Terebess
Ázsia E-Tár
«
vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Khánlarí
VERSEI
Képes Géza fordításai
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
PARVÍZ NÁTIL KHÁNLARÍ - (született 1913-ban) talán a legnagyobb ma élő iráni költő. Ragyogó esszéíró is. A Szokhan című irodalmi folyóirat főszerkesztője. A sas című híres versében, az 1951-ben tragikusan elhunyt nagy iráni írónak, Szadeq Hedájatnak állított emléket.
A SAS
Már a sas szíve
nehéz, lelke sötét:
Szánja tűnt ifjúkorát, víg örömét;
Látja: szép élete is végihez ért,
Napja az égi mező szélihez ért.
Sátorfáját szaporán szednie kell -
Várja más, távoli táj: mennie kell.
Mégis úgy sejti: kiút van valahol,
Gyógyító-írt aki tud, van valahol.
Reggel indul: a titok végire jár!
Könnyü, gyors szélre kap és messzire száll.
Bandukol birka-sereg: ébred a táj -
S fenn a sas! - Megriad és béget a nyáj.
Néz a bojtár s a szivén félelem ül,
Gyenge báránya remeg s fut, menekül.
Tüske-bokron akad el egy tuzok itt,
Fürge kígyó tekereg s lyukba csuszik.
Egy gazella figyel, s futásnak ered,
Porcsikot húzva a sík róna felett.
A vadászt távoli célok vezetik,
Várja zsákmány, de ma rá sem hederít:
Írt keres, mert íme, sarkában a vég,
S míg a szív ver, sohasem mondja: elég!
Mert a zsákmányt úgyis elkapja, mig él -
Hogyha nincs már a vadász: karma mit ér?
Varju fészkel, hol a rét széle van, ott:
Rút alakján kusza toll, rajta mocsok.
Gyermekek kő-raja rá záporozott,
Száz csapás érte, de nem tántorodott.
Senki sem sejti sehol, mennyit is élt,
Bűzt evett s dögtetemet, mit csak elért.
Ághegyen ült, de a sas látta, megállt
És az égből egyenest föld fele szállt.
Szólt: "Te tőlünk, tudom én, tűrsz eleget -
Most nagy és fontos ügyem van teveled.
Baj szakadt rám, de ha segítsz te nekem,
Csak parancsolj s egyenest teljesitem."
Varju szól:" Büszke köröd rabja vagyok;
Gondom egy: mint lesem el gondolatod?
Kész a szolgád s te parancsolni ne késs:
Életem vedd - tudom én: ennyi kevés.
Hogyha szolgállak, ezen felvidulok,
Életemről ha beszélek, pirulok."
Így beszélt, ámde mig ezt mondta el ő,
Benne másfajta szavak törtek elő:
- Lám, a vaskarmu sötét csirkefogó
Megszorult, hát hízeleg, most szíve jó,
Ám ha majd dühbe gurul hirtelen ő,
Villan a csőre: leszámol velem ő.
Nincs barátságra remény itt, sose lesz -
Józan ész! tart a kezem s el nem ereszt!
És hogy így dönt, nyílik is szárnya - odább
Száll le, hol távol a vész s biztos az ág.
Szól a sas - bánatosan mondja: "Hiszen
Életem csak buborék: leng a vizen.
Gyors az én szárnyam, igaz, nem tagadom,
Ámde gyorsabb az idő: száll szilajon.
Átrepültem hegyorom s puszta felett,
Míg felettem az idő ellebegett.
Bár az élettel a szív nem telik el:
A halál jön, neki meg mennie kell.
Én s e szép szárny s ez a nagy név s ez a rang -
Életem mért hogy ilyen kurta maradt?
És te, rút szárnyu alak, torz, fura, dúlt -
Életed mért hogy ilyen hosszu nyúlt?
Már az apjától is így tudta apám:
Csúnya varjú feketén guggol a fán -
Hogyha ráront a vadász: száz csele van,
Száz uton karmai közzül kisuhan.
Még apám sem kaparintott meg, az ám
S itt maradtál te, de elment az apám!
Rólad szólt még legutoljára, amíg
Ág hegyén ültél, ahogy most: ugyanígy.
Csakugy áradt az apámból a panasz:
Az a csúf varju amott még ugyanaz!
Búcsuzom már s az a vén varju figyel:
Száz virágjából, im, egy sem virit el
Mi a tőkéje e hosszú létnek?
Ezt a titkot magyarázd meg, kérlek!"
Szólt a varjú: "Ugy-e most megfogadod,
Hogy amit mondok, a szót megfogadod?
Életed, hogy rövidebb mint az enyém,
Ki hibája? A tiéd! - hirdetem én.
Háromszáz évnél tovább élt az apám,
Bölcs tanácsok özönét hagyta reám.
Mondta százszor, hogy az ég étere fenn
És a sok szél csupa kártékony elem.
Vad szelek, fenn a magasban lebegők:
Testre, lélekre ezer bajt lehelők!
Földi körből aki csak felfele tör,
Pusztulás várja: az ég ellene tör.
Égi csúcs zord ragyogását ne keresd:
A halál hirnöke az: fog s nem ereszt,
Varju szíve alacsony tájnak örül,
Hosszu életet azért vett örökül.
Egy tanács még: dögöt égy és ne feledd:
Dögevés nyújtja meg itt életedet!
Kelj fel és égi uton már sose járj!
És az égtől eledelt már sose várj!
Szennycsatornát ha találnod sikerült:
Remekebb hely csak a part - el ne kerüld!
Száz zugot mondhatok én még teneked,
Szűk sikátort, csuda vásártereket.
Kert mögött fenn a faágon: fészek,
Ott lakom s lenn lehet ám böngészned!
Tarka és dús teritett szőnyeg a föld,
Rajta étkek - magadat már sose törd!"
Amit ily módon
a varjú kidicsér,
Kert mögött dögtemető most az a tér:
Messziről érzik a bűz, mit kilehel,
Jó szunyog-bánya, darázs-csárda e hely.
Ketten együtt el is érkeznek oda,
Néz a varjú, neki ez drága csoda,
Mondja: "Méltó ez a szőnyeg idelenn,
Hogy a vendég dús ajándéka legyen.
Nem vagyok koldus: a sorsnak köszönöm!
Nem pirúlok: ez az asztal nagy öröm!"
Szólt s az ételnek esett, falta mohón,
Várva, hogy társa kap ily jó falaton.
Életét ég magasán
élte le ő,
Hajnali szél hüvösét szívta be ő,
Látta a fellegeket szárnya alatt
S még alább: állatokat, szárnyasokat.
Fürj, a fácán s a fogoly mellehusát
Ette frissen, melegen, éveken át.
S míg vigan szállt a vadász hazafelé,
Fény-ivet font a nagy ég, útja fölé.
S most e dögtérre jutott - mit keres itt?
Tűrje némán, mit e csúf varju tanít?
Elszorulnak a zsibongó zsigerek,
Lázat érez, meleget, jéghideget.
Szörnyü undor a szivét tépdesi szét,
Szédület fogja le aztán a szemét.
Arra gondol, hogy az égbolt tetején
Ott a szépség hite, győzelme s a fény,
Víg öröm, melyben a vágy célba talál
S hajnali szél tiszta lehellete száll.
Most kinyitja a szemét, szertetekint,
Mindazoknak, látja jól: itt nyoma sincs.
Ami bőség idelenn várhat rá,
Attól undor s iszonyat támad rá,
Csattanó szárnnyal odébb ugrik a sas,
Szól: "Barátom, ne neheztelj s ne marassz!
Megyek innen, no de élvezd te tovább
Hosszu élettel e gazdag lakomát.
Nem érdemlem meg ajándékaidat,
Hisz ezektől a szivem visszariad.
Inkább haljak meg az égbolt magasán,
De dögöt falni, se bűzt nem fog a szám."
Büszke szárnya
suhogón égbe nyilal,
Ámul a varju: a sas, mint a vihar,
Szárnya élével a felhőkbe hasít,
Látja a szem, hogy elér már a napig.
Égi kék csúcsa felé! Röpte merész -
Csöppnyi pont lett - azután semmibe vész.
A BÁLVÁNYIMÁDÓ
Társaságodban
ha hárfám szívriasztó hangot ad,
Ó, szemem fénye, ne ródd fel nékem e torz hangokat!
Máskor ujjamtól a halk húr lelke zeng,
Ömlik a dal, száll csapongón, lelkesen
És a szél, bár útja sürgős, áll s fülel -
Cédrus és hold elbüvölten rám figyel.
Szóltam: íme, e dal, amelytől a világ boltíve zeng,
Hadd legyen bálványomé: majd tőle büszke szíve zeng!
Elcsigázott,
haj, a hosszu út nagyon,
Csalfa tündér csábitott el útamon.
Szégyen éget, most eléd így állok itt,
Engedetlen szolga, lám, így bűnhődik.
Alszik a dal, minden íze megmeredt, -
Megzavartál: most dalolnék s nem merek.
Húromon szívlázitó jaj: az sikolt fel: semmi más,
Hangzavar, felfájditó zaj: az rikolt fel, semmi más.
Vágyban égek s lelkem is lázban remeg,
Mint a sátor fényivében porszemek.
Pillantásod
villan és megrészegít,
Ujjam dermedt: rajta fényed nem segít.
Vágyamat szél fújja szét, ó, jaj nekem!
S ellenségemnek gyönyör, mi baj nekem.
Elpirulok szégyenemben, hogyha mondod még nevem, -
Ó, az én reményevesztett, porba omlott életem!
Útnak indultam,
Szomjú vágy szállt rám,
Lábam elcsúszott,
Összetört hárfám,
Húrja megbomlott:
Én a dalt várnám
S jajgat a húr, míg
Várok itt árván.
Dal helyett tört hangszerem csak szívszakasztó hangot ad -
Ó, szemem fénye, ne ródd fel nékem e torz hangokat!
AZ ELVESZETT DALLAM
Ez énekes ott
kint ki lehet? Mondd: ne daloljon!
Szívemre csak új bánat-özönt ont - ne daloljon!
Száz gyötrelem és kín, mit ez estén szit e dallam,
Szívembe fulánkot döf, agyam tépdesi folyton.
E dallam enyém volt valaha s elveszitettem -
Jön tán az uton, őt lesem, elfullad a torkom.
Jajgat, sebe vérzik, de felém futna, repülne:
Átvág a homályon, a sötét sűrü bozóton.
Hol és mikor és én s az a mámor meg az éjfél -
Jaj, pillanatig volt az enyém s most csak a gond nyom.
Ellopta talán rosszakaró tőlem e kincset?
Ily rút gyanuval mért nehezítném meg a gondom?
E dallam enyém volt, amit egyszer se daloltam -
Elszállt a madár, már sose lesz újra a foglyom.
HOLT NAPOK ÉBRESZTÉSE
Őszi nap búcsuzik,
felizzik az ég,
Hervadó lomb mögött kialszik a fény.
Lelkemen bánat ül s a földre tipor:
Most a rég-volt napokra gondolok én.
Végig, amerre
elhaladtam, az út,
Életem útja mindenütt csupa sír:
Holt napok mind, akikről senki se tud,
Ám nekem gyötrelem e sok suta sír.
Hősi tettek
nem őrzik itt nevüket,
Harcra őket sosem ragadta a vágy -
Ennek itt szíve hirtelen csak elállt,
Az meg elment: szegényt becsapta a vágy.
Ó, napok! Mindegyik
megtört, halovány
Mint a szél űzte száraz őszi levél.
Senki sem vette észre jöttüket és
Életüknek ma már emléke sem él.
Napjaim, holt
napok, szörnyü kin ez:
Semmi jel nem marad utánatok itt!
Nincs, ki említne áldva benneteket,
Cseppnyi könny sem fakad utánatok itt.
SZOMJÚSÁG
Az éjszaka csillagokra
szomjas,
A hold ragyogó napokra szomjas -
Friss felleg öléből, ím, a vízcsepp
Hull, hull lefelé: a porra szomjas.
Így szomjazom
én, de dalra vágyom,
Már testem is ég - csak arra vágyom!
Dúlt hárfa vagyok, de most letettek:
Még rezgek egy régi dalra, fájón.
A dal, mely
együtt dobog sziveddel,
Telt ritmusu, tiszta mint a tenger.
