Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tőkei Ferenc
Jegyzet a pekingi utcáról
Forrás: Korunk, 1998 augusztus
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Először 1959-ben jártam Kínában (lakáscserére gyűjtött családi pénzünkön), az első IBUSZ-csoporttal, amely Kínába vitt magyarokat. Útitársaim közt volt Weöres Sándor és Károlyi Amy, akikkel akkor már évek óta jó munkakapcsolatban és felhőtlen barátságban voltam. Nagy utat tettünk meg Kínában, vonattal, hajóval és repülővel, élményeink máig feledhetetlenek. A következő évben aztán megadatott, hogy akadémiai tanulmányút keretében egy teljes hónapot Pekingben töltsek. A mából visszatekintve Peking akkor csodálatos hangulatú kisváros volt, ahol szívesen csavarogtam a szűk utcácskákban, anélkül hogy eltévedtem volna, s teljes napokat tölöttem az antikváriumokban és bazársorokban. Az akkor még jórészt fedetlen csatornák szagát éppenséggel nem rossznak, hanem nagyon is kellemesnek találtam, akárcsak később egy ideig például Bangkok csatorna-illatát. Csak a por volt kellemetlen Pekingben, amely ellen még sokan viseltek orr- és szájvédő alkalmatosságot.

Azután sinológus létemre huszonegy éven át nem utaztam Kínába. 1982-ben jutottam el oda újra, s az országra már nem lehetett ráismerni. Pekingben már nem merészeltem volna csatangolni, mert eltévedtem volna. A 80-as években még néhányszor, a 90-es években pedig minden évben néhány hetet töltöttem az országban, hatalmas utazásokkal bejárva tartományaink több mint a felét. Az utóbbi időben csak Pekingben maradok, elég nagy az is, ráadásul minden évben más. Világváros, amelyben azért meghúzódik az egyre zsugorodó régi is. Legutóbb 1998 májusában szereztem ott tapasztalatokat.

Kínáról manapság temérdek "szakértő", politikus és újságíró, ki-ki a maga pártállása, hitvallása és előítélete szerint, összehord tücsköt-bogarat, ítélkezik és jósol, hozzáértését fitogtatva. A sinológusok ebben az okoskodásban nem vesznek részt, nekik más a dolguk, no meg talán eleget tudnak is ahhoz, hogy ha lehet, inkább hallgassanak. Magam sem szoktam közszemlére tenni a mai Kínáról való vélekedésemet, s hogy most – a lehető legszerényebb formában – ezt mégis megteszem, annak két oka van. Az egyik az, hogy a Korunknak régi híve vagyok, a másik pedig idei tapasztalataimnak a korábbiaktól némileg eltérő jellege. Történt ugyanis, hogy az MTA és a kínai Társadalomtudományi Akadémia új megállapodása szerint ebben az évben már nem hordozott hivatali gépkocsi, s nem volt kötelező a szállodában étkezni, hanem közlekedésről és étkezésről magamnak kellett gondoskodnom egy bizonyos összegből. Így aztán egy időre némiképpen pekingi lakossá lettem, és sok olyasmit is megfigyeltem, amit korábban nem, vagy nem ilyen élesen. 1960-ban meg kellett szöknöm a sofőr elől, hogy szabadon mozoghassak, azután ez nem volt lehetséges, most tehát – korommal sem számolva – éltem az új helyzet lehetőségeivel.

Semmi különöset nem csináltam, csak éppen együtt utaztam a kispénzű pekingi emberekkel, és figyeltem. A budapesti hisztériát vittem magamban, s ott azonnal hatalmába kerített az egyszerű pekingiek végtelen nyugalma és türelme. A pekingi közlekedés rendkívül változatos, az óriási távolságokat könnyű megtenni csuklós vagy emeletes busszal, egészen olcsó kisbuszokkal, a taxik különböző fajtáival, földalattival, s most újra riksával is. Peking ma talán a világ legérdekesebb városa, mert együtt él benne a legkorszerűbb a legrégebbivel, s megférnek egymással. Éppen ezért téved, aki Kínát uniformizáltnak képzeli; ellenkezőleg, ma éppen a hihetetlen változatosság jellemzi. S ami a kontinensnyi országra jellemző, az látható a fővárosban is.

Peking évről évre hatalmas változáson megy át, régi városnegyedek tűnnek el, hogy a helyükön toronyházak sokasága emelkedjék fel, állami lakások, kínai és külföldi bankok, irodaházak és hatalmas üzletközpontok. A város ma nem szép, csak lenyűgözően nagy. A világpiac felé tett nyitásnak természetesen óriási előnyei és hátrányai vannak, miként a világon mindenütt. Engem például bosszant, hogy a bravúros kézművesség egyik őshazájában mind nehezebb, némely esetben lehetetlen hozzájutni igazán kínai kézműipari termékhez. A világ minden nagyvárosában megvehető ajándéktárgyakat ma már nem érdemes Pekingből cipelni Budapestre, megvannak azok itt is. Barátaim persze azért segítettek abban, hogy megtaláljam Peking legjobb teaboltját, ahol megkínáltak a legkiválóbb kínai teákkal, vagy Peking legjobb késes szakboltját is, ahol remek hús- és zöldségvágó "széles kést" vehettem.

Mondok példát arra, miképpen fér meg egymással az új meg a régi, a nagy meg a kicsi. A Csangan sugárút nyugati részén laktam, a Jenking (Peking régi neve) Szállóban. A szálloda szomszédságában működik egy hatalmas bevásárlóközpont, ahol az égvilágon minden kapható. Többször is láttam benne árleszállításos kiárusítást. Munkaidő után, délután és estefelé megelevenedik az utca, a felüljárók és minden forgalmasabb hely, ahol a földre kirakva vadonatúj árucikkeket kínálnak, egy-két jüan haszon reményében. Ez tipikus ázsiai bazárkereskedelem, amelynek semmi köze ahhoz a szánalmas utcai piacozáshoz, amelyben például Budapesten adogatják el néhány forintért saját használt tárgyaikat a "rendszerváltás" vesztesei. S a két véglet közt ott van és megél a kis üzletek hatalmas tömege, amelyekben sikerrel lehet alkudozni is, részben a nagyáruház áruira, de gyakran különleges dolgokra is. Azt láttam, hogy ez a kereskedelmi rendszer működőképes, rengeteg embernek biztosít szerény megélhetést, valamelyest enyhíti a faluról is szakadatlanul beáramló pekingi lakosság gondjait s a várhatóan tovább növekvő munkanélküliség baját.

Ugyanez a helyzet az élelmiszerkínálattal. Az említett nagy üzletközponttal jóformán összenőve működik egy McDonald's önkiszolgáló étterem, amely persze nem élhetne meg, ha nem lenne benne (vagy vele összenőve) egy kis kínai étkezde is, ahol viszonylag olcsón kapni kínai ételeket. Igen ám, de az önkiszolgáló bejáratánál néhány élelmes kínai egy kis bódéban kora reggeltől késő estig működtet egy étkezdét, amely még olcsóbban kínál meleg ételt, nem is akármilyent, továbbá a pálinka kivételével különféle italokat is. Választékukból a párolt húsosgombócot és a szemem láttára sütött bárány-saslikot kedveltem. S a nagy és a kicsiny közt néhány lépésnyire ott sorakozott a kisvendéglők egész sora, változatos kínálattal és megfizethető árakkal, továbbá a friss gyümölcsök óriási választéka utcahosszat. Nem is szólva a kisebb élelmiszerüzletek tömegéről, amelyekben kifogástalan csomagolásban kapni kiváló minőségű európai élelmiszert is, nem drágán. Ebben az árubőségben szinte minden kapható, mi szem-szájnak ingere, a szállodai vendéglők árainak töredékéért.

Nekem különösen örvendetes fejlemény az is, hogy megszűnt a könyvesboltok és antikváriumok évtizedeken át tartó centralizáltsága, s mind több helyen nyílik meg új kis könyvesbolt, vegyes vagy szakmai, valamint antikvárium is. Már évek óta gyakori a könyvvásár is, amelyeken gyönyörűség látni, milyen embertömegek tülekednek a jó könyvért. A Pekingi Könyvtár új épületében ugyancsak örömmel látja az ember, milyen sok diák kölcsönöz és fénymásoltat nehezen elérhető könyveket a tanulmányaihoz. Ám ezzel már a kínai könyvkiadás és tudomány óriási területére jutunk; térjünk hát vissza az utcára.

Ha az ember meg akar ismerkedni a mai pekingi utcával, bizony sokat kell gyalogolnia a többnyire pocsék járdákon. Azt hiszem, megéri. Ám lehet-e utcai – és persze házi, háztartási – tapasztalatokkal felelni arra a kérdésre, hogy vajon Kína, amely kétségtelenül újabb reformok előtt áll, kapitalizálódik-e? Annyit mindenképpen, hogy Kína kereskedelmi és gazdasági rendszere a jelenlegi formájában működőképes, a kínai jüan az amerikai dollárhoz mérve stabil. Hogy a multinacionális tőke uralma alá tudja-e vetni Kínát, illuzórikussá vagy nominálissá téve a szocialista célkitűzéseket, azt csak a távoli jövő dönti majd el. Kína olyan óriási piac, amelyet a ma is túltermeléssel küszködő tőkés világrendszer egyszerűen nem nélkülözhet. Nyilvánvalóan ezért van, hogy – a fizetőképes kereslethez igazodva – Kínában a multik termékei sokkal olcsóbbak, mint Magyarországon, s a kínai kereskedők sem emelik az áraikat, hanem éppenséggel csökkentik. A megtermelt árut mindenképpen el kell adni. Kína igyekszik a tőkés világpiac előnyeit kihasználni, egyelőre sikerrel. Az úgynevezett különleges gazdasági területek közül a legnagyobbat, Sencsent korábban láttam az alapítás idején, majd kibontakozva is, s az a véleményem alakult ki, hogy ez a hatalmas ország ellenőrzés alatt tudja tartani kapitalista zárványait és szektorait, ma már Hongkongot is beleértve. Átmeneti társadalom van ma Kínában, s az marad még sokáig. A kínai vezetők – sok kaland után – felismerték, hogy a kapitalizmus meghaladása cseppet sem könnyen és gyorsan elvégezhető feladat, hanem minden bizonnyal évszázados folyamatok és tettek eredménye lehet. Hatalmas ország volt a megboldogult Szovjetunió is, annak vezetői is felismerhették volna (már régen, még idejében), hogy közvetlenül az egyetlen reális cél egy átmeneti társadalom megteremtése lehet, amely ügyesen fordítja a maga hasznára a tőkés világpiac előnyeit, s nem zárja el az utat a kapitalizmus meghaladása előtt.

Kína politikai és ideológiai életéről is meglehetősen sokat okoskodnak a mindenhez értők a mi provinciális kisvárosainkban. Erről is megvan a magam véleménye, de az most nem ide tartozik. Mindössze annyit mondanék e jegyzetben, hogy a kínai könyvkiadás ma már elég jól ellátja az olvasókat például az európai filozófia klasszikus műveinek fordításával is, csak éppen ők – akárcsak a nyugat-európai kiadók – marxista művekkel is gazdagítják a nézetek választékát. A politikai ideológia vélhetően épp oly rugalmasan alakul majd, mint a gazdasági reformok. Remélem, hogy a szocializmus célkitűzése Kínában nem válik illúzióvá, hanem az óvatos és ügyes cselekvést a távolból mégiscsak orientáló gondolat marad, amelynek valósággá változása temérdek, ma még ismeretlen tényezőtől és körülménytől is függ. Kívánom Kínának és persze magunknak is, hogy sikeresen munkálkodjék tovább egy új társadalom feltételeinek megteremtésén.