Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Keresztes Imre
ISZLÁM: A KAUKÁZUSI VÁLTOZAT

Forrás: HVG - 1999/33. - 1999. augusztus 21. - 60-62. oldal
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár



Allah, a sokféle

Dzsihádra, azaz szent háborúra szólítottak fel Dagesztán - az orosz
csapatokkal harcba szálló - iszlámista gerillái. S bár a Kaukázusban és a
volt szovjet Közép-Ázsiában sokak számára Allah jelenti a Mindenhatót, a
harcosok korántsem azon iszlámista mozgalmak szellemi örökösei, melyeknek
a térségben valódi történelmi gyökerük van. Az egyetlen iszlám hit ugyanis
nagyon is sokféle.
A Mohamed próféta 622-re datált fellépését követően született új
monoteista vallástól, az iszlámtól átlelkesült arab törzsek annak idején
valósággal kirobbantak Arábiából. Száz év sem telt el a vallásalapítás
óta, s már elfoglalták a Kaukázus és Közép-Ázsia térségét: 712-re elérték
Taskentet, a mai Üzbegisztán fővárosát, 751-ben pedig a keletebbre fekvő
Talasz folyónál már a kínai csapatokra mértek döntő vereséget. Az iszlám a
legészakibb határát az 1500-as években érte el, a Volga mentén megalakult
a kazányi kánság, amelynek hatalmas sztyeppéin már korábban is szép
számmal éltek muszlimok.
Az addig eltelt hat és fél évszázadban azonban sok minden történt magán az
iszlám teológián belül is. A térítő vallás által meghódított, egyetlen
központból ellenőrizhetetlen térségben igen nagy befolyásra tettek szert a
„helyi” vallástudósok. Először éppen a hírekben mostanában oly sűrűn
szereplő Közép-Ázsiában fejlődött ki a madrasza - azaz a mecsettől
teljesen elkülönült iskola intézménye -, amely utóbb az iszlám hittudomány
központjává vált. Számos madrasza épült az iszlám több térségbeli
központjában, így például a mai üzbég-türkmén határon fekvő Hivában és az
Üzbegisztán területén lévő Buharában, Szamarkandban, illetve Kokandban.
Ezekbe az iskolákba messze földről is érkeztek tanulók, s állítólag az
1790-es években Buharában egyszerre 30 ezer hallgatót számláltak.
A 17-18. századtól kezdve a muszlim politikai hatalom leáldozásával a hit
szellemi őrzői még inkább magukhoz ragadták a kezdeményezést, és soha nem
látott hévvel igyekeztek elősegíteni az iszlám élet és társadalom általuk
elképzelhetően tisztább formáinak megteremtését. Gyakran hirdettek szent
háborút, amelyet ádáz kegyetlenséggel vívtak - olykor az akaratuk előtt be
nem hódolt hittársaik ellen is. Az egyik legnagyobb hatású hiten belüli
mozgalmat 1740-ben éppen az ősiszlám bölcsőjében, Arábiában indította el
Mohamed Vahab, aki az egyik legerősebbnek tartott, Ibn Szaúd családdal
szövetségre lépve uralma alá hajtotta az Arab-félsziget nagy részét.
A magukat szunnitáknak - a vallást fundamentálisabban értelmező ortodox
szárnyhoz tartozóknak - valló vahabiták névadója megkövetelte az
ősiszlámhoz való visszatérést. Hatályon kívül helyezett minden addigi, a
9. század óta bevezetett újítást. Ilyen volt például az időközben az
iszlám vallásban megjelent szentek, kegytárgyak, valamint sírok kultikus
tisztelete. Fundamentális puritanizmusában még a kávé, a bor és a dohány
élvezetét is megtiltotta, s rendkívüli hangsúlyt helyezett a szent
háborúnak, azaz a helyes tanok erőszakos úton is történő terjesztésének
kötelezettségére. A vahabiták olyannyira fanatikusak voltak, hogy 1804-ben
Medinát - Mohamed próféta síremlékével egyetemben -, két évvel később
magát Mekkát, az iszlám másik legszentebb helyét is elpusztították. Végül
csak 1818-ban állította meg őket Mohamed Ali egyiptomi alkirály európai
mintára szervezett, modern tüzérséggel ellátott serege. A mozgalom ettől
nem szűnt meg, és eljutva egészen Közép-Ázsiáig és Indiáig is, sokakra
volt nagy hatással. Az első világháború után pedig, a Szaúdi-ház
felemelkedésével, máig tartóan Szaúd-Arábia államvallásává is lett.
Lényegesen filozofikusabb irányzatot követett a Kaukázusban és
Közép-Ázsiában létrejött, de ugyancsak a szunnita gyökérvilágból szárba
szökkent nakszbandija rend, amelynek kezdeteit a 15. századra vezetik
vissza. Az irányzatot magában foglaló szufizmust az iszlám
miszticizmusának is nevezik. Harcosságban persze itt sem volt hiány. A
Kaukázusban két erőteljes felkelést is indítottak az orosz uralom ellen.
Az elsőt 1785-1791 között Imám Manszúr vezette, akiről nem tudni biztosan,
hogy a rend tagja volt, de prédikációi erős szufista hatást mutattak.
Manszúr elsősorban a hírekben most gyakran szereplő Dagesztán népeinek
támogatását élvezte, a hozzájuk intézett lelkesítő levelei a mai napig
fennmaradtak. A második mozgalom Imám Samil nevéhez fűződik, akinek
1834-től kezdődően majd harminc évig sikerült ellenállnia az erőteljes
orosz támadásoknak. Olyannyira, hogy a Kaukázus nagy részén elterjesztette
az iszlám törvénykezést, a sariát. Uralmát később is „a saria korszakának”
nevezték.
A szufista rend segítségével született 1867-1877 között a mai Kína nyugati
csücskében Jakub bég szigorú iszlám állama is. 1898-ban ugyancsak a
nakszbandija állt a mai Üzbegisztán területén lévő Andizsánban az oroszok
ellen vívott szent háború élére. A Volga mentén ugyanakkor a reformiszlám
különös formája - a passzív szent háború - alakult ki. A mozgalom 1862-ben
Kazányban kezdődött, s vezetője, Bahá Vaiszí nem fegyverrel, hanem az
adófizetés és a katonai szolgálat megtagadásával szállt szembe a „pogány
erőkkel”.
Az iszlám 19. századi nyugat- és közép-ázsiai újjáéledésében és
továbbfejlődésében nagy szerepet játszott, hogy Nagy Katalin
visszahelyezte jogaikba a volgai tatárokat, akiknek vallási és gazdasági
szabadságát a 16. század óta erősen korlátozták. A viszonylagos jólét,
illetve hogy szabad kezet kaptak egy iszlám társadalom kialakítására, egy
jellegzetes tatár iszlám kultúrát indított virágzásnak: több ezer iszlám
elemi iskola jött létre, s rengeteg könyvkiadó alakult.
A 19. század végére azonban Oroszország fokozatosan kiterjesztette
hatalmát a kaukázusi és a közép-ázsiai muszlim területekre is. 1854-re
megszerezték a kazakok földjét, majd a türkméneket és a tádzsikokat vonták
uralmuk alá 1885-ben, illetve 1895-ben. Hiába tartottak 1905-1906-ban
tatár vezetéssel három muszlim kongresszust is, a török nyelvű független
muszlim állam megteremtése nem sikerült. Az 1917-es bolsevik forradalom
aztán egyszerűen levette a napirendről e kérdést.
A szovjet hatalom idején betiltották a sariát, az egyházi vagyont
elkobozták, az iskolákat bezárták. Tilos volt a fátyol viselete, a
Korán-köteteket begyűjtötték és nyilvánosan elégették. Több vallástudóst
deportáltak, a mecsetek többségét bezárták. Az 1914-ben még több mint 24
ezer működő mecsetből a hivatalos szovjet statisztika 1942-re mindössze
1312-t tartott nyilván. A muszlimok rendkívüli találékonysággal igyekeztek
megtartani a vallás előírásait: Taskentben például a helyi kommunista
propagandaközpontot, a Vörös Teaházat használták mecsetként. Turkesztánban
egy sejk „vallásellenes” múzeummá alakított síremlékében imádkoztak az oda
turistaként elzarándokoló hívek. A vallási élet furcsán nyilvános
földalatti mozgalommá vált, olyannyira, hogy a házasság, temetés,
körülmetélés titokban elvégzett vallásos szertartásain sokszor még a
kommunista káderek is jelen voltak.
A volt szovjet köztársaságok 1991-ben elnyert függetlensége nyomán
újraéledő vallásosság egyik központja a Fergánai-medence, amely
Üzbegisztán keleti, Tádzsikisztán északi és Kirgizisztán nyugati részét
foglalja magában. A hatalmas közép-ázsiai térség eme legsűrűbben lakott
területén egyre forgalmasabbak a zarándokhelyek. Például az üzbegisztáni
részen található Sakimardan városában a Mohamed próféta vejének mondott
Hazrat Ali sírja, amelyet a szovjet időkben hatszor romboltak le, ám a
helyiek minduntalan újjáépítették. A Fergánai-medence kirgiz oldalán Os
városában egy 16. századi itteni uralkodóról elnevezett kegyhely, Babúr
Háza vált újra látogatott emlékhellyé, mivel a hagyomány szerint e helyen
Mohamed is imádkozott egyszer.
Az iszlám feléledése - mondják - a volt szovjet köztársaságok közül a
legnépesebb országban, a 23 milliós Üzbegisztánban tapasztalható a
leginkább. Iszlam Karimov elnök 1992-ben a hitet és a nemzeti identitást
megerősítendő maga is részt vett a mekkai zarándoklaton, a háddzson. A
szovjet időkben kevesebb mint száz mecset működött az országban, manapság
már több mint négyezer, és míg korábban a néhány kivételezett mecsetben
alig pár százan jelentek meg a pénteki főimán, az idén januárban véget ért
böjthónapot, a ramadánt lezáró ceremóniákat már több ezren ünnepelték a
történelmi Szamarkand középkorban épült, madraszák által övezett főterén.
A vallásos és a profán azonban furcsa módon keveredik: nem ritka, hogy
hagyományos öltözetben, azaz bokáig érő ruhát és a fejen tyubetyejkát
viselő férfiak szürcsölgetik a helyben főzött - a vallás által tilalmasnak
mondott - zarafsán vodkát.
Az új vallási mozgalmaknak ily módon nem oly fontos része a vallási
szigor. Mi több, maga a hitet az említett módon is forgató Karimov igen
keményen lép fel, elsősorban a fundamentalista vahabita tanok hirdetői és
a hitbeli hajthatatlanságukról hírhedt afganisztáni tálibok befolyása
ellen. A módszerek nem kíméletesek: az utóbbi években a hatóságoknak nem
tetsző tanításokat hirdető papok közül többen is eltűntek, s olyan is
előfordult, hogy mecsetet zártak be. Az egyik kirívó eset 1995-ben a
szintén a Fergánai-medencében lévő Andizsánban történt, ahol a központi
mecsetet bezárták, s a vahabita szektához tartozó imámnak még abban az
évben nyoma veszett. Mindazonáltal egyre jobban érzékelhető a különbség a
liberálisabb Taskent és a konzervatívabb Andizsán vagy a mellette fekvő
Namangan között, mely utóbbi két városban a miniszoknya és feszülő blúz
viselete már botrányt okoz, s az egyre konzervatívabb városokban a helyiek
a legforróbb napokon is elkerülik a sörösstandokat.

 

***

Ki az igaz?

A 7. században, alighogy létrejön az iszlám, már Mohamed próféta halála
után szakadásra kerül sor az utódlást és a hitközösség vezetését illetően.
A Mohamedet követő első három kalifát érdemeik szerint a prófétához közeli
körökből választották - az ezen szokást (arabul: szunnát) követő muszlimok
a szunniták. A negyedik kalifa, Ali - Mohamed unokatestvére és veje -
656-ban történt hatalomra kerülésével azonban először kizárólag politikai
okokból létrejött egy új párt (sía), amely csakis Alinak a próféta
lányával, Fatimával való házasságából származó, vér szerinti sarjait
ismeri el a próféta jogos utódainak, az első három kalifát
„trónbitorlónak” bélyegezve. A szunniták és a síiták később aztán
teológiailag is elkülönültek. Az egyik alapellentét az, hogy a szunnita
iszlám öt alappilléréhez - hitvallás, napi ötszöri imádkozás, a
szegényeknek fizetett adó, böjtölés a ramadán hónapban, mekkai zarándoklat
- a síiták hatodikként hozzácsatolják az imámátust, miszerint az imám az
egész közösség Isten által sugalmazott vezetője, akinek kijár a
tévedhetetlenség, amennyiben a próféta vér szerinti utóda. A szunnita és
síita ág közötti jelentős különbség még, hogy az utóbbi bevezette a
vértanúság motívumát, s a mártírokat különleges tiszteletben részesíti. Ma
a szunniták alkotják a világ mintegy egymilliárd muszlimjának 83
százalékát, a síiták pedig 15 százalékot. Az utóbbiak főként Iránban,
Irakban, Szíriában, a Perzsa-öböl mentén és Pakisztánban élnek, nézeteik
Iránban 1502-ben államvallássá emelkedtek. Az iszlám harmadik fő ágát a
szakadárok képviselik, akik vagy a szunniták, vagy a síiták
elszármazottai.
Mindhárom ág számtalan irányzatra bomlik. A szunniták négy fő jogi
iskolája a hanafiták, a sáfiiták, a malikiták és a hanbaliták, amelyek
különböző területeken vertek gyökeret, de mind egyenjogúak egymással. A
síiták - attól függően, hogy öt, hét vagy tizenkét imámot ismernek el
Mohamed vér szerinti utódjának - három fő irányzatra tagolódnak. A hét
imámot elismerő hetes síitákból, vagy más néven az iszmáilitákból váltak
ki a drúzok, akik hisznek a lélekvándorlásban, elutasítják a böjtölés és a
mekkai zarándoklat kötelességét. Szintén az iszmáilitáktól váltak el az
alaviták, akik ugyancsak hisznek a lélekvándorlásban, és Mohamedet, Alit,
valamint a próféta kísérőjét, Fáriszit afféle szentháromsággá vonták
össze. A hivatalos síita irányzat viszont mind a drúzokat, mind az
alavitákat eretnek szektának tartja, és a szakadárokhoz sorolja. A
szunnita hanbalita jogi iskolához nyúltak vissza a vahabiták, akik a hit
zsinórmértékéül egyedül a Koránt és a szunnát, azaz a szokásokat tekintik.
Bár a vahabiták magukat szunnitáknak vallják, sokan szakadároknak tartják
őket.
A teológián kívül az iszlámhoz kapcsolódóan még két szellemi áramlat
kristályosodott ki: a filozófia és a misztika. Az iszlám miszticizmusa a
szufizmus, amely elsősorban azt vetette az ortodox teológia szemére, hogy
az csupán az emberi viselkedés külső aspektusaira fektet hangsúlyt. A
szufizmus - amely szerzetesrendfélékbe tagolódva fejtette ki hatását -
célja az ember belső tökéletesedése. Rituáléját, zenével egybekötött
szertartásait az egyszerű emberek könnyen elfogadták, ezért rendjeik hamar
népszerűvé váltak.