Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kim Dongin
EGY KOSÁR KRUMPLI
Kamdza ('Krumpli')
Koreaiból fordította: Osváth Gábor
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

Verekedés, kurválkodás, tolvajlás, gyilkosság, majd előbb-utóbb börtön – a Hét Csillag Kapuja környéki nyomornegyed a táptalaja volt mindannak, ami erőszakos és tragikus előfordul a világon. Egészen addig, amíg ide nem költöztek, Pongnjo és férje a hivatalnokok, parasztok, iparosok és kereskedők négy hagyományos osztálya közül a másodikhoz tartozott – parasztok voltak.
Pongnjo mindig is szegény volt, de egy becsületes parasztporta régimódi erkölcsisége nevelte fel. A család egykor szebb napokat látott – a hivatalnokok közül csúsztak le a parasztsorba–, de talán éppen ezért a többi falubelihez képest erősebben hatott rájuk a világos, szigorú és mégis szavakkal nehezen megfogalmazható hagyományok késztetése. Pongnjo ilyen légkörben cseperedett fel, s bár teljesen természetes volt számára, hogy nyaranta a többi kislánnyal együtt pucéron fürödjék a folyóban, aztán félmeztelenül fusson haza, mégis, a szíve legmélyén tudott valamit arról, amit erkölcsiségnek mondanak.
Amikor betöltötte tizenötödik életévét, nyolcvan vonért hozzáadták egy özvegyemberhez, így hát – ha egyáltalán annak lehet nevezni – feleség lett. A vőlegény ( az öreglegény találóbb szó ) legalább húsz esztendővel volt idősebb, és bár korábban a családja módosnak számított – néhány madzsigi földjük volt – az egymást váltó nemzedékek eltékozolták a vagyont, s legvégül már csak az a nyolcvan von maradt, amit Pongnjoért kifizetett. Rettenetesen lusta természetű ember volt. Amikor valamelyik elöljáró segítségével földbérlethez jutott, az erejéből csak arra futotta, hogy elvégezze a vetést, de aztán se nem kapált, se nem gyomlált; ősszel betakarította azt a keveset, ami lett, panaszolván , hogy rossz volt a termés. Az egészet megtartotta magának, a föld tulajdonosa soha nem kapott egy árva rizsszemet sem. Ezért aztán ugyanazt a földdarabot soha nem művelhette meg kétszer. Így folytatta a gazdálkodást néhány évig, mígnem elvesztette az emberek maradék együttérzését és bizalmát is, és többé senki sem ajánlott fel bérletet neki.
Pongnjo, apja jóvoltából, a házasságkötés után három-négy évig még úgy-ahogy elboldogult a háztartással, de már az öreg is, akinek pedig a tetteit még befolyásolta a régimódi méltányosság és belátás, kezdte elveszíteni veje iránti türelmét és tiszteletét. Végül már apjához sem fordulhatott segítségért.
Férj és feleség leültek, tanakodtak, végül arra jutottak, hogy nincs más választásuk, Phenjanba kell költözniük és ott munkát vállalniuk. De a férj nemtőrődömsége miatt ott sem boldogultak.
Hátán a teherhordó faalkotmánnyal mindennap elsétált az Örök Fény Pavilonig, ott leült és egész nap a Tedong folyót bámulta. Ebből aztán kereset hogy is származhatott volna!
Három-négy hónap telt el így, ekkor nagy szerencsével beajánlották őket egy gazdagabb családhoz házicselédnek. Nem sok idő múltával innen is távozniuk kellett. Bár Pongnjo rendkívüli módon igyekezett, a férje tehetetlenségével nem tudott mit kezdeni. Nap mint nap vasvillaszaemekkel próbálta munkára ösztökélni, de a lustaságot nem lehet csak úgy levetni, mint a megunt ruhát.
– Vigye arrébb a rizseszsákot!
– Fáradt vagyok.Vigyed te!
– Mi, hogy én cipeljem őket?!
– Majd húsz éve lapátolod magadba a rizst, oszt még ezt a keveset se tudod arrébb tenni?
– Ó, istenem, megőrülök ettől az embertől!
– Mihaszna fehérnép!
Se vége, se hossza nem volt az ehhez hasonló huzakodásnak, végül kitették a szűrüket.
Most hova menjenek? Már nem volt kitől segítséget remélniük, a Hét Csillag Kapuja melletti telepen kívül más választásuk nem volt.
A Hét csillag Kapuja környékiek közösségében a fő foglalkozás a koldulás volt, ezt követte a lopás, a prostitúció és minden más félelmetes és aljas bűn, ami csak elképzelhető. Pongnjo az első mesterséget választotta.
De akad-e ember, aki akár egy marék rizst is adna az élete virágjában levő tizenkilenc éves nőnek:
– Egy ilyen erős lány és kéreget. Miért?
A kérdezőnek mindenféle magyarázkodással próbált megfelelni: a férje súlyos beteg vagy haldoklik, és hasonlók, de ahogy az várható is volt, a phenjaniak szíve túlzottan is kérges volt már ahhoz, hogy ilyen szöveggel az együttérzésüket kiválthatta volna. Pongnjo és férje a legnyomorultabban élők közé tartozott a Hét Csillag Kapuja környékén. Pedig az itteniek között igen jó keresők is akadtak, olyanok, akik esténként egy von hetven cson, egy von nyolcvan cson készpénzt gondosan magukhoz szorítva osontak haza. Az már a kivételes esetek közé számított, amikor valaki egy éjszakai munka gyümölcseként negyven vont zsebelhetett be, pont annyit, amennyi egy dohányüzlet megnyitásához kellett.
Pongnjo tizenkilenc múlt. Arca csinosnak volt mondható. Ő is, mint sok környékbeli asszony, megtehette volna, hogy időnként betér valamelyik jobb keresménnyel bíró férfihoz, és így alkalmanként ötven-hatvan csont is hazavihetett volna, de ő egy elszegényedett nemesember házában nőtt fel, ez szóba se jöhetett.
Alig volt otthon ennivaló. Az is előfordult, hogy napokig nem ettek semmit.
Ekkoriban történt, hogy a Kidza sírja melletti ligetet ellepték a hernyók. A phenjani városi vezetés elhatározta, hogy a Hét Csillag Kapuja környéki asszonyokat mozgósítja a vész elhárítására.
A szegénynegyedből valamennyi asszony jelentkezett, de csak ötvenüket választották ki. Pongnjo a szerencsések között volt.
Lelkesen végezte a rábízott munkát. Létráját odatámasztotta a fához, serényen felmászott, a hernyókat egy csipesszel megragadta, beledobta a rovarírtót tartalmazó vödörbe, s kezdte elölről ismét. Teljesítménybérben dolgoztak, harminckét csont kapott az első nap.
Öt vagy hat nap elteltével fura dologra lett figyelmes: néhány fiatalabbik lány mindig lent álldogál, cseverésznek és nevetgélnek, a hernyókat nem szedik, csak páváskodnak. Ez még csak hagyján, de azoknak a bére, akik nem csináltak semmit, mindig legalább nyolc csonnal volt több azokénál, akik rendesen dolgoztak. Csak egy munkafelügyelő volt, de ő ahelyett, hogy megszidta volna őket, inkább csatkozott a cseverészőkhöz és együtt nevetgélt velük.
Egyik nap déltájban abbahagyta a hernyószedést, hogy ebédeljen. Lemászott a fáról, megebédelt és már éppen ment volna vissza, amikor észrevette, hogy a felügyelő őt bámulja.
– Pongnjo, hé! Pongnjo!
– Mit akar?–letette a vödröt és a hang irányába fordult.
– Gyere csak egy pillanatra.
Szó nélkül a felügyelő elé állt.
– Mi lenne, ha..., ha... megnéznénk, mi van arrafelé...
– Mit akar?
– Nehéz erről beszélni, neked kéne kitalálnod...
– Rendben. Értem már, miről van szó. Húgocskám! –kiáltotta a többiek felé -, gyere te is húgocskám!
– Ne, istenemre inkább ne! Ketten túl sokan vagytok ehhez...
Pongnjo pipacsvörösen a felügyelőhöz hajolt:
– Mehetünk.
A felügyelő ment elöl. Pongnjo lesütött szemmel követte.
– No, most Pongnjot felcsinálják – suttogták mögöttük. A lány arca már bíborvörös volt.
Ettől a naptól kezdve Pongnjo is azok közé tartozott, akik munka nélkül is többet kerestek másoknál.
Erköcsi világrendje gyökeresen megváltozott. Egészen addig a napig eszébe sem jutott más férfival félrelépni. Nem tartotta volna emberhez méltónak, úgy vélte, ilyesmire csak az állatok képesek. Vagy ha erre mégis sor kerül, akkor abban a pillanatban, azon a szent helyen agyonüti a mennykő. Így vélte addig a napig.
Dehát miért lenne ez olyan különös foglalatosság. Ő is emberi lény, miért lenne emberhez méltatlan, amit csinál. Mindenesetre nem kell robotolnia és mégis több pénzt keres, nem is szólva az ilyesfajta munkával járó élvezetről, s ez mégiscsak nemesebb dolog a koldulásnál... Ha japánnal sikerül összejönni, az még bárba is elviszi az embert. Hát nem a boldogság az emberi lét értelme? És ez nem minden, mióta erre a munkára adta a fejét, életében először érezte bizonyosan, hogy ő is valaki.
Már púderezte is az arcát, igaz, nem nagyon és nem is mindig.
Eltelt egy év. Elképzelése, hogy ő is megtalálja helyét a nap alatt, úgy érezte, kezd valósággá válni. Már nem éltek olyan nagy szükségben. Férje a padló legmelegebb pontján heverészve jóleső vihogással nyugtázta a kedvező változásokat.
Pongnjo arca valósággal kivirult.
– Hé, cimbora! Mennyi jött ma össze?
Így szokta köszönteni azokat a koldusokat, akiknél a szokásosnál gazdagabb bevételt sejtett.
– Hát éppen csak megélek.
– Mennyi az?
– Tizenhárom, tizennégy njang összesen.
– Nagyon ügyes voltál! Adj kölcsön ötöt.
Ha az szabadkozni kezdett, karját a koldus nyaka köré fűzve hízelkedett:
– Tudom, hogy adsz. Te olyan jó vagy...
– Istenem, valahányszor összeakadok ezzel a nővel, mindjárt levesz a lábamról. Rendben. Adok kölcsön. Mit kapok cserébe? Értesz, ugye?
– Nem értem, mire célzol. Hi-hi-hi.
– Ha nem érted,nem adok.
– Dehogynem értem, ne vacakolj.
Pongnjo a személyisége megvalósításában ilyen magaslatokig jutott.
Eljött az ősz.
Éjszakánként a Hét Csillag Kapuja melletti nyomornegyed asszonyai kosárral a kezükben kijártak krumplit és káposztát lopni egy kínai veteményeskertjébe, amely a Hét Csillag Kapuja túlsó felén van. Pongnjo is rendszeresen kilopózott éjszaka, hogy krumplit vagy más zöldséget szerezzen.
Egyik éjjel, miután eredményesen begyűjtött egy kosár krumplit és éppen állt volna fel, hogy hazatérjen, hátulról egy fekete árnyék ragadta meg a combját. A tulajdonos,Vang úr volt. Az asszony meg sem tudott szólalni, csak állt rémülten.
– Menjünk be a házba – mondta Vang.
– Ha óhajtja, mehetünk. Már miért is ne.
Pongnjo megriszálta a fenekét,aztán felemelt fővel, kosarát lóbálva követte Vangot.
Úgy egy óra múlva jött ki a kínaitól. Éppen az útszéli árkon ugrott át, amikor valaki rászólt:
– Pongnjo, te vagy az?
A hang irányába fordult. A szomszédasszony volt , karján egy kosárral, ahogy a sötétben tapogatózva kereste az utat, hogy bele ne essen az útmenti árokba.
– Te vagy az, húgocskám? Jártál valakinél?
– Úgy bizony!
– Kinél voltál?
– Én? Nuk úrnál. És te?
– Vangnál. Mennyi jött össze?
– Nuk úr, az a kapzsi ördög csak három fej káposztát adott.
– Én három vont kaptam – büszkélkedett Pongnjo.
Tíz perc múlva már otthon is volt, kiterítette a három vont a férje elé, elmesélte a történteket, az egyes részleteknél jóízűeket kacagtak.
Attól a naptól kezdve Vang úr rendszeres látogató volt náluk: ott üldögélt idióta vigyorral, míg a férj úgy nem döntött, már érti, mit akar a vendég és elment hazulról. Miután Vang elvégezte a dolgát és távozott, férj és feleség a fizetségül kapott egy-két von társaságában szabad folyást engedett jókedvének.
Pongnjo egyre kevésbé szorult rá a környékbeli koldusokra. Amikor Vang túl elfoglalt volt és nem tudott eljönni, az asszony vette a bátorságot és maga látogatta meg.
A házaspár egy-kettőre a telep gazdagabbjai közé emelkedett.
Ismét elmúlt a tél, és beköszöntött a tavasz megint.
Ekkor történt, hogy Vang feleségül vett egy fiatal hölgyet száz vonért.
Pongnjo csak kuncogott az orra alatt.
– Biztosan féltékeny – mondogatták az ismerős asszonyok. Az nem szólt semmit, csak nevetgélt.
– Hogy én féltékeny lennék? – füstölgött magában. Mindig úgy érezte, hogy erre nem lenne képes. De a szívében növekedő fekete felhőnek nem parancsolhatott.
– Te aljas dög Vang. No, várj csak, majd nézel te még.
Egyre közeledett a nap, amikor Vang a házhoz viszi majd a menyecskét. A férfi levágatta hosszú haját, amire pedig oly büszke volt. Azt rebesgették, hogy mindez az új menyecske határozott kívánságára történt.
– Hm.
Pongnjo csak nevetgélt magában.
Beköszöntött az esküvő napja. Az ékesen felöltöztetett menyasszonyt gyaloghintón cipelték a birtok kellős közepén levő házig.
Késő este volt már, az esküvőre összegyűlt kínaiak rakétákat eregettek, majd a házban húros hangszereken játszottak és énekeltek is hozzá. Pongnjo kint rejtőzött a sötétben és várt; gyilkos indulattal szívében figyelte, mi történik bent.
Megvárta, amikor éjjel kettő körül a látogatók felcihelődnek és elbúcsúznak, majd bement a házba. Arca fehérlett a rákent púdertől.
A vőlegény és menyasszony ijedten bámult rá. Pongnjo tekintete rémisztő volt. Odalépett Vanghoz, megragadta a karját és húzni kezdte. Eltorzult mosollyal így szólt:
– Gyere, menjünk hozzánk.
– Mi... most dolgunk van. Nem lehet.
– Dolgod... Az éjszaka kellős közepén miféle dolgod?!
– Hát tulajdonképpen...
A torz mosoly, ami egészen eddig uralta Pongnjon arcvonásait, hirtelen eltűnt:
– Te semmirekellő gazember. Tudod , mi vagy te?!
Felemelte lábát és fejbe rúgta a padlón ülő díszruhás menyasszonyt.
– Gyere! Menjünk már végre!
Vang remegett idegességében. Ellökte a belékapaszkodó nőt. Pongnjo a padlóra zuhant, de rögtön talpra ugrott. Ahogy felállt, már kezében volt a hidegen csillogó sarló.
– Te szemét alak! Gazember! Üssél meg, ha tudsz! Te gazember! Istenem, ma meghalok!
Torkából zokogásszerűen törtek elő a hangok, ahogy fenyegetőn hadonászott a sarlóval. A Hét Csillag Kapuja mögötti elhagyatott veteményeskert közepén tragikus jelenet vette kezdetét. De a tragikus jelenetnek hamar vége szakadt. A sarló, amely egészen addig az asszony kezében volt, hirtelen átkerült a Vangéba,és Pongnjo,akinek a torkából vér szökellt elő, holtan rogyott össze.
Három nap telt el, és temetés még nem volt. Vang többször is látogatást tett Pongnjo férjénél, és a férj is többször tiszteletét tette Vang úrnál. Valamiről tárgyaltak ketten. Két nap telt el.
Pongnjo tetemét az éj leple alatt hazavitték. Hárman ülték körül a holttestet. Az egyik a férje volt, a másik Vang, a harmadik egy bizonyos gyógyfüves orvos. Vang egy szó nélkül előhúzta pénzes zacskóját és három tíz vonos bankjegyet adott át a férjnek. Két tíz vonos a gyógyfüves doktor zsebébe vándorolt.
A rákövetkező napon a köztemetőben elhantolták végre. A doktor által kiállított halotti bizonyítványban az állt, hogy a halál oka agyvérzés volt.

(1925)