Jamamoto Cunetomo: Hagakure

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Jamamoto Cunetomo
HAGAKURE: A szamurájok kódexe
Részletek a könyvből: Szenzár Kiadó, Budapest, 2000
Forrás: www.szenzar.budo.hu

2. kiad., 2004 (DOCX)

PDF

"Rájöttem, hogy a Busido a halálban gyökerezik."

A Hagakure (jelentése: „Levelek alatt”) a Szamuráj Útjára, a Busidóra vonatkozó rövid tanítások, történetek és feljegyzések gyűjteménye a XVIII. sz. elejéről, amelyet a később zen szerzetessé vált szamuráj, Jamamoto Cunetomo diktált le lelkes tanítványának.
Az eredeti szöveget kézzel másolták, és adták körbe a Nyugat-Japánban élő Nabesima-klán fiatal csatlósai körében.
A második világháború után egyetlen könyvet sem ítéltek el olyan hevesen, mint a Hagakurét. A műnek jelentős szerepe volt abban, hogy felbátorítsa a japán fiatalságot, akik a háború utolsó, elkeseredett szakaszában ezzel a klasszikussá vált idézettel vállalták az önkéntes halált: „Rájöttem, hogy a Busido a halálban gyökerezik.” A beható tanulmányozás azonban megmutatja, hogy a Hagakure nem más, mint Cunetomo szenvedélyes gyűjtésének eredménye, amelyet békeidőben állított össze a Szamuráj Útjáról. Ez pedig az „úgy halj meg, mint egy igazi szamuráj” alapgondolatán, azaz a bátor, igazságos és erényes harcos ideálján nyugszik.
A magyar nyelven először megjelenő forrás a teljes szövegből közel négyszáz történetet tartalmaz; azokat, amelyek a leghívebben tükrözik a Hagakure szemléletét, filozófiáját.

TARTALOMJEGYZÉK
Előszó a magyar kiadáshoz - Előszó - Bevezetés - HAGAKURE: Nyugodt éjszakai beszélgetés - Az első könyvből - A második könyvből - A harmadik könyvből - A negyedik könyvből - Az ötödik könyvből - A hatodik könyvből - A hetedik könyvből - A nyolcadik könyvből - A kilencedik könyvből - A tizedik könyvből - A tizenegyedik könyvből - Irodalom - Időrendi áttekintés - Nevek és kifejezések magyarázata

Bevezetés

Történelmi háttér

Meg kell jegyeznünk, hogy a Hagakure már több száz évvel a hadakozó fejedelmek kora után keletkezett, és az 1637-es simabarai keresztény felkelés óta is több mint hetven év telt el. Az ipar és a kereskedelem fellendülése a városok jólétéhez vezetett, amelyhez a művészetek virágzása társult. Ez a virágzás a hanyatló Genroku (1688-1711) éveiben tetőzött.

Az a kor, amelyben a Hagakure íródott, Jamamoto Cunetomo szemében csak egy folyamatosan hanyatló, rothadó világ volt, amely homlokegyenest különbözött a "kezdeti időktől", a Nabesima-hűbérbirtok megalapításának bizonytalan éveitől. Nabesima Motosige 1590-ben hozta létre az uradalmat, majd ügyesen megőrizte hűbérbirtoka épségét Japán hatalmas uralkodója, Tojotomi Hidejosi halála után is. Az 1600-as, sorsdöntő szekigaharai csata előtt a Nabesima-klán ugyanis a Tojotomi-családért harcoló nyugati tömb oldalán állt, majd később átállt a sokat ígérő Tokugava oldalra.

Cunetomo korában nem csoda, hogy a harcos idők szabad szellemét a csatlósok egykedvű, hamis mentalitása váltotta fel, akiknek a megélhetését a hűbéruraktól fizetség gyanánt kapott, rangtól és beosztástól függő járandóság biztosította. Így a hűbérurak hatalma erősebb lett, mint a korábbi haduraké, melynek következtében a csatlósok teljes és feltétel nélküli engedelmességgel tartoztak nekik. A csatákat túlélő, keménykötésű veteránokat felváltották az egyéniség és meghatározó személyiség nélküli fizetett csatlósok, akiket a a közigazgatásban, a tudományokban és a művészetekben tanúsított tehetségükért jutalmaztak. Egy, a nagy csatákban érdemeket szerzett, kiszolgált, öreg harcost úgy mutatja be a Hagakure, mint minden vagyonát elvesztett, kétségbeesett rablót, aki tüntetőleg, a fiatal nagyúr iránti nyílt megvetéssel, golyó nélkül lő a klán lőgyakorlatán. A fiatal csatlósok viszont nem beszélnek másról, csak pénzről, nőkről és ruhákról. Az utcákon lesütött szemű szamurájok járkálnak, akikből hiányzik a harcos idők bátorsága. A történetekben megjelenik egy híres orvos is, aki megállapítja, hogy a szamurájok elnőiesedtek, mivel pulzusuk már nem különbözik a törékeny nők pulzusától. Közben mindenki arra törekszik, hogy a nagyobb városok divatját kövesse.

Ezek mind a Tokugava-sógunátus békés időszakának számlájára írandók. Az egész országra kiterjedő, jól kigondolt közigazgatásnak, és a kemény kézzel tartott feudális nagyuraknak köszönhetően a sógunátus megakadályozta, hogy az erős hűbérbirtokok összefogjanak, és megdöntsék a központosított hatalmat. Cunetomónak, aki szívesen tekintett vissza a régmúlt idők harci szellemére, ez a jelenség roppant szánalomra méltónak tűnt. A Hagakuréban minden szava a szamurájok életerejét és bátorságát visszaállító szenvedélyes kiáltás. Olyan harci szellemért küzdött, amelyet nem köt béklyóba a sógunátus által jóváhagyott tudományos, konfucianista szónoklat.

A Busido a Hagakuréban

Ahhoz, hogy megértsük a Hagakure alap szellemiségét, vissza kell kanyarodnunk ehhez a jól ismert mondathoz: "Rájöttem, hogy a Busido a halálban gyökerezik." Az általánosan elfogadott nézettel szemben, a Hagakure nem a hűbérúr iránti hűséget tartja a legfontosabbnak, hanem a halál jelenségét, a halál elfogadásának módját és az ember lelki viszonyulását a halálhoz - a hűség kérdése viszont ennek csak egy következménye. A halál erkölcsfilozófiája meglehetősen összetett, amely túllép a szamurájok alapvető etikai törvényein és a hűbérúr és vazallusa közti kapcsolat szabályain.

Ez a filozófia elsősorban a "szégyen etikájához" fordul, azaz ahhoz a mentalitáshoz, amit a szamurájok osztálya tanúsított a szégyen mindenáron való elkerülése érdekében. "Ha dönteni kell élet és halál között" - hangsúlyozza a Hagakure, - "az embernek habozás nélkül a halált kell választania." Ez azt sugallja a szamurájnak, hogy szabaduljon meg az önszeretettől és a felesleges mérlegeléstől, és vesse magát egyenesen a halál karmai közé. A cél természetesen nem az értelmetlen halál, hanem annak az állapotnak az elérése, amelyben az ember megszabadul minden halálfélelmétől. Ebben a kivételes lelkiállapotban megszűnik a félelem okozta cselekvésképtelenség, önsajnálat és mindennemű ragaszkodás: az igazi belső szabadság gátjai - így szinte paradox módon megnyílik előtte a halál elfogadásával járó tisztességes élet is. "Az igazán bátor férfi nem gondol a küzdelem eredményére. Hevesen a halál karmai közé veti magát, így feltárul tudatában igazi énje." Ha megértjük ezt a gondolkodásmódot, természetessé válik az is, miért hangsúlyozza annyira Cunetomo azt, hogy "haladéktalanul morfondírozz halálod különféle módjain, és képzeld el az utolsó percedet." A halál legijesztőbb volta ismeretlenségében rejlik, de képzeletünkben tárgyilagosan elemezgetve egyre közelebb kerülhetünk rejtelmeihez; a halál közelsége megszokottá válik, miközben maga a halálfélelem egyre jobban eltörpül. Ez a Busido egyik "receptje" a legnagyobb erénynek tartott, rendíthetetlen bátorság megszerzéséhez, és a gyávaság miatti megszégyenülés elkerüléséhez.

Azt gondolhatnánk, hogy ez a szemléletmód meglehetősen sajátos, és csak a szamurájok társadalmát jellemzi. Kiválóan cáfolja ezt a tévhitet egy másik nagy harcos-társadalomban, a Római Birodalomban oly népszerű sztoikus filozófia. Seneca vigasztalásaiban és erkölcsi leveleiben a halálra vonatkozóan szinte szóról szóra megtaláljuk a hasonló párhuzamokat.

A szégyen elkerülésének meglehetősen egyértelmű módja - a halál figyelmen kívül hagyása - érthető volt minden szamurájnak, akiknek a harc volt a kötelességük. Valójában a Tokugava-sógunátus nyugalmas napjaiban a legjellemzőbb élet-halál helyzet a verekedés és a párbaj volt. Ezért a négy fogadalom azért kezdődik azzal, hogy "Soha ne maradj le másoktól a Busido követésében", hogy a szamurájok ezekben a kardpárbajokban ugyanolyan bátor és tiszteletreméltó magatartást tanúsítsanak, mint őseik a csatatereken.

Ahhoz, hogy a döntő pillanatban a halál torkába tudjanak ugrani, a szamurájnak éjjel-nappal felkészültnek kell lennie rá. A Hagakure azt tanítja, hogy az állandó gyakorlás alakítja ki ezt a mentalitást: "Mindennap, reggel, nyugodt lelkiállapotban gondold azt, hogy halott vagy."

A halál filozófiája szintén megtalálta a maga helyét a csatlósi szolgálatban is. Cunetomo szerint: "Aki bármely pillanatban számít a halálra, [...] az képes lesz egész életében hiba nélkül szolgálni urát." A halál filozófiája - milyen érdekes - így teljes és értékes életet kínál az elszánt csatlósnak! Békeidőben a csatlós valójában nem volt állandóan életveszélyben, így ez a filozófia a helyzethez alkalmazkodva kissé átalakult, miszerint: "A csatlósnak mindenekelőtt rendíthetetlen odaadással [...] szívvel, lélekkel csak az urára kell gondolnia", minden önzéstől mentesen. A konfucianisták által hirdetett, elfogadható hűséggel szemben a csatlós, "aki urával egyetértésben régóta lemondott életéről és szívéről", érzelmi nem pedig értelmi alapon kötődött urához. Természetesen a fizikai halál lehetősége továbbra sem merült feledésbe: "Az embernek mindig észben kell tartania, hogy a legrosszabb, ami egy csatlóssal történhet, nem az, [...] ha szeppuku elkövetésére kényszerítik." A legcsekélyebb hiba vagy helytelen magatartás könnyen szeppukut vonhatott maga után vagy járandóságának megvonását eredményezhette, ami utóbbi éhhalálhoz vezetett.

Gyakran találkozunk a Hagakuréban a halál filozófiájának másfajta kifejtésével is. A cél eléréséhez az kell, hogy "tisztává és egyszerűvé váljunk", mert ezt teszi lehetővé, hogy szívünket és lelkünket áldozzuk az ügyért az adott pillanatban. Ezt segíti továbbá a "mindennapi halál" is, amely teljesen kiöli az önimádatot, így helyet teremt a célunk megvalósítását szolgáló, őszinte, önzetlen törekvésnek. "Mialatt kellő igyekezettel küzdünk érte, valami kikristályosodik elménkben. Ez a valami urunk iránti hűségünkben, szüleink iránt táplált gyermeki szeretetünkben és a Busido bátor követésében mutatkozik meg. Ezek mellett azonban számtalan más formában is megjelenik." A hűbérúrhoz való hűség Cunetomo szerint "az odaadó lelkesedés az adott pillanatban". Az eddigiek értelmében tehát az idealizált "haláltudat" az ember céljáért való odaadó lelkesedés és törekvés, amelyből aztán a hűség, a bátorság és a gyermeki kötelesség tör elő.

Nyugodt éjszakai beszélgetés

...

Hűbérbirtokunkon egy szamuráj számára - bármilyen rangú is - elegendő, ha békében és háborúban egyaránt nagyra becsüli nagyurunk őseit, és azt követi, amit hirdettek. Minden vallás, tudomány vagy művészet megköveteli az embertől, hogy a legnagyobb tisztelettel viseltessen az iskola saját istene vagy vezetője iránt. Ugyanígy a csatlósi szolgálat sem kíván többet a hűbérbirtok hagyományainak és vezérszellemének tanulmányozásánál. Csak azután foghatunk bele puszta változatosságból más dolgok tanulmányozásába, ha az előbb említett tanulmányokban tudásunk jól megalapozottá vált. Ez valójában nem más, mint hogy elgondolkodunk a hűbérbirtok hagyományain és vezérszellemén, amelyeket egy csatlósnak ismernie kell.

...

A négy fogadalom

1. Soha ne maradj le másoktól a Busido követésében.
2. Tedd magad urad számára hasznossá.
3. Teljesítsd gyermeki kötelezettségeidet.
4. Lelkedben a legnagyobb jóakarattal dolgozz mások javára.

Esküdet minden reggel mondd el Buddhának és az isteneknek, és a fogadalmak kétszer olyan hatalmassá tesznek, mint amilyen vagy, és meggátolják, hogy eltökéltséged visszaessen. Giliszta módjára haladj lassan előre ezen az úton. Még Buddha és az istenek is esküt tesznek, amikor kijelölik az elérendő végcélt.

Az első könyvből

...

Rájöttem, hogy a Busido a halálban gyökerezik. Ha dönteni kell élet és halál között, az embernek habozás nélkül a halált kell választania; ez nem különösebben nehéz, csak légy eltökélt, és törj előre.
Bár egyesek azt mondják: "Micsoda hiábavaló halál, ha az ember anélkül hal meg, hogy célját elérte volna" - az ilyen számító gondolkodásmód az öntelt, elvárosiasodott Busidóból fakad. Élet vagy halál - ennek szorításában alig lehetünk biztosak abban, hogy a helyeset választjuk. Persze mindenki az életet választja. Hajlamosak vagyunk rábeszélni magunkat arra, hogy valahogy életben maradjunk. De gyávaság, ha úgy maradunk életben, hogy igaz célunkat nem értük el. Ezt a döntő fontosságú kérdést meg kell fontolni.
Ezzel szemben akkor sincs okunk a szégyenre, ha a halált választjuk, és meghalunk, mielőtt igaz célunkat megvalósítottuk volna, bár lehet, hogy halálunkat mások esetleg hiábavalónak és esztelennek tartják. Ez a Busido lényege. Aki bármely pillanatban számít a halálra, minden reggel és este kész meghalni, az magáévá teszi a Busidót, és ezáltal képes lesz egész életében hiba nélkül szolgálni urát.

...

Hajlamosak vagyunk arra, hogy csekély bölcsességünkre támaszkodva, minden erőnket összeszedve ítélkezzünk, és bármilyen helyzettel megbirkózzunk. Ez gonosz, önközpontú gondolatokat állít a sors útjába, és bűnné válik.
Kívülálló szemével nézve, ez a fajta bölcsességünk hitvány, gyenge, szűklátókörű, mi több, túl tompa ahhoz, hogy szabadon cselekedjünk. Ha nem jut eszünkbe valami igazán fontos gondolat, jobb, ha egy bölcs emberrel tanácskozunk. A bölcs, akinek nem a saját ügye az eset, önzetlen és őszinte ítéletet hozhat, amely mindenképpen elfogadható. Az ilyen ítélet szilárd és meggyőző hatással van másokra; olyan hatalmas fához hasonlatos, amely számtalan erős gyökérrel kapaszkodik a talajba. Míg az olyan ítélet, amelyet az ember korlátozott bölcsessége hozott, a csupasz mező végtelen ürességében magányosan álló fához hasonlítható.

...

Egy rangidős csatlós valaha rendkívül egyszerűen prédikált az élet minden oldaláról. Ez azonban nemkívánatos életmód. Egy régi mondás szerint "a túlságosan tiszta folyóban nem él meg a hal". De életben maradnak, ha van a vízben békalencse vagy más növény is, melynek árnyékában elbújhatnak. Ha a felettesek szemet hunynak embereik jelentéktelen hibái felett, akkor azok lelki békében fognak élni. Ugyanez vonatkozik az emberek vezetésére is.

...

Egy jó nevű kardforgató hajlott korában a következőket mondta: "Az egész életen át tartó gyakorlásnak különböző szintjei vannak. A tapasztalatlan nem megy semmire, akármilyen gyakorlásra adja is a fejét. Jártassága csekélynek látszik mind a mások, mind pedig a saját szemében. Az ilyen jártasságnak azonban semmi hasznát sem lehet venni. A következő szinten az ember már meglehetősen képzett - bár még nem teljesen használható -, de nincs megelégedve szakértelmével, és már látja mások esetlenségét is. Míg a jól képzettek, akiknek a tudása használható, a művészet minden cseppjét sajátjuknak tekintik, büszkék szakértelmükre, és elszomorodnak mások tökéletlensége láttán.
A jól képzettek fölött állók tudatlannak tettetik magukat, holott mások már észreveszik valós értékeiket. Általában idáig lehet eljutni mindenféle művészetben. Amikor az ember egy művészet végső szakaszába érkezik, egy mindenek fölött álló birodalomba jut, amely jóval efölött a szint fölött helyezkedik el. Ha egyszer elmélyült egy művészetben, örökké tudatában lesz annak, hogy tudása sohasem kielégítő; felfedezi, hogy a művészet gyakorlásának soha sincs vége. Így éli életét a mester: tökéletlenségének tudatában, soha, még legutolsó napján sem elégszik meg tudásával, nem viselkedik se önhitten, se leereszkedően másokkal.
Úgy mondják, Jagjú mester egyszer kifejtette: "Azt nem tudom, hogyan kell legyőzni másokat, csak azt, hogyan kell saját magamat." Az egész életen át tartó keresésének soha sincs vége; a mindennapos gyakorlás során napról napra fejlődnünk kell, miközben egész életutunk alatt a tökéletességre törekszünk."

...

A gen illúziót vagy jelenést jelent. Indiában a mutatványost gendzsucusinak nevezik. A világon minden csak bábszínház. Ezért is használjuk a gen szót.

...

Nehéz igazságosnak lenni az igazságtalanság iránt érzett ellenszenvünkből fakadóan. Ha a hitünk szerinti igazságosságra törekszünk, az gyakrabban vezet komoly tévedéshez, mint sem. Ennek az az oka, hogy az Igazság messze az igazságosság mögött rejlik, amit nehéz megtalálni, hacsak nem vagyunk a legnagyobb bölcsességgel megáldva.
Ha viszont az ember saját maga nem is találja az Igazságot, még mindig nyitva áll egy út: másokkal tanácskozhat. Még az is helyesen elemezheti a másik eseteit, aki sohasem remélheti, hogy eléri az Igazságot. Úgy van ez, mint a go-játéknál: "A nézők többet látnak, mint a játékosok." Ahogy a közmondás tartja, "Aki mindent egyedül talál ki, annak biztos, hogy nincs igaza." Ezt úgy kerülhetjük el a legjobban, ha másokkal is tanácskozunk. Ha úgy tanulunk, hogy olvasunk, vagy meghallgatunk másokat, akkor az éppen azt jelenti, hogy a bölcs öregek tanításait követjük.

...

Egy szamurájt harcra kényszerítettek, de ő nem állt bosszút a másik félen. Ezért a szégyenért kivívta a többiek megvetését. Ahhoz, hogy az ellenséggel rendezzük a számlát, az kell, hogy egyenesen az ellenséghez lépjünk, és meghaljunk. Az ilyen halál nem lesz szégyenletes.
Ezzel szemben az ember hajlamos a párbajban a győzelemre gondolni, s végül a kedvező pillanatban képtelen lesz támadásba lendülni. Az emberek azzal az ürüggyel, hogy kevesebben vannak, halogatják a megtorlást - mondván, hogy csak a drága időt pazarolják -, míg végül arról kezdenek beszélni, hogy visszalépnek a bosszútól. Azzal a szilárd elhatározással kell szembeszállni az ellenséggel, hogy az egyik tucatot a másik után öljük meg. Ez lehetővé teszi, hogy kielégítsük bosszúvágyunkat, és többnyire győztesként is kerülünk ki a küzdelemből.
Az Aszano-birtok róninjai éjszakai rajtaütésükkor abban hibáztak, hogy nem követtek el szeppukut a Szengakudzsi templomnál. Mi több, túl sok idő telt el, amíg végül is bosszút álltak mesterükért. Tervük eredménytelenül végződött volna, ha áldozatuk, Kira Josinaka, betegségben halt volna meg a hosszú várakozás alatt. Az elvárosiasodott emberek okosak, és tudják, hogyan kell jó színben feltüntetni magukat, jóllehet nem tudnak megszabadulni jelentéktelen megítélésüktől, nem úgy, mint a nagaszaki-vita résztvevői.
Azzal, hogy olvasunk és meghallgatunk másokat, felkészítjük magunkat a döntő pillanatra, ami bármikor eljöhet. Ha a Busido megvalósítására törekszünk, éjjel-nappal készen kell állnunk a döntő pillanatra, tudatában kell lennünk, hogy életünk állandó veszélyekkel teli, és meg kell fontolnunk, mit és hogyan kell tennünk.
A véletlen is szerepet játszik egy párbajban. A győzelem vagy vereség puszta ténye nem azonos azzal, hogy egy párbajban miként óvjuk meg magunkat a szégyentől és becsmérléstől - a győzelemhez csak az az elhatározás kell, hogy soha ne rettenjünk vissza a haláltól. Ha az ember vereséget szenved a helyszínen, azonnal vissza kell vágnia, hogy visszafizesse adósságát az ellenségnek. Ehhez se ész, se technika nem kell. Az igazán bátor férfi nem gondol a küzdelem eredményére. Hevesen a halál karmai közé veti magát, így feltárul tudatában igazi énje.

A második könyvből

...

Vannak esetek, mikor az embert elragadja a hév, és különösebb gondolkodás nélkül beszél. De a hallgatók észreveszik, ha a gondolatok komolytalanok és hamisak. Ilyen eset után legjobb, ha szembenézünk az igazsággal, és kimondjuk. Akkor az igazság a szívünkig is elér. Még akkor is illik figyelembe venni a körülményeket, amikor könnyedén üdvözlünk valakit, és olyan megfontoltan kell beszélnünk, hogy a másik érzéseit meg ne sértsük.
Szigorúan és minden körülményeskedés nélkül kell azzal beszélni, aki a Busidót vagy a hűbérbirtokunkat bírálja. Erre előre el kell szánni magunkat.

...

Azt mondják, hogy az istenek nem szeretik a tisztátalanságot, én mégis fontosnak tartom, hogy egy kis személyes cél miatt minden nap imádkozzam hozzájuk. Régóta istenfélő ember vagyok, és azért imádkozom, hogy szerencsém legyen a csatatéren, ahol vértől áztatva, hullák sorai fölött lépdelve harcolok. Ha ilyenkor az istenek félrenéznek, mert irtóznak tisztátalanságomtól, akkor azt kell elfogadnom, ami jön. Így aztán - mivel elszántam magam erre - meghajolok az istenek előtt, akár tisztátalan vagyok, akár nem.

...

Volt egy álmom a tizenkettedik hónap huszonnyolcadik napján, Sótoku harmadik évében. Az álom tartalma lassan annyira megváltozott, hogy megerősítette az akaratomat. Az álmok elárulják az ember belső állapotát. Jó lenne, ha álmaid társaiddá szegődnének, és ezért erőfeszítést is tennél.

...

Kaion, buddhista szerzetes szerint az ember, ha valamit tanul, egyre büszkébbé válik, mert azt gondolja, megismerte saját korlátait, és gyenge pontjait. De nehéz dolog az embernek igazán megismernie saját korlátait és gyenge pontjait.

...

Az ember megjelenése jelleme mélységének megfelelő méltóságáról árulkodik. Az összpontosított erőfeszítés, a nyugalom, a hallgatagság, az előzékeny lelkület, a meglehetősen udvarias magatartás, a szorosan zárt száj és az átható tekintet mind a méltóságot mutatja. Az ilyen küllem, röviden, a folyamatos figyelmességből és komolyságból ered.

...

Ki kell szűrni a mohóságot, a dühöt és az ostobaságot. Ha megvizsgáljuk a világban történő rosszat, rájövünk, hogy nem függetlenek ettől a három dologtól. Ha a jót vesszük szemügyre, azt fogjuk látni, hogy a bölcsességhez, emberséghez és bátorsághoz van közük.

...

Foltot ejt a jellemünkön, ha kapcsolatainkon keresztül akarunk előnyhöz jutni felettesünknél. Aki személyes kapcsolataira és összeköttetéseire támaszkodik, az nem képes nyíltan kimondani, amit valójában gondol. Kemény harcokban eltöltött szolgálati éveink ellenére is hajlamosak megvetéssel beszélni rólunk, mint aki felettesével meglévő személyes kapcsolata révén különleges kegyben részesült. Így aztán a teljes szolgálat semmivé válik. Könnyebb a szolgálat, ha nem vagyunk semmilyen kiváltságos helyzetben.

...

Azok az emberek, akik szüntelenül jelentéktelen dolgokról beszélnek, valószínűleg valamilyen panaszt fojtanak magukba. Azért, hogy elrejtsék, és homályban tartsák, újra meg újra elismételgetik mondandójukat. Ilyet hallva, kétely támad az ember keblében.

...

Mások dolgairól beszélni nagy hiba. De dicsérni őket szintén nem illik. Legjobb, ha az ember ismeri saját képességeit, megtesz minden tőle telhetőt saját ügye érdekében, és beszédében tapintatos.

...

Az erényes ember szíve már megnyugodott, és nem kapkod ide-oda. Akinek viszont nincs sok érdeme, az nem él békességben a világgal, mindenütt bajt kever, és mindenkivel vitába száll.

...

Tekinthetünk a világra úgy, mint egy álomra. Mikor rémálmot látsz, felébredsz és megnyugszol, hogy csak álom volt. Azt mondják, a világ, amelyben élünk, cseppet sem különbözik ettől.

...

Az értelmes emberek divatba hoznak igaz és hamis dolgokat is, és okos érvelésükkel megpróbálják elfogadtatni őket. Az értelem okozza ezt a kárt. Semminek sem lesz hatása, ha nem merítesz az igazságból.

...

Perekben, de még vitákban is, szépen veszít az ember, ha gyorsan veszít. Olyan ez, mint a szumó. Ha valaki csak a győzelemre gondol, egy csúnya győzelem rosszabb, mint a vereség. Az előbbi többnyire ocsmány vereséggé válik.

...

A könyörületet nem ismerő szív nagy különbséget tesz köztünk és mások közt, rosszindulatot táplál, és ellentétet szít másokkal. Ha az ember mindent könyörületes szívvel közelít meg, nem kerül összeütközésbe másokkal.

...

Aki keveset tud, a tudás álarcát ölti magára. Ez csak tapasztalatlanság kérdése. Ha valaki valamit kitűnően tud, viselkedésén nem fog látszani. Ilyen a nemes ember.

Amikor megszülettem, apám már hetvenéves volt, és azt mondogatta, hogy azt sem bánná, ha odaadnának egy sókereskedőnek vagy valami hasonlónak. Taku Zuso meghallotta, és így figyelmeztette apámat: "Kacusige nagyúr mindig azt mondja nekem, amikor senki sem látja, nagyon erőlködik, hogy ellássa csatlósi szolgálatát. Hűséges szolgálata bizonyára a gyermekáldást is virágzóvá és hasznossá teszi a nagyúr számára." Ezek után apám Macukaménak nevezett el, így aztán Edajosi Rizaemon szívesen végezte el rajtam a hakama-cuke rítust.
Kilencéves koromban behívtak Micusige nagyúrhoz háziszolgának, és a Fukei nevet kaptam. Szolgáltam Cunasige herceget is, és nála mindenfajta csínytevést követtem el - felugrottam például a kandallóra egy ágytakaróval, hogy felvegyen a hátára. Valóságos csibész voltam mindenki szemében.
Amikor tizenhárom éves lettem, Micusige nagyúr elrendelte, hogy essek át a nagykorúak szertartásán. Egy éves, önként vállalt házifogság után, a következő év május elsején ismét szolgálatra jelentkeztem, és újonnan kapott Icsidzsú nevemmel apród lettem.
...Mivel akkoriban megalázott, hogy alacsony rangú szamurájként lenéztek, éjjel-nappal arra törekedtem, hogy rájöjjek, hogyan igyekezhetnék a leginkább a szolgálat alatt. Ezekben a napokban minden este felkerestem rezidenciáján Gorózaemont, hogy meghallgassam tanácsait. Ez addig tartott, amíg Gorózaemon egyik este a következőket nem mondta: "Az öregek azt mondják, hogy akit vonz a hírnév és a vagyon, az nem csatlós. De az sem, akit nem vonz. Ezen komolyan el kell gondolkoznod." Mélyen elgondolkoztam ezen, és hirtelen megláttam az előttem lévő, járható utat. Gorózaemon arra tanított, hogy a csatlós legmagasabb rendű szolgálata az, hogy amikor szükséges, a birtok biztonsága érdekében panaszt tesz urának. Ezért a célért az embernek el kell érnie a miniszteri rangot, ahelyett, hogy a hierarchia legalján maradna. Meg vagyok győződve arról, hogy nem saját hírnevünk és vagyonunk miatt kellene az előléptetésre törekednünk, hanem ezért a legmagasabb szintű szolgálatért. Ekkor határoztam el, hogy életemben miniszter leszek. Akit még fiatal korában gyorsan magas beosztásba helyeznek, mindig bebizonyítja, hogy használhatatlan. Ezért aztán látástól vakulásig, keserű könynyeket ontva és vért izzadva azért szakadtam meg a munkában, hogy ötvenes éveimre megállapodottá váljak. Ezt a Kakuzó Iskola elvének nevezik.
Teljes szívvel végzett erőfeszítéseim ellenére azonban a nagyúr elhunyt, mielőtt elnyerhettem volna a miniszteri beosztást. A nagyúr halálakor végül is kiderült, hogy a legmagasabb rangúak nemtörődöm emberek, és személyük szégyent hoz a néhai nagyúrra - így aztán az lettem, ami vagyok.
A dolgot jobban meggondolva egy bizonyos értelemben nem tudtam megvalósítani végső célomat, hogy miniszter legyek, a másik szerint viszont szenvedélyes törekvéssel teli éveim összehasonlíthatóak azzal, mintha elértem volna. Igaz, ha az ember egyszer kitűz valamit maga elé, akkor el tudja éri régóta dédelgetett célját.
Akikről a néhai nagyúr gondoskodott, és akiket megbüntettek a halála után, beképzeltségből fakadó tettükkel valószínűleg maguk érdemelték ki a büntetést - ezt már a Gukensúban megjegyeztem.
Bár élettörténetem kissé hencegőnek tűnhet, életemben a kifürkészhetetlen sors vezette lépteimet. Ma, a hegy csöndjében úgy tárom fel ezt előtted, ahogy volt.

A tizedik könyvből

...

Macudaira Szagami no kami, az Inaba tartománybeli Tottori nagyurának egyik vazallusát Kiotóba küldték, hogy biztosítsa a hűbérbirtoknak szánt kölcsönt. Egy nap, amikor bérelt házából a belvárosba ment, hogy figyelje a járókelőket az utcán, meghallott egy embert, aki ezt mondta: "Azt mondják, abba az utcai verekedésbe keveredett szamurájok Macudaira Szagami no kami csatlósai." "Nyugtalanít engem ez a csatlóstársaim közeli csetepatéjáról szóló beszéd" - gondolta a vazallus. "Az edói birtokon állomásozó csatlósaink tartalékai vannak itt, hogy megnézzék a várost, és valószínűleg belekeveredtek a verekedésbe" - mondta magában.
A járókelőtől megtudta, hogy hol volt a verekedés, lélekszakadva odasietett, de addigra már csatlóstársait vagy megölték vagy a kegyelemdöfésre vártak. Rögtön kihívta a két ellenfelet, megölte őket, majd hazament. A bíróságon értesültek az összetűzésről, és behívatták a vazallust. Amikor megkérdezték tőle, igaz-e, hogy erőszakkal részt vett barátai törvénysértő verekedésében, azt válaszolta: "Az olyan vidéki embernek, mint nekem, nehezére esik az önök hivatalnoki észjárását teljes egészében megérteni. Volnának szívesek megismételni a kérdést?"
A felbőszített bírói testület felcsattant: "Talán nagyot hall? Verekedésbe keveredni és vért ontani a törvény és az erkölcs puszta megsértése, nemde?" A megvádolt csatlós így válaszolt: "Kezd már derengeni előttem az észjárásuk, uram. Bár önök azt állítják, hogy összeütközésbe kerültem a törvénnyel és az erkölccsel, én soha sem tettem ilyet. Ami azt illeti, egyik élőlény - ez emberről nem is beszélve - sem szeret megválni az életétől. Nekem, a magam részéről különösen kedves az életem. Mindamellett úgy éreztem, ellent mondana a Busidónak, ha figyelmen kívül hagynám azt a hírt, hogy csatlóstársaim az utcán harcolnak, ezért a helyszínre siettem. Mi több, ha megölt barátaim láttán szégyenletesen hátat fordítottam volna, én élnék, de a Busido már kihalt volna. Ezért aztán félredobtam számomra kedves életemet, hogy a szamuráj törvényeinek megfelelően cselekedjek, és megfeleljek a szamurájok erkölcsének. Ahogy a csetepaté idején már feladtam az életemet, most is méltányolnám az azonnali büntetést."
Ezt hallva a bírói testület mélyen megrendült. Felhajtás nélkül lezárták az ügyet, és a bíróság értesítette Szagami no kamit, hogy van egy figyelemre méltó csatlósa, akit tartson nagy becsben.

...

Bankei szerzetes mondásai közül való a következő: "A Hatalmas Út éppen akkor tárul a szemünk elé, ha nem más erejéből merítünk, de saját erőnkben sem bízunk, nem vágjuk el a múlt és jövő gondolatait, de nem élünk a mindennapok gondolataiban sem."

...

Rjói szerzetes azt mondta: "Egykoron a szamurájok rettegtek a gondolattól, hogy ágyban halnak meg. Remélték, hogy csak a csatatéren éri őket a halál. Egy szerzetes sem tud végigmenni az Úton, hacsak nem gondolkodik így. Gyáva, aki bezárkózik, és kerüli a többi férfi társaságát. Csak gonosz gondolatok sugallhatják, hogy valami jó származhat abból, ha az ember bezárkózik. Még, ha a bezárkózással tesz is valami jót, képtelen lesz a klán hagyományainak tanításával az eljövendő generációk előtt nyitva tartani az utat."

Vö.
Bevezetés a Hagakure szellemiségébe : Misima Jukio a szamurájok kódexének mai értelméről / [ford. Tóth Andrea].
Budapest : Szenzár, 2006. 112 oldal