Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára


Mecsi Beatrix
JAPÁNOK AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN

– különös tekintettel a kortárs amerikai japán képzőművészetre –
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár


TARTALOM

I.
EGYESÜLT ÁLLAMOK: "A NÉP NÉLKÜLI NEMZET"

II. A JAPÁNOK ÉS AMERIKA

III. HAWAI, 1868-1941

IV. KALIFORNIA, 1869-1941

V. AZ AMERIKAI KONCENTRÁCIÓS TÁBOROK, 1942-1945

VI. A HÁBORÚ UTÁNI FELÉPÜLÉS, 1945-től

VII. JAPÁN ÉS JAPÁN SZÁRMAZÁSÚ KÉPZŐMŰVÉSZEK
AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN

FELHASZNÁLT IRODALOM


I. "A NÉP NÉLKÜLI NEMZET"

"Amerika benépesedése az emberiség történelmének egyik legnagyobb drámája"-írta Thomas Sowell 1981-ben megjelent könyvének, az "Ethnic America"-nak az elején.
Mert kik is az amerikaiak tulajdonképpen?
Oscar Wilde kajánkodó megjegyzése szerint kizárólag az őslakos indiánok nevezhetik magukat amerikaiaknak.
De ma már szinte semmi nem árulkodik a hajdani bennszülöttek életéről és kultúrájáról. Keserves csatározások után a tengerentúlról érkező, új hazát kereső jövevények kerekedtek felül. Kiirtották és elüldözték a helyieket, hogy birtokba vegyék a már megművelt földjeiket és gazdasági hódításvágyukat kielégíthessék.

A 17. században, az első gyarmati kolóniák kialakulásakor az indián népesség száma mintegy 800.000 fő lehetett. Ezen kívül adva volt egy majdnem 3 millió négyzetméternyi lakatlan szűzföld, és ez olyan körülmény, amely döntő hatást gyakorolt az ország későbbi történetére.

Amerika arculata azonban nemcsak az őslakosok és az első "fehér" telepesek leszármazottaiból tevődik össze. Ennél sokkal színesebb. Egyre-másra telepedtek itt meg a legkülönbözőbb nációk tagjai a világ minden tájáról és az "Újvilágot" az egész Föld lakosságának változatosságát tükröző új világgá tették.


II. A JAPÁNOK ÉS AMERIKA

Az az Ázsia keleti partjainál húzódó szigetország, amely csaknem 200 évig mereven elzárkózott a Nyugattal szemben, az 1854. január 1-i Kanagawai szerződésben megnyitotta kikötőit az amerikai hajók előtt. Ez az 1853. július 8-án flottájával a Tokiói-öbölbe érkező Matthew C. Perry sorhajókapitány amerikai kereskedők beengedését követelő akciója után történt.
De a japánok amerikai betelepedésének előzményei, egy, az Egyesült Államokhoz ekkor még nem tartozó, de fontos szerepet játszó sziget, Hawaii esetében foghatók meg.


III. HAWAII, 1868-1941

Az 1850-es évek elején a hawaii amerikai cukornád- és ananászültetvényesek többször is kérelmezték a japán császártól, hogy adjon nekik jogot alattvalói szegődményes munkásként való alkalmazására, azonban mindannyiszor visszautasításban volt részük. De miután a császár is észrevette, hogy mennyire túlnépesedtek Japán sziklás szigetei, úgy döntött, hogy mégis támogatni fogja a legsűrűbben lakott területek lakosságának kivándorlását. (1. kép)
A hawaiiak annyira örültek az új munkásoknak, hogy az első hajók fogadására maga Kalăhaua, a maori király is lement a kikötőbe, és gondosan betanult japán nyelvű beszéddel köszöntötte őket.
Az 1868-ban Tokióban állomásozó Hawaii Kereskedelmi Megbízott 150 főnyi japánt toborzott a Hawaii-i cukornádültetvényekre és egy hároméves szerződést kötött velük.
Ezeket az embereket "gannen- mono"-nak (kb. "elsőéves ember") nevezték, mivel érkezésük a Meiji- korszak első évére esett. Mivel őket Tokió és Yokohama utcáiról toborozták, általában nem nagyon bírták a falusi ültetvényes életet, és a munkaadók szempontjából nem bizonyultak ideális bevándorlóknak.
A munkások sokszor a Japán kormányhoz fordultak panaszaikkal élet- és munkakörülményeiket illetően, az alacsony bérek miatt, és általában a Hawaii-i élet idegen természetére panaszkodva. A japán hivatalok felmérést végeztek, de alapvetően nem javítottak a körülményeken, és így végül a legtöbb "gannen-mono" az ültetvényesek pénzén visszatért Japánba.

Az első emigrációból fakadó problémák arra figyelmeztették a kormányt, hogy a jövőbeli emigrációra való tekintettel csak a legjobban képzett szerződéses munkaerőt küldjék ki. Tehát ahelyett, hogy Tokió vagy más nagyvárosok csavargóiból toboroznának, a kormány Hiroshima, Yamaguchi és Kumamoto mezőgazdasági prefektúráinak keményen dolgozó munkaereje felé fordult.
Japán azt remélte, hogy a "minőségi ellenőrzés" az útlevél- és vízumkiadásban a legjobban képzett munkásokra szűkíti a kivándorlók táborát, és így elkerülik azt a helyzetet, hogy olcsó munkaerőforrássá váljanak, mint amivé Kína vált a 19. század közepén.
1891 és 1920 között a Hawaii-ba irányuló emigráció hatalmas mértékben megnövekedett. Pontos számadatok nem ismeretesek, mivel az újonnan érkezetteket nem ellenőrizték pontosan, és nem is mindenki maradt ott véglegesen, de 1920-ra a szigetek japán népessége elérte a 109.274-et. (lásd az 1. táblázatot)

A 20. század elejére az Isseik (első generációs japánok) legfőbb célja Hawaii-n, hogy "dochyaku"-vá váljanak-, tehát, hogy a földön maradhassanak.
Az etnikai közösségek mostanra már japán falvakhoz kezdtek hasonlítani, amelyek különféle ültetvényekhez csatlakoztak. (2. kép)
Közösségi csoportok foglalkoztak az első vendégmunkások problémáival, és megalapították a Japán Jótékonysági Egyletet. A japánok támogatták az ültetvényesek politikáját abban, hogy fenntartották a japán, kínai, portugál és Fülöp-szigeteki munkások elkülönítését, és az ennek következtében létrejövő izoláció segített megerősíteni a japán falusi életet Hawaiin.
Minden szociális esemény a születéstől a halálig a falusi szervezetek felügyelete alatt történt, 1900-ra japán buddhista szektát alapítottak és buddhista templomokat építettek.

Az ideiglenes betelepülők, a közösségi intézmények megalapításai, és a növekvő számú letelepedő hamarosan egy kicsit merészebbekké tette a Hawaii-i Issei-eket.
Vezetőik azt kezdték hinni, hogy nyomást gyakorolhatnak a Hawaii-i ültetvényesekre munkakörülményeik javítása érdekében és részben ez a meggyőződés vezetett el 1909-ben a japán cukormunkások első nagy sztrájkjához.
A sztrájk a magasabb munkabérekért és a jobb körülményekért részben azért bukott el, mert a japán munkásokat nem támogatták a nem japán munkások, viszont a közösségi akció egyik korai próbálkozásaként könyvelhető el.
Itt tűnt fel először az első japán-amerikai közösségi vezető, Fred Makino (1877-1953), a japán nyelvű Hawaii Hochi (Hawaii Herald, f. 1912) című újság kiadója, és Taki Okumura tiszteletes (1865-1951), a Makiki Keresztény templom lelkésze.
A kettőjük felfogásbeli különbségei jól jellemzik azt az ellentmondásosságot, ami a hazájukon kívül letelepedő japánokat megosztották.
Makino egy szókimondó polgári vezető volt és szenvedélyes kultúrnacionalista.
Az 1920-as években, amikor Hawaii Tartomány megpróbálta törvényen kívül helyezni a japán nyelvű iskolákat, Makino Hawaii Hochi-ja sikeresen megvédte őket a bezárástól.
Okumura tiszteletes viszont az Issei-k beolvadását szorgalmazta. Azt tanácsolta volt honfitársainak, hogy felejtsék el Japánt és a japán dolgokat, és ezért néhányan árulónak nevezték, de az ő alkalmazkodásfilozófiájának nagy hatása lett a következő generáció gondolkodására.


IV. KALIFORNIA, 1869-1941

Az az első 27 japán emigráns, aki Kaliforniába érkezett, később Wakamatsu eltűnt kolóniája néven vált ismertté. 1869-ben szálltak partra, és egy Schnell nevű európai vezetésével telepedtek le Sacramento-tól északra. Végül is a rossz termések és más problémák miatt tönkrement ez a település, és a letelepülők nyomtalanul eltűntek, kivéve egy "okei" feliratú sírkövet, ami egy 19 éves lány síremléke, aki valószínűleg az első amerikai földön elhunyt japán nő volt.
A japán utazók, diákok és diplomaták, akik hamarosan ellátogattak az Egyesült Államokba, csak kevesen és csak átutazók voltak, nem gyakoroltak nagy hatást.

Az 1890-es évek elején azonban az emigránsok száma rohamosan megnőtt.
1891 és 1924 között 295.820 japán emigráns szerepel a feljegyzésekben, ezen kívül illegális és nyilvántartásokban nem szereplő japánok is beszivárogtak Kanadából és Mexikóból.
Nem mindenki maradt itt, néhányan sokszor jöttek és mentek, és így az itt lakó japánok valódi létszáma a feljegyzésekben szereplő összlétszámnál valamivel kevesebbet tett ki.
1920-ban a népszámlálás 111.010 japán-amerikai lakosról tett jelentést, akik még főleg az első generációhoz tartoztak, és 1930-ban már 138.834-en voltak. (2. táblázat)
A nyugati parti nativisták megijedtek a japán befolyástól, ami majdnem közvetlenül a kínai emigráció megtorpanása után következett be, és azt állították, hogy az országot lerohanja egy ázsiai horda. Bár lényegében a japánok sosem tették ki a népesség 1 %-át. A legnagyobb arányú japán jelenlét Los Angeles megyében volt, 1920-as feljegyzés szerint 2.1 %.

Számos egymással összefüggő tényező befolyásolta a japán emigrációt. Miután a kínai emigránsokat kitiltották 1882-ben, újra szükség lett az olcsó munkaerőre.
Kezdetben melegen üdvözölték a japánokat, de ahogy a számuk egyre gyarapodott, a kaliforniaiak egyre kritikusabbak lettek és divattá vált a japánok és kínaiak összehasonlítgatása, és nem nézték jó szemmel, hogy a kínaiakkal ellentétben nem voltak hajlandók alacsony pozícióban maradni, nagyobb dolgok inspirálták őket, és egyenlő bánásmódot akartak. Főleg a vasútnál, konzervgyárakban, a fakitermelésben, bányászatban, halászatban, húscsomagolásban, sófinomító üzemekben és Kalifornia növekvő mezőgazdaságában dolgoztak.
Nem érték be a vándor idénymunkás szerepével, hanem törekedtek arra, hogy maguk is földet vásároljanak.
Néhány évi amerikai tartózkodás után a japánok felvásárolták vagy bérbe vették a rossz minőségű földeket, amelyekhez rajtuk kívül senki másnak nem volt kedve, és virágzó farmokat telepítettek. Már 1920-ban csaknem 75.000 hektár földjük volt, és ezen kívül közel 400.000 hektárt béreltek. Annak ellenére, hogy Kalifornia lakosságának mindössze 2 %-a volt japán, ők adták a mezőgazdasági termelés 13 %-át.

A japánok a hazájukból hozott belterjes gazdálkodás módszereit új, tudományos módszerekkel is kiegészítve sokkal többet arattak a silány földekről is, mint a "fehérek" a jobb termőtalajról. Azonkívül jóval szorgalmasabbak is voltak az amerikaiaknál, kiszipolyozták családtagjaikat, fillérekért dolgoztatott cselédeiket és mindenekelőtt saját magukat.
A japánok azzal törtek előre a gazdasági életben, hogy epret, salátát és egyéb alacsony növésű növényeket termesztettek, amelyeket csak görnyedve, hátfájdító munkával lehetett megművelni, tehát olyan munkával, amire "fehér ember" nem volt hajlandó. Ők voltak az elsők, akik először termesztettek rizst a nyugati partvidéken.
Amikor a "fehér" nagykereskedők megtagadták a japán áruk árusítását, nagykereskedéseket nyitottak honfitársaik terményeinek forgalmazására. Ez a hálózat annyira sikeresen működött, hogy bizonyos gyümölcsök, virágok, zöldségek a "vetőmagtól a piacig" csak japán kézen mentek át. A mezőgazdaság különféle ágazatai révén gazdasági függetlenségre tettek szert.
Hawaiiban, Kaliforniában, Oregonban és Washingtonban sok japán dolgozott a halászatban és a konzerviparban is. Az egyik legjelentősebb siker a Los Angeles-i kikötőben fekvő Terminal-szigethez fűződik. 1901-ben japán halászok beindították a sziget tonhal- és szardíniakereskedelmét, és rövidesen konzervgyárakat is létesítettek a feldolgozásra, munkaalkalmat teremtve másoknak is.
1942-ben már a 60 %-ban japánok lakta Terminal-sziget szállította Los Angeles halfogyasztásának legnagyobb részét.
A kaliforniaiak azonban nemhogy megtapsolták volna a japánok vállalkozó kedvét, hanem durván nekiktámadtak.
A nagytermelők ugyanis nem nézték szívesen, hogy elapad az olcsó munkaerőforrás, a kistermelők pedig megijedtek a japánok által támasztott óriási versenytől.
"Hogy védekezhetünk, ha ide vezet a szorgalom, a jó gazdálkodás és a bölcs előrelátás?" - írta panaszkodva a Pacific Rural Press című lap 1906-ban.
Nem sokkal később a kaliforniaiak megpróbáltak megoldást találni a kérdésre.
1913-ban rávették a törvényhozást, hogy fogadja el az idegen földtulajdonról szóló törvényt (Webb-Heney-törvény), amely megtiltotta az "állampolgárságból kirekesztett idegeneknek", hogy mezőgazdasági területet vásároljanak, vagy alkalmanként három évnél hosszabb időtartamra bérbe vegyenek. Később további "óvintézkedéseket" is tettek, például ami megakadályozta, hogy a japánok kereskedelmi halászatra szóló engedélyt kapjanak.
De a japánok mivel nem akartak lemondani mindarról, amiért annyira keményen meg kellett dolgozniuk, megkeresték a törvények megkerülésének útját, a kiskapukat.
Néhány esetben az Amerikában született és már állampolgárnak számító gyerekeik, az úgynevezett nisei-k nevére kötötték meg a szerződéseket, mások pedig született amerikaiakkal társultak, és a hivatalos iratokon üzlettársuk nevét használták.
Ezekkel a módszerekkel a japánok sikeresen elvették az ellenük hozott törvények élét, bár pszichológiai hatásuk megmaradt.
A városokban a legtöbb japán háztartási alkalmazottként dolgozott, kialakítva a népszerű képet a japán "házifiú"-ról, vagy apró régiségkereskedéseket, kávéházakat, mosodákat, vegytisztítókat tartottak fenn, szobákat adtak ki, vegyeskereskedésük és borbélyüzletük volt. Egy független etnikai hálózat kapcsolódott ezekhez a vállalkozásokhoz: a japán kiadó házakat japánok bérelték és a japánoknak japán munkások dolgoztak. Éttermek, mosodák és kis üzletek hasonló gazdasági hálózatokban vettek részt. Sokat közülük más kisebbségi csoportok láttak el, különösen más ázsiaiak. A kis családi vállalkozások váltak a japán gazdasági erő sarokköveivé a városi területeken.

A japánok egy úgynevezett "tanomoshi" (kb. "kérj segítséget") pénzügyi rendszert működtettek, ami egyfajta önsegélyző csoport volt, amelyben az egyének közös pénzalapot létesítettek.
Ez előmozdította a gazdasági együttműködést, ami egyúttal segítette a közösségi összetartást is.
Ez a tanomoshi-rendszer jó szolgálatot tett a korai japán emigránsoknak, amikor a bankok nem adtak nekik kölcsönt.

A japánok ellen hangolt közvéleményt a szakszervezetek, soviniszta csoportosulások és szenzációhajhász újságok erősítették tovább, akik leporolva a kínaiak ellen felsorakoztatott ósdi érveket, majdnem szó szerint újra bevetették a japánok ellen is.
Az uszítást a San Francisco Chronicle című újság indította el 1905-ös februári cikksorozatával, amely a következő "szenzációs" címekkel közölt írásokat:
"Japán veszedelem fenyegeti az amerikai nőket", "A bűnözés és a nyomor az ázsiaiak ikertestvére", és "Az ázsiaiak fehér agyvelőt lopnak"...
A cikkek nyomán hamarosan megalakult az Ázsiaiak Kitiltását Szorgalmazó Liga, amelynek taglétszáma egyetlen év leforgása alatt csaknem 80.000 főre emelkedett.
Az újságcikkek arra kényszerítették a kaliforniai törvényhozást, hogy kérje a kongresszustól a japán bevándorlók kitiltását.

1906 őszén a San Francisco-i Oktatásügyi Tanács elrendelte, hogy a japán diákoknak külön iskolába kell járniuk. Az intézkedést az iskolák zsúfoltságával indokolták, de mivel a város 25.000 tanulójából csak 93 volt japán, közülük is 25 már Amerikában született, a magyarázat nevetséges és mondvacsinált volt.
A Tanács ezen kívül arra is hivatkozott, hogy a japán tanulók "elrontják" a fehér gyerekeket, bár egyetlen fehér szülő sem tett ilyen panaszt.
Az Oktatásügyi Tanács intézkedése mögött a város polgármestere, Schmitz állt, akinek sürgősen szüksége volt valamire, ami eltereli a figyelmet saját küszöbön álló koncepciós peréről. Terve sikerült: - miután a japán kormány erőteljesen tiltakozott, és Japánban hatalmas tömegek tüntettek a határozat ellen, a kaliforniai politikusok háborús agitációba fogtak.
Schmitz polgármester egy tömeggyűlésen kijelentette, hogy kész akár az életét is feláldozni a japánok elleni harcban. A Los Angeles Times című újság az eseményeket úgy kommentálta, hogy "... a polgármester úr ezen ígérete feltehetően csaknem mindenkit megnyer a Japán elleni háború ügyének."
Végül Theodore Roosewelt elnök közbelépett, és meggyőzte az iskolai vezetést, hogy érvénytelenítse a rendeletet, hogy elkerüljék az összeütközést, bár igen keveset tehetett az érdekükben, mivel a Legfelsőbb Bíróság 11 évvel azelőtt törvényesnek ismerte el az iskolai elkülönítést. Azonban az esetleges háború elkerülésére az elnök kompromisszumot kötött a tanáccsal.
A tanács letett az iskolai elkülönítésről szóló javaslatáról, az elnök viszont rendeletet bocsátott ki, amelyben megtiltotta, hogy további japán munkások érkezzenek az országba.
Döntését valószínűleg befolyásolta az a tény, hogy Japán éppen megnyerte a háborút az oroszok ellen, és minden jel arra mutatott, hogy hamarosan világhatalommá válik, és ezt a tényezőt nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Ezután az Egyesült Államok és Japán kidolgozta az 1908-as hallgatólagos megállapodást, amelynek értelmében a japán kormány megígérte, hogy nem ad útlevelet Amerikába igyekvő munkásoknak. Így Japán megőrizhette tekintélyét, s egyben az amerikai követeléseknek is eleget tett.
1908 után több japán hazatért, és 1914-re a bevándorlók száma harmadával csökkent.
Miután véget vetettek a munkások bevándorlásának, Japánból csaknem kizárólag nők érkeztek Amerikába.
Az Egyesült Államokban élő kínaiakhoz hasonlóan "Kistokióban" is háromszor annyi volt a férfi, mint a nő, és ez sok nőtlen férfit arra késztetett, hogy az óhazában keressen feleséget.
Mivel a hazautazáshoz nem volt elég pénzük, kölcsönösen megküldték egymásnak fényképüket.1 (Ezzel a módszerrel keresett menyasszonyt magának sok kelet-európai bevándorló is.)
-----------------------
1 A Hawaii-ba érkező fénykép-feleségek sorsáról szól az "Óceán hozott" (Picture Bride") című amerikai film (1995) is. Rendezte: Kayo Hatta.

A japán nők azonban nem menyasszonyként érkeztek Amerikába, mivel vőlegényük helyettes által még Japánban feleségül vette őket.
A japánok szemében a helyettessel lebonyolított házasság cseppet sem volt visszataszító, hiszen a házasságot szokás szerint amúgy is a szülők intézték, azonban néhány kaliforniai kifogásolta ezt a rendszert. Néhányan különös volta miatt ítélték el ezt a szokást, azonban a legtöbben attól tartottak, hogy túlságosan is megnő a japánok száma, és a "sárga veszedelem" belülről fogja fenyegetni az országot.
Ezért a kaliforniaiak követelték a kormánytól, hogy tiltsák ki az ázsiai nőket, és Japán ezúttal is hajlandó volt az együttműködésre.

1921-ben a két kormány megkötötte az úgynevezett női megállapodást, ami véget vetett a "fénykép-menyasszonyok" importálásának. 1924-ben pedig a kongresszus megszavazta a Johnson-Reed-törvényt, amely megtagadta az ázsiaiaktól még az addigi tessék-lássék kontingenst is.
A japán kormány ez ellen hivatalos levélben tiltakozott: "Önkorlátozó rendelkezéseink több mint 16 évi türelmes, aggályos és hűséges betartása..., íme, hiábavaló volt."

Az 1920-as években az issei-k már látták, hogy amerikai állampolgárság nélkül nem részesülnek az amerikai élet jótéteményeiben, és védettségét sem élvezhetik.
Sokan remélték, hogy a japán kormány megtárgyalja a szerződést, és biztosítja számukra a polgári védelmet.
De hamarosan észrevették, hogy a japán hivatalnokok inkább a politikai és gazdasági kapcsolatokkal foglalkoznak az Egyesült Államokat illetően, semmint a főleg kétkezi munkásokból álló emigránsaik jólétével. Így hát az issei-k saját forrásaikhoz és intézményeikhez fordultak.
A japán nők Amerikába érkezésével a japán család kezdett gyökeret ereszteni az amerikai földön, és a közösség folyamatosan kialakította saját hálózatrendszerét. Kiterjedt rokoni kötelékek jöttek létre, és lassan fölnevelkedett a következő japán-amerikai generáció, a nisei. A japán közösségek belátva, hogy egyéni panaszaik könnyen figyelmen kívül hagyhatók, de a polgári csoportosulások akciói sikeresek lehetnek a közvélemény alakításában és ezzel tudják csak felhívni magukra a figyelmet, saját védelmi- és oktatási szervezeteket alakítottak ki. Ezek a helyi szervezetek mindenütt nagyon hasonlóan működtek, és hasonló funkciót töltöttek be.
Így például egy Pocatello-i (Idaho állam) japán szervezet tagja, aki San Francisco-ba költözött, könnyedén beilleszkedhetett az itteni japán szervezet életébe.
A tagság csak férfiakból állt, akik azokat az issei-ket választották vezetőiknek, akik a közösségben a legnagyobb gazdasági sikereket érték el.
A hivatal fenntartása presztízskérdés volt, és ezért kemény, versenyszerű választásokat tartottak.

Tevékenységi körük elég kiterjedt volt: alapítványokat hoztak létre, piknikeket szponzoráltak, tolmácsokról gondoskodtak, részt vettek az amerikai hazafias parádékon, odafigyeltek a temetésekre és szociális-jóléti szolgáltatásokat tartottak fenn.
A japánok hírnevének öregbítése elsődleges szándékaik között szerepet. Törekedtek arra, hogy jó és lojális állampolgárok legyenek.
A fent említett japán szervezeteken kívül az issei-k keneket (prefektúraközösség) szerveztek aszerint, hogy ki melyik japánkenből, vagyis prefektúrából származott. (Ilyen például a Hirosima kenjikai, stb.) Buddhista és keresztény egyházakat szerveztek, vallási ifjúsági klubokat, nőegyleteket, japán nyelviskolákat alapítottak és tanuló- és hobbicsoportokat hoztak létre. (Virágkötészet, főzés, harcművészetek, horgászderbik, stb.)
A második generációs japánok, a nisei-k már sokban különböztek Japánból érkezett szüleiktől, viszont mégis sok hasonló nehézséggel kellett szembenézniük, mint elődeiknek.
Előnyük, hogy születésüktől fogva amerikai állampolgároknak számítottak, és issei szüleik is igyekeztek mindent megtenni gyermekeik jobb jövője érdekében. Mivel jól tudtak angolul, könnyebben tájékozódtak az amerikai életben. Gyakran kiváló tanulók voltak, sokan jártak közülük College-ba, és néhányuk szakképzésben is részesült. Mindezek ellenére a köztisztviselői állások továbbra is el voltak zárva előlük, és tanári állást is nehezen kaptak. A szakembereket is inkább csak japán társaik foglalkoztatták.
Még a sokkal toleránsabb Hawaii-n is az oktatásban részesült nisei-k nagyon kevés lehetőséget találtak az előmenetelre.
Ahogy az issei-k mezőgazdasági munkából, kertészkedésből, apróbb üzletek és szolgáltatások fenntartásából éltek, a nisei-knek is ugyanez maradt. És különösen így volt ez a válság idején, amikor a munkalehetőségek általánosan is csökkentek.
A 30-as években sok college-t végzett nisei volt kénytelen gyümölcsárusként, régiségkereskedőként vagy vegyeskereskedésben elhelyezkedni, sokszor a helyi kínai negyedben.
1929-ben már nyilvánvalóvá váltak a japán-amerikaiak korlátozott munkalehetőségei.

A Camegie Bizottság (Camegie Corporation) egy olyan oktatási és foglalkoztatottsági programot dolgozott ki az amerikai állampolgárok számára, ahonnét kizárta a japánokat.
Három monográfia tartalmazza a vizsgált adatokat a hivatásbeli adottságokról, bűnözési arányokról, oktatási és foglalkoztatottsági statisztikákról, demográfiai és pszichológiai felmérésekről, amelyeket 9.690 Kaliforniában élő japánnal készített interjúk alapján állítottak össze.
A nisei-k nem tudták, mi rejlik nem-foglalkoztatottságuk hátterében és hogy miért számítanak olyan alacsony rangúnak az amerikai társadalomban, és aggódtak Japán és az Egyesült Államok változó kapcsolatai miatt. Nem látták biztosan a jövőjüket. Nem tudták, hogyan győzhetik le a diszkriminációs korlátokat, amellyel a munkaerőpiacon szembe kell nézniük.
Akadtak köztük optimisták, akik bíztak abban, hogy legyőzik az akadályokat, viszont sokan bármiféle lehetőséget kétségbeejtőnek találtak. Az adatok azt mutatták, hogy a japánok felveszik a versenyt európai származású társaikkal, I.Q tesztjeik legalább olyan jók, kiváló iskolai eredményeket értek el, és a bűnözési arány is alacsony közöttük. A helyi polgári csoportok azonban 1920 és 1941 között egyre-másra szervezkedtek ellenük. Ilyen csoportosulások voltak például a speciális Ázsia-kitiltó ligák, az Amerikai Légió, bizonyos munkásszervezetek és az "Arany Nyugat Bennszülött fiai és lánya nevű társaság ("Native Sons and Daughters of the Golden West").
A Hearst ("Szarvasűző") nevű kiadó éltette a japán nacionalizmusról szóló félelmeket, és újra használta a "sárga veszedelem" kifejezést, amit először a kínai emigrációval kapcsolatban használtak az 1870-80-as években.
Sok nisei frusztrálva Egyesült Államokban betöltött marginális szerepe miatt, visszatért Japánba. Valószínűleg sok nehéz évet kellett itt is átvészelniük, mivel már anyaországukban is idegennek számítottak. A II. Világháború előtt a nisei-k helyzete tehát elég kétségbeejtővé vált: Ha asszimilálódtak is, teljesen japánnak érezték magukat, ha keményen dolgoztak, azt mondták róluk, hogy agresszívek, ha jól teljesítenek az iskolában, "túl okosak", ha pedig megpróbálnak amerikai szervezetekhez csatlakozni, azzal vádolják őket, hogy nem tudják, hol a helyük. Ha viszont saját közösségükben élnek, a "klánszerű" jelzővel illetik őket.

A nisei-k amerikai neveltetéséből is fakadt, hogy az általuk kialakított szociális szervezetek mások voltak, mint az isseieké.
Közös problémáik túlnőttek a kenek szerinti, vallási vagy családi megosztáson.
Az 1920-as években alakították meg a Japán-amerikai Polgári Ligát (JACL), amely a nisei csoportosulások között az egyik legbefolyásosabb szervezet volt.
1930-ban a helyi nisei szervezetek nemzeti JACL néven egyesültek. A nisei-k aktívak voltak a buddhista és a keresztény egyházakban egyaránt. Minden generáció igényét kielégítették, mert például egy vasárnapi egyházi program kezdődött a legifjabbaknak szóló angol nyelvű vasárnapi iskolával, folytatódott egy angol nyelvű szertartással az idősebbeknek, és egy issei-knek szóló japán nyelvű istentisztelettel zárult. A YMCA, a YWCA, a fiú- és leánycserkészet, az egyházak és más közösségi csoportok atlétikai ligákat szponzoráltak a nisei-k gyerekeinek. Jellemző azonban, hogy a japánok inkább egymás ellen versenyeztek, és így, mivel az átlag amerikaiaknál alacsonyabb termetűek voltak, akár sporthősökké is válhattak. Különféle sportágakban állami nemzeti bajnokságokat rendeztek. Így például az úgynevezett "Rizs Kupa" (Rice Bowl)-bajnokság kínai és japán csapatok mérkőzése volt.
Ezek a megmozdulások a háború után is népszerűek maradtak, bár a nagyobb részvételi lehetőség ellenére a későbbi generációk nem mutattak irántuk akkora érdeklődést, mint elődeik.
A nisei szervezetek, szociális tevékenységek és szabadidős programok inkább az amerikai, semmint a japán példát követték.
Sok gyerek járt ugyan japán nyelviskolába délutánonként és szombatonként, de mégsem tanulták meg jól a nyelvet.
Sok issei szülő panaszkodott, hogy gyerekük iskolakerülő, visszabeszél a tanárának és felháborítóan viselkedik a nyelviskolában, de ennek ellenére még mindig ők a jó magaviselet mintapéldái az amerikai iskolákban. Az issei-k gyakran érzik úgy, hogy a nisei-k visszautasítják a japán örökséget.


V. AZ AMERIKAI KONCENTRÁCIÓS TÁBOROK 1942-1945

Az 1941. december 7., a Pearl Harbour elleni japán támadás Kaliforniában szélsőséges megoldást indított el a japán problémára. És a II. Világháború csendes-óceáni frontján elszenvedett veszteségek növekedésével egyre jobban csökkent az amerikaiak harci lelkesedése, és egyre gyanakvóbban tekintettek az Amerikában élő japánokra. A japánellenes agitáció hosszú története megalapozta a felfogást, hogy a japánok veszélyes egyének.
A képviselők, a sajtó, a farmerek és a hazafias szervezetek követelték a nyugati parton élő összes japán evakuálását.
A kormányszóvivők, akik ismerték azokat az információkat, amelyek alapján a japán-amerikaiak lojalitása igazolható volt, tudták, hogy egy elkövetkező japán invázió fenyegetése alaptalan, mégsem tettek semmit, hogy csillapítsák az indulatokat.
Az emberek ugyanis attól féltek, hogy a nyugati partvidéken egy 5. hadoszlop van alakulóban.
Earl Warren, a kaliforniai főügyész, később az Egyesült Államok Legfelsőbb bíróságának elnöke 1945. február 21-én a Képviselőház előtt kijelentette, hogy a polgári védelem legsebezhetőbb pontja a japán-kérdés. Az általános riadalmat még az is erősítette, hogy egyetlen szabotázs sem történt.
Walter Lippmann, veterán politikai kommentátor szerint ez "annak a jele, hogy a csapás jól előkészített, és majd akkor fog ránk zúdulni, amikor a legnagyobb hatásra számítanak."
John L. de Witt tábornok, a nyugati védelmi körzet parancsnoka pedig így nyilatkozott:
"Egyet sem akarok látni belőlük (ti. japán származású személyekből) itt. Veszedelmes elemek... Az sem számít, ha amerikai állampolgár, mert akkor is csak japán marad. ... Az olaszok, néhány esettől eltekintve, nem okoznak aggodalmat...
És a németek miatt sem kell aggódnunk, bizonyos esetektől eltekintve. De a japánok miatt igenis minden okunk megvan az aggodalomra, míg csak le nem töröljük őket a térképről."

Bár sem az FBI, sem a hadiflotta nem tartotta szükségesnek a lépést, a Hadügyminisztérium De Witt tábornok követelésére mégis kitelepítette a nyugati partvidék három államának japán származású lakosságát. 1942. január 19-én Francis Biddle, az USA főügyészének a nevéhez fűződtek az első rendeletek, és február 13-án a nyugati parti kongresszusi küldöttség levélben sürgette Franklin D. Roosevelt elnököt, hogy azonnal kezdjék meg a japánok kitelepítését a Csendes-óceáni térségből.
1942. február 19-én az elnök aláírta a kitiltási rendeletet (9066. számú rendelet) és engedélyezte a relokációs táborok létrehozását.
A Dél-kaliforniai országgyűlési képviselő azt az ismertetőelvet dolgozta ki a japánok lojalitásának megállapítására, hogy az számít igazi hazafinak, aki "szíves-örömest" települ át a koncentrációs táborokba.
1942. augusztus 27-re több, mint 110.000, 64 %-ban amerikai állampolgárságú japánt kényszerítettek otthona elhagyására. Sokszor még 48 órát sem kaptak, hogy összecsomagoljanak, és családostul kiköltözködjenek a házukból. Sokan nem tudták betakarítani a termést, mások a valódi érték töredékéért vesztegették el üzletüket.
A kitelepített japánokat először ideiglenes gyűjtőközpontokba vitték, mint amilyen a Santa Anita lóversenypálya volt Los Angeles mellett, és innen az ország távoli és elszigetelt, sivatagos, kopár vidékein sebtében felépített 10 telepre osztották szét őket. Ezek voltak a kaliforniai Tule-Lake és Manzanar, az arizonai Poston és Gila River, az Idaho-i Minidoka, a Wyoming-i Heart Mountain, a Colorado-i Granada, az Utah-i Topaz és az Arkansas-i Rowher és Jerome.
Minden japán, legyen az magas szintű oktatásban részesült, gazdag, analfabéta vagy szegény, ugyanolyan barakkokban lakott, egyenruhát hordtak, menza-ételeket ettek, és ugyanolyan fizetést kaptak a munkájukért. Kétkezi munkára 16 dollárt, és szakmunkára 19 dollárt havonta. Közös WC-t és zuhanyzót használtak, és türelmesen sorba kellett állniuk mindenért.
A legsúlyosabb probléma az unalom és a tábori élet egyhangúsága volt. Súlyosbították a nyomást és növelték az ingerültséget a különféle összecsapások, felkelések, sztrájkok és öngyilkosságok is.
A bentlakók állandóan panaszkodtak az ételek, a szomszédok, az életkörülmények és a tábori adminisztráció miatt. Az issei-nissei konfliktus is erősödött és ideológiai viták dúltak a Japánhoz hűséges és az Egyesült Államok pártján álló amerikai japánok között.
"Inu"-nak, vagyis kutyának nevezték azokat, akikről úgy vélték; hogy kémek, és sokszor kegyetlenül megverték őket.
Manzanarban és Tule-Lake-ben a katonák belelőttek a sztrájkoló tömegbe.

A hagyományos családi élet is széttöredezett: a gondoskodó apa hatalmát és a háziasszony-anya szerepét teljesen aláásta az, hogy a gyerekek menzákon étkeztek és nem családi körben. Az unalom és stagnálás légkörében elharapódzott a szerencsejáték, ami pedig sok családi veszekedéshez és agresszivitáshoz vezetett.

A japánok kitelepítése a háborús években éles fordulat volt az Amerikai Egyesült Államok kormányzatának politikájában.
Először fordult elő ugyanis, hogy a vád jogi alapját nem az elkövetett bűn, hanem valamely csoporthoz való tartozás képezte. És ez azért is érdekes, mert egyetlen japán származású amerikaira sem sikerült rábizonyítani a szabotázs vagy kémkedés bűnét.
A liberális és polgárjogi csoportok célja pedig a fasizmus leküzdésére irányult, semmint hogy a japán amerikaiak polgárjogaiért harcoljanak. Még azok a liberálisok, akik segítséget ajánlottak is fel, csak elvétve kérdőjelezték meg a kitelepítés legitimációját.

Mint már korábban is volt róla szó, a japánok háborúval kapcsolatos véleményei igen eltérőek voltak. A JACL és a fiatalabb nisei-k a hatóságokkal és az Egyesült Államok kormányával való együttműködést szorgalmazták.
A harcosabb szemléletűek számára ez a hozzáállás nem volt túl népszerű. Ehhez a csoporthoz tartoztak az úgynevezett "kibei"-ek. Ők azok a második generációs japánok, akik fiatal korukban Japánban nevelkedtek, és általában tizenéves korukban tértek vissza az Egyesült Államokba. (1920-41 között bevált gyakorlat volt, hogy legalább egy gyereket kiküldenek Japánba tanulni, mivel a japán stílusú oktatást részesítették előnyben az amerikaival szemben és az anyaországgal való kommunikáció vágya is sarkallta őket).
Az amerikai japán lakosság 9 %-a (kb. 9000 ember) volt kibei, és közülük sokan visszatértek Japánba a háború kitörése után, de sokan kerültek koncentrációs táborokba is. Itt, a japán oktatás nacionalizmusától is áthatva éles ellentétbe kerültek nisei testvéreikkel és kortársaikkal.

Hawaiiban, ahol 160.000 japán származású amerikai élt, 2.000 mérfölddel közelebb az ellenséghez, nem történtek a szárazföldihez hasonló intézkedések a japánok bezárására.
Akikről úgy gondolták, hogy együttműködnek Japánnal, azokat Sand Islandon őrizetbe vették és elküldték az anyaországi táborokba. 900-as kerültek el így innen.
Bezárták az etnokultúrális intézményeket, például a buddhista templomokat és a japán nyelviskolákat, de nem hoztak létre saját koncentrációs táborokat.
Ennek gyakorlati magyarázatai is voltak.
Annak az indítványnak a végrehajtására, hogy 150.000 japánt elküldjenek a később lepratelepnek használt Molokai-szigetre, anyagi és szervezési gondok miatt nem került sor.
Ezen kívül sok Hawaii-i lakos volt etnikailag keverék, és sokkal jobban elfogadták a különbözőséget, mint a kaliforniaiak.

A koncentrációs táborokból két kiút létezett:
Már az internálás elejétől fogva engedélyt adtak a polgári életbe való visszatérésre azoknak, akik megfeleltek a kormány által támasztott igényeknek. Így kb. 35.000, túlnyomórészt idősebb nisei költözhetett keletre, a tiltott zónákon kívülre. Bár néhány helyről még ki voltak rekesztve, (például New Yorkból, ahová a polgármester, Fiorella La Guardia nem engedte be őket). De letelepedhettek néhány Midwest-i nagyvárosban, Chicago-ban, Cleveland-ben és Minneapolisban.

A másik kivezető út a fegyveres erőknél való szolgálat volt.
Pearl Harbour után a JACL többször is folyamodványt intézett a kormányhoz, hogy engedélyezzék a nisei-k katonai szolgálatát. 1943-ban a hadsereg kísérletképpen felállított egy kizárólag nisei-kből álló harci alakulatot, amelyet az olaszországi fronton vetettek be. A kísérlet olyan sikeres volt, hogy végül is körülbelül 26.000 japán származású amerikai (felerészt Hawaiiról, felerészt a kontinensről) teljesített szolgálatot az amerikai hadseregben.
A nisei-ekből álló híres 442-es ezred (combat team) Mark Clark tábornok szerint az Egyesült Államok hadtörténetének legtöbbször kitüntetett csapategysége volt. A kötelékébe tartozó 100. zászlóalj is ismertté vált.
Több mint 6.000 nisei a csendes-óceáni fronton is harcolt, de létük a Japán elleni győzelem napjáig szigorúan őrzött titok volt.
Egyszer a burmai harcok során egy nisei japán tisztnek adta ki magát, és 16 japánnak megparancsolta, hogy állítsák gúlába puskáikat, aztán az amerikai megszállás alatt lévő területre vezette őket a tokiói diák korában tanult parancsszavakkal.
1944-ben a bíróság az Endo v. United States esetben alkotmányellenesnek nyilvánította az olyan egyének fogvatartását az internálótáborokban, akiknek a lojalitása nem bizonyított.
Ez a határozat, ami 1945. január 2-án lépett hatályba, már a relokációs program végét jelezte.
Az elkövetkező decemberig Tule Lake kivételével, ami speciális problémák miatt még 1946-ig működött, az összes tábort bezárták. A háború utáni időszakban a japánok mintegy 200.000 000 dollárnyi kártérítést kaptak az amerikai kormánytól, amely anyagi veszteségeiknek mintegy kétharmadát fedezte.


VI. A HÁBORÚ UTÁNI FELÉPÜLÉS 1945-TŐL NAPJAINKIG

1942-től 1945-ig a japán amerikaiak élete megváltozott. Elvesztették otthonaikat, földjeiket, üzleteiket: sokuknak nem maradt semmijük, ahová visszatérhettek volna.
Voltak, akik annyira hozzászoktak a tábori élethez hogy inkább ott akartak maradni, de inkább csak féltek elhagyni a táborok nyújtotta védettséget. Ugyanis 1945. májusára már 24 alkalommal; visszatérő japánok elleni terrorcselekményekről lehetett hallani.
De végül is a túlnyomó többség visszatért a nyugati partra, különösen Kaliforniába.
1950-re a 168.000-nyi amerikai japánból kb. 85.000-en tértek vissza. 1960-ra pedig már 157.000-en éltek újra ugyanitt, és több ezren telepedtek le az ország más részein.
A feketék délről történő felvándorlása és az állandóan növekvő mexikói népesség miatt érzett aggodalom egy ideig elvonta a figyelmet a japánokról és a kormány relokációs hivatalai és különféle önkéntes csoportok és egyházak is segítették a japán amerikaiak tábori életből a polgári életbe való átmenetét.
Sok college is megnyílt előttük G. I. Bill-nek köszönhetően, és a kertészekre is megnőtt az igény a háború után, ahogy a növekvő jómód lehetővé tette sokak számára, hogy tájkertet alakíttassanak ki környezetükben.
Még mindig nehezen kaptak munkát, de már kezdtek megnyílni előttük a közhivatalnoki állások.
1946-ban a kaliforniaiak szerették volna eladni az államnak a japánok földjeit, de 1952-ben az Idegen Föld Törvényt is alkotmányellenesnek ítélte az Egyesült Államok Legfelsőbb bírósága.
Ugyanebben az évben a McCarran-Walter törvény megszüntette az ázsiai bevándorlók amerikai állampolgárságának megtagadását.
A japánokhoz való pozitívabb hozzáállást több tényező befolyásolta. Például a II. Világháború alatt az Egyesült Államok hadseregében harcoló japánok kiemelkedő teljesítményei, az internálásuk kapcsán érzett szégyen és sajnálkozás és az a tény, hogy Japán most már nem jelentett katonai fenyegetést.

Hawaiin sikerült először politikailag is kiemelkedniük a japán származású amerikaiaknak. Valószínűleg azért éppen itt, mert létszámban is jelentős csoportot alkottak egy viszonylag kis területen berendezkedett multietnikus társadalomban, és nem kevesen és szétszórtan éltek egy óriási földterületen, mint szárazföldi társaik. (2. táblázat)

A Nemzetközi Kikötőmunkások és Raktártulajdonosok Szövetsége (ILWU) egyesítette az ültetvényeket és javított az ottani életkörülményeken. A növekvő turizmus is adott új munkákat és a nisei-k orvosként, jogászként, fogorvosként, tanárként és mérnökként is elhelyezkedhettek.

De a legdrámaibb mértékű előrejutásuk a politikában történt. 1950-ben Hawaii összlakosságának 37 !-as volt japán származású, és ez az 1952-es McCarran-Walter törvény hatálybalépésével, amikor már az issei-k is rendelkezhettek a polgárjoggal együttjáró választójoggal, a japán amerikaiak jelentős választói előnyre tettek szert.

Ez az újonnan szavazásra jogosult csoport a demokrata párt multietnikai koalícióját támogatta, és sok niseit juttatott így tűzközelbe.
1954-ben a Demokrata párt John Burns és a nisei háborús veterán Daniel Inouye vezetésével már a helyi törvényhozás mindkét házában többségbe került.
Amikor 1959-ben Hawaii az Egyesült Államok tagállamává vált, a nisei politikusok még mindig fontos szerepet töltöttek be.
1962-ben Spark Matsunagát és Patsy Takemono Minket beválasztották a Képviselőházba, és Daniel Inouye az Egyesült Államok Szenátusának tagja lett.
Az elkövetkező 10 évben Hawaii kormányzója és helyettes kormányzója is japán származású volt. (George Ariyoshi és Nelson Doi).
Az 1970-es évek közepére az állami képviselők és állami szenátorok fele japán amerikai volt.
A hawaii-i japánok politikai hatalma aggodalmat váltott ki a többi hawaii-i lakosból, akik japán hatalomátvételről beszéltek, amit meg is erősített a Japánból érkező túrista- és tőkeáradat.
A helyi protekcionisták hevesen tiltakoztak, amikor egy japán üzletember megvásárolt néhány prominens Wakiki szállodát.

Bár a japán hatás továbbra is erős maradt, a fiatalabb generációk a kulturális pluralizmus egy új változatát hozták létre, és inkább hawaiiaknak tekintik magukat, semmint japánoknak.
Kaliforniában is az idő múlásával a japán amerikai közösség már egyre több generációt foglalt magába, és az asszimilálódás folyamata megosztottságot és sajátos helyzeteket teremtett. Például nem ritkán az öregebb issei sansei unokájával vagy yonsei dédunokájával japánul beszél, akik ezt a nyelvet már nem nagyon értik, és ezt az űrt a nisei szülők próbálják áthidalni a japán és az angol nyelv keverékével.

Itt is megnövekedett a szakképzésben résztvettek száma. A népszámlálások szerint 1940-ben a japán származású férfiak 4 %-a, 1960-ban 15 %-a és 1970-ben már 31 %-a dolgozott szakképesítést igénylő vezetői állásban. A leggyakoribb szakmák az orvostudomány, gyógyszerészet, optometria (látásvizsgálat) és a mérnöki munka voltak.

Bár a szociális szerkezet sokkal összetettebbé és plurálisabbá vált, a japán amerikai közösségek még mindig élő szellemiséget alkotnak. Példa erre Los Angeles Gardena nevű külvárosának közösségi központja, ahol japán nyelvtanfolyamokat szerveznek és egyéb szabadidős tevékenységeket szponzorálnak.
De ez a központ lassan kivételnek számít, mivel a japán amerikaiak közül is már egyre kevesebben élnek koncentrált etnikai területeken.

A háború után, ahogy erősödtek a kapcsolatok Japánnal, egyre több fiatal pár érkezett az amerikanizálódott Japánból az Egyesült Államokba az 50-es évek elején.
A 60-as évekig kb. 25.000 új jövevényről tudunk. A többiek kvótán felüli bevándorlóknak számítanak.
1961 és 1970 között 40.000 japán emigráns érkezett az országba, és 1971 és 1976 között további 29.200 fő.
Az új letelepülőknek is a szerződéses kertészet bizonyult a legjobb kiindulópontnak. Nem igényelt különösebb angol nyelvtudást, kevés szociális érintkezéssel járt, és jó kereseti lehetőséget biztosított azok számára, akik nem rendelkeztek elegendő tőkével.
De ekkoriban már sok esetben szakképzett ún. "fehér-galléros" munkások érkeztek Japánból, és megjelentek egy nagy átmeneti csoportot képezve a tipikus japán üzletemberek, főleg New Yorkban és Los Angelesben. Csak a többi üzletemberrel érintkeztek, láthatók voltak a klubokban, éttermekben, golfpályákon, és hajszál pontosan úgy viselkedtek, mint Japánban.
Egyre több japán amerikai dolgozik japán cégek amerikai leányvállalatainál, annak ellenére, hogy a felemelkedésre való lehetőségük elég korlátozott, mivel úgy látszik, hogy a japán cégek jobban szeretik saját vezetőségüket továbbképezni, és fehéreket alkalmazni.

A Japánnal való érintkezés lehetőségét megnövelték a japán nyelvű TV-állomások, amelyek Japánból importált programokat sugároznak számos nagyvárosban.

Az idő előrehaladtával a csoportösszetartás egyre jobban lazul, és főleg a Kalifornián kívül élő japán származású amerikaiak esetében szembetűnő a gyors asszimiláció.

A nemzedékek közötti eltérésekről már korábban is szó volt, és most újabb tényező is felmerült. a vegyes-házasságok kérdése.
Az 1960-as évek végéig élt a tilalom, hogy a japánok és más nem fehér bőrű csoportok fehérekkel kössenek házasságot. (Antimiscegeration laws). Részben emiatt a 20. század első felében a legtöbb japán saját etnikai csoportján belül házasodott.
Az 1920-as évekből származó Los Angeles megyei feljegyzések azt mutatják, hogy ekkoriban csupán 2 %-ot tett ki a japánok nem japánokkal kötött házasságainak aránya.
A későbbi statisztikák már egyre több vegyes-házasságról számolnak be. 1948-ban 12 %, 1952-ben 14 %, 1955-ben 21 %, 1959-ben 23 %, 1971-ben 47 %, és 1972-ben 49 % volt ez az arány.

San Francisco-i, Fresno-i és Honolulu-i adatok azt mutatják, hogy a 70-es években 50 %-ot tesz ki a japán amerikaiak nem japán származású házastárssal való házassága.
Az is érdekes jelenség, hogy míg a 20. század elején csak a japán nők házasodtak csoportjukon kívül, 1972-ben a vegyes házasságok 45 %-át férfiak kötötték, javarészt fehér nőkkel.
A házassági minta változásában szerepe volt a szociális kapcsolatok növekvő lehetőségeinek és a hagyományos japán család befolyásának gyengülésével.

Tehát ahogy a II. Világháború után eltűnt a jogi diszkrimináció és csökkentek a szociális korlátozások, a japán amerikaiak gyorsan asszimilálódtak az amerikai társadalomba és gyors gazdasági előrehaladást mutattak.
A kutatók különféle tényezőkkel próbálják megmagyarázni a japánok boldogulásának és asszimilációjának nyitját; és hajlamosak bizonyos sztereotípiák és Horatio Alger-féle sikertörténetek felhasználásával túlhangsúlyozni elszigetelt jelenségeket, például a sajátos kultúrát, az etnikai büszkeséget és a konfuciánus erények gyakorlati életben való megnyilvánulását, a tanulási kedvet és szorgalmat, és az "enryó", "amae" és "gambatte" fogalmakkal jellemzett viselkedési normákat említik.
A tanulmányok írói is sokszor magához az elemzett csoporthoz tartoznak, ami szintén megnehezíti a kellő távolságból való objektív szemléletet.
Bizonyos szociálpszichológiai tanulmányok (például William Caudill: Japanese American Personality and Acculturation. 1952., Genetic Psychology Monographs. 45, pp.3-102) és szociológiai fejtegetések (Stephen Steinberg: Az etnikum mítosza, Cserépfalvi Alapítvány, 1991) az etnikumok osztályjellemzői alapján próbálják fellelni a magyarázatot az Amerikában élő japán származású emberek sajátos történetéhez.
Mindent összevetve, egy olyan bonyolult folyamat vizsgálata, mint egy szűkebb népcsoport megjelenése egy új környezetben, többféle kérdést vet fel és többféle szempontokból közelíthető meg.
Dolgozatom első felében megpróbáltam a történelmi tények és számadatok alapján felvázolni egy kronológiát, végigkövetve az Amerikába érkező japánok történetét az első vendégmunkások érkezésétől a 70-es évek végéig.

Mára már egyre bonyolultabbá, hacsak nem megkérdőjelezhetővé válik bizonyos Amerikában élő etnikumok sajátosságainak kutatása. A hangsúly a társadalmi folyamatokra, kölcsönhatásokra és a különböző érdekek érvényesítésének sikerességére helyeződik. Kérdés viszonyt, hogy az etnicitás fogalma hogyan illeszkedik bele ezekbe a folyamatokba és miképpen gondolkodnak erről mostanában az emberek.

A továbbiakban a képzőművészet területén kívánom nyomon követni, hogy bizonyos vizuális megjelenítési formák, szimbólumok és szimbólumrendszerek, amelyek hagyományosan egy-egy meghatározott etnikum művészetére jellemzőek, hogyan, miért és mikor kerülnek újra elő az adott etnikumból származó, de az Egyesült Államokban élő kortárs képzőművészek műveiben.


VII. JAPÁN ÉS JAPÁN SZÁRMAZÁSÚ KÉPZŐMŰVÉSZEK
AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN

Igen jól megfigyelhető a kultúrában az a folyamat, ahogyan az amerikai emberek viszonyultak és viszonyulnak saját identitásukhoz. Kezdetben még szorosan az európai hagyományokhoz igazodó, annál jóval gyengébb színvonalú művészetet műveltek Amerika-szerte, és egyfajta kisebbrendűségi érzéstől is vezérelve műtárgyak behozatalával próbálták megszerezni maguknak mindazt, ami náluk hiányzott.
Jól példázza ezt a mentalitást a New Yorkban felépített "Cloisters" esete. John D. Rockefeller a harmincas években megvásárolt négy omladozó európai kolostort, építőköveit áthajóztatta az Atlanti-óceánon, hogy Észak-Manhattanben újra felállíthassák.

A 20. század elejétől kezdve már megfigyelhető az európai példaképektől való elszakadás és egy sajátos amerikai kultúra létrehozásának igénye. Guy Péne du Bois, New York-i festő írta a következőket:
"A nevetséges abszurditás fokáig gyakoroltuk azt a gyarmati magatartást, hogy az európai műveket szerettük, és a mieink fölé helyeztük őket"2
Ezentúl saját országukból merítették művészetük témáit, és a II. Világháború utánra Európát háttérbe szorítva Amerika vált hangadóvá a művészet területén is. Annak ellenére, hogy a legerősebb lökést éppen egy európai műveket bemutató kiállítás, az 1913-ban megrendezett "Armory Show" adta, mégis egészen új és sajátosan amerikai módon alakult az egyesült államokbeli képzőművészet útja.
--------------------
2 Anrim, Gabriele von, idézi. Hazafiak Isten országában. Kultúra és társadalom az Egyesült Államokban. In. Amerika, p.56.

Az amerikai öntudat és némi irónia is érezhető a New York Times egyik vonatkozó cikkében, miszerint
"Amerika nem engedi magát befolyásolni egy külső kultúra által. Amerika csodálata az afrikai kultúra iránt mára már olyan, mint amikor a '60-70-es években csodálta az indiai kultúrát. Ez egy hóbortos fogyasztói mentalitás, ... egy olyan országban, amely mohón falja az újat és kiköpi, miután nyert vele néhány milliót..."3

Mostanában, ahogy az élet minden területén egyre jobban tért hódít a "Politically Correctness" jelenléte,4 nagyobb mértékben kerül előtérbe a faji- vagy egyéb hovatartozás kérdése, ami a képzőművészetben is jelentős szerepet kap az ún. kisebbségi csoportok művészeinek alkotásaiban.

A "szellők szárnyán"5 érkezett ázsiaiak viszont különös helyzetben vannak. Nem számítanak a klasszikus értelemben vett kisebbségnek az ügyességükről, szorgalmukról kialakult különböző mítoszoknak köszönhetően, de mégis állandóan tapasztalniuk kell egyfajta meg nem értettséget, hátrányos megkülönböztetést.
---------------------
3 Soyinka, Wole, New York Times, March 6, 1987.
4 Bizonyos kisebbségnek tartott csoportok tagjai ("latinok", "feketék", nők) előnyt kell, hogy élvezzenek pl. a munkavállalásnál, és az élet többi területén sem szabad hátrányosan megkülönböztetni őket.
5 Buckmister Fuller szavaival idézi: Shigeko Kubota japán születésű művész, aki 26 éves korában érkezett az Egyesült Államokba és John Cage és George Maciunas hatására a FLUXUS-csoport tagja lett.

Az Amerikában élő távol-keleti művészek helyzete, hovatartozási problémái műveikben és nyilatkozataikban nagyon jól tanulmányozhatók.

A statisztikai adatok szerint 1820-tól kezdődően 1993-ra az Egyesült Államokba vándorló ázsiaiak a legutolsó helyről az élre törtek, és az utóbbi időben szinte az egész világon mindenütt megjelentek.6 A japánok a bevándorlásban sosem töltöttek be olyan tömeges szerepet mint például a kínaiak.
Kaliforniában, ahol először megtelepedtek és a gazdaságban hamar az élre törtek, sokan megijedtek tőlük.
Az 1906 után hozott, japánokat korlátozó törvények is eredménytelenek maradtak pszichológiai hatásuktól eltekintve, és nem törték le a japánok vállalkozó kedvét. Megjelentek a gyűlöletkeltő újságcikkek is, és ennek szellemében alakult meg a Japánok és Koreaiak Kitiltását Szorgalmazó Liga. A cikkek a kaliforniai törvényhozást arra késztették, hogy kérje a kongresszustól a japán bevándorlók kitiltását. A San Francisco-i polgármester, Schmitz 1906. őszén, hogy elterelje a figyelmet a küszöbön álló korrupciós peréről, szintén a japánokat vette célba, és ezzel újabb lavinát indított el. A japánok iránti előítéletek az 1923-as Johnson-Reed-törvény megszavazása után 17 évig a felszín alatt izzottak, míg aztán a Pearl Harbour elleni japán támadástól felszítva, addig példátlan dühvel törtek ismét elő. Ahogy a II. Világháború csendes-óceáni frontján elszenvedett vereségek növekedtek, annál gyanakvóbban tekintettek az Amerikában élő japánokra, és mivel egyetlen szabotázs sem történt, attól féltek, hogy a nyugati partvidéken újabb hadoszlop van alakulóban.
------------------------------
6 "Kihűlőben az olvasztótégely", Heti Világgazdaság, XVII. évf. 44. (858.)" 1995. nov. 4. pp. 81-85.

Franklin D. Roosewelt elnök, aki korábban a japánok pártját fogta, aláírta a kitelepítési rendeletet, és ezáltal több, mint száztízezer, kétharmadrészt amerikai állampolgárságú japánt kényszerített otthona elhagyására. Ez a döntés éles fordulatot jelentett az Amerikai Egyesült Államok kormányzatának politikájában. Először fordult elő, hogy a vád jogi alapját nem az elkövetett bűn, hanem valamely csoporthoz való tartozás képezte, és ez azért is megdöbbentő, mert egyetlen japán származású amerikaira sem sikerült rábizonyítani a szabotázs vagy kémkedés bűnét.

A japán amerikai művészeknek különösképpen foglalkozniuk kell azzal a ténnyel, hogy sok szülő nem beszélt gyermekeinek a II. Világháborúban való internálásukról. Gyakran felidézik az üldöztetés időszakát, amikor kulturális örökségük tárgyai és szüleik, nagyszüleik temetése valamiféle gyanús, félelemmel teli dolognak számított.

Tornie Arai, aki fotómanipulációval emlékképekből készült alkotásaival vált ismertté (3., 4. kép) keserűen beszél az észak-amerikai társadalomba való beolvadás lehetetlenségéről:
"Én egy harmadik generációs japán amerikai vagyok és még mindig azt érzem, hogy az emberek azt gondolják, haza kellene mennem. De gyakran már nincs hazavezető út."7
A kínai Fay Chiang költőnő, a New York-i Chinatown's Basement Workshop igazgatója arról nyilatkozott, hogy Kínába látogatva még jobban felerősödtek identitási problémái:
---------------
7 Lippard, Lucy R.: Mixed Blessings. New Art in a Multicultural America, Pantheon Books, New York, 1990.

"Bárhová mentem, beilleszkedtem. Rájuk néztem, megértettem a dialektust, amit beszéltek, de az emberek túl udvariasak voltak, amit én nem tudtam megvalósítani, és értették a régi kultúrát, amit én nem ismertem. Úgy gondoltam, amerikai vagyok, és vissza kell mennem New Yorkba"8

A mítosz, miszerint a távol-keleti amerikaiak könnyen asszimilálódnak, mert talpraesettek, takarékosak és szorgalmasak, illedelmesek és jól beilleszkednek az amerikai "egyvelegbe"- igencsak elterjedt. Ugyanakkor ez a példamutató kisebbség a "sárga veszedelmet" is jelenti.

"Túlságosan is agyafúrt és keményen dolgozik, felhasználja a nyugat adta előnyöket saját boldogulásához."
Japán azért is lett ilyen erős és jelentős, és azért sem juthatott gyarmati sorra, mint más ázsiai országok, mert képes volt a modernizációt saját hagyományaihoz igazítani. Évszázadok óta mindig átvette más országoktól amit hasznosítani tudott és beleillett a szemléletébe, és ami kevésbé illett bele, azt is sajátosan japánná alakította, mielőtt befogadta volna.
Külső megjelenésük másságának hatására pedig, még hogyha félig angolszász vér is folyik ereikben,9 ázsiainak kategorizálják őket, és arra kényszerítik, hogy ázsiai módon éljenek, akár akarják, akár nem ezt választani.
------------------------
8 Fay Chiang, "Asian American Cultural Identity, Two Voices" Upfront no. 4-5., Winter/Spring, 1987-88., p. 54. in: Lippard, ua.
9 Például Isamu Noguchi esetében, aki ír-amerikai anyától és japán apától született, és bennszülött indián vér is csörgedezett az ereiben.

A mostanában beharangozott "multikulturális társadalom"-szemlélet hatására a legtöbb bikulturális művész úgy tekint szülőföldjére vagy etnikai hátterére, hogy az egyfajta szociális "szöveghez-kötöttséget" eredményez műveiben, mint például Linda Nishio Los Angeles-i koncept- és performance-művész szöveggel kombinált fotóin, amelyekkel nemcsak akarja, hogy látható és hallható legyen (5. kép), hanem azt is, hogy teljes értékű embernek tekintsék. 1989-ben a Times Square-en bemutatott plakátján ismert japán cégek nevét írta át fonetikusan (például "meet-sue-BEE'-she"), ezzel hívta fel a figyelmet az elidegenedésre és asszimilációra a nyelvhasználatban.

Ben Sakoguchi műveiben azt a sztereotípiát dolgozza fel, miszerint minden ázsiai egyforma. (6. kép)
Kimiko Hahn is erről a jelenségről beszél a Yesterday hasábjain:
"Az iskolában japcsinak hívtak, vagy azt mondták, "kínai, kínai" mostanában pedig azt kérdezik az emberek, hogy koreai vagyok-e.."10
Ben Sakoguchit gyermekként internálták családjával együtt a II. Világháborúban.
Készített sorozatot az atombombáról, a vietnami háborúról és az amerikai rasszizmusról.
A nyolcvanas évek közepén alkotott "Bananas" című sorozatában megjeleníti az amerikai filmekben szereplő ázsiaiakat, amelyeket - mint a legtöbb ázsiai karaktert, fehérek alakítottak.
De ugyanezt a témát dolgozta fel Valerie Sol is egyik legújabb videójában, ahol üdvözli a sokféleséget feloldva a különböző ázsiai arcokat egymásba.11
-------------------------
10 Hahn, Kimiko. Yesterday é.n., p.3., in: Lippard, ua.
11 Ez az eljárás hasonló Michael Jackson "Black and White" című dalához készült videokliphez.

A pop-art szellemében alkotó amerikai japán művészek japánsága még e kifejezetten amerikai irányzatban is határozottan kirajzolódik.

Miki Tomio neve mellett mindenképpen meg kell említeni Tadanori Yoko-o-t is, aki 1970-es "Marilyn Monroe szexuális életének dokumentuma" című képén a japán katakana feliratok mellett még a hindí betűket is felhasználja, és színességével, síkszerűségével a japán nyomatok hatását kelti. (7. kép)
Roger Shimomuránál és Masami Teraokánál még szembetűnőbb a pop-art és a hagyományos ukiyo-e keverése.
Roger Shimomura harmadik generációs japán amerikai művész, akit a II. Világháború idején internáltak szüleivel és nagyszüleivel együtt a minidokai koncentrációs táborba Idahoba, mg nagybátyja az amerikai japánok hősies 442-es különítményében szolgált.
Shimomurába nagyon keserűen és mélyen beivódott az a sok kellemetlen megjegyzés, amit a fehérek a japánokkal kapcsolatban tettek. A művész hosszú ideig gyűjtötte a japán popzenei felvételeket ugyanazzal a lelkesedéssel mint ahogy az amerikaiak viszonyulnak saját populáris kultúrájukhoz.
"Teljesen egyértelműnek tűnik, hogy a Superman megjelenik a festményeken." mondta - "Superman fontos szerepet tölt be a festményeken mint annak a társadalomnak a szimbóluma, ahol a fehér amerikai férfi a domináns."12
Egyik cím nélküli festményén a kép előteréből hatásában szinte a valóságos térbe kilépő Superman fejének ellenpárjaként jelenik meg a kép bal sarkában a híres japán nyomatok révén közismertté vált szamuráj (a hős japán férfi) feje arcán és nyakán súlyos kötéllel átfonva. A szépítkező gésa tükörképe pedig az amerikai szépségideál tekintet nélküli, csillogó maszkját viseli. (8. kép)
-------------------
12 Lippard, ua. p. 230.

A kelet-ázsiai férfi szexuális diszkriminációjával foglalkozik a hong kongi származású Ken Chu is a Székesfehérváron bemutatott "Crossing Over Changing Places" című kiállításon szereplő 1991-es "Azonosított: ázsiai amerikai férfi (Ken baba)" című vegyes technikával készített művében. (9. kép)13
Szintén a szexualitásról szól, és ezen keresztül az AIDS-ellenes propagandát használja fel Masami Teraoka "Gésa a fürdőben" című 1988-ban készített vízfestményében arra, hogy némi iróniával felhívja a figyelmet a Kelet és a Nyugat összeférhetetlenségére. (10. kép)
Az első látásra hagyományos japán nyomatnak tűnő kép egy fürdőben ülő gésát ábrázol, aki éppen a fogaival próbálja kinyitni az óvszert tartalmazó zacskót, amint a háta mögött megjelenő japán nyelvű kalligráfián olvasható:
"... Egyáltalán nem tudom kinyitni... Szörnyű volna, ha át kellene mennem a szomszédba egy ollóért... Úgy tűnik, biztonságos, és vékony is... oh, nem, ez egy export modell, a barátom nem fogja tudni használni..."14
A japán erotikus irodalom paródiáján kívül Teraoka számos szövegbéli és vizuális kultúrák közti szójátékot használ és a könnyed, finoman színezett rajzot kombinálja a nyugaton egyre hangosabban hirdetett biztonságos szex propagandájával.

Végül essen néhány szó azokról az Amerikában élő japán művészekről akik a hagyományos japán gondolkodásmódból és a zen-buddhizmus filozófiájából merítettek ihletet alkotásaikhoz.
----------------------
13 "Crossing Over, Changing Places", Kiállítási katalógus, Székesfehérvár, 1994.
14 Ford. Howard Link alapján, Waves and Plagues: The Art of Masami Teraoka,
Honolulu, The Comtemporary Museum, 1988., p. 64.

Michiko Itatani Osakában született és 1970-ben költözött az Egyesült Államokba, hogy művészetet tanuljon, miután képesítést szerzett filozófiából és irodalomból.
Tudatos lépésként választotta a képzőművészetet, célja volt ezzel a test és lélek egyenértékű bevonása a gondolkodásba.
Eleinte kalligráfiát tanult, és csak 1984-től kezdve jelenített meg emberi figurákat "festett kozmológia-diagramjain".
Itatani így beszél festményeiről:
"... az összesűrítésről és a fókuszról szólnak. Ezt a japán esztétikára jellemző egyszerűsítésből és szimbolizmustól tanultam. Például a nó színház és a zen-templomok kő kertjei bemutatják az emberi létezést a tágabb Világegyetem összefüggéseiben." (11. kép)15

Hasonló gondolkodásmód figyelhető meg Isamu Noguchi (1904-1988) szobrászatában a teret, levegősséget felhasználó kalligráfiaszerű konstrukcióiban, például Martha Graham darabjaihoz készített színpadterveiben (12. kép) és a zen-templomok kertjeit felidéző nagyszabású kertkompozícióiban (13. kép.) Ezen kívül számos szobra utal a keleti kultúrkörre is. (Tamashiki/ sumo-bírkózó (14. kép), Anya gyermekével (15. kép), Daruma (16. kép).
Amerikai japán vagy japán amerikai művésznek lenni: két ellentétes- és egymástól oly különböző- kultúra között élni azzal a tudattal, hogy egyaránt tartoznak mindegyikhez, és egyúttal már egyikhez sem.
"Félig japán és félig amerikai vagyok" - vallotta magáról Isamu Noguchi-, "így hát általában nem vagyok sehol".
-----------------------------------
15 A művész 1989-es levele, idézi Lippard, ua.


KÉPJEGYZÉK:

1. kép Kalákaua király (középen) és William Armstrong, a Hawaii királyság emigrációs biztosa (jobbra fent) találkozója Tokióban 1881-ben, hogy megtárgyalják a szerződéses munkások Hawaii-ra érkezését. (Norman Hill felvétele, Hawaii State Archives)

2. kép Japán munkások lakónegyedei Hawaii szigetén 1890-ben (R.J. Baker Collection, Bishop Museum)

3. kép Tomie Arai: Vágyakozás, 1991. Kézifestésű selyemlegyező, a hasadékokban BFK papír. 57.2 cm x 76.2 cm

4. kép Tomie Arai: A mosodai dolgozó lánya, 1988.

5. kép Linda Nishio: Kikoemasuka (Hallasz engem?), 1980. Fotó és szöveg

6. kép Ben Sakoguchi. Hogyan mondjuk el a különbséget, 1980-as évek közepe. Akril vásznon. 25.4 x 50.8 cm

7. kép Tadanori Yoko-o. Marilyn Monroe szexuális életének dokumentuma, 1970

8. kép Roger Shimomura: Cím nélkül, 1985.

9. kép Ken Chu: Azonosított. Ázsia-amerikai férfi (Ken baba), 1991

10. kép Masami Teraoka: Gésa a fürdőben, 1988.

11. kép Michiko Itatani: Cím nélkül, 1985.

12. kép Isamu Noguchi: Színpadterv, 1950.

13. kép Isamu Noguchi: Kert-tervek

14. kép Isamu Noguchi: Tamashiki (sumo-bírkózó), 1931.

15. kép Isamu Noguchi: Anya gyermekével, 1958.

16. kép Isamu Noguchi: Daruma, 1952.


FELHASZNÁLT IRODALOM


A BEVÁNDORLÁS TÖRTÉNELMI- POLITIKAI- SZOCIOLÓGIAI HÁTTERÉRŐL:

Harvard Encyclopedia of American Ethnic Groups, ed. by Stephan Themstrom, Ann Orlov, Oscar Haudbin. The Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts and London, England, 1980., pp. 561 - 571.

Kitano, Harry H.L., The Japanese-American Press., in. The Ethnic Press in the U.S.: a Historical Analysis and Handbook. ed. by Sally M. Miller. Greenwood Press, New York, Westport, Conneticut, London, 1987., pp. 191 - 203.

Stephenson, George M.: A History of American Immigration 1820 - 1924., Ginn and Company, Boston, 1926., pp. 266 - 281.

Oaks, Priscilla: Minority Studies: A selective Annotated Bibliography., G. K. Hall and Co., Boston, Mass., 1972., pp. 256-271.

Demography of Racial and Ethnic Minorities in the United States., (ed. by) Jamshid A. Momeni., Greenwood Press, Westport, Connecticut London, England, 1984., pp. 34-35.

Acculturation. Critical Abstracts, North America., ed.: Bernard J. Siegel., Stanford-London, Stanford Univ. Press, 1955., pp. 26-30.

Caudill, William: Japanese American personality and acculturation. 1952. Genetic Psychology Monographs. Vol. 45, pp. 3-102.

Embree, John F.: Acculturation among the Japanese of Kona, Hawaii., 1941. American Anthropological Association, Memoirs. No. 59.

La Violette, Forrest E.: Americans of Japanese ancestry: A study of Assimilation in the American community. 1946, Toronto, Canadian Institute of International Affairs

Around the World in New York. A Guide to the Citys Nationality Groups., Common Council for American Unity, New York, 1950., pp. 48-49.

Greenleaf; Barbara K.: Amerikaláz, Kozmosz, 1975. (ford.: Borbás Mária), pp., 156-167.

Az emberiség krónikája, Officina Nova, 1990, Bp.

Towards a transnational perspective on migration: race, class, ethnicity and nationalism reconsidered., de.: Nina Glick Schiller, Linda Basch and Christina Blanc-Snaton, New York, The New York Acad. of Science, 1992.

Nordyke, Eleanor C.: The peopling in Hawaii., Honolulu Univ. Press, 1989.

Etnikumok enciklopédiája, Kossuth kiadó, 1993.

Steinberg, Stephen: Az etnikum mítosza. Fajok, etnikumok és osztályok Amerikában., Cserépfalvi alapítvány, 1991.


A JAPÁN AMERIKAI KÉPZŐMŰVÉSZETRŐL:

Lippard, Lucy R.: Mixed Blessings. New Art in a Multicultural America, Pantheon Books, New York, 1990.

András, Edit, "Hálók fedésben. Kortárs Amerikai művészek." Új Művészet, 95/4., pp. 41-44

András, Edit, "Székesfehérvár: Crossing Over, Changing Places (Átfedések, Helycserék)". Új Művészet, 95/9., pp. 45-48.

Anrim, Gabriele von. "Hazafiak Isten országában. Kultúra és társadalom az Egyesült Államokban." in: Amerika, Dunakönyv Kiadó, 1992., pp. 56

Barr, Alfred H. Jr., Masters of Modern Art. The Museum of Modern Art, New York, 1954.

Barr, Alfred H. Jr., Painting and Sculpture in the Museum of Modern Art 1926-67, The Museum of Modern Art, New York, 1972. pp. 471-

Cappadona, Diane Apostolos. "Stone as Centering: The Spiritual Sculptures of Isamu Noguchi." Art International 24, March-April 1981, pp. 79-97

"Crossing Over, Changing Places" Kiállítási katalógus, Székesfehérvár, 1994.

Deák Erika, "A televízió mint kreatív médium. New York - 1969 1994." Új Művészet, 95/11-12., pp. 58-

Edgar, Katalie, "Noguchi: Master of Ceremony". Art News 67, April 1968, pp. 50-52, 71-72.

Fay Chiang "Asian American Cultural Identity. Two Voices" Upfront no. 14-15, Winter / Spring 1987-88, p. 54.

"Genichiro Inokuma" Art News, March 1957, p. 9.

Harpprecht, Klaus. Amerika, Dunakönyv Kiadó, 1992., pp. 38-

Henning, Edward B., "Isamu Noguchi Woman with Child" The Bulletin of The Cleveland Museum of Art 53, September 1966. p. 245.

Henning, Edward B., "Two Contemporary Sculptures." The Bulletin of The Cleveland Museum of Art 54, September 1967, pp. 219-227.

Hunter, Sam, "Isamu Noguchi: I Know Nothing About Anything, And That's Why l'm So Free." Art News 77, May 1978, pp. 124-130

"Isamu Noguchi Retrospective 1992" 14 March- 10 May, 1992, The National Museum of Modern Art, Tokyo, 26 May- 5 July, 1992, The National Museum of Modern Art, Kyoto

J.W.J. "Isamu Noguchi" (In "Current Exhibitions") Parnassus 7, March 1935, pp. 21-22.

"Kihűlőben az olvasztótégely" Heti Világgazdaság, XVII. évf. (858) 1995. nov. 4., pp. 81-85

Kuh, Katherine, "An Interview with Isamu Noguchi". Horizon 11, March 1960, pp. 104-112.

Kuh, Katherine. The Artist's voice, New York, Harper and Row, 1962. Link, Howard A., "Waves and Plagues" Nonolulu: Contenporary Museum, 1988, p. 76.

Lucie-Smith, Eduard, Art Now

Noguchi, Isamu, "The 'Arts' Called 'Primitive'." Art News 56, March 1957, pp. 24-27, 64-65.

"Noguchi" Parnassus 7, January 1935, p. 22.

"Noguchi. The Pace Gellery" Art News, May 1975, p. 36.

Petrányi, Zsolt. "I am still alive" ("Még élek") On Kawara kiállításáról, Új Művészet, 95/1-2., pp. 71-73

Read, Herbert. A modern szobrászat, Corrvina, 1964., pp. 219-

Shulze, Franz. "Noguchi's Multiplicities." Art in America 67, January-February 1979, pp. 126-132

Tomkins, Kalvin. "Rocks." New Yorker 56, March 24, 1980, pp. 76-82.

Comtemporary Art and Multicultural Education., ed. by Susan Cahan and Zoya Kocur, The New Museum of Contemporary Art, New York, Routledge, New york and London, 1996.