Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
KAUTILJA: ARTHASÁSZTRA
Töttössy
Csaba (1931–2011) fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Bevezetés
Az
ókori India hadművészetével az Arthasásztra című munka foglalkozik részletesen,
amely igen értékes tudósításokat tartalmaz a régi India gazdasági, állami és
politikai rendjére vonatkozólag is. Az értekezés címének jelentése "a haszon
tankönyve" vagy "a politika tudománya". Szerzőjeként az ind hagyomány
Kautilját emlegeti, akit ezen felül azonosít Csandraguptának, a Maurja-dinasztia
megalapítójának Csánakja nevű főminiszterével, aki állítólag nagy szerepet játszott
a korábbi, Nanda-dinasztia megdöntésében és Csandragupta trónra kerülésében,
s aki kiváló államférfi és az erős királyi hatalom híve volt. A hagyomány szerint
éppen az erős királyi hatalom megteremtése érdekében írta ezt a kézikönyvet
az uralkodó számára.
Amennyiben e munkát tényleg Csandragupta minisztere, Csánakja írta volna, úgy
keletkezésének időpontja az i. e. 4. század végére és a 3. század legeleje lenne.
Az európai tudósok nagyobb része azonban nem ad hitelt az ind hagyományoknak,
és különböző megoldások alapján úgy véli, hogy ez az értekezés időszámításunk
első századaiban készült. Nem kétes ugyan, hogy a Maurja birodalom megteremtése
korszakában egy ilyen munka elkészítésének szükségessége már felmerülhetett,
valószínűleg azonban mégis - az évszázados tapasztalatok összegezéseként - valóban
csak az i. sz. 3-4. században íródott.
A mű céljára elnevezése világosan rámutat. Az ind felfogás szerint ugyanis három
fő célja van az ember életének: a dharma (a törvény, a vallási kötelesség),
az artha a (haszon, a gazdagság, és a káma (a szerelem, az élvezet). Indiában
mindháromnak megvan a maga irodalma. Bár az ind felfogás szerint a három életcél
egyikének sem szabad a másik rovására előtérbe kerülnie, e munka láthatóan az
arthát tartja a legfontosabbnak, nem véletlenül; az Arthasásztra ugyanis materialista
színezetű és az ind materialista filozófiai irányzat, a lókájata elemei világosan
fellelhetők benne. A szóban forgó munka tehát a haszonszerzésre, a gazdagság
megteremtésére vonatkozó tudnivalókat foglalja össze az uralkodó számára, s
az állam helyes vezetésével és kormányzásával foglalkozik. Részletesen kifejtették
benne a mezőgazdaság, a kézművesipar és a kereskedelem, valamint a külpolitika
és a háború kérdéseit, továbbá a fegyveres erők, s a hadtudomány és a jog kérdéseit
is bőven fejtegetik. A munka 15 könyvből áll, amelyekben összesen 150 fejezet
van. Az egész mű 180 paragrafust tartalmaz.
Az ókori India társadalmára, amelynek képét az Arthasásztra is tükrözi, a rabszolgaság
és a faluközösségek együttes megléte a jellemző. (A rabszolgaság Indiában sohasem
fejlődött ki a görögöknél és a rómaiaknál látható magas fokig. A rabszolgamunka
felhasználásának elterjedtsége jóval csekélyebb mértékű volt, s a személyileg
függő rabszolga megválthatta magát és más is megválthatta őt.) Emellett időszámításunk
első századaiban kezdetét veszi a feudális rend lassú kialakulása, s Indiára
- a történeti fejlődés lassított üteme mellett - éppen a társadalom szerkezetének
bonyolultsága és többrendszerűsége a jellemző. A föld az uralkodó tulajdona,
amelyet a faluközösség használ, és ennek fejében megfelelő járandóságot, adót
fizet, ami az állam legjelentősebb bevételi forrása. Ennek fejében viszont az
állam gondoskodik bizonyos, a faluközösségek erejét meghaladó munkák és feladatok
elvégzéséről. A társadalom rendi tagozódásának, a négy varnának a kialakulása
után, ami a társadalmi egyenlőtlenség kifejlődésének volt az eredménye, e korban
a munkamegosztás kiteljesedésének eredményeként kialakult a dzsatik, a kasztok
rendszere.
Az ókori Indiában egységes, egész Indiára kiterjedő államot sohasem sikerült
létrehozni. A hatalmas Maurja birodalom a legnagyobb kiterjedése idején, Asóka
uralkodása alatt (az i. e. 3. század közepén) sem foglalta magában India legdélibb
részeit, s később, az i. sz. 4-5. században, a Gupta-dinasztia fénykorában is
csak Észak-Indiára terjedt ki e virágzó birodalom. Az Arthasásztra is számos
Ind állam létét tükrözi, melyek között szinte állandó háborúskodás folyt. A
háborús konfliktusokhoz az vezetett, hogy az erősebb állam meg akarta szerezni
a másik állam földjét, állatait, gazdagságát. Ez egyrészt magas színvonalra
emelte a diplomáciát, amelynek a hátrányos háború elkerülése és a sikeres háborúhoz
a legjobb feltételek megvalósítása volt a célja, másrészt pedig a hadművészet
fejlődését eredményezte.
A sikeres háborúkhoz a termelés bizonyos színvonala volt szükséges, s India
ebben az időben elérte azt a színvonalat, hogy a seregeket a szükséges fegyverekkel
ellássa. A fegyveres erőket felszerelték megfelelő technikai eszközökkel (hajítógépekkel,
gyújtó- és tűzoltó berendezésekkel stb.), eszközökkel az elefántok és a harci
szekerek ellen, továbbá különféle kopjákkal, lándzsákkal, háromágú szigonyokkal,
kardokkal, csatabárdokkal, szekercékkel. Mindezek jellegzetes ind elnevezéseket
viseltek, amelyek egyrészt legendás jellegűek, másrészt elrémítőek voltak. E
fegyvereket a fémből (fémhálóból), pamutszövetből és bőrből készült vértek egészítették
ki, valamint sisak, vaskesztyű stb. A fenti fegyverek, valamint a lovak és az
elefántok számára való szerszámok és az 1 - 12 harcost befogadó harci szekerek
gyártásának megszervezéséről, s az ezeket gyártó kézművesek fizetéséről külön
hivatal gondoskodott. E hivatalnak - amelynek élén külön elöljáró állott - kellett
az erődök védőfegyvereit előteremteni és raktározni is.
A hadseregen belül minőség szempontjából hat kategóriát különböztettek meg.
Legértékesebbnek a katonai nemességből, ksatrijákból, álló "örökletes"
hadsereget tartották, aztán a zsoldos hadsereget; a területek szerint toborzott
(összeszedett) hadaknál is kevesebbre értékelték a szövetséges csapatokat, és
az ellenségtől átpártoltaknál is az erdei törzsek hadait.
A hadsereget négy fegyvernem alkotta: a gyalogság és a lovasság mellett az elefántok
és a harci szekerek. A fegyvernemek különleges hivatalainak volt a feladata
a lótenyésztés, az elefántfogás és betanításuk. Minden fegyvernemnek külön parancsnoka
volt, akik a hadseregparancsnok alá tartoztak.
Részletesen meg volt határozva a hadseregparancsnok, vagyis a fővezér feladata,
azaz a hadászati és harcászati módszerek, s a seregek vezetésére megfelelő jelek
álltak a rendelkezésére. Fontosnak tartották a hadsereg gyakoroltatását az uralkodó
személyes ellenőrzése mellett.
A hadászat és harcászat fontos elméleti kérdéseit is kidolgozták. Különféle
harcrendeket alkalmaztak, tisztában voltak a tartalékok szerepével, a manőverezés
és hadicselek jelentőségével. Az erőd és táborépítés kérdéseinek kidolgozása
mellett meg volt határozva az egyes harcosok, a lovak, az elefántok és a harci
szekerek egymás közötti távolsága a harcban, kidolgozták a menetek rendjét,
taglalták a terep jelentőségét, megválasztásának szempontjait, s a fegyvernemeknek
a különböző terepeken való használhatóságát. Nemcsak a támadásnak, hanem a védelemnek
a kérdéseivel is foglalkoztak. Hangsúlyozták a hadsereg erkölcsi szellemének
jelentőségét s a harcosokat egyrészt a vallás eszközeivel buzdították, másrészt
anyagilag ösztönözték.
Tárgyaltak mindemellett olyan kérdéseket is, hogy mely idő alkalmas a háborúra.
Itt a saját erők mellett az ellenség erejét is számba vették. Alkalmasnak azt
az időpontot tartották, amikor az ellenségnél a lakosság elégedetlen. A diplomácia
egyúttal a kémkedést és az ellenséges jellegű hírkeltést is magába foglalta,
s néha erőszakos cselekmények végrehajtását is szolgálta. Tisztában voltak a
hátország szerepével, szükségesnek tartották, hogy a lakosság el tudja tartani
magát és a hadsereget, s hogy szorgalmas, elégedett és hű legyen.
E kérdések fenti rövid megemlítéséből is megállapítható, hogy az ókori Indiában
a hadművészet elméleti vonatkozásban is fejlett volt. Ennek illusztrálására
szolgál az Arthasásztrából vett alábbi néhány szemelvény is.
A hadseregparancsnok
A fővezérnek nagy gyakorlattal kell rendelkeznie a fegyverek minden fajtája felhasználásában, jártasnak kell lennie a hadimesterség minden ágában, és tudnia kell, hogy hogyan irányítsa és vezesse a négy fegyvernemből álló hadsereget, s jártasnak kell lennie az elefántok, a harci szekerek és a lovak tevékenységére vonatkozó dolgokban is. Tudnia kell, hogy milyen terep előnyös a saját serege számára, hogy mikor kedvező az időpont az ütközetbe bocsátkozásra, s ismernie kell az ellenség erejét. Bizonytalanságot kell tudnia kelteni az ellenség soraiban, tudnia kell azt, hogy hogyan gyűjtse össze a saját szétszórt csapatait, hogy hogyan bontsa meg az ellenség harcrendjének zárt sorait, s hogy hogyan semmisítse meg ezeket. Ismernie kell az ellenséges erődök lerombolásának módját, s el kell tudnia dönteni, hogy mely időpont alkalmas a hadjáratra. Gondoskodnia kell a hadsereg fegyelméről nemcsak a táborozás és a menet alatt, hanem a csatában is, s irányítani kell tudnia a harcrendeket jelek révén a trombiták, a zászlókés a lobogók segítségével.
A hadsereg
A hadsereg színe-javának a királyra apjától és nagyapjától kell maradnia, mindig erősnek, engedelmesnek. Elégedetteknek kell lenniük mind a harcosoknak, mind pedig feleségeiknek és gyermekeiknek. A harcosnak szívósnak kell lennie a hosszú hadjáratok alkalmával is, mindig és mindenben legyőzhetetlennek, képesnek mindennemű szenvedés eltűrésére, tapasztaltnak a harc mindenféle fajtájában, ügyesnek minden fegyver kezelésében. Osztoznia kell az uralkodóval jólétében és bajában is. A sereg színe-javát ksatriják kell, hogy alkossák.
Az ütközet előkészítése
Ütközet
alkalmával a király kötelessége tudatában hívja össze hadait és - megjelölve
a csata helyét és idejét - így beszéljen hozzájuk:
"Engem éppúgy ez az ország tart el, mint titeket. Ezt az országot veletek
együtt kell megvédenem. Az általam megjelölt ellenség megsemmisítése a feladat."
Minisztere és főpapja a következő szavakkal buzdítsa a hadsereget:
"A Védák is azt mondják, hogy ugyanaz a mennybe vezető út tárul fel a hősök
előtt, mint a nagy áldozat befejezésének végrehajtásakor az áldozatot bemutatók
előtt: Erről szól a vers is:
Mit bráhmanák csak, kik a mennybe vágynak,
sok áldozattal s vezekléssel kapnak,
egy pillanat azt megadá a hősnek,
lelkét ha bátran lehelé ki harcban."
Emeljék
a hangulatot az asztrológusok és az uralkodó más kísérői is a csapatoknál, mindenütt
elhíresztelve, hogy a király hadserege legyőzhetetlenül erős és hogy az istenek
mindenható pártfogását is élvezi.
Ugyanakkor az ellenség soraiban rémületet kell kelteni.
A csata előtti nap a király böjtöljön, s a harci szekéren tartózkodjék fegyveresen.
Az Atharvavéda varázsmondásai közepette mutattasson be áldozatot is, s mondasson
imát a győzelemért és azokért, akik a csatában elesve a mennybe jutnak. Saját
magát a bráhmanák gondjaira bízza.
A derékhadat olyanokból állítsa össze, akik kitűnnek bátorságukkal, ügyességükkel,
előkelő származásukkal és odaadó hűségük révén, s akikben nincsen elégedetlenség
a jutalmak és kitüntetések következtében.
A király a hadseregnek annál a részénél foglalja el helyét, amely apjából, fiaiból,
fivéreiből és olyan embereiből áll, akik a fegyverforgatáshoz jól értenek. Ne
legyen itt se zászló, se fejdísz. Elefántra vagy harci szekérre szálljon, ha
a hadsereg főképp lovasokból áll. A hadsereg többségét alkotó vagy leggyakorlottabb
fegyvernemnél tartózkodjék. A hadsereg felállítását valaki más végezze el helyette
királynak öltözve.
A költők és dalnokok énekeljenek a mennyországról, ahová a hősök jutnak és a
pokolról, ahová a gyávák kerülnek, s magasztalják a harcosok kasztját, a csoportjaikat,
a családjukat, valamint a tetteiket és a vitézségüket. A főpap emberei híreszteljék
el a mágikus szertartások kedvező előjeleit. Az ügynökök, és az asztrológusok
szintén a saját erők sikereit és az ellenség kudarcát hirdessék.
A hadseregparancsnok, miután jutalmak és kitüntetések osztásával a hadseregben
megfelelő hangulatot teremtett, beszéljen így a harcosokhoz:
"Százezer pana jár az ellenség királya megöléséért, ötvenezer a hadseregparancsok
és a trónörökös megöléséért, tízezer a harcosok vezetőjének megöléséért, ötezer
egy elefánt vagy harci szekér elpusztításáért, ezer egy ló megöléséért, száz
a gyalogság vezérének megöléséért, húsz a harcosok fejéért, s kétszeres fizetség
a zsákmányért."
Gondoskodni kell afelől, hogy erről értesüljenek a tizedparancsnokok.
Az orvosok a sebészeti eszközökkel, a gyógykenőcsökkel és a kötszerekkel, az
asszonyok pedig az elkészített ételekkel és italokkal a férfiak felüdítésére:
hátul álljanak.
A hadsereget előnyös állásban kell felállítani, arccal nem dél felé, hanem úgy,
hogy hátba kapja a napot és hogy a szél is kedvező irányú legyen. Ha a harcrend
kedvezőtlen terepen kerül felállításra, a lovasság működése előtérbe lép. A
kedvezőtlen állásban felállított hadsereg, akár ott marad, akár pedig visszavonulásra
kényszerül az ellenség miatt, alulmarad mind a helyén maradás esetén, mind pedig
a visszavonulás során. Az ellenkező esetben viszont a helyben maradás és a visszavonulás
során is győzelmet arat. A terepet elöl, oldalt és hátul is meg kell vizsgálni,
hogy milyen: sík-e, vagy egyenetlen, vagy pedig vegyes. Sík terepen a bot alakú
vagy kör alakú, egyenlőtlen terepen pedig vagy tagolt, vagy zárt harcrendet
kell alkalmazni.
A főerőre mért vereség után békére kell törekedni. Ha a hadseregek hasonló erejűek,
békét kell kötni, ha arra felhívnak. Ha az ellenség ereje gyengébb, meg kell
kísérelni a megsemmisítését, kivéve ha a kedvező helyzet biztonságot nyújt neki,
vagy ha végsőkig elszánt.
A fegyvernemek feladatai
A
lovasság tevékenysége a következő: az elfoglalt területek felderítése, a táborhelyek
kiszemelése, az erdők átfésülése, a harc szempontjából fontos helyek, vízlelőhelyek,
gázlók biztosítása, az ellenséges, illetve a saját raktárak és szövetséges csapatok
megrohanása, illetve védelme; felügyelet a hadsereg fegyelme felett, a hadsereg
vonalának kiterjesztése, az oldalak biztosítása, a roham megkezdése, az ellenséges
hadsereg szétszórása és letiprása; védelem, az ellenség körülzárása, illetve
a saját csapatok kivágása, közreműködése a hadsereg különböző irányváltoztatásainál;
az ellenséges kincstár és hercegek elrablása, az ellenség hátbatámadása, üldözése,
a saját szétszórt erők egybeterelése.
Az elefántok tevékenysége a következő: vonulás az elővédben, útcsinálás, a táborhelyeknek
és a vízhordás számára szolgáló utaknak az előkészítése, az oldalak biztosítása;
a vizeken és gázlókon való áthatolás, a vizes és síkos területekről a kijutás
elősegítése, erőszakos behatolás bevehetetlen helyekre; az ellenségnél tűzgyújtás,
a saját csapatoknál a tűz eloltása, az ellenséges hadsereg négy fegyverneme
bármelyike feletti győzelem, a saját szétszórt erők egybeterelése, az ellenség
zárt soraiba való betörés, védelem veszélyek esetén, az ellenséges hadsereg
letiprása, pánik és menekülés okozása, az erő tudatának kölcsönzése, az ellenség
körülzárása, a saját bekerített csapatok kivágása, falak kapuk és tornyok lerombolása,
a kincstár hordozása.
A harci szekerek tevékenysége a következő: a saját hadsereg védelme, az ellenséges
hadsereg négy fegyverneme bármelyike által indított támadás visszaverése, a
körülzárás, illetve az áttörés a csata folyamán, a saját szétszórt erők egybeterelése,
az ellenséges hadsereg zárt hadrendjébe való betörés, pánikkeltés, az erő tudatának
kölcsönzése, rémítő zaj okozása.
A gyalogság tevékenysége: fegyveres harc bármely időben és bármely terepen.
A táborhelyek, az utak és a hidak építése, a kutak készítése; a harci gépek,
a fegyverek, a ruhák, a szerszámok és az élelem szállítása; a fegyverek, a ruhák
és a sebesültek elszállítása a harcmezőről: a segédcsapatok feladata.
A fegyvernemek a csatában
A
lovasság feladata a harcban a következő: támadás szembe, megkerülés, áttörés,
hátbatámadás, zavarkeltés az ellenséges fél állásában, a saját csapatok összeterelése,
átkaroló, megkerülő mozdulatok, és szétszórt alakzatban történő műveletek, üldözés,
a saját hadsereg védelmezése áttörés esetén, támadás az ellenséges hadsereg
áttörése után.
Ugyanez a feladata az elefántoknak is a harcban, kivéve az úgynevezett szétszórt
alakzatban történő műveleteket, s további feladata még: a hadsereg négy fegyverneme
együttes vagy külön-külön való megsemmisítése, az oldalak, a szárnyak és a középrész
megsemmisítése, az alvók éjjeli megtámadása.
Ugyanez a harci szekerek feladata a harcban, továbbá még: támadás szembe, harc
a visszavonulás alkalmával és álló helyzetben való harc.
A gyalogság feladata, hogy harcoljon minden időben, és minden helyen, s indítson
váratlanul támadást.
A harcrendek
A
hadsereg harcrendjének fő formái a bot alakú, a tagolt, a kör alakú és a zárt
harcrend.
Bot alakú harcrendnek a hadsereg egymás melletti felállítását nevezik. Zártnak
a hadsereg olyan felállását nevezik, amikor az egyik a másik mögött áll. Kör
alakúnak a hadseregnek azt a felállását nevezik, ha minden irányba fordulnak.
Tagoltnak a hadseregnek azt a felállását nevezik, amikor a hadsereg olyan részekre
oszlik, amelyek önmagukban is cselekvésképesek.
A bot alakú harcrend a szárnyakon, az oldalakon és a középrészen egyforma erejű.
"Összezúzónak" nevezik ugyanezt a harcrendet, ha az oldalak az előrész
irányában támadnak. "Szilárdnak" nevezik ugyanezt, ha a szárnyak és
az oldalak hátrafelé hajlanak be. Ugyanezt "ellenállhatatlannak" nevezik
akkor, ha a szárnyak előrehajlanak. "Sólyomszerű", ha a szárnyak felállnak
ugyan, de a támadást a középrész vezeti. "Hosszúfülű", ha a szárnyak
és az oldal el vannak nyújtva. "nagy győzelem", ha a középrész kétszeresen
meg van erősítve...
A zárt harcrendet, ha nem egyforma mélységűek a szárnyak, az oldalak és a középrész,
akkor "kígyó mozgásúnak" nevezik. Ha ez a középrészen kétsoros, a
szárnyak pedig olyanok, mint a bot alakú harcrendben, akkor ezt "szekér
alakúnak" nevezik, míg ennek az ellenkezőjét "krokodilnak". Újabb
alakzata az, ha a "szekér alakú" harcrend elefántokból, lovakból és
harci szerekből áll, akkor varipatantakának nevezik. Ezek a zárt harcrend változatai.
A kör alakú harcrend esetében eltűnik a különbség a szárnyak, az oldalak és
a középrész között. Ezt "minden irányba fordulónak" nevezik vagy "mindenfelé
kedvezőnek", továbbá "nyolcsorosnak" vagy "győzelemnek".
A kör alakú harcrendnek több változata nincs.
"Tagoltnak" nevezik azt a harcrendet, ha a szárnyak, az oldalak és
a középrész egymástól elkülönülten állnak fel. Ha a hadsereg öt részben van
felállítva a tagolt harcrendben, akkor ennek "mennykő" vagy "alligátor"
a neve, ha négy részben, akkor "kert" vagy "varjúláb", ha
pedig három részben, akkor "félhold" vagy "rák ollója".
A tagolt harcrendnek ezek a változatai léteznek.
Azt a harcrendet, amelyben a harci szekerek a középrésznél, s az elefántok a
szárnyakon vannak elhelyezve, míg a lovasok hátul "előnyösnek" nevezik.
Az a harcrend, amelyben a gyalogság után a lovasság, mögötte harci szekerek
és végül az elefántok állnak, a "mozdulatlan". Az a harcrend, amelyben
az elefántok mögött állnak a lovak, s mögöttük a harci szekerek és ezek után
áll a gyalogság, a "legyőzhetetlen"...
