Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kálidásza versei
Forrás: Szanszkrit líra, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

ÉVSZAKOK KÖRE

EZ A NYÁR:

Elérkezett már, gyönyörűm, a nyáridő,
midőn a napfény tüzel, és a hold ragyog,
midőn a fürdők vize habzik és pezseg,
midőn az alkony szerelemben ernyed el.

A kékhomályú, csodaholdas éjszakán
falombok enyhén hűsítő medence hív,
s a könnyű szantál s a sziporka gyöngysorok
öröme vár rád, gyönyörűm, hogy itt a nyár.

A sok szerelmes elaléltan élvezi
a szívnyugosztó puha ágyak illatát,
a kedves ajkán piruló habkönnyű bort,
s a dalt, amelytől csupa tűzben ég a szív.

Ruhával ékes fara gömbölyűivel,
szantálporos melleivel s a frissiben
mosott hajának fanyar illatával, ím,
csak asszony oltja a szerelmesek tüzét.

A szépfarú nők perecekkel ékített
és lakk levétől vörös ívű lába, mely
akár a hattyúk szava, könnyedén szökell,
sok ifjú férfit szerelemre gyújtogat.

S kiben nem ébresztenek édes álmokat
a könnyű szantált viselő szép mellek és
a hófehér gyöngysorok, ékes ékszerek,
s a lomha csípők, miket aranyöv fog át?

A rezgemellű, hevülő szerelmű nők
karhajlatában ha verejték gyöngyözik,
levetve súlyos, simuló ruháikat,
csak lenge fátylat teregetnek mellükön.

A könnyű szellő, mely a víz felett libeg,
a gyöngysorokkal üde mellek halma és
a lantzenével csobogó halk dallamok
ma mint az alvót, a szerelmet felverik.

A hold lebámul, ha sötét az éjszaka,
az asszonyokra, kik aléltan alszanak:
kilesi őket epekedve, hosszasan,
és szégyenére csak a pirkadat pirít.

A szélkavarta puha porba fulladó
s a nap hevétől hevülő vidékre már
ránézni sem bírnak a lomha vándorok -
szívükben úgyis tüzel az, hogy válni kell.

A lángoló nap lobogása gyötri meg
szegény gazellák seregét s a szomjúság -
"Talán az erdő vizet ad" - rohannak el,
ha néha látnak elefántnyi felleget.

Csaló-mosolygó-kacagó-kacér szemük
pillantatával szerelemre gyújtanak
sok árva szívet ma a könnyű kedvű nők,
miként kigyújtja a homályt a tünde hold.

A napsugártól nagyon elgyötörten és
tüzes homoktól elepedten érkező
tarajos kígyó derekát tekergeti,
s a páva árnyán pihen el nyugalmasan.

A gyors oroszlán elerőtlenedve már
kitátja száját s liheg, egyre csak liheg,
kileffedt nyelvvel, lobogó sörénnyel ül,
s nem sújt le mancsa elefántot, őzgidát.

Kortyot kívánva kiapadt torkára most
a nap tüzén szinte halálig elgyötört
és szomjan égő elefánt se fél tovább
az oroszlántól, ha vizet keresni megy.

A máglyalángú nap elégető tüzén
elpilledt pávák nem ölik meg mérgesen
a gyönge kígyót, ha fejét pihenteti
nagy farkuk árnyán menedékre lelve már.

A sásbenőtte iszapos mocsár sarát
a disznócsorda agyarával túrja fel,
s a föld alá is befeküdne szívesen,
hogy elkerülje a nap égető tüzét.

Kiszökken immár az iszap s a víz közül
a békanép is - sugarával úgy döfi
a lángoló nap -, s hamar enyhelyet talál
a szomjú kígyók tarajának árnyain.

Tüzel a kígyó szeme mint az ékkövek,
villás nyelvével sziszegő szelekbe nyal,
s a szörnyű mérgű napon elgyötörve már
a szomjú békát nem is űzi-kergeti.

Tolongva-bőgve-nyomakodva víz után
a tó iszapját elefánt kavarja fel -
a gyenge lótusz kiszakad tövestül, és
a hal kipusztul, s tovaszáll a sok madár.

Ma rejtekéből kizavart a szomjúság
tajtékos hátú, habos ajkú sok bivalyt,
a csorda ordít, s felemelve nagy fejét
kicsüggő nyelvvel csobogó vizet keres.

Beleremeg, aki látja távolabbról az erdőt,
ahol a gyönyörű pázsit tűzben elperzselődött,
ahol a szelek a száraz lombokat felkavarják,
ahol a vizeket izzó napsugár elapasztja.

Liheg a levelevesztett fákon ülő madárnép,
a hegyi ligetek árnyát áhítozzák a majmok,
eped a bivaly is egyre, kóborol, víz után jár,
s pokoli tömegű sáska szív a száraz kutakból.

A vörösajaku sáfrány tűzszinével kigyulladt,
a hevesiramu széltől felkorbácsolt futású,
fa, bokor, iszalag ormát átölelvén gomolygó
elemi erejű tűzvész felperzselte a tájat.

A hegyi üregen izzó széltől űzvén morajlik,
sziszeg a közeli nádon, mely a naptól kiszáradt,
kitör az iszonyú hőség, messze futván a réten,
s hevíti-tovazavarja mind a félénk gazellát.

Lobog a gyapoton égő, sercegő-pattogó láng,
libeg a ligetek odván szép aranyló színével,
szökik a szomorú fán is, mely lefonnyad hevétől,
szalad a szapora szélben s jobbra-balra kalandoz.

Ha a szilaj elefántot, vad bivalyt és oroszlánt
kiveri tüzesen izzó rejtekéből a hőség,
lohad a haraguk és mint jóbarátok rohannak
a folyam üde szigettel messzenyúló vizéhez.

A vízililiomokkal, illatokkal vidító,
üdíteni vizet öntő, holdsugárral kiszépült
nyaradat a palotákon kellemesen mulasd el,
s ha feketedik az este, kedveseddel dalolgass!

Így hangzik a nagy Kálidásza költeményében, az Évszakok körében
az első rész, melynek neve:
NYÁR.

Tellér Gyula fordítása

 

EZ AZ ESŐS ÉVSZAK:

Óriás felhő-elefántja hátán
királyként jön az Eső évszaka:
zászlaja villám, dörgő menny a dobja,
s örömöt hirdet kiáltó szava.

Mint a sötét lótusz kék ragyogása,
töltik a levegőt a fellegek,
most mint áldott nők keble tündökölnek,
majd roppant szörnyekként sötétlenek.

Terhük roskad, messziről híva-hozva
az eltikkadt madárcsapatokat,
és gyönyörűség hallani, hogy indul,
hogy nő a lassú áldás, hogy szakad.

De mikor Indra szivárványa zengő
lángként átcsap az égen, s fekete
záporban zúg a sok éles esőcsepp,
sajdul a fáradt zarándok szíve.

Csírákkal, drágakövekkel, a friss föld
gombákkal koszorúzta már magát,
s fénybogarak ékszere ékesíti,
mint szikrázó gyöngy a kedves nyakát.

Sugaras farkát szélesen kitárva
kezdi vidám táncát a pávahad,
és hű társának a nászban a nőstény
gyönyört és csókot megkettőzve ad.

A vad folyamok, mint részeg leányok,
sóváran csapnak szét mindenüvé
a partokon, s az ingó, kicsavart fák
velük vágtatnak a tenger felé.

Arany bimbókba öltöznek az erdők,
hogy szemet üdít, szikrát vet a szín;
oly hegyesen búvik elő az új fű,
hogy puha száját megsebzi a gím.

Mikor az erdőkoszorúzta parton
megjelennek remegő szemeik
nagy lótuszával a félénk gazellák,
csak úgy ujjong az emberben a szív.

Mikor harsányan dördül a magasság,
s fekete ködbe rejtőzik az éj,
csak a villámfény vezeti a nőket,
kiket urukhoz hajt a szenvedély.

S mikor egyetlen ropogás az égbolt,
minden civódást felejt a szegény
szerető, és még bensőségesebben
nyugszik kiválasztottja kebelén.

De koszorút, díszt, kenetet kerül a
bús nő, aki férjétől elszakadt;
ajkának bimba-gyümölcsére lótusz-
szeméből nehéz könnyek hullanak.

Fakó vizével bogarat, ocsút, port
túrva, kígyóként kanyarogva megy,
ront le az erdei folyó a völgybe,
hogy fut előle a békasereg.

A méh vígan zümmögve cserbenhagyja
a liliom telt nektárserlegét,
hogy a páva széttárt farkára szálljon,
mely lótuszként részegíti szemét,

majd az elefánt lótusz-homlokára
telepszik át a méz-sóvár csapat:
a mennydörgéstől izgatott halánték
mirigyéből oly kéjes nedv fakad.

Gyönyörűek a hegyek, mikor ormuk
csókolják a vonuló fellegek,
s a pávák a sok lezúgó pataknak
tiszteletére táncot lejtenek.

Szellő zsong át a fák sziromegén és
lehűl és langy párákkal permetez,
majd édesen és halkan ágakat ráz
s virágok új fűszerével legyez.

Fürtökkel, melyek csípőig omolnak,
virággal, mely a fül mögött virít,
illatos szájjal s koszorús kebellel
szítják ilyenkor ifjak vágyait.

De a távoli utas lelke búsul,
ha esőt lát az ég arculatán
s ág-bog villámot, s látja Indra ívét,
s elébe tűnik egy-egy szép leány.

Friss keszara, keták és kadamba koszorúit
fonják ilyenkor omló csigáikba a nők, és
fülük alatt az édes ardsuna fürtje bókol,
jószagú, fityegőként a cimpára akasztva:

szép szantáltól ragyogva és sötét aloétól,
dús sörényük a füldísz illatában fürösztve:
látni, hogyan sietnek a szülei szobából,
mihelyt dördül a felhő, a hálókamarába.

De lótusz-kékben, s hordva levágyó terheit,
ring a szélben a felhő és egyre közelít
s alázúg - s Indra íve gyönyörűen kigyúl,
s az utas felesége sóhajt s elkomorul.

A fák virágözönétől ujjong az egész liget,
ágaival a szélben táncol és integet,
játszik s mosolyogva súg-búg a keták bimbaival:
láza hűlt az esőtől, s ő megint fiatal.

Hajában bakula-szirmok és fehér jázminok,
és bimbók, melyeket már az új évszak nyitott,
s kadamba-levelet-ágat gyűrűzve füle mögé:
az ifjú, szép menyasszony most lép oltár elé.

Bimbózó gyöngyszalagot hord dagadó kebelén,
csípőiről ruha omlik, fátyolként, könnyedén,
sötét haján kenetek s friss olajok cseppjei,
és a gyönyörű testet ráncolt öv öleli.

Nyugat szele részegíti az árva zarándokot,
üde erdő üdíti, már szinte tántorog:
táncosként rázza a fák dús sziromterhét-havát,
virágporral keverve a kateki illatát.

És szól a fáradt felhő: Itt fent megpihenek!
S langyos esővel hinti a Vindhja-hegyeket;
leveti terhe gondját, s ahol elnyugodott puhán,
zölden ragyognak az ormok az aszú hő után.

Aki a nők szívéből elűzi a gondokat,
aki vigasztalja, őrzi a fákat, bokrokat,
hozzon neked is áldást a Megelevenítő,
minden élet királya, a szép Esős Idő.

Így hangzik a nagy Kálidásza költeményében,
az Évszakok körében a második rész, melynek neve:
ESŐS ÉVSZAK.

Szabó Lőrinc fordítása

 

EZ AZ ŐSZ:

Megjött az ősz, s gyönyörű, mint a szerelmes asszony:
orcája friss vizivirág, üde fű a fátyla,
ért rizsmező kifeszülő derekán a köntös,
s hattyú rikolt, amikor ékszere csörren egyet.

Hószínben ég-lobog a jázmin a kertek árnyán,
dértől dereng a komor éj, kivirít a nádas,
hattyú fehérlik a folyón, a tavon virágok,
s izzó fehér özön a sárada-fák virága.

Felvillanó halakat ölt derekára övként,
gyöngyös nyakéke ragyogó madarak füzére,
lágy ívű szép sziget a combja a folyónak -
lassan halad s olyan, akár a szerelmes asszony.

Kagylóezüst-, vizivirág-szinű könnyű felleg
nedvét kiadva tovaszáll sebesebben egyre,
és míg a szél rohama messzire űzi-hajtja,
libben, miként a legyezők a király fejénél.

Most kit ne hajtana a vágyakozás igába,
látván az ég csodakenőcs-színű csillogását,
látván a földeken a sárga, nehéz virágport,
és ott a halmokon a sok kifakadt gyümölcsöt?

S kit nem fog el gyönyörűség, ha a kóvidára
lombos-magas sudara ringani kezd a szélben,
s ághegyre-nőtt, puha virágtömegét kibontja
mézcseppeit szivogató darazsak rajával?

Csillagfüzér-sorokat öltve magára dísznek,
s hold-arca fátylait, a fellegeket levonván,
szeplőtelen sugarú nagyszerű fény-ruhában,
mint ifjú asszonyok, az éjszaka úgy gyarapszik.

Gázlómadár veri fel, ím, a vizek nyugalmát,
darvak, kacsák csapata fürdik a parti vízben,
s hattyú kiált csalogatón: örül itt a lélek,
látván a sárga liliom nevelő folyókat.

És, ím, a hold gyönyörűszép, szíveket derítő,
hűvös-hideg sugara, mely vizet ont a tájra,
nap napra égeti az asszonyok ifju testét
s fájó szívét, mit a magány nyila mart sebesre.

Végigsimítva a kalászba szökött vetésen,
ráfújva lágyan a virágba borult vizekre,
és táncra bírva a szirom-borította fákat,
vad lángra gyújtja a szivekben a vért a szellő.

S lassú szelek leheletén gyűrűző vizekkel,
mámorba hullt vizimadár-seregekkel ékes,
s kelyhük-nyitó liliomok seregét növesztő,
kristályvizű tavak epesztik el itt a szívet.

Nem látszik Indra színes íve a fellegekben,
nem leng a menny szigorú zászlaja fent: a villám,
nincs surrogó darumadár a nyugalmas égen,
s pávák se néznek a magasba kíváncsi szemmel.

Elhagyja, ím, a Szerelem ma a páva-népet,
s édes dalú vizimadár-csapatok közé megy.
Otthagyja már hamar az ardzsuna-, szardzsa-fákat,
és sáradák tövire költözik át a Bőség.

Sépháliká buja virágai illatoznak,
fák ágain madarak éneke zendül egyre,
őzek szemével a csalit csupa lótusz-ékes -
ez gyújtja fel vadul a férfiak árva szívét.

Lótuszvirág, liliom és tavirózsa kelyhét
libbenti szét a korareggeli hűvös áram,
vágyat, nehéz epekedést lop a lány szívébe,
s gyöngyharmatot terel a szirmok ezüstös élén.

Földek során, hol a kalász buja zöldje sarjad,
tágas mezőn, ahol a lomha gulyák legelnek,
szép tájakon, miken a hattyúcsapat rikoltoz -
rajtuk vidámodik a szíve az embereknek.

Nők könnyű lépteit idézi a hattyú-ringás,
hold-arcukon vizivirág üde pírja játszik,
lángot vető szemeiket lila színű lótusz,
s szemvillanásukat a játszi habok mutatják.

Függő virágtömegeken nehezült folyondár
nők ékszeres, gyönyörű karjaihoz hasonlít,
s fénylő foguk kiragyogó mosolyát a jázmin-
bimbó mutatja, ha asóka-virággal ékes.

Fellegsötét fonataikra, csigás hajukra
jázminvirágokat akasztanak, ím, a lányok,
s ringó-nehéz-aranyos ékszerű szép fülükre
sokféle kék liliomot, tavirózsa-kelyhet.

Szantálporos koszorúval betakarja mellét,
ékes nehéz öveket ölt derekára dísznek,
lábán aranypereceket, csupa gyűrűket hord,
így ékesítgeti magát a boldog asszony.

A derűs egeken esti csillag és holdsugár ég,
s olyan a gyönyörű mennybolt, mint egy új áradó víz,
ahol a liliom éled, és királyhattyú-nép él,
s ahol a hab is elizzik drágakő-csillogással.

Hűvös a fuvalom őszkor, hűti lótusz virága,
kiderül a magas égbolt, messziről int a felhő,
a rizs, a búza beérik, a folyóvíz kitisztul,
s szomorú sugarú hold jár csillagok közt az égen.

Mikor a korai fényben rózsa, lótusz felébred,
picike, puha viráguk asszonyajkhoz hasonló.
Mikor a fekete éjben rózsa, lótusz lehervad,
a búcsú szomorúságát, tompaságát idézik.

A lila vízivirágban kedvesének nézését,
madarak üde dalában ékszerének zenéjét,
a tavi liliomokban bájos ajkát keresvén,
zokog a szomorú vándor, s messze tájon tűnődik.

Kinek a tenyere lótusz, s arca holdhoz hasonló -
a kecses alakú asszony kedvesét hívja-vonja,
bemegy a puha virágtól illatos, szép szobákba,
s szerelem az oka, hogy már táncot és dalt se kíván.

Bármerre jár, csupa gyönyört hoz az Ősz a tájra:
lányokra hold sugara száll gyönyörű tüzével,
bőrükre lágy liliom és vizirózsa simul,
s bandhúka szép színeivel viruló az ajkuk.

A vízililiom-arcú, lótuszokkal tekintő,
a magas, üde cukornád hó-palástját felöltő,
a buja gyönyörök ormán asszonyokként felizzó,
gyönyörű mosolyú Őszön élvezettől vidulj fel.

Így hangzik a nagy Kálidásza költeményében,
az Évszakok körében a harmadik rész, melynek neve:
ŐSZ.

Tellér Gyula fordítása

 

EZ A TÉL:

A rizskalásszal, viruló gyümölccsel
és zsengeszárú gabonával ékes
telet köszöntöm - mikor este dér hull,
s a gyönge lótusz feketén lefonnyad.

Nem ékesíti ma az ifju asszony
kibuggyanó-szép-üde melle halmát
hó-, jázmin- és holdszínű gyöngysorokkal,
sem sárga sáfrány-tüzű ékszerekkel.

Nem ékesíti simabőrű karját
aranypereccel, gyönyörű csatokkal,
csípője dombján nem újítja leplét,
se duzzadó két kebelén a fátylat.

Nem ékesíti derekát arannyal
vagy drágakővel díszített övekkel,
se lótuszoknál gyönyörűbb bokáját
hattyúdal-hangú perecek sorával.

De alkonyatkor, ha a kéjre készül,
bőrét szantállal teszi illatossá,
két lótusz-arcát ragyogóra festi,
s fekete füsttel szagosítja fürtjét.

S ha túljutott már a gyönyörök ormán
a kéjbe fáradt halovány-szín asszony,
fel-felnevetve tapogatja-nézi
fogak nyomától sebes ajka párját.

A kerekmellű, puhacombú nőket
a hűvös Tél is epekedve nézi,
s mint könnye, hullik a füvek hegyére
a dermedő dér, mikor itt a hajnal.

Ha rizsvetéstől buja-zöld a róna,
ha őzsutákkal tele már a rét, és
a kócsagok mind a mezőn dalolnak -
a szívbe vágy és epedés lopakszik.

S a tó - ha kéken kivirít a lótusz,
vagy szárcsa-nép és pelikán zavarja
gyors röpködéssel a vizet s a partot -
a férfi lelkét szerelemre gyújtja.

A hóesésben a kölesvetés is
- figyeld meg, édes - haloványra válik,
akár a vágyó, a szerelmes asszony,
ha kedvesétől tovavitte sorsa.

Az ifju párok a virágitaltól
s leheletüktől szagosan hevernek,
s mert Káma édes nyila érte őket,
ölelik egymást szorító karokkal.

A megharapdált finom ívű ajkak,
és összekarmolt kerek ívű mellek
az ifjúságtól viruló szerelmes
vadul felizzó gyönyörét mutatják.

Hajnal felé - mikor a nap kel - az egyik asszony
öltözködik, tükör előtt csinosítja arcát,
s felvonja-nézi-tapogatja vörösre szívott
izzó-sebesre harapott remek ívű ajkát.

Más asszonyok kimerülten az élvezettől
már duzzadó-vörösödő szemüket lehunyják,
s szétszórva dús fonatukat, kerevetre dőlnek -
így szenderülnek el a reggeli napsütésben.

Más nők pedig gyönyörű fürtjeiket simítják,
míg testüket kifeszülő kebelük lehúzza,
s felhősötét-fekete tincseiket befonják
jóillatú, csalogató, libegő szalaggal.

Van nő, ki most figyeli kéj-simogatta testét,
s belső öröm ragyog elő tüzes ajka ívén,
kígyózva ölt idomait takaró ruhákat,
s úgy néz ki szép haja alól, amely, ím, lebomlott.

Más nők, ha már lecsillapult a szerelmi izzás,
s lankadt a szív, leheverednek a hűvös ágyra,
mellük lecsüng, sajog a vad szorító karoktól,
s szép testüket kenegetik hűsítő kenőcsel.

A csoda-gyönyörűséges, asszony-elmét vidító,
a falu gabonaföldjét dús kalásszal borító,
havasi hideget ontó, kócsagokkal köszöntő,
szigorú Teledet immár nagy-vidáman mulasd el!

Így hangzik a nagy Kálidásza költeményében,
az Évszakok körében a negyedik rész, melynek neve:
TÉL.

Tellér Gyula fordítása

 

EZ AZ OLVADÁS:

Az ért kalásztól habozó rizsföldeken
s az ébredő kócsagok énekén jövő,
a nőknek édes, szerelemre szép időt,
az Olvadást halld, puhacombú kedvesem!

Retesszel őrzik a szobát az ablakok -
ma lobbanó tűz, aranyos sugárú nap,
díszes ruhák és fiatal szépasszonyok
töltik be kedvét a szerelmes férfinak.

S a holdsugárban ragyogó tetőterasz,
a hold-hűvössel libegő szantálpor és
a zúzmarától vacogó hideg szelek
ma nem vidítják fel a férfiak szívét.

S a hóeséstől hűvös és vak éjszakát
- melyet lehűtött a fagyos sugáru hold,
s mely csillagokból diadémot is visel -
ma nem kívánja a szerelmesek szíve.

Virágfüzérrel, kenetekkel ékesen,
virágolajjal szagosítva ajkukat
és illatozva áloénak illatát -
így fekszenek le a szerelmes asszonyok.

Ha megpillantják a gyönyörre gerjedő
szép nők a férfit, ki szidalmat érdemelt,
és megjuházva heverészik csendesen -
haraguk elszáll, s nosza, megbocsátanak.

Becézgetésre, gyönyörökre várva már,
s az éji vággyal-szerelemmel telve el,
sok ifju asszony korahajnalig bolyong,
míg gyenge combját kimerültség megtöri.

Fényes kendővel leterítve mellüket,
színes selyemmel derekuk körül, csodás
virágot tűznek fonatukba most a nők,
hogy szinte ünnep, amikor lehull a hó.

S a szép leányok viruló-feszes-kemény,
sáfránykenettől színes és jóillatú
két melle halmán hevülő szerelmesek
- mit sem törődve a hideggel - fürdenek.

Sok asszony éjjel szeretője oldalán
a kábító bort iszogatja boldogan,
mely mint a lótusz, lehelettől fodrozik,
és kéjre lobbant, szerelemre gyújtogat.

S ha lehűl, elül a vágya, pirkadatkor az asszony
heves ura szorításán ellapult mellbimbóval
figyeli gyönyörű testét, mely a kéjtől kifáradt,
s kiszökik a puha ágyból, összefogván ruháját.

Fekete színű hajának szép fonatját lerázza,
hiszen a koszorú hervadt, s most a mélyköldökű nő
- kinek a fara nehéz, és karcsú csípője hajlós -
leveti gyönyörűségben égve hálóruháját.

Ajaka aranyos íve rézszínű, mint a lótusz,
vörös a szeme szegélye és halántékáig ér,
fekete haja lecsügged, arca holdhoz hasonló -
maga a gyönyör, a szépség reggelenként az asszony.

S a csípeje nehezétől elcsigázván legörnyedt,
gyönyörű kebele súlyán fáradó-lassúdó nő
leveti a gyönyör éji lenge kis köntösét és
belebújik a sugárzó naphoz illő ruhákba.

S kebele sebes eperszem-bimbaját nézegetve,
s puha kis ajaka szirmát, mely kiserkedt, simítva,
feleleveníti éjét kéjes emlékezettel,
mikor a korai fénynél arca pírját befesti.

- Mikor a sűrű cukornád érik, és rizskalász nő,
mikor a szerelem izzó-lángoló szenvedélyt gyújt,
mikor a nagy egyedüllét gyötrelem-szenvedés-kín -
tegyen a gyönyörűséges Olvadás boldogabbá!

Így hangzik a nagy Kálidásza költeményében,
az Évszakok körében az ötödik rész, melynek neve:
OLVADÁS.

Tellér Gyula fordítása

 

EZ A TAVASZ:

A zsenge mangó-rügyek íja vesszei:
a húrja: méhraj, libegő virágfüzér:
kalandos íjász, vígan érkező Tavasz
a szomjú szívek seregét legyőzi most.

Virág a fákon, szövevény a lápon,
a nőket égő szerelem vadítja,
szökell a szellő, tele illat-árral,
napkelte, alkony betelik gyönyörrel.

A drágakővel kerített tavaknak,
a holdvilágos-ragyogású nőknek,
virágözöntől sűrűterhű fáknak
ki ad bűbájt? a Kikelet hatalma.

Szantálfa-ékszer kebelén a lánynak,
leheletében buja béthel-illat,
s a pánt, vonagló csípejét övezve,
simulva bíztat puha élvezetre.

Piros fonott öv, csupa vadnövényből,
hajló kerekded derekán kígyózik:
s hová virágfürt finom árnya omlik,
emlői völgyét színesíti sáfrány.

Fülén hűsítő üde karnikára
sötét hajában viruló asóka
s fej-ék felett dús-ragyogású jázmin -
gyönyör magának, meg a kedvesének.

Az asszony arcán laza kézvonással
húzott ecset-nyom, valamint a lótusz:
vad élvezet közt fakadó verejték
lemossa végül a szerelmes órán.

Lepelbe bújva, habos öltözékbe,
a szépek égnek örök izgalomban,
a szenvedély még szeretőjük ágyán
se hagyja nyugtuk, sose csillapulnak.

A testtelen víg hatalom szünetlen
fogyasztja, húzza, haloványra gyötri
sóhajtozással, sűrű ásítással
A nőt, ha úton van az élte-párja.

Az orca sápadt, a tekintet égő,
lankadt a test, és feszülő az emlő
és lágy a csípő - ezer-egy alakban
mutatkozol meg, szerelem hatalma!

A bágyatag kéj elözönli testük,
a bor fakítja szavaik zenéjét,
szemöldjük árnyán a tekintet álmos:
a nőket így átalakítja vágyuk.

Az illatos fát, a liánt, a sáfrányt
kívánja sok szép, kit a vére hajszol
s mósusz- meg szantál-keveréket áhít
s kifesti keblét színes-illatosra.

Keresztülütve szerelem nyilától
lefejti súlyos köpenyét az ember:
kevés ruhát hord, amelyet pirosra
a lakkfa festett, s aloé itatta.

Mangófa-nedvtől berúgott kakukk-hím
kering a nőstény körül indulatban:
lótuszvirágon here-méh időzik
bizalmasával enyelegve hosszan.

Piros kötegben kel a zsenge hajtás,
a vaskos ágak belehorgadoznak
s ha jár a szellő a virág-díszek közt,
szerelmesem, már ne tagadd a vágyad.

Asóka-fák mind tövükig pirulnak,
korallként ágas-bogasan merednek
s az ifju szűz, míg egyedül tekint rá,
bánatba bódul s az okát nem érti.

Sarjat fakasztó atimukta kinyílt virágát
szellő becézgeti a kényesen-ékes ágon,
lepkék körüllebegik és körüludvarolják,
zúdítva vágy zivatarát a magányosokra.

Friss és csodás az amarantusz: a pompa teljét
távollevő ara tekintete adja néki:
Mindenkit egy-szerelem nyűge kötöz, ha ránéz,
szívét ezer-nyilú Tavasz sebesíti, párom!

Lánghoz hasonlatos a büszke, sötét korall-fa,
hajlong a kinsuka-fa, roskadozik virágtól:
s tüstént a föld, ha tavasz érkezik, oly virító,
mint ifju lányka libegő piros öltözetben.

Mért is ne gyúlna ki az ifju, bolond, heves szív,
láttán a kinsuka-virágnak, amely pirosló,
égő, miként a papagájnak a csőre? mért is
csattogni víg fülemüléknek ezernyi hangon?

Könnyelmű kis fülemülék, csacsogók, kacérak,
megrészegítik a fület, meg a szívet, elmét,
felbujtva mind a hites asszonyokat s a sok lányt,
s erkölcs, szemérem odavész a családi lakból.

Élő sziromzuhatag ágakon ingva habzik,
harsány kakukkfi dala széled a rengetegben:
dajkálja mind, tereli mind a kelő fuvallat
s mihelyt letűnt a havazás: örömünk kigyullad.

Bűvös liget ragyog a jázmin-özön díszében,
csábítva, mint ha szerető ajakán mosoly kél
s bódítja még a remeték nagy erős szívét is,
hát még a szenvedelem-űzte világi népet!

Gyöngy-ék a keblen, aranyöv derekat kerítve,
lágy karcsú test, szerelemittasan elterülve:
mily szép a nő, ha jön a kedvteli Madhu hónap
s báját segíti a madárdal, a méhe-zsongás!

Nagy hegytetőn üde virágban a lombos erdő,
vén fák csúcsát sűrű madársereg ékesíti,
méhraj zsibong a kavicsos kusza fennsíkok közt,
s ezt látva, kedv lepi az emberi szívet-elmét.

Mangófa pírja virul, és a kamasz, ha nézi,
sír és alél, szeme lezárul a kábulattól,
arcát kezébe temeti, s jaja messzire hangzik,
sóhajt a kedvese után, akit el nem érhet.

A kókila dala és a méhek ittas zenéje
s a sziromözön a fényben: mind a szívekbe-vájó-
hegyű nyíl a szerelem zengő virág-íja húrján
s lobog a gyönyör, a sóvár kéj az íjász nyomában.

Homokos úton a szellő rázza mangófa ágát,
arany-ölű remegő pásztáit élő-virágnak:
feledi az utasember, hogy kiszikkadt, kifáradt:
a tavasz irama áthat roskatag ballagásán.

Kikelet a kakukk-ének nagy hatalmával ejti
rabul a jegyesek édes sugdolózó beszédét:
s mosolyukat üde jázmin villogó hó-színével,
amely a fogukon ég: s lomb-árnnyal ölelkezésük.

Szirom-erezetű arccal, szomjú nézés hevével,
babona-erejű dísszel, hetyke csúcsos kebellel,
fekete parazsú szemmel, álmatag szemsugárral
a csinosak elorozzák még a szentek szívét is.

Kis ajakuk íve méztől illatos, álom-édes,
szemük ide-oda surran biztatón és kacéran,
Mozog a csípejük, és bimbó libeg fürtjeik közt:
nem ez a csele az ifjú nőknek minden tavasszal?

Bimbók a szélbe heves illatokat lövellnek,
délceg kakukk-kakasok szüntelen énekelnek,
felhőzve méh-csapatok ezrei döngicsélnek,
józan, rideg szüzek is ingatag útra térnek.

Sok holdas este ragyogó-remegő sugárral,
szél-suttogás, fülemülék dala, röpke dongók,
édes, nehéz itala isteni éjszakáknak:
annak köszönd, akinek íja virág-fonású!

Ajkán méz: az asóka méze: dala méh-zsongás a bimbók körül:
fénylő fogsora jázmin: arca kivirult lótusz a forrás felett:
lélegzése a berki szél: az öröm-ünnepségen ő a vezér.
Pártákat kinyitó Tavasz, míg a világ áll, adj nekünk ünnepet!

Így hangzik a nagy Kálidásza költeményében,
az Évszakok körében a hatodik rész, melynek neve:
TAVASZ.

Weöres Sándor fordítása


SZERELEM ÉKSZERE

Fordította: Tellér Gyula, (3., 12., 16. és 18. szakasz: Weöres Sándor)

1.
Kit forró szerelem nyilával utolért, a tóban enyhet talál,
melyben két kar a lótuszinda, gyönyörű szép arc a lótuszvirág,
pillantó szem a hal, kacaj a csobogás, tóparti lépcső a comb,
hajfürt a tavirózsa és csalogató két mell a vadréce-pár.

2.
Eljött már a varázslatos tavaszi éj, és még uram nincs sehol.
Öljön hát meg a vágy! - s ha újra születek, halljad kívánságomat:
bár lennék kokilát lövő csodavadász, holdelnyelő szörnyeteg,
villám: ölni szerelmet, és a Szerelem: kínozni szép kedvesem!

3.
Orcád piros vizivirág, szemed égi lótusz,
jázmin fogad s üde levél finomívű ajkad,
tündérfa ágai a tagjaid: így teremtett
bölcs alkotónk. Minek adott kebeledbe sziklát?

4.
Lótuszlevélen aki lát madarat megülni,
nagy hadvezér, csatamezők ura lesz belőle.
Mondd, kedvesem, mi leszek én, aki láttam orcád
szép lótuszán madarait repeső szemednek?

5.
Kik lótusz levelére fürge madarat látnak reászállani,
mindnyájan nagy uralkodók, csatanyerők lesznek s mesés hírűek.
Kik látják repeső szemed madarait orcád fehér lótuszán,
mind-mind-mind elalélnak ők a szerelem gyorsröptű nyílzáporán.

6.
Gyere be hamar a házba, kedvesem, biztosabb itt:
ma van a fekete démon holdevő éjszakája,
s ha szeme megakad orcád holdsugár-csillogásán -
megeszi-lenyeli rögtön, hold helyett elrabolván.

7.
Lám-lám, nem törülődtek el keneteid orcádon édes húgom,
kebledről se kopott le még az olaj és nem dörgölődött le szép
pilládról a kenőcs, se ajkadon a pír! Nem bírsz a férjeddel? - ó,
ringón lépegető (akár az elefánt), vagy tán a férjed gyerek?

8.
Sok esztendő multán, amikor az uram végre hazajött,
egész éjjel mellém lefeküdve mesélgette utait.
S amíg én játékból csacsi civakodást kezdtem el - akár
vetélytársnőm lenne: keleten a vak ég lopva kipirult.

9.
Kínlódó agyag, áldd ezerszer az ütést, a nap repesztő hevét,
még inkább gyuratásod és a lobogó-megperzselő lángokat.
Így lettél csodaszép edény s a hevítő-gyújtó gyönyör részese,
hogy ringó kebelére, karjaira vesz szép kedvesem s átölel.

10.
Mért csókolgatod ajkam újra javulást játszván, te szégyentelen?!
Hagyd békén a ruhámat! Ugyse sikerül rászedned ismét, ne hidd!
Menj csak vissza az ő ölébe, ha akarsz... Én eltörődtem nagyon.
(Nem kívánja a méh se már az elapadt kóróvirág nedveit.)

11.
Férjem fontos ügyek miatt elutazott, nincs híre már egy hete,
anyját meg veje hívta el segíteni hajnal felé - lánya szült.
Félek most egyedül, nehéz idehaza, s félelmesebb lesz az éj;
látod, vándor, az este már feketedik. Mennél? Maradnál? Siess!

12.
Dörgő felhők fekete raja száll, rémes éjfél közelget.
Gondtól fáradt az uram, elaludt; föl ne költsem, vigyázok.
Én, félénk nő, de remegek; a vágy rám telepszik, szorongat.
Rablóhad jár odaki; gyere, szép vándor, ébredj, vigyázz rám!

13.
"Hajnal van, hova mész?" "Az orvosaimért, gyógyítsanak végre meg!"
"Hát nincs nálad a kedvesed, ki szeretőn ápolja minden bajod,
hintázó kebelén a mord merevedést, ajkán a szomjú dühöt,
s túl bő nedveidet szerelmi-tüzelő játékkal űzvén tova?"

14.
Mért fojtod el gyönyörű két kebeledben égő
vérforraló tüzeidet hűsítő kenőccsel?
Lám, ott a vén fazekas is tapadó sarával
nem hűti, sőt hevíti még a tüzes kemencét.

15.
Táncos lábú, ruganyos idomú kéjleányok szemétől
megrettenvén tovairamodott a gazellák csapatja,
míg kábultan hever az elefánt, lomha kéjtől legyőzve.
(Bárgyú népnél ilyen a vereség: büszkeségét felejti.)

16.
Tekints szemembe még egyszer, te lótusz-pillantású lány:
azt mondják, hogy a méregnek méreg a gyógyítószere.

17.
Megy a szép lány vadászgatni: íja íves szemöldöke,
pillantása nyilat lődöz. Gazella-szívem, jaj neked!

18.
Szeretett lányka mellében csodás és furcsa tűz lakik:
távolról süti testünket és hűsít, hogyha ránk simul.

19.
"Kedvesem, mondd, miért csügged két szép melled a föld felé?"
"Csacska, ledől a hegycsúcs is, ha bányász-csáklya fúr alá!"

20.
Ki hallott már olyat, hogy virágra nőjön az új virág?!
Mondd, hogy fakadhat orcád lótuszán két kék liliom, te lány?

21.
Mért sírdogál szomorú lótusza két szemednek,
míg lankadó kebeledet kitakarva nézed?
A férfiak szigorú zsarnoka mind lecsügged
ágaskodás heve után. Te talán csodálod?

22.
Szerelemre kinyílt virágszirom,
te csodás szemű, édes ajkú nő!
Hova mész kilopott szívemmel? Állj!
Fene helyzet ez így nagyon-nagyon.

23.
Dúl-fúl szívedben a harag, csodaszép leányka?
Jól van no! Hát legyen a kedvesed ő, ha jobb úgy,
csak lángoló sok ölelésemet add ma vissza,
csak perzselő szapora csókomat add ma vissza!


FELHŐ-KÖVET

Párjától egy hanyagul ügyelő jaksa-tündért elűzött
és egy esztendőre el is ítélt zord urának parancsa.
Elment hát, hogy a remete-tanyán, szép Szítá szent vizénél,
lombtól hűs Rámagiri tetején büntetését letöltse.

Már sok hónap tovairamodott bús-magányos tanyáján,
csuklójáról az arany, az ezüst ékszerek mind lehulltak,
s esős évszak jött, mikor a hegyen felleg indult feléje,
felleg - mint egy haragos elefánt, mely fejét földre szegte.

Hát megtorpan, s a kétakí-virág-öntöző felleg árnyán
könnyekkel küszködik a remete, elmereng, messze bámul.
Felhőt látván növekedik a bú mindeneknek szívében,
hát még annak szíve de szomorú, kit elűztek hazulról.

Vár, míg lassan odalebeg elé lomha szárnyán a felleg,
s szépen kéri: vigyen üzenetet kedveséhez vigasznak.
Buzgón áldoz kutadzsa-koszorút, harmaton nyílt virágot,
s vidáman száll szava az egekig - így köszönti a felhőt.

Füst-tűz-víz-szél keveredik össze fellegekké az égen,
mint érthetné üzeneteiket lelkes, élő teremtmény?!
Ezt vágyában nem is ügyeli, csak esdekel, kér a jaksa -
kit vágy kínoz, kifecsegi baját esztelennek, eszesnek.

"Záporfelhők igazi fia, kit minden égtáj megismer,
s folyton változtatod alakodat, s Indra felség a gazdád -
mert páromtól eloroz a világ, íme, hozzád könyörgök.
Hisz jobb hiún kérnem az igazat, mint a hitványt sikerrel.

Vízárasztó, ki az epekedőt, szomjan égőt segíted,
vidd el páromhoz az üzenetet - engem is sújt Kuvéra.
Menj el, kérlek, ligetes Alaká városába, hol izzó
fényben tündöklik a palotasor Siva hold-homlokától.

Míg könnyű szél visz utadon, a sok útrakeltnek hitvese
felbámul rád - szívüket a remény tölti, fürtjük kibomlik.
Téged látván hazasiet a férj, s már ölelné szerelmét,
hacsak nem rab idegen akarat tömlöcében, akár én.

Míg nagy lomhán tovasodor a szél kéken égő egekben,
s zápor-váró csátaka csicsereg boldogító dalával,
téged, szépet, egeket-ölelőt, minden asszony magasztal
és szirmot tűz fonatai közép, mert a kéjről viszel hírt.

És meglátod, ha egyenesen mész: biztos él még a párom,
s számlálgatván sűrűn a napokat, hű maradt jó urához.
Mert váláskor a gyönyörű remény hosszú, szívós fonalként
minden nőnek hervadó-csüggeteg szirom-szívét befonja.

Mennydörgésed, mely a ligeteken mindenütt gombarajt nyit,
meg-meghallván a Mánasza-tavát látni vágyó hattyúnép,
lótusz-szárt tép úti eledelül, égbe rebben suhogva,
és elkísér a Kajlásza-hegyig fent a kéklő magosban.

Végy hát búcsút e magas egekig feltörő sziklacsúcstól,
mely még őrzi Raghu fejedelem lábnyomát oldalában,
s melyre mindig lepereg a könnyed, visszatérvén utadról,
hogy kimutasd igaz örömödet jóbarátod láttára.

Most elmondom, melyik a helyes út, merre kell majd vonulnod
- s aztán hallod csak, amit üzenek - arra menj hát, barátom,
megtámasztván magad a hegyeken fáradó lábaiddal
s fel-felszíván az üde vizeket, ha nagyon kimerültél.

"Tán hegy csúcsát viszi tova a szél?" - kérdezi majd magától,
s nyugtalanul rád emeli szemét lent a tündér-feleség.
Te meg rebbenj a nicsula-termő hegyvidékről északra,
s - ormányával a világelefánt meg ne sújtson - vigyázz rá.

Ha feltűnik a keleti égen drágakövek tüzével,
hegycsúcsok közt Indra fejedelem szép szivárványszín íja,
úgy felizzik fekete derekad, úgy kigyullad, kiszépül,
mint a pávák villogó tollától Visnu isten ruhája.

"Tőled függ most a gabonavetés" - mondja párás szemekkel,
s felbámul reád a falusi leány, s nincs szemében kacérság,
ha Mátának eke nyomaitól friss vidékét elérted.
Itt majd válaszd a nyugati irányt, s észak útján is indulj.

Megfékezvén az erdőtüzeket áradó záporoddal,
enyhet nyújt majd, ha utad elepeszt, Amrakúta gerince.
Mert jótettért az alacsony nép is megsegíti barátját,
óván minden veszedelem elől. Hát még fent a magasak!

S ha mint hajfürt fekete fonata, rátelepszel a hegyre,
mit lábánál csillogó gyümölcsű gyenge mangó borít el,
szépségével lenyűgözi a csúcs még a jaksák szemét is -
mintha rózsás, fekete közepű melle volna a földnek.

Erdőn élők ligetei felett megpihensz egy időre,
majd felrebbensz, ha lepereg esőd, könnyű testtel továbbállsz,
s látod, hogy a Narmadá-folyamot Vindhja roppant sziklái
úgy csíkozzák, mint hadi elefánt háta-bőrét a díszek.

Zúdíts záport, hol a vad elefánt párzásától illatos,
és cserjék közt kanyarog a folyam, s szívj a lassú vizekből;
nem kerget majd ide-oda a szél, hogyha nedvvel beteltél,
hisz nem könnyű, csak az, ami üres, s nem súlyos, csak a teltség.

Látván a parton a kadali-fát pattanó bimbóival,
zöldessárgán a gyönyörű nípa féligérett bibéit,
s elkábulván a leégett liget áradó földszagától,
megmutatják utad a madarak, Zápor-öntő, örömmel.

A csepp-váró csátaka-csapatot megfigyelik a sziddhák,
számlálgatják a darumadarat fent a baljós egekben,
s dicsérnek, ha dübörög a szavad, mert a szörnyű dörejre
karjukra dől, odaborul a szép sziddha-asszony remegve.

Látom, habár röpít az akarat, hogy segíts, jóbarátom,
egy-egy hegyen, mely kakubha-virág-illatos, meg-megállsz majd.
De bár látod, hogy örül a szeme, s felrikolt rád a páva,
kelj fel, kérlek, nagyon is igyekezz, s gyorsan indulj utadra.

Porzódárdás kétakí-virágtól hófehér a kerítés,
fészket raknak a darumadarak fent a szentelt fa csúcsán,
pár nap múltán tovarepül a gyors hattyúnép más vidékre,
s dzsambú erdő feketedik eléd a dasárák országán.

Leghíresebb városuk Vidisá, s hogyha addig jutottál,
buzgón élvezheted a szerelem édes ízű gyümölcsét;
szívhatod a Vétravatí-folyó partja mentén morajló,
játszó hullámú vizeket, akár egy kacér arc ajkait.

Várj itt kissé Nicsájr hegye felett, hol kadambák virága
nyílik, s olyan, mikor simogatod, mintha kéjtől remegne,
s hol barlangok hegyi üregein örömleány-kéjillat
árulja el a városi ifjak kicsapongó szerelmét.

Felfrissülvén, ha tovavisz utad, cseppeiddel locsolgass
jázminbimbót, folyami ligetek sűrűjében kifeslőt,
s vess árnyékot a piacon ülő virágárus-lányokra,
kik izzadnak, s lótusz-fülük a nap nagy hevében lefonnyadt.

S bár - míg észak fele vezet az út - ez kitérőt jelent majd,
mégis menj Uddzsajini palotás-soktetős városába;
nagy kár volna, ha lecsap a villám villanó nagy szalagja,
nem látnod, mint ijedeznek a nők rebbenő szép szemükkel.

De bármily szép a habmoraj miatt surrogó gyors madárrajt
övként hordó, örvényes köldökű nagy Nirvindhjá folyama -
ha majd ott állsz mély vizei felett, el ne fordulj utadról:
mert asszonynép szavaira bizony kótyagos lesz a férfi!

Távol, mint nők gyászoló fonata, oly sovány most a Szindhu,
a hullott lombok, szomorú levelek sápasztják csillogását.
Boldogságodra mutat ez a kín, mit távolléted ébreszt -
tedd hát néki, amitől elapadt teste újból kövér lesz.

Hold tudják az Udajana-regét - szép Avantí vidékén -,
nézd meg gazdag Visála-városát, mely hatalmas, kiterjedt
s éppoly szép, mintha az egek egyik apró darabja volna,
mit földünkre száműzött istenek hoztak onnan magukkal,

s hol Sziprá-szél a nők idomait oly gyönyörrel simítja
- felfrissítvén, ki szerelem-alélt -, mint könyörgő szerelmes:
Sziprá-szél, mely a madarak részeg énekét hordja mesze
s mely, mint lótusz, ha kifakad, olyan illatú s éppoly édes.

Ha felfrissülsz a becsalogató hajkenőcs-illatoktól,
s a pávák mint jó rokonaikat, tánccal úgy üdvözölnek,
ha majd egyszer kipihened utad sok nehéz fáradalmát
asszonylábtól gyönyörű palotán, illatos lótuszok közt,

ha majd téged néz a gana-csapat istene hó-nyakának -
térj a három világot uraló Siva-isten lakába,
hol meglebben vízililiomok hímporától szagosan,
s lány-illattal üzekedik a szél kint a széles folyókon.

S habár máskor közelíti utad a Mahákála-szentélyt,
várj, míg lassan lehanyatlik a nap túl a látóhatáron,
s áldozáskor a Szigonyos-istent dobveréssel köszöntsed,
Üdvözlésed dörgő szavaiért nem marad el jutalmad.

Ott széplányok aranyöve csörren, táncra dobbant a lábuk,
játékosan libeg a legyező fáradó kis kezükben,
vágyakkal telt, gyönyörű a szemük, s röpködő méhrajoknál
hosszabban néz rád, amikor köröm-marta bőrük lehűtöd.

Ha karjukat felemelik a fák, dőlj le rájuk lebegve,
gyújtsál, mint a tearózsa-szirom, mélyen égő vörös fényt,
s tánckezdetkor a véres elefántbőrtől Sivát riaszd el.
Durgá, mikor iszonyata elmúlt, megnyugodva tekint rád.

Éjféltájban, amikor az asszony kedveséhez lopakszik,
s nem láthatja az utat a tűvel-bökhető-vaksötétben,
fénylő villám-aranyad a vidék útjain gyújtogasd fel -
s dörgéseddel, zivataraiddal meg ne rémítsd, vigyázz rá!

Fényes villám-nejedet a gyönyör játéka megviselte,
töltsd hát éjed a palotatetőn szunnyadó madarak közt,
s indulj újból napkelte idején hátralévő utadra:
nem lustálkodhatik, aki igaz jóbarátját segíti.

Ez az idő, amikor a szegény, árva nőknek szeméből
fájó könnyeket töröl a szerető. Most az égen felizzik,
s harmatkönnyét töröli a nap is árva lótuszvirágnak.
Jól vigyázz, hogy oda ne állj elé, s föl ne gerjeszd haragját!

A Gambhírá-folyam üde vize, mint a lélek, ha vágyik,
árnyék-tested, gyönyörű alakod önmagába fogadná.
Mért hagyod, hogy lótuszfehér szeme mindhiába tekintsen:
mért hagyod, hogy villogó halait mindhiába dobálja?

Ha víz-leplét - mit nád-kezeivel tart - magadhoz szorítod,
és hajló part-csípeje kivillan, jóbarátom, nehéz lesz
ráhulltodból tovaigyekezni! Mert ki tudná feledni,
megízlelvén, sziget-combjainak édes ízű vidékét?

Hogyha majd Dévagiri felé mész, arra indulsz utadban,
nem rebben, csak alacsonyan a hűs, vadfügét érlelő szél,
mit megtisztít a tőled üde föld illatos érintése,
s ormányával iszik az elefánt trombitáló örömben,

Virágfelhő legyen az alakod, s égi Gangá vizétől
nedves szirmú virágzivatarod öntsd le Szkanda fejére:
mert a holddal gyönyörű szép isten, hogy társait segítse,
tűz torkába rejtette el a fényt, mely a napnál is izzóbb.

Holdfénnyel hozz örömöt a pávák hófehér két szemére,
és zendítsd meg szavad a hegyeken, így tüzeld táncra őket,
kiknek tollát, kipotyogó díszét lótusz-ékes fülébe
mind feltűzi, mert szereti fiát, égi Durgá-istennő.

Indulj aztán utadon a dicső Nádi-istent imádva
- a sziddhák, mert remegik az esőt, vonulásod segítik -,
s buzgón tiszteld a teheneitől nagynevű Rantidévát,
kinek híre, akár a folyamok, minden égtájt eláraszt.

És ha leszállasz a Nyilas-isten rozsdabarna színében,
hogy vizet szívj, bizony odatekint, rád figyel mind a tündér,
azt gondolván, hogy az üde folyó messzi keskeny szalagja
egy csillámló, föld-ölelő nyakék, nagy zafírral középen.

Itt átkelvén, ha tovavisz utad, menj, hogy árnyékképeddel
méltó légy a dasapurai nők rád kacsintó szeméhez,
mely mint jázmincsokor üde szirmán röpködő méh, olyan szép,
és mint őz, mely ide-oda szalad, színe barnán sötétlik.

S ha arra jársz, Brahmávarta földét vond sötétlő homályba,
vond homályba, hol a Kuru-mezőn harcosok vére ömlött,
s hol Ardzsuna Gándíva-íjából szüntelenül nyilazta
szúrós nyíllal a katonák arcát, mint a lótuszt a zápor.

És ha színed fekete marad is, hófehér lesz a bensőd,
ha leszállsz a Szaraszvatí-vizek lassan ömlő színére,
amelyekhez szeretete miatt az Ekével Harcoló
ment - otthagyván a Révatí szemét tükröző bort s a harcot.

Innen menj a Kanakhala fölött nagy hegyekről lezúgó
Gangához, a Szaraga-fiakat égbe vivő lépcsőhöz,
mely habjával kacag a haragos zord-szemöldökű Durgán,
s belemarkol Siva fürtjeibe, s holdas-ékét cibálja.

Ha féltesttel fölibe emelkedsz, mint isteni elefánt,
hogy kristályos-habú vizeiből égető szomjad oltsad,
árnyadtól oly gyönyörű színe lesz, oly komorrá sötétül,
mint hogyha a fekete Jamuná itt ömölne beléje.

S látván a zúzmara-színű-fehér, zergeköldök-mosusztól
jóillatú hegyet, ahol ered, rátelepszel pihenni,
s úgy fénylik majd, úgy ragyog a színed, mint a Háromszemű Úr
hó-bikája, mikor a rögöket tündökölve kiszántja.

Ha vállukkal viharos időben dörzsölődő fenyőktől
vad erdőtűz születik e hegyen, és a jak farka-szőrét
megperzseli, vizeidet öntsd le, és a lángot taposd el.
Minden nagynak az az igaz öröm, ha szenvedőt segíthet.

A sáskák majd kerülik utadat, mert a dörgést nem állják,
s megpróbálják iszonyú derekad átugorni - hiába.
Verje őket sűrű, jeges esőd vérfagyasztó kacajjal,
hisz kit nem vonz, csak a lehetetlen - megvetés lesz a része.

A szép-félhold-diadémos isten kőbe mélyedt lábnyomát,
hol tündérnép áldoz örökösen, áhítattal keressd fel.
Ezt meglátván, kikerüli a bűnt mind a földi halandó,
és a hívők seregeibe jut, akik Sivát kísérik.

Lágyan suttog, zizeg a vízi nád, szél cicázik felette,
a győzelmes tripurai csatát kinnarik hangja zengi,
és teljes lesz az Állatok Urát felköszöntő dicsének,
ha dobszóként a te szavadat is sziklabarlang dübörgi.

Észak felé a havasokon át menj e sok-sok csodán túl,
Kócsag-hágón, Bhrigupati útján, Hattyú-kapun keresztül.
Ferdén szálló gyönyörű alakod oly sötéten ragyog majd,
mint a zord Visnu feketelába, hogyha Balit tiporja.

S légy vendég az isteni szeretők tükreként égnek álló
Kajlászán, mely a Tízfejű Démon karjaitól megingott,
s lótuszfehér ormaival olyan, mintha a Háromszemű
kővé dermedt kacaja meredne minden égtáj fölébe.

Látom már, ha a kenetek olajbarna színét ragyogva
rászállsz a most-hasított-elefántcsont-fehérségű hegyre,
olyan lesz az, mintha az Ekével Harcoló vállra vetné
földig lógó fekete ruháját, s akik látják, csodálják.

És ha majd itt, e gyönyörű hegyen Siva karját karolva,
melyről kígyóperece lehullott, Gaurí sétál örömben,
préseld össze vizeid tömegét, s testedet úgy gomolygasd,
hogy lépcső légy, puha, simogató, mikor rád lép az isten.

Villám-ékszer ha simogat-izgat, s zápor árad belőled,
tündérlányok zuhanya leszel ott bőven ömlő vizeddel.
Ám ha nem bírsz tovaigyekezni, s szíved izzik miattuk,
mennydörgéssel, iszonyú dörejjel űzd el őket magadtól.

Szívd magadba a Mánasza vizét, melyben oly dús a lótusz,
Indra kedves hadi-elefántját vond be ködfátyoloddal,
párás széllel a csodafa sudár ágait rázogasd meg,
s úgy érintsd csak a gyönyörű-fehér égi csúcsok királyát.

Majd meglátod ligetes Alakát a Kajlásza ölében -
úgy ül ott, mint szeretője, kiről lehullt Gangá-ruhája,
s párás felhő-tömegeivel oly szép az esős időben,
mint az asszony, ha szerelem űzi, gyöngyös-ékes hajával.

Ott versengnek veled a paloták: színeiddel a képek,
villámoddal a szerelem-éhes asszonyok, szép leányok,
dörgéseddel a dübörgő dobok, tisztafényű vizeddel
a gyémántok, s csoda-magasoddal fellegek közt a tornyok.

Ott lótusszal játszadoznak a nők, jázminág van hajukban,
lódhra virágpora illatozik arcukon hófehéren,
kontyaikban kurabaka-bimbó, két fülükben sirísa,
s választékukban a nípa-virág bontja szirmát, ha megjössz.

Ott a jaksák gyönyörű leányok társaságán örülnek,
együtt sétálnak a teraszokon esti csillagvilágon,
és úgy isszák a csodafa törzsén csorranó mézízű bort,
míg mély dörgés dübörög a dobon, mint az égbolt, ha dördül.

Ott asszonyok fonatai közül földre hullott virágok,
fülükről hullt vízililiomok, miket széjjeltapostak,
kebelükről lepotyogó gyöngyök s elszakadt szép nyakékek
árulkodnak, ha ragyog a hajnal, merre jártak az éjjel.

Ott a jaksák üde szeretője hiába hint varázsport
szégyenkezve a szapora lángú, szikra-szóró lámpára,
ha párjában remeg a kívánság, s féktelen két kezével
szép melléről a laza, libegő, könnyű fátylat letépi.

Ott a felhők, ha az örökösen fújdogáló fuvallat
űzi őket a palota felé, s kárt okoznak vizükkel
a képekben - tovatünedeznek büntetéstől ijedve,
s utánozzák a fekete füstöt, mely az ablak felett száll.

Ott a nőknek az ölelő kedves karjaiba hanyatló
testéből a szerelem utáni tompaságot elűzi
a víz-gyöngyös fonalakon függő, záporodban megázott
szép hold-ékkő - amikor a holdfény fellegekből kibukkan.

Ott Manmatha nem viseli magán méhrajokkal feszített
íját, mert fél, hogy az Arany-Őrzőt kedvelő Siva ott van.
Így hát dolgát a szerelemittas asszonyok teljesítik,
s minden szívet lenyilaz a kacér, a bűvös asszonytekintet.

S ím - északra Kuvéra lakától - a mi házunk is ott van,
ívben hajlott kapuja csodaszép, mint az új Indra vállán,
és kertjében nevel a gyönyörűm gonddal ápolt gyerekként
egy terhétől kezeire hajló, roskadó mandára-fát.

Itt egy tó van, amihez az utat zöld smaragddal kövezték,
és hol sűrűn terem az aranyos cifra bimbójú lótusz.
Hattyúk lakják e vizeket, akik elfeledték a vágyat,
s bár téged lát szemük, a Mánasza-tó nem ötlik eszükbe.

Majd egy kéjhegy tereli magára a tó partján figyelmed,
melynek csúcsán ragyog a zafír-kő, s hol platánfák susognak.
"Házastársam kedvenc helye az itt" - jut terólad eszembe,
amint nézem peremeden a gyors lángú villámcikázást.

Rezgőbimbójú vörös asóka és egy árnyas késara
áll a dús mádhavi-liget árnyán, amaranthusz-sövény közt.
Az egyik, mint magam is, barátnőd karcsú lábára vágyik,
a másik meg, mint aki kívánós, édes ajkát akarja.

Kristály-talpú magas aranyoszlop áll az árnyas lugasban,
aljás friss-nád-szinű tüzes ékkő, zöld smaragd a díszítés.
Alkony táján ide ül a fáradt kéknyakú pávamadár,
melyet tapssal s ékszere zajával kedvesem táncra perdít.

Emlékezz hát, hogy ezek a jelek visznek el szép lakomba,
meg hogy kagylók, vízililiomok rajza díszlik az ajtón.
Távollétem szomorú idején házam biztos kihalt lesz,
hisz nem csillog, ha a nap oda van, még a lótuszvirág sem.

Itt majd változz elefántborjúvá, hogy a kedvest vigasztald,
a drágakő-tetejű kéjhegyen ülj le szépen, nyugodtan,
és vessél egy icipici fényű, apró villámpillantást,
fénybogárrajszerű tekintetet a homályos szobákba.

Barna, gyöngyszem-fogú, kecses, érett bimba-ajkú teremtést,
karcsú testű, sima hasú, félénk őzgidához hasonló,
lassan járó, fara nehezén és keble súlyán lehajló
asszonyt látsz ott, aki a világon mindenek közt a legszebb,

és látod majd, hogy akit imádok - ő az én drágaságom,
s most nélkülem olyan egyedül él, mint madár párja nélkül.
És míg hosszan gyötöri a vágya, míg a sors ellenünk van,
mint dércsípett vízililiomok, külsejében olyan lett.

S olyan bánat van a zokogástól megdagadt szemeiben,
sóhajtástól színehagyott ajkán és tenyérbe lehajtott
sápadt arcán, mit a haja félig eltakar - olyan bánat,
mint a holdon, mikor elibe állsz, s árnyaidtól borús lesz.

Ő - amikor eléred a várost - áldozathoz fog éppen,
vagy szívében kiszínezi képem, mit a válás gyötört el,
vagy széphangú madarával beszél, s tőle bánkódva kérdi:
"Emlékszel még, ugye, szeretőmre, hiszen kedvence voltál!"

Vagy lantot vesz fekete ruhával beborított ölébe,
mert vágy ébredt bánatos lelkében, hogy nevemről daloljon,
s ha nagy-búsan megpendíti a húrt, melyre könnyek peregnek,
mindig újra elfeledi a dalt, mit épp akkor talált ki.

Vagy a válás szomorú idején megszabott hónapokat
számlálgatja a küszöbről felvett s földre ejtett virággal,
vagy szívében ízleli leendő érkezésem gyönyörét,
hisz a nőknek csak ez a vigasza, ha magukra maradnak.

Nappal tán, míg leköti a munka, nem gyötrődik annyira,
de esténként, ha kifogy a dolog, százszoros lesz a bánat.
S ha majd éjjel kerüli az álom, nézd az ablakban állva
és úgy mondd el, amiket üzenek vigaszául szegénynek.

Búbánattól elapadt a teste s oly sovány most az ágyán,
mint holdsarló a keleti égen, hogyha faggyal ragyog fel.
S az éjben, mely gyönyöröket adott s elrepült, míg velem volt,
könnyhullás közt maga hever otthon, és a válás epeszti.

Ajka szirmát sebezi a sóhaj, mikor hátrasimítja
szép arcából a kenetek híján összezilált fürtöket.
"Talán álmom ideröpíti őt" - erre gondol s kívánja
az álmot, mit örökösen elűz két szeméről a sírás.

Elváláskor gyönyörű fürtjeit egy fonattá fonta be
(én bontom majd ki, mikor az átok és a bánat továbbszáll),
s most eldurvult körmű kezeivel folyton arrább simítja,
mert felsérti gyenge, puha bőrét gondozatlan bozontja.

Az ablakon beragyogó holdra feltekint gyors örömmel,
aztán újból lesüti a szemét, s ráborítja pilláit,
miket mindig elnehezít a könny - mint borongós időben
az érzékeny szirmú mályvavirág hol kinyit, hol bezárul.

Hogyha dísz nélküli idomokkal, ékszereit letéve
ágya ölén gyötöri a bánat, és alig tartja testét -
rátekintvén elered a könnyed néked is, mint a zápor,
mert sajnálod, hiszen a szívedben van melegség, megértés.

Értem való szerelem epeszti barátnődet - jól tudom,
s ebből sejtem, hogy az egyedüllét mily nagyon megviselte.
S nem örömem hite szól belőlem, nem szerencsém dicsekszik,
meglátod majd, hogy ez az igazság, amit mondtam, testvérem.

Ékítetlen szeme, mit a tincsek kétfelől eltakarnak,
s mely bor híján feledi a kacér rám kacsintó mosolygást,
jöttödre tán újra rezegni kezd, mint a lótusz virága
ring a vízen, amikor a halak oldalához ütődnek.

S halványszínű, aranyplatánszerű combja is megvonaglik,
melyen nincs már kipiruló nyoma izgatott körmeimnek,
s melyről a sors akarata miatt minden ékszer lehullott,
s mely megszokta, hogy a gyönyör után két kezemmel simítsam.

Ha aludna, amikor odaérsz, áld meg, felhő-barátom,
dörgés nélkül egy rövid ideig, nehogy szavad zavarja,
s ha álmában odajut a kedves szenvedő hitveséhez,
dörgésedre ki ne hulljon nyakam folyondár-karjaiból.

Aztán keltsd fel fuvallataiddal, miket hűsít a harmat,
és vidámítsd meg az üde jázmin átható illatával,
s az ablakban tüzedre meredő büszke nőnél megállván,
így szólj hozzá dörgő morajoddal, hosszú, zengő szavaddal:

"Tudd meg tőlem, te nem-özvegy, férjed jóbarátja vagyok én,
a nedvvel-telt, s az ő üzenetét hoztam el most tehozzád.
Mennydörgésem lágy szavaival én ösztökélem a vándort,
hogy asszonya gyászoló fonatát megoldozni siessen."

Ha majd így szólsz, vágy kel a szívében, sóhajok közt tekint rád,
és mint Szítá a Szél Fia előtt, hódolattal hajol meg.
Hisz minden szó, amit a szerelmes jóbaráttal üzenget,
majdnem olyan, mintha maga jönne asszonyát átölelni.

S ezt is mondd meg neki szavaimat kedved szerint átadva:
"A Ráma-hegy remete-tanyáján éldegél most a párod,
baj nem érte, s tudakolja, mint van távollévő hitvese -
ezt akarván hallani először, mert az élők: halandók.

Testével testedet öleli át gondolatban szerelmed
- bús, sovány testtel a lefogyottat, felhevülttel az izzót,
vágyban égővel az epekedőt, könnyezővel a sírót -,
míg ellenséges akaratú sors messze űzi tetőled.

Ki még azt is, amit ki szabadna mondani mások előtt,
azt is súgta, hogy odaérhessen üde bőrű arcodhoz,
az most túl van az emberi hallás és a látás határán,
s az én számmal üzeni neked e vággyal ejtett igéket:

Az indák tagjaidat, a félénk őz-szemek a szemedet,
a pávák dús tollai hajadat, a hold arcod világát
és a folyók habjai szemöldök-játékodat mutatják -
de nincs együtt sehol annyi szépség, mint tebenned, csodás nő!

Ha sziklákra haragos alakod rajzolom szép színekkel,
én festeném magamat is, amint lábaidhoz borulok,
kibuggyannak szememen a könnyek, s minden elhomályosul.
Látod, látod, de gonosz a végzet, így sem enged tehozzád.

Esőtől friss ligetek illatát illatozza az arcod,
míg tőled távol a Nyilas-isten kínoz engem magamban.
Figyeld, hogyan szalad el az idő, míg az égen a felhők
elnyújtóznak szoros ölelésben, és a napfényt kioltják.

Ha megpillantanak a nagy erdők istenei titokban
- amint izzón ölelem a semmit, s két karomat kitárom,
mert álmomban odajutok eléd, és magamhoz szorítlak -
sűrű könnyük a ligetek ágán, mint a gyöngyszem, leperdül.

A hegyről jött szeleket ölelem, ó, te legszebb a nők közt,
melyek zúgón letörik a gyenge dévadáru-rügyeket,
s délre szállnak a szivárgó gyanta illatától szagosan.
Hátha téged simogattak előbb - ezt remélem bolondul.

Az éj hosszú, szomorú idejét hogy tehetném röviddé?!
Vagy hogy tudnám csillapítani a nappalok lángolását?!
- Látod, kedves, ilyen ügyefogyott vágyak élnek szívemben
s távol tőled gyötör e kegyetlen égető-szaggató kín.

De elég a magamat emésztés, elég volt már a bánat,
és elég volt, gyönyörűm, a kétség, te se csüggedj, ne töprengj!
Mert kinek jut örökös öröm, és kit gyötör végtelen bú?
Hol fent, hol lent forog a szerencse, mint keréken az abroncs.

Ha Visnu felkel a kígyó-ágyról, véget ér majd az átok
várd ki hát, míg tovatűnik e négy hónap is, mint a többi,
s a válástól kétszeres erejű, lángoló vágyainkat
kielégítik a gyönyör-adó, őszi, holdfényes éjek.

És mint régen, leheversz az ágyra, átöleled nyakamat
és elszunnyadsz, de valami miatt hirtelen sírva ébredsz,
s majd elmondod, ha nagyon akarom, míg titokban nevetgélsz:
'Álmomban idegen asszonnyal enyelegtél, te csalfa!'

Hogy jól vagyok, ez a jele, látod. Rágalomnak ne higgyél,
s bármit suttog-fecseg is a világ, híven őrizd bizalmad.
Azt mondják, hogy a szerelem átka, mert feledtet, a válás:
pedig éppen a nagy egyedüllét - az hevíti a vágyat.""

Ó, felhő, vállalod-e, hogy ebben a dologban segítesz?
Hallgatásodból az akaratot s elszántságot gyanítom -
hiszen némán itatod a szomjas csátakát is, ha kéri,
s mert barátját az igazi barát fürge tettel segíti.

Ha válástól szomorú szeretőm felvidult már a híren,
térj meg hozzám üzeneteivel - térj meg aztán a hegyről,
mit felszántott a Háromszemű Úr csillagszőrű bikája,
s jázmin-gyenge szívemet erősítsd és vigasztald szavával!

És ha megtetted, amire kérlek, mert talán megszerettél,
vagy szívedben sajnálkozás támadt, szánalom kelt irántam -
az esős-év tegyen üde széppé, járj be minden vidéket,
és a végzet soha se sodorjon messze villám-nejedtől.

Tellér Gyula fordítása