Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Japán Múzeum
5525 - Füzesgyarmat (Békés)
Kossuth u. 10.

A Polgármesteri Hivatal információja szerint a múzeum véglegesen bezárt!
Az alábbi anyagot mégis megőrizzük, állítson emléket egy kísérletnek.

A Japánkert 2003. szeptember 20-án:


Fotó: Terebessné Kiss Julianna

Az intézményt 1980-ban alapította Doma-Mikó István nemzetközi béke-nagydíjas királyi udvari festőművész. A gyűjtemény anyaga többszöri költözés után került végleges helyére, ahol ma 323 m2 alapterületen berendezett állandó kiállítás várja a látogatókat. 2000 nyarán nyílt meg 1200 m2-en a hozzátartozó Japánkert, mely a tokiói Városfejlesztési Hivatal igazgatója, Sumiyoshi Yasuo és Kobayashi Akira főmérnök tervei alapján készült, s amely a kivitelezés alatt kettejük kétkezi munkáját sem nélkülözte. A kertben látható egy kongó hangot adó bambuszkút (shishi odoshi) és cseppkőhangot adó csobogók, továbbá dísztó, bambuszfa-sor, s egyéb keleti növények. Építés alatt áll egy Japán Teaház is.

Az állandó kiállítás természetrajzi, történeti, néprajzi tárgyak és neves személyiségek emléktárgyai segítségével ad ízelítőt a japán kultúra múltjából és jelenéből.

A szigetekből álló Japánt megközelítőleg 34 ezer kilométeres tengerpart övezi, így az ország lakossága erősen kötődik a tengerhez, mely étkezésükben és tárgykultúrájukban egyaránt megjelenik. Ezt jól szemlélteti a tenger élővilágának néhány jellegzetes képviselője.

A kiállított történelmi tárgyak közt fegyvereket, páncélokat, érméket valamint a legújabbkori japán történelem néhány unikális darabját is megtalálhatjuk. Ezek közé sorolhatjuk a kamikazek relikviáit, melyek e kiállításon kívül kizárólag három japáni gyűjteményekben kerülnek bemutatásra, továbbá a hirosimai és nagaszakii atombomba epicentrumából származó tárgyakat, amelyek csak e két város atombomba-múzeumában és itt láthatók.

A néprajzi tárgyak közt az étkezés - sok esetben szertartásos funkciót hordozó - tárgyaival (teaivás, szakeivás, teaszertartás), a hagyományos viselet egyes darabjaival, hangszerekkel és kézművesmunkákkal találkozhatunk.

Az emléktárgyak Tokugawa sógun családjához, Kuroszava Akirához és Mifune Tosiró szamuráj-színészhez kapcsolódnak. Megtekinthetők még továbbá Dr. Fuji Akira császári udvari kamarás és Natsume Soseki író személyes tárgyai.

Az intézmény legfőbb feladatának a japán kultúra- és történelem kutatását és bemutatását tartja, különös tekintettel a japán-magyar kapcsolatokra. Az eddig kevésbé kutatott területen elért eredmények mellett, (a sógun-család, Natsume író magyar vonatkozású kapcsolatainak, Jelky András és Békés Megye egykori alispánjának, dr. Sarkadi Márky Barna életútja Japánnal kapcsolatos eseményeinek feltárása) a jelenleg is folyamatban levő kutatómunka a még ismeretlen japán-magyar kapcsolatok felderítését és publikálását célozza.

 

Állandó kiállitások:
A teaszertatás- és teaivás eszközei

A japán teaszertartás (szadó) több száz éves rituális jellegű teafogyasztás. A fiatal, szárított zöld tealevelekből készült teaport vízzel keverve egy bambuszecsettel habbá verik, majd kukoricaliszt és porcukor keverékéből készült cukrot ropogtatva kortyonként elfogyasztják. Az édes és keserű keveredése olyan íz-orgiát idéz elő, ami az idegekre hatva a felfrissülés, megtisztulás érzését kelti.

A japánok nemzeti itala a zöld tea (nem tévesztendő össze a teaszertartással), a zöld tealevelek leforrázott leve, amit minden ízesítés nélkül fogyasztanak. A teakiöntők és teáscsészék formájának és mintázásának számtalan stílusa van.

Szeszesitaluk a rizsből erjesztett szake (rizsbor), amit télen melegítve, nyáron hűtve porcelán kiöntőből kis fületlen porceláncsészékben szolgálnak fel.

A japán étkezés evőeszköze a pálcika, edényei főleg porcelánból és "urushi" lakkozott fából készülnek. Utóbbinál a lecsiszolt faformát lekenik az urushi-fa természetes lakkjával, majd szárítás után simára csiszolva újra lelakkozzák. Hagyomány szerint az edényt száz ilyen leheletvékony lakkréteggel kell bevonni, hogy karcolásnak, savnak páncélszerűen ellenálljon. Az urushi-lakkozást festett és aranyozott mintával szokás díszíteni.

 

Szamuráj- és nindzsa kézifegyverek

A szamurájok a 13. századtól Japán nemesi jogokkal felruházott hivatásos katonái, akik többnyire egy-egy gazdag zsoldjába szegődtek. Bérüket kardforgató tudományuk arányában kapták. Kardjaik a kardkovácsmesterség és türelem remekművei. Japánban a fiúgyerekek ma is "szamurájkészséget" (fegyvergyűjtemény-makettet) kapnak ajándékba férfivá válásuk jelképeként.

A "bushidó" (szamurájerkölcs) a ma emberének is példaértékű, hatása megtalálható a japánok mindennapi életében. Valódi harci tudományukat ma már csak néhány családi kézben levő iskola ápolja. Sportváltozata a kendó, amit bambuszkarddal, mellvédő páncélban és fémrácsos vászonsisakban versenyszerűen űznek.

A hagyományok kulturális ápolója a japán filmművészet, amelynek világhírű rendezője Kuroszava Akira, legeredetibb szamurájhőse pedig Mifune Tosiró, a szigetország legnagyobb- és egyetlen nemzetközi színésze, a "Hét szamuráj, a "Sógun", s összesen 126 film főszereplője.

A mai távolkelet másik egzotikus figurái a nindzsák, egy néhai titkos fegyveres társaság tagjai, akiket politikai okból gyakran felbéreltek rablásra, emberrablásra, kémkedésre vagy kivégzésre.

A nindzsák nappal földművesnek álcázták magukat, és csak éjszaka hajtották végre titkos akcióikat. Mivel a korabeli Japánban a közemberek fegyverviselését fővesztéssel büntették, olyan fegyvereket készítettek és használtak, amelyek földműves szerszámok látszatát keltették. A legendák szerint minden eszközzel tudtak ölni, vaskarmaikkal felmásztak a sima falon és egy por "felrobbantásával" láthatatlanná válhattak. "Legyőzhetetlen" harci technikájukat titkos iskolákban tanulták. Örök titoktartást fogadtak, ezért fogságba esve öngyilkosok lettek.

 

A japán hétköznapok tárgyai

A legelső japán pénzérme sorozatot (Torai-sen) Kínában verték. A kiállítás e sorozatból származó legrégibb darabja 1009-ben készült.

A középkori Japánban a külföldiek - fővesztés terhe mellett - csak a fél négyzetkilométernyi Dedzsima szigetén köthettek ki. A szigetet Nagaszaki kikötőjéhez felvonóhíd kötötte, amin csak a japán vezetők közlekedhettek. A külföldiekkel való kereskedelemhez külön pénzt vertek, amit kizárólag Dedzsimán használtak. Oda érkezhetett első magyarként Jelky András 1770 körül; ebből az időből származik a "Nagaszakii Kereskedelmi Pénz" nevű sorozatunk.

A japán népi hangszerek gyűjteményében megtalálható a háromhúros samiszen - amire macskabőrt feszítenek és teknősbéka-páncéllal pengetik -, a hosszú citeraszerű koto, a nagydob, bambuszfurulyák és csattogtatók.

A japán lakást számtalan kézi készítésű baba díszíti, amelyek anyaga textil, festett porcelán és bambusz. Legtöbbjük népviseletet vagy egy-egy legendát mutat be. Minden anyagban és változatban előfordul az "O-hime sama", a néha miniatűr voltában is luxust tükröző hercegi baba-pár.

A "tokonameyaki" (vörös-kerámia) ritkaság, mert agyagjának csupán egyetlen lelőhelye van, Kyúshú szigetén. Nem szokás színezni, meghagyják égetés utáni, kívül-belül barnásvörösnek. Gyakori vöröskerámia-figura a keleti évnaptár 12 állatja (egér, tehén, tigris, nyúl, sárkány, kígyó, ló, birka, majom, tyúk, kutya, vaddisznó).

Az ajándékdoboz díszítéséből kifejlődött origami, a papírhajtogatás művészete nálunk is népszerű. A mesterei egy egész "V" alakban repülő daru-rajt ki tudnak hajtogatni egyetlen papírlapból.

 

Tárgyak a hiroshimai és nagaszakii atomrobbanás epicentrumából

1945. augusztus 6-án Hirosima elszenvedte a világ első, 140.000 emberéletet követelő atombomba támadását. A bomba a Kereskedelmi Dóm felett robbant, s a robbanás ereje tölcséresen terjedve egyedül ezt az épületet kímélte meg. A detonáció a Dóm előtti utat is összeszaggatta. Mára az onnan kikerült, megszámozott köveket a város védett imakövekké nyilvánította. Egy ötkilós darab - Hirosima város adományaként - múzeumunk állandó kiállítási anyagába került.

Hasonlóan ritka tárgyak láthatók a három nappal későbbi, 74.000 áldozatot követelő nagaszakii atombomba epicentrumából. Ott a bomba a keresztény lakónegyed fölött robbant, ahol hosszú sorok kígyóztak a kormány által osztott só-pótló szójamártásért. A gigászi robbanás a negyedet kietlen pusztává változtatta. Az embereknek csontja sem maradt, s az épületekből is mindössze apró törmelékek. Csak a nagaszakii Atombomba Múzeumban és itt tekinthetők meg az alaktalanná olvadt üvegek, amiket az éhezők szorongattak, és a házak tetőcserepeinek darabjai, amelyek az óriási hőhatásra felforrtak és hólyagossá merevedtek.

Mindkét eseményt korabeli fotók illusztrálják.

 

Kamikaze gyűjtemény

A kiállítás választ ad arra, kik voltak azok a 18-23 év közötti, hamvazó arcú kétségtelenül bátor és elszánt ifjak, akik önként dobták el fiatal életüket, hogy rozsdás gyakorlógépeiken - amelyekbe csak az oda-út benzinje volt és 250-800 kg bomba - az ellenség hajójára rárepülve szörnyethaljanak?

A II. Világháború legtalányosabb történése a japán "Tokkótai", a Különleges Támadó Alakulat, vagy közismerten a kamikazek megteremtése és működése. A múzeum kamikaze-kutatásának eredményei, fényképek, repülőgép-roncsok, személyes tárgyak, búcsúlevelek (fordítással) láthatók a kiállításon.

 

Pünkösti Árpád: Művész, művész, életművész
A messziről jött Doma-Mikó István magyaros sajtósikerei

Népszabadság, 2004. március 6.
http://www.nol.hu/cikk/149559/

Füzesgyarmat jól járt vele, hogy 1951-ben ott született Mikó István, aki "művésznéven" - Doma-Mikó Istvánként - tette magát ismertté itthon. Itt, nem pedig Japánban, ahol közel negyedszázada él, nem is a nagyvilágban, ahol állítólag húsz-harminc országban is volt kiállítása. Neki köszönhető az ország egyetlen japán "múzeuma", amit alapítása óta nagy odaadással gyarapít szülővárosában. Különleges színfoltja ez a környéknek, akkor is, ha csupán vegyes színvonalú kiállítások halmaza. A Japánt sújtó atomtámadás szívszorító tablói talán egész Európában egyedülállóak.

Elektronikus levelemre a múzeumalapító Doma-Mikó Japánból azt kérdezte: "milyen tartalmú és terjedelmű cikkre gondolt? Fotóval, vagy anélkül? Nagyon sok írott anyag van, tartalmi igény szerint tudok küldeni belőle." Méretre. A legtöbb írást természetesen a szűkebb haza, a Békés Megyei Hírlap (BMH) oldalain közölték róla. Íme "névjegyük" a földijükről (2001. június 30.):

"Született: Füzesgyarmat, 1951. január 16.

Életútja: 1969-71 között a Magyar Televíziónál dolgozott, 1980-tól Japánban él mint festőművész, 1989-től IV. Tupou tongai király udvari festője. 1993-tól a japán képzőművészeti főiskola tanára, 1997-től a Fidzsi-szigetek általános iskoláiban a vízfestékkel való rajzolás bevezetésén fáradozik. 1999-től a thaiföldi képzőművészeti egyetem tanára, festményeit, képeit huszonnégy országban állították ki.

Elismerések: számtalan díjban részesült mind itthon, mind külföldön. Közülük a legjelentősebbek: Japánban megkapta az Akril Festékek Különdíját, Tokióban a Tosima városrész önkormányzatának célpályázatát nyerte el. Tonga királya a IV. Tupou Érdemrend ezüst fokozatával tüntette ki. 1997 óta Füzesgyarmat díszpolgára, 2001-ben a Japán- angol Baráti Társaságtól Nemzetközi Béke Nagydíjat kapott.

Hobbijai: tengeri horgászat, olvasás, festés, filmezés, utazás."

Furcsa, hogy egy művésznek, egy király udvari festőjének a festés csupán olyan hobbija, mint a horgászat. Angol-japán névjegyén az áll: "president": a Japán Múzeum Alapítvány elnöke. Másik névjegyén a "tongai király és családja udvari festője" cím díszeleg. Tudomásunk szerint "egyetemi tanár" feliratú vizitkártyája nincs.

"Festő leszel!"

Beszélgetésünk során kiderült, hogy a televíziónál képesítésének megfelelő munkát végzett, vagyis világosító volt, mivel villamosipari technikumot kellett végeznie, mert szigorú édesapja úgy gondolta, hogy az elektrifikálásé a jövő. De a lényeg, hogy világosítóként a leghíresebb művészekkel találkozott - Latinovits, Ruttkay, Bessenyei -, a kulisszák mögött olyasminek volt a tanúja, amit más nem lát és nem hall. Aztán átszervezés miatt átkerült a Gondolat Kiadóhoz, ahol ugyancsak művészi munkája volt.

Állítólag egy idős festőművész beszélte rá, hogy fogjon ecsetet: "Festő leszel: a bolondság megvan hozzá, már csak festeni kell megtanulnod." (SZF - Szabad Föld, 2001. június 8.) Az erős feltörekvési vágytól fűtött, művészi készséggel megáldott ifjú jelentkezett a Ruszöv - a Ruházati Szövetkezet - dolgozóinak képzőművészeti körébe, Molnár József keze alá:

- Nagy vásznakon dolgozott, igényes autodidakta módon, gondos technikai kivitelezéssel - mondja róla a mester. - Lengyelül is tanult. Ő beszélt rá, hogy menjünk el Lengyelországba egy művésztelepre. Két-három hetet töltöttünk együtt. Akkor még komolyan vette a festészetet. Nemrég fölkeresett újból, közben levélben is kért tőlem szakmai tanácsot. Nem fejlődött a lehetőségei szerint.

"Főiskolára csak szülői engedéllyel lehetett beiratkozni, de a szüleim nem támogattak? Rektori engedéllyel lettem magántanítvány a főiskolán, így szereztem meg a kellő tudást." (SZF) A lap olvasóinak talán fel sem tűnt, hogy szülői engedélyre felnőtt ember semmiféle lépéséhez sincs szükség, a képzőművészeti főiskolának pedig főigazgatója és nem rektora volt - magántanítványai viszont nem léteztek. Mivel a főiskolán anatómiát is tanult, állítása szerint Japánban Barcsay Jenő Művészeti anatómiájából tart kurzusokat művészeti főiskolákon. Ezek nevét soha sem említi, pedig Japánban mindegyiknek neve van.

- Akad Magyarországon három-öt festő, aki képes Barcsay anatómiáját tanítani? - kérdem műkritikus kollégámtól, Rózsa Gyulától.

- Annyi talán van.

- Mint más országban, Japánban is csak nagyon kivételes esetben lehetne egy külföldi - főiskolai vagy egyetemi vendégtanár - diploma nélkül - közli kérdésemre a japán nagykövetség egyik titkára.

Bezúdult Japán!

Doma-Mikó életébe "elemi erővel zúdult be" Japán. "Volt egy festményem, a címe: Két japán és két pálma. Érdekes kompozíciót találtam ki. Aztán láttam Hirosige mester egy képét: megdöbbentett, hogy milyen eget festett. Meg akartam nézni az eredetit, és megmutatni Japánban a saját képeimet. Kimentem. Három hónap alatt rendeztem öt-hat kiállítást, sikereseket." (SZF) Ugyanezen cikk szerint: "Engem disszidensnek tekintettek, elvették a pesti házamat. Japánban kellett letelepednem."

MN (Magyar Nemzet, 2003. október 18.): "Elrekvirálták itthon minden vagyonát? A rendszerváltozás óta haza is jár." RTL Klub, Fókusz, 2000. április 18.: "Húsz év után most először látogat haza, hogy lássa a szüleit." Tudomásunk szerint a vele szemben elkövetett törvénytelenségek ellenére kettős állampolgár. 1980-ban alapította füzesgyarmati múzeumát, és 1985-ben sikerült elérnie, hogy a gyűjtemény a tanácstól kapjon egy parasztházat, majd 1998-ban a múzeum átköltözhetett a főutcán lévő régi pártházba.

Valójában 1979-ben vett feleségül egy Zeneakadémián tanuló japán lányt, és még abban az évben Japánba látogattak bemutatkozni a családjának? Amikor pedig egy év múlva Japánba költözött, állítólag hímzéstervezést tanított egy egyetemen tíz évig. Tanítás közben tanult hímezni, majd kidolgozott egy japán gondolkodásnak megfelelő elemzést a kalocsai, a matyó és más hímzések jellegzetességeinek megállapítására. Közben "ékszeriskolába" is járt. Először ékszervizsgálatot, aztán ékszerkészítést tanult, kőcsiszolástól kezdve a foglalat elkészítéséig mindent. Hírességek portréiba "nemes anyagot, gyémántot, opálkövet, aranyat ragasztott. A japán arisztokrácia körében ez bevált" (MN). "Naponta negyven képet fest, de soha nem ad el egyet sem." (Blikk, 2000. április 10.)

Doma-Mikó japán életkezdésének másik (harmadik?) változatában is föltalálta magát. "Gömbölyű tojásokra kezdtem festeni síkhatású képeket? Ötvenre a saját műveit festette, ötvenre pedig a művészettörténet nagy képeit. Mona Lisa szeme megalkotásához egy szőrszálat vékonyra csiszolt, de még így is vastagnak bizonyult. Végül tűvel sikerült megfestenie a szempárt két nap alatt? A japán tévések felnagyították az egyik képemet, hogy kiderítsék, mennyire pontosan dolgozom. Egy századmilliméter volt az eltérés! Ennek az a titka, hogy mindkét kezemmel tudok festeni. Egyikben tartom a tyúk-, a strucc-, vagy a cápatojást, a másikkal festem, a két kezem együtt rezdül." (SZF) Az eredmény: "Hetven újságcikk és harminc tévészereplés lett belőle. A tojásképekkel híres lettem."

Magyar Nemzet: "Kitaláltam a tojásfestést! ?Elkészítettem száz darab tojásképet, és megrendeztem belőle az első kiállítást. Óriási sikere volt, híre ment szerte az országban, és attól kezdve nem volt gondom a megélhetésre? Egyszerű tyúktojásra [festek]?"

Úgy véli, az utókor majd eldönti, hogy mit ér a kísérlete. De élő ember számára elérhetetlen - századmilliméteres! - pontossága révén utánozhatatlan. Több tojáskép mégsem lesz, mert nem akar egy ötletből élni. Az utókor helyzetét megnehezíti majd, hogy nincs nyoma a képeinek. A tojásra festők 203 ezer internetes oldalán a mezőkövesdi asszonyok és a Fidzsi- szigeteken élő bennszülöttek is szerepelnek, Doma-Mikó István viszont nem. Igaz, amikor 1981 tavaszán kiállított a Ginzán, még híre-hamva sem volt az internetnek. Leonardo félezer évvel korábban festett Mona Lisája 2720 web-lapon szerepel, de egyszer sem Doma-Mikóval együtt.

Udvari festő

"Doma-Mikó István találmánya a gyorsfestés. Legalább negyvenféle szerszámot használ ehhez: zsilettet, kést, szivacsot, csiszolópapírt, tűt, fültisztítót, papír zsebkendőt, vattát, radírt és még sok egyebet? Híre ment? Gyorsfestésben a rekordja már egy perc negyven másodperc? A gyorsfestésről vastag könyvet írok, hogy akkor is elsajátítható legyen, amikor én már nem leszek." (SZF)

- Doma-Mikót én a tokiói követség ünnepi fogadásai mellett az egyik japán tévében láttam gyorsfestészettel bohóckodni - mondja egy Japánban magyar irodalmat tanító egyetemi oktató.

"Doma urat nem zavarja az, hogy sok kritikusa szerint értéktelenek ezek a festmények. Ő nem érzi felszínesnek a művészetét? A leggyorsabb tájképnek ott lesz a helye őfelsége palotájában a legszentebb falon." (RTL Klub)

- István a kuriózumok irányába ment el - mondja Molnár József. - Kifundál ügyes dolgokat, technikai bravúrokat. De a gyorsfestészetet nem kellett feltalálni, Csernus Tibor vagy Szász Endre is egész kiválóan űzte ezt tenyérrel és mindenféle nem hagyományos eszközzel.

Az viszont szerinte történelem, hogy 1989 óta a tongai király udvari festője.

"Nekem Tonga a harmadik hazám a szülőföldem, Magyarország és a fogadott hazám, Japán után. Tonga szigete a Csendes-óceán végtelenjében olyan, mint az édenkert? Őfelsége elégedetlen volt a korábbi festőkkel, a piktorok állítólag túlságosan idealizált képeket festettek róla. Új művészt keresett. Elkészítettem hát egyszerre három portrét is róla, gondolván, hogy kiválasztja majd magának, amelyik tetszik neki. No, őfelségének mind a három kép tetszett, sőt újabbakat is rendelt. Udvari festői kinevezést kaptam, méghozzá holtomig; egy király ugyanis nem vonhatja vissza a szavát." (MN) "A Fidzsi-szigetek közelében található sziget első embere fedezte fel a tehetségét." (RTL Klub) "IV. Tupou király csak füzesgyarmati piktorában bízik." (Blikk) "Amikor kitelt a tíz év szolgálat, kaptam egy királyi érdemrendet." (SZF)

Az interneten megtalálható a tongai udvari festők névsora az 1880-as évek végétől kezdve, ám ezek között Doma-Mikó neve nem szerepel, amint azt ő is elismerte.

Szeptember elején már nem értem el őt telefonon Füzesgyarmaton. Visszautazott Japánba.

- Nekem azt mondta, hogy magához rendelte a király - közölte Magyari Barna, a megyei lap munkatársa, aki a legtöbb cikket írta róla. - Tongai látogatásainak pontos időpontjáról állítólag senkinek sem szólhat, hátha egy ál-Doma-Mikó jelenik meg, és lelövi a királyt.

- Azért utaztak gyorsan vissza - mondja Doma-Mikó édesanyja -, mert az iskolából értesítették, hogy nem helyettesítik, tanítania kell.

- A fia lefestette már önt? Hány képe van a szülői házban?

- Én nem vagyok olyan türelmes, hogy üljek neki. Rólam még nem készült portré. Itthon nincs egyetlen festménye sem, de majd hoz haza.

- István elmondta nekem, hogy a tongai megbízás alkalmi, nem igazán komoly - idézte fel volt mestere, Molnár József. - Egy ilyen munka nem a világszínvonalat jelenti.

A tongai Vava''u Press szerkesztője, Pesi Fonua kolléga [vapress@matangitonga.to] Doma-Mikó utáni érdeklődésemre 2003. december 2-án a következő e-mailt küldte:

"Árpád! Köszönöm az üzenetedet. Beszéltem Őfelsége magántitkárával, és Doma-Mikóról csak azt tudja, hogy talán magyar ember, aki holnap érkezik Tongára. Ezután mondja majd meg, hogy amit Doma-Mikó állít, igaz-e.

Én személyesen is ismerem Doma-Mikót, de arról nem tudok, hogy udvari festő lenne. Őfelsége magántitkára majd megmondja. Tartsuk a kapcsolatot! Üdvözlettel: Pesi Fonua."

Miután Doma-Mikó megérkezett Tongára, sem Pesi, sem más nem volt hajlandó "tartani a kapcsolatot" és felvilágosítást adni róla. Ha Doma-Mikó az udvari festője is IV. Tupounak - aki a Guinness Rekordok Könyve szerint 130 kilójával a világ legsúlyosabb uralkodója -, ez anynyi, mintha az ugyancsak 110 ezer lakosú Nyíregyháza polgármesterének lenne a festője. (Bocsánat.) Attól sem lett igazán nagy festőművész, hogy Tokióban elnyerte Tosima kerületi önkormányzat célpályázatát, és megkapta az Akril Festékek Különdíját. Az oszakai cég és a tokiói kerület amatőr festők számára hirdetett közös pályázatán hat díjat adtak ki - másnak. Doma-Mikót a 32 dicséretes pályázó között említik, két "díja" valójában egy sem.

De a csúcs: "a Japán-Angol Baráti Társaságtól megkapta a Nemzetközi Béke Nagydíjat. Ilyen jelentős kitüntetést Doma-Mikó István előtt még sohasem kapott magyar" (BMH) - szégyellhetik is magukat a francia Becsületrend vagy a Nobel-díj magyar kitüntetettjei.

A társaság ("Japan-UK Friendship Association") hol feltűnő, hol eltűnő szegényes honlapja szerint "a jól ismert, fenségesen illedelmes magyar festő díjat kapott" tőlük - békéről szó sem esik! Tegyük hozzá, Doma-Mikó István korántsem ismert Japánban se békeharcosként, se másként, az ottani Ki kicsodában nem is szerepel. Tokiótól északra lévő, Váchoz hasonlítható, Saitama nevű városban lakó, zavarba ejtően szerény, zavarba ejtően ügyes és amúgy ártatlan tanárembernek (?) Japánban nyílt lehetősége arra, hogy megvalósítsa gyermekkori álmát, a lakatlan szigetek "felfedezését". Tonga környékén is akad belőlük ezrével, és ő kalandvágyó fiataloknak expedíciókat szervez ezekre.

A sokat utazgató ember sikertörténetei kifogyhatatlanok. Sokoldalúbb, mint egy tojás. Háryjánoskodásával számos magyar újságírón és olvasók, nézők százezrein kívül még azokat a nagy nevű idős japán mestereket is becsapta és megsértette, akiket 2001-ben felléptetett Füzesgyarmaton, és akikkel, állításuk szerint takaríttatott, akiket rosszul látott el. Segítségkérésükre a japán nagykövetség kárpótlásra szólította fel Doma Mikót. Súlyosbította a helyzetet, hogy ő nemhogy kárpótlásra, de a Japánban oly- annyira fontos bocsánatkérésre sem volt hajlandó. "Múzeuma" - akár szponzorok adják rá a pénzt, akár saját maga, mint állítja - a szülőhelyét gazdagítja. Cserébe csak sikeres, vagyonos, nagy embernek szeretne látszani.

A "Nemzetközi Békenagydíjas múzeumalapítót, királyi udvari festőművészt" (BMH) a világhálón pár kivételt leszámítva csak magyar vonatkozású oldalakon lehet megtalálni.

 

Farkas József György
Miért nincs "Kis-Japán" a Nagy-Sárréten?
Ma már a kertbe sem juthatnak be a füzesgyarmatiak

Népszabadság, 2006. február 22.
http://nol.hu/kultura/cikk/395057/

Füzesgyarmat - mi tagadás - nem tartozik kiemelt idegenforgalmi központjaink közé. Van azonban e békés megyei városkának egy párját ritkító nevezetessége. Ez pedig a Japán Múzeum, amelyet a helyi születésű Doma-Mikó István alapított, s ahol az általa gyűjtött mintegy 1300 darab kulturális, néprajzi vagy éppen történelmi vonatkozású tárgy segíti a látogatót megismerkedni a távoli országgal.

A gyűjtemény az önkormányzat által biztosított épületben talált otthonra: az udvaron japánkertben sétálhat a vendég, gyönyörködve az egzotikus virágokban és a ritkaságszámba menő bambuszkútban.

Csakhogy.

A Kossuth utca 10. szám alatti Japán Múzeum jelenleg nem látogatható. Az történt ugyanis, hogy az alapító megtiltotta a működését, lelakatolta a házat, és azóta sem reagál e döntésének megváltoztatását szorgalmazó felszólításokra, kérésekre.

Doma-Mikó István többnyire nem tartózkodik Magyarországon. Festőművészként járja a világot, mindenekelőtt a Csendes-óceán térségeit. Tokióban él, de a föllelhető információk szerint tanít a Fidzsi-szigeteki egyetemeken, sőt, a tongai király udvari arcképfestője is immár közel két évtizede. Édesanyja ugyan Füzesgyarmaton lakik, ám sem fia hollétéről, sem a múzeummal kapcsolatos további elképzelésekről nem tud tájékoztatást adni.

De miért duzzog a mester, miért tiltotta meg az általa alapított gyűjtemény működtetését annak a városnak, amely díszpolgárává is választotta? Az egész ügyet homály borítja. E sorok írójának kitartó érdeklődése nyomán annyi nagyjából kiderült, hogy Doma-Mikó István egy korábbi újságcikk miatt bőszült föl. Pünkösti Árpád írásában (Művész, művész, életművész - Népszabadság, 2004. március 6.) foglalkozott Doma-Mikó személyével és a múzeummal is, elismeréssel adózva a létrehozott értékeknek, de nem takarékoskodva a kritikával sem, ami a mester alkotó tevékenységének és életpályájának egyes, itthonról bajosan követhető részleteit, állomásait illeti. Ez azonban még nem ad magyarázatot arra, hogy ha megorrolt a kritikusra, miért szülővárosán vesz elégtételt a múzeum bezárásával. Ha csak az nem motiválta döntését, hogy Pünkösti cikkében olyan életrajzi részletek is szerepeltek, amelyeket csak földijei tudhattak róla...

Amúgy Füzesgyarmat nem szűkölködik vendégcsalogató kulturális nevezetességekben. A helyi tájház gazdag népművészeti gyűjteménye, a település jeles parasztköltője, Hegyesi János emlékszobája vagy a Szitás Erzsébet Képtár ugyancsak várja a Füzesgyarmatra látogatókat. Csak hát a Japán Múzeum! Zárt kapuja fájó és bosszantó látvány a helybélieknek és az odavetődő utazóknak egyaránt. Hiszen aki korábban meglátogatta, mégiscsak képet kapott a felkelő nap országáról.

A kiállítás legértékesebb darabjai között láthatók a teaceremónia tárgyai, kézzel hímzett kimonók, régi pénzérmék, szamurájok és nindzsák kézi fegyverei, egyéb harci eszközök, de szerepel itt csúcstechnológia és kortárs képzőművészet is. A múzeum udvarán épült japánkertben látható Magyarország egyetlen bambuszkútja, továbbá cseppkőhangú csobogók, dísztó, bambuszfa-sor és számos növényritkaság Kelet-Ázsiából. Az állandó kiállítás természetrajzi, történeti, néprajzi érdekességek és neves személyiségek emléktárgyai segítségével ízelítőt ad a japán kultúra múltjából és jelenéből, az ország tengeri kötődéséből.

A kiállított tárgyak közt a legújabb kori japán történelem néhány egyedülálló darabját is megtalálhatjuk. Ezek közé sorolhatjuk a kamikazék relikviáit, amelyek e kiállításon kívül kizárólag három japánnyi gyűjteményben kerülnek bemutatásra, továbbá a hirosimai és nagaszaki atomrobbanás epicentrumából származó tárgyakat, amelyek a két város atombomba-múzeumán kívül csak itt láthatók. A néprajzi objektumok közt a japánok szertartásos tárgyaival (szakéivás, teázás), a hagyományos viselet darabjaival, hangszerekkel és a kézműipar remekeivel találkozhatunk.

Alapításakor az intézmény legfőbb feladatát a japán kultúra és történelem kutatásában és bemutatásában jelölték meg. Ebből kiindulva az önkormányzat hosszabb ideje fontolgatja, hogy ismét megnyitja a múzeumot, a japánkerttel és az itt létesített teaházzal, s amíg Doma-Mikó tilalma érvényben van, máshonnan beszerezhető rekvizitumokkal pótolná a látnivalókat. Bíznak a budapesti japán nagykövetség segítségében, és azt sem tartják elképzelhetetlennek, hogy a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum juttat nekik a helyhiány miatt fővárosi raktárakban szunnyadó kincseiből.

Az igazi, mindenkit kielégítő és megnyugtató megoldás természetesen az lenne, ha a művész megváltoztatná a döntését, és ismét a köz rendelkezésére bocsátaná gyűjteményét. Ehhez azonban mindenekelőtt fel kellene őt lelni, ami - tanúsíthatjuk - nem könynyű feladat. A tokiói címére küldött üzenetekre nem reagál, a japán fővárosban működő magyar konzulátus sem tud vele kapcsolatot teremteni, de még a Tongai Királyságba továbbított elektronikus levelekre sem érkezett eddig válasz...

A Japán Múzeum jelenleg nem látogatható. Az történt ugyanis, hogy az alapító megtiltotta a működését, lelakatolta a házat.

*

A tongai király magyar udvari festője - Doma-Mikó István festőművész nem mindennapi életútja
http://www.fusz.hu/node/7566
http://www.hir.hrsmk.hu/news.php?extend.22

 

Doma-Mikó István: A Tokugawák – Interjú Tokugawa Motokóval, az utolsó japán shogun unokájával