Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Franz Kafka
A KÍNAI FAL ÉPÍTÉSE

Tandori Dezső fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

A Kínai Falat a legészakibb pontján fejezték be. Délkeletről és délnyugatról haladt, s itt egyesült az építkezés. A részmunkálatok során is ezt a rendszert alkalmazta a két nagy építősereg, a keleti és a nyugati. Úgy történt ez, hogy mintegy húszfős csoportokat alakítottak, melyeknek egy–egy körülbelül ötszáz méter hosszú falrészt kellett elkészíteniök, a szomszédos csoport pedig velük szemközt haladva épített egy hasonló hosszúságú falat. De miután így összetalálkoztak, nem ennek az ezer méternek a végén folytatták az építkezést, hanem a munkacsoportokat megint egészen más vidékre küldték falat építeni. Ily módon természetesen sok nagy hézag keletkezett, amelyeket csak lassan, fokozatosan töltöttek ki, sokat csupán akkor, amikor a Fal munkálatait már befejezettnek nyilvánították. S hogy akadnak végképp beépítetlenül maradt hézagok is – ez a megállapítás persze lehet, hogy csak ama számos legenda egyike, amelyek az építkezéssel kapcsolatosan születtek, s a melyeket legalábbis a köznapi ember épp a mű kiterjedése következtében nem tud a maga szemével és mértékével ellenőrizni.

Mármost eleve azt gondolhatnánk, minden szempontból előnyösebb lett volna, ha összefüggően építkeznek, legalább a két fő részen belül. Hiszen a Falat, mint köztudomású, védelemnek szánták az északi népek ellen. Hogyan szolgálhat azonban védelmül egy fal, amelyet nem összefüggően építettek? Sőt az ilyen fal nemcsak hogy nem véd, de maga az építkezés is szüntelen veszedelemben forog. Ezeket a kopár vidéken elhagyatottan álló falrészleteket mindig könnyen lerombolhatják a nomádok, főként mivel a falépítéstől megrémülve sáskaként változtatgatták tartózkodási helyüket, s ily módon esetleg jobb áttekintésük volt a munkálatok állásáról, mint nekünk magunknak, az építőinek. Ennek ellenére az építkezést nem lehetett volna másképp szervezni, mint így. Ennek megértéséhez a következőket kell meggondolni: a Falnak évszázadokra kellett védelmet nyújtania; ezért elengedhetetlen feltétele volt a munkának a leggondosabb kivitelezés, minden ismert korok és népek építőtudományának ismerete, az építők állandó személyes felelősségérzete. Alacsonyabb rendű feladatokra alkalmazhattak ugyan egyszerű napszámosokat, férfiakat, nőket, gyermekeket a nép soraiból, aki jó pénzért éppen ajánlkozott; de már négy napszámos irányításához is szükség volt szakképzett, az építkezés dolgaiban jártas emberre; olyasvalakire, aki szíve mélyéig átérzi, miről van itt szó. És minél magasabb szintű a teljesítmény, annál magasabbak az igények is. És álltak a rendelkezésünkre ilyen emberek, s ha nem is olyan számban, amit ez az építkezés megkívánt volna, szép számban mégis.

Nem fogtak bele könnyelműen a műbe. Ötven évvel az építkezés kezdete előtt az ily módon fallal övezendő egész Kínában az építőművészetet, különösen a kézművesmunkát tették meg a legfontosabb tudománynak, minden egyéb akkor örvendhetett csak elismerésnek, ha ezzel összefüggött. Jól emlékszem, ahogy kisgyerekként még a lábunkon alig tudtunk megállni, de a tanítónk kertjében kavicsokból falat kellett raknunk, s hogy a tanító összemarkolta köpenyét, nekirontott a falnak, természetesen az egészet összerombolta, és úgy összeszidott minket építményünk gyengesége miatt, hogy bömbölve szaladtunk haza a szélrózsa minden irányába szüleinkhez. Apró eset, de jellemző a kor szellemére.

Nekem olyan szerencsém volt, hogy amikor húszéves fejjel a legalsóbb iskola legmagasabb vizsgáját letettem, éppen akkor kezdődött a Fal építése. Szerencsém, mert sokan, akik a számukra elérhető iskolázottság legmagasabb szintjére korábban jutottak el, évekig nem tudtak mit kezdeni ismereteikkel, fejükben a legnagyszerűbb építési tervekkel bolyongtak haszontalanul, züllöttek el tömegestül. Azok viszont, akik végre – még ha a legalacsonyabb rangban is – építésvezetőként a munkálatokhoz kerültek, ezt valóban meg is érdemelték. Voltak kőművesek, akik sokat gondolkoztak az építkezésről, és nem is hagytak fel soha a töprengéssel, akik az első kővel, melyet alapként leraktak, úgy érezték, hozzánőttek a műhöz. Ezeket a kőműveseket azonban, persze, túl azon, hogy a lehető legalaposabb munkát szerették volna végezni, az a türelmetlenség is sarkallta, hogy végre a maga tökéletességében láthassák az építményt. A napszámos nem ismer efféle türelmetlenséget, őt csak a bér hajtja, a felső vezetők meg, de még a középszintűek is, eleget látnak a mű különféle vonatkozású gyarapodásából, hogy ez szellemüket tetterősnek megőrizhesse. De az alacsonyabb beosztású, szellemileg messze a maguk látszólag kis feladata fölé emelkedő emberekről másképpen kell gondoskodni. Nem lehet például arra kényszeríteni őket, hogy lakatlan hegyvidéken, otthonuktól több száz mérföldre hónapokig vagy akár évekig követ kő mellé rakjanak; az ilyen szorgalmas, de végeredményhez még egy emberöltő alatt sem vezető munka kétségbe ejtette, mindenekelőtt a munka számára értéktelenebbé tette volna őket. Ezért választották a részépítkezés módszerét. Ötszáz métert körülbelül öt év alatt meg lehet építeni, utána általában kimerültek persze a vezetők, elveszítették hitüket önmagukban, az építkezésben, a világban. Ezért azután, miközben még lelkesedve ünnepelték az ezer méter fal elkészültét, messze–messze küldték őket, útközben itt–ott készen emelkedő falrészleteket láttak, magasabb vezetők lakhelyein fordulhattak meg, kitüntetéseket kaptak tőlük, hallották az ország mélyéről elősereglő új munkáshadak ujjongását, látták, hogyan dőlnek ki állványzatnak szánt egész erdők, hogyan zúzódnak hegyek a fal köveivé, szent helyeken hallották, hogyan könyörögnek énekükkel a Fal felépüléséért a jámbor hívők. Mindez gyógyír volt türelmetlenségükre. A nyugodalmas élet otthona, ahol egy darabig elidőztek, megerősítette őket, a tekintély, mely minden építőt övezett, a hívő alázat, mellyel szavaikra figyeltek, a bizalom, mellyel az egyszerű, nyugodt polgár a Fal majdani elkészültét várta, mindez felajzotta lelkük húrjait. Örökké reménykedő gyermekként búcsúztak aztán otthonuktól, törhetetlen kedvvel indultak, hogy tovább dolgozzanak a népi művön. Hamarabb távoztak hazulról, semmint kellett volna, a fél falu elkísérte őket jó darabon. Az utakon mindenütt csoportok, apró zászlók, lobogók, sohasem látták addig, milyen nagy és gazdag és szép és szeretetre méltó az országuk. Minden honfitársuk: testvér, akiért védőfalat építenek, s aki mindenével, amije csak van, hálás nekik egy életen át. Egység! Egység! Váll a vállhoz, áll a népi körtánc, a vért nem zárja magába többé a test szűkös körforgása, hanem édesen folydogálva és mégis visszatérve átjárja egész Kínát.

Ekképp válik hát érthetővé a részépítkezés rendszere; ám még más okai is voltak persze. Egyáltalán nem különös, hogy ilyen hosszan elidőztem e kérdésnél, hisz bármennyire lényegtelennek látszik is, az egész falépítés egyik középponti kérdése volt ez. Ha annak a kornak gondolat– és élményvilágát tolmácsolni és megértetni akarom, éppen ebbe a kérdésbe kell – és soha nem lehet eléggé! – mélyre hatolni.

Először is azt kell leszögezni, hogy olyan teljesítmények voltak ezek akkoriban, amelyek csak kevéssel maradnak el a bábeli torony építése mögött, Istennek tetsző mivoltukban pedig, emberi számítás szerint legalábbis, annak épp az ellentétét jelentették. Azért említem ezt, mert az építkezés kezdeti szakaszában egy tudós könyvet írt, melyben nagyon pontosan megvonta e párhuzamot. Bizonyítani próbálta, hogy a bábeli torony építése korántsem az általánosságban ismert okok miatt nem vezetett célhoz, vagy legalábbis hogy e közismert okok között nem találjuk ott a legfontosabbakat. Bizonyítékait nemcsak írások és tudósítások képezték, magán a helyszínen akart kutatásokat végezni, s ezek során kideríteni, hogy az építkezés kudarcát az alapok gyengesége okozta, és ez nem is történhetett másképp. E tekintetben korunk minden régebbit messze felülmúl. Csaknem minden művelt kortársunk jól értette a kőművesszakmát, és csalhatatlan volt alapozási kérdésekben. A tudós azonban nem erre célzott, hanem azt állította, hogy csak a nagy Fal teremt végre biztos alapokat az emberiség számára új Bábel tornya építéséhez. Vagyis előbb a Fal, azután a torony. A könyv annak idején mindenkinek a kezén megfordult, de bevallom, hogy még ma sem értem, miképpen képzelte szerzője ezt a toronyépítést. Ezek a falak, melyek még csak nem is kör, hanem csupán negyed– vagy félkör alakot írtak le, ezek képeznék valamiféle torony alapját? Kizárólag szellemi vonatkozásban gondolhatta ezt a szerző. De hát minek akkor a Fal, amely mégis valóra vált, százezrek életének és fáradságának eredménye? S miért tartalmazott a mű terveket, még ha igen ködöseket is, a toronyra vonatkozóan, egészen részletes javaslatokat, hogyan kellene összefogni a népi erőket az újabb építkezéshez?

Akkoriban – ez a könyv egyik példája csak ennek – nagy zűrzavar élt a fejekben, talán éppen azért, mert olyan sokan lehetőleg egyetlen célra próbáltak összpontosítani. Az ember lénye, mely alapjában véve könnyelmű, szállóporfelhő–természetű, nem tűr megkötéseket; ha magát kötözi meg, hamarosan őrültmód kezdi tépni majd kötelékeit, falat, láncokat és önmagát a szélrózsa minden irányába szórva szét.

Meglehet, hogy a vezetés a részépítkezés elhatározásakor ezeket a Fal építésével kimondottan ellentétes megfontolásokat sem hagyta figyelmen kívül. Mi – sokak nevében szólok itt – tulajdonképpen csak a legfelső vezetés parancsainak átböngészésekor ismertük meg önmagunkat, s úgy találtuk, a vezetés nélkül sem az iskolában szerzett tudásunk, sem emberismeretünk nem lenne elegendő még apró feladatunkhoz sem, melyet a nagy egészben ellátnunk kellett. A vezetés szobájában – hol volt ez a szoba, és ki ült ott, senki nem tudja, nem tudta, bárkit kérdeztem is meg –, ebben a szobában ott körözött minden emberi gondolat és vágy, s ellenirányú körökben minden emberi cél és megvalósulás. Az ablakon át azonban isteni világok visszfénye hullt a vezetőség rajzoló kezére.

S ezért nem megy majd sehogyan sem a megvesztegethetetlen szemlélő fejébe, hogy ha a vezetőség komolyan akarja, miért ne tudta volna azokat a nehézségeket is leküzdeni, amelyek az összefüggő falépítés elé tornyosultak. Marad tehát az a következtetés, hogy a vezetőség szándéka a részépítkezés volt. De a részépítkezés szükségmegoldás, nem célravezető. Marad a következtetés, hogy a vezetőség valami célszerűtlent akart. – Különös következtetés! – Ez kétségtelen, ám mégis van valami jogosultsága. Ma talán veszélytelenül szólhatunk erről. Akkoriban titkos alaptétele volt ez sokaknak, köztük éppen a legjobbaknak: "Törekedj minden erőddel a vezetőség parancsainak megértésére, de csak egy bizonyos határig; onnan kezdve hagyj föl a töprengéssel." Igen józan alapelv, amelyet ez a később sokat emlegetett hasonlat fejtett ki bővebben: "Ne azért hagyj fel a további töprengéssel, mert ártalmas lehet rád nézve, hiszen az sem biztos, hogy ártalmas lesz rád nézve. Egyáltalán nem lehet itt ártalmas és nem ártalmas dolgokról beszélni. Úgy jársz, mint a folyó tavasszal. Növekszik, egyre hatalmasabb lesz, egyre dúsabban táplálja a földet kiterjedt partjai mentén, megőrzi önlényét tovább, egész a tengerig, és így lesz igazán egyenrangú a tengerrel, így lesz ott szívesen fogadott jövevény. Eddig a pontig töprengj a vezetőség parancsain. Ám a folyó azután ki is csap partjai közül, elveszíti körvonalait és alakját, futása lassul, rendeltetésének ellentmondóan megpróbál kis tengereket képezni a szárazföld belsejében, árt a mezőknek, pedig még csak meg sem tarthatja sokáig e kiterjedt állapotát, medrébe húzódik újra, sőt a rákövetkező száraz évszakban nyomorúságosan kiszárad. Eddig már ne töprengj a vezetőség parancsain."

Mármost ha e hasonlat a Fal építésének idején mégoly találó volt is, jelen beszámolóm szempontjából legfeljebb korlátozott érvényű. Hiszen vizsgálódásom történeti jellegű; a rég eloszlott viharfelhőkből villám nem sújt le többé, ezért hát joggal kereshetem a részépítkezés olyan magyarázatát, amely messzebb megy, mint amivel akkoriban megelégedtek. Gondolkodási készségem eléggé szűk határokat szab nekem, ám az itt bejárandó terület maga lenne a végtelenség.

Ki ellen is védelmezne a nagy Fal? Az északi népek ellen. Kína délkeleti részéből származom. Ott minket északi nép nem fenyegethet. Olvasunk róluk a régi könyvekben, szörnytetteik, amelyeket természetükből eredően elkövetnek, sóhajra késztetnek békés lugasunkban. A művészek valósághű képein láthatjuk ezeket az átkozott arcokat, a tátott pofák hosszú, hegyes fogakkal vicsorognak, szűkre húzott szemük mintha a zsákmányra bandzsítana, amit mindjárt megőröl. Ha gyerekeink rosszak voltak, megmutatjuk nekik ezeket a képeket, s máris sírva borulnak a nyakunkba. Többet azonban nem tudunk ezekről az északiakról. Nem láttuk őket, és ha falvainkban maradunk, nem is látjuk őket soha, még ha vad lovaikon egyenest felénk száguldanak–vágtatnak is – túlságosan nagy ez az ország, szétszóródnak a szélben.

Ha mindez így van tehát, miért hagyjuk el szülőföldünket, a folyót és a hidakat, apánkat–anyánkat, síró feleségünket, neveletlen gyerekeinket, miért megyünk messzi városba iskolába, gondolataink miért járnak még messzebb északon, a Falnál? Miért? A vezetőséget kell megkérdeznünk. Az ismer bennünket. A rettenetes gondokkal birkózó vezetőség tud rólunk, ismeri legapróbb ügyeinket–bajainkat, lát mindannyiunkat, ahogy ott ülünk alacsony kunyhónkban, és az ima, melyet egy–egy ház atyja esténként övéinek körében elmond, kedvére vagy ellenére van. S ha megengedhetek magamnak efféle gondolatot a vezetőségről, meg kell mondanom, véleményem szerint a vezetőség már régebben is megvolt, nem hiszem, hogy mintegy magas rangú mandarinok módjára, akiket valami szép hajnali álom ösztönöz erre, hívna össze csak nagy gyorsan ülést, döntene sebtében, s már este kidoboltatná ágyából a lakosságot, még ha csak holmi ünnepi kivilágításról lenne is szó egy isten tiszteletére, aki tegnap még kegyesnek mutatkozott az urakhoz, hogy holnap, alig hogy a lampionok kihunynak, jól elnáspángolja őket egy sötét zugban. Nem, a vezetőség kezdettől fogva létezett, és a Falra vonatkozó elhatározás úgyszintén. Ártatlan északi népek, akik azt hiszik, miattuk van, tiszteletre méltó, ártatlan császár, aki azt hiszi, ő adott parancsot rá! Mi, az építők, másképp tudjuk, és hallgatunk.

Én már a Fal építésének idején is és utána mindmáig jóformán csak összehasonlító néptörténettel foglalkoztam – vannak bizonyos kérdések, amelyeknek csak ilyesfajta eszközökkel lehet a gyökeréig hatolni –, és ennek során úgy találtam, hogy mi, kínaiak, bizonyos népi és állami intézményeket páratlan tisztaságig fejlesztettünk, más vonatkozásban viszont megint csak páratlan homály uralkodik. Mindig roppantul izgatott, s izgat ma is, hogy különösképpen ez utóbbi jelenség okait kinyomozzam, és a Fal építését is lényegében érintik e kérdések.

Leghomályosabb intézményeink közé tartozik kétségtelenül a császárság. Pekingben persze, mindenekelőtt udvari körökben, némiképpen tisztában vannak mivoltával, bármennyire színleg is csupán, nem pedig valóságosan. A felső iskolákon az államjog és a történelem tanárai is úgy tesznek, mintha tisztán látnának e dologban, és e tudásukat a tanulóknak továbbadhatnák. Minél mélyebbre szállunk az alsó iskolák szintjére, érthető módon annál inkább eltűnik a saját tudásba vetett kétely, és félműveltség szökik hegymagasba néhány, évszázadok óta sulykolt tantétel körül, amelyek bár semmit se veszítettek örök igazságukból, ám e ködben– gőzben mindörökre felismerhetetlenek is maradtak.

Éppen a császárságot illetően kellene azonban véleményem szerint a népet megkérdezni, hiszen a császárság végső támaszai ott találhatók. Itt persze megint csak szűkebb hazámról beszélhetek. A földistenségeken és a nekik egész éven át teljesített változatos és életet kitöltő szolgálatokon kívül minden gondolatunk a császáré. De nem a jelenlegié; helyesebben az övé lett volna, ha ismerjük, vagy ha valami közelebbit tudunk róla. Persze – ez az egyetlen kíváncsiság, amely él bennünk – mindig arra törekedtünk, hogy valamit megtudjunk e téren, ám bármily különösnek hangozzék is, alig volt lehetséges bármit is megtudnunk, sem a zarándokoktól, akik pedig sok vidéket bejárnak, sem a közeli, sem a távolabbi falvakban, sem a hajósoktól, akik pedig nemcsak a mi kis folyócskáinkon, de a szent folyamokon is megfordulnak. Sokat hallottunk ugyan, de semmit sem tudtunk kihámozni belőle.

Oly nagy a mi országunk, nincs nagyságához fogható mese, az ég alig éri át – és Peking csak egy pont, a császári palota egy pontocska csupán. A császár, mint olyan, persze hatalmas e világ tetején. Ám az élő eleven császár csakúgy ember, mint mi magunk, hozzánk hasonlóképpen ágyon nyugszik, mely bár bőséges terjedelmű, de lehet, hogy csak keskeny és rövid. Akárcsak mi, ő is kinyújtóztatja néha tagjait, s ha nagyon fáradt, ásít finom metszésű szájával. Hogyan tudnánk azonban minderről – sok ezer mérföldnyire délen –, hiszen a földünk már csaknem a tibeti fennsíkkal határos. Azonkívül is, hiába jönne bármi hír, késő lenne már, mire hozzánk elérne, rég elavulna. A császár körül ott tolong udvartartásának csillogó, mégis sötét tömege – gonoszság és ellenségeskedés szolgák és barátok köntösében –, a császárság ellensúlyozója, mely váltig arra törekszik, hogy a császárt mérgezett nyilakkal lője ki mérlegserpenyőjéből. A császárság halhatatlan, ám maguk a császárok buknak–hullnak, egész dinasztiák lesüllyednek, egyetlen hörgéssel kiszáll belőlük a lélek. Ezekről a harcokról és szenvedésekről a nép sosem értesül, mint későn érkezők, mint a városba tévedt idegenek, úgy állnak a sokaság lepte mellékutcák végében, nyugodtan falatozva a magukkal hozott elemózsiát, miközben a piactéren, messze benn, középen uruk kivégzése zajlik.

Van egy monda, mely jól megvilágítja ezt a viszonyt. A császár – úgy mondják – neked, a magányos, nyomorúságos alattvalónak, aki a császári nap fényétől a legmesszibb messzeségbe menekülő árny vagy, éppen neked küldött halálos ágyáról üzenetet. Odatérdeltette ágyához a futárt, és az üzenetet a fülébe suttogta; és annyira fontosnak tartotta, hogy elismételtette, fülébe mondatta ő is a futárral. Biccentéssel szentesítette az elmondottak helyességét. És a futárt ott, halálának egész nézőserege előtt készítette fel az útra – mert az összes gátló falakat ledöntötték, és a messze magasba ívelő lépcsőszárnyakon ott állnak körben a birodalom nagyjai. A futár útnak indult sebesen; erős, fáradhatatlan ember; hol ezt, hol a másik karját lendítve előre, tör utat a tömeg közt; ha ellenállásba ütközik, mellére mutat, ahol ott a nap jele; előre is jut könnyen, mint senki más. De olyan hatalmas a tömeg; lakhelyüknek sehol sincs vége. Ha szabad tér nyílna előtte, hogy repülne, és hamarosan hallhatnád ajtódon fenséges kopogtatását. Ám ehelyett haszontalanul vergődik; még most is csak a legbelsőbb paloták helyiségein küzdi át magát; sohasem jut ki belőlük; s ha sikerülne is, mit ér; utat kellene törnie le a lépcsőn; s ha sikerülne is, mit ér; át kellene jutnia az udvarokon; s az udvarok után a másik palotán körülöttük; és újabb lépcsőkön s udvarokon; és megint egy palotán; és így tovább, évezredeken át; s ha végre kizuhanna a legkülső kapun – de erre soha, soha nem kerülhet sor –, még csak a székvárosban jár, a világ közepe ez, magasra tornyosuló üledékeivel. Senki itt át nem hatol, főként egy halott üzenetével. Te azonban ott ülsz ablakodnál, és megálmodod, ha az este jön.

Épp így, ilyen reménytelenül és reményteljesen néz népünk a császárra. Nem tudja, melyik császár uralkodik, és még a dinasztia nevét illetően is kétségei vannak. Az iskolában sok effélét tanítanak, de az általános bizonytalanság e tekintetben olyan nagy, hogy a legjobb tanulóra is átterjed. Rég elhunyt császárokat emel trónra némely falu, egy másik pedig, aki már csak a dalban él, nemrégiben rendeletet bocsátott ki, melyet a pap felolvasott az oltárnál. Őskorabeli történelmünk csatái most zajlanak csak, és a szomszéd kipirult arccal ront házadba a hírrel. A feslett császári nők, túltápláltan selyempárnáik közt – ravasz udvaroncok eltérítették őket a nemes erkölcstől –, uraskodón pöffeszkedve, mohóságtól repedezve, gyönyörükben terpeszkedve, újra meg újra elkövetik bűneiket. Minél több idő telik el, annál rettenetesebben rikítanak a színek, és a falu jajkiáltások közepette értesül róla, hogyan itta évezredekkel azelőtt a császárné hosszú kortyokban az ura vérét.

Így bánik tehát a nép a múlttal, a jelenlegi uralkodót viszont a holtak közé sorolja. Ha egyszer, minden emberöltőben egyszer, beutazva a vidéket, elvetődik a falunkba egy császári hivatalnok, követeléseket támaszt az uralkodó nevében, megvizsgálja az adóíveket, megtekinti a tanítást, kikérdezi viselt dolgainkról a papot, majd mielőtt gyaloghintójába száll, az elébe csődített községbelieknek hosszú intelmekbe foglalja mondandóját, mosoly fut végig minden arcon, egyik ember lopva a másikához fordul, lehajol a gyerekekhez, hogy a hivatalnok valahogy észre ne vegye. Nocsak, gondolják, úgy beszél egy halottról, mintha élne, hiszen az a császár már régen meghalt, a dinasztia kiveszett, a hivatalnok úr a bolondját járatja velünk, de mi úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, hogy meg ne sértsük. Engedelmeskedni végül aztán úgyis csak jelenlegi urunknak fogunk, minden más bűn lenne. És a hivatalnok sebesen tovatűnő gyaloghintója mögött felporzik egy már széthullt urna pora a falu uraként.

Hasonlóképpen alig törődnek mifelénk az emberek általában az állami átalakulásokkal, a korabeli háborúkkal. Emlékszem még egy esetre ifjúságom idejéből. Egy szomszédos, de még így is igen messze fekvő tartományban felkelés tört ki. Nem tudom már, milyen okból, nem is fontos most, felkelésre akad ok arrafelé minden áldott reggel, nyughatatlan nép lakik ott. S íme, a felkelők egy röplapját elhozta apám házába egy koldus, aki végigvándorolt azon a tartományon. Ünnepnap volt, éppen vendégekkel teli a szobánk, középen ült a pap, és tanulmányozta a röplapot. Egyszerre mindenki nevetni kezdett, a tolongásban széttépték a röplapot, az addigra már gazdagon megajándékozott koldust kilökdösték a szobából, szétoszlott a sokadalom, mindenki szaladt a szabadba. Miért? A szomszédos tartomány nyelvjárása alaposan különbözik a miénktől, s ez az írás bizonyos formáiban is megnyilvánul, régimódinak látjuk az övéket. Mármost alig olvasott el két oldalt a pap, már döntés született. Régi dolgok, rég nem hallották már, rég elfeledték. S bár a koldus – így emlékszem – olyan cáfolhatatlan életszerűséggel adta vissza a borzalmakat, mindenki a fejét csóválta nevetve, és hallani sem akart a dologról. Ilyen hamar készek nálunk a jelent eltörölni.

Ha efféle jelenségekből valaki arra következtetne, hogy tulajdonképpen nincs is császárunk, nem járna messze a valóságtól. Újra meg újra azt kell mondanom: talán nincs császárhűbb nép, mint a mienk itt délen, de a hűség nem szolgál javára a császárnak. Bár a falu végén a kis oszlopon ott a szent sárkány, és emberemlékezet óta hódolóan fújja tüzes leheletét Peking felé – de maga Peking a falubelieknek sokkal idegenebb, mint a túlvilági élet. Lenne hát csakugyan egy falu, ahol ház ház mellett áll, a földeket borítva, messzebb, mint ameddig a szemünk a dombról ellát, és e házak között éjjel–nappal csakugyan fej fej mellett állnak az emberek? Mintsem, hogy egy ilyen várost elképzeljünk, könnyebb azt hinni inkább, hogy Peking és a császár: egy; mondjuk: egy felhő, mely szép nyugodtan változgat a nap alatt az idők során.

Az efféle nézetek bizonyos mértékig szabad, független életet biztosítanak. Persze, nem erkölcstelent, mert utazásaim során alig találkoztam olyan tiszta erkölcsökkel, mint szülőföldemen. Mégis, olyan életet, amely nem áll jelenkori törvények jegyében, és csak a régmúlt korokból napjainkig érő intésekre és óvásokra hallgat.

Óvakodom az általánosításoktól, nem állítom tehát, hogy tartományunk mind a tízezer falujában ugyanígy élnek, főként hogy Kína mind az ötszáz tartományában. Ám az e tárgyban olvasott sok írás és saját megfigyeléseim alapján is bízvást állíthatom talán – és itt különösen a Fal építésénél nyújtott lehetőséget az emberanyag a mélyen érző léleknek, hogy jóformán minden tartományt beutazzon –, mindezek alapján talán megállapíthatok annyit, hogy a császárral kapcsolatosan uralkodó felfogás mindig és mindenütt közös vonást mutat a szülőföldemével. Egyáltalán nem akarok erényt faragni ebből a felfogásból, ellenkezőleg. Bár alapjában véve a kormányzat bűne, mely a föld legrégibb birodalmában mindeddig nem volt képes rá, vagy minden másnál jobban elhanyagolta, hogy a császárság intézményét olyan tiszta fogalommá kristályosítsa, hogy ez azután a birodalom legtávolabbi határáig is közvetlenül és szüntelenül hasson. Másrészt viszont a nép képzelőerő– és hitbéli gyengesége is megmutatkozik itt, a nép ugyanis nem hajlandó a császárságot Pekingbe süllyedtségéből eleven valóságként alattvalói szívére ölelni, mely pedig egyébre sem vár, mint hogy ezt a közelséget érezze egyszer, s megszakadjon belé.

Erénynek semmiképpen sem erény tehát e felfogás. Annál feltűnőbb, hogy mintha épp ez a gyengeség lenne népünk egyik legfontosabb egyesítő ereje; sőt, ha kifejezésmódunkkal odáig merészkedhetünk: a talaj, amelyen élünk. Hogy itt valamely gáncsoskodást kielégítően megalapozzunk, nem a lelkiismeretünket, hanem ami ennél sokkal rosszabb, lábainkat kell felráznunk. Éppen ezért a kérdés vizsgálatát egyelőre abba is hagyom.