Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Keresztes Imre
ISZLÁM: A KAUKÁZUSI VÁLTOZAT

Forrás: HVG - 1999/33. - 1999. augusztus 21. - 60-62. oldal
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár



Allah, a sokféle

Dzsihádra, azaz szent háborúra szólítottak fel Dagesztán - az orosz
csapatokkal harcba szálló - iszlámista gerillái. S bár a Kaukázusban és a
volt szovjet Közép-Ázsiában sokak számára Allah jelenti a Mindenhatót, a
harcosok korántsem azon iszlámista mozgalmak szellemi örökösei, melyeknek
a térségben valódi történelmi gyökerük van. Az egyetlen iszlám hit ugyanis
nagyon is sokféle.
A Mohamed próféta 622-re datált fellépését követően született új
monoteista vallástól, az iszlámtól átlelkesült arab törzsek annak idején
valósággal kirobbantak Arábiából. Száz év sem telt el a vallásalapítás
óta, s már elfoglalták a Kaukázus és Közép-Ázsia térségét: 712-re elérték
Taskentet, a mai Üzbegisztán fővárosát, 751-ben pedig a keletebbre fekvő
Talasz folyónál már a kínai csapatokra mértek döntő vereséget. Az iszlám a
legészakibb határát az 1500-as években érte el, a Volga mentén megalakult
a kazányi kánság, amelynek hatalmas sztyeppéin már korábban is szép
számmal éltek muszlimok.
Az addig eltelt hat és fél évszázadban azonban sok minden történt magán az
iszlám teológián belül is. A térítő vallás által meghódított, egyetlen
központból ellenőrizhetetlen térségben igen nagy befolyásra tettek szert a
„helyi” vallástudósok. Először éppen a hírekben mostanában oly sűrűn
szereplő Közép-Ázsiában fejlődött ki a madrasza - azaz a mecsettől
teljesen elkülönült iskola intézménye -, amely utóbb az iszlám hittudomány
központjává vált. Számos madrasza épült az iszlám több térségbeli
központjában, így például a mai üzbég-türkmén határon fekvő Hivában és az
Üzbegisztán területén lévő Buharában, Szamarkandban, illetve Kokandban.
Ezekbe az iskolákba messze földről is érkeztek tanulók, s állítólag az
1790-es években Buharában egyszerre 30 ezer hallgatót számláltak.
A 17-18. századtól kezdve a muszlim politikai hatalom leáldozásával a hit
szellemi őrzői még inkább magukhoz ragadták a kezdeményezést, és soha nem
látott hévvel igyekeztek elősegíteni az iszlám élet és társadalom általuk
elképzelhetően tisztább formáinak megteremtését. Gyakran hirdettek szent
háborút, amelyet ádáz kegyetlenséggel vívtak - olykor az akaratuk előtt be
nem hódolt hittársaik ellen is. Az egyik legnagyobb hatású hiten belüli
mozgalmat 1740-ben éppen az ősiszlám bölcsőjében, Arábiában indította el
Mohamed Vahab, aki az egyik legerősebbnek tartott, Ibn Szaúd családdal
szövetségre lépve uralma alá hajtotta az Arab-félsziget nagy részét.
A magukat szunnitáknak - a vallást fundamentálisabban értelmező ortodox
szárnyhoz tartozóknak - valló vahabiták névadója megkövetelte az
ősiszlámhoz való visszatérést. Hatályon kívül helyezett minden addigi, a
9. század óta bevezetett újítást. Ilyen volt például az időközben az
iszlám vallásban megjelent szentek, kegytárgyak, valamint sírok kultikus
tisztelete. Fundamentális puritanizmusában még a kávé, a bor és a dohány
élvezetét is megtiltotta, s rendkívüli hangsúlyt helyezett a szent
háborúnak, azaz a helyes tanok erőszakos úton is történő terjesztésének
kötelezettségére. A vahabiták olyannyira fanatikusak voltak, hogy 1804-ben
Medinát - Mohamed próféta síremlékével egyetemben -, két évvel később
magát Mekkát, az iszlám másik legszentebb helyét is elpusztították. Végül
csak 1818-ban állította meg őket Mohamed Ali egyiptomi alkirály európai
mintára szervezett, modern tüzérséggel ellátott serege. A mozgalom ettől
nem szűnt meg, és eljutva egészen Közép-Ázsiáig és Indiáig is, sokakra
volt nagy hatással. Az első világháború után pedig, a Szaúdi-ház
felemelkedésével, máig tartóan Szaúd-Arábia államvallásává is lett.
Lényegesen filozofikusabb irányzatot követett a Kaukázusban és
Közép-Ázsiában létrejött, de ugyancsak a szunnita gyökérvilágból szárba
szökkent nakszbandija rend, amelynek kezdeteit a 15. századra vezetik
vissza. Az irányzatot magában foglaló szufizmust az iszlám
miszticizmusának is nevezik. Harcosságban persze itt sem volt hiány. A
Kaukázusban két erőteljes felkelést is indítottak az orosz uralom ellen.
Az elsőt 1785-1791 között Imám Manszúr vezette, akiről nem tudni biztosan,
hogy a rend tagja volt, de prédikációi erős szufista hatást mutattak.
Manszúr elsősorban a hírekben most gyakran szereplő Dagesztán népeinek
támogatását élvezte, a hozzájuk intézett lelkesítő levelei a mai napig
fennmaradtak. A második mozgalom Imám Samil nevéhez fűződik, akinek
1834-től kezdődően majd harminc évig sikerült ellenállnia az erőteljes
orosz támadásoknak. Olyannyira, hogy a Kaukázus nagy részén elterjesztette
az iszlám törvénykezést, a sariát. Uralmát később is „a saria korszakának”
nevezték.
A szufista rend segítségével született 1867-1877 között a mai Kína nyugati
csücskében Jakub bég szigorú iszlám állama is. 1898-ban ugyancsak a
nakszbandija állt a mai Üzbegisztán területén lévő Andizsánban az oroszok
ellen vívott szent háború élére. A Volga mentén ugyanakkor a reformiszlám
különös formája - a passzív szent háború - alakult ki. A mozgalom 1862-ben
Kazányban kezdődött, s vezetője, Bahá Vaiszí nem fegyverrel, hanem az
adófizetés és a katonai szolgálat megtagadásával szállt szembe a „pogány
erőkkel”.
Az iszlám 19. századi nyugat- és közép-ázsiai újjáéledésében és
továbbfejlődésében nagy szerepet játszott, hogy Nagy Katalin
visszahelyezte jogaikba a volgai tatárokat, akiknek vallási és gazdasági
szabadságát a 16. század óta erősen korlátozták. A viszonylagos jólét,
illetve hogy szabad kezet kaptak egy iszlám társadalom kialakítására, egy
jellegzetes tatár iszlám kultúrát indított virágzásnak: több ezer iszlám
elemi iskola jött létre, s rengeteg könyvkiadó alakult.
A 19. század végére azonban Oroszország fokozatosan kiterjesztette
hatalmát a kaukázusi és a közép-ázsiai muszlim területekre is. 1854-re
megszerezték a kazakok földjét, majd a türkméneket és a tádzsikokat vonták
uralmuk alá 1885-ben, illetve 1895-ben. Hiába tartottak 1905-1906-ban
tatár vezetéssel három muszlim kongresszust is, a török nyelvű független
muszlim állam megteremtése nem sikerült. Az 1917-es bolsevik forradalom
aztán egyszerűen levette a napirendről e kérdést.
A szovjet hatalom idején betiltották a sariát, az egyházi vagyont
elkobozták, az iskolákat bezárták. Tilos volt a fátyol viselete, a
Korán-köteteket begyűjtötték és nyilvánosan elégették. Több vallástudóst
deportáltak, a mecsetek többségét bezárták. Az 1914-ben még több mint 24
ezer működő mecsetből a hivatalos szovjet statisztika 1942-re mindössze
1312-t tartott nyilván. A muszlimok rendkívüli találékonysággal igyekeztek
megtartani a vallás előírásait: Taskentben például a helyi kommunista
propagandaközpontot, a Vörös Teaházat használták mecsetként. Turkesztánban
egy sejk „vallásellenes” múzeummá alakított síremlékében imádkoztak az oda
turistaként elzarándokoló hívek. A vallási élet furcsán nyilvános
földalatti mozgalommá vált, olyannyira, hogy a házasság, temetés,
körülmetélés titokban elvégzett vallásos szertartásain sokszor még a
kommunista káderek is jelen voltak.
A volt szovjet köztársaságok 1991-ben elnyert függetlensége nyomán
újraéledő vallásosság egyik központja a Fergánai-medence, amely
Üzbegisztán keleti, Tádzsikisztán északi és Kirgizisztán nyugati részét
foglalja magában. A hatalmas közép-ázsiai térség eme legsűrűbben lakott
területén egyre forgalmasabbak a zarándokhelyek. Például az üzbegisztáni
részen található Sakimardan városában a Mohamed próféta vejének mondott
Hazrat Ali sírja, amelyet a szovjet időkben hatszor romboltak le, ám a
helyiek minduntalan újjáépítették. A Fergánai-medence kirgiz oldalán Os
városában egy 16. századi itteni uralkodóról elnevezett kegyhely, Babúr
Háza vált újra látogatott emlékhellyé, mivel a hagyomány szerint e helyen
Mohamed is imádkozott egyszer.
Az iszlám feléledése - mondják - a volt szovjet köztársaságok közül a
legnépesebb országban, a 23 milliós Üzbegisztánban tapasztalható a
leginkább. Iszlam Karimov elnök 1992-ben a hitet és a nemzeti identitást
megerősítendő maga is részt vett a mekkai zarándoklaton, a háddzson. A
szovjet időkben kevesebb mint száz mecset működött az országban, manapság
már több mint négyezer, és míg korábban a néhány kivételezett mecsetben
alig pár százan jelentek meg a pénteki főimán, az idén januárban véget ért
böjthónapot, a ramadánt lezáró ceremóniákat már több ezren ünnepelték a
történelmi Szamarkand középkorban épült, madraszák által övezett főterén.
A vallásos és a profán azonban furcsa módon keveredik: nem ritka, hogy
hagyományos öltözetben, azaz bokáig érő ruhát és a fejen tyubetyejkát
viselő férfiak szürcsölgetik a helyben főzött - a vallás által tilalmasnak
mondott - zarafsán vodkát.
Az új vallási mozgalmaknak ily módon nem oly fontos része a vallási
szigor. Mi több, maga a hitet az említett módon is forgató Karimov igen
keményen lép fel, elsősorban a fundamentalista vahabita tanok hirdetői és
a hitbeli hajthatatlanságukról hírhedt afganisztáni tálibok befolyása
ellen. A módszerek nem kíméletesek: az utóbbi években a hatóságoknak nem
tetsző tanításokat hirdető papok közül többen is eltűntek, s olyan is
előfordult, hogy mecsetet zártak be. Az egyik kirívó eset 1995-ben a
szintén a Fergánai-medencében lévő Andizsánban történt, ahol a központi
mecsetet bezárták, s a vahabita szektához tartozó imámnak még abban az
évben nyoma veszett. Mindazonáltal egyre jobban érzékelhető a különbség a
liberálisabb Taskent és a konzervatívabb Andizsán vagy a mellette fekvő
Namangan között, mely utóbbi két városban a miniszoknya és feszülő blúz
viselete már botrányt okoz, s az egyre konzervatívabb városokban a helyiek
a legforróbb napokon is elkerülik a sörösstandokat.

 

***

Ki az igaz?

A 7. században, alighogy létrejön az iszlám, már Mohamed próféta halála
után szakadásra kerül sor az utódlást és a hitközösség vezetését illetően.
A Mohamedet követő első három kalifát érdemeik szerint a prófétához közeli
körökből választották - az ezen szokást (arabul: szunnát) követő muszlimok
a szunniták. A negyedik kalifa, Ali - Mohamed unokatestvére és veje -
656-ban történt hatalomra kerülésével azonban először kizárólag politikai
okokból létrejött egy új párt (sía), amely csakis Alinak a próféta
lányával, Fatimával való házasságából származó, vér szerinti sarjait
ismeri el a próféta jogos utódainak, az első három kalifát
„trónbitorlónak” bélyegezve. A szunniták és a síiták később aztán
teológiailag is elkülönültek. Az egyik alapellentét az, hogy a szunnita
iszlám öt alappilléréhez - hitvallás, napi ötszöri imádkozás, a
szegényeknek fizetett adó, böjtölés a ramadán hónapban, mekkai zarándoklat
- a síiták hatodikként hozzácsatolják az imámátust, miszerint az imám az
egész közösség Isten által sugalmazott vezetője, akinek kijár a
tévedhetetlenség, amennyiben a próféta vér szerinti utóda. A szunnita és
síita ág közötti jelentős különbség még, hogy az utóbbi bevezette a
vértanúság motívumát, s a mártírokat különleges tiszteletben részesíti. Ma
a szunniták alkotják a világ mintegy egymilliárd muszlimjának 83
százalékát, a síiták pedig 15 százalékot. Az utóbbiak főként Iránban,
Irakban, Szíriában, a Perzsa-öböl mentén és Pakisztánban élnek, nézeteik
Iránban 1502-ben államvallássá emelkedtek. Az iszlám harmadik fő ágát a
szakadárok képviselik, akik vagy a szunniták, vagy a síiták
elszármazottai.
Mindhárom ág számtalan irányzatra bomlik. A szunniták négy fő jogi
iskolája a hanafiták, a sáfiiták, a malikiták és a hanbaliták, amelyek
különböző területeken vertek gyökeret, de mind egyenjogúak egymással. A
síiták - attól függően, hogy öt, hét vagy tizenkét imámot ismernek el
Mohamed vér szerinti utódjának - három fő irányzatra tagolódnak. A hét
imámot elismerő hetes síitákból, vagy más néven az iszmáilitákból váltak
ki a drúzok, akik hisznek a lélekvándorlásban, elutasítják a böjtölés és a
mekkai zarándoklat kötelességét. Szintén az iszmáilitáktól váltak el az
alaviták, akik ugyancsak hisznek a lélekvándorlásban, és Mohamedet, Alit,
valamint a próféta kísérőjét, Fáriszit afféle szentháromsággá vonták
össze. A hivatalos síita irányzat viszont mind a drúzokat, mind az
alavitákat eretnek szektának tartja, és a szakadárokhoz sorolja. A
szunnita hanbalita jogi iskolához nyúltak vissza a vahabiták, akik a hit
zsinórmértékéül egyedül a Koránt és a szunnát, azaz a szokásokat tekintik.
Bár a vahabiták magukat szunnitáknak vallják, sokan szakadároknak tartják
őket.
A teológián kívül az iszlámhoz kapcsolódóan még két szellemi áramlat
kristályosodott ki: a filozófia és a misztika. Az iszlám miszticizmusa a
szufizmus, amely elsősorban azt vetette az ortodox teológia szemére, hogy
az csupán az emberi viselkedés külső aspektusaira fektet hangsúlyt. A
szufizmus - amely szerzetesrendfélékbe tagolódva fejtette ki hatását -
célja az ember belső tökéletesedése. Rituáléját, zenével egybekötött
szertartásait az egyszerű emberek könnyen elfogadták, ezért rendjeik hamar
népszerűvé váltak.