

- Hát démon-e a szerelem? Csak egy neme van-e a szeretetnek? te szereted Odenathot és szereted Herodét: nem találkozik-e kettőjük között számomra egy kis parányi hely?

- Férjemet szeretem mint nő, fiát szeretem mint anya.

- No hát szeress engemet mint testvér.

- Odenath bátor, Herode érzékeny, hát neked mi érdemed van arra, hogy szerettessél?

- Tudod te azt; tudod, mert mindig el akartál magadtól távolítni. Csatákban a legveszélyesb helyekre küldtél mindig, a halálhoz én álltam legközelebb mindenütt: de visszajöttem ugye mindennünen? nem sikerült elvesztened, és nem fog sikerülni soha. Hiába küldesz a viharos tengerbe egy rozzant naszádon, én visszajövök hozzád, hiába vettetsz oroszlánok vermébe, én kiszabadulok onnan, hiába küldesz rám bérgyilkosokat, férfi karja el nem olthat engem, ezt egyiptomi mágusok jósolták énnekem. Értettél engemet, vesztemre törhetsz. Ha te elhallgatnád is, amit mondtam, az a pulya ott fenn cifra tornyában füleit hegyezve szítte begyébe minden szavamat, s még ez órában el fog atyjának mindent mondani, de te látni fogod, hogy engem összetörni senki keze sem elég erős, s nincs oly magasság, melyről én leesve összezúzzam magamat.

- Bámullak. Nem hallottam férfit ennyi ideig beszélni egy huzamban. Ha csak azért nem hordtál fel ennyi vadat, hogy mire társaid a többit elejtik, neked is maradjon valami. Attól ne tarts, hogy üres szavaidért megbüntessen valaki, ha csak úgy nem jársz, hogy kézíj-húrral hátadra nem vernek, mint olyan vadásznak, aki semmit sem lőtt.

- Értelek Zenóbia; szeretnél oly dühössé tenni szégyenemben, hogy azt a hírt vedd, miként engem valami fenevad összetépett. Odamegyek, de nem veszek el ottan. Elhozom neked a hiéna megfojtott kölykeit, a viziló agyarát, a mérgeskígyó fejét, hogy azokat lábaidhoz rakva elmondhassam: ugye nem vesztem el?

E szavakkal dacosan megsarkantyúzá paripáját Maeon s kopjája nyelével ráütve az elefánt ormányára, kacagva kiálta vissza futtában az egész beszéd alatt sápadtan hallgató ifjúra:

- Öcsém Herode! próbáld meg, belém tudnál-e lőni azzal a nyillal ott kezedben? - S azzal az erdőben eltűnt.

Herode borzadva rejté el arcát palástjába.

- Anyám, ez a Maeon ugye nem jól beszél?

- Ne hallgass szavaira gyermekem, - felelt nyugodtan a nő - apád előtt is hallgasd el, amit hallottál. Bolond beszédekre nem indul meg az ég.

- Hallgatni fogok, anyám - rebegé a gyámoltalan, s reszketve nyujtá tegzét a mögötte ülő rabszolgának, kérve, hogy eressze le felajzott idegét, nehogy kárt találjon tenni vele.

 

5.

A nap délpontjára hágott, az erdők elcsöndesültek, hallgat minden.

A pálmák fényes kövér levelei harmatot izzadnak a hőségtől, s a fehér kérgű gumifák repedezett oldalaiból átlátszó aranyszín mézga szivárog. A nap fényében átlátszó minden lomb. Nem az éjszaki fenyves és bükkerdők egyhangú sötétje ez, a természet remekelni jött ide, csodás vegyületben állítva össze szépet és nagyszerűt; az ifjú természet országa ez, ki még nem tanult jó gazda lenni, a pazarló, fényűző, költői természeté.

Egész ligetek illatos fahéjfákból, miknek friss hajtásain rózsaszínű a lomb; a mirtusz, favastagságra nőve; fák, miken virág és ért gyümölcs van egyszerre; komoly sötét berkek fügefabokrokból, miken keresztül összevissza nőtt a folyondárok száz meg száz neme, mosolygó virágcsillagaival; magas, karcsú szálfák pikkelyes derékkal, tetejökben füzéres lombkorona, a levélcsutakok alól óriási gyümölcsfürtök csüggnek alá, vagy gyermekfő nagyságú diók, miknek terhe alatt meggörnyed a sudár. Néhol egyetlen fa foglalt el magának több száz lépésnyi tért, melynek odvában egész majomcsalád tanyáz, terebély ágai hosszú inakat hajtanak a földig, mik legyökerezve egy élő labirintot állítanak elő, lombos sátortetővel, melynek rengetegét egész népe lakja a majmoknak, papagályoknak, méheknek és pillangóknak. Másutt beláthatlan bozóttá fajul a növényzet, a vizenyős föld kiölte az árnyékos fákat, s a hirtelen felsarjult bambusznádak, cikkes kóróikkal, a tüskebokrok, újjnyi hosszúságú vörös tüskéikkel, küzdeni látszanak egymással az elfoglalt helyért, néhol belepetve egy mindkettőnél hatalmasabb jövevény, a kuszó iszalag és liánfonadék szövevényeivel.

A csendes magányban hűselve alszik minden állat, csak nagy néha csap el az ágak alatt egy-egy fehér páva, hosszú csillagszemes farka mint egy csodás uszály vonul utána: vagy egy-egy kis majom veti magát egy fáról a másikra, hosszú, kunkorgós farkával az ágakba fogózva.

Majd könnyű szellő lebben el a táj fölött, alig vehető egyébről észre, mint a levelek suttogásairól, s az ágakon csüngő fehér fügefészek könnyű ringásáról.

Egyszerre a távolból valami szokatlan zaj veri föl a csendet, valami kereplő hang, de csak a legnagyobb messzeségben, alig hallhatólag.

E hangra mozgás támad a bokrok közt, mintha valami nagy test futásnak eredt volna, messziről látni közeledtét, amint a karvastagságú csemeték elhajlanak léptei alatt, s hol bokrostul nőttek ki az összesűrűsödött fák, a veszett alak ki sem kerülve őket, egyenes irányban ront rajtuk keresztül, jobbra-balra döntve azokat, mint hajlékony nádvesszőket. A nyugtalan mozgás, mely jöttét megelőzi, előre is sokat igér, s a legsűrűbb tövisbozót eloszlik tekintete előtt, mint megvetendő gizgaz.

Még egy roham a venyigeszövevényen keresztül, mely azt, mint pókhálót a dongó, tépi összevissza, s egy borzasztó ordítással a síkon áll a legcsinosabb szörnyeteg, mely valaha erdőket evett, s mocsárokat ivott rá.

Egy délutáni álmából fölserkentett szarvorrú az, azon módon, ahogy a nyugvóhelyéről fölébredett, megnézni, hogy mi baj. Deli termete alig hosszabb két ölésnél, s rövid lábacskái versenyeznek egy emberi derék vastagságával, három vastag körmön végződve, mintha három csizmát húzott volna föl egyszerre mindenik lábára. Vastag, páncélkemény bőre, mintha nem ily karcsú termetre volna szabva, pötyögős ráncokat vet nyaka és combjai körül, s ha megrázza magán, csak úgy inog rajta, mintha alatta még egy másik volna, egyik oldala tele van ragadva apró csigácskákkal, mikbe egyszer lefeküdt, s miknek ottlétéről tudomást sem látszik venni s egyik hátulsó lábával egy hosszú bambuszgyökeret vonszol maga után, mely körmei közé talált szorulni, s most zörgő leveleivel kíséri lépteit.

Megáll, orrát föltartja szaglászva, másfél láb hosszú szarva, jobbra-balra mozog rajta; hosszú, lelógó fülei egyszerre egyenesülnek, s nagy, széles száját eltátva, meglátszanak fényes, fekete fogai. Két kis homályos szem tévedt valahogy koponyájába, melyek nem arra levén alkotva, hogy lásson velök, nem veszi észre az előtte álló kókuszfát, s nekimegy az orrával, melyért megharagudva rá, azt menten ketté harapja, s azzal megnyugodva, térdre ül, s az egész fát, koronáján kezdve a száráig, szép csendesen megeszegeti, miközben orrának hajlékony szarvával különféle mozdulatok által iparkodik kedélyállapotának különféle változatait kifejezni.

Egyszerre ismét hallatszik a kereplő hang, most már éppen ellenkező irányban; a fenevad felszökik fektéből s a legcsodálatosabb ügyetlenséggel kétszer megfordul helyében, s azzal kiszámítva magában a két hang közti középutat, elnyargal, egyszerre két első, azután két hátulsó lábával lépve, s szaggatott röfögés közt tördelve az útjába akadó fákat.

Kevés idő vártatva több helyen szólal meg egymásután a kereplő, jobbról, balról, köröskörül hallatszanak üldöző hangjai, a csörtetés zaja ismét visszatért, s ugyanazon helyre, ahonnan kiindult, ismét visszaüget a szörnyeteg.

Most már dühös. Szájában egy fiatal pálma van keresztben, melyet felszakított, s nem ért rá lenyelni. Szemei be vannak dagadva véres pillái közé, s orrszava nem mozog többé, hanem megkeményülve hátragörbült. Szemeivel nem lát, de orrával annál jobban érzi ellenségei szagát, s hallja a közeledő lármát, melyet még emberi fül nem volna képes felfogni, s e lárma dühössé teszi. Fölemeli idomtalan fejét, s szörnyű száját eltátva, iszonyú ordítással tölti be a léget, mintegy kihívó csatahangot küldve üldözői elé, s azzal nekidűl féloldalával egy mohos kősziklának, s fenyegető morgás között kezdi el szarvát köszörülni rajta, meg-megállva, hogy egy rikoltó, recsegő üvöltésnek levegőt adjon.

Eközben mindinkább hallhatóvá lesz a vadászok lármája, a magas bokrok közül kitűnnek az elefántok tornyai, nyilas amazonaikkal, s a nyergeikben fölemelkedett vadászok structollas kopjái, kiket mind e táj felé csalt a szörnyeteg ordítása.

Néhány perc múlva összeszorul a kör, az elefántok megállnak, ormányaikat fölemelve, s a paripák toporzékolva hánykódnak, amint meglátják az elszörnyesztő fenevadat, mely lábait megvetve, orrszarvát a kősziklához feni.

Ekkor két ellenkező oldalról két lovag nyargal a rinocérosz felé, fölemelt kopjáikat magasra tartva. Az egyik Odenath, a másik Maeon.

Az ingerelt szörny Odenathnak fordul, s orrát a földnek szegezve, szarvával hosszú barázdát hasít a pázsiton nyargaltában s azon pillanatban, midőn Odenath ágaskodó paripája sörényét félkézzel megragadva, kopjáját biztos kézzel irányzá a vad felé, Maeon hirtelen elébb ráhajítá a magáét, mely hegyével a szarvorrú oldalába furódva, annak vastag bőrében függve maradt, alig érve hegyével az elevenjét.

- Ostoba, mit cselekszel? - kiálta rá a király. A fenevad azon pillanatban villámsebesen megfordult, s kikerülve Odenathot, vérengző dühvel rohant másik ellenére, ki lováról leugorva, kardjával iparkodott annak hasa alá jutni.

A szarvorrú azonban nagyobb tárgyat szemelt ki bosszúja tárgyának s bőszült ordítással rohant az elefántok közé. A nyilak, miket a tornyokból lőttek rá, visszapattogtak bőréről, s a hölgyek, kik a megriadt elefántok tornyaiban hányódtak, mint bárkában hullámos tengeren, sikoltozva fogóztak hevedereikbe; a legelső elefánt, melyet a vad megtámadott, egy irtóztató csapást adott ormányával a szarvorrú hátára, melytől az térdeire bukott, de a másik pillanatban villámsebességgel rohant az elefánt alá s egy iszonyú döféssel hanyatt dönté azt a bokrok közé, s azzal elkezde alakjától nem remélhető fürgeséggel ugrálni, jobbra-balra osztva csapásait, hallatlan zavart idézve az elvadult elefántok között, melyeknek ordítása megbőszíté a vadászok paripáit, hogy lovagjaik alig maradhattak nyergeikben.

Már szinte keresztül törte magát üldözőin a vadállat, midőn Odenath másodszor elékerült s mennydörgő hangjával rákiáltott:

- Nekem tarts, szörnyeteg.

E hangról megismeré az állat méltó ellenfelét s egy lépést hátrálva, nagy gondterhesen megforgatá fejét, első lábaival bömbölve szórta a földet, s azzal elhallgatott, fejét elbúsultan a földnek szegezé, két szeme, mint két veres pont volt ellenére feszítve, s azzal sebesen, mint a kilőtt nyíl, rohant Odenathnak.

A paripának minden szőre borzadt, fülei felálltak, szemei forogtak, orrlyukain forró gőz lövellt ki; a király nyugodtan tartá kezében dárdáját, s amint a fenevad közel ért, egyszerre szemébe döfte azt annak, ahol éppen legsérthetőbb ez állat.

A roham sulyától hátulsó lábaira rogyott az erős csatamén, de Odenath meg nem tántorult nyergében, sem karja meg nem hajlott; a dárda hegyével leszögezve ott maradt lábai előtt a szörny, idomtalan fejének utolsó mozdulatával mélyen feltúrva a földet, s lábait szétmeresztve.

A vadászkürt örömhangja rivallt, s a környezők a király ügyességét és karja erejét jöttek dicsőítni; Maeon mellé furakodva, dacosan dörmögé:

- Könnyű volt a vadat elejtened, miután én sebet ejték rajta.

Odenath méltó haraggal viszonzá:

- Éppen e tetted volt oka, hogy az első találkozásnál el nem ejthetém; s ha e tiszteletlenségedért meg nem tudnék bocsátani mint király, kellene, hogy megbüntesselek szelességedért mint vadász.

- Tehát büntess meg, hadd lássam.

- Eredj előlem, hálátlan fiú; könnyen beszélsz velem, mikor tudod, hogy büntetésed nekem fájna jobban, mint neked.

 

6.

Zenóbia ezalatt az Orontes partján horgászott Herodéval. Ősanyja példájaként parancsot adott búvárainak, hogy a víz alatt a kivetett horogra aranyhalakat akasszanak, s tudta osztani a mosolyt, mely e gyöngéd csel következtében az ifjú halvány arcán elvonult.

Mennyi lélekerő s mily női gyöngédség kellett arra, hogy e férfias munkához edzett asszony lemondjon legkedvencebb mulatságáról, midőn annak riadó hangjai füléig hatnak el, s leüljön egy lélekbeteg gyermeket mulattatni, kit rajta kívül mindenki megvet, kicsúfol; s míg férjét és tulajdon fiát fenevadakkal küzdeni tudja, szeretete gyöngédségével mostoha gyermekét halmozza el, ez erőtlen, hervatag ifjút, kinek minden öröme e csodás, e megfoghatlan szülői érzelem.

A vadászat zaja mindig hangosabbá válik, Herode remegve simul anyjához közelebb.

- Ó anyám! Hallod e lármát? Hallod ezt a szokatlan ordítást? Én félek.

- Az elefántok bőgése az. Jer tova, ha félsz hallani.

- Ó nem tova, ott szeretnék lenni, ahol ez a lárma van, akkor nem félnék tőle.

- Ne hallgass oda; vidám kiáltások azok, kedvtelő vadászok ujjongatásai.

- Nem hallasz valami sikoltást közbe-közbe? valami segítség-kiáltó jajgatást?

- Ki tudná ezt ily távolról kivenni?

- Én hallom jól. Nem apám kiált-e?

- Hova gondolsz? Mi baj érhetné őt? Nincs sem ember, sem vadállat, melyet puszta kézzel meg ne öljön, puszta öklével képes betörni a bölény koponyáját, s az oroszlánt fél kézzel megfojtani.

- Igaz, - szólt Herode, nevetve, mint gyermekek szoktak, kik apjok erejéről, bátorságáról hallanak beszélni. - Apám erős ember. Aztán Vaballath is vele van. Anyám, mért nem vagyok én oly bátor, mint Vaballath?

- Minek volna e bátorság neked?

- Mert ott volnék apám mellett. Hátha mégis valami baja eshetik; lehet, hogy kardja eltörik a viadalban, akkor én a magamét nyujtanám neki, orozva jöhetne rá valami veszély, melyet ő nem lát meg, én észrevenném, s rákiáltanék, hogy vigyázzon. Eltévedhet kiséretétől, s valamely mocsárban elveszhet, én nem maradnék el oldala mellől soha. Ez mind megeshetik rajta. Jerünk oda, ahol az a lárma hallik.

- Messzünnen is remegsz tőle.

- Ha látni fogom, nem félek. Aztán te mellettem maradsz, ugye, nem távozol tőlem? Mitől félhetnék, ha te itt vagy? Ki bánthatna, ha te oltalmazol?

Édes gyermeki érzelem, mely mindenhatóvá képzeli a szülői szivet és kart!

Az ifjú nem bírt nyugodni, míg Zenóbia parancsot nem adott a hátramaradt kiséretnek, hogy induljanak a vadászok után.

Minél közelebb értek a zajhoz, annál többször iparkodék mondani s arcával és mozdulataival kifejezni, hogy nem fél, s midőn az első tanyához értek, hová éppen akkor vontatták az elejtett rinocérosz roppant tetemét, annyi bátorságot vett magának, hogy leszállt hozzá, és meg merte tapintani annak hosszú szarvát; hanem amikor aztán hallá, hogy az egy elefántot összegázolt, s kemény kérges bőrével összenézte azt a vékony aranyhegyű nyilat, melyet remegő kezében tartott, elsápadva emelteté magát elefántja hátára, vissza, s félve kérdezé a vadászoktól, hogy e tartós lárma hasonló szörnyeteggeli küzdés zaja-e?

- Ez csak hajtás, - viszonzá egy vadász. - Egy tigrispár vette magát a berekbe, s most azt nem bírják onnan kihajtani.

- De apám jó helyen van, úgye?

- Az mindig jó hely, ahol apád kardja ki van vonva, - felelt a vadász, a királyné intésére megindulva az elefánt előtt, s azon táj felé vezette, hol a király állott.

 

7.

Egy széles, csalitos bozót volt, amelybe a tigris vette magát; iszapos feneke, összebonyolódott szövevényei miatt lónak és elefántnak egyiránt hozzáférhetetlen.

A vadászok széles kört alakítottak a berek körül, mialatt annak egyik oldalán felgyürkőzött arabok jártak lármát ütve, s botokkal kongatva a vastag bambuszbokrokat.

Odenath figyelmét annyira elfoglalta e munka, hogy csak akkor vette észre nejét és fiát, midőn mellette álltak.

Az apa magánkívül lett örömében, midőn Herodet megpillantá, ki nem látva semmi tárgyát a veszélynek, hanem csupa örömteli arcokat, inkább örülni látszott, mint félni.

- Te is idejöttél? - szólt Odenath atyai örömében. - Tehát benned is megszületett a bátorság valahára. Helyesen van. Csak egyszer nézz szemébe a halálnak, többé nem fogsz félni. Itt jó helyen állsz mellettem. A tigrist éppen erre fogják hajtani. Fogd e dárdát s amint látod, hogy kiugrik a bozótból, hajítsd reá. Akár találod, akár nem, mindegy. Tied lesz a dicsőség, hogy az első kopját te hajítád reá, s a dicsvágy bátorrá fog tenni.

Herode elvette a kopját, de arca másfelé volt fordulva, félelem, borzalom tekintetével.

- Nos, merre nézesz? - szólt Odenath - ne onnan várd a tigrist, ott bátyád Maeon áll a bokor mögött, nehogy őt hajítsd meg.

Herode remegve hajolt alá apjához, susogva:

- Ama bokorból egy nyílhegyet láttam feléd irányozva.

- Rosszul láttad, a tigrisre les ő is.

E pillanatban rivalgó kürthang szólalt meg a bozót belsejében, vadállati kétségbeesett ordítástól követve: valami vakmerő arab kürtöt vett kezébe s a csalitba lopózva, csendesen az elbújt tigris háta mögé került, s míg ez makacson fekve maradt a hajtók lármájára, s fektéből meg sem mozdult, ez egyszerre alig néhány lépésnyi távolban megfújta a kürtöt, mely véletlen hangtól fölriadva, bőszülten szökött fel a fenevad, s ijedt ordítással törte magát ellenkező irányban a bozóton keresztül.

- Erre jön! erre jön! - kiáltozák a vadászok, kik Odenath mellett álltak, s már ki lehete a tigris alakját venni a nádbokrok között, midőn hirtelen egy elhamarkodva hajított kopja, mely nagy zörejjel esett a bozótba, észrevéteté a vadállattal a lesben állókat, mire az hirtelen megtorpanva, borzasztó nyávogás közt visszafordult, s szép csöndesen hasoncsúszva, ismét eltűnt a sűrűségben.

- Ki hajítá e kopját? - ordítá Odenath dühösen, megfosztva apai, vadászi és királyi örömeitől.

Maeon dacos arca elárulá, hogy e vakmerő ismét ő volt.

- Vegyétek el lovát, - kiálta haragosan a király. - Szállítsátok le lováról tüstént.

Ez a legnagyobb büntetés volt, ami lovagot érhetett.

Maeon szemeiben a düh és szégyen könnyűi égtek; kirántotta övéből hosszú tőrét, gyöngyös hüvelyét elveté magától, s anélkül, hogy egy szót szólna, a bozót felé indult.

- Hová mégy arra? - kiált rá a király.

Maeon megállt s visszafordítá fejét duzzogva.

- Vagy én ölöm meg azt, vagy az öl meg engem.

- Ragadjátok meg! - kiálta Odenath - facsarjátok ki kezéből a fegyvert, dugjátok be az őrjöngőt egy barlangba, s hengerítsetek követ a nyílásra, hadd legyen ott, míg a vadászatnak vége van.

A király parancsai egy pillanat alatt teljesítve lőnek, Maeont lefegyverzék s barlang hiányában beerőszakolták egy roppant baobabfa odvas üregébe, sűrű tövissel elzárva annak nyílását. A tigrist azonban nem lehete többé berkéből kiverni. Már esteledni kezdett, s még nem bírtak vele boldogulni, ha egyik helyről elhajták, a másik oldalra ment, de a berket el nem hagyta.

Végre nem maradt más eszköz kiűzésére, mint a berket fölgyújtani.

Hosszú nyilakat kentek be cédrusgyantával s azokat meggyújtva, oda lövöldözék, ahol morogni hallák a vadat.

Az égő nyilak, mint megannyi lidérc, repültek az elsötétült égen, sűrűen hullva a cserje közé, mely itt-ott meggyulladva, egyszerre több helyen lángolni kezdett; a tűz tovább harapózott, az égő pontok összeértek, s a nedves rekettye ropogása közben megelevenedni látszék az egész csalit, mintha minden ágnak külön lakója lett volna, egész zivatara a madaraknak kerekedett föl az égő berekből, ijedt ordítozással töltve be a léget; s minden irányban lehete látni a futó kígyókat, mik süvöltő fejeiket feltartva menekülni iparkodtak az égő zsarátnok alól, rémségesen hangzott a benszorult teknősbéka jajgatása s borzasztó volt látni egy roppant boát, mely a tűz közé szorulva, miután mindenünnen visszariadt, végre felcsavarodott egy magányosan álló pálmafára, farkával verve az égő lombokat, széles szájával dühösen tátongva az alatta összeérő lángokra, s midőn a pálma is meggyulladt, egy pillanatig kínos tekergéssel csavargott az égő sudar körül, s azzal hirtelen lebomlott arról, s a tűzre veté magát, fetrengő karikákat hányva benne, míg végképp megégett.

Az egész táj sötét volt már, mi annál borzasztóbbá tette a berek égését, a fellobogó tűzfény vérszínt adva minden tárgynak. A tigrisnek semmi mozdulatát sem lehete még kivenni, egyszer azonban éppen oda eshetett az égő nyíl, hol a vad elrejtőzve feküdt, s amint a lángok melegsége kiállhatatlanná kezde válni, hirtelen elordítá magát a vad, s bőszülten rohant ki a még egyedül ép oldalán a bozótnak.

Ott vártak rá mind. A tigris látta őket rászegzett szemekkel, felé emelt dárdáikkal, s lehajtva a földre gyönyörű karcsu termetét, mérgesen összehúzva orrát és szemöldeit, körültekinte éles, topázzöld szemeivel, mintha kiszemelte volna magának azt, aki legjobban félt tőle, néhány apró kúszó lépéssel előbbre simulva, hirtelen egy óriási szökéssel azon elefánt fejére ugrott, melyen Herode ült.

Herode a bámulat és félelem által meg volt meredve, s a dárdát kezében tartá, anélkül, hogy legkisebbet tenne védelmére.

Az elefánt azonban készen várta ellenfelét, s ormányát hasa alá rejtve, amint a tigris fejének ugrott, egyszerre derékon kapta azt, s egyet lódítva rajta, fölhajtá azt a levegőbe.

Az izmos állat kapálózva vetett bukfencet a magasban, s amint visszafelé esett, egy kézív pendülése hallék s a földre hullott vad nem ugrott fel többet, ott maradt végig elnyúlva, egy aranytollú nyíl szívét járta keresztül. E nyilat Zenóbia küldte neki.

 

8.

A tárogatószó hívása mindenünnen összetéríté az elszéledezett vadászokat. Egy óriási banánfa alatt ütöttek sátort, melynek roppant területe alatt az egész vadászsereg elfért. Fáklyák helyett két szálas cédrust gyujtottak meg, s ezek világánál ülték meg a vadászatot.

A langyos esti légben fegyvereiket s öltözetük nehezebb részeit lerakva, körülülték a pázsitból hányt kerek asztalokat a férfiak. Egyszerű ételek voltak azokra terítve, sült hús és bölényszarvakba töltött bor.

Minden ki volt fáradva a nap munkájától, csak a kedv nem még. A férfiak egyedül maradtak asztalaiknál, mialatt a nők rögtönzött sátoraikba s fák galyaira feszített függőágyaikba távoztak pihenni, hogy jelenlétök se ne gátolja a férfiak kedvét, se kicsapongásra ne ingerelje.

Az erőteljes férfihangok által énekelt kardalok lelkesítő riadalban hangzottak szét, a távolból hangzott egyes kürtszó, tán egy eltévedt vadászé, mire ismét a harci harmónia felelt vissza.

S midőn a bor lelke a sziveket átjárta, táncra ugráltak a férfiak, harcias kört alakítva, melyben nem a láb járta a táncot, hanem a kar, a fő, a szemek villogása. - Minden mozdulat harcot, viadalt kifejező, az egész egy csata fegyver nélkül.

Közepett ült a király. Trónja egy lefűrészelt cédrusfa törzsöke volt, baldachinja a harmattól ragyogó lomb. Lábainál játszott Herode, papagálytollakból kötözve bokrétát.

- Valaki hiányzik közülünk, - mondta Odenath, odaintve fegyverhordozóját. - Bocsássátok ki Maeont s hozzátok közénk.

Herode fölneszelt e névre, s elveté a tollakat kezéből s karjaival átfonva apja térdét, annak arcába néze félelmesen.

Maeont elővezették; sötét képpel, szótlanul állt meg a király előtt, palástja vállai körül volt tekerve s mindkét keze eldugva alatta.

- Megbocsátom hirtelenkedésed, - monda Odenath, bizalmas szivességgel nyujtva elé kezét, - jer, ülj jobbomra; ami a vadászok közt történt, ne tartsák eszükben a rokonok.

S azzal két billikomot hozatva elő, egyiket fölvette maga, másikat Maeonnak nyujtá, nyájasan kínálva:

- E pohár az engesztelődésnek.

Maeon balkezével vette el a serleget, s azon pillanatban, midőn Odenath fölhajtá a magáét, kirántá palástja alól jobbját, melyben kardja villogott, s felordítva: >>és ez a kard a bosszuállásnak<<, Odenathra rohant.

Sebesebben, mint a kardcsapás, veté magát Herode apja testére, gyönge kezével föl akarva tartani Maeon kardját. Nyomorú, elfonnyadt teste kevés volt pajzsnak, a villámgyors döfés az ő keblén keresztül érte az apáét, mindkettő szivét egy vassal szegezve egymáshoz.

Maeon lekapta a hátrahanyatló király fejéről a diadémot, s azt saját homlokára téve, felszökött annak helyére, s véres kardját öklébe fogva, kiálta a rémülettől megkövült férfiaknak:

- Én vagyok királytok! E korona azzá tesz engem, és ha e korona nem, azzá teend e kard.

- Halál fejedre! - ordítá két férfi, kardot ragadva kezébe. Azon pillanatban mindkettő orgyiloktól átszúrva rogyott össze.

- Meg ne mozduljatok! - kiálta Maeon hiénai szemforgással - minden ellenségem háta mögött egy hívem áll! Minden lázadó mellett ott ül a bakó!

Az emberek tétovázva tekintének egymás szemeibe, mindenik a másikat gyanítva Maeon cinkosai közül seregleni kezdének körüle, míg a király barátai eldugott fegyvereiket keresték s a bosszú, a lovagiasság és önféltés elszántságával rohantak a gyilkosra a legelső fegyverrel, ami kezökbe akadt, s egyenkint estek el vad viadal közben, anélkül, hogy hozzáférhettek volna.

A zaj, a tombolás általánossá lőn, mindenki ellenségnek nézte társát, s a szilaj tusa közepett az egyik égő szálfa, gyökeréig leégve, a küzdő tömegek közé zuhant, mint egy égi tűzkard, mely a harcolókat szétválasztani csapott le. Az ordítás közül egyedül Maeon mennydörgő hangja hallatszott ki.

- Én vagyok királytok! Én vagyok a megtapodott féreg, ki megöli az óriást. Rajtam nem fog sem fegyver, sem átok. Én vagyok a hetedik gyermek, ki burokban született, engem férfi keze el nem ejthet.

- Asszonyé fog hát elejteni, - kiálta közbe egy haragtól csengő szózat, melynek hallatára Maeon egyszerre elsápadt, elnémult; s a küzdő tömegeken keresztül egy nőalak tört felé, szétszórt hajfürtei a sötét éjben is feketék voltak, égő szemei világítottak benne.

- El innen, asszony! - kiáltának Maeon párthívei, elállva útját. - Ez harc, nem choraea!

- Én Zenóbia vagyok! - viszonzá büszkén a nő, s a kardcsapás, mellyel az ellenállók közé vágott, bizonyítá, hogy ő az.

Maeon hívei elhulltak egyenkint, gyalázatos halállal egy asszony kezétől; az utolsó, kinek a bosszúálló nő kardvillanása örökre kioltá szemevilágát, sikoltva terjeszté kezét Maeon elé:

- Maeon, védd magad! Ez asszony az égből esett ide, s minket a pokolra küld.

Maeon hallgatva, mozdulatlanul nézett a gyilkolva közeledő asszonyra, kinek tekintete megigézte a legbátrabb férfiakat, hogy nem tudták magukat védeni halálcsapásai ellen, s erőtlenül hullottak el körüle. A véres kard le volt eresztve kezében.

- Emeld fel ezt az orgyilkot! - kiáltá Zenóbia, Maeon kardjára ütve.

Maeon elborult arccal tekinte a hölgyre, s kardját elhajítá magától.

- Ha téged megölnének, akkor hiába öltem volna meg ezt.

S hogy szavai nem kegyelemkérés voltak, azzal bizonyitá, hogy ráhágott lábával Odenath holttestére.

Azon pillanatban markolatig merült szivébe Zenóbia kardja.

Szótlanul rogyott össze; Zenóbia hosszú hollófekete hajfürtei arcára omlottak, odavoná azokat ajkaihoz, összecsókolá, és meghalt.

 

9.

Ezelőtt másfélezer évvel...

Ha Egyiptomból az arab sivatagokon keresztül hat napig vándorolt az utazó, s nem talált egyebet egyes kutaknál, hetediken a hasadó hajnal sugárai között messziről sötétlő pálmaerdőt látott megjelenni.

A tevék ezentúl nyargalva futottak, a lovakat nem lehete visszatartani többé, az emberek arca is egyszerre felvidámult. Az a pálmák országa volt. Palmíra földe, a gazdag, a boldog, a hatalmas Palmíráé, hova kelet és nyugot sietett kincseit hordani, s örömeit keresni; hol egyedül lakott még igazság a földön; hol egyedül állt fölemelt fővel a nép királya trónja előtt; hol egyedül volt még megjutalmazva az erény, üldözve a bűn, védve az ártatlanság; hol gazdag volt a becsületes, s boldog volt a tisztalelkű; hol igaz mértékkel mértek a piacon; hol üresek voltak a börtönök; hol egy asszony kezében volt a királyi pálca, kinek tekintete előtt elszáradt az ellen, s fölvirult az ország.

Ez volt Zenóbia, Palmíra királynője, a hasonlíthatlan városé, mely népek felett uralkodott, és akiken uralkodék, azok mind áldák és dicsőíték.

Három napi járás volt e roppant város falainak kerülete, melyek égetett téglából voltak rakva, védő tornyokkal, s száz kapuval, miknek portáléin diadalfaragványok díszlettek, királyok, hősök képei, kik négylovas szekéren, vagy fehér elefántokon álltak, kezeikben pálmaággal.

De jobban, mint e fal, védte Palmírát a körülfekvő véghetetlen puszta, védte népeinek karja.

Minden reggel korán lehete látni a kapukon gyakorlatokra kivonuló seregeket, kik a királynő láttára gyakorlák magukat nyíllövésben, kopjahajításban s bámulatos fordulatok kivitelében.

S ha szükség volt rá, fegyvert fogott minden férfi, aki Palmírában lakott, s ha ez nem volt elég, fegyvert fogott minden asszony.

E város egy aranymarkolatú kard volt, kívül ragyogó, belül éles.

Ez óriási templomok, roppant oszlopsoraikkal, mind úgy voltak alkotva, mintha váraknak lennének szánva, miket egykor védeni kell. Szilárd, tömör épületek mind, amiknek külalakját ragyogóvá varázsolta a keleti költészet.

A tágas, egyenes utcák palotáinak homlokzatán művészi véső remekelt, a roppant kerek tornyok, miken köröskörül egy tekergő csigalépcső vezetett, porfír oszlopokkal voltak tetejökig rakva; nagy, magas házak tetején virultak a függőkertek, kettős, hármas fokozatban, virágok, fák és tavak, mikben hattyúk fürödtek a magasban. A város közepén emelkedett Odenath mauzóleuma, arany oszlopokkal, márványszobrokkal, miken a márvány becsesebb lőn az aranynál, az egész padlat a legragyogóbb színekből összeállított mozaikkal kirakva.

Vele átellenben állt Zenóbia palotája, egészen fehér márványból, alabástrom oszlopokkal, csak nagyszerűségben királyi, minden körülragyogvány nélkül. A királyné szerette látni a pompát, de nem magán.

És minden, amit a szem látott, olyan volt, amit a lélek megszeretett, nagy és szép együtt; az egymás fölé emelkedő csarnokok különböző színű kövekből építve; kék, zöld és rózsaszínű márvány, vereslő porfír, ragyogó fekete épületek, ezüst oszlopokkal; roppant kúptetők, miket réz elefántok háta emelt; csodás portikuszok, miknek szövevényes bolthajtásai egymást látszottak támogatni, ellepve aranyozott rácsozattal, mely messziről úgy tűnt elő, mint egy arany csipkefodor; a szobrokkal rakott merész ívezetű hidak s a tágas téreken fölnyúlongó hattyu-karcsú obeliszkok, a sötét mirtuszberkek közepéről fellövellő szökőkutak, mikben bájos istenszobrok füröszték márvány tagjaikat; s mind e pompa és magasság fölött egy nagy uralkodó templom dombteteje, egészen megaranyozva, hogy még a nap is megismerhesse benne azon helyet, melyben őt imádják.

 

10.

Odenath halála után öt év mult el már; kelet népei hozzászoktak már a boldogsághoz és szabadsághoz. A nemzeti élet érzete átmelegíté a szíveket. A római szenátus ugyan még szolgatartományai közé számítá Szíriát, de a szomszéd fejedelmek nem küldék többé követeiket, sem a népek az évi adót Rómába, hanem Palmírába, s Zenóbia bíbor palástban s fején diadémmal fogadá a hódolókat, kik őt kelet királynéjának kezdték nevezni.

Béke volt a szomszédban is, a népeket józan nyugalomban tartá a hatalmas nő közelléte, s egy napon egyszerre négy követ érkezett a világ négy része felől Zenóbia trónja elé.

Nyájasan, de méltóságteljesen fogadá a követeket a kétszeresen hódító asszony: hódító szépsége és hatalma által.

Fegyver és drágakő ragyogott trónja körül, őt magát fehér ruha födé, melyre bíborpalást hullott, amaz a tiszta erényű nő, ez a hatalmas királyné jelmeze.

Jött az első követ, Armenia királya küldé; csodabalzsamokat s varázsfűszereket hozott, miket bűvész-tudós mágusok készítének az élet hosszabbítására, s azokat Zenóbia lábaihoz rakva, elfogódott hangon rebegé: >>üdv neked, kelet királynéja!<< s háromszor veté magát előtte a földre.

A másik követ Perzsiából jött. Sapor király koronája gyémántjait küldé az egykor megvetett ellenségnek, kinek most szövetségeért folyamodott. A követ megcsókolá előtte a földet s elragadtatással kiálta: >>üdv neked, kelet királynéja!<<

A harmadik követ Indiákról vándorolt ide, tenger mélyéről halászott gyöngyöket s beszélő madarakat hozva a királynénak, s amint homlokával érintve a padlat mozaikját, monda: >>üdv neked, kelet királynéja!<< a madarak utána kiálták - üdv neked, kelet királynéja!

Zenóbia komoly arccal fogadá a hódolatokat, tekintetében nem látszott azon mosolygás, melyet gyönge szívekből szokott előcsalni a hízelgés és szerencse.

Ekkor előállt a negyedik követ. Kemény tekintetű férfi: merész arc, éles szemek, görbe sasorr, vállig meztelen karok; rövid tunika, vékony bíborszegéllyel; ujján egyszerű aranygyűrű, az is vasszínűre festve; oldalán rövid széles kard; semmi páncél, semmi arany, selyem vagy hímzés öltözetén.

Merészen a királyné elé lépett, fölemelé fejét, s ujjával rámutatva, kemény hangon kiálta rá:

- Le onnan a trónról, asszony! Engem Róma küldött...

Az arcokon az ijedtség viaszszíne s a harag lobogványa váltogatá egymást, csak Zenóbia arca maradt nyugodt. Kit a hódolat föl nem emelt, a bántalom le nem süllyeszte.

- Beszélj, - monda a követnek - hanem arra gondolj, hogy neked ki mint követ sérthetlen vagy, mást sértened nem merészség, asszonyt sértened nem dicsőség.

A követ összevonta mellén karjait s rendületlen hangon szónokolt:

- Ez ország Róma tartománya s te Róma alattvalója vagy; e területen senki sem lehet úr, csak akit Róma tesz azzá. Férjedet a tanács engedé királynak lenni, téged nem ismerünk. A tanács határozata ez. Szíria trónja Odenath halálával ravatallá változott, s a koronát, mely utána sem téged, egy asszonyt, sem fiadat, egy gyermeket nem illet, tartozol férjeddel együtt eltemetni. Ha királyhoz mégy nőül, az ellen senki sem szól, de hogy egy országot válassz férjül, azt tiltjuk neked, s ha te Palmíra neje lettél, Palmíra özvegye fogsz lenni.

Zenóbia arca lángolni kezde e szavakra. Midőn a római elvégzé beszédét, fölemelkedék trónjában, s belső indulattól reszkető hangon válaszolt:

- Mondd meg Rómának ezt: sem Róma, sem én nem vagyunk urai e földnek; urai egyedül az istenek, kik országokat osztanak, s királyokat kennek föl. E trónt, melyen ülök, nem Róma ajándékozá nekem és férjemnek: kardom vívta azt ki, az övével együtt, egy ellenség kezéből, ki előtt légiótok lerakták a fegyvert, s ki legvitézebb császártok alakját polyvával kitömve tartja bálvány istenei templomában - és ez ellenségen én álltam bosszút, míg Valerian tulajdon fia, Róma cézárja, otthon tűzhely és serpenyők között tölté el idejét!

A római arca égett e szavaktól; - igazak voltak.

- És a szenátus, mely reszketett, midőn a barbárok Róma falai előtt állottak, s midőn kardunk megvédte tőlük a keleti határt, megengedte, hogy mi is megpihenjünk saját hazánk földjén, most nem ismer engem; most szégyenel nevemre emlékezni? S ki ez a szenátus? Róma patríciusai talán? az ősi laticlavusok? A Catók, Horatiusok, Flaviusok dicső utódai, a háromszáz patres conscripti unokái talán, kik az égő város piacán currulis székeiken ülve nyugodtan várták be a halált? Ők nincsenek többé. Tiberius, Caligula, Nero, Commodus, Caracella, Heliogabalus - ez őrült szörnyetegei a világnak - tövestül kitépték soraitokból e büszkeségeit Rómának s ültettek helyökbe borbélyokat, gladiátorokat, libertinokat, kéjhölgyek fiait! nem elég... paripáikat ültették oda közibétek!...

- Asszony, ne tovább! - kiálta közbe a római.

- Cáfolj meg, vagy mondd, hogy Rómában az igazmondás vétek. És e szenátus szégyenl egy asszonyt ismerni királynak, mely kéjhölgyek előtt hajtotta meg nyakát! és egy római mer büszke arcot mutatni egy asszony előtt? midőn Rómában templom van emelve egy Faustinának, hol őt mint istenasszonyt imádják holta után, ki életében az utolsó gladiátornak volt rimája!...

A római szemeiből hullottak a könnyek düh és méltán érzett szégyen miatt.

Zenóbia méltóságteljesen lépett alá trónja lépcsőjéről, s kezét a római vállára tevé.

- Aki az oroszlánt a pusztára küldé lakni, fegyvert is adott neki, mellyel magát védelmezze. Hogy ha Galienus jól megtanult bánni a főzőkanállal, én megtanultam bánni a karddal, s ha neki illik a szoknya és főkötő, melybe férfi lételét megtagadva búvik, nekem meg illik a páncél és sisak, s ha kedve van engem attól megfosztani, jőjjön érte, és vegye el tőlem...

Ezzel ismét felült trónjába.

- Te mondád! - viszonzá a római s sebesen eltávozott.

 

11.

Nemsokára megindult Marcus Labio propraetor a kisázsiai és egyiptomi légiókkal Zenóbia ellen; az ország határán készen várta őket a királyné; apró előcsaták után előre hagyta őket nyomulni, akkor egész erejével rájuk veté magát. Hasztalan volt a római légiók összetartása, harcrendszere, gyakorlottsága a keleti fajok fanatizmusával szemben; mindenütt túlszárnyalva, hátravetve, csatát csatára vesztettek; nem futottak sehol, de fogytak mindenütt; egy kis csapat maradt csak utoljára, mely még folyvást küzdve hátrált egész a Boszporuszig, s ott az utolsó emberig elhullt, hogy vezérét és az utolsó sast megszabadítsa. A propraetor egyedül érkezett meg Rómába, elmondva, hogy látta Zenóbia kardját villogni.

A győztes királyné útját virágokkal hinték a népek, kiknek szolgaságát a légiók vérével letörlé; egész Kis-Ázsia, Egyiptom meghódolt előtte, az országok, miket egykor ősei bírtak, örömriadóval üdvözlék az unokaleányt, ki a régi dicsőséget visszahozta rájuk. S van-e öröm hasonlítható a dicsőség öröméhez!

Galienus császárt nem sokára utólérte a római cézárok sorsa. - Orozva meggyilkoltatott. - Utóda Claudius lett, bátor hadvezér, józan uralkodó, kinek nemsokára kemény harcai támadtak észak barbár népeivel: a gótokkal és alemanokkal.

Egy napon ismét római követek jelentek meg Zenóbia előtt, Claudius császár által küldve, kinek szónoka e szavakon kezdé beszédét:

- Üdv neked, kelet királynéja!

Claudius császár azon hízelgő üzenettel tisztelé meg a palmírai királynét, hogy míg ő nyugaton védi a birodalmat, addig annak fényét Zenóbia tartsa fenn keleten...

 

12.

Claudius császár nem tartá fenn a birodalom hatalmát nyugoton. Elesett a gótok elleni harcban. Ezúttal a császári trón a harcparipa nyerge lőn, s ki azt a több követelők közül legbiztosabban ülte meg, az Aurelián volt.

A nép ahhoz pártol, akit legerősebbnek lát; Aurelián rövid idő alatt markába bírta szorítani a szétbomladozó római birodalom részeit. Egyik lázadó a másik után elesett, vagy meghódolt, legyőzetett, vagy áruló lett.

Csak Zenóbia állt még, csak Palmíra mert még Róma vetélytársa lenni. Kelet minden népei szövetséget kötöttek vele a fenyegetve közelgő Róma ellen, maga Sapor király is odaveté a harc mérlegébe kardját, míg Egyiptom népeit Firmus lázítá fel a közellenség ellen, fanatizálva a vad szaracén fajokat.

Európa minden határán köröskörül hallatszott a fellázadt népek csatakiáltása.

Mindez nem volt képes Aureliánt megdöbbenteni.

Egy reggelen a bizanti hajók az ázsiai partokra szállították Aurelián légióit, s a másik reggelen már meg volt hódítva Bythinia.

A nomád seregek bámulva hátráltak az előrenyomuló hadtömegek előtt, melyeknek szabályosan rendezett hadsorait semmi oldalról sem lehete megtámadni. Hasztalan állták el útjaikat a hegyszorosokon, a velitesek fölkeresték a gyalogösvényeket s utat törtek a seregnek, hasztalan támadtak reájuk véletlen, midőn útban voltak, egyszerre minden oldalról. Azok rögtön, mint egyetlen gép, tömegekké alakíták hadsoraikat, miket seholsem lehetett megbontani; hiába rontottak rájuk éjjel. A római sereg ahol megjelent, egy óra alatt körülsáncolta magát, s egy perc alatt ébren és helyén volt mindenki. Hiába temették be előlük a kutakat, hiába égették el az élelmiszereket; a légionárius, nehéz fegyverzetén kívül, tíz napi eledelt is hordott magával. A dunai légiók voltak ezek, az örök csatákban felnőtt veteránok, kiknek játék volt a háború, s a legnehezebb fáradság mindennapi szokott munka.

Ancyra megrettenve ellenállhatatlan közeledtük miatt, melyet előre elhíresztelt a futó keleti csoportok ijedelme, megnyitá a császár előtt kapuit.

Tiana bezárta azokat. Azon nép, mely közt Apollonius élt, nem adhatta meg magát ingyen. Aurelián faltörői nem üthettek rést a város kemény falain, sem ajánlatai a nép kemény szivén.

Hosszas ostrom után egy éjszaka egy tianai polgár kiszökött a városból, ki a császárnak illő jutalomért elárulá, hogy egy vízvezető üregén keresztül észrevétlen a város közepébe juthatni.

- Magadhoz méltó jutalmat fogsz kapni, - mondá a császár az árulónak, s válogatott triarusai élén belopódzott a fölfedezett úton az alvó városba.

A csatazajra ébredő tianai nép városa közepén találta az ellenség legbátrabb légióit, élükön Aureliánnal.

A kard még kezében volt az elárult népnek, s ha nem védheté magát vele, önszívének fordíthatá azt, hogy hősi öngyilkolással meneküljön az ostromló bosszújától.

Ekkor Aurelián nyájas, bíztató arccal lépett közéjök.

- Bátrak voltatok, - úgy monda - nem gyávaságtok, hanem árulás adá a győzelmet kezembe; és én nem azért jöttem, hogy büntessem az erényt, s jutalmazzam a bűnt. Ti legyetek szabadok és sértetlenek, az áruló pedig legyen a tiétek.

Ezt mondva, megragadá az áruló kezét, s kilódítá azt a dühödt néptömeg közé.

Azok egy perc alatt ízekre tépték az árulót, s a másik percben hódolattal borultak a császár lábaihoz, ugyanazon kardot, melyet egy óra előtt ellene emeltek, most mellette ajánlván föl.

Így hódítá meg a népeket a római, előbb elfoglalá városaikat, azután sziveiket.

 

13.

Aurelián középtermetű, izmos, szélesvállú férfi volt, naptól barna arca vonásai a harc és szív küzdelmeihez voltak edzve, csak magas homloka mutatta a fejedelmi lelket.

Viselete éppoly egyszerű volt, mint a többi katonáké: harcon kívül fedetlen fő, vállig meztelen karok, kifejlett domború izmokkal, fehér rövid tunika, barna szandálok, mutatóujján a közönséges aranygyűrű.

Igy járt-kelt a légiók között, midőn azok fegyvereiket lerakva mulatoztak. E mulatság is hadi gyakorlat volt. Tárogató melletti pyrrhusi tánc, merész szökések, életlen fegyverekkeli viadal, mik kétszer súlyosabbak voltak a szokottaknál, s bajnoki tusák.

Aurelián leszakított egy ágat a legközelebbi borostyánfáról, mely imaei síkon bokrokban tenyészett, s azt fölmutatva, fölszólítá a bajnokokat.

- Ki akar küzdeni e jutalomért?

Egy zöld borostyán-gallyacska, nem igen gazdag jutalom ott, hol egész erdők vannak belőle.

Egyszerre száz pár vált ki a sereg legjobbjai közül e jutalomért küzdeni.

A győztesek ismét egymást vették elő, míg végre a küzdtéren csak egy magas, fiatal szicíliai maradt, ki küzdtársait mind legyőzte, a kitűzött jutalomért a császár elé lépett.

- Ó, még nem nyerted azt el, - mondta Aurelián. - Még egy társad hátra van, aki a győzelmet kétségessé teszi.

- Nem látok senkit, - mond a legionárius.

- Engemet sem? Most énvelem jőjj küzdeni.

A légionárius arca büszkeségtől ragyogott e pillanatban. Egyszerre küzdő állásba tevé magát, szembeállva a császárral, s minden erejét megfeszítve, elkezde vele bírkózni.

A körülálló sereg tetszésdörgése hangzott e tusához.

A katona izmosabb volt, a császár ügyesebb, míg amaz óriási erejű karjaival a levegőbe iparkodott őt felkapni, Aurelián gyors fordulataival majd jobbra, majd balra rántá őt ki erős állásából, néha felhajíták egymást, s a leeső újra ismét talpon állt, s mikor legjobban hanyatlott, akkor fordult ismét egyet, ellenének új gáncsot vetve. Végre Aureliánnak sikerült arcát ellene mellére nyomhatni, s acélölelésével hátraszorítani karjait; a szicíliai már lassankint hanyatlott hátrafelé, lábai belefurakodtak a fövénybe, midőn egyszerre eleresztve a császár kezeit, fejét sebesen kiölté annak ölelése alól s hirtelen félreugrott előle; Aurelián saját erőfeszítése által kihozva a súlyegyenből, előre bukott, s térde és egyik keze a földet érte.

- Győztél katona! - monda átnyujtva a zöld ágat a bajnoknak a seregek örömordítása között saját kezével tűzve azt föl annak sisakjára.

Adta volna egy országért a légionárius azt a kis ágat?

Hadrenden kívül bajtársa volt a császár katonáinak, a hadsor előtt imádott bálványa. Midőn aranyoroszlánnal ékített sisakját föltevé, szeme intésével igazgathatá az érc hadsorokat. Példabeszéd volt a rómainál, hogy jó katonának jobban kell félni vezérétől, mint az ellenségtől.

A gyávát, az engedetlent éppoly bizonyosan érte a büntetés, mint a bátrat, a hőst jutalom és dicsőség.

 

14.

Tiana elfoglalása után Antiochiának fordult Aurelián. Itt üresen találta a várost. A lakosok, jöttének hírére, fölszedték vagyonaikat, s elköltöztek a hegyek közé, nem hagyva hátra egyebet a puszta falaknál.

Aurelián fölhívást intézett az elfutott lakókhoz, oltalmat és bocsánatot ígérve nekik, ha visszatérnek s felszólítására nemsoká megjelent Antiochia falai előtt Zenóbia.

Kelet királynéja összegyűjté válogatott hadait s fiát, Vaballathot, s nevelőjét, a bölcs Longinust, Palmírában hagyva, személyesen jött Aurelián elé.

Az immaei rónán találkozott a két tábor. Antiochia felől jött Aurelián, Emeza felől Zenóbia.

Ezer lépésnyi távolban fölállíták egymás előtt hadsoraikat. A császár legelől állítá négy részre szaggatott csoportozatban a gall és teuton segédcsapatokat; a félmeztelen, vadbőrökbe burkolt hadfiak, szeges buzogányaikkal s hosszú pallosaikkal, az ellenség első dühének voltak szánva, a köztük maradt hézagok a könnyű parittyás had számára lévén föltartva.

Ezek mögött foglaltak helyet taktikai összeműködésben a légiók, fegyverzetük által mind egyformák, tojásdad pajzsokkal, jobbkezükben az irtózatos pilum, az ellenállhatlan hajító dárda, melynek súlyos rohama elől semmi páncél, semmi pajzs meg nem védhet, oldalukon rövid, nehéz, kétélű kard, páncélul egyedül a mellet védő lorica.

A légiók, tribunok és centuriók alatti cohorsokra osztva, szabályos négyszögeket képeztek, hol minden férfinak egyenlő hely volt engedve a küzdésre, s a cohorsok elején, hol a római sas állott, épen a vexillifer mellett lehete látni a szicíliai bajnokot, a babérággal sisakján. Ki fogja azt onnan elvehetni?

Leghátul egyetlen tömött négyszögben álltak nyugodt arccal a triariusok. A sereg legjobbjai, legvénebbjei. Harcedzett hősök, sebekkel díszes arccal, miken nem látszék többé sem a győzelem előérzeténi öröm, sem a haláltóli félelem. Vasemberek, kiknek nem öltözetük van ércből, hanem arcaik.

A sereg két szárnyán állt egy illír és numid lovasság. Könnyen fegyverzett had, taréjos sisak, gömbölyű pajzs és hosszú kard minden fegyverzetük.

Az egész néma hadsereg fölött semmi sem mozdul, csak a sasokra és parancskezekre kötött szalagok, s nem hallik benne semmi hang, csak a tribunok szájról-szájra kelő jelkiáltása, s ha egy tag indul, vagy fegyvereit megzörrenti, mintha egyetlen gép mozdítaná egyszerre száz kezét, egyszerre hangzik el minden lépés, egyszerre áll meg, a hajítódárdák közül egy sem áll elébb, vagy hátrább, maga a parittyások bonyolódott tekergése az utolsó lépésig betanult, szabályszerű.

A seregek mögött még egy csoport lovasság van hagyva a táborszerek és néhány csodás gép védelmére, mikkel köveket s óriási nyilakat lehet az ellenségre hajigálni.

Szemben a római sereggel félkör alakban voltak fölállítva a palmírai hadak. Csupa lovasság, ezredekre osztva; minden ezrednek más színű zászlója, más alakú fegyverzete. Legszélről a beduin lovasok, hosszú dárdáikkal, fehér lepleik alól sötétlő szakállal s villogó szemekkel, a közepe felé a gyakorlottabb hadak: a kurdok, szaracénok nehéz harckardjaikkal s fűrészfogú hústépő pallosaikkal; legközépen tíz ezrede a legválogatottabb vitézeknek, tetőtől-talpig pikkelypáncélba öltözve, még a lovak homlokán is vaslemezek, mik kiálló dárdahegyekbe végződtek; e válogatott harcosok mögött volt a kétszáz harcelefánt elhelyezve, miknek hátán minden felekezetek papjai ültek, bálványaikat kezeikben tartva, a legizmosabb elefántra volt föltéve a nap arany bálványa, az emezai templomból előhozva, melyet fehér palástba öltözött bonc őrzött hosszú csillagalakú buzogányokkal, maga a főpap a bálvány mellett ült: hosszú, fehér szakálla eltakarta a mellére hímzett arany napot.

A gyalogság itt is csak a had söpredéke volt, hátul hagyva fedezetül, mely a sátorokat őrzé, félmeztelen parittyás és kézíjas csőcselék, melyet csak a zsákmány csalt a harcba. A keleti hősök nem jártak gyalog soha.

Az ezredek közötti hézagokat a kürtösök foglalák el; csodás alakú, sárkányfejű hangszereikkel, fejökre egy-egy oroszlánbőr sörényes feje húzva.

A palmírai sereg úgy állt a rómaival szemben, mint egy óriási félhold, mely két ércszarvával amazt átölelni s ölelésével megfojtani fenyegeté.

Az első kürtriadó megszólalt. Aurelián egy emeltebb dombtetőre állt föl, honnan egész seregét beláthatá, míg Zenóbia végtől-végig nyargalt seregei előtt, lelke erejét öntve át azokba. Ezüst láncszemekből fűzött páncél födé a deli hölgy termetét, vállain gyémántos oroszlánfejekben végződve, s karcsú derekán széles aranyövvel átszorítva, fekete hajfürtei gömbölyű arany sisakja alá voltak felszorítva, melynek tetejét egy lángoló főnix ékesíté, óh annak könnyű volt meggyulladni szemei lángjától, orcája hevétől. A fehér paripa ágaskodva táncolt királyi terhe alatt, mintha azáltal is magasabbra akarná őt emelni. Amerre járt, a lelkesült hadak lázas örömkiáltása terjedt mindenfelé, oly csodás ellentétül a római sereg hideg, néma nyugalmával.

A második kürtszóra előnyargaltak az ezredek hadnagyai, s keleti szokáskint egyedül állva ki a had közötti síkra, hangos szóval fölhívták az ellenfél legjobb bajnokait lovagias párviadalra, bárminő fegyverrel.

A néma ellenfél velitesei parittyákkal feleltek e fölhívásra, mire a hadnagyok visszanyargaltak dandáraik elé s az erre támadt zaj és nyílsüvöltés közül csak Zenóbia szavai hangzottak elő, amint kardját kirántva, melynek csorbái sok harc küzdelmeiről látszottak beszélni, seregeihez szónokolt.

- Vitézek! szabad rónák, hódíthatlan bércek szülöttei! A harc napja megvirradt, az ellenség előttünk áll. Ő lánccal kínál bennünket, mi kínáljuk vissza karddal. Nem első ellenség ez, aki ellenünk jő, rohanjunk rá, hogy legyen utolsó. - Előttünk a dicsőség, hátunk mögött a gyalázat. - Előre!

A trombiták, kürtök, tárogatók harsogása folytatta szavait, s a hadsereg dörgő ordítása reszketni tanítá az egeket, egy kerek porfelleg támadt a nyargaló paripák robajában, a római sereg felé omolva, mintha a vihar hajtaná; belőle a kivont szablyák hánytak villámokat.

Legelsőbb a két szárny csapott a római seregre; az illír lovasság azon pillanatban össze volt törve a palmírai alvezér, Zabdas arab lovassága által. A nehéz harcszekerce szétrepeszté a pajzsokat, s a hosszú karcsú dárda kihányta a lovagokat nyergeikből, ezek vad futamodással rohantak a pusztának, Zabdas által űzetve. A tulsó szárny numid lovassága nem várta be a rohamot, mielőtt a szíriai csapatok összecsaphattak volna vele, hirtelen megfordult s szélesen kiterjedt sorban el kezde futni a nehéz páncélos lovasság elől, maga után csalogatva azt a mocsáros lapályba, s egyszer-egyszer összecsoportosulva visszatámadt reá, s mire az rendbeszedé magát, ismét odább vonult, keresztül-kasul hordta azt a síkon s kifárasztva, anélkül, hogy harcba ereszkednék vele.

Zenóbia válogatott hada addig egész súlyával csapott le a római sereg légióira.

A germán légiók, mik legelöl álltak, fogadták a roham első dühét. Mint a had istenasszonya nyargalt legelöl a királyné maga, arca elé tartott pajzzsal, a légió tribunját választva ki magának. Az, egy nő által látva magát megtámadtatni dühösen vágott hosszú pallosával Zenóbia felé. Az öblös pajzs nagyot kondult a csapás alatt, de a királyné karja meg nem hajolt tőle, s az ő csapása mint a villám csapott le a tribun meztelen nyakára; halva rogyott az le, látni sem maradt ideje a csapást, nemhogy kikerülni.

A germánok minden hősi védelme hasztalan volt e föltarthatlan roham ellen; a kard éle eltompult az átjárhatatlan páncélokon. Soraik összebomlottak; itt-ott látszott még egy-egy izmos herkulesi alak, maga körül csapkodva szeges buzogányával s egyedül küzdve tömegek ellen, hosszú szőke haja repkedett a szélben, míg az is dárdáktól átfúrva eldőlt, s összetapostatott. Nem futott és nem adta meg magát egy is; ahol állt, ott halt meg.

Holttesteken keresztül diadalordítással rohantak a palmíraiak a római légiókra. Azok nyugodtan várták be őket egész tíz lépésnyi távolra, kezökben tartva a nehéz pilumot s azon pillanatban egyszerre hajíták elleneikre az irtózatos fegyvert, mely keresztül rontva pajzson, páncélon, másfél lábnyi vasával öldöklött, ahova ért, s azzal kezökbe ragadva a rövid kardot, mint egy ércfal megállíták a rohamot.

- Ne vágj, hanem szúrj, katona! - kiálta Aurelián a harcosoknak; a tanács jó volt: a kard éle nem fogta a pikkelypáncélt, de a döfés keresztüljárt rajta, s a palmírai lovasság egy eleven bástyát talált maga előtt, melybe sehol sem lehet betörni; ha elesett egy, rögtön másik állt helyébe, s ha kifáradt az első sor, egy pillanat alatt fölváltá a második, pihent erővel.

Az első cohorsnál folyt a legdühösebb harc, minkét fél hősei itt voltak összegyűjtve, ahány palmírai esett el, annyi római halt meg érte. Végre a légió tribunja is elhullt, s a cohors közepén ketté töretett.

Aurelián a dombról nézte a csatát. Látta Zenóbiát a tömegek élén harcolni, mint tördeli össze legjobb légiója sorait, az elsőt, a másodikat, végre csak az utolsó rend állt még. Az is keresztül töretett, a hősök egyenkint hulltak el, csak a vexillifer körül küzdött még egynehány végelszántsággal, köztük volt a szicíliai, a babérággal sisakján. Végre csak ő maradt egyedül. Az ellenég körül özönlé; maga küzdött valamennyi ellen; balkezébe fogta a sast, jobbjával villámsebesen oszta csapást és döfést mindenfelé; egyik sebét a másik után kapta; arca, homloka vérzett, meg nem mozdult helyéből; végre egy nyílvessző állt meg szíve fölött, a bajnok féltérdre rogyott, a sisak leesett fejéről, kezével a babérágat ajkaihoz szorítá, s egy jajkiáltás, egy sóhaj nélkül meghalt.

Ekkor jött elő Aurelián a triariusokkal.

A mogorva hidegség, mely a veteránok arcán honolt, most némi megtorló bosszú vonásaival elegyült; fenyegető tekintettel közeledtek a győztesen előre nyomuló palmíraiak felé, s az első dárdasuhintás kényszeríté azokat az elfoglalt tért nekik átengedni.

Zenóbia szemközt állt Aureliánnal. Mintegy új erőt gyűjtve megpihenni látszék leghatalmasabb ellenéveli végküzdelemre. Keble hevesen dobogott a harc küzdelmeitől, kardjáról a vér csepegett alá. Kigyulladt arcát, villogó szemeit közelről láthatta az imperátor, hogy megítélhesse róla, miként méltó ellenére talált; hajfürtjei kibomolva a sisak alól, szabadon lebegtek délceg vállai körül. A harctárogató rivallása, a haldoklók nyögése s a küzdők tombolása közül kihallatszott dörögve csengő hangja, amint harcosait új viadalra buzdítá; a veteránok minden oldalról látták ellenök gyűlni e vérlepte alakokat, kiknek arcán a fanatizmus lángja vonaglott.

E pillanatban idegrendítő ordítás hangzott a palmíraiak háta mögött, mely kényszeríté őket megdöbbenve hátratekinteni.

A jobbszárnyon levő numid lovasság, a nehéz arab seregeket a mocsáros lapályokba csalva, itt egyszerre keresztültört azoknak szétosztott sorain, s míg azok messze hátra maradtak mögötte, a tartalékul maradt szíriai gyalogságra veté magát.

Ez az első nyíllövés után a futásban kereste menedékét, s a kétszáz elefánt a bálványképekkel magára maradt a támadók előtt.

Az elefántok harcordítása volt az, amely a csatazaj közepéből kihallatszott, midőn a győzelem már félig Zenóbia kezei közt volt.

A palmírai harcosok szívét egyszerre vad ijedtség állta el, midőn isteneik bálványait az ellenség által megtámadva látták. Egyszerre felbomlott a csatarend, visszafordult mindenki, s eszeveszett tömkelegben rohantak a bálványok védelmére, átengedve a vérrel kivívott csatatért a már félig leküzdött ellennek.

A papok ezalatt kétségbeesett küzdelmet kezdtek a numid lovasokkal, melybe az elefántok is belekeveredtek, a nap elefántja fölemelt ormánnyal rohant a lovasok közé, s felkapva egy decuriót nyakánál fogva, azzal mintegy buzogánnyal vágott a tömegek közé, utat törve iszonyú lábai gázolásával a legsűrűbb tömegek közt s hajigálva fel maga körül jobbra-balra az embereket, s a visszaesőket iszonyú agyaraival fogva fel.

Semmi sem volt képes a palmíraiakat rendbeszedni többé. Mindenki csak a veszélyben forgó bálványt látta, s annak megmentésére sietett a csatatérre. Maga Zabdas is elragadtatott visszatérő lovasai által, s iparkodott a zavargó csatazajban a királynét föltalálni.

Az még most is szemközt állt az ellenséggel s bátorítá, akik körüle álltak és küzdött a római veteránokkal.

Zabdasnak erővel kellett megragadni a királyné paripájának fékét, hogy elvihesse őt a csatatérről.

A numid lovasok azalatt körülfogattak a visszarohanó tömegektől s leapríttattak az utolsó emberig, de a palmírai sereg is szét volt verve. A bálvány megmenekült; hanem a csata elveszett.

- Minden veszve van! - kiálta Zabdas, magával vonva a királyné paripáját, mely ágaskodott, nyerített, kapálózott, nem akarva távozni a csatatérről.

- Nincs minden elveszve, - viszonza a királyné - még áll Palmíra!

Azonban sietnie kell üldözői elől; a római lovasság ismét összeszedte magát, egyedül azon csoportot látszott üldözni, mely Zenóbiát követé. Kísérői egyenként hullottak el védelmében.

- Állj meg királyné és add meg magad! - kiálta utána egy erőteljes hang az üldözők közül, s amint Zenóbia hátra tekinte, meglátta, hogy ez Aurelián.

Egyszerre meglassítá lova futását, leakasztá tegzét nyakából, egy nyilat fektetett az idegre és visszafelé fordulva lován, megvoná csendesen a kézíjat s percig célzott. Az ideg pendült. A királyné lova nyargalt, az üldözők messze elmaradtak. A nyíl Aurelián vállát fúrta keresztül.

 

15.

Még nincs veszve minden, még áll Palmíra! - Hangzék Zenóbia szava a vesztett csata után.

- Föl a falakra, zárjátok be a kapukat, fegyverre, aki férfi! Nyissátok meg a templomokat, a vének, a világtalanok, a nyomorékok menjenek imádkozni, a többi harcoljon! Rakjatok tüzeket a téreken, a nők forraljanak ólmot és olajat, a gyermekek faragjanak nyilat, hozzátok föl a kriptából a halottakat, tegyétek ki az utcára, ők se pihenjenek! Mérget a nyilakra és mérget a szívbe! Férfivá legyen a gyermek, és a férfi félistenné, villám legyen a kard!

Minden úgy lőn.

Zenóbia legkisebbik fia, Vaballath, már ekkor harcos ifjú volt, ő járt utcáról-utcára, falakról-falakra a népet buzdítani. Ő volt a vezére, költője, lelke a népnek.

Az első napon, hogy Aurelián Palmíra alatt megjelent, követet küldött Zenóbiához, felszólítva őt a meghódolásra, s azon esetben biztosítva életét, trónját és birtokait.

Zenóbia körülhordozá a követet a város falain, megmutogatta neki a felállított hajító és kopjalövő gépeket, levezette a piacokra, hol a népség fegyvergyakorlatot tartott, megmutogatta neki a roppant földalatti raktárakat, telve kifogyhatatlan élelmiszerekkel, a gazdag forrásokat, a városba foglalt gyümölcstermő pálmaerdőket, a szapora nyájakat, mik a hozzájárulhatlan mezőkön legeltek.

- Mondd meg uradnak, amit láttál. E falakon belől gazdag a föld, kívül rajtok koldus és sivatag. Velünk harcol az Isten, a föld és az idő.

A követ visszatért Aureliánhoz a dacoló válasszal. A város falain hallatszott az ezer meg ezer ajk által énekelt harci dal:

Föl csatára Palmíra!
Föl csatára a halálig!
Róma nem lesz úr e földön,
Rabfaj nem fog lakni benned,
Vagy velünk élj, vagy velünk vessz,
Vagy hazánk légy, vagy sírunk!

Aurelián ostromra készült. Levele, melyet a római tanácshoz írt, eléggé bizonyítja aggodalmait az ostrom kimenetele iránt.

A római nép - így szól a levél, - megvetéssel beszél a harcról, melyet egy nő ellen viselek. Azonban nem ismeri Zenóbia jellemét és hatalmát. Lehetetlen fölszámlálni harckészleteit kövek, nyilak, s mindennemű hajító fegyverekben. Minden bástyaoldal két-három ballisztával van ellátva s harci gépei mesterséges tüzet szórnak. A bünhődés előli félelem a kétségbeesés bátorságával fegyverzé őt föl. Hanem én bízom Róma védisteneiben, kik ezideig minden vállalatomban megsegítének.

Rövid időn alkalma lőn Aureliánnak megtudni, ha Róma védisteneinek hatalma elterjed-e odáig!

Egy reggelen az általános trombitaharsogás a falakra idézte a palmírai népet. A légiók ostromra keltek, védelemre a palmírai nép.

Mintha kalászos vetés támadt volna a bástyákon, körös-körül fénylettek a dárdák s a tornyok párkányain megjelentek a csodálatos gépek, fogas kerekeikkel, acélrugóikkal. Minden emeltebb hely tetején lobogott a harci zászló.

A légiók megszokott csapatokban közeledtek lassankint a bástyák felé, mint egy-egy változatlan alakú folt; midőn néhány száz lépésnyi közelbe értek, a falakon álló erőművek kerekei mozgásba kezdtek jőni, mindig lassabban bírták azokat hajtani a melléjük állított izmos ballistáriusok, a gépek hátra facsart karjai lassudan hajlottak alább, alább; egyszerre félreugrottak mellőlük a gépészek, az elszabadult kerék búgva gördült vissza, s a fölpattanó ércgerenda három mázsás köveket hajított a messziről közelgő csoportok fejére.

Azok hulló nyílzápor s lecsapó kövek között jöttek előre, sem lassabban, sem sebesebben, mint azelőtt. Egyszerre támadtak minden oldalról a városra, a vízzel tölt árok nádkévékkel lőn betemetve, melyen keresztül pajzsokból egyetlen vastetőt képezve rohantak előre az ostromlók s míg egyfelől hosszú hágcsókat támasztottak a falaknak, másutt a tekenős testudokat gördíték a kapukhoz közel, miknek oltalma alatt földalatti aknákat kezdtek ásni a bástyák alá, s mindezek között lehete látni a lassan mozduló ostromtornyokat, miket alárakott faderekakon száz férfi hengerített előre. Fenn a toronyban, mely oly magas volt, mint a bástya, a legmerészebb harcosok álltak, eltakarva egy felvont híd által, s alól kilátszottak a faltörő kosok fejei.

A hajítógépek kövei e mozgó tornyokra voltak leginkább irányozva. Némelyiket megtalálta a sujtó gránitdarab, s az széthasadozva dűlt fel a bennlevőkkel együtt, másikat meggyujtá a repülő szurokkoszorú, az olthatatlan görögtűz, s az ott égett el a seregek láttára. Végtére egy közel jutott a falakhoz, vaslemezzel fedett oldalairól visszahullott a hajítódárda s a kénköves kanóc szorosan odaférkőzék a sáncok mellé, s akkor egyszerre csörömpölve zuhant le a felvonóhíd, a bástya ormaiba kapaszkodva vasfogóival. A legelső tíz-húsz férfi, ki e hídra felugrott, egy perc alatt halva esett le az árokba, keresztül-kasul lőve a mindenünnen oda irányzott nyilaktól, s az utánuk jövők egy pillanatra megdöbbenve álltak meg a keresztülláthatatlan nyílzápor előtt.

- Előre rómaiak! - kiálta ekkor a tribun, elkapva a vexillifer kezéből a római sast, s áthajítva azt az ellenség közepébe. Elvakult dühvel rohantak erre a rómaiak a hídon keresztül, zászlójukat visszavívandók. Pajzsát szeme elé tartá a katona, hogy ne lássa a halált; s míg tíz aláhullt a hídról, egy végre a sáncig jutott, s míg az oroszláni vitézséggel küzdött, másik tíz jött utána és ismét tíz, és végre száz, a torony egy fedett lépcsőt képzett, melyen keresztül folyvást újabb vitézek nyomultak előre, kényszerítve haladni az előttük levőket. A rómaiak már tért foglaltak a bástyán, mindig többet többet, már a vexillum vissza volt víva, s a csapatok előtt magasra emelve, már a palmírai hadsorokban megbomlott a csatarend, midőn egyszerre sebes futással látszék a rómaiak felé rohanni egy palmírai ifjú, pajzsát szemei elé tartá, kezében fegyver helyett egy szikrázó csóva.

Ez Vaballath.

- Félre előlem rómaiak! - ordíta vakmerően az ifjú az ostromlókhoz érve, s megcsóválván maga körül a szikrát okádó kanócot, az pokoli körfényt alakíta körüle, melynek olthatlan sziporkái megolvaszták az ércet, s keresztülégtek a csontig.

A rómaiak néhány percig megriadva e vakmerő támadó elől, ki nem emberi fegyverrel látszott ellenök harcolni, útat nyitottak neki, eltakarva arcaikat a gyilkoló szikrák elől, s e néhány perc elég volt Vaballathnak arra, hogy a bástyafalra ugorva, valamennyi harcoló fején keresztül biztos kézzel a torony közepébe hajítsa a romboló görögtűzkanócot, s akkor kirántva kardját fölkiálthasson: >>ide mellém palmíraiak!<<

A toronyba esett kanóc mindent szikrája gyujtott, hasztalan oltották vízzel, tapodták el sarkaikkal, takarták be vérteikkel; vizen és vason keresztülégett az, néhány pillanat alatt tűzlángban állt a torony, a bástyán rekedt kis csapatnak senki sem mehetett segélyére, távolból nézhették az ostromlók, mint olvad lassankint összébb-összébb, míg végre csak a sashordozó marad fenn, s midőn egyedül látja magát, a sassal együtt aláveti magát a mély árok hegyes palliszádjaira, kísérve a palmíraiak düh- és diadalordításaitól.

A város tulsó oldalán ezalatt sikerült az ostromlóknak az árkot betemetniök, a kévékből rakott gát mindig magasabbra nőtt, s az összekötött pajzsok mindig közelebb látszottak emelkedni, dacolva tűzzel és kövekkel, miket a falakról leszórtak, s mik ártalom nélkül gurultak alá az óriási tekenőn, melynek minden pikkelyét egy férfi kar által szorosan a másikhoz kapcsolt pajzs képezte, s melyet sehol sem lehetett megbontani. Egy izmos férfi már harmadszor hajít egész gránithasábokat a megtörhetlen érclapra, a harmadik kísérlet után bőszült dühvel ugrik le maga a vastetőzetre, s lábaival az ostromlók feje fölött tapodva, rettentő csapásokat oszt az alatta levők fejeire; egy-két pajzs betörik vaspőrölye zuhanásaitól, s az ember maga elbukik a betört pajzsok alatt, mint aki beszakadó jégtábla alá tűnt el, de önfeláldozása megbontá az érc pikkelyzetét, s a falakról égő nyilak özöne repült az ott támadt résre. A fölhalmozott nádkötegek egy pillanat alatt meggyulladtak az ostromlók lábai alatt, s egy óriási rézcsoda kinyúló torkán keresztül a legmagasabb toronyból égő naftát s olvadt szurkot okádott a tűz közé. A pajzsok zavarodottan bomlanak szét, a föld maga ég a szétzavart sorok alatt, mindenki fut! s azon pillanatban, midőn fedetlenül maradnak az ostromlók, összebomolva, mint leforrázott hangyaboly, s visszahemzsegve a lángbaborult lejtőről, rettentő ropogás tölti el a léget, ezer meg ezer röppentyű lövell szét a toronyból, millió kék, zöld és veres csillagot rugva szét magából, miknek sziporkái pokoli tűzesővel hullanak a megrémült tömegek fejére.

A légiók hátrálnak mindenütt, emberfölötti erő küzd ellenök; de nem fordítanak hátat, arcot mutatva távoznak lépésről-lépésre; merész tekintettel fordulva a süvöltő tűzzápor elé, mely ijesztő ropogással tölti el az éjet.

Erre megnyílnak a kapuk, s vad ordítással rohan a hátráló tömegekre mindenünnen a palmírai lovasság, a csörömpölő kaszás-szekerek; a légiók szembeállnak az üldözőkkel, a vad csatalárma, fegyverzörej és tűzropogás között hallatszik a tibicenek meg nem szakadó harci zenéje, s a palmírai falakról áttörnek néha a felharsogó ének szavai: >>Róma nem lesz úr e földön!<< Az éjszakai égés fehérjében úgy állanak e visszavonulásukban is szabályos dandárok körülrajongva ama dühöngő csapatoktól, mintha egy kitörő vulkán tüze alatt küzdenének mesés őskori herosok, alvilági démonok rajával.

Amott egy nyugodt, félelmet nem ismerő férfi, mindenütt bátorítva; itt egy fehér asszony, vadul víva a hátráló csapatokkal. Amaz Aurelián, ez Zenóbia.

A palmíraiak egész sáncaikig üldözték vissza ostromlóikat.

Aurelián átlátta, hogy ostrommal be nem veheti a várost, és mégis felfogadta, hogy el kell azt foglalni. S amit egy római komolyan akart, az sohasem volt lehetetlen.

 

16.

Nap-nap után múlt, anélkül, hogy Palmíra falai gyengültek volna; a nép kijárt a falakra, a rómaiakat gúnyoló fölhívásokkal bosszantani, mindenki el volt bízva.

Zenóbia legtitkosabb szobájába vonult félre Vaballathtal s széttekintve, ha nem hallja-e meg szavait valaki? így szóla hozzá reszkető hangon.

- Vesztünk közelget. Ellenünk a sors. Szövetségeseink egyenkint meghódoltak Róma előtt, legbuzgóbb párthívünk Tirmusz, Egyiptommal együtt elveszett, s Sapor király, midőn éppen segítségünkre készült, meghalt, s halálával birodalma is szétomlott. Semmi reményünk a megszabadulhatáshoz. Isteneink is elhagytak, a szél nem oly dühös, a nap nem oly forró, a föld nem oly kopár, mint egyébkor. Ellenségeink kutakat ástak a puszta közelében, s minden világrészből szállítják számukra az eleséget. Az egyiptomi légiók vezére, Probus már útban van Aureliánhoz csatlakozandó; ha őt is bevárjuk, össze kell roskadnunk a támadás alatt. Még egy kétségbeesett merény van számunkra hátra. Ugyanaz, mely húsz év előtt megmenté Palmírát: a hegyek közt lakó nomád népeket föllázítani, s egyetlen rohammal elsöpörni az ellenséget falaink alól. E végre egyikünknek a környező ellenségen keresztül ki kell jutni a városból, s a másiknak védni azt azalatt, míg a segély megérkezik.

- Eredj te, anyám.

- Jó, határoznunk kell gyorsan és tenni rögtön. Az éjjel rohamot kell intézni minden kapuról, s e zajban könnyű lesz kimenekülnöm. De visszatérek!

- Anyám, - szól Vaballath - vidd magaddal kisleányaidat is.

- Miért vigyem el őket innen?

- Ha vissza nem találsz térni, ha minket meg nem szabadítasz, gondolod-e, hogy Palmíra megadja magát másképp, mint romba dűlve? vidd magaddal a gyermekeket.

- Te el vagy szánva.

- Mindenre. Ha meghaltak, akik a falakat védték, haljanak meg a falak is, vesszen el Tadmor neve is, ha népe elveszett! bennünket ne lásson senki rabszolgának. A dicső Palmíra történetét ne folytassa egy nyomorult, megalázott Palmíra!

- Véremből nőttél, - szólt Zenóbia, megszorítva kezét, s még az alkonyat leszálltával harcra rendezé a csapatokat, a királyné két leggyorsabb futó dromedárját hozatá elő, a puszták hajóit, mik pihenés nélkül futnak meg tíz mérföldnyi útat.

Alig csöndesült el az éj, midőn egyszerre megnyíltak Palmíra kapui mind, s a szíriai seregek kirohantak minden oldalról a várost környező római hadakra. Azok egy pillanat alatt talpon állottak, s úgy várták be a rohamot. Hozzászoktak már a keletiek harcolásmódjához, éji rohamaikhoz, támadásuk zajához, elefántjaikhoz és görögtüzeikhez; de Zenóbia még egy új nemét találta fel számukra a harcnak. Összefogatott kétszáz vad bikát a palmírai legelőkről, a legszilajabbakat, minők emberarcot tűrni nem szoktak, azoknak szarvaik közé szurokba mártott venyigenyalábokat kötöztetett, s ezeket meggyújtva, egyszerre kibocsátá valamennyit a rómaiakra.

Ezek hallák a rémséges üvöltést, láták az égő tüzeket sebes rohammal közeledni magok felé, miket a bőszült állatok szilajon ráztak alá s föl kínokban, s el nem tudták képzelni, minő ellenséggel leend dolguk. Bátran megálltak előtte, s midőn a szarvaikon hordott tűznél megismerték a bikákat, már akkor késő volt a csatarendet megváltoztatniok. Szétszórt sorokban kellett volna azokat elfogadni, mert az oktalan ellenség nem törődött az összetömött harcrenddel, hanem a dárdák közepébe rohant s a fájdalomtól elvakulva keresztültörte az érchadsorokat, égő homlokával föltaszítva az előtte állót. A megtámadt dandár erre zavarba jött, nem csata volt az többé, hanem bősz viadal dühös vadállatok ellen, alkalmatlan fegyverekkel; a légiók szétbomolva hátráltak sáncaik mögé s onnan lődözték le nyilaikkal e bőszült vadakat, mik vad bömböléssel nyargaltak alá s föl a mezőn, a földet túrva égő szarvaikkal.

E látmány alatt senki sem vevé észre, hogy két dromedár sebesen vágtat el a rómaiak sáncai között.

Az utolsó római őrszem észrevette a futókat, s a könnyű lovasság egy cohorsa rögtön utánok indult, hogy őket elfogja. A királyné meghallá az üldözők robaját s pihenés nélkül vágtatott a pusztán keresztül. Az egyik tevét, melyen két kis leánya ült, maga előtt hajtá. A két gyermek egymást átkarolva ült a nyeregben, Zenóbia meghagyá nekik, hogy hátra ne nézzenek.

A reggel első sugarai a puszta közepén találták a királynét. Üldözői még mindig nyomában voltak; a láthatár tulsó szélén már látszott valami hosszú ezüst vonal csillamlása, az volt az Eufrát folyam, melynek partjain már a szabad nomád népek ménesei legeltek; ha azokat elérheté, többé nem kellett futnia az ellenség elől.

A dromedárok előrenyújtott nyakkal röpülni látszottak a homokpuszta fölött, egyszerre azonban az első, melyen a két gyermek ült, megbotlott a kavicstömegekben, még azután kétszeres erővel nyargalt egy darabig, úgy hogy társa alig bírta utólérni, akkor futása elkezdett lassudni, szügye reszketett, s egyszerre megállt, és hátramaradt. Zenóbia ijedten ragadta meg a teve kantárát, s erővel vonta azt maga után, az mindig lassabban haladt, s gátolta társának futását, végre két térdére rogyott, s onnan egész testével a földre. A másik teve lehajlott hozzá, s megfogta nyakán levő kantárát fogaival, hogy föl segítse emelkedni. Az ismét visszarogyott, lábai nem bírták többé.

- Kapaszkodjatok fel hozzám, - kiálta Zenóbia leányainak s maga mellé ültetve őket, egy ijedt pillanatot vetett közelgő üldözőire, s vágtatott tovább.

Az elhagyott teve fájdalmasan bőgve vergődött ott a homokban, föl-fölemelt fejével az eltávozottak után fordulva, mintha nem az fájna neki, hogy meghal, hanem az, hogy elhagyatik.

Az üldözők és a királyné közötti tér azonban mindinkább fogyni kezde. A dromedár futása lassúbb kezde lenni a hármas teher alatt, már a római lovasok nyilai fütyültek a futók körül. Nem volt menekülés többé.

- Vess el minket, anyám, - szólt az egyik gyermek - s menekülj meg magad.

Zenóbia könnyezve csókolá meg a gyermeket s szorosabban ölelé magához.

Ha a dicsvágy nagyobb lett volna szivében, mint az anyai szeretet, megszabadulhatott volna.

Hogy hajítná el az anya gyermekeit, még ha koronáját mentené is meg általuk.

Még egy félórai futás s kelet királynéja a reménylett partokhoz oly közel, ellenségei kezébe jutott.

Az elfogott királyné nemsokára Aurelián előtt állott, legyőzve, megalázva.

- Miért támadtál fel Róma ellen? - kérdé a büszke győztes.

- Nem hajthatám meg fejem egy Galienus, egy Aureolus előtt, - felelt Zenóbia, még fogságában is királyné. - Téged egyedül ismerlek el legyőzőmnek.

A hírnök trombitahangja a várfalakra idézte a palmíraiakat.

- Mit kívánsz? - kérdé Vaballath a kapu tornyában állva.

- Meghódolást Rómának.

- Sokszor kérted azt, a választ sokszor elvivéd.

- Most nem kérem ingyen, hanem cserébe királynétok életéért; - ezt mondva, egy arany bilincsekkel leláncolt nőt s két gyermeket mutatott föl a hírnök.

E látvány a palmírai nép szívéből a lelket lopta ki, Vaballath halálra sápadva fordult társaihoz vissza, s csüggedten ment le a piacra.

- Minden el van veszve, még a dicső halál reménye is, - szólt leverten az egybegyűltekhez. - Kapunk kulcsa van az ellenség kezében, anyám élete. De ne essetek kétségbe soha. Nyissátok meg a kapukat az ellenség előtt, de zárjátok be sziveiteket. Ássátok el a kardot, de ne ássátok el a gyűlöletet. Nem utolsó napja ez még a világnak. Bocsássátok be az ellenséget, én esküszöm, hogy nem fog az megvénülni itten; legalább ha összeomlanak e falak, nem egyedül minket temetnek el.

A palmírai nép városa kulcsaival vásárolt kegyelmet királynéjának.

Aurelián megbocsátott neki.

De alig távozott el Palmíra alól, midőn a nép föllázadt az ott maradt dandárok ellen, s azokat az utolsó emberig kiirtá, és újra be lőnek zárva a kapuk, kitűzve az ormokra a harci lobogók.

A császár rögtön visszafordult, s napok múlva, akik keletre néztek, midőn alkonyodott a nap, úgy tetszett nekik, mintha egyszerre két helyen volna az esthajnal: nyugoton is vörös volt az ég, keleten is.

 

17.

Míg Palmíra falai közé haldokolni járt a szellő, Róma utcáin végig vonult a triumfus.

Elöl a cserággal koszorúzott légiók, a tibicenek zenéje, a fehérruhás augurok, a virágfüzéres áldozat-bikákkal. Utánuk jöttek a gladiátorok, a cirkuszok áldozatai, az elfoglalt tartományok szelidített vadai; húsz elefánt, négy királytigris, gyönyörű tevepárducok, hosszú, vékony nyakaikkal minden lépésnél köszöntve a háztetőkről ujjongató népet; óriási struccok, miket etiop fiúk nyargaltak, egész szekerek megrakva halomra döntött fegyverekkel, kincsekkel, drágakövekkel, más elfoglalt országok koronáival, vagy elgázolt népek zászlóival tetézve. A kerek világ minden birodalmának követei, pompától ragyogó nemzeti öltözeteikben, Aurelián fegyverhordozói, kik otthon a maguk országában mindegyik egy-egy hatalmas király. A fogoly vezérek és hősök hosszú sorozata, köztük tizenkét amazon, hófehér paripán, kik a csatában fogattak el, s végre, kiken az egész nép szeme függött, a gallusok császárja, Tetricus, ki saját népét elárulá, és Zenóbia, kelet királynéja.

Legpompásabb ruhájába öltözve, fején gyémántkoronával ment a diadalszekér előtt kelet királynéja. Léptei ingadoztak a drágakövek terhe, vagy tán a gyalázat súlya alatt; hófehér nyakát arany békó övezte körül, melynek hosszú láncát egy rabszolga tartá kezében.

Nyomában a diadalmas imperátor jött, kezében pálmaággal, gyöngyökkel rakott kocsiját négy szelíd szarvas vonta. Mellette kétfelől két költő verte lantját, az egyik dicsérő panegyricont, a másik gyalázó epigrammokat zengedezve a győztes nevére.

Csak egy mosolygása a sorsnak! és az a nő, ki most gyalog megy a diadalszekér előtt, könnyeivel jelölve az utat, ugyanazon diadalszekéren ülve jött volna be Rómába.

És e pillanatban csak egy gondolatja volt e megbukott nagy szellemnek. Nem az elmúlt nagyság, nem a meggyalázás keserve, nem a bosszú, nem a félelem.

Egyetlen gondolatja az volt: miért, hogy fiát Vaballathot nem láncolták mellé? Hol maradhatott ő?

Hajh! az már ekkor megölt rómaiak holttestéből vetett magának ágyat, s templomok romjaiból készített temetőt!

Aurelián a diadalmenet végeztével egy gazdag uradalmat ajándékozott Zenóbiának. Leányait később római szenátorok vették el. Kelet királynéjának utódai sokáig éltek még Olaszországban, s emlékeztek az elmúlt dicső napokra.

 

18.

Ha most a vándor hat napig utazott az arab sivatagban, a hetediken pompás palotákat lát maga előtt megjelenni, miknek homlokai az égbe emelkednek; a ragyogó dómok, az óriás kúptetők egymás háta mögül tekintenek elő, minden színű paloták: kék, lilaszin, opálfehér anyagból tornyosulnak az ég felé, roppant magasságú falak, viruló kertekkel mosolyognak a távolból; széles pálmaerdők terjedeznek nagy sötéten s körülárnyékozzák a ragyogó várost.

A tevék csöndesen ügetnek tovább, az emberek szomorúan fordítják félre arcaikat. A fata morgana az, a fantasztikus délibáb, a puszta álmai elmúlt dicsőségéről. Jön egy szellő s elleheli a roppant várost a föld színéről, a sokszínű paloták eltünnek, el a sötét pálmaerdő és a magas falak. A sivatag közepén egymásra hányt oszlopok látszanak, miket félig behordott a homok, s egy tágas templom cirkuszában lakik nagy nyomorúan negyven család, kik nádból épített viskókat ragasztottak a templom oldalához; márványfalak közt kizöldült töviseken néhány kecske legel. Három napi járóföldön tört szobrok, csonka oszlopok merednek föl a sivatagból, várva az időt és a vihart, mely őket lassankint eltemesse.

Ez Palmíra.

1852