Fodor Pál
A KÁVÉSZEMEK KARRIERJE – A kávé kultúrtörténete
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Rubicon 1993/3
A kis kávészemek
karrierjének korai korszaka keleti tájakhoz kapcsolódik. Az Oszmán Birodalomban
a kávé közösségformáló erővé vált. Ez lett az oka a kávéházak körül kirobbant
politikai csatározásoknak, s a kormányzati körök korlátozó rendszabályainak.
A kávéfogyasztás kezdeteiről keveset tudunk, mert erre vonatkozóan késői és
ellentmondásos tudósítások maradtak ránk. A muszlim hagyomány különböző vonulatai
abban azért egyetértenek, hogy a kávét először Jemenben kezdték használni, ahol
a különféle növényekből készült serkentő italok fogyasztása már régóta szokásban
volt. Különösen a misztikus szerzetesrendek tagjai, a szufi dervisek éltek szívesen
ilyen szerekkel, hogy az Istennel való titokzatos egyesülést célzó éjszakai
szertartásaikon (zikr) elűzzék az álmot és a fáradtságot.
A kávészemek karrierje akkor kezdődött, amikor az egyik rend sejkje, elöljárója
rájött, hogy a kávé főzete éppúgy alkalmas e cél elérésére, mint az addig használt
növényeké. Ezért tanítványaival együtt ezt kezdte inni, s az ő példájukat követve
hamarosan valamennyi szufi közösségben elterjedt a kávé fogyasztása. Mivel ezek
a szerzetesek többnyire családos emberek voltak és a hétköznapokon rendes polgári
foglalkozást űztek, a kávé élvezete rövidesen kikerült a szűkebb vallási közegből,
ismertté és népszerűvé vált a társadalom minden rétegében. A kávé "felfedezése"
Jemenben valamikor a 15. század közepén történt, s a szufik, a kereskedők és
a zarándokok közvetítésével a 16. század első két évtizedére már Egyiptom és
Szíria lakói is megismerkedtek és éltek vele.
Nehezebb és vitatottabb kérdés, hogy honnan származik magának az italnak az
elnevezése. A mi kávé szavunk – mint ahogy a török kahve szó – az arab kahwára
vezethető vissza, amely eredetileg bort jelentett. Egyik magyarázat szerint
az új "fekete italra" a következő analógia alapján vitték át ezt a megnevezést:
ahogy a bor csökkenti az ember vágyát az evésre, úgy csökkenti a kávé az alvás
utáni vágyat. Másik magyarázat szerint a kahwa egy etiópiai vidék, Kaffa nevéből
származik, ahonnan egyesek szerint a kávét Jemenbe behozták. Tovább fokozza
a zavart, hogy a kávészemeket (és a kávé magját) Jemenben bunn-nak nevezték,
s a kahwa szót eredetileg nemcsak a bunnból (coffea arabicából), hanem egyéb
növényekből főzött serkentő italokra is használták. (Nem beszélve arról, hogy
a bunnt nyersen is fogyasztották, tehát ették, s kávét nemcsak magból, hanem
a héjból is főztek, s ezt megint másféle kávénak nevezték.) Akárhogy is volt,
számunkra az a lényeges, hogy a kahwa szó a 16. századi iszlám világ legnagyobb
részén már azt a coffea arabicából főzött italt jelölte, amit ma is értünk rajta.
A kávéivás egyik figyelemre méltó sajátossága, hogy közösségformáló erejét a
vallási közösségekből kikerülve is megtartotta. Bár a kávét otthon is főzték
és itták, a fogyasztás jellegzetes színtere előbb az utca, majd a kávéház (arabul:
bayt al-kahwa) lett. Az első kávéházak kialakulásáról és jellemzőiről szintén
nem sokat tudunk, de minden valószínűség szerint a kocsmák mintájára jöttek
létre. A "bor nélküli kocsma" kirobbanó sikere elsősorban abból fakadt, hogy
fontos társadalmi szükségletet elégített ki. Lehetőséget adott az otthonához
kötött, a politikai közélettől távol tartott városi embereknek ahhoz, hogy kiszabaduljanak
zárt világukból, szórakozhassanak, és társaságra lelve egyfajta közéletet élhessenek
– legális körülmények között. A kávé újdonsága természetesen – főleg eleinte
– nagy vonzerőt gyakorolt, de hogy a lényeg az előbbiekben keresendő, azt szépen
mutatja a következő török közmondás: "Az ember lelke nem kávéra, s nem is kávéházra
vágyik; az ember barátra vágyik – a kávé csupán ürügy."
Bár a kávé által "meghódított" muszlim földek java része 1516–1517-ben az Oszmán
Birodalomhoz került, a "fekete leves" meglehetősen lassan ért el a szultánok
fővárosába, Isztambulba. Szulejmán szultán (1520–1566) egyik orvosa ugyan már
1522-ben elismerően nyilatkozott az új szer hatásairól (vagyis nem lehetett
teljesen ismeretlen), az első kávéházak csak az 1550-es évek közepén nyíltak
meg a birodalom központjában. A 17. századi történetíró, Pecsevi szerint 962-ben
(keresztény időszámítás szerint 1554–55-ben) két arab kereskedő érkezett Isztambulba:
egy Hakem nevezetű Aleppóból és egy Semsz nevű Damaszkuszból. Mindketten egy-egy
kávéházat (törökül: kahvehane) nyitottak a város Tahtakale nevű részében, amely
Isztambul egyik kereskedelmi központjának számított. Az eredmény minden várakozást
felülmúlt. A közönség özönlött az új szórakozóhelyekre, és egyikük, Semsz, három
év múlva meggazdagodva vissza is tért Szíriába.
A két arab példáját hamarosan helyi vállalkozók is követték, és Szulejmán uralkodása
alatt mintegy 50 kávéház kezdte meg működését. Ez a szám II. Szelim (1566–1574)
és III. Murad (1574–1595) idejében 600 fölé szökött, jól jelezve a hihetetlenül
megnövekedett érdeklődést. Amikor aztán a 17. század elején a dohány is megjelent
az élvezeti cikkek piacán – s természetesen a kávéházak szolgáltatásai között
is – az intézmény népszerűsége soha nem látott magaslatokra emelkedett. Újabb
s újabb kávéházak létesültek a főváros legkülönbözőbb kerületeiben, különösen
a kikötők vidékén, valamint az Ajaszofja és a Tophane nevű városrészekben.
A lakosság valósággal tobzódott az új szer és a hozzá kapcsolódó újdonságok
élvezetében. A 17. század közepén egy francia utazó így emlékezik meg e furcsa
"kávéeufóriáról":
"Van nekik egy nagyon megszokott másik italuk. Ezt kávénak mondják, és a nap
minden órájában isszák. ... A kávét leginkább a törököknél fogyasztják, s nincs
olyan gazdag vagy szegény ember, aki ne inna napjában legkevesebb 2–3 csésze
kávét. A kávé azokhoz a dolgokhoz tartozik, amiket a férj köteles biztosítani
a feleségének ..."
Mi sem jellemzi jobban a kávé hatását a törökségre, mint az, hogy egyik fő étkezésüket,
a reggelit a kávéhoz való viszonyáról nevezték el. Amikor a török ember reggelizik,
akkor kahwaltit vesz magához, vagyis "kávé alá valót", ami arra mutat, hogy
nem az étel, hanem a rákövetkező ital ennek az étkezésnek a fő eleme.
A kávé készítéséről a már említett francia utazó a következő szemléletes leírást
adja: "Ha ebből [az italból] inni kívánnak, vesznek egy edényt, amit kifejezetten
e célra tartanak és ibriknek hívnak. Ezt megtöltik vízzel, és forralják. Mikor
felforr, három csészéhez egy púpozott kanállal tesznek bele ebből a [kávé]porból.
Amikor ez is felforr, gyorsan lekapják a tűzről, vagy keverni kezdik; ellenkező
esetben kifut, ugyanis hirtelen emelkedik. Miután ilyen módon 10–12-szer forrásig
hevítik, festett fatálcára kirakott porcelán csészékbe töltik, és forró állapotban
hozzák ki..." Ahhoz, hogy ezen a módon a "török kávé" elkészülhessen, a kávészemeket
előzőleg meg kellett pörkölni, és le kellett darálni. Ezt eleinte mindenki maga
végezte, mígnem a 18. században olyan áruházak nyíltak, ahol csekély összegért
megpörkölték és ledarálták az üzletet felkeresők kávéját. A törökök hosszú ideig
semmiféle adalékot nem tettek a kávéba, a cukor, a tej stb. csak jóval később
jött divatba.
A nagyvárosokban – így tehát a korabeli Isztambulban is – nagyjából háromféle
kávéház különböztethető meg. Az első nem egyéb, mint egyfajta főzőbódé, amely
főleg a piacokra és az üzletek mellé települt, s az volt a feladata, hogy ellássa
kávéval az árusokat és az arra érdemesített vevőket (ma is ilyen "kiszolgáló
egységekből" származnak azok a gyorsan előkerülő kávék és teák, melyekkel a
török kereskedők a külföldi vevőre igyekeznek hatni). E "kávéházak" társadalmi
hatása elég mérsékelt maradt.
A második típust – idetartozott a kávéházak zöme – az egyik kutató "szomszédsági"
kávéháznak nevezi. A terminus arra utal, hogy e kávéházak vonzása egy-egy kisebb,
emberléptékű körzetre terjedt ki, s nemcsak a betérő vendégeket szolgálták ki,
hanem a körzetből befutó megrendeléseket is teljesítették. Az ilyen kávéházban
már ülőhelyek is voltak, igaz, nem túl nagy számban. Ezért sűrű vendégjárás
idején a kuncsaftok egy része a kávéház elé és köré kitett padokon foglalt helyet.
A harmadik típust a nagy, reprezentatív kávéházak alkották, amelyek a város
csomópontjain, főútvonalai mentén vagy éppen a kedvelt kirándulóhelyeken emelkedtek.
Ezekben igen gyakran park- vagy kertszerű környezet várta a látogatókat, fákkal,
zölddel, virágokkal és szökőkutakkal. Ülőhely gyanánt a fal mellett dívánok
szolgáltak, de kívül, az utca felé is helyeztek el padokat, hogy a vendég kényelmesen
bámulhassa az utca nyüzsgését, ha éppen ahhoz támadt kedve.
A vendégváró kávéházak többsége – tartozzék bármelyik típusba – a köskökre,
vagyis kioszkokra emlékeztető stílusban épült, rendszerint olyan helyen, ahonnét
szívet melengető kilátás nyílott. A kávéház általában egyetlen helyiségből állt.
A főzéshez és a kiszolgáláshoz szükséges berendezés valamelyik sarokban kapott
helyet, a vendégek pedig a dívánokon ülve fogyasztották el a kiszolgálók által
odahordott keserű italt. A kávéház az Oszmán Birodalom jellegzetesen városi
intézmény maradt. Még 1945-ben is a török falvaknak csupán 13%-ában működött
kávéház (ez az arány az utolsó évtizedekben 50%-ra nőtt).
A kávéházak közönsége a 16–17. században éppen olyan sokrétű volt, mint maga
az oszmán társadalom. A korabeli török írók egyetértenek abban, hogy a vendégek
egyik legjelentősebb csoportját a művelt, literátus emberek alkották, akik a
kávéházat elsősorban irodalmi szalonnak tekintették; itt folytatták le vitáikat,
bemutatták egymásnak új verseiket vagy éppen felolvasásokat tartottak. Ugyanehhez
a körhöz csatlakoztak a dervisrendek tagjai, s nem hiányoztak soraikból az államszervezet
aktív vagy éppen állásra váró (olykor igen magas rangú) képviselői sem. Ez az
"elit" csoport természetesen a vallásjog képviselőinek számító bírókat, tanárokat,
előimádkozókat stb. is magába foglalta.
A híres 16. századi történetíró, Musztafa Ali a "jó szándékú" közönséghez sorolja
még a nincsteleneket, akik azért jártak el ide, mert más helyre nem mehettek.
Külön csoportnak tekinti azokat, akik csupán a fecsegés és a barátkozás kedvéért
keresték fel a kávéházakat. A vendégek egy része viszont csak azért nézett be,
hogy a kávét felfedező sejk példáját követve igyék egy csésze kávét, s aztán
eltávozott. Másokat a játékszenvedély hozott el a kávéházakba, hogy a sakk,
az ostábla és mindenféle szerencsejáték révén némi pénzre tegyenek szert. Musztafa
Ali a kávéházi közönség legellenszenvesebb részének a janicsárokat és a szpáhikat
(udvari zsoldos katonák) tartja. Szerinte ezek csak azért ücsörögtek naphosszat
a kávéházak sarkában, hogy veszekedjenek, kábítószerezzenek, pletykáljanak és
régi tetteikkel hencegjenek.
Valójában a közönség minden rétege elsősorban a beszélgetés kedvéért ült be
a kávéházba. A társalgás a legkülönbözőbb témákról folyt, pletykák és sikamlós
történetek éppen úgy terítékre kerültek, mint politikai és hadi események, a
legfrissebb hírek vagy a főméltóságok és a kormányzat viselt dolgai. A vendégek
szórakoztatásáról a tulajdonosok is igyekeztek gondoskodni. Egyre több helyen
fogadtak fel mesemondókat (meddah), akik kedvelt népi regényeket, hőstörténeteket,
meséket adtak elő – gyakran zenés kísérettel. Evlia Cselebi szerint a mesemondók
a 17. században önálló céhbe tömörültek. Gyakran élvezhették a vendégek a bábjátékosok
és az árnyjátékosok előadásait (utóbbit főleg a böjti hónap, a Ramazán idején),
továbbá bűvészek, akrobaták és zenészek produkcióit. A későbbi századokban a
kávéházak mindinkább "szakosodtak": létrejöttek a zenés (szemai) és az olvasó
(kiraathane) kávéházak, és az egyes társadalmi csoportok is külön hávéházakba
kezdtek el járni. A folyamatot jól jellemzi, hogy a 18. században minden janicsár
ezred számára külön kávéházakat nyitottak.
A 17. századtól a kávéházi szórakozás és időtöltés egyik kedvelt formája lett
a vizipipa (nargilé) szívása. Ez a több részből álló kellék, amelynek használatakor
a dohányos egy vízrétegen keresztül szívja be a dohány füstjét, valóságos szertartássá
változtatta a dohányzás műveletét, és új távlatokat nyitott egy másik élvezeti
cikk, a kábítószer fogyasztásában is. Az ópium, a hasis és más drogok rabjainak
népes tábora kezdettől fogva a kávéházak törzsközönségéhez tartozott, mert újabb
élvezetek forrásának találta, ha bódító szereit egy-egy csésze forró kávéval
öblíti le. A mámor lovagjainak a pipa illetve a vizipipa lehetővé tette, hogy
úgy vegyék magukhoz napi hasisadagjukat, hogy közben dupla élvezetben legyen
részük. Az apró darabokra vagdalt kábítószert ugyanis elkeverték a dohánnyal,
s miközben békésen füstöltek a nargilével, szép lassan áteveztek a bódulat birodalmába.
A későbbiekben a nehéz drogok legodaadóbb hívei szintén külön kávéházakba csoportosultak,
amelyek eszrarkes kahveleri (hasisszívók kávéházai) néven lettek ismertek. Ezekben
a rendkívül koszos, elhanyagolt kis helyiségekben rendszerint hét, nem kevésbé
piszkos és jobbára magatehetetlen kábítószeres tengette sivár életét. Megélhetésüket
(és napi hasisadagjukat) olyan jó szándékú polgárok adományai biztosították,
akik Istennel társalkodó szent embernek tekintették ezeket az emberi mivoltukból
kifordult szerencsétleneket. A kávé, a dohány és a kábítószer az iszlám világban
általában is szorosan összefüggő élvezeti szernek számított. Ezt a szemléletmódot
foglalja össze tömören a következő arab versike:
"A dohány kávé nélkül olyan, mint az együttélés élvezet nélkül,
A kávé hasis nélkül olyan, mint egy ház ágy nélkül,
A hasis dohány nélkül olyan, mint egy ház falak nélkül".
A kávét csaknem megjelenése pillanatától kezdve bizonyos kormányzati és vallási
körök rosszallása kísérte. 1511-ben Mekkában történt az első kísérlet arra,
hogy a kávé fogyasztását és a kávéházakat betiltsák. Az 1530-as években Kairóban
lendültek támadásba a kávé ellenzői, de tiltó rendelkezések kiadására végül
is nem került sor. Az Oszmán Birodalomban a kormányzati erők is azonnal hallatták
hangjukat. A kávéház elleni támadások egyik fő hivatkozási pontja az ott folyó
kábítószerfogyasztás lett. Megindult a harc a két tábor: a pártolók és az ellenzők
között, és mintegy száz éven át folyt változó sikerrel, drámai közjátékokkal
tarkítva, míg végül a kávé általános elfogadásával nyugvópontra jutott.
Későbbi szultáni rendeletek utalásaiból úgy tűnik, hogy a kávéra vonatkozó első
tiltások már Szulejmán alatt életbe léptek. Sok hasznuk azonban aligha lehetett,
mert 1567-ben II. Szelim parancsot adott az összes fővárosi kávéház és kocsma
bezárására (meghagyva, hogy a lefoglalt borokat sózással tegyék élvezhetetlenné).
III. Murád 1583-ban hasonló értelmű rendeletet bocsátott ki, de ő már gályarabsággal
fenyegette meg azokat, akik az előírást megszegve kávéházakat tartanak fenn.
1589 és 1591 körül újabb tiltó rendelkezések jelentek meg, ám valószínűleg ugyanúgy
nem értek el eredményt, mint az addigiak: néhány napi óvatos kivárás után a
kávéházi élet, mintha mi sem történt volna, visszazökkent rendes kerékbáságásába.
Mindez persze csakis úgy történhetett meg, hogy a szultánok láthatólag maguk
sem erőltették parancsaik betű szerinti betartatását. Ezzel a felemás hozzáállással
szakított drasztikusan IV. Murad (1623–1640) 1633-ban, amikor egy tűzvész ürügyén
(a hírek szerint ezt egy gondatlan kávéházi dohányos okozta) rendkívül szigorú
intézkedéseket léptetett életbe. Elrendelte a birodalom területén működő összes
kávéház lerombolását, továbbá halálbüntetés terhe mellett betiltotta a kávé
és a dohány használatát. A szultán ezúttal arról is gondoskodott, hogy a rendeleteket
szigorúan végrehajtsák. Éjszakánként a városi őrséggel járta Isztambult, s akit
dohányzáson vagy kávéiváson kapott, annak sorsa bevégeztetett. Reggelente az
utcákon heverő holttestek jelezték a szultán elszántságát.
Murád halála után ez a szigorúság enyhülni kezdett, s a tilalmak lassanként
feledésbe merültek. 1650 körül a kávéház újra elfoglalta korábbi helyét Isztambul
mindennapi életében (másutt már korábban újraéledtek). A legutolsó betiltásra
1826-ban került sor, amit az akkori rendkívüli események tettek indokolttá.
Véres harcban ekkor számolták fel Isztambulban a janicsárok egységeit, s hogy
a megnyugvást semmi se zavarhassa, a kormányzat néhány hónapra bezáratta a kávéházak
ajtajait.
A kávé elleni támadásokat többféle kör támogatta, messze nem azonos megfontolásokból.
A kávé leghangosabb ellenzői a vallási ortodoxia képviselői közül kerültek ki,
akik elvből elleneztek mindenféle újdonságot, mert a muszlim társadalom egyensúlyát
féltették tőlük. Ellenvéleményüket kezdetben a vallásjog azon tételeire alapozták,
amelyek megtiltják a "rossz újítások" bevezetését és a bódító italok fogyasztását.
Ezt az érvelést azonban a védelmezők (maguk is többnyire vallásjogászok) könnyedén
lesöpörték, mert a kávé részegítő hatását a gyakorlat semmiben sem igazolta.
Az ellenzők ezután azzal próbálkoztak, hogy orvosi megfigyelésekre alapozva
bizonyítsák: a kávé kedvezőtlen hatást gyakorol az emberi testre. Azt állították,
hogy a kávé túlzott fogyasztása megzavarja a test egyensúlyát, álmatlanságot,
súlyosabb esetekben letargiát, melankóliát, leprát vagy aranyeret okoz, és mindenképpen
csökkenti a szexuális aktivitást. (Ez a hiedelem Európában is széltében elterjedt,
és időnként komikus megnyilvánulásokhoz vezetett. Az angol nők 1674-ben közzétett
petíciójukban követelik, hogy 60. életéve előtt senki se ihasson kávét, mert
mióta férjeik a kávéházakban töltik napjaikat, "úgy jönnek ki onnan, hogy semmijük
sem nedves a hosszú orrukon kí-vül, semmijük sem merev a csuklójukon és semmijük
sem elálló a fülükön kívül".) A pártolók válaszul részletesen kimutatták a kávéfogyasztás
előnyeit, kedvező orvosi hatásait, és sikeresen bizonyították, hogy egyetlen
vallásjogi tételből sem következik, hogy a kávét ki kellene "közösíteni".
Más jogtudósok – köztük Ebusszuud efendi, Szulejmán szultán nagy tekintélyű
főmuftija (1545–1574) – másképpen közelítették meg a kérdést. Kritikájukat nemcsak
a kávéra, hanem a hozzá kapcsolódó összes jelenségre: a kávéházra és az ott
folyó tevékenységre is kitejesztették, s ezek társadalmi veszélyességét hangsúlyozva
mondták ki elmarasztaló ítéletüket. Ebusszuud – aki állítólag megfuratta az
első kávéval befutó hajókat – először tiltott (haram) szernek minősítette a
kávét, de később finomította álláspontját. A kávét ekkor az ún. mekruh (a vallásjog
által nem tilalmazott, ám undorító és elítélendő) dolgok közé sorolta, amelynek
erkölcsi megbélyegzését az teszi szükségessé, hogy olyan környezetben isszák,
amely a gonosztevők és léhűtők gyülekezőhelye, a szexuális tévelygések és az
alantas szenvedélyek, valamint a kábítószer-élvezés melegágya, s amely az embereket
eltéríti az istentisztelettől.
A főmufti ellenszenvét főleg két tényező motiválta. A kávéházakat egyrészt vallási
szempontból látta károsnak, másrészt úgy érezte, hogy ezek az intézmények legfőbb
politikai törekvéseit veszélyeztetik. A kávé "megérkezésekor" már javában folyt
– éppen Ebusszuud vezetésével – annak az új ideológiának a kimunkálása, amely
az Oszmán Birodalmat a szunnita iszlám legfőbb képviselőjének igyekezett elfogadtatni
a muszlim világban. Miután a kávé kezdetben a hagyományos vallásjoggal leginkább
szembenálló rétegekben vált népszerűvé, a kávéfogyasztás Ebusszuudék szemében
óhatatlanul politikai színezetet kapott. Amikor tehát felléptek a kávézás és
a kávéházak ellen, úgy gondolták, hogy részben politikai ellenfeleiket, részben
a hagyományos iszlám ellenfeleit gyengítik. A kávéházak diadalmenete, a kávéivás
általánossá válása azonban ezeket a megfontolásokat rövidesen túlhaladottá tette.
Ezt ismerte fel Bosztánzáde Mehmed főmufti (1589–92, 1593–98), amikor versbe
foglalt jogi állásfoglalásában megengedettnek nyilvánította a kávé fogyasztását.
A 17. század közepére uralkodóvá vált az a nézet, hogy értelmetlen olyan dolgokat
tiltani, amelyeket a nép nagy része elfogad és jónak tart, s az ilyen dolgokat
leghelyesebb vallásilag közömbösnek nyilvánítani.
Míg a főmuftik formailag mindig vallási oldalról tárgyalták a kávé ügyét, a
kormányzat sosem titkolta, hogy vonatkozó rendelkezéseit mindenekelőtt politikai
megfontolások diktálták. A kávéházak betiltásáról szóló szultáni parancsok ugyan
rendszerint a társadalmi erkölcs védelmével indokolják a döntést (a kávéházakban
"léhaságok és bűnök" követtetnek el), mindenki tudta, hogy a frázis a kormányzat
azon aggodalmát fejezi ki, hogy a kávéházi közönség politizál. Hogy a szultáni
udvar a IV. Murád idején történteket leszámítva mégis valahogy lagymatagon kezelte
a kávéházak (és a velük szorosan összefüggő kocsmák) ügyét, annak elsősorban
gazdasági okai voltak. A bor- és kávébehozatalra kirótt vámok és az árusításuk
után szedett illetékek olyan tételt jelentettek az állami bevételek között,
hogy erről a jövedelemforrásról tartósan nem lehetett lemondani, kivált, hogy
a 16. század végétől a költségvetés állandó hiánnyal küszködött. Ezt a szempontot
a 16. század végi rendeleketekben világosan ki is mondják. Ez az oka, hogy a
politikai vagy vallási okokból meghozott tiltásokat rendszeresen vagy visszavonták,
vagy elmulasztották végrehajtani.
A 17. század végére aztán a kávéval szembeni állami magatartás kifejezetten
támogatóvá válik. A kormányzat nemcsak tűri, elnézi, hanem az intézkedések sorával
elő is segíti a kávékereskedelem zökkenőmentes lebonyolítását, a nagy- és kiskereskedők
közti vitás kérdések megoldását, a magas árak letörését. Győztek az élet realitásai,
a kávé és a kávéház az oszmán civilizáció integráns részévé vált.
