Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan
Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Fodor Pál
A KÁVÉSZEMEK KARRIERJE – A kávé kultúrtörténete

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Rubicon 1993/3



A kis kávészemek karrierjének korai korszaka keleti tájakhoz kapcsolódik. Az Oszmán Birodalomban a kávé közösségformáló erővé vált. Ez lett az oka a kávéházak körül kirobbant politikai csatározásoknak, s a kormányzati körök korlátozó rendszabályainak.

A kávéfogyasztás kezdeteiről keveset tudunk, mert erre vonatkozóan késői és ellentmondásos tudósítások maradtak ránk. A muszlim hagyomány különböző vonulatai abban azért egyetértenek, hogy a kávét először Jemenben kezdték használni, ahol a különféle növényekből készült serkentő italok fogyasztása már régóta szokásban volt. Különösen a misztikus szerzetesrendek tagjai, a szufi dervisek éltek szívesen ilyen szerekkel, hogy az Istennel való titokzatos egyesülést célzó éjszakai szertartásaikon (zikr) elűzzék az álmot és a fáradtságot.
A kávészemek karrierje akkor kezdődött, amikor az egyik rend sejkje, elöljárója rájött, hogy a kávé főzete éppúgy alkalmas e cél elérésére, mint az addig használt növényeké. Ezért tanítványaival együtt ezt kezdte inni, s az ő példájukat követve hamarosan valamennyi szufi közösségben elterjedt a kávé fogyasztása. Mivel ezek a szerzetesek többnyire családos emberek voltak és a hétköznapokon rendes polgári foglalkozást űztek, a kávé élvezete rövidesen kikerült a szűkebb vallási közegből, ismertté és népszerűvé vált a társadalom minden rétegében. A kávé "felfedezése" Jemenben valamikor a 15. század közepén történt, s a szufik, a kereskedők és a zarándokok közvetítésével a 16. század első két évtizedére már Egyiptom és Szíria lakói is megismerkedtek és éltek vele.
Nehezebb és vitatottabb kérdés, hogy honnan származik magának az italnak az elnevezése. A mi kávé szavunk – mint ahogy a török kahve szó – az arab kahwára vezethető vissza, amely eredetileg bort jelentett. Egyik magyarázat szerint az új "fekete italra" a következő analógia alapján vitték át ezt a megnevezést: ahogy a bor csökkenti az ember vágyát az evésre, úgy csökkenti a kávé az alvás utáni vágyat. Másik magyarázat szerint a kahwa egy etiópiai vidék, Kaffa nevéből származik, ahonnan egyesek szerint a kávét Jemenbe behozták. Tovább fokozza a zavart, hogy a kávészemeket (és a kávé magját) Jemenben bunn-nak nevezték, s a kahwa szót eredetileg nemcsak a bunnból (coffea arabicából), hanem egyéb növényekből főzött serkentő italokra is használták. (Nem beszélve arról, hogy a bunnt nyersen is fogyasztották, tehát ették, s kávét nemcsak magból, hanem a héjból is főztek, s ezt megint másféle kávénak nevezték.) Akárhogy is volt, számunkra az a lényeges, hogy a kahwa szó a 16. századi iszlám világ legnagyobb részén már azt a coffea arabicából főzött italt jelölte, amit ma is értünk rajta.
A kávéivás egyik figyelemre méltó sajátossága, hogy közösségformáló erejét a vallási közösségekből kikerülve is megtartotta. Bár a kávét otthon is főzték és itták, a fogyasztás jellegzetes színtere előbb az utca, majd a kávéház (arabul: bayt al-kahwa) lett. Az első kávéházak kialakulásáról és jellemzőiről szintén nem sokat tudunk, de minden valószínűség szerint a kocsmák mintájára jöttek létre. A "bor nélküli kocsma" kirobbanó sikere elsősorban abból fakadt, hogy fontos társadalmi szükségletet elégített ki. Lehetőséget adott az otthonához kötött, a politikai közélettől távol tartott városi embereknek ahhoz, hogy kiszabaduljanak zárt világukból, szórakozhassanak, és társaságra lelve egyfajta közéletet élhessenek – legális körülmények között. A kávé újdonsága természetesen – főleg eleinte – nagy vonzerőt gyakorolt, de hogy a lényeg az előbbiekben keresendő, azt szépen mutatja a következő török közmondás: "Az ember lelke nem kávéra, s nem is kávéházra vágyik; az ember barátra vágyik – a kávé csupán ürügy."
Bár a kávé által "meghódított" muszlim földek java része 1516–1517-ben az Oszmán Birodalomhoz került, a "fekete leves" meglehetősen lassan ért el a szultánok fővárosába, Isztambulba. Szulejmán szultán (1520–1566) egyik orvosa ugyan már 1522-ben elismerően nyilatkozott az új szer hatásairól (vagyis nem lehetett teljesen ismeretlen), az első kávéházak csak az 1550-es évek közepén nyíltak meg a birodalom központjában. A 17. századi történetíró, Pecsevi szerint 962-ben (keresztény időszámítás szerint 1554–55-ben) két arab kereskedő érkezett Isztambulba: egy Hakem nevezetű Aleppóból és egy Semsz nevű Damaszkuszból. Mindketten egy-egy kávéházat (törökül: kahvehane) nyitottak a város Tahtakale nevű részében, amely Isztambul egyik kereskedelmi központjának számított. Az eredmény minden várakozást felülmúlt. A közönség özönlött az új szórakozóhelyekre, és egyikük, Semsz, három év múlva meggazdagodva vissza is tért Szíriába.
A két arab példáját hamarosan helyi vállalkozók is követték, és Szulejmán uralkodása alatt mintegy 50 kávéház kezdte meg működését. Ez a szám II. Szelim (1566–1574) és III. Murad (1574–1595) idejében 600 fölé szökött, jól jelezve a hihetetlenül megnövekedett érdeklődést. Amikor aztán a 17. század elején a dohány is megjelent az élvezeti cikkek piacán – s természetesen a kávéházak szolgáltatásai között is – az intézmény népszerűsége soha nem látott magaslatokra emelkedett. Újabb s újabb kávéházak létesültek a főváros legkülönbözőbb kerületeiben, különösen a kikötők vidékén, valamint az Ajaszofja és a Tophane nevű városrészekben.
A lakosság valósággal tobzódott az új szer és a hozzá kapcsolódó újdonságok élvezetében. A 17. század közepén egy francia utazó így emlékezik meg e furcsa "kávéeufóriáról":
"Van nekik egy nagyon megszokott másik italuk. Ezt kávénak mondják, és a nap minden órájában isszák. ... A kávét leginkább a törököknél fogyasztják, s nincs olyan gazdag vagy szegény ember, aki ne inna napjában legkevesebb 2–3 csésze kávét. A kávé azokhoz a dolgokhoz tartozik, amiket a férj köteles biztosítani a feleségének ..."
Mi sem jellemzi jobban a kávé hatását a törökségre, mint az, hogy egyik fő étkezésüket, a reggelit a kávéhoz való viszonyáról nevezték el. Amikor a török ember reggelizik, akkor kahwaltit vesz magához, vagyis "kávé alá valót", ami arra mutat, hogy nem az étel, hanem a rákövetkező ital ennek az étkezésnek a fő eleme.
A kávé készítéséről a már említett francia utazó a következő szemléletes leírást adja: "Ha ebből [az italból] inni kívánnak, vesznek egy edényt, amit kifejezetten e célra tartanak és ibriknek hívnak. Ezt megtöltik vízzel, és forralják. Mikor felforr, három csészéhez egy púpozott kanállal tesznek bele ebből a [kávé]porból. Amikor ez is felforr, gyorsan lekapják a tűzről, vagy keverni kezdik; ellenkező esetben kifut, ugyanis hirtelen emelkedik. Miután ilyen módon 10–12-szer forrásig hevítik, festett fatálcára kirakott porcelán csészékbe töltik, és forró állapotban hozzák ki..." Ahhoz, hogy ezen a módon a "török kávé" elkészülhessen, a kávészemeket előzőleg meg kellett pörkölni, és le kellett darálni. Ezt eleinte mindenki maga végezte, mígnem a 18. században olyan áruházak nyíltak, ahol csekély összegért megpörkölték és ledarálták az üzletet felkeresők kávéját. A törökök hosszú ideig semmiféle adalékot nem tettek a kávéba, a cukor, a tej stb. csak jóval később jött divatba.
A nagyvárosokban – így tehát a korabeli Isztambulban is – nagyjából háromféle kávéház különböztethető meg. Az első nem egyéb, mint egyfajta főzőbódé, amely főleg a piacokra és az üzletek mellé települt, s az volt a feladata, hogy ellássa kávéval az árusokat és az arra érdemesített vevőket (ma is ilyen "kiszolgáló egységekből" származnak azok a gyorsan előkerülő kávék és teák, melyekkel a török kereskedők a külföldi vevőre igyekeznek hatni). E "kávéházak" társadalmi hatása elég mérsékelt maradt.
A második típust – idetartozott a kávéházak zöme – az egyik kutató "szomszédsági" kávéháznak nevezi. A terminus arra utal, hogy e kávéházak vonzása egy-egy kisebb, emberléptékű körzetre terjedt ki, s nemcsak a betérő vendégeket szolgálták ki, hanem a körzetből befutó megrendeléseket is teljesítették. Az ilyen kávéházban már ülőhelyek is voltak, igaz, nem túl nagy számban. Ezért sűrű vendégjárás idején a kuncsaftok egy része a kávéház elé és köré kitett padokon foglalt helyet.
A harmadik típust a nagy, reprezentatív kávéházak alkották, amelyek a város csomópontjain, főútvonalai mentén vagy éppen a kedvelt kirándulóhelyeken emelkedtek. Ezekben igen gyakran park- vagy kertszerű környezet várta a látogatókat, fákkal, zölddel, virágokkal és szökőkutakkal. Ülőhely gyanánt a fal mellett dívánok szolgáltak, de kívül, az utca felé is helyeztek el padokat, hogy a vendég kényelmesen bámulhassa az utca nyüzsgését, ha éppen ahhoz támadt kedve.
A vendégváró kávéházak többsége – tartozzék bármelyik típusba – a köskökre, vagyis kioszkokra emlékeztető stílusban épült, rendszerint olyan helyen, ahonnét szívet melengető kilátás nyílott. A kávéház általában egyetlen helyiségből állt. A főzéshez és a kiszolgáláshoz szükséges berendezés valamelyik sarokban kapott helyet, a vendégek pedig a dívánokon ülve fogyasztották el a kiszolgálók által odahordott keserű italt. A kávéház az Oszmán Birodalom jellegzetesen városi intézmény maradt. Még 1945-ben is a török falvaknak csupán 13%-ában működött kávéház (ez az arány az utolsó évtizedekben 50%-ra nőtt).
A kávéházak közönsége a 16–17. században éppen olyan sokrétű volt, mint maga az oszmán társadalom. A korabeli török írók egyetértenek abban, hogy a vendégek egyik legjelentősebb csoportját a művelt, literátus emberek alkották, akik a kávéházat elsősorban irodalmi szalonnak tekintették; itt folytatták le vitáikat, bemutatták egymásnak új verseiket vagy éppen felolvasásokat tartottak. Ugyanehhez a körhöz csatlakoztak a dervisrendek tagjai, s nem hiányoztak soraikból az államszervezet aktív vagy éppen állásra váró (olykor igen magas rangú) képviselői sem. Ez az "elit" csoport természetesen a vallásjog képviselőinek számító bírókat, tanárokat, előimádkozókat stb. is magába foglalta.
A híres 16. századi történetíró, Musztafa Ali a "jó szándékú" közönséghez sorolja még a nincsteleneket, akik azért jártak el ide, mert más helyre nem mehettek. Külön csoportnak tekinti azokat, akik csupán a fecsegés és a barátkozás kedvéért keresték fel a kávéházakat. A vendégek egy része viszont csak azért nézett be, hogy a kávét felfedező sejk példáját követve igyék egy csésze kávét, s aztán eltávozott. Másokat a játékszenvedély hozott el a kávéházakba, hogy a sakk, az ostábla és mindenféle szerencsejáték révén némi pénzre tegyenek szert. Musztafa Ali a kávéházi közönség legellenszenvesebb részének a janicsárokat és a szpáhikat (udvari zsoldos katonák) tartja. Szerinte ezek csak azért ücsörögtek naphosszat a kávéházak sarkában, hogy veszekedjenek, kábítószerezzenek, pletykáljanak és régi tetteikkel hencegjenek.
Valójában a közönség minden rétege elsősorban a beszélgetés kedvéért ült be a kávéházba. A társalgás a legkülönbözőbb témákról folyt, pletykák és sikamlós történetek éppen úgy terítékre kerültek, mint politikai és hadi események, a legfrissebb hírek vagy a főméltóságok és a kormányzat viselt dolgai. A vendégek szórakoztatásáról a tulajdonosok is igyekeztek gondoskodni. Egyre több helyen fogadtak fel mesemondókat (meddah), akik kedvelt népi regényeket, hőstörténeteket, meséket adtak elő – gyakran zenés kísérettel. Evlia Cselebi szerint a mesemondók a 17. században önálló céhbe tömörültek. Gyakran élvezhették a vendégek a bábjátékosok és az árnyjátékosok előadásait (utóbbit főleg a böjti hónap, a Ramazán idején), továbbá bűvészek, akrobaták és zenészek produkcióit. A későbbi századokban a kávéházak mindinkább "szakosodtak": létrejöttek a zenés (szemai) és az olvasó (kiraathane) kávéházak, és az egyes társadalmi csoportok is külön hávéházakba kezdtek el járni. A folyamatot jól jellemzi, hogy a 18. században minden janicsár ezred számára külön kávéházakat nyitottak.
A 17. századtól a kávéházi szórakozás és időtöltés egyik kedvelt formája lett a vizipipa (nargilé) szívása. Ez a több részből álló kellék, amelynek használatakor a dohányos egy vízrétegen keresztül szívja be a dohány füstjét, valóságos szertartássá változtatta a dohányzás műveletét, és új távlatokat nyitott egy másik élvezeti cikk, a kábítószer fogyasztásában is. Az ópium, a hasis és más drogok rabjainak népes tábora kezdettől fogva a kávéházak törzsközönségéhez tartozott, mert újabb élvezetek forrásának találta, ha bódító szereit egy-egy csésze forró kávéval öblíti le. A mámor lovagjainak a pipa illetve a vizipipa lehetővé tette, hogy úgy vegyék magukhoz napi hasisadagjukat, hogy közben dupla élvezetben legyen részük. Az apró darabokra vagdalt kábítószert ugyanis elkeverték a dohánnyal, s miközben békésen füstöltek a nargilével, szép lassan áteveztek a bódulat birodalmába.
A későbbiekben a nehéz drogok legodaadóbb hívei szintén külön kávéházakba csoportosultak, amelyek eszrarkes kahveleri (hasisszívók kávéházai) néven lettek ismertek. Ezekben a rendkívül koszos, elhanyagolt kis helyiségekben rendszerint hét, nem kevésbé piszkos és jobbára magatehetetlen kábítószeres tengette sivár életét. Megélhetésüket (és napi hasisadagjukat) olyan jó szándékú polgárok adományai biztosították, akik Istennel társalkodó szent embernek tekintették ezeket az emberi mivoltukból kifordult szerencsétleneket. A kávé, a dohány és a kábítószer az iszlám világban általában is szorosan összefüggő élvezeti szernek számított. Ezt a szemléletmódot foglalja össze tömören a következő arab versike:

"A dohány kávé nélkül olyan, mint az együttélés élvezet nélkül,
A kávé hasis nélkül olyan, mint egy ház ágy nélkül,
A hasis dohány nélkül olyan, mint egy ház falak nélkül".

A kávét csaknem megjelenése pillanatától kezdve bizonyos kormányzati és vallási körök rosszallása kísérte. 1511-ben Mekkában történt az első kísérlet arra, hogy a kávé fogyasztását és a kávéházakat betiltsák. Az 1530-as években Kairóban lendültek támadásba a kávé ellenzői, de tiltó rendelkezések kiadására végül is nem került sor. Az Oszmán Birodalomban a kormányzati erők is azonnal hallatták hangjukat. A kávéház elleni támadások egyik fő hivatkozási pontja az ott folyó kábítószerfogyasztás lett. Megindult a harc a két tábor: a pártolók és az ellenzők között, és mintegy száz éven át folyt változó sikerrel, drámai közjátékokkal tarkítva, míg végül a kávé általános elfogadásával nyugvópontra jutott.
Későbbi szultáni rendeletek utalásaiból úgy tűnik, hogy a kávéra vonatkozó első tiltások már Szulejmán alatt életbe léptek. Sok hasznuk azonban aligha lehetett, mert 1567-ben II. Szelim parancsot adott az összes fővárosi kávéház és kocsma bezárására (meghagyva, hogy a lefoglalt borokat sózással tegyék élvezhetetlenné). III. Murád 1583-ban hasonló értelmű rendeletet bocsátott ki, de ő már gályarabsággal fenyegette meg azokat, akik az előírást megszegve kávéházakat tartanak fenn. 1589 és 1591 körül újabb tiltó rendelkezések jelentek meg, ám valószínűleg ugyanúgy nem értek el eredményt, mint az addigiak: néhány napi óvatos kivárás után a kávéházi élet, mintha mi sem történt volna, visszazökkent rendes kerékbáságásába.
Mindez persze csakis úgy történhetett meg, hogy a szultánok láthatólag maguk sem erőltették parancsaik betű szerinti betartatását. Ezzel a felemás hozzáállással szakított drasztikusan IV. Murad (1623–1640) 1633-ban, amikor egy tűzvész ürügyén (a hírek szerint ezt egy gondatlan kávéházi dohányos okozta) rendkívül szigorú intézkedéseket léptetett életbe. Elrendelte a birodalom területén működő összes kávéház lerombolását, továbbá halálbüntetés terhe mellett betiltotta a kávé és a dohány használatát. A szultán ezúttal arról is gondoskodott, hogy a rendeleteket szigorúan végrehajtsák. Éjszakánként a városi őrséggel járta Isztambult, s akit dohányzáson vagy kávéiváson kapott, annak sorsa bevégeztetett. Reggelente az utcákon heverő holttestek jelezték a szultán elszántságát.
Murád halála után ez a szigorúság enyhülni kezdett, s a tilalmak lassanként feledésbe merültek. 1650 körül a kávéház újra elfoglalta korábbi helyét Isztambul mindennapi életében (másutt már korábban újraéledtek). A legutolsó betiltásra 1826-ban került sor, amit az akkori rendkívüli események tettek indokolttá. Véres harcban ekkor számolták fel Isztambulban a janicsárok egységeit, s hogy a megnyugvást semmi se zavarhassa, a kormányzat néhány hónapra bezáratta a kávéházak ajtajait.
A kávé elleni támadásokat többféle kör támogatta, messze nem azonos megfontolásokból. A kávé leghangosabb ellenzői a vallási ortodoxia képviselői közül kerültek ki, akik elvből elleneztek mindenféle újdonságot, mert a muszlim társadalom egyensúlyát féltették tőlük. Ellenvéleményüket kezdetben a vallásjog azon tételeire alapozták, amelyek megtiltják a "rossz újítások" bevezetését és a bódító italok fogyasztását. Ezt az érvelést azonban a védelmezők (maguk is többnyire vallásjogászok) könnyedén lesöpörték, mert a kávé részegítő hatását a gyakorlat semmiben sem igazolta.
Az ellenzők ezután azzal próbálkoztak, hogy orvosi megfigyelésekre alapozva bizonyítsák: a kávé kedvezőtlen hatást gyakorol az emberi testre. Azt állították, hogy a kávé túlzott fogyasztása megzavarja a test egyensúlyát, álmatlanságot, súlyosabb esetekben letargiát, melankóliát, leprát vagy aranyeret okoz, és mindenképpen csökkenti a szexuális aktivitást. (Ez a hiedelem Európában is széltében elterjedt, és időnként komikus megnyilvánulásokhoz vezetett. Az angol nők 1674-ben közzétett petíciójukban követelik, hogy 60. életéve előtt senki se ihasson kávét, mert mióta férjeik a kávéházakban töltik napjaikat, "úgy jönnek ki onnan, hogy semmijük sem nedves a hosszú orrukon kí-vül, semmijük sem merev a csuklójukon és semmijük sem elálló a fülükön kívül".) A pártolók válaszul részletesen kimutatták a kávéfogyasztás előnyeit, kedvező orvosi hatásait, és sikeresen bizonyították, hogy egyetlen vallásjogi tételből sem következik, hogy a kávét ki kellene "közösíteni".
Más jogtudósok – köztük Ebusszuud efendi, Szulejmán szultán nagy tekintélyű főmuftija (1545–1574) – másképpen közelítették meg a kérdést. Kritikájukat nemcsak a kávéra, hanem a hozzá kapcsolódó összes jelenségre: a kávéházra és az ott folyó tevékenységre is kitejesztették, s ezek társadalmi veszélyességét hangsúlyozva mondták ki elmarasztaló ítéletüket. Ebusszuud – aki állítólag megfuratta az első kávéval befutó hajókat – először tiltott (haram) szernek minősítette a kávét, de később finomította álláspontját. A kávét ekkor az ún. mekruh (a vallásjog által nem tilalmazott, ám undorító és elítélendő) dolgok közé sorolta, amelynek erkölcsi megbélyegzését az teszi szükségessé, hogy olyan környezetben isszák, amely a gonosztevők és léhűtők gyülekezőhelye, a szexuális tévelygések és az alantas szenvedélyek, valamint a kábítószer-élvezés melegágya, s amely az embereket eltéríti az istentisztelettől.
A főmufti ellenszenvét főleg két tényező motiválta. A kávéházakat egyrészt vallási szempontból látta károsnak, másrészt úgy érezte, hogy ezek az intézmények legfőbb politikai törekvéseit veszélyeztetik. A kávé "megérkezésekor" már javában folyt – éppen Ebusszuud vezetésével – annak az új ideológiának a kimunkálása, amely az Oszmán Birodalmat a szunnita iszlám legfőbb képviselőjének igyekezett elfogadtatni a muszlim világban. Miután a kávé kezdetben a hagyományos vallásjoggal leginkább szembenálló rétegekben vált népszerűvé, a kávéfogyasztás Ebusszuudék szemében óhatatlanul politikai színezetet kapott. Amikor tehát felléptek a kávézás és a kávéházak ellen, úgy gondolták, hogy részben politikai ellenfeleiket, részben a hagyományos iszlám ellenfeleit gyengítik. A kávéházak diadalmenete, a kávéivás általánossá válása azonban ezeket a megfontolásokat rövidesen túlhaladottá tette.
Ezt ismerte fel Bosztánzáde Mehmed főmufti (1589–92, 1593–98), amikor versbe foglalt jogi állásfoglalásában megengedettnek nyilvánította a kávé fogyasztását. A 17. század közepére uralkodóvá vált az a nézet, hogy értelmetlen olyan dolgokat tiltani, amelyeket a nép nagy része elfogad és jónak tart, s az ilyen dolgokat leghelyesebb vallásilag közömbösnek nyilvánítani.
Míg a főmuftik formailag mindig vallási oldalról tárgyalták a kávé ügyét, a kormányzat sosem titkolta, hogy vonatkozó rendelkezéseit mindenekelőtt politikai megfontolások diktálták. A kávéházak betiltásáról szóló szultáni parancsok ugyan rendszerint a társadalmi erkölcs védelmével indokolják a döntést (a kávéházakban "léhaságok és bűnök" követtetnek el), mindenki tudta, hogy a frázis a kormányzat azon aggodalmát fejezi ki, hogy a kávéházi közönség politizál. Hogy a szultáni udvar a IV. Murád idején történteket leszámítva mégis valahogy lagymatagon kezelte a kávéházak (és a velük szorosan összefüggő kocsmák) ügyét, annak elsősorban gazdasági okai voltak. A bor- és kávébehozatalra kirótt vámok és az árusításuk után szedett illetékek olyan tételt jelentettek az állami bevételek között, hogy erről a jövedelemforrásról tartósan nem lehetett lemondani, kivált, hogy a 16. század végétől a költségvetés állandó hiánnyal küszködött. Ezt a szempontot a 16. század végi rendeleketekben világosan ki is mondják. Ez az oka, hogy a politikai vagy vallási okokból meghozott tiltásokat rendszeresen vagy visszavonták, vagy elmulasztották végrehajtani.
A 17. század végére aztán a kávéval szembeni állami magatartás kifejezetten támogatóvá válik. A kormányzat nemcsak tűri, elnézi, hanem az intézkedések sorával elő is segíti a kávékereskedelem zökkenőmentes lebonyolítását, a nagy- és kiskereskedők közti vitás kérdések megoldását, a magas árak letörését. Győztek az élet realitásai, a kávé és a kávéház az oszmán civilizáció integráns részévé vált.