Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

KALÍM
KÖLTEMÉNYEI

Faludy György fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

KALÍM ABÚ TÁLIB (?1580-?1651) Hamadanban született, Kásánban és Sírázban élt, majd Dzsáhángir nagymogul lahore-i udvarában telepedett meg. Az uralkodó utóda a költők királyává koronázta.

 

VÁGYAKOZÁS

Kinn a kertben arcom elől félrefordul a rózsa.
Köpenyemhez tüske ragad, míg le nem tépem róla.

Hasztalanul vágyakozom légyottra a szép nővel:
én part vagyok, ő a patak, ki elillan mellőlem.

Nyomorult kis hangya, bárcsak gazdag volnék: kitárnám
szívemet és adakozóbb lennék minden királynál.

Udvaroltam néki szóval, mosollyal, hallgatással,
bánatommal, örömömmel, s csak hiába csatáztam.

Virágtestét mikor fűzi karomba az ölelés,
s fonja körém combja szárát meg bokái gyökerét?

Mikor fedem be szépséges hegyes mellét szívemmel
s merülünk el a bűn áldott mocsarában mindketten?

Ne értsétek félre könnyem hulló árját, emberek.
A vízözön sem tisztítja meg parázna lelkemet.

 

ÖNARCKÉP FIATALON

Kacat vagyok, amilyen a bazár szélén az ócskások
boltjuk elé kidobnak
a városban, hol megtörik az emberek szívét, én a
kenőcs vagyok, mellyel elnyűtt bakancsokat zsíroznak,
jobban tenném, ha lényemet hét lópokróc alá dugnám
titokban,
de szégyenem elmúlik majd, ha magamat a hiúság
tömlöcéből kiloptam.
Szegénységem nem mosta le két orcámról a vétkeket.
Aszkézisem rejtekhelyén setét az éj, mivel lámpást
nem égetek.
Tükröm minden szépet s csúnyát magába gyűjt, mert
nem meleg és nem hideg.
Alázatos vagyok, soha nem hencegek és sohasem
parádéztam még senkinek.
Vitorlásom gyorsan repül, nyomor hajtja friss szél
helyett:
a koldulás nagy tengerén gyűjtöm össze, s fecsérlem el
a szellemi műkincseket.
Szorongat a kéjvágy nagyon, perzsel, pörköl, és éget,
szüzességem nem érdemem és nem erény, mert a lányok
lenéznek.
És mégiscsak a női nem a fűszerem és semmi sem
vonz jobban, mint a szépség.
Oly út vagyok, amelynek még nem láthatni a végét.

 

EZ A GYALÁZATOS ÉLET

Eltűnt a részeg ifjúság, rám települt a vénség.
Lehajlok a kupához, mert nem tudom megemelni.

A világ túl ocsmány, semhogy másodszor is megnézném,
ne fordulj oda vissza, hol romok között kell menni.

Alakítsd jellemed úgy, hogy mindenki elfogadhat,
vagy ne törődj velük s maradj vigasza önmagadnak.

Jó, hogy sorsunk azt rendeli: ágaskodás itt nem segít,
s ki homlokát az út porába hajtja, az ég szintje fölé emelkedik.

Még többet használ néked, ha fészkeddel együtt porrá égeted,
mint legendás főnix-madár, szívós, ragacsos éneked.

Ha vak vagy, úgy nem láthatod: földi utad hol van s hová vezet,
de hogy e földet elkerüld, jobb, ha behunyod szemedet.

Miből állt életed, mondjad, Kalím? Csupán két kurta napból.
Szívemet tegnap ehhez s ahhoz fűztem, s ma szívemet eloldom ettől s:

 

A VILÁG

A kezdet s vég titkát kutathatod,
iparkodásod nyomra nem vezet:
elsárgult, rongyos könyv a vén világ,
első s utolsó íve elveszett.