Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

JÓSA PIROSKA
Az Illatos Hegyektől a Csendes-óceánig

Romániai Magyar Szó, Kalandozó – Útirajz [havi] melléklet
2004. október - 2005. július

Világjáró álmaim egyik célpontja a kontinens nagyságú Kína volt gyermekkorom óta. Később, fiatal orvosként kétszer is feliratkozta. az áhított útra, ám mindig valamilyen okból lemaradtam. Akkoriban több volt az utazni vágyó, mint ahány helyet az egyetlen turista hivatal, az ONT Carpati biztosítani tudott. Aztán 1984 októberében mikor a nagyváradi részleg kirándulást hirdetett a Koreai Népköztársaságba jó félév múlva esedékes indulással, nem késlekedtem és elsőként befizettem az egyhavi üzemorvosi juttatásomnak megfelelő összeget előlegként és kitöltöttem a szükséges kérőlapokat. Szinte elcsodálkoztam; mikor 1985 februárjában értesítettek, hogy a kirándulás reményében keressem fel a turista hivatalt. Ott egy igazolást nyomtak a kezembe, amellyel a rendőrségtől megkaptam az útlevelemet, mivel időbe került a koreai vízum megszerzése; ám ez már nem az én gondom volt. Aztán eltelt néhány hét és 1985. április 26-án, egy pénteki nap reggelén találkoztam az ország egész területéről összeverbuválódott csoporttal. Ez volt életem legérdekesebb külföldi útja, amely egyben a leghosszabb is volt, hiszen 23 napig tartott. Ebből nyolc nap az úton és Moszkvában telt, 15 pedig Észak-Koreában.

Reggel fél kilencre ott vagyok a találkozón a bukaresti Nord Hotel előcsarnokában. Kiderült, 30 személyből áll a csapat. Kedves fiatal nő, Valentina a turistavezetőnk, aki mint később kiderül, szépen beszél oroszul. angolul és franciául. Buszra szállunk s irány az Otopeni repülőtér.

Az idő napfényes, alattunk a tavaszi táj. A három órás út alatt jól esik a sokféle fogásból álló ebéd, majd a feketekávé, és az akkoriban mifelénk ritkaságnak számító pepszi. A szovjet határőr- és vámvizsgálat a moszkvai Seremetyevo 2 reptéren meglehetősen vontatott, nehézkes. Aztán kényelmes turistabusszal a Népgazdasági Kiállítás melletti modern, franciák építette Kozmosz szállóhoz érünk. Hideg van és esik az eső. Elég sokáig időzünk a félköríves alaprajzú 28 emeletes, 1777 szobával és 3554 hellyel rendelkező szálló fényesen kivilágított központi csarnokában. Élénk nemzetközi élet zajlik körülöttünk, csoportok jönnek-mennek. A nagy kongressusi teremben előadás lesz, sok az ifjú pár is, akik kisebb csoportokkal érkeznek a lakodalmi mulatságra. Lehet a színes tévé műsorát is bámulni, így telik az idő, míg fél nyolc tájban kulcsot kapunk. Szinte nehéz otthagyni a bámészkodást a kupolacsarnok karzatán levő Nyírfácska népművészeti boltban és a butikokban, bárokban.

Gyorsan a vacsorához gyülekezünk az egyik kisebb étterem előterében s megkapjuk a Moszkvára szóló költőpénzt. Úgy tűnik, a csoport jórésze most találkozik először a svédasztallal, sokan azt hiszik, mindent muszáj megkóstolniuk, buzgón raknak a tányérra édes és sós falatokat egymás mellé. Nagyon ízletesek a fogások és az étterem is elegáns.

Étkezés után Gabrielával, bukaresti szobatársnőmmel és két váradi fiatal útitársammal, Emillel és Neluval a közeli sugárúton elindulunk a központ irányába. Hátunk mögött elmarad a kivilágított Osztankino tévétorony. Élvezzük az esti fényeket, forgalmat. Aztán elered a hideg eső, majd rövidesen zuhog, Szerencsére találunk egy metróállomást, és hazamegyünk, s az ablakból csodáljuk a kivilágított Moszkvát. Közben az eső eláll, az űrhajós obeliszket reflektorok világítják meg, akár csak a közelében álló munkás és parasztnő hatalmas szobrát, amely abban az időben a moszkvai filmek jelképe volt.

Másnap kora reggel ébredve csodálom az ablakból a nagy pelyhekben szálló havat, amelyhez illő hűvös is van. Kipihenve, jóllakva délelőtt városnézésre hívja a csoportot a kedves fiatal Ludmilla. Végighaladunk a nagy sugárutakon Proszpekt Mira, Szadovaja és Kalinyina az útvonal, majd a híres panoráma, a Borogyinói csata megtekintése következik. Megrázó alkotás, rajta az égő híd és a tágas tájon a szembenálló csapatok.. Franz Rubo, a pétervári akadémia professzora az 1812. szeptember 7-én pirkadattól estig lezajlott csatát 115 méter hosszú és 15 m magas vászonra festette 1910 és 1912 között.. Akkor bemutatták, majd évtizedekig raktárakban porosodott,. 1962-ben, a csata 150. évfordulójára restaurálták és építették fel számára a lábakon álló köralakú üveges betonmúzeumot. A francia-orosz háború nagy csatáját ábrázoló térhatású képen látszik a rombadöntött falu, a rohamra induló orosz csapatok, Kutuzov tűzérütegei, támadó francia gyalogosok, Napóleon lovasegységei és ágyúi s a háttérben Borogyino. Egy képrészleten látjuk a főtisztjeivel tanácskozó Kutuzovot is. Körbe sétálva az az érzése az embernek, mintha részese lenne az öldöklő csatának. Fokozza a hatást, hogy korabeli eredeti harci felszerelések, tárgyak kapcsolódnak a képhez, így alig venni észre, hol kezdődik a festmény...

Meglátogatom a Népgazdasági Kiállítást is, s azon belül a Kozmosz pavillont. Ott állnak az első Szputnyik űrhajóktól a jóval nagyobb Vosztokig és az össze kapcsolódott szovjet-amerikai ürjárművektől a Lajka kutyát szállító és a Holdra eljutott villogó műszaki csodaszerkentyűk. Az űrhajósok öltözékei, ételei is ott vannak a műszerek mellett. A magyar gyártmányú űrhajós ételek csomagolását például színes kalocsai minta díszíti.

Vacsora után buszba ülünk és végighaladunk észak-déli irányban az orosz fővároson, hogy az olimpiai falu egyik színháztermében megtekintsük Hacsaturján Gajane c. balettjét. Nincs telt ház, s a közönség javarésze is külföldi turista. Előbb: oroszul, majd angolul ismertetik a mű tartalmát.

A vasárnapi reggeli után kellemes, tavaszi időben felcsapok idegenvezetőnek és egy kisebb csoporttal elindulunk gyalogszerrel az osztankinoi Seremetyevo Kastély múzeumba. Még belépő kedvezményt is kapunk, hiszen öten vagyunk. A főúri kastély méltán versenyezhet a világ más tájain látott hercegi és királyi rezidenciákkal. Pompásak a bársony és brokát kék, bordó és zöld színekben ragyogó falborítások, faragott bútorok, velencei tükrök, festmények, porcelánok. Csodálatos a színházterem, amely 1795-ben készült el, s fantasztikus látvány a rózsaszín, márványt utánzó faoszlopaival. Van egyiptomi pavilon, zeneterem, hatalmas ebédlő és egymásba nyíló hosszú teremsor. A korabeli színház művészei különben tehetséges jobbágyok voltak. Nyikolaj gróf, aki megszállottja volt a jobbágyszínháznak, megszerette a gyönyörű lírai szopránénekesnőt, Praszkovja Zsemcsugovát, akit később feleségül vett. A jobbágylány később tüdőbajban fiatalon meghalt., miután fiúgyermeket hozott a világra. A gróf mindössze hat évvel élte túl szerelmét, ő is élete virágjában költözött a másvilágra, ám imádott felesége emlékére máig is álló palotát emelt a Szadovaján, amelyben ottjártunkkor baleseti kórház és kutató intézet működött.

Mivel múzeumi belépőnk érvényes a közeli Szentháromság templom látogatására is, jó órát töltünk a tulajdonképpen három templomból álló együttesben. A 17 század végén, a tehetséges jobbágyépítész, Pavel Potyehin építette ezt a gyöngyszemet.

Vacsora után indulás a Seremetyevo 2 repülőtérre, ahol az emeleti csarnokban töltjük az időt az esti tíz órás felszállásig. Akkor ér meglepetés, mikor egy nappali fényben szikrázó alagútszerű függőfolyosón áthaladva egyenesen az IL 162 repülőgépben találom magamat. Már elég sok koreai ül a helyén, csoportunkat pedig a gyönyörű orosz légikisasszonyok vezetik a kijelölt hegyekre. Kisvártatva oroszul, angolul üdvözöl a kapitány, közölve, hogy a hétezer kilométernyi utat tízezer méter magasságban nyolc óra alatt, leszállás nélkül tesszük meg. Rövid idő alatt már a kellő magasságban vagyunk. Felszálláskor még világos az ég alja Moszkva felé, aztán jó óra repülés után már koromsötét vesz körül, csak néha csillan villanyfény a nagy orosz mezőkön. Közben elszállnak a felhők és látszik a sarkcsillag bal kéz felől. Mikor karórám éjfél után fél egyet mutat, mint egy csoda, kelet felől kezd világosodni az ég alja. Látom, hogy alattunk kanyargós folyók, erdők vannak, nagy ritkán villannak egy-egy település fényei. És akkor éjjel két órakor felkel a Nap! Csodálatosak a színek, egyetlen felhő sincs az égen és persze fogalmam sincs, hol járunk. Úgy látszik, mindenki alszik a repülőn, étkezés után a légikisasszonyok ugyanis elővarázsolták a becsukott polcokról a puha gyapjútakarókat és mindenkit alvásra biztattak. Engem nem fog az álom, mert a repülés izgalma odaszegez az ablak mellé . Félóra múltán tiszta havas a táj, méghozzá jó nagy hóval, kanyargós utakkal. Három és négy óra között havas csúcsok látszanak; álmos koreai szomszédom szerint már Kína felett repülünk. Aztán fél öt felé a hegyek egyre kisebbek, már csak itt-ott látszanak hófoltok és kibontakoznak a megművelt területek. Közben a repülő elkezd döcögni, miként a gyorsvonat, ha rákapcsol a nyílt pályán és kanyarog. Mindenki felébred és ásítozik. A légikisasszonyok újabb tálcát hoznak, sajt. vaj, méz sült hússzeletek, tea és kávé után bort is kínálnak. Olyan vadul rázkódik a gép a magas havas hegyek fölött, hogy előttem az asztalkán kiloccsan a kávé. Így telik el jó fél óra, aztán kikeveredünk a viharzónából. Koreai szomszédom eleven, lelkesen magyarázza, mikor öt óra után érezhetően lennebb ereszkedünk, hogy az alattunk levő jókora folyó az Amnokan, amely határ Kína és Korea között. A talaj téglavörös színű és ugy tűnik az utolsó talpalatnyi területet is megművelik. Aztán hat óra előtt megkezdjük a leszállást. Kis falvak, tengeröblök alattunk, majd dombos táj. Bár repülőtérnek se híre, se hamva, a nagy gép olyan alacsonyan száll, hogy úgy tűnik, szárnyai súrolják a fák lombjait. Aztán egy sivítás, ismét magasba emelkedünk és újból ereszkedünk. Süt a nap, viharnak, szélnek semmi jele. Mindenki sápadozik, sokan nehezen fojtják vissza a hányingerüket. Aztán jó tíz perc múlva végül leszállunk „a mezőre”, persze kiderül: ez már Phenjan, és betonpálya is létezik. Formaságok kitöltésével múlik el valamennyi idő; be kell írni a fényképezőgép márkáját és számát, akinek van, az ékszereket. Találkozunk a két idegenvezetővel, akik sötétkék öltönyben, fekete félcipőben mosolygósán várnak ránk a csarnokban. Hollófekete hajúak, barna szeműek mindketten, bőrük elég világos. Egyikük középkorú, később kiderül, ő az idegenvezető és egyben biztonsági ember. A másik huszonéves egyetemista, Kim, franciául tanul, ő a tolmács. Valentina bajban van, mert Kim elég bukdácsolva beszéli a franciát, de aztán egyre jobban belejön későbbi utunk során. Buszvezető és az idegenvezetők ottlétünk 15 napja alatt mindvégig velünk voltak.

Az Ikarusz kocsihoz mindenki maga viszi a csomagját, majd elindulunk a széles, jóminőségű úton Phenjan felé. Kétoldalt virágzó aranyeső, japánbirs és lila virágú díszfák. Aztán a modern paloták, lakónegyedek mellett elhaladva a főváros központi szállodájához érünk. A Csang Vang Szan két 15 emeletes toronyépületét kétszintes középső rész köti össze. Közben megtudjuk, hogy a hazaiak fővárosukat Pyongyangnak mondják, nem igen szeretik a Phenjan elnevezést. A tágas előcsarnok jókora galériáján kényelmes fotelek, tévé, könyves- és ajándékbolt, lenn nagyméretű festmény a főváros panorámájával, a mennyezetről kristálycsillárok ontják a fényt. A kényelmes lépcsőfeljárat alatt sziklakert és kis vízesés, a belső udvaron tavacska hattyúkkal, kacsákkal és egy ketrecben néhány majmocska. Kényelmes papucsok, forróvizes termosz, fedővel ellátott teáscsészék várnak és a barátságos takarítónő, aki azonnal elkészíti a teát. Jelekkel értetjük meg magunkat, mert úgy tűnik, a koreain kívül más nyelven nem ért. Az alacsony ágyon puha, teveszőrszínű műanyag takaró, a padlón gyékényszőnyeg, van színes tévé és persze Kim Ir Szen kép, valamint egy tájképes falinaptár. A fürdőszoba európai kényeImű s bizony, felfrissít. Az emeleti tágas vendéglőben tízszemélyes kerek asztalok és kényelmes párnázott székek, az asztalon hófehér damaszt abrosz és jókora, művészien összehajtott damaszt asztalkendők várnak. A terem egyik falán nagyméretű freskó gyönyörű koreai tájakkal és évszakokkal. (Később, kirándulásaink során felismerjük a Gyémánt- és az Illatos hegyekben, hogy a festő a természetből merítette a témát, még ha nekünk az első pillanatban meseszerűnek is tűnik a kép. Vannak rajta sziklás tengerpart, kopár, tűszerű hegyek, havas csúcsok, rozsdavörös őszi táj és tavaszi rózsaszín virágözön, a nemzeti virágnak számító azálea bokrok, lopakodó tigris és göcsörtös fán tollászkodó kócsagok...) A fiatal pincérlányok fémtálcán forró frottir kéztörlőket hoznak, amellyel étkezés előtt megtisztíthatjuk a kezeinket, mielőtt enni kezdenénk. Ezt a műveletet aztán végig, koreai utazásunk minden étkezése előtt elvégezzük. Az ebéd tojásleves, különös növényi fűszerekkel, vékony metélt apróra vágott hússzeletekkel, öntött salátához hasonlatos spenót savanyúsággal, hal majd disznósült szalmakrumplival, sör, ásványvíz és szörp.

Rövid pihenő után délután négykor városnézésre indulunk. Megtudjuk, hogy a központi Colima negyedben van a szállónk és a barátságos színes tömbházak mind a háború után épültek. Éppen velünk szemben, a tágas térség másik felében áll a Jég- és Sportpalota, előtte sportágakat megjelenítő neorealista szobrok. A nagy sugárutakon gyermek-rendőrök az utcasarkokon az igaziak mellett, az üzleteken csak a kínai íráshoz hasonlatos írásjelek. Segítségül - talán a külföldiek számára - igen jellemző neon világítócsövek jelzik, mit is árulnak a boltokban. Így a hal, rák, polip mellett zöldségfélék, de vannak üvegek és könyvek mellett ruhák, cipők is. A központtól távolabb járva már táblákra vannak festve ezek a figurák az írásjelek mellett. Mindenfelé tágas utcák; terek és színes virágok... A zöldövezet mellett alacsony kőkerítés, azon is virág- és szőlőmintás dombormű díszítésként. A főútvonalon aluljárók és rengeteg muskátli az azálea mellett. Közben kiderül, hogy a „pyon" szó mezőt jelent, „gyang" pedig fát. Elhaladunk a 2300 hellyel bíró Nagyszínház előtt, majd az öreg szomorúfűz fákkal szegélyezett Dedongang partjára érünk, majd a Morambon dombon levő parkot csodáljuk meg. Aztán a tévétorony és az óriási Kim Ir Szen szobor előtt haladunk el, melynek háta mögött van a hatalmas Forradalmi múzeum, homlokzatán a híres Pektuszan hegyvonulat mozaikképével. Megcsodáljuk Colima, a szárnyas ló szobrát, ám legendáját Valentina nem érti, Kim gyenge francia tudása miatt. Aztán nézelődés a Diadalív mellett, amelyet 1982-ben emeltek és magasabb, mint párizsi társa. 240 tonnát nyomó gránitkockából épült és faragott azálea virágok díszítik, amelyek Kim szerint a forradalom jelképei. Kiderül, hogy hetven virág díszíti a diadalívet, hiszen az építés évében annyi esztendős volt Kim Ir Szen. A környező gyönyörű parkban felhívják a figyelmünket a Koreában vadon termő illatos lila törpe orgonára, valamint a Hollandiából származó fekete tulipánra és a különleges lila színárnyalatú társaira. Közben megfigyelem, hogy a díszfák és bokrok fajtája utcánként más és más.

Pihenten ébredek, s reggeli után a már ismert buszvezetővel és az Ikarusszal először a Történelmi Múzeumba megyünk. Csoportosan, helyi vezetővel végigjárunk két szinten 19 nagy termet. A történelem az ősemberrel kezdődik a világ e távoli sarkán is és a korabeli ősállat csontvázakkal, köztük egy rinocérosszal. Feljegyzem, hogy minden nagyon tágas; áttekinthető és sajnos csak koreai írással ellátott. Felhívják a figyelmünket egy négyezer éves kőekére, valamint egy 30 tonna súlyú dolmenre, amely kultikus kőház és a vezető szerint elég sok van belőle országszerte. A középkor ezeken a tájakon a 19. századig tart. Első legjelentősebb állam a Kogurio. Ebben a korban, a 13. században Pyon-gyang vára komoly erődítmény volt, hét kilométer hosszúságú várfalakkal. bástyákkal. Megtudjuk, az ország egyes részeiben a várfalak ma is állnak, bizonyság rá szép számú művészi fénykép. Harcias múltjuk emlékei az ötször tíz centiméteres fémlapocskákból készült vértek és cipők. Hosszú perceken át csodáljuk az egyik királysír múzeumban felépített rombusz alakú sírkamra leleteit. A kor tudományos életének, művészetének is több tárgyi emléke látható, így csillagtérkép, több évszázados papírok, freskók, ékszerek, öltözékek. Gyönyörű arany edények mellett egy nefrit tál ma is emlékeimben él. Egy 15. századbeli királysír öt helyisége különös élmény, hiszen a gránitból felépített műben fennmaradt számos freskó és a konyhában élelmiszerek. Látjuk a királyi tigrisvadászatot, míg a fehér tigris, a sárkány és a vörös főnikszmadár halállal kapcsolatos jelek. Kiderül, hogy a mongolok idáig is elkalandoztak! Egész teremnyi a csodálatos Korio porcellánok kiállítása, szürkészöld mázzal, festett és karcolt díszítő motívumokkal. Egész terem van régi órákkal, hangszerekkel. Különösen érdekesnek tűnt egy óra, amelyen szikla, lótuszvirágos tó is van. Három férfiszobrocska dobokat üt, körben nők táncolnak, majd a lótuszvirágok kinyílnak s belőlük népviseletben tündérlányok emelkednek ki. Az egyik hangszert megszólaltatja az idegenvezetőnő, felfüggesztett harangokat és fémlapokat dobverővel ütögetve dallamot csal elő. Gyönyörűek a régi selyemfestmények és szobrok is, érdekes egy nyílvesszőket szóró ágyú.

Ezután ismét busszal indulunk tovább s áthaladunk a széles Dedongang folyó egyik hídján, majd megállunk a 170 méter magas, fáklya alakú kőoszlop előtt. Lift röpít föl. a magasba s onnan gyönyörű kilátás nyílik a koreai fővárosra. Megtudjuk, hogy a vörös fénnyel villódzó láng harminc méteres és különös japán technika. A torony előtt szép park s előtte a parasztnő, a munkás és az értelmiség szobra. Újbóli buszozás után megállunk az egyes számú áruház előtt. Öt emeletet sikerül végigszaladnom, mindenütt rend, tisztaság, ízlésesen kirakott árucikkek. Számunkra helyi érdekesség a hímzett és ragasztott-festett mesebeli tájképek, legendák gazdag választéka, a faragott szobrok fából, kőből, intarziás bútorok, porcelánok. Egész nagy részleg a kitömött madaraké: van fácán, vadruca, rigó mellett sas is.

Az ebéd után ismét kirándulásra hívnak: Mankiongde, Kim Ir Szen szülőfaluja az úticél, amely mindössze 12 km távolságra van Pyongyangtól. A Dedongang völgyében haladunk, virágzó orgona, azálea és aranyeső bokrok szegélyezte széles úton. Dombos, parkosított táj, a lakásmúzeum közelében vidámpark és rengeteg ember. Kiderül, a legtöbb koreai életcéljának tartja, hogy a Nagy Vezető, Kim Ir Szen szülőhelyére elzarándokoljon. Ha megteheti, gyakran eljön és könnyes szemmel mereng a számára szent helyen. Bizonyára kozmetikázott és idealizált a család forradalmi múltja, súgja a fülembe a kétkedés kisördöge. Így a zsúptetős házacskából és gazdasági épületből, bekerített kicsiny udvarból álló nagyapai házban megtudjuk, hogy a dédnagyapa 1366-ban felgyújtotta a megszálló japánok hajóit! Látható a nagyapa fényképe mellett az édesapa is, aki tanító volt és mozgalomra buzdított 1904-ben a japán megszállók ellen. Nagyon sokoldalú lehetett, hiszen verseket és zenét is szerzett. 1917-ben letartóztatják, egy év múlva szabadul s akkor átkelve az Amnokan folyón, Kínába megy, ahol orvosi munkát végez, majd 29 éves korában meghal. Az édesanya, akinek népviseletben megörökített fényképe van kiállítva, szintén fiatalon, 40 évesen távozik az élők sorából. Kim Ir Szen egyik nagybátyja a japánok elleni harca miatt 15 évre elítélve fogságban hal meg 31 évesen, de testvére is mindössze húsz évet élt. Kim Ir Szen 1912. április 5-én született - ez a nap nemzeti ünnep Koreában -, majd 12 évesen, négyszáz kilométert gyalogolva hazajön Kínából apja halála után. Nagyapja neveli, a kis faluban eminenstanuló, majd mikor ismét egyedül marad, mert nagyapját letartóztatják, Kínába megy s megfogadja, ha újból átkel az Amnokanon, felszabadítja hazáját. Valóban húsz év elteltével jön vissza a szülőföldjére 1945-ben...

Míg a helyi vezetőnő meséjét hallgatom, megnézem a fényképeket, a konyhai edényeket, a faekét, a kapákat, a szövés-fonás emlékeit, a kicsiny asztalkát, szekrényt, ládát. A csűrben óriási terménytároló cserépedények. A kicsiny parasztportán kívül ebben az időszakban a legszebb a pázsitos-fás-bokros-virágos táj, a tágas park, ahol csoportokban halkan, ünnepélyesen nyüzsög a sok látogató. Itt-ott emlékkövek koreai írással, egy-egy bölcs gondolattal, útmutatással vagy emlékezésül Kim Ir Szen gyermekkori életének eseményeire.

Felkapaszkodunk egy kicsiny dombra, a neve Mankiong, a tetején pagodaszerű kilátó s lenn hömpölyög a Dedongang. A sziklás oldalon kicsiny forrás, amelynek hideg vizét Kim Ir Szen állítólag igen kedvelte gyermekkorában. Bármerre fordulok, gyönyörű kép tárul elém, sziklák, fenyők, jegenyék és sokféle, általam nem ismert fa és virág. Valósággal ledöbbenünk, mikor hat, libasorban lépkedő pöttöm elemis gyermeket látunk énekelve menetelni, magukban, felnőtt nélkül a part kanyargós ösvényein. Másutt katonaruhás tizenéves fiúk-lányok énekelnek. Mindenütt tisztaság, állandóan sepernek, vízsugárral mossák az utakat. Igaz, láthatólag nem is szemetel senki, itt nem eszik-iszik a látogató. Sokan távoli vidékről érkezhettek, bizonyság rá hátizsákjuk. Aztán elérkezünk a vidám parkba; itt előbb felülünk a magasvasútra, amely körbevisz a parkon, majd az óriáskerékre, ahonnan felejthetetlen kilátás nyílik a kis tavakkal, kanyargós utakkal tarkított tájra. Itt már megpillantunk néhány fagylaltárust, de egyéb enni-innivaló nincs. Már ekkor megfigyelem, hogy mindenki karcsú, csinos, elhízott embert, gyermeket még véletlenül sem látni. Akkor még szó sem volt szárazságról, éhínségről, amelyről az utóbbi években annyit hallhattunk és amely oly sok áldozatot szedett. A jólét tehát nem jellemző ugyan, ám mindenki tiszta és ápolt .Az iskolások korcsoportok szerinti egyenruhában járnak, a felnőttek ünnepi alkalomra népviseletbe öltöznek. Bizonyára ilyen lehet a zarándokút Mankiongdéba is, mert a nők legtöbbje népviseletben van, a férfiak sötét öltönyben, micisapkában.

Este héttől a gyönyörű modern cirkuszban ülünk, amely csupa színes márvány, kristálycsillár és bársonyfüggöny. A gyönyörű műsorszámok felfrissítenek, mert időnként a porondon, máskor a függönyt felhúzva a színpadon folyik a műsor. A háttér festett koreai táj, elől egy szimfonikus zenekarral vetekedő nagyságú zenészcsoport. Szenzációs ugrószámok, légtornászok, tányértáncoltatás, ernyőkkel ügyeskedő bűvész, valamint magas rúd végén himbálódzó zsákba labdát dobó férfire emlékszem. Persze vannak bohócok is, de állatidomítás nincs.

1985. május elseje szerdai napra esett. Reggeli fél nyolckor. Kiderül, tejet Koreában nem ihatunk, mert nincs elég tehén. Emil hiányolja nagyon, hiszen otthon alaptápláléka, mivel húst nem fogyaszt, sem italt, csak halat. Nyolckor már a buszban ülünk, barátságosan üdvözölve a mosolygós sofőrt. Kivisznek a Dedongang partjára, majd onnan pontonhídon kelünk át egy jókora szigetre. Életemben együtt, ennyi embert még nem láttam, de rend van és fegyelem, még csak meg sem lök senki, miközben mellettünk haladnak a diplomaták autói, igaz , csak lépésben. Elég sokat gyalogolunk, végül egy helyen pagodaszerű építmény áll, előtte rögtönzött színpad. Először cirkuszi mutatványokban zsonglőrök, létra- és póznamászók művészetében gyönyörködünk. Aztán kilenc óra után elvisznek egy kicsiny amfiteátrumba, persze a szabad ég alatt, ahol a külföldieknek, diplomatáknak, valamint a román, orosz és lengyel turistáknak műsort mutatnak be. Előzőleg köszöntő, majd karének, aztán a Moranbon színház táncosainak produkciója, hazafias operarészletek és népzene következnek. Számomra ismeretlen hangszereken különös dallamok szólalnak meg, csengő hangok csilingelnek, mások torokhangot adnak. Fellépnek még a külföldi képviseletek óvodás és iskoláskorú gyermekei, majd a Japánban élő koreai középiskolások énekkara zárja a műsort, melyet koreai, orosz és angol nyelven ismer­tetnek minden szám előtt.

A műsor végeztével elmerünk a sportrendezvényekre. Végül az egész csoport lecövekel egy külföldi élelmiszereket árusító sátor mellett. Mivel már 180 von boldog birtokosa vagyok, hiszen előző nap ideadták a zsebpénzt, először egy doboz kólát iszom két vonért és vásárolok kínai fémdobozos jázminteát négyért. A férfiak nyugati tömény italokat és japán sört vesznek, a nők csokoládét, cukorkát. Egy bukaresti fogorvosnő tizenkét vont fizet egy jókora ananászért. Már délre jár az idő, mikor visszafelé indulunk a buszhoz. Nehezen haladunk az óriási tömegben. Az emberkígyó nagyságára akkor döbbenek rá, mikor visszanézek a pontonhídról. Ezután diplomáciai fogadáson veszünk részt egy nagy, külföldieknek épített népies díszítésű étteremben a Dedongang partján. Hatalmas terem van az emeleten, egész falat beborító tájkép-freskóval, kerek asztalokkal, rajta hidegtálak. Előbb francia, angol, orosz, koreai rövid beszédek hangzanak el, majd nekilátunk a sok finomságnak. Utána jólesik egy kis séta a szomorúfűzes, pázsitos vízparton. Látunk egy csapat gyermeket, akik kutya után szaladnak, az első négylábú, amit Koreában látunk. Idős tanár útitársunk megjegyzi, a kölykök az ünnepi pecsenyét hajkurásszák, hiszen köztudott, egy koreainak a kutyahús legalább olyan mennyei eledel, mint nekünk a rántott csirke... Ezután eljutunk a Jung Van Con építészeti emlékhez, amely egy 16 századbeli fából készült, színesre festett csodás pagoda, ahol a város harangját őrzik s amelyet csak újévkor kongatnak meg . Hiába visz haza a busz, az idő gyönyörű, pihenni nincs kedvem, így egyedül elindulok felfedezni a környéket. Az ünneplő városban vidám, sétáló emberek szökőkutak és szobrok között. Nagyon civilizáltan viselkednek, senki sem szemetel. Elég sokan ropogtatnak szárított halat, amely olyan tenyérnyi nagyságú sárgás-fehéres lapos valami, de jól fel lehet ismerni. Nem tudok betelni a virágzó bokrok, fák látványával, úgy tűnik, minden saroknál új szépségek várnak. Érdekes módon, bár nagy ünnep van, részeg embert sehol sem látni. Itt-ott nyitva van néhány üzlet, valamit osztanak, mert sorállókat látok a kevésbé forgalmas mellékutcákon. Különben Pyongyangban sor alakul ki a közlekedési eszközök megállóiban, s a befutó buszra tolongás nélkül szállnak fel. A kisgyermekeket terpeszállásba helyezett lábakkal, ügyes vászonzsákokban hátukon viszik a marnák. A gyerekek pufókák kicsi korban, ám a nagyobb gyermek vagy felnőtt mind csinos vagy sovány és nagyon tiszta, egyszerű ruhát visel. Érdekes módon kisiskolástól nagymamáig különböző nagyságú és díszítésű jelvényt visel mindenki a ruháján vagy a kabáthajtókáján. Valamennyiről Kim Ir Szen, a Nagy Vezető pufók képe mosolyog.

Vacsora után autóval a Kim Ir Szen központi térre megyünk, ahol utcabál van. Több ezer ember táncol a hatalmas szabad területen a katonazenekar muzsikájára. A téren három, jó tíz méternyi magas faoszlop színes szalagokkal, amit igen ügyesen hol be, hol kifonnak a népviseletbe öltözött táncosok. Színes forgatag, nappali fény, neonok, lobogó zászlók, a közelben sejtelmesen villódzik a fáklya a tegnap látott obeliszk tetején. Felvisznek egy épület teraszára, ahonnan még jobban látszik a város, a színes, víz alatti villanykörtékkel megvilágított szökőkutakkal, emberekkel. Aztán fantasztikus jelenet, este kilenc órakor végetér a zene, a tömeg percek alatt szétoszlik, eloltják a fényes kivilágítást, csak gyenge fények pislákolnak.

Korán reggel jó órányit sétálok a szálló környékén és a közeli Potongang partján, közben azon elmélkedek, vajon milyen meglepetések várnak reánk a nap folyamán. Egy dolog bizonyos, mintha hadititok lenne, csak aznap vagy éppen indulás előtt derül ki, hova indulunk. Már kilenc óra előtt a Forradalmi múzeumban vagyunk, majd a díszteremben ginszeng - koreaiul inszám - tea mellett hallgatjuk az ismertetőt. Az 1974-ben megnyitott hatalmas épületben tizenötezer négyzetméter területen nagyon sok kiállítási terem van, mi csak ezek egy részét járjuk be. A központi márványcsarnokban hatalmas freskó ábrázolja Kim Ir Szent a nép körében, a háttérben pompázó tájjal. Aztán végigjárunk egy csomó termet, ahol az ország történetét 1945-től ismerjük meg, főleg az 1950. június 25-én kitört koreai háború eseményeit tekintjük át. Életnagyságú diapanorámák mutatják be a harci cselekményeket. Miután 1950 szeptemberében az ENSZ-csapatok az ország kilencven százalékát elfoglalták és csak a Pektuszan hegység magasvonulataiban találtak menedéket a kommunista erők, a helyzetet a kínai önkéntesek fordították meg. Ezután sikerül 1950. november 12-re visszaverni az ellenfelet a 38. szélességi körig. 1953. július27-ig folytatódik a harc rengeteg áldozattal, szenvedéssel és az ország porig rombolásával. A katonák földalatti búvóhelyei, jelentős magaslatok visszafoglalásának makettjei mellett a fegyverek, lőszerek, uniformisok mellett hajók, repülőgépek kicsinyített másai is láthatók. Egy felirat tudatja, hogy Phenjanra a háború során 428 000 bomba hullt. Megtekinthetők az 1960-as években lelőtt amerikai gépek, valamint felvételek az 1963-ban elfogott Pueblo kémhajóról. A barátságos múzeumi idegenvezetőnő, aki mindvégig gyönyörű oroszsággal kalauzolt, emlékbe képet ad a múzeumról és meghív egy másik protokollterembe, frissítő ginszeng teára. Közben biztat, kérdezzünk bármit Koreáról, szívesen válaszol, ha tud. Mint orvos kérdezem, milyen időtartamú az anyasági segély? Erre az késztet, mert kora reggeli sétáim alatt nagyon sok zsenge csecsemőt látok sietős édesanyja hátán aludva, félrebillent fejjel az utcán reggel hatkor. A válasz: 110 nap és teljes fizetés. Megköszönöm, bár nem tűnik túl meggyőzőnek, hiszen alig pár hetesek a kicsinyek, akiket láttam. Elhatározom, hogy majd másutt is érdeklődöm. Később meg is teszem, más két múzeumban,. a válaszok is másak: 77, illetve 42 nap. (Mi az igazság, számomra örök rejtély...)

Délután háromkor látogatás a pionírpalotában. Több külföldi csoport érkezik szinte velünk egyidőben. A ragyogó mosolyú gyermekek kétoldalt állva tapssal köszöntenek. Ezután végigvezetnek egy csomó termen a hatalmas palota több szintjén, ahol a gyermekek különböző dolgokkal foglalkoznak. Egyesek esztergálnak, mások valamilyen vasdarabot reszelnek vagy fúrnak, rádiót-tévét szerelnek. Több teremben a népi hangszereken kívül zongorán, hegedűn játszanak, nagy izgalommal előadnak egy-egy számot. A balett és torna csoportoknál is bemutató zajlik minden külföldi csoportnak. A tetőteraszról csodálatos a kilátás a városra. Különben az épület is egy kisebb dombra épült, így látszik, milyen nagy kiterjedésű a főváros. Fél hatkor az álomszép színházteremben kezdődik a díszelőadás. Képviseletbe öltözött kislány konferál. Csodálatosak a díszletek, a vetített háttér és a valódi tárgyak, sokszor nem is tudjuk, mi a kép és mi a valóság. Gyönyörű színek, tájak, virágok, ruhák, varázsos keleti hangulat. A tizenöt műsorszám pergőn következik egymás után - zenekar, énekes szólisták, kórus és egyéni hangszeres előadók mellett cirkuszi zsonglőr is fellép, de van csoportos ugrószám is. Fantasztikus egy kislány, aki négy gyermeket tart meg, kettőt a vállán és kettőt oldalt a combjain. Nagy sikert aratnak a népi táncok és egy bűbájos mesejáték, történet két gyermekről, akik az erdőben sebesült nyulacskát találnak és gyógyítani próbálják. Az előcsarnokban a kifestett arcú kis művészek tapssal köszöntik a kifelé tóduló külföldieket. Megfigyelem, hogy a helyiek nyugodtan ülnek a székeken, ők bizonyára csak a vendégek távozása után jöhetnek ki.

Elindulunk a szépen kivilágított központi városrészben sétálni öten a vízparton, a városkapun túli részekre. Az óriás Kim Ir Szen szobornál , amely fényesen ki van világítva, a kései órában - este tízkor - három kislány sepreget a hatalmas téren vesszőseprűkkel. Felnőtt sehol nem látszik, csak a kicsik, olyan 7-3 évesek. Persze, kellően megbámulják vidám társaságunkat. Keresgélek a táskámban, szerencsére találok néhány szem becsomagolt cukorkát és nekik adom. Megköszönik és boldogan szaladnak el.

Május harmadika újabb meglepetés-nap. A bőséges reggeli sejteti, ma is sokat fogunk járkálni. Vaj, húskrém után sült hús uborkával, majd omlett pirított kenyérrel, végezetül fánk mézzel, szörp és jázmintea várja a turistákat. Evés után az előcsarnokban várakozunk, mikor a két idegenvezető Valentina közvetítésével elárulja: először a metrót látogatjuk meg. A szállótól nem túl távoli Felszabadulás téri állomáson szállunk a mélybe. A mozgólépcső úgy tűnik, gyorsabb, mint a moszkvai. Lenn a pompás tágas csarnokban az állomásfőnök fogad bennünket és elmeséli, hogy fél hattól éjjel féltizenkettőig folyik a közlekedés, ára 0,10 von. Közben kellemes háttérzene szól. Aranyozott Kim Ir Szen szobor áll egy téli kép előtt., melynek címe Tél a Pektuszanon. Megtudjuk még, hogy naponta harmincezer utasuk van, ünnepeken ötvenezer. Közben elhaladnak időnként mellettünk az eléggé zajos szerelvények. Mindenütt patikatisztaság, sehol egy eldobott papírszelet vagy cigarettacsikk.

Aztán az állatkerthez érve búcsút veszünk kedves metrós vezetőnktől. Gyönyörű meleg az idő, mikor a láthatólag külvárosi negyedben a felszínre érünk. Meglepetéssel látjuk, hogy a közeli utcán kőtörő nők kopácsolják és rakják le a bazalt kockákat ! Sok a gyermek, akik táskáikat egy-egy kupacba rakják le a bejárat közelében ruhatár hiányában. Tágas, nagy területen fekszik az állatkert. Először az akváriumot látogatjuk meg, ahol sokféle, soha nem látott halat figyelhetünk meg az üveg mögött, majd egy jó sétával fókát, majmokat, elefántot, zebrát, zsiráfot, tigrist, oroszlánt, tibeti medvét, pandát, struccot, flamingót és más madarakat látunk. Lecövekelünk egy gorilla előtt, „aki" igen élvezi az emberek társaságát. Fiatal fiú van mellette és beszél hozzá halkan. Létrán mászik fel s a földön bukfencet, cigánykereket hány a jókora emberszabású majom, majd nyújtón pörög, sokszor nevet. Ezt az állatot is Kim Ir Szen kapta ajándékba valamelyik baráti országból, mint sok másat az állatkertben.

Délután útrakelünk egy kis gyalogsétára, körülnézni és vásárolni a diplomaták számára fenntartott üzletben. Akkor derül ki, hogy a költőpénznek kapott papírpénzen van egy zöld pecsét, ez annak a jele, hogy baráti országból érkezettként jogunk van a jelzett üzletben vásárolni, ahová helyi halandó nem teheti be a lábát. Van még piros pecsétes pénz is, az a kapitalista világból, kemény valutáért vásárolt pénznem japán, amerikai és más nyugati turisták, valamint diplomaták zsebében. Ezek a pénzek érvényesek az ország bármely boltjában, ám a visszajáró pénzt a megszokott vonban adják, amelyik már nem érvényes a különleges boltokban. Elég nagy az üzlet, az élelmiszer részlegen ananász, japán csokoládé, ausztrál sajt, márkás italok a világ minden részéről. Gyönyörű kínai selymek, szép prémáru van egy másik részen , porcelánok, faragott tárgyak az ajándékoknál és álomszép selyemszállal hímzett képek valódi selyem alapon. Fantasztikus tigris-ábrázolások, csodás tájak, mondai hősök, köztük több változatban egy történet a hét tündérlányról. Egyik-másik többe kerül, mint egész vagyonunk, hiszen van néhány száz vont érő nagyméretű kép. Végül 60 vonért megvásárolok egy nádas-tocsogós partot ábrázoló képet két vadlibával a teliholdnál. A nők javarésze a kínai selymeket vásárolja, a férfiak az italfélét. Nagy sikere van a ginszenget tartalmazó itókának, amelyben az emberke formájú gyökér ringatózik. Helyi érdekesség - azt is megveszik néhányan - a kígyós pálinka. Készítési módja számomra rejtély, de tény, hogy egy összetekeredett ujjnyi vastag kígyó van az üveg alján, rajta valamilyen szesz és persze címke. Az eladónő rejtelmes mosollyal és mozdulatokkal tudatja, hogy férfiaknak ajánlatos inni, mert az öreget is fiatallá varázsolja.

Phenjan külvárosi negyedében meglátogatunk egy elemi iskolát is. Meglepően nagy a tisztaság és látható az izgalom a pedagógusok közt. Az igazgatónő a kapuban fogad, majd végigvezet bennünket az iskolán, az osztálytermeken, ahol angyalkaként ülnek az egyenruhás diákok. Aztán leültetnek a díszteremben és rövid műsorral szórakoztatnak. Egy kislány harmonikázik, majd másik kettő énekel, végül a zenekar - hegedű, nagybőgő, fuvola és dob -játszik néhány jellegzetes koreai számot. Ezután egy kisebb teremben szörppel kínálnak és elkövetkezik a kérdések ideje. Megtudjuk, a koreai. ábécé elég egyszerű - bár külsőleg hasonlít a kínaira -, mert mindössze negyven írásjel létezik. A gyermekeket előbb ezek felismerésére és olvasásra tanítják, írni később. A szállodába visszatérve a földszinten levő konferenciateremben filmvetítés, egy rövidfilm a háborúról, másik a Gyémánt hegység a négy évszakban. Aztán felkérnek, készítsük el csomagunkat pár napos kirándulásra, mert éjszaka vonattal utazunk az Illatos-hegyekbe, Miohiangszanba.

Hajnali ötkor ébredek. A vonat lassan halad, sokat álldogál. Felkelek, felhúzom a gyékénypapucsot, mert az is van a hálókocsiban és az ablakhoz állok, a vidéket figyelni. Munkába induló embereket, gyermekeket látok, mindenki gyalogos, hiszen Koreában a kerékpár olyan ritka még városon is, mint nálunk évtizedekkel ezelőtt volt az autó. Rizsföldek, ökörrel, faekével szántó parasztok s a kocsikat is szarvasmarhák húzzák, lovat sehol sem látok, csak néhány kecskét és kutyát a kis falvak közelében. Az idő borús, de kellemesen meleg. Végül háromnegyed nyolckor érkezünk meg egy takaros kis állomásra, ahol két, három sor üléses Mercedes és egy mikrobusz várja csoportunkat. Jellegzetes keleti stílusú falun áthaladva rátérünk az emelkedő, jó minőségű útra. Körben lombhullató erdővel fedett, barátságos hegyláncok. Pagodaszerű szálló előtt állunk meg. A Miohiangszan szálloda mindössze egyemeletes, fantasztikus keleti díszítésekkel és kényelemmel ellátott, csak külföldieknek fenntartott szálláshely. Az emeleten kapunk szobát, a szokásos gyékényszőnyeg meleg a reggeli hűvösben. Kiderül, működik a padlófűtés! Rádió, tévé, hűtőszekrény, telefon van a szobában, fedős, finom, vékony porcelán csészék, kristálypoharak, forró víz a termoszban. A falon a fiatal Kim Ir Szen képe mellett egy hagyományos stílusú festmény vízeséssel. Gyalogszerrel a Népek Barátsága kiállításra megyünk, gyorsvizű patak partján egy darabig, majd át a hídon és előttünk áll egy türkizkék cseréppel fedett többemeletes, sok kisebb kunkori tetős, faragott kőből épített palota. A hat szint alsóbb részei nagyobb alaprajzúak, mint a felette levők, lényegében egy lapos piramis alakzat, amelyen rengeteg függőfolyosó és erkély is van és díszes háztető. Az ereszek alsó része faragott, színesre festett fa, az ablakok alabástrom csipkék, egyszóval keleti mesevilág! Az 1968-ban felavatott, 28 000 négyzetméter nagyságú kiállítási területen helyezték el hat szinten, hatvan teremben Kim Ir Szen ajándékba kapott tárgyait a világ minden sarkából. A hatalmas kettős bronzkapu egy-egy ajtaja négy tonna súlyú! Csoportunk doyenjét, a közel hetvenéves tanárt kéri meg az ajtó mellett álló őr, nyissa ki a kaput. Ehhez fehér kesztyűt kap a tanár úr és nekiveselkedik a feladatnak, ám a kapu meglepően könnyen kinyílik, rajta azálea virágkoszorúkat képeztek ki, a belső rézkapu valóságos csipke, súlya annak is annyi, mint a külsőnek, így a négy szárny összesen 16 tonna! Még jó, hogy kőből épült a palota, így elbírja a jókora súlyt. Papucsot húzunk a cipőnkre, közben csodáljuk az előcsarnokot, hiszen márvány mozaik a padló piros, zöld, fehér, fekete és szürke színben, rajta vörös perzsaszőnyeg. Térelválasztó alabástrom paravánok virágokkal, tükrök, kényelmes fotelek és három szintre kiterjedő toronyszerű csillár a lépcsőfeljáratnál különböző színű burákkal, kristály csüngőkkel. Mindenütt márvány- vagy famozaik padló és süppedős szőnyegek, csillárok. Elmondja a helyi vezető: Kim Ir Szen 16 országot látogatott meg és 90 országból fogadott vendégeket s az ezen alkalmakból kapott ajándékokat állították ki a palotában. Úgy tűnik, a giccsektől itt megkímélik a hazai és a távolból jött látogatókat. Különösen szépek a kínai ajándékok, a hatalmas vázák és csodálatos az elefántcsontból faragott, számos alakkal díszített jó méter hosszúságú és fél méter magas tájkép, amelyet három évig készített a művész. Egy nagy teremben meglepetésünkre ajándékba kapott autók sorakoznak - hogy jutottak oda, rejtély -, Sztálin, Bulganyin és Malenkov figyelmességei. Aztán ismét kínai ajándékok következnek, jade harangok, állatfigurák, bambuszerdőt megjelenítő hímzett paraván, egy másikon virágzó almaágak, de vannak színes kőzetekből összeállított képek is, jade és elefántcsont ördöggolyók. Fennebb a világ minden tájáról származó ajándékok tömkelege kápráztat el. A padló, a szőnyegek, csillárok itt is egyediek, helyenként fotelek várják a pihenésre vágyókat. Az ötödik szinten egy nyitott teraszon asztalokon keksz és cigaretta, üdítő várja a csoportot, majd fiatal nők forró teát szolgálnak fel. Felejthetetlen pihenő, hiszen lenn zúg a patak, az ég tiszta kék, ragyogóan süt a nap, a madarak csivitelnek, az erdős-hegyes táj csodás, közben látjuk a lentebbi szintek türkizkék zománcú cseréptetőit, díszeit, megfigyelhetjük a közeli utakon közlekedőket. Megmutatják az értékes medvetrófeát is, Ceausescu ajándékát, én pedig felfedezem a nagy herendi vázát, amelyet Losonczi Páltól kapott a Nagy Vezető. Emlékezetes még egy két lábon álló kitömött krokodil, amely mellső lábaiban egy tálcán hat likőrös poharat tart, lábai előtt pedig hamutartó.

Később, az ebéd után felmegyek a szobába pihenni és kiülök az erkélyen levő kőpadra. Hallszik a közeli folyó csobogása, a madarak tavaszi dala, virágzanak a fák, bokrok. Az erdő friss levelei üde zöldek, kellemes a meleg. Meddig leszünk itt, fogalmunk sincs, hiszen mindig meglepetés valamennyi program.

Fél háromkor indulás busszal a hegyekbe, majd újabb kiszállás. Az út szélén álló hatalmas színes térkép előtt sötétkék nadrágkosztümös lány vár, sima rövid frizurával, kezében ernyő. Megmutat két jelzett turistautat, a bal oldali az öt vízeséshez visz, ez három kilométer hosszúságú fel a hegyekbe, a másik rövidebb, ám meredekebb. Az út elején buddhista szent emberek, bonzok régi sírjai. Ember-magasságú tojás alakú kövek, amelyeknek a tetején körben bevésett írás. A turistaút a sziklákon vezet át, vagy kövezett, tisztára sepert. Az emelkedőkön lépcsőket vágtak a kőzetbe és vasoszlopokra erősített védőlánc jelzi, nem tanácsos az ösvényen túl kóborolni. Rengeteg a virágzó fa és bokor, vadalma, körte, cseresznye és barack. Az ösvényen túl fehér ibolya, sok sárga és fehér ernyősvirágzatú „nemtudom” növény, itt-ott a lombhullatók mellett felbukkannak a magányos fenyők. Egy patak völgyében haladunk, annak hol jobb, hol bal oldalán. Többször is átível rajta egy-egy lengő vagy masszív vasból készült híd, valamennyi ragyogó állapotban, frissen festve . A víz kristálytiszta, a part és a meder sziklás. Megtudjuk, hegy a patak neve Szangvon. Az út két oldalán egy-egy meredek, falszerű sziklán írásjelek, mint idegenvezetőnk elmondja, ezek Kim Ir Szen, a Nagy Vezető gondolatai kőbe vésve. Kiderül, az Illatos Hegyek kedvenc kirándulóhelye a látogatásunkkor még élő, éppen 73 évet betöltött párt-vezetőnek, hiszen a közelmúltban is járt erre.

Az út vége felé egyre meredekebbek a sziklába vágott lépcsők, ám a kilátás felejthetetlen. A vízesések 40-60 méter magasak, vannak szinte függőlegesen lehulló vízfüggönyök és a sziklaoldalba menedékesen lecsorgó vízfolyások. Egy helyen két hatalmas vízesés jobbról-balról, alul csobog egy kisebb, majd felmászunk egy meredek sziklafokra épített kilátóhoz, onnan belátszik még egy negyedik. Egy kis megerőltető mászás és ott vagyunk az 1580-ban épült Buddha szentélynél. Néhány színesre festett, frissen restaurált épület, az egyikben Buddha és öt követőjének színes képe. Nagyon jólesik a friss forrásvíz a csodaszép fapavilonban, amely a legenda szerint az élet és a fiatalság vize. A színes minták mellett a mennyezeten, mint tükörkép a vízben, halak fickándoznak, míg kívül az eresz alatt vadruca csapat van megörökítve. Bár az idő kellemes a mászáshoz, sajnos gyűlnek a sötét fellegek, így nincs mód még egy utolsó erőfeszítésre, hogy elérjük az 1395 méter magas csúcsot. Akkor tudjuk meg, hogy a védett terület 375 négyzetkilométer, 28 km átmérőjű terület, a legmagasabb csúcs, a Piro 1900 méter. A kirándulás után jó étvággyal eszik az egész csapat. Olyan bőséges adagokat tesznek az asztalra a porcelántálakon, bárhogy igyekszünk, szinte a fele ott marad.

Május 5-én, vasárnap korán ébredek. Sajnos, esik az eső, az erkélyre kikukkantva érzem, hogy hűvös is van, a hegyek ködben. Érdekes madárhangok, csivitelés mellett hápogás is hallszik. Kissé kedvetlenül gyülekezik a csoport az üvegfalú étteremben. Áznak a virágzó fák és bokrok, így senkinek nincs kedve a szabálytalan elhelyezésű, kör alakú kövekből kiépített ösvényeken sétálni a zuhogó esőben. Így az előcsarnokban üldögélünk és gyönyörködünk a rizsszalmából font bútorok, a varrott képek, a belső sziklakert, a faragott gyökérkeretű tükrök szépségében. Unalmamban vásárolok egy kis francia-koreai kéziszótárt és nyelvkönyvet a magyarul is számoló és köszönő eladólánytól. Ezt látva titokzatos arccal félrehív az idősebb koreai vezetőnk és tökéletes oroszsággal megkérdi, ugye; mikor azzal a férfival és azzal a nővel beszél - mutat közben Emilre és Marikára -, maguk nem románul beszélnek, hanem milyen nyelven? Magyarul, mondom és próbálom elmagyarázni, vagyunk valamennyien magyarok Romániában. Aztán javulni kezd az idő, ki esőköpenyt ölt, ki esernyőt szed elő. Elindulunk a közeli ezer éves buddhista templomhoz. A kapu mellett két dülledt szemű sárkányszerű szörny fogad, karddal és buzogánnyal a lábaiban. Két oldalt négyszögletes alaprajzú oszlopsor és több épület. Ezt a buddhista szentélyt egy híres szent emberről nevezték el, aki szinte egész életét itt töltötte és oszlopszerű sírkövét meg is mutatják néhány régi síremlék között. Sajnos, a középkorban épült templomok sokat szenvedtek a koreai háború idején, de a nyolcvanas évek elején restaurálták a műemlékeket, így minden frissen festett, ragyog. Kapukon haladunk át, látunk mosolygó festett szobrokat, akik virággal elefánton és képzeletbeli állatokon ülnek, másutt tündérek fantasztikus hangszereken játszanak vagy madarakon ülve szállnak csodás tájak felett a festett képeken. Megmutatnak egy több mint négyszáz éves fát, közelében a 15. sz-ból való pavilonban négy hatalmas fából faragott, élénk színekre festett szobor. Egyik figuránál kard, egy öreg embernél lant, a harmadik sárkányt szorít magához, a lábánál apró emberkék, míg a negyediknél zászló és pagoda. Kim magyarázatából úgy értjük, régi királyokat jelképeznek a jókora, hársfából faragott szobrok. Van még kilenc emeletes kőtorony 1044-ből, de a pálmát a tizenhárom emeletes hatszáz éves társa viszi el, amelyen a szélben megszólal a 104 bronz csengő valamelyike. Különösen szép a mellette lévő pagoda a szivárvány minden színében pompázva, faragott csipkeszerűen áttört falakkal. Cipőt levetve be is lépünk, középen mosolygó Buddha szobor, mellette két-két tanítvány és nagy üstnyi faharang, amelyet idősebb vezetőnk meg is kongat egy jókora ütővel és meggyújt egy illatozó pálcikát. Kívülről csodálunk meg egy lótuszvirágos templomot, 1449-ből, amely eredeti formájában átvészelte az évszázadokat. Valaha gyermektelen asszonyok jártak ide imádkozni, szálláshelyeik szépen felújítva megtekinthetők, akárcsak a cseréppel fedett kőkerítés. Aztán beléphetünk néhány templomba anélkül, hogy cipőinket le kellene vetnünk. Valamennyiben látható Buddha és számos tanítványa. Végezetül az 1983-ban hagyományos stílusban felépített múzeumba térünk be. Látunk olyan arasznyi magas arany Buddha szobrocskát, fából és különböző ásványokból készült tárgyakat, régi képeket, középkori fém és cserép edényeket, csodaszép tetőcserepeket. Vannak kézírásos fóliánsok és 1236-ban nyomtatott könyv, különleges technikával nyírfából készült tükörírással .kifaragott lapok, amelyekről nyomtattak ebben az időben. Elmesélik, hogy 80 000 lapból álló ősnyomtatvány matricáit őrzik a múzeumban, ezekből jó néhányat megcsodálunk, hiszen nyoma sincs rajtuk károsodásnak, szúrágásnak. A múzeumból kijőve gyalog igyekszünk a szálloda felé a folyóparton , ekkor vesszük számba, hogy sok apró vízesés is van és a mederben hatalmas kövek, szikladarabok. Elég sok koreai turistával találkozunk, valamennyien barátságosan mosolyognak, a gyermekek vászonkalapjukat levéve, meghajolva köszöntenek. Mivel az eső tovább esik, az előcsarnokban levő kicsiny ajándékbolt kínálatában gyönyörködünk és beszéltetjük magyarul az eladó leányt, aki tudja, hogy köszönöm, csókolom, hogy vagy és a számokat tízig. Két órakor csak elindulunk egy távolabbi nyolc vízeséses turistaösvényhez, amely 2,5 km hosszúságú és elég meredek. Mindössze tizenegyen merészkedünk a zuhogó esőben túrázni, dicséretünkre legyen mondva, köztük vagyunk mindhárman magyarok. Idegenvezetőink az utolsó pillanatban is igyekeznek lebeszélni a túráról, gondolom ők már többször látták jó időben és nincs kedvük bőrig ázni. Bizony, az esőköpeny mellett is vizes leszek, hiszen lecsorog a víz a nadrágom szárára. Mikrobusszal visznek, majd következik a meredek. Szerencsére a sziklalépcsők nem csúsznak, de bizony nagyokat kell lépni az egyre nehezebbé váló vizes ruhákban. Csodálatos a vízesések sorozata, belátni egy-egy fedett pavilon alól jó néhányat. Hidak, kanyargós ösvények, gyógynövény kertecskék bemutatóul egy-egy védett helyen. A vízesések ezen az úton úgy tűnnek bővebb vízhozamúak és a hosszúságuk is nagyobb, mint a tegnapi kiránduláson , hiszen vannak száz métert meghaladóak is. Csak fejben jegyzem meg a számokat, hiszen írni lehetetlen, pedig valamennyi vízesés neve és méretei koreai, angol és orosz nyelven ki van írva újnak tűnő frissen festett táblákon. A brassói Marikával az élbolyban haladunk, úgy tűnik, vezetőink valahol lennebb maradtak, valamelyik fedett kilátóhelyen. Közben találkozunk bőrig ázott tornacipős gyerekekkel és egy csoport katonával, akik már lefelé igyekeznek. Aztán a csúcs felé közeledve már vízfüggönyben járunk, köd is van, így nem érdemes a csúcsig elmenni. Visszafordulunk és gyalog megyünk a szállodáig, mert a mikrobusz is eltűnt vagy mi nem találjuk. A szállóba érve kicsavarom a farmert, mert a szára csupa víz, kiterítem a gyékénypadlón, átázott blúzomat is kimosom. Jó három órás volt a kirándulás, aztán már össze kell csomagolni, hiszen utazunk vissza Pyongyangba. Ezt a titkot akkor közölték, mikor hazajöttünk, mondván, van bő két óránk pihenni, száradni. Közben az eső csendesedik, így kiállok a teraszra. Életem egyik fantasztikus élménye, ahogy felszáll a gomolygó köd, néhány fénysugár is megjelenik és kilenc egymás utáni sorban látszanak a hegyek! Megelevenednek hirtelen a madarak is és a jócskán megduzzadt folyó úgy tűnik, erősebben zúg, mint eddig. Hat óra után mikrobusszal visznek az állomásra és a külföldieknek fenntartott elegáns váróterembe terelnek. Leülök egy kényelmes fotelbe és figyelem a tévében a koreai operaház előadását. A vonat hétkor indul, ismét hálókocsit kapunk, a képekről ítélve ugyanazt, amellyel Miohiangszanba érkeztünk. Egyik koreai rejtély következik, mert a visszaút csak három órába kerül, igaz, valahogy gyorsabbnak tűnt, mint az előző járat, amely több mint kétszer annyi ideig vitt el az Illatos Hegyekbe.

Másnap reggelre az esős idő elér a fővárosba is, hűvös van. A reggeli után kérik, újból kisebb csomaggal felkészülve üljünk buszba, hiszen indulunk a déli határ közelében levő Keszongba. Közben egyik turistatársnőnk, aki tegnap a vizes sziklaösvényen megcsúszott és kificamította a bokáját, visszaérkezik a kórházból. Egyszerű szorítókötés van csak a lábán és míg az előcsarnokban gyülekezünk, elmeséli, mi történt. A csúnyán megdagadt és elkékült lábát megröntgeneztek, majd megkérdezte az orvos, hogy nyugati vagy a hagyományos koreai módszerrel való kezelést választja. Az első tíz nap gipszkötés, a második tűszúrásos gyógymód. Jöjjön a keleti - válaszolt gondolkozás nélkül, hiszen semmi kedve nem volt a világ másik sarkán gipszkötéssel a szállodában ülve tölteni az időt. Megtörtént az akupunktúrás kezelés, majd egyszerű fáslival bekötözték a lábát, mondván, három napig viselje. Mint gyakorló orvos elámultam, mikor elmondotta, már nem fájdalmas a járás! Szerencsére a kirán­dulás további megerőltető napjain is derekasan állta a sarat...

Borús időben indulunk Keszongba, de a falusiak mind a földeken szorgoskodnak. Agrármérnök társunk felhívja a figyelmet a földek végében zöldellő néhány négyzetméteres területre. Kiderül, hogy jó arasznyi sűrűn vetett kukorica, amit a megeredt esőben palántáznak ki a szántóföldre az esőköpenyes parasztok. Ilyen tavaszi időben látogathatott Koreába Ceausescu is, mert hazatérve ajánlotta: országunkban is honosítsák meg ezt a takarékos módszert...A falvakon áthaladva feltűnik az „egy falu, egy nóta” stílus, keleti típusú házak, de mind egy kaptafára készült. A nyitott színekben vagy az ereszek alatt óriási cserépedények, bizonyára tárolásra. A gyermekek örömmel integetnek vagy pionírköszönéssel szalutálnak. Mikor már jócskán eltávolodunk a fővárostól, látunk faekével szántó parasztembert. Koreai sajátosság, hogy fogalmunk sincs, merre járunk, mivel sehol sem látunk útjelző táblát, kilométert mutató jelzést. Mikor megkérdezzük, miért hiányoznak, a válasz az, hogy meg kell téveszteni a rosszban sántikáló imperialista ügynököket! A forgalom elég gyér, ritkán találkozunk ócska, kimustrált helyi buszjáratokkal, mások teherautóból vannak átalakítva és vígan eregetik a füstöt a hátsó részükön felszerelt kéményen át. Öreg tanártársunk véleménye szerint ezek a fával üzemelő autók, mivel ő olvasott egy francia újságban arról, hogy ilyen járművek is közlekednek Koreában. Itt-ott sorompó is van a közúton, igaz számunkra szabad mindig az út, ám az akadály mellett katonák állnak. Csak következtetünk, hogy nem mindenki megy oda, ahová a kedve tartja, biztosan engedély kell elhagyni a lakhelyet. Próbálunk a lakosságra, fizetésre vonatkozó dolgokat megtudni, de igen kétértelműek a válaszok. Így kiderül: a szabadságot is ki kell érdemelni jó munkával és politikai odaállással. A jutalom lehet egy mozi vagy színházi előadás, netán látogatási engedély a Nagy Vezér szülőfalujába...

Fél kettőre érkezünk Keszongba, a külföldieknek fenntartott Chanamszan Hotelba, amely zárt zóna, innen csak csoportosan mehetünk ki, mivel igen közel a déli határ. E vidéken termelik a gyógyhatású ginszenget. A szállodában az asztalterítőn, a lepedőn és a paplanhuzaton is az inszam ágacskái, piros virágai és ember formájú barna gyökere van hímezve. Itt is forróvizes termosz fogad, fedeles porceláncsészékkel, van evőeszköz is, a gyékénypadlón szalmából font papucs.

Alig szusszanunk a gazdag ebéd után, továbbindulás három órakor. Irány Panmundzson! A távolság mindössze tíz kilométer. A mindkét oldalán két-két kilométernyi sávban dermilitarizált zónánál egy pavilonban sárga karszalagos, igen jóképű fiatal tiszt fogad, remekül beszél angolul. Egy terepasztalon megmutatja a táj kicsinyített mását, közben a katonák leszerelik a busz számtábláját és piros zászlót tűznek ki. A tiszt terepjáróval vezet, azon sárga zászló leng. Megmutatják, hol írták alá a koreai háború befejezését szentesítő szerződést, majd végigkísérnek a múzeumon, végezetül egy teremben filmet vetítenek és szörpöt kínálnak. Ismét buszba ülünk, elérkezünk a határhoz, látjuk a csehszlovák, lengyel, illetve a svéd és a svájci felek, valamint az amerikaiak őrhelyeit. A határtól mindössze olyan 8-10 méterre áll egy emeletes épület, annak az emeleti erkélyére kísérnek. Sorban hét, kékre festett barakk áll előttünk, középen, az aszfalton csík, az a határ. Jogilag az épületek északi felét a kommunista koreaiak, míg a déli részét az amerikaiak használják. Míg a magyarázatot hallgatjuk, velünk átellenben, egy pagodaszerű építményről tekintenek át a déli országrész turistái, integetnek nekünk és fényképeznek. A távolság oly kicsi, hogy akár beszélgethetnénk is kissé emeltebb hangon. Vidám néger és fehér amerikai katonák köszöntének a barakkok között lazán sétálva, s mi buzgón fényképezünk, hiszen megengedik. Aztán rövid teázás az emeleti teremben, majd visszaülünk a buszba, közben megfigyeljük, hogy az északkoreai katonák is fegyvertelenek, akár az amerikaiak és mindannyian vörös karszalagot viselnek. Távolról pillantjuk meg a 240 km hosszúságú falat, amely a két Koreát egymástól elválasztja. A berlini fallal összehasonlítva a különbség annyi, hogy ezt a déliek emelték, félvén egy újabb kommunista támadástól.

Május 7-én városnézésre indulunk busszal. Első megálló egy régi Konfuciánus iskola, ahol 30-32 méter magas, kilencszáz éves tölgyfák állnak, 6-7 méter kerületű törzzsel. Megtekintjük a lakószobákat, tanulóhelyiségeket, a várfalakat, a parkot és a meglepően sok, barátságos kutyát. Aztán a városon kívül elhaladunk a szépen zöldellő inszam ültetvények mellett, majd egy kisebb hegyen az 1365-72 között épült Kom Min Huan királysírt látogatjuk meg egy erdőben. Sok-sok lépcsőn érünk el a két köralakú építményhez, melyek 49 illetve 20 méter magasak, kerületük 69 és 26 méter s valaha a király és felesége sírját rejtette, ám a japánok kifosztották. Hatalmas kőszobrok veszik körül mindkét mesterséges dombot, mitológiai állat- és emberfigurák. A hegy aljában egy koreai csoport pihen és vidám játékokkal szórakozik. Versenyt futnak úgy, hogy két ember egy-egy lábát összekötik kendőkkel, aztán bekötött szemmel próbálják ki, melyikük gyorsabb, labdát kergetnek és jó nagyokat nevetnek, Barátságosan fogadnak, csoportunk huszonéves tagjai is beállnak játszani, így valóban kitűnő a hangulat az időközben kiderült nap alatt.

A földeken rengetegen dolgoznak. Kihasználnak tenyérnyi területeket is az út mentén, a folyók, patakok árterületén, a hegyoldalban, erdők között. Csupa kisebb-nagyobb kopár vagy erdős hegy a vidék, közte mezőgazdasági terület. Tehén vagy ökör húzza a faekét és a kordét, ritkán látni traktort. Ócska buszok haladnak el mellettünk utasokkal zsúfolva, de az út szélén állnak ultramodern társaskocsik is, amelyek a földeken dolgozó városi munkásokra várnak. Kiderül, nem kerül sor sajnos a fővárosi hires Manszude színházban beígért látogatásunkra, mert a színészek és énekesek mezőgazdasági munkán vannak!

Május 8-án reggeli után derül ki, ismét buszos országjárás következik. Úticélunk Vonszan, a Csendes óceán parti kikötő. Először közölnek adatokat a távolságról, így 200 km a ma megteendő út modern autópályán, ahol 21 alagút és közel 150 híd található a hegyes vidéken, a legmagasabb pont ezer méter körül lesz a tenger szintje felett. Előbb gyümölcsfa ültetvények között visz az utunk, majd egyre magasabb hegyek, mezőgazdasági területek következnek a szűk völgyekben és a folyó partokon. Megállunk egy útszéli, külföldieknek épített csárdánál. A személyzet sorban állva, mosolyogva vár, majd távozáskor elköszön. Déli egy óra után érkezünk Vonszanba, ahol azonnal megkapjuk a szobákat a tengerparton levő tízemeletes Szandovan szállóban. Kényelmes szobánk a tengerre néz, alig tudok betelni az öböl és a hegyes táj látványával, ahol toronyházak állnak, köztűk zöld övezet, a kikötőben óceánjárók. Ebéd után Emillel és Marikával sétálni indulunk a tengerpartra, a többiek pihennek vagy napoznak a homokos strandon. A part mentén gyakorlatozó katonákat látunk, majd kiderül, nem jó irányba indultunk, mert egy halász udvariasan, ám nagyon határozottan visszaküld. Gyatra orosz beszédéből úgy veszem ki, odébb már aknamező védi a Koreai Népköztársaságot az imperialista betolakodóktól ! Visszafordulunk és egy csodálatos keleti stílusú parkba jutunk. Engem a kolozsvári botanikus kert japán részlegére emlékeztet, ám annál sokkal nagyobb. Túl sok külföldi nem járhat az ösvényeken, ezt abból sejthetjük, hogy mindenki barátságosan köszön.

Négy fiatal, 15-16 éves fiú jön velünk szembe, barátságos mosoly, majd mi áthaladunk az ívelt hídon, mikor a homokban észreveszek egy jelvényt. Lehajolok s csodálkozva látom, hogy Kim Ir Szen arcképes! Első gondolatom, hogy végre lesz nekem is emlékbe egy, hiszen megvenni nem lehet, mert azt ki kell érdemelni, amint azt koreai vezetőnk pár napja mondotta. Aztán eszembe villan, vajon nem az előbb elhaladt fiatalok vesztették el? Visszafordulok és látom, hogy mindnyájan kíváncsian bámulnak utánunk. Akkor felemelem a jelvényt és mutatom feléjük. Döbbenetes jelenet: mindegyikük a melléhez kap s kiderül, az egyiknek hiányzik a Nagy Vezér képe! Szaladva jön át a hídon, szinte kitépi a jelvényt, feltűzi, majd hosszasan hálálkodik, szorongatja a kezemet. Hogy én is szóljak valamit, mondom, turista, Románia. Felderül az arca, a válasza hihetetlen, de igaz - Ceausescu ! Már nem lepődöm meg, hiszen tudom, hogy a kisiskolás kortól mindenki részt vesz a napi politikai leckén, így a póruljárt tizenévesnek Romániát hallva azonnal annak vezetője jutott eszébe.

Elérkezik a kirándulás tizennegyedik napja, de szerencsére semmi fáradtságot nem érzek, csak a kíváncsiság sarkall, minél többet látni e távoli világból. Korán ébredek, szobatársnőmmel és a váradi fiatalemberekkel sétálni indulunk a tengerparton, ahol asszonyok moszatot, algát gyűjtenek, majd látunk egy eleven polipot is. Éppen kevéssel érkezésünk előtt fogta egy halász, aki az ingébe göngyölte. Kérésünkre megmutatja az ijedt, emberfejnyi, rozsdabarna állatot, amely azonnal menekülne tapadókorongos lábaival a tengerbe. Döbbenetes a szeme, szinte emberi a tekintete, szeme is akkora, mint az emberé. Nagyon megsajnáljuk, mert biztos ebéd lesz belőle. A hullámok partra vetettek pár tengeri csillagot az éjjel és néhány medúza is döglődik a homokon. Aztán búcsú a Csendes óceántól, s kilenc órakor már utón vagyunk Kimganszan, a Gyémánt Hegyek felé. Dél tájban érkezünk Kimganszanba, ahol háromszintes, még mészszagú új szállodában fogadnak. Kirándulás a Szamilpo tóhoz, amely az óceán partján található, 12 km távolságra az üdülőhelytől. A rendben tartott turistaösvényen sziklába vágott lépcsők, korlát és minden fordulónál csodálatos kilátás. Végül elérkezünk egy pagodaszerű kilátóhoz s előttünk kitárul az óceán és lenn a Szamilpo tó, közepén egy kicsiny, fákkal borított sziget. A legenda szerint itt olyan szép a világ, hogy elfelejtkezik az ember az időről és ami egy napnak tűnik, az lényegében három. A tó neve – Szamilpo - azt jelenti, Három nap tó. Kerülete 4,5 km és mélysége valamivel több, mint négy méter. Aztán Kim valamilyen zavaros magyarázatba kezd és a kilátó közelében levő jó asztalnyi bekerített sziklalapra mutat, amelyen szépen kifaragott írás díszeleg, majd a tó központjában lehorgonyzott piros bója felé int. Nem igen értjük, miről van szó, aztán az idősebb vezetőnk megszólal oroszul és megtudjuk, hogy utolsó látogatása során Kim Ir Szen a bekerített helyről, amit később ily módon tettek felejthetetlenné, a tavon lelőtt egy vadkacsát. Ahol a madár a végét érte, ott áll most emlékeztetőül a piros bója!

Nem merünk még mosolyogni sem, mert ez bizony a személyi kultusz csúcsa... A busz felé menet egy csapat kisiskolást találunk, akik az országutat sepregetik és az út szélén a köveket rendezgetik. Kidolgozott, sebes kezecskéiket látva öreg tanár útitársunknak könnye is kicsordul, megsimogatja és megcsókolja az egyik bájos kicsi leányka kezét, aki csodálkozva nézi, miért sír a fehérhajú ember. A földeken is sok gyermek dolgozik, mindenütt lelkesen integetnek, köszönnek nekünk. Este hatra érkezünk vissza az üdülőhelyre.

Május 10-én madárdal ébresztő. Hihetetlen a sokféle trilla és az ablakon kitekintve a korai napfényben fürdő meredek sziklás hegyek , amelyek fűrészfog- vagy fésűszerűen rajzolódnak ki a horizonton. Eddig csak képen láttam ilyen hegyeket, most itt vannak közel, jó lenne a tövükről megnézni a természeti csodát. Aztán kilenckor indulás a hegyekbe, a híres Kuryong - Kilenc sárkány - vízeséshez. Útközben megállunk a Koreában levő legrégibb buddhista templom romjainál, amely a 4. században épült. Az erdőben van egy torony elég épen és néhány kőoszlop. Mondják, a háborúban pusztult el, addig élet volt itt.

Leparkolunk egy vendéglő előtt és onnan következik a gyalogtúra. Négy kilométer út van a vízesésig egy széles, frissen sepert, egyre emelkedő úton, amely a sziklákat görgető folyó hol egyik, hol másik partján vezet, míg a két oldalt frissen festett lengőhidak kötik össze. Hihetetlen a hegyek, a sziklák, csúcsok formája és változatossága. Sok a virág az út mentén. Uralkodó az ibolyaszerű, ám szagtalan növény lila, fehér és sárga színben, a nemzeti szimbólumnak számító azáleák és ismeretlen fehér és rózsaszín virágú bokrok. Előbb néhányan, turisztikában otthonosak rohanunk, mert nem tudjuk, milyen tovább az út, így a viszonylag könnyű terepen elhúzunk a csoport zömétől. Gyakran át kell kelnünk a folyón, hol vashidakon, máskor lengő kötélhídon, amelyen fapallók vannak rögzítve. Végül lassítunk, mert másfél óra után nagyon meredek az ösvény. Közben rájövünk, már rég megtettük a négy kilométert, sőt többet is... Aztán megjelenik az első nagy vízesés, amely magas, de kicsiny vízhozamú. Nagy kanyar az úton, ismét emelkedő, majd egy jókora patak és újabb sziklaoldal ösvénnyel, amelynek tetején gyönyörű pagoda. Fantasztikus kép tárul elénk, hisz egész közel dübörög a Kuryong, amely hetven méter magas függőleges sziklán zuhan alá. Úgy mondják vezetőink, ez az ország leghíresebb vízesése, nemcsak magassága, hanem vízbősége miatt. Aztán közel megyek s lepihenek egy sziklán a permetező vízsugár közelében. A főág mellett még sok kisebb vízfolyás pereg le a sziklákon, a lábam előtti tócsákban zöld-fekete hátú, piros hasú békák. Nagyon erősen süt a nap és szinte hihetetlen a vidék szépsége. Már jól kipihenjük magunkat, mire a csoport maradéka megérkezik. Visszaúton sok turistával találkozunk, köztük japánokkal; akik mosolyogva köszöntének. Nagyon sok fiatal festi a tájat, ülnek a sziklákon, akvarelleket vagy szénrajzokat készítenek, meglepően jó képeket. Bizonyára művészeti akadémiára járnak, mert alkotásaik avatott kézre vallanak.

Este hattól filmvetítés lenne, de kiderül, nincs áram. Emiatt csúszik a vacsora ideje is…

Másnap ismét madárdal ébresztő és remek langyos idő, kevés felhővel az égen. Már fél nyolckor reggelizünk, majd a közeli kultúrotthonban következik egy jó félórás filmvetítés. Az 1973-ban készült film témája a Kimganszan. Este nyolc órakor, a szálloda konferencia termében koreai művészfilmet vetítenek, amely 1973-ban készült, csodálatos tájakat mutat és bájos szereplőket. Egy lány története, aki a szerelméért börtönbe jut, élete is veszélybe kerül, persze minden jóra fordul. Közben van tánc, ének és koreai népszokások bőséggel. Megállapítom, hogy életemben még ilyen foteles, kényelmes moziban nem voltam és elrepült a több mint két és fél óra !

Vasárnapra jól kipihenve ébredek, indulunk vissza a fővárosba a borússá vált időben. Szerencsére nem esik, így a két megállónál - egy út menti pagodánál, majd útszéli vendéglőnél - nem ázunk meg. Délután autóbusszal meglátogatjuk a Morambon hegyet, ahol a bronz szárnyas ló szobra, a Colima áll, ami Kim szerint a koreai nép szabadságának jelképe. Megtekintjük kívülről a Morambon színházat, amely a háború után épült és van föld alatti terme is, amelyben a nehéz időkben játszottak. Megnézzük a várfal maradványokat egy pagodával, míg kissé lennebb új lakónegyed látszik. Vasárnap lévén a hatalmas virágos parkban mulatozó embercsoportokat látunk. Megállunk az egyik mellett, ahol idősebb asszonyok táncolnak ünneplő ruhában, verik a dobokat, tálcákat. Bámészkodó csoportunkat látva egyik társnőnket és a kékszemű, szőke váradi Nelut is beviszik a táncba... Odébb egy asszony jókora lábast ver ütemesen, arra táncolnak. Megnézzük a város őrhelyének épült pagodát is, ahonnan egy kis magaslatról belátszik a már bejárt terület. Közel másfél óra telik el, míg megkerüljük a hegyet s mire a buszhoz érkezünk, elered az eső. Ezután a Szépművészeti Múzeumot látogatjuk meg, ahol hat terem a régi, míg tizenöt az új művészetnek szentelt. Királysírok freskói a középkorból, majd festmények 1676-ból, hasonlatosak a közismert kínai és japán képekhez. Van fába faragott könyvtábla és róla készített nyomtatott lap 1361-bő, hatalmas Buddha 1662-ből és számos kincs a kolostorokból. A 18 századi képek és legyezők mellől alig tudok elszakadni, a 19 századi hímzett képek is fantasz-tikusak, főleg az állatábrázolások.

Utolsó teljes koreai napunk hétfőre esik. Borús az idő, de nem esik. Jól fűtenek, így az utolsó ruhadarabokat kimosom. Reggelire krumplisaláta, szalámi, vaj, rántotta, lekvár, tea, szörp és ásványvíz van. Délelőtt a Forradalom múzeumba látogatunk, amelynek homlokzatát az ország legmagasabb hegysége, a Pektuszan mozaikképe dísziti. Előtte áll Kim Ir Szen 60 éves születésnapjára elkészült húsz méter magas bronzszobor, körülötte két oldalt kétszáz méter hosszúságban 209 alakot megjelenítő szoborcsoport. Esténként néhányszor jártunk a téren, ám most délelőtt megcsodáljuk a kilátást a városra a tiszta levegőben. Rövid múzeumi látogatás után a fáklya alakú Dzsucse toronyhoz megyünk a Dedongang partjára. A 170 méter magas 20x20 méter alaprajzú épület kilátójára búcsúzóul felvisznek lifttel 150 méter magasra. Odafenn erősen fúj a szél, de a látvány a fővárosra, a csodálatos parkokra, a szökőkutakra emlékezetes. Ezután a túlsó parton levő Népek Barátsága palotába látogatunk és végigjárjuk a hagyományos keleti stílusban 1982-ben átadott épületet. Az előcsarnokban szürke márványborításúak a falak és az oszlopok, a padló színes kőmozaik. Ezer négyzetméter egy-egy szint, 13 millió könyv, 600 helyiség és 5000 személyt kiszolgáló olvasóhely van. Persze itt sem hiányzik Kim Ir Szen márványszobra. Mozgólépcső visz fel az emeletre, ahol más színárnyalat az uralkodó, míg a következő emeletre márványlépcsőn megyünk. Látjuk a kartotékokat, a komputerizált könyvkiadást, az olvasótermeket, a külföldi kiadványok fordítóinak munkatermeit, a 14 előadóterem egyikét faburkolattal, selyemtapétával, színpaddal. Bekukkantunk az üvegablakon az idegen nyelven tanulók csoportjára, ahol éppen orosz nyelven folyik az oktatás tévéről, fülhallgatóval. Van zenehallgató terem is, valamint videó részleg színes tévékkel, ott éppen biológia óra folyik. Lifttel visznek fel a tetőre, ahonnan panoráma kilátás nyílik a városra.

Délután az Anya- és gyermekközpontot látogatjuk meg. Ez lényegében ultramodern kórház. Itt látok életemben először olyan röntgenkészüléket, mellyel az orvos képernyőn követi a beteg mellkasának átvilágítását.

Elérkezik utolsó reggelünk Koreában. Gyors felkészülés után rövid séta a Potongang partján a parkon át és fájó szívvel búcsúzom Pyongyangtól, mert érzem, jósorsom többé ezekre a gyönyörű tájakra nem hoz el. Már fél nyolckor a reggeli mellett ülünk, paradicsom, vaj, szalámi, rántotta, lekvár, fánk, szörp és tea van az asztalon. Egy óra múltán már az előcsarnokban gyülekezünk a csomagokkal és kisvártatva indulunk a repülőtérre. Ragyog a napfény, így a búcsú még fájóbb. A fiatalok Kim címét kérik, szeretnének neki majd otthonról írni, ám szegény feje kétségbeesetten kapálódzik, mindegyre hajtogatja, sajnos az lehetetlen. Végül bukaresti idegenvezetőnőnk lecsillapítja a kedélyeket, mondván, hagyják békén, hiszen nem szabad nekik külföldiekkel levelezni... Őszinte búcsút veszünk két koreai vezetőnktől, akikkel megbarátkoztunk az elmúlt időben.

Míg az IL 62 felé gyalogolunk, megfigyelem, hogy a repülőtér emeletes épületén két szép kép - nyári és téli táj, míg felette Kim Ir Szen portréja. Barátságos orosz légikisasszonyok ültetnek le, miközben halk könnyűzene szól. Indulás éppen fél tizenegykor, a váróteremben jelzett időben. A kapitány üdvözöl, majd bejelenti, hogy hétezer kilométeres utunk elején Korea és Mandzsúria felett fogunk repülni és amikor érdemesnek tartja, figyelmeztet a látnivalókra. Negyed egy; mikor a kínai-szovjet határ felett repülünk. Életreszóló élmény 13 óra 35 perckor a Bajkál tó látványa a jórészt befagyott vízzel, a széleken szakadozó, úszó jégtáblákkal. Hirtelen felhőzónába kerülünk, bár felettünk süt a nap, igy a tájból nem látszik semmi. Érdekesség, hogy a ragyogó kék égen feltűnik a hold fehér foltja. Később a felhőfoszlányok között kezd látszani a táj, Moszkva közelében teljesen kiderül, így gyönyörű a világváros nappali fényben.

Seremetyevo 2-őn a szokott nagy forgalom és a csigalassúságú ügyintézés már előző tapasztalataim alapján nem újság. Az órát visszaállítom öt órával, hiszen az orosz fővárosban még csak kora délután van. Ezúttal a Lunnaja vendéglőben pincérek szolgálnak ki, így vontatottabb az étkezés, mint jó két héttel előbbi ittlétünkkor a svédasztal jóvoltából.

Az időzóna átállás nehézségeinek első jele, hogy bár későn tértem este nyugovóra, hajnali négykor felébredek. Nem is tudok visszaaludni, így inkább reggeli városnézésre indulok, hatkor már a metróban ülök. Bejárom a központot, a Razin utca csodaszép fehér-vörös templomait nézem, persze kívülről, majd a Rosszija szálló környékét, körbesétálom a Vörös tér alsó részében a soktornyos Vaszilij Blazsennij templomot, majd eljutok a Nagy Színház közeli metróállomásig. Reggeli után felcsapok idegenvezetőnek - bukaresti szobatársnőm, Marika és Emil kíséretében meglátogatom Moszkva keleti peremén a kuszkovói kastélyt, ahol a leggazdagabb orosz porcelángyűjteményt őrzik. Ez a birtok és nagykiterjedésű park is a Seremetyev grófok birtoka volt, akárcsak a kirándulás első napjaiban meglátogatott osztankinoi kastélymúzeum. A szép palota és a parkban álló Ermitázs, barlang és pálmaház, valamint a templom a 18 században élt jobbágymesterek hírnevét öregbítik. A palota-együttest csodás park, gyönyörű szökőkutak, műromok, lugasok veszik körül. Eldöntjük, először a kastély termeit járjuk végig. Van kék, zöld, rózsaszín terem, ahol bútor és tapéta összhangja tökéletes. Végigjárjuk a vendégszobákat és megcsodáljuk az egyik szárnyban a türkizkék tapéták, a rokokó aranyozott bútorok, értékes gobelinek szépségét. Van féldrágakő intarziás asztal és komód, malachit, lazúrit és színes márvány vázák, dísztárgyak, famozaik, padló. Látunk zeneszobát és egész falat beborító mitológiai jeleneteket ábrázoló tapétákat. A bálteremben málnaszínű alapon galambok, virágok, dundi gyermekfigurák a fali tapétán és hatalmas velencei tükrök. Csodálatos egy világos zöld hangulatú hálószoba, fülkében álló baldachinos ággyal, virágkosarak, girlandok a tapétán, kiemelkedő színesre festett alabástromból, a mennyezeten freskó, a bútor csodálatosan faragott. Van dolgozó- és fogadószoba, világos tölgyfa bútorokkal, fehér-kék kerámia kályhákkal. Gyönyörű a fiókos szekrényke; láda és íróasztal, intarziás tájképekkel, valamint a türkizkék alapon fehér virágos és fehér alapon kék virágos kályhák, amelyeken tájképeket ismerünk fel a kastélyról és parkról. Aztán sétálunk a tágas parkban, közben meglátogatjuk a földszintes vagy emeletes „házacskákat", ahol az orosz porcelán és kerámia közel háromszáz éves remekein kívül kínai, török, perzsa, spanyol, mór, német, angol, dán és francia porcelán-, fajansz- és üvegtárgyakat, valamint más alkotásokat, így órákat, bútort, képeket csodálhatunk meg.

A pálmaházban időszakos kiállítás, témája hazafiság a kerámiában és az üveg művészetében. Külön terem mutatja be a cári porcelángyár termékeit. Figyelmet érdemel az európai és szibériai Oroszország népcsoportjait megelevenítő szobrocskák részlege Még megnézzük a jelenleg üres madárházakat és az 1765-71 között épült barlangot. Aztán hatalmas vihar kerekedik, záporral. Bőrig ázunk a metróig, ám mire a szállóhoz érünk, eláll az eső. Ebéd után egyedül indulok sétálni. Először kedvenc költőm, Jeszenyin sírját keresem fel a Vagankovi temetőben. A kapu előtt vásárolok egy csokor virágot, majd a bejáratközeli, egyszerű fakereszttel jelölt sírnál virágerdőt látok. Vázákban, kosarakban, vedrekben pompáz­nak a tavasz hírnökei - piros, sárga és tarka tulipán , fehér és sárga nárcisz, kék, rózsaszín és fehér jácint, kála, rózsa, szekfű, kévékben nefelejcs, illatos orgona és rengeteg álldogáló vagy imádkozó ember. A magányos sír úgy körül van véve virággal több méter szélességben minden irányban, hogy lehetetlen elolvasni, ki nyugszik alant. Végül megkérdem a mellettem álló fiatal nőt, aki elmondja, hogy Vlagyimír Viszockij színész; költő és énekes, Marina Vlady orosz származású francia filmsztár ellenzéki férje. A közeli Jeszenyin sírnál aztán leteszem virágaimat. A délutáni órán is vannak látogatók, és sok a friss virág. Érkezik egy idősebb férfi, körbesétálja a sírt, majd kihúzza magát és szavalni kezd. Senki sem csodálkozik, mindenki figyelmesen hallgat. Én is kivárom a produkció végét, majd a kijárat felé indulok. Viszockij sírja körül még többen vannak, főleg fiatalok, úgy érzem, ez politikai tüntetés. Ezután autóbusszal eljutok a Felkelés térig, s kisvártatva a Csehov Múzeum előtt állok, a Szadovaja-Kudrinszkaja 6. számú vörösre festett kicsiny, keskeny, egyemeletes épület előtt, amelyik az óriás új épületek között kitűnik kovácsoltvas kapujával. A csöpp kertben virágzó bokrok, tulipánok s a bejárati ajtón eredeti réztáblán: Doktor A. P. Csehov. A lakásban minden a helyén, csak épp a házigazda hiányzik. Szóba elegyedek az idős, nyugdíjas pedagógus múzeumőr asszonnyal. Az író 1886-90 közt lakott itt édesanyjával, Marija húgával és Mihail bátyjával, édesapjuk akkoriban Iván nevű fiánál lakott ugyanebben az utcában. Itt írta első jelentős műveit s itt volt gyakori vendég Csajkovszkij, Korolenko, Levitán és mások. A dolgozó- és hálószoba olyan, mint az író életében volt, a többiben pedig Csehov életét és munkásságát ismerheti meg a látogató. Könnyekig meghat az üvegszekrényben Csehov szemüvege és tolla, előtte egyetlen virágzó cseresznyeág egy karcsú vázában. Éppen vacsorára érkezem haza a szállóba. Megfigyelem, hogy este tízkor is elég világos van, hiszen a fehér éjszakák kisebb mértékben Moszkvában is megfigyelhetők.

Másnap csoportosan ellátogatunk a Puskin szépművészetibe, ahonnan magánkezdeményezésre a viszonylag közeli Lev Tolsztoj Múzeumot is fölkeresem, majd bekopogtatok a vele átellenben álló Puskin Múzeumba. Végül a Novogyevicsij kolostorba is elmegyek. Az idő éppen sétára alkalmas. Megszámolom, tizenöt turistabusz áll a parkolóban. A templom tömve hívőkkel, az ikonosztázt éppen restaurálják. Újra metróba ülve elmegyek a város másik végében levő Andronyikov kolostorba. Tipikus moszkvai külváros, ahol az utca egyik oldalát éppen bontják és építik a tömbházakat. Jó tíz perces gyaloglás után már a legkedvesebb régi moszkvai helyen vagyok. Öreg fák, a bejárat előtt Andrej Rubljov ikonfestő modern szobra. A Jauza partján 1359-ben építették az erőd szerepét is betöltő kolostort, máig fennmaradt legrégibb falai 1420-ból valók, ez a Szpasszkij-templom. Világvárosban nyugalmasabb helyet eddig még nem láttam, fehér falai, épületei, a friss zöld fű, a sok fa, a madárcsicsergés, a nagy csend igazi kolostori hangulatot teremtenek.

Aztán elérkezik a búcsúvacsora. A váradi Nelu késve érkezik, kissé szalonspiccesen, hiszen ő is felkereste kedvenc költője, Jeszenyin sírját. Elmeséli, estefelé még többen voltak, ő is szavalt románul, aztán mások is oroszul, hoztak vodkát és pezsgőt, locsoltak a sírra és ittak is, alig tudták befejezni a barátkozást...

Derekasan nekilátunk a finom étkeknek. Először vodka, majd szardínia citrommal, vaj, sonka, paradicsom, azután kerámiabögrében készült hús gombával, murokkal, hagymával tejfölös lében, végezetül pezsgő és torta.

Végül elérkezik a hosszú kirándulás utolsó napja. Gyors csomagolás és reggeli után még néhány órás séta Moszkva belvárosában, nézelődés, vásárlás a Druzsba könyvesbolt magyar nyelvű részlegén, majd az utolsó rubelek elköltése a közeli ajándékbolt népművészeti osztályán...

Már sötét, van, mire Bukarestben leszállunk és futó búcsút veszünk turistatársainktól, akik legtöbbjével többet az életben nem találkozunk.

2000. április 11.