Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kim Tong-ni
Hwarangok ivadéka (1935)

Nagy Balázs fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: http://balubox.gq.nu/


Múlt ősszel találkoztam először Hwang Chinsa-val. Már befejeztem a reggelit s épp ott tartottam, hogy megyek a hegyekbe, amikor bácsikám utánam kiáltott szobájából.
- Volna-e kedved hozzá, hogy ma velem bandukolj? - kérdezte, amint kisétált a verandára.
- Hová?
- Mágus-nézőbe. A Chiri-hegységből jött, egyenest ide. Úgy hallom, élvezet nézni, ahogy jósol meg arcból olvas.
- Inkább nem, bátya - mondtam kertelés nélkül -, különben is, miért nem megy el maga?
- Inkább nem? Hát mi lelt?
- Háát, úgy gondoltam, kirándulnék egyet...
- Nem rossz ötlet... Node, miért nem jössz el csak ez egyszer? Hát, mondtam, hogy jósol, meg, hogy arcból olvas. No persze, valójában úgy értettem, hogy egy olyan helyen, mint az, tanulhatunk egyet s mást... Nomeg, az olyan emberek, akik oda gyűlnek - akár Korea jelképeinek is nevezhetők.
- Korea jelképeinek? - mondtam kissé mosolyogva. Bátya is elmosolyodott.
- Úgy bizony, jelképeknek.
Szó ami szó, Felkeltette érdeklődésemet a Korea jelképei kifejezés s hozzáláttam lecserélni a cipőm.

Ha valaki átmegy a Pagoda-parkon és rábukkan a hátsó kapun kivezető útra, az Szöul központjának főútvonalára lyukad ki. Szokatlanul széles ez egy belvárosi utcának és nem is igazán forgalmas. A végén kétfelé válik, és ott, az elágazásnál emelkedik délkeletre a Központi Fogadó. Valóban, a fogadó pont a város szívében áll. Lovaskocsik zörögnek el mellette, emberek kiáltoznak egymásnak, lélegzetük elegyedik a porral, éjjel-nappal sivítanak a gépek. Egy felirat lógott a fogadóról: SZELLEMI ERŐK - a mágus odabenn fogadta vendégeit.

Beléptünk a mágus műhelyébe s izgó-mozgó emberek tömegére leltünk; írástudók, bölcsek, munkanélküliek, hírlapírók, pénztárosok, hivatalnokok, - megszámlálhatatlanul sokan együttvéve. Szesztől és kosztól mocskos ruhák, kiguvadt szemek, aszott arcokból kidülledő pofacsontok, - elégedetlen egy sokaság volt ez, mivel nem irányukba fújtak az uralkodó politikai szelek. A sarokban semmittevő spekulánsok és aranyásók.

Úgy éreztem, mintha ópiumbarlangba léptem volna. Mikor leültünk, bácsikámra meredtem egy pillanatra, remélve, hogy mégsem kell itt maradnunk. Ő azonban ügyet sem vetve kényelmetlen helyzetemre, elkezdett bemutatni körös-körül. Egy sötét kabátos, hatvan év felé járó férfi, aki a sarokban ülve latolgatta szerencséjét, felénk fordította fakó tekintetét.
- K-kim úr, hát ő lenne az Ön n-nagybecsű unokaöccse? - dadogta. Örömteli tekintettel közeledett a bácsikámhoz, majd mellé telepedett.
- N-nem igazán találom fel magam mostanság, ígyhát csak v-vacakolok ezekkel a jóspálcákkal.

Észrevettem, hogy minden kézzelfogható ok nélkül hámlik a homloka és vérben van a szeme. Felemelkedtem, hogy köszönésképp meghajoljak.
- Jól van, n-na. Üljön cs-csak le. - mondta kezével gesztikulálva. - Hwang Il-jae a n-nevem. Meghitt pajtása vagyok én az Ön kedves bácsikájának.

Úgy éreztem, mintha minden szem rám szegeződött volna a teremben. Majd észrevettem a mágust magát is, pontosan szemben ült velünk. Arcomra pillantott körömnyomnak tűnő, parányi, tüzes szemével.
- Azé e tekintet, ki fiatalon vesztette el szüleit! - szólalt meg hirtelen - Kevés a rokona, s magányos volt a gyermekkora!

Majd közölte, hogy vonzó vonásaimból, s a szemöldököm közti bőr ragyogásából ítélve jó nevet szerzek majd az iskolában. Az első éveimre kitűnőek voltak a kilátások szabályos arccsontomnak és formás orromnak köszönhetoen, s noha elvesztettem szüleimet - foglalta össze a szavait -, mégis bácsikám éppoly alkalmas arra, hogy segítsen meglelnem helyemet a világban.

Ettől kezdve nagyon kínos helyzetben éreztem magam. Elvörösödtem, felálltam és elhagytam a termet. Bátya is velem tartott, Hwang-gal nyomában. A Pagoda-park hátsó kapujánál Hwang levette szutykos, rongyos kalapját jópárszor meghajolt s készült elmenni.
- Hová mész hát? - kérdezte tőle bácsikám miután sarkon fordult.
- Találkozom egy ismerősömmel... - mondta, és eltűnt a parkban.

A nap közeledett a zenithez. Egyetlen felhőpamacs sem volt az égen, csak a Pukhan-hegység magasodott a messzeségben. Izgalmam elbágyasztott, mint a tavaszi napsütés. A fák lehullatták lombjukat, itt volt az ősz. Egy napon a bácsikám aranyásás ürügyén elhagyta a várost s én épp a reggelihez készültem, amikor meghallottam, hogy valaki odakinn a torkát köszörüli.
- Van itthon valaki?

Letettem a kanalat és kimentem. Hwang volt az. A "Korea jelképei" nem ötlött eszembe aznap reggel s - valószínuleg éppen ezért - a varázslónál érzett utálkozást és levertséget az öröm váltotta fel, amellyel Hwang megjelenése szolgált.
- Mi szél hozta felénk ilyen hűvös reggelen?
- S-sem-mmi különös. Itthon van a kedves b-bácsikád?

Dadogása érezhetőbb volt, mint azelőtt. A nappali fényben láthattam, hogy karton kabátot hord. Csicsás, egyenetlenül kék kabát volt, sötét pasztával bekenve. Egy tompa sárga pulóver kandikált ki a gallér alól. Ám e többrétegű maskara ellenére úgy tűnt, borzalmasan fázik.
- Nem, attól tartok, elment valahová.
- A városon kívülre?
- Igen.
- M-mikor fog visszatérni?
- Valószínűleg csak pár nap múlva.

Csalódottan sóhajtott. Úgy tűnt, mintha egy nehézkes nyögés hagyta volna el a torkát.
- Szeretett volna valamit...? Dehát miért nem kerül beljebb a hidegről egy kis időre?